Hallgatás

 

Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: „Elkurvult a házmester leánya.”, azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány pénzért vagy más díjért effektíve áruba bocsátotta, szereztem hitvány pénzt vagy más díjat.

Esendő embernek tartom magamat. Mindezzel nem azt állítom, hogy a szerencsém tett azzá, amivé lettem, van bennem némi tehetség, azaz alázat és fogékonyság a jó szóra, de nem szeretném, ha esetem elveszítené a példaadás terhes lehetőségét, noha természetesen ellenemre volna, ha ezt valamiféle fondorlat segítségével érném el, következésképp emberi korlátosságomat sem azért említettem föl imént, hogy részvétet csikarjak ki, hanem hogy kitűnjék: nem vagyok semmiképpen se különös valaki – alkalmas tehát példaképnek; legföljebb a habitusom arányosabb, harmonikusabb az átlagnál, szép vagyok. Hosszú, kemény utat jártam be, míg fölötteseim, jószándékú segítségemmel, megtalálták szépségem hatékony foglalkoztatási módját.

A fölötteseimre, a dolog sajátos helyzeténél fogva, elég körülményes módon tettem szert, és még így utólag is nehézkes megtalálnom azon tetteimet, melyek végül a figyelemre méltattak, még akkor is, ha most képes vagyok eligazítani bárki érdeklődőt afelől, hogy mit kell tennie, ha arra a figyelemre vágyik; de hát más az alkalmas akciókat kieszelni, és ismét más a zavaros és véletlenszerű tettekről értékelést adni. Például mily jelentősnek látszhatik az, hogy – koholt vádak alapján – följelentettem önmagam: az önzetlen lelkesedésnek ezek az apró, mégis megdönthetetlen jegyei számon tartatnak, mindazonáltal az ügy korántsem egyszerűsíthető le így: „a buzgóság elnyeri jutalmát” – egy efféle parádé sokkal súlytalanabb, mintsem gondolni (függetlenül attól, hogy miként végződik a bejelentést követő szigorú, ám igazságos vizsgálat). Vagy fordítva: volt pillanat, amikor riadtan körbenézvén nem láthattam senkit, aki vadonatúj ballonkabátjában egy fatörzzsel vált volna eggyé, mégis éppen ez a pillanat, vagy egy másik, elegendőnek és megfelelőnek bizonyult arra, hogy belelépjek egy tócsába, s miután ott divatosan otromba cipőmmel hullámokat kavartam, miáltal a bágyadt, de még nem száraz, őszi falevelek megmoccantak, néhány vízcsepp mintegy begurult a levelek közepe felé, az erekhez, melyek mentén apró szőrszálak emelkedtek, és ugyan a víz nem tett kárt bennük, nem hivatkozhatom érzelgősségemre, egyiket-másikat, miközben kapkodva ismét körbenéztem, gyorsan a tenyeremre emeltem, és a pihéket borzolva azt mondtam: „No no, nem szabad, na: édes kicsikém.” – és mégis ehhez az inkább zagyva, mint rejtélyes tetthez gratulált, ahogy mondta: szívből, a Főnököm (mikor már volt).

„Nagyon szépen és vérszegényen ragadta meg az elmúlás finomságát. A lelkiismeret-furdalása pedig egyenesen fantasztikus volt.” Ekkor még magázódtunk, s bár lassan már érezhettem az átható szeretetet, amelyre igen-igen vágytam, bizonyos dolgokról nem volt illős tudnom. Érdeklődő arckifejezésemre folytatta így a Főnök: „Mondok egy példát, persze csak úgy általánosságban, az elmúlásra. X most kétszer annyi ideje van a börtönben, mint Y. ÉS EZ MÁR SOHA-SOHA TÖBBÉ NEM LESZ ÍGY!” Kicsit gondolkodnom kellett: „Dehogynem.” A Főnök mosolyogva rázta a fejét: „Nemigen. Mindketten életfogytiglan… Ne sírjon. Elsőfokú egyenlet.” „És ha kiengedik őket?” „Ne komolytalankodjék.” Szabódtam egy darabig, majd megmondtam: „Szerintem ez a pocsolya-levél história teljesen értékelhetetlen.” A Főnök megszívta a fogát. (Negatív köpés.) „Lyukas. Az értékelést pedig hagyja ránk, szivi.”

Nem kaptam semmi titkos jelet, sem levelet, sem véletlenül elejtett szót, nem hívott senki váratlanul kis beszélgetésre, se presszóba, se máshova, nem kaptam semmi közvetett utalást sem, nem vertek agyba-főbe (illetve egyszer, de akkor kifejezetten én voltam a hibás, olyan kihívóan, agresszívan nem csináltam semmit, hogy a fiúknak nem maradt más választásuk: rugdalni kezdtek, jól emlékszem az arcom felé közeledő spiccvasakra, melyek mozgása egyre lassúbbnak tetszett, végül egész derűs lett a dolog: mintha nagy barátságos, lomha madarak repültek volna rám, és talán ezért követtem el még egy picurka hibát, és mondtam azt: „Srácok, hát spicli lennék magam is.” Nyilván azt gondolhatták, agent provocateur vagyok, úgyhogy fölindultságukban szétrúgták gyönyörű fogazatomat, aminek később aztán bő hasznát láttam: kesze-kusza fogaim sajátos varázzsal ruháztak föl), fizetésemet nem csökkentették, sőt előírásszerűen emelték, elöljáróim nem hívattak magukhoz, és semmilyen más módon sem jelezték, hogy valamit külön is meg kellene értenem, nem fonódott körém több pletyka, mint akármikor, helyzetem sem a munkahelyen, sem a magánéletben nem vált lehetetlenné, és én sem léptem be semmilyen rangú, helyzetű és hatalmú szervezetbe, bohém és személytelen jelentéseim alkalmával soha nem ajánlottam magam bensőségesebb szolgálatra, semmi nem történt: nők jöttek, nők mentek – mégis lassan, ahogy a hideg egy elhamarkodott hajnali ásítás után, át- meg átjárta a testemet egyfajta biológiai magabiztosság, a rendnek és szervezettségnek (egyelőre még ösztönös) tudása, a hit, hogy nem egyedül vagyok, hanem egy nagy közösségnek lehetek a tagja, örömöm, bánatom itt oldódhatik, szórathatik kegyesen széjjel, anélkül hogy a személyes kockázat csökkenne, és bármit lépek ezentúl, mint ilyen lépek, és a lépés figyelhető, figyelik, értékelhető, értékelik, következésképp felelősséggel tartozom erre-arra. És ez jó.

Fő területem a kéjnők lett, bár néhány más jellegű alapesetet továbbra is jelentenem kellett. Később, egy nagy, tanulságos ebéd vége felé, épp akkor, mikor a könnyű kis auflauf-hoz láttunk hozzá, erről is esett szó. A Főnök szája csücskébe ragadt egy kevéske nyállal kevert hab, nyelvével ravaszul bekerítette: nem volt menekvés. „Gondolkodtál már azon, hogy minden megbízatásodhoz kerítettünk a magánszférádból egy megfelelő elemet? A gombák és a kertészkedésed. Legendás szépséged és a kisasszonykák.” Hallgattam: azt a lezser éhséget éreztem, melyet csak az igazán jó ebédek után érezhetni, és amelynek következtében – majd végig a kávé alatt – azon kell tűnődni, hogy nem kellene-e mégis valami keveset még esetleg rendelni. Nem kell. (De jó tudni, hogy másnap is lesz ebéd.) Az auflaufot édesnek találtam: a kávéban bízhattam: az lesarabolja az ízeket. „Hallgatsz: szerény vagy: mert hisz ez adottság dolga. De van itt egy általánosabb mozzanat is. Valamiféle főhajtás, hogy a világ jó.” „Jóvá tesszük”, mondtam fiatalosan. „Jóvátesszük”, nevetett a Főnök.

Feladatom a bűn virágaival szemben kettős volt, Egyrészt ki kellett alakítanom egy információs bázist, illetve a már meglevő csatornákat regularizálni (a megejtett puhatolás során megállapítást nyert forgalom mértéke és sokszínűsége reménnyel töltött el bennünket a szerezhető hírecskék értékét illetően), másrészt pedig, mivel a köz elvárja tőlünk, hogy testi és telki jóléte gyámolítói, valamiképpen védői legyünk, így aki a „politia” ilyetén kötelességei elé akadályt vagy akadályokat gördít, az „politiCai” bűnt követvén el, vét a közérdek ellen („contre le bien public en très bonne police”, ahogy a XV. század ordonnance-ai is mondják), ekképp tehát tűzzel-vassal irtanom kellett a mételyt, ami a szeméremérzet hiánya, az erkölcsi érzés gyöngesége miatt nem volt bizony könnyű. Mai napság ez általánosnak mondható nehézség, hisz még a szülők is, ahelyett hogy már a serdülők zsenge lelkébe csöpögtetnék a jó erkölcs elveit, túlságosan cicomázzák gyermekeiket, ezáltal növelik a cifrálkodásra való hajlamot, és nem nevelik őket a komoly munkára. Az ilyen környezetben élő emberek előtt a szemérem ismeretlen fogalom, az érintetlen leányra ujjal mutogatnak, és belerántják az elesésbe, s amíg a férj nappal a gyárban dolgozik, az éjjeli munkát végző albérlő a gyermekek szeme láttára cicázik a gyermekek anyjával, és vajon jobb-e a helyzet a magtalan családoknál.

Ha tapintatos és óvatos módon eszközölt utánjárásunk igazolta, hogy valaki megszűnt az lenni, ami volt, vagy aminek állította önmagát, vagy mi őt, akkor kérlelhetetlen szigorunk enyhült. Általánosságban kimondható, hogy nem nyomtuk el a szív szavát, tudtuk és alkalmaztuk, hogy ezek a szerencsétlenek is emberek végül is (egyáltalán: az emberek jó része ilyen), és ennek a föltételezésnek számos megható igazolásáról kaptunk hírt: Nápolyban az öreg dámák misét mondatnak, az orosz hölgyek húsvétkor gyónni mennek, s óriási lelki fájdalom gyötri őket, mert nem nyernek föloldozást, a rajnai hajóskéjnők pedig önként hajolnak a spanyolbakba, hogy végtagjaik így korbácsoltassanak. És bizony nem mindig az egyén a hibás, látni kell a környezet sekélyességét is. Hisz mily kevéssé tehet sorsának alakulásáról amaz kardalosnő, akitől némely direktor oly ruhatárat követel (tüllszoknya, tricot stb.), hogy azt a kifizetésből fedezni nem tudja; csoda-é, ha az iparszerű fajtalanság karjába (karjaiba) dőlni kényszerül.

Nem helytállóak azok a hasonlatok, amelyek azt állítják, hogy a bevezetett rendszerünk „egy csepp a tengerben”, avagy annyi, mintha „karddal akarnók keresztüldöfni a vizet”, inkább sivár és cinikus formulázás ez. Mert ugyanis, ha valaki egy nap x emberre hoz bajt (ez az x nem azonos a Főnők példázatában szereplő börtönös x-szel), akkor egy esztendőben 365 x emberre hoz bajt; és ezen tétel helyességét semmiféle szőrszálhasogató, agyafúrt számítással nem lehet meghazudtolni, annál is kevésbé, mert bárki veszélyességi foka az általa űzött tekli-mekli mérvének négyzetével arányos.

Nem mondom, voltak és vannak kivételek, és ezek voltak és vannak többségben, persze csak szám szerint, oduk, ahol poloska terem, patkány nyüzsög, a penész ujjnyi vastagon fekszi meg a falakat, és a párok beosztják, ki mikor feküdjék a küszöbre, mert ott van levegő. Itt már nem segít az intézetünk nagystílűsége sem: a gálánsan odaajándékozott DESODOR és SAVANYÚCUKOR nem más, mint pusztába kiáltott szó. (Alig valamicskét kárpótolt az általuk fölvett hanganyag minősége.) Bevallom, néha már-már azt hittem: nincs más megoldás: a szervezetet, ebben a formában, föl kell számolni: azaz ki kell mondani, hogy nincs. Bár megjegyzem, hogy a kölyökpatkányok az egerekhez lévén hasonlók, inkább kedvesek, mint félelmetesek, bánatos „nyiff nyiff” nyöszörgésük sajátos színfolt.

Az én pozíciómban rendkívül fontos volt, hogy tévedés nélkül fölismerjem a lányokat, ellenkező esetben az akciók egyike-másika magánüggyé töpörödött volna, ami – az akciók jellegénél fogva – megnöveli az irányomban mutatkozó támadási kedvet, és ez bizonyos demokratikus jelszavak lobogtatása mellett igen kellemetlenné válhatik; azonfelül az idő és képességeim kimért volta, a bizonylati fegyelem és jó hivatalnok természetem miatt amúgy is mindenféle redundancia kerülendő kellett volt legyen. És valóban, biztos érzékkel pécéztem ki az elhízásra való hajlamot, a tartózkodó, mégis kihívó viselkedést, a jellegzetesen durva, mély hangot (vox rauca), a tekintetem tüstént éber lett, és kedvem elszánt, ha (a szokásosnál nagyobb százalékban!) ferde, benyomott nyeregorrot láttam, sajka alakú vagy túl rövid szájpadot, farkastorkot, kettős nyelvcsapot, nyúlajkat, Hutchinson-fogat vagy a fülkagyló különféle szokatlanságait: lenőtt, szabálytalan alakú és helyzetű fülkagylót, odanőtt fülcimpát, mert ezek az ismérvek – amint tudós társosztályunk kimutatta – téveszthetetlenül az én madárkáim jellemzői (nem úgy, mint a nyálkahártyaredőzet elsimulása, melyről eleddig ugyanezt hitték, és mely nagy volt az én meglepetésem, midőn alkalmam volt egy 26 éves ordas kéjnőnél a harántredőzet igen kifejezett voltát észlelni).

Ebben a beosztásomban még úgy élhettem, mint bárki más. (Többek közt ezért nehéz egy amatőrnek eligazodnia a világban: ha lát valakit, aki úgy él, mint bárki más, vajon mihez tartsa magát?) És mondhatom, nem csináltam rosszul a dolgom: a zsákba varrt testek puffanása sötét kutak mélyén, a viharos tengerbe lógatott (nem üres) vasketrecek jelezték, hogy erkölcsiségünk kemény, mint a vídia, és emellett a kialakult információs-rendszer rugalmas volt mind az adattárolást, mind a változtatást (törlést és fölvételt) tekintve, zavarokra minimális érzékenységet mutatott, és tartalmilag egyértelmű lett azok számára, akik felhasználásukra illetékesek, és elértük azt is, hogy a hír megfelelő pontosságú legyen (a túl precíz adat technikailag nehézkes, és olyan összefüggésekre is fényt derít – teszi őket létezővé –, melyekre az égadta világon semmi szükség); ezeket a követelményeket részben hardware, részben software eszközökkel elégítettük ki.

Újfajta szokásaim növelték személyes népszerűségemet, amelyet fizikai kvalitásaimmal alapoztam meg. Sikereim csak elenyésző részben zsarolás eredményei, inkább a titokzatosságom volt ellenállhatatlan. Milyen szeretetre méltó is vagyok, amint megtépázott alsónadrágban állok egy kicsiny, de ízléssel berendezett manzárd szobában, és mikor ábrándosan azt mondom: „Igen, igen: ez a delta fi…”, a lepedő széle alól kikukucskáló édes, debella néger asszony (micsoda tűz, micsoda csín!, micsoda íz!) rekedten, halkan fölkacarászik. (Más kérdés, hogy ekkor valahol valami megváltozik, kerekek csikordulnak, az autólámpákból éles fények – mint a kések – pattannak elő, lábak dobognak, ajtó szakad szét, akár egy papírlap, gumibot suhan puhán, a kéz, mely markol, lehetne Karajané, valakit föltűnés nélkül követni kezdenek, valaki – mert erre kifejezetten kérik – föltűnés nélkül követni kezd, jégkocka döndül diadalmasan, závár kattan, televízióbeszéd formálódik, valahol valami végérvényes lesz.)

A kötetlen munkaidő és az egyéb szociális juttatások méltányosak voltak; engem mégis egyre ingerültebbé tett, ha suttogva hozzám hajolódott (órákig tapogattam a fülcimpám, hogy rúzsos-e), és a bujasenyv is soha nem remélt méretekben ütötte fel a tanyáját, elképzelhető, minő hatással volt rám ez a miliő.

Egy reggel kitartó dörömbölésre ébredtem.

– Kinyitni! Kinyitni! – Álmosan botorkáltam kifelé.

– Ki az? mi az?

– Az örvény nevében!

– Vagy úgy… – A kollégák voltak. Kinyitottam az ajtót, és a kezemen máris ott csörrent a bilincs. Ijedt pofimat látva nevetni kezdtek. A kollégák humora a másik osztályról – jó. Aztán egyikőjük, kis idő múltán, egy papírra mutatott, amit a többiek is megnéztek. Zavartan hümmögettek.

– Bocsánatodat kérjük. Tévedés történt.

– Semmiség. Csak az álmomat sajnálom. – Kibogoztak a vasból, csuklóm körül felhorzsolódott a bőr. Megöregedtem.

– A lejtőn, fölfelé, nincs megállás – kiabálták vidáman a lépcsőház aljáról.

Előbb-utóbb délelőtt lett, s nekiláthattam szokásos sétámnak; sétapálcáim vidáman kavarogtak a járda felett, néha behunytam a szemem, hogy még inkább halljam a szoknyák suhogását, és néha kinyitottam: látni a vádlik remegését, a derekak bolondító homorúságát, és ha volt valaki, aki félelmében szűkölve a földre borult, megbocsátottam neki.

A jó hírű étterem belső termeinek egyikében találtam helyet, közel a zongorához. A félszemű zongorista nagyon invenciózusan játszott. A hátam mögött levő, a falat díszítő faburkolaton fülbemászók szaladgáltak. Ahogy egyszer odafordultam – mert a szomszéd asztalnál egy vékony, értelmiséginek tetsző asszony azt mondta: „Ravasz, mint okarina!”, és élesen, de nem jókedvűen fölnevetett –, orrommal majdnem összeütköztem eggyel (ha továbbfordulok, mert a fal mögött is sejtek valakit, akire kíváncsi kellene legyek, bizonyára orrhegyre tűzök egy ilyen kis bestiát). Azonnal átültem a szemben levő székre: így láttam a nő arcát, anélkül hogy bántó manőverekre kényszerültem volna. EZT NEVEZEM RENDNEK ÉS SZERVEZETTSÉGNEK. A nő sokat cigarettázott, a cigarettacsonkok erősen rúzsosak voltak. Úgynevezett konyhamester-tálat rendeltem, vegyes körettel. Amikor köretként rizst kaptam, (megint) ijedtség fogott el, mindazonáltal megettem mindent. A pincért megkérdeztem, hogy miért rizst hozott, holott vegyes köret járt volna. Szó szerint azt kérdeztem:

– Mitől vegyes köret a rizs? – Amire ő azt válaszolta:

– Ha tetszett volna szólni, kicseréltem volna. Nyilván eltévesztette a szakács. – Az intelligens arcú nő kezében gyufa lobbant. Intettem a főpincérnek.

– Volt egy konyhamester-tál, de vegyesköret helyett csak rizst kaptam. – A pincér türelmetlenül hajolt fölém. – Ezt nem a pénz miatt mondom, hanem panaszkodásképp.

– Csak azt ne tessék gondolni, hogy valakinek ebből valami haszna van. – Egymásra néztünk.

– Természetesen én sem hiszem ezt… De azt sem hiszem, hogy ez jóindulatú tévedés lenne.

– Bocsánatát kérjük, uram.

Fizettem. Egyszer csak látom ám, hogy a sótartó teteje mozgásba jön, a lyukak, melyeket eddig a só eltömött, felnyíltak. A remegés átterjedt az asztalra is; kissé, mivel a kezemet a számlán tartottam, rám is. Azután, hopp, lebillent a műanyag fedél, s a sótartóból előmászott a Főnök. Lassan dagadt 1:1-re.

– A legújabb trükk a Technikai Osztályról. Fincsi, mi? – A nő mellettünk lecsapott egy ötvenest az asztalra, és öklendezve kirohant.

– Helyre fehérnép – csippentett a Főnök a szemével. Bólintottam.

– Biztosíthatlak, Főnök, hogy csókom radarosi pontossággal száll majd közepire ajkának. – Intettem a kis, öreg ruhatárosnéninek, aki észhez térítette a kifelé futó nőt. – A szemöldököd kicsit sós maradt – mondtam, és néhány segítőkész mozdulatot tettem.

– Kösz.

– Szóra sem érdemes. Hasonló helyzetben, tudom, te is ezt tennéd. – A Főnök mosolyogva nézte az étlapot, rendelt, majdan felém fordult.

– Te rosszhiszemű vagy, már-már éber.

– Mit válaszolhatnék erre, Főnök?

– Nézd. Annyiféle válasz van, és egyik érdekesebb, mint a másik.

– Ha kicsit is adok magamra, ezt nem fogadhatom el.

– Ez csak amolyan szóhasználat. Ne adj kicsit is magadra. Barátom. – Kihozták a levest; egy hajtásra kiitta. Ez már döfi. – Mondd meg inkább, hogy tisztelsz.

– Tisztellek. Sőt továbbmegyek. Szeretlek, Főnök. Szeretlek téged valahol belül, ahol már csak a gyűlölet van. – A Főnök felső ajka elhúzódott a fogsorától: nevetett.

– Szellemes. Ezt szeretem. Ezt a hangot. Egy ideig.

Engesztelésül fölfejtettem a kalapom bélését, és kivettem a délelőtt készített dagerrotipeket.

– Gyöngén sikerültek. Nem hiszem, hogy használhatóak: nem lehet azonosítani a személyeket.

– Kivel, mókuci? Kivel? – csóválta a fejét a Főnök. – Azt gondolom, ideje elbeszélgetnünk erről-arról. Talán nem ártana, vagy ha igen, semmi közöd hozzá, ha a jelentésírásról éppen most esnék szó, hogy kihozták a második fogást. – Előétel nem volt: nem kért. – Tudod – és lassan fölemelte az evőeszközöket –, ha egy napot akarsz megidézni, vagy rövid tűnődés (és a tündöklés) után, belátván oktalan nagyravágyásodat, az egy napról való emlékeket fölidézni, akkor ez az egész természetellenes processzus felfogható, sőt megfelel annak, ahogy a mafla ebédelő…

– De Főnök – sopánkodtam.

– Kuss. Ahogy a mafla ebédelő a szaft bújócskáján ámul. Látod itt is: a szaft teng-leng, krumplihalmot kerül, zöldbab-hasáb alá kúszik, rizsszemeken küzdi át magát, tóvá terül, mártásba elegyedik, kakukkfüvet szaglász, körülhízelgi a húst, vagy betör az eresztékeibe, érintheti a saláta leveleit, visszarettenhet a cékla durvaságától, s bármikor mondható: MOST!

– Attól tartok.

– A bizonytalanságról beszélek. Arról, hogy a szöveged önmaga tartalmazza azokat a kétségeket, melyeket önmaga támaszt, s melyek jó része magára a szövegre vonatkozik. Hm. A gesztus ismerős, kiérleltebb formában megpróbálkozik vele tanult kollégánk, Thomas Mann is. Sok minden írható a javára. De ne érzékenyüljünk el, hisz még nem említettem a tekintet szeszélyeit: az ebédelő ugyanis indulhat a tányér széléről, az ígéretes szójabab vagy (és) a szemérmetlenül szétnyílt, enyhén megnyomott zöldborsó nyomában, de már itt – hirtelenkedve elugorván egy curry-vel locsolt kelbimbódombról, mert az bosszantóan szabályosnak találtatott – megbokrosodhatik a logika, s máris, mondjuk, a hús mozgásától megvadult, zsírosan fénylő szaft a préda, vagy ha a hús nyugodt, csöndes is már, akár egy flaszterdarab, akkor talán épp a szaft pocsolyás csillogása az, ami vonzza a tekintetet – és könnyen lehet, hogy az ebédelő nem a tányér széléről indul, indok van elég. Ha tehát a pontosságra való törekvés közben a bizonytalanság oly mértékű előretörésével kell számolnod, melyet óhatatlanul amolyan „fogásnak” tartasz már, akkor a helyzet bonyolódik, a révedező figyelem a színek és a sűrűség érzékeny változtatásával ezernyi új ebédre lel, és ekképp semmi sem marad az EGY NAP illúziójából, és noha ez kihúz a csávából, a homály oszlik (ami legszerényebb célkitűzéssel lehet), de az ebédelő tekintélye némileg lejáratódik. – A Főnök izgatottan hadonászott, mind a késsel, mind a villával.

– Egyél, kihűl.

– Mindez nem baj, csak tudomásul kell venni, hogy nem veszélytelen egy elmúlt napot fölvonultatni.

– Fenyegetsz?

– Az elmondottakból sok minden következik, az elmondottak sok mindenből következnek: ilyen a hasonlat: állomás, közeledő, távolodó sínekkel. – Ezen a kissé irodalmias fordulaton fölbátorkodtam, és közbevakkantottam.

– Figyuzz… Hát azt mondja erre az állomásfőnök, keszeg, nagy bajuszos férfi, miután nagyot harapott a kovászos uborkából: „Nem akképpen van az, Mancika! Van valami vonzó abban: alulról szagolni az ibolyát.” Mancika fölvihog, figyelmetlenül húzogatja a szoknyáját. „Haláli szöveg.” Elneveti erre már magát az állomásfőnök is. „Kell?” nyújtja az uborkát. „Csokor ibolya”, mondja Mancika, de mást ért rajta. Nem szól a férfi semmit, hanem azt mondja: „Fékomadta kölyke.”

– Kezdetleges, mindazonáltal bájos epikus mag – bólintott a Főnök, és tűnődve büffentett egyet. – „No de pödörint a bajuszán egyet az állomásfőnök – ezt hallgassa meg, Mancika, mit ki nem találnak a népek. De majd ne haragudjon, csak tréfálkozás lesz az egész. Illetve már most az. Na tehát. Én én vagyok, te te vagy. Úgy mondom, Mancika, mintha tegeződnénk, úgy jobban … kijön.” Az állomásfőnök feljebb rángatja a nadrágját. „Pedig, ugye, nem is tegeződünk. Szóval. Erre feleljen. Én én vagyok, te te vagy. Ki a nagyobb szamár, én vagy te?” „Hogyhogy ki a nagyobb szamár?” „Ez a kérdés: hogy ki a nagyobb szamár.” „Ezt én döntsem el, állomásfőnök úr? Most?” „Nahát. Ne ijedjen már meg úgy.” A férfi elmosolyintja magát, int a kapcsolótáblánál tébláboló fiatalembernek. „Tóni fiam.” Pusmognak, majd Tóni vigyorogva odalép a lányhoz, aki időközben kibújt a papucsából, s most vakarja a vádliját. A kis szobácskát megtölti a harisnya igéző sercegése. „Figyelj, nyuszi. Én én vagyok, te te vagy, ki a nagyobb szamár, én vagy te?” Mancika boldogan nyelvel. „Hát ki lenne!? Persze hogy te!” A két férfi tombol, Mancika csöndesebb, jókedve igazi.

Csönd telepedett közénk. Tisztelettel bámultam a Főnököt. Közben a köretet már megette, a hús egyedül árválkodott a nagy tányérban. Ha most ezt gyorsan – ahogy szoktuk – kék vagy zöld fénnyel megvilágítanám (egy mozdulat az egész!), csak lesne, hogy mi az a kék vagy zöld lepedék.

– Ne próbálkozz – mondta teli szájjal. – De iramodjunk választott témánk után… Más lélekállapottal kell közelítenünk: mert hiába áll rendelkezésedre az események idősoros állománya, a kapacitások és terhelések viszonya (±5%), akármilyen rend és biztonság szerint haladsz is, ha komolyan veszed magad, szükségképpen jutsz összeférhetetlen minőségekhez, gondolj a krumplin landolt szelíd és a szájból nyál és egy darabka hús társaságában visszazuhant, a végső pillanatot is megjárt szaftpöttyre… Túlságosan élénk vagy, jelentéseidet valami fölös izgatottság jellemzi. Pedig elönthet a nyugodtság, mint ahogy a Mississippi az ő árterületét.

– Micsoda?

– Na ezt az arckifejezésedet szeretem. Persze ne hülye légy, a butaságodra építhetsz, nem a bambaságodra. Időnként villámgyorsnak kell lenned. Ha észreveszed például, hogy egy bizonyos helyen és időben tévedésből kapott pofonok száma megegyezik az adatfelvételkor bediktált lakóhelyed házszámával, akkor a következő alkalommal azt kell mondanod, hogy a 128/B-ben laksz, és ugyan a pofonokat nem kerülheted el, de semmi esetre sem kapsz 128-at, és ha mégis: a B-vel teljesen befürödnek. Ez példa.

– Az igazság megfogalmazása egész embert kíván.

– Kétségtelen. Ne provokálj. A köret, ha jó, ha tehát köret, és nem cugehőr, adalék, mert kevés a hús, és – mert – drága, egyenrangú társ, a tekintet azonban mégis aránytalanul többet időz a húson, aggódva keresi a zsírereket, félve gördül át egy sült almán, és csak látszólag a sznobság az, amely a sáfrány- és a gyömbérszálakat, a borókagömböket oly szeretettel övezi; és ha minden rendben találtatott, ott a hús tisztán (kissé… hm… véresen, a puszta létezés fenyegetésével, szálkás rostokkal vagy megbonthatatlan tömbként: ez az igazi kihívás.

– Úgy értsem, hogy…

– Úgy! – Falatozott kicsit, ez megnyugtatta. Nagyokat nyelt – Szóval egészen más felfogással kell közelítened. Nem mondom, hogy ne fogjon el halk remegés, ha leülsz szembe a papírral, ezek olyan kedves nüanszok, kár lenne lemondani róluk, de azért valójában cseppet se izgulj: a jelentésírás nem más, mint egy zsák macska, amely – érted: amely – tudvalévő, úgyis a talpára esik. Itt jegyzem meg, hogy sokáig azért ne bámuld a fehér papírt, mert ahogy egyre inkább kirajzolódik a fejedben a jelentés, úgy mersz egyre kevésbé hozzáfogni az íráshoz, attól félvén, hogy magával az írással, hogy azt ne mondjam: a tintával, valami már végleges helyett csupán egy megoldást rögzítesz, amelynél, elvileg, van jobb, tehát rossz. Másrészt, ha azonnal támad egy JÓ ÖTLETED, akkor ugorj fel, és járkálj addig, míg el nem felejted.

Fölugrottam, és járkálni kezdtem. A Főnök folytatta:

– Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság. Talán hallottad már: Van tyúk is talál szemet. Persze a nagystílűséget ne keverd össze a kitartás hiányával. Ahogy én látom, kissé hebehurgya vagy még. A mi elhanyagolása semmi könnyebbséget nem jelent. A témát meg kell fogni – mint floki a csontot –, he-he-he, és pápista türelemmel addig rázni, míg minden ki nem esik belőle, zúgva, prüntyögve – ahogy épp kell.

Ideges mozdulattal magához intette a pincért, hangja rikácsolva szökkent:

– Csináljon. Itt. Rendet. – Hátrébb toltuk a székünket. A pincér seprűvel kikergette a vendégeket. Hess. – Jó ujjgyakorlat, könnyű, mechanikus, mégis hatékony, ha fölcseréled az okot és az okozatot, vagy még előbb: egy mellérendelt mondatpár közé becsúsztatod: KÖVETKEZÉSKÉPP. Döntő lehet. Természetesen ilyenkor mindig újra kell gépelned az anyagot. A jellemzés elháríthatatlan hatású eszköze lehet, ha úgy szervezed a világot, hogy a jó emberek jól, a rossz emberek rosszul ragozzák az ikes igéket, kihasználva eközben, hogy aki nem jó ember, az rossz ember. De itt ravaszkodhatsz is – tudod, mire gondolok –, rád bízzuk. Ha nem tudod eldönteni, hogy valami nyelvtani baklövés vagy stílusbravúr, kurziváld. – A pincér kevéske édességet hozott. A Főnök suttogóra fogta a hangját. – Engem nem érdekel, most, hogy mit gondolsz amúgy. De a jelentéseidben realista légy. Azaz ember-központú. És bízz a feletteseid olvasatában.

Szivarzsebéből teleszkópos mutatópálcát vett elő. Szórakozottan rágyújtott volna, az utolsó pillanatban tudtam kiverni a kezéből a gyufát.

– Oppálá… Úgy határoztunk, hogy fejlődésed érdekében valami nyugodt környezetre lenne szükséged.

– Élni akarok – mondtam higgadtan, mint egy férfi.

– Ne csacsiskodj. Arra gondoltunk, hogy kikerülnél az erdőre. Ott sokat tanulhatnál; az a tempó, amely egy fa virágbaborulását jellemzi, elősegítheti képességeid kibontakozását.

– Képességeim há-bo-rí-tat-lan birtokában vagyok.

– Ne legyen nagy a pofád.

– Félreértesz. Rossz hangot ütöttél meg.

– Ne vádaskodj. Ezt jegyzőkönyveztetem: nem ütöttem. Nyugodj meg: fölfelé buktál. És majd látni fogod, nem egyszerű az eszedet és az intelligenciádat meghatározott és egymással ellentétes irányba fejleszteni. Szép feladat. Főúr – csettintett az ujjával. – Főúr, kérem az 1. számú táblázatot.

– Máris, uram.

Futó pillantást vetvén az 1.-nek nevezett táblázatra, szemembe ötlött egy koordináta-rendszer, és ettől teljesen megpuhultam, bár annyira primitív még most sem vagyok, hogy azt gondoljam: én, az origó. A geometria hat rám. A Főnök hangját csak úgy távolból hallottam, kezem végigsiklott néhány x-koordinátán, majd hasonló szeretettel néhány y-koordinátán.

– Kísérleteinket a cserszömörcén végeztük. Talán mond neked a név valamit. Megspéciztünk egy hazugságvizsgáló készüléket, s ez jelzi az élettani reakciókat. Például a grafikonon itt ez a csúcs a növény akkori izgalmát jelzi, mikoron eldöntöttem azt a módot, mellyel az ő jólétét fenyegettem. – Ujjhegyem végigszaladt a dudoron. Folytonos, de nem differenciálható görbe volt: hepciás lehet ez a szömörce. – Ma már ott tartunk, hogy egy ilyen grafikont tökéletesen értelmezni tudunk; szakmailag közelítve: jól definiált jelrendszer épült ki, mely alapján a növények figyelhetők… A feladatod tehát nem változik. Holnap reggel kapsz műszereket, néhány dossziét, és uzsgyi!

A dinnye, melyet még kihoztak, lőrinces volt, így a Főnök javaslatára otthagytuk. Kicsit sajnáltam.

A hajnal már a vadonban talált. Hátizsákom ruganyos lépéseim ütemére dobálta magát. A kanyargó ösvényt hatalmas hangyabolyok szegélyezték. Erős, savanykás szaguk volt. Egyik mögül vénséges vén anyóka toppant elém. Parabola-szerűen görbedő hátán hihetetlen nagy rőzseköteg terpeszkedett. Arcán annyi volt a ránc, hogy sok. Azt mondta, amit vártam.

– Szerencséd, hogy a ká anyádnak szólítottál.

Kezet ráztunk.

– Szóval te vagy az új erdőőr.

– Én. – És büszkén hozzátettem: – Erdőőr nem lehet akárki, az erdőőr nem lehet inaszakadt, és ösmernie kell a négy alapműveletet: a szorzást, az osztást, az összeadást, a kivonást. – Mivel nem tudtam, hogy beosztottam-e vagy főnököm, sebtiben búcsút vettem tőle. Reszketeg lépteitől még sokáig remegtek mellettem a faóriások.

Egy régi vízmosás alját alkalmasnak találtam. Vízmosáson én olyan mély árkot értek, amiket a hegyekről és a dombokról lefolyó esővíz csinál magának többnyire olyan hegyek és dombok alatt, melynek talaja erős agyag vagy felülete kemény, letaposott legelő, melyeken át az esővíz nem képes a földbe szivárogni, hanem elfolyva patakká folyik össze, folyást vágva magának, megbontva és elsodorva a partok oldalait, azt mind nagyobbra és mélyebbre mossa ki. Kár szépíteni, ez a vízmosás.

Egy fa tövében gyülekeztem. Fölszereltem a készüléket, azután szorosan a fatörzs mellé ültem, homlokomra álcázásul ágat kötöztem, altestemet és lábamat avarral szórtam be, vigyázva, hogy gyönyörű, új bilgerimet kósza gally ne sértse föl. Elhelyezkedtem.

Napjaim egykedvű munkával teltek, földolgoztam a beérkezett anyagot, szűkszavú jelentéseket írtam, szótlanul vettem át és ettem meg a paprikás-szalámis szendvicseket, melyeket az öregasszony hozott naponként. Uborka nincs?

Azonban egyszer eleredt az eső. Kitartóan zuhogott, hol az egyik, hol másik grübedlim telt meg a hideg esővízzel. De semmi sem tart örökké: kisütött a nap: a vízmosásban szerteszéjjel gombák nőttek. (Ha manapság azt olvasom az esti lapban: „A házak gombamód szaporodnak”, bólintok.) A combom mellett is megmozdult az avar: apró kékülő tinoru verte föl a fejét; a szakkönyvek mint gyanús és különleges gombát említik.

Ennek ellenére kapcsolatunk teljesen civil volt. Azokban a napokban zajlott egy jelentékeny ügy (nagy apparátussal folyt a nyomozás: sármány pöntyögött, vakondokok túrtak, a mókusok nem akármit rágcsáltak, hanem diót (!), az őzek kidugták fejüket a csalitból, majd elinaltak, vaddisznók csörtettek, a lepényfa ága meghajolt, hasonlóképpen a zanótéhoz, és így tovább), ez kötötte le a figyelmemet. Már tudom, ha valami ügy, akkor nincs mód a „jelentékeny” és a „kevésbé jelentékeny” ikercsillagára hárítani a személyes diadalt.

A fizikai közelség közösséget jelentett, combom legapróbb mozdulata is végzetes lett volna a számára, az innét származó önfegyelem, valamint annak a cél nélküli örömnek a kettőse, mely öröm elfog minden komoly embert bármiféle növekedés láttán, ősi érzés volt. Mint anya, már csak rutin megfigyelés alá helyeztem a kis tinorut, ez talán érthető: a vér szava erős, és szerintem az anyaszívet és az anyatejet soha semmi nem fogja pótolhatni.

– Félek – mondta egy nap. Elpirultam, és lesütöttem a szemem. De a kékülő tinoru – a grafikon tanúsága szerint – megismételte: – Félek. – Meg kellett kérdeznem:

– Mit tettél?

– Semmit.

– Mind ezt mondja.

– Segíts. – Amennyire tudtam, egymásra engedtem szemhéjaimat, ami nem volt egyszerű, mert a gyakori mosoly mély szarkalábakat sugarazott a szemem köré, melyek megtelvén jóféle televénnyel, elvesztették mobilitásukat.

– Jól van, ne félj: segítek: följelentelek. – A gomba lemezkéi megrezzentek. A perverzitás, mely ekkor az eszembe jutott, nem volt kártékonyabb, mint mikor egy anya túláradó örömmel mossa fia foltos gatyáit: lehetnék spóra is, itt és most: világszám: hát gyertek, szépfiúk! Folytattam:

– Mi mást gondoltál? Az emberek jó része, ahogy mondani szokták, nem követett el semmit. Ezeknek sorsa legyen a pusztulás? Mondhatom, szép! Az ő helyzetük nélkülünk reménytelen lenne, hisz nincs módjuk a védekezésre. „Ártatlan vagyok!” mily szánalmas ez így! De nyugi! Én majd följelentelek, erre bíróság elé állítanak, az elítél, mi pedig előjövünk a farbával, és föllebbezünk.

Örömünkben majd táncra perdültünk.

Hamar összeállítottam a per anyagát (jórészt ismert ügyekből ollóztam össze, megkönnyítve evvel is a fölöttes szervek munkáját) a keletkező csinos dosszié számára tíz körömmel kapartam lyukat. Már készen voltam, egy száraz ágacskával piszkáltam ki a körmöm alá jutott földet, amikor szűk látóterem szélén két friss, városi cipő tűnt fel. A Főnök.

– Ilyet többet ne írj.

– Mit értesz azon: ne írj? És azon: ilyet? És ha mindezt tisztáztuk: miért?

– Ne galoppírozd el magad. – A Főnök mosolygott. – Rendben. Nyertél.

Miközben egyik lábát egész közel csúsztatta a combomhoz, és erre a lábára téve át a testsúlyát, talpát kétszer ide-oda forgatta, szomorkásan azt mondta:

– Javaslom, ha esik az eső, gyűjts a szádba levegőt, ettől eltűnnek a grübedlik: egy gonddal kevesebb.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes. Hasonló helyzetben, tudom, te is ezt tennéd… Erről jut eszembe: azt a Mancikát elkaptuk.

– Melyiket?

– Akiről múltkor, ebéd közben beszéltünk.

– Főnök, légy szíves, ne tégy lóvá. Azt az egész mancikás-sztorit ott rögtönöztük.

– Meglehet. De elkaptuk.

 

A kékülő tinóru megsegítésére írott anyag:

 

1. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Tanúk: x_i i = 1, 2, 3, 4, 5; koronatanú: x₆

 

x₁, lakos: Csak látásból ismerem a vádlottat. Folyó év k. hónapjának j. napján szénért mentem Nagy Jánossal. A szénosztályozó előtt várakozott a vádlott is, és eközben összeszólalkozott a fürge postakocsissal. A postakocsis azt mondta, hogy vádlott nem fuvarozhat szenet, mert nem fürge. Erre vádlott azt mondta, hogy ha nem vagyok is fürge, eszem olyan kenyeret, mint maga. Ezután a fürge postakocsis eltávozott, s vádlott x₂-vel beszélt tovább, azt mondta Goethe postakocsisra, hogy lesz ez még kisfiú is, és kezével a föld felé mutatott.

vádlott: Goethe nem is volt ott, akkor már rég lebukott.

tanú: Én úgy tudtam, hogy azt, aki ott volt postakocsis, Goethenek hítták.

x₃, lakos: Vádlott összeszólalkozott a fürge postakocsissal, és ezen közben azt a kijelentést tette, hogy megváltozik majd a helyzet, lesznek még ezek ilyen kicsinyek, s kezével lefelé mutatott. Flytoxról nem volt szó.

x₄, fürge postakocsis: x₂-nek mondtam, hogy a vádlott szívesen fizetné a fürgeségi díjat, de nem fizetheti, mire a vádlott azt kérdezte, miért, talán vargánya ő? Erre azt mondtam, hogy nem vargánya, hanem osztályidegen. Vádlott ekkor azt kérdezte: Hát én nem is fuvarozhatok? Erre én azt feleltem: Én azt nem mondtam, és távoztam.

x₃: Úgy történt, ahogy x_l mondta.

x₄: Nekem senki sem említette, hogy vádlott kijelentést tett volna rám, akár távollétemben is. A fuvarozásról ismerem. Előttem Goethe volt a postakocsis.

x₅, lakos: Lent a faluban azt a hírt hallottam, hogy a gyógyszerész és az állatorvos behívót kapott. Tanakodtunk, hogy mér. Hogy a hírt ki terjesztette, nem tudom.

x₆, lakos: Nem tud semmit, vádlottat nem ismeri.

x₂: Elnök eléje tárja a vádbeli kijelentéseket. Ezeket nem hallottam. Azt hallottam, mikor a vádlott x₄-gyel beszélt először. x₄ engem kérdezett, hogy miért nem vagyok fürge. Vádlott bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy ő is szeretne fürge lenni. Mire x₄ azt mondta, hogy ő nem lehet fürge.

x₁: Ezen beszélgetés után, mikor x₄ elment, vádlott x₂-höz fordult, és azt mondta: Majd megváltozik a helyzet, lesz ez még kisfiú is. És eközben a távozó x₄-re irányítva a kezét, kezével a föld felé mutatott.

x₂: Vádlott ezen kijelentésére nem emlékszem. Antidemokráciaellenes beszédet nem hallottam.

x₅: Ott álltam, de x_l-et és x₃-at nem láttam.

x_l és x₃ egybehangzóan kijelentik, hogy nem a mázsatartánynál, hanem a mázsától körülbelül 15 méternyire folyt le a beszélgetés.

Vádlott: Nem a mázsa sarkánál, hanem attól kb. 10 méternyire folyt a beszélgetés.

Ügyész: Azonfelül vádlott – 10 vagy 15 méternyire a tartánytól, hát nem mindegy a hétszentségit! – odahajolt egy Gregor Samsa nevezetű csótányhoz, és azt mondta: Zsáktérben a délutáni törpe flytox: jöhettek!

Vádlott: Az igaz, hogy többen álltak ott körül, de mindeniket névleg nem ismerem. Gregor Samsát nem ismerem. Ha látnám, tudnék nyilatkozni.

 

2. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Azt, hogy a vádlott a tényállásban megállapított kijelentésével nem az államrend megváltozását helyezte kilátásba, hanem kizárólag egy olyan, esetleg a legközelebbi tánciskolával kapcsolatosan bekövetkezendő változásra célzott, amely csupán az akkori fürge postakocsis személyére lesz kedvezőtlen, akivel neki bizonyos összetűzése volt – megerősíti az, hogy a vádlott által használt szavakkal („Lesz ez még ilyen kisfiú is!”) kapcsolatos az az említett kicsiséget mutató kézmozdulat is, mely ilyen személyi változásra utal. Ha a vádlott valóban rendszerváltozásra gondolt volna, ez esetben az alapintézmények funkcionáriusainak sorsában bekövetkezendő változást nyilván nem a szokásos, kicsiséget jelző mozdulattal jelképezte volna, az ilyen kicsivé válás ugyanis távolról sem felel meg annak a sorsnak, ami ezekre az emberekre egy ilyen jellegű változás esetén várakoznék.

Ehhez képest a vád alaptalan, ezért elutasítom.

 

3. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Édes Mamikám!

A 22-i beszélő technikai okokból elhalasztódott. Majd pontosan megírom, hogy mikor lesz. A 2-i lapomon kért dolgokat postán kérem. A ruhafélékhez még vegyen, kérem, mamikám, egy nagyságomhoz mért tréningruhát, lehetőleg sötétkéket, és két csomag Trisót. Az élelmiszert külön adja fel, kérem, és a nagy csomagot is külön. Legjobb, ha valami zsákfélébe varrják be, és az apró holmikat is, nehogy szétpotyogjanak. Ceruzát nem kérek. Remélem, Mamikám, otthon mindenki jól van? A csomagot úgy adják fel, hogy lehetőleg a jövő héten mind a kettő befusson. Várom a 2-i lapomra a választ, a viszontlátásig sokszor csókolom, édes Mamikám: