III. Spionnovella

Hallgatás

 

Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: „Elkurvult a házmester leánya.”, azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány pénzért vagy más díjért effektíve áruba bocsátotta, szereztem hitvány pénzt vagy más díjat.

Esendő embernek tartom magamat. Mindezzel nem azt állítom, hogy a szerencsém tett azzá, amivé lettem, van bennem némi tehetség, azaz alázat és fogékonyság a jó szóra, de nem szeretném, ha esetem elveszítené a példaadás terhes lehetőségét, noha természetesen ellenemre volna, ha ezt valamiféle fondorlat segítségével érném el, következésképp emberi korlátosságomat sem azért említettem föl imént, hogy részvétet csikarjak ki, hanem hogy kitűnjék: nem vagyok semmiképpen se különös valaki – alkalmas tehát példaképnek; legföljebb a habitusom arányosabb, harmonikusabb az átlagnál, szép vagyok. Hosszú, kemény utat jártam be, míg fölötteseim, jószándékú segítségemmel, megtalálták szépségem hatékony foglalkoztatási módját.

A fölötteseimre, a dolog sajátos helyzeténél fogva, elég körülményes módon tettem szert, és még így utólag is nehézkes megtalálnom azon tetteimet, melyek végül a figyelemre méltattak, még akkor is, ha most képes vagyok eligazítani bárki érdeklődőt afelől, hogy mit kell tennie, ha arra a figyelemre vágyik; de hát más az alkalmas akciókat kieszelni, és ismét más a zavaros és véletlenszerű tettekről értékelést adni. Például mily jelentősnek látszhatik az, hogy – koholt vádak alapján – följelentettem önmagam: az önzetlen lelkesedésnek ezek az apró, mégis megdönthetetlen jegyei számon tartatnak, mindazonáltal az ügy korántsem egyszerűsíthető le így: „a buzgóság elnyeri jutalmát” – egy efféle parádé sokkal súlytalanabb, mintsem gondolni (függetlenül attól, hogy miként végződik a bejelentést követő szigorú, ám igazságos vizsgálat). Vagy fordítva: volt pillanat, amikor riadtan körbenézvén nem láthattam senkit, aki vadonatúj ballonkabátjában egy fatörzzsel vált volna eggyé, mégis éppen ez a pillanat, vagy egy másik, elegendőnek és megfelelőnek bizonyult arra, hogy belelépjek egy tócsába, s miután ott divatosan otromba cipőmmel hullámokat kavartam, miáltal a bágyadt, de még nem száraz, őszi falevelek megmoccantak, néhány vízcsepp mintegy begurult a levelek közepe felé, az erekhez, melyek mentén apró szőrszálak emelkedtek, és ugyan a víz nem tett kárt bennük, nem hivatkozhatom érzelgősségemre, egyiket-másikat, miközben kapkodva ismét körbenéztem, gyorsan a tenyeremre emeltem, és a pihéket borzolva azt mondtam: „No no, nem szabad, na: édes kicsikém.” – és mégis ehhez az inkább zagyva, mint rejtélyes tetthez gratulált, ahogy mondta: szívből, a Főnököm (mikor már volt).

„Nagyon szépen és vérszegényen ragadta meg az elmúlás finomságát. A lelkiismeret-furdalása pedig egyenesen fantasztikus volt.” Ekkor még magázódtunk, s bár lassan már érezhettem az átható szeretetet, amelyre igen-igen vágytam, bizonyos dolgokról nem volt illős tudnom. Érdeklődő arckifejezésemre folytatta így a Főnök: „Mondok egy példát, persze csak úgy általánosságban, az elmúlásra. X most kétszer annyi ideje van a börtönben, mint Y. ÉS EZ MÁR SOHA-SOHA TÖBBÉ NEM LESZ ÍGY!” Kicsit gondolkodnom kellett: „Dehogynem.” A Főnök mosolyogva rázta a fejét: „Nemigen. Mindketten életfogytiglan… Ne sírjon. Elsőfokú egyenlet.” „És ha kiengedik őket?” „Ne komolytalankodjék.” Szabódtam egy darabig, majd megmondtam: „Szerintem ez a pocsolya-levél história teljesen értékelhetetlen.” A Főnök megszívta a fogát. (Negatív köpés.) „Lyukas. Az értékelést pedig hagyja ránk, szivi.”

Nem kaptam semmi titkos jelet, sem levelet, sem véletlenül elejtett szót, nem hívott senki váratlanul kis beszélgetésre, se presszóba, se máshova, nem kaptam semmi közvetett utalást sem, nem vertek agyba-főbe (illetve egyszer, de akkor kifejezetten én voltam a hibás, olyan kihívóan, agresszívan nem csináltam semmit, hogy a fiúknak nem maradt más választásuk: rugdalni kezdtek, jól emlékszem az arcom felé közeledő spiccvasakra, melyek mozgása egyre lassúbbnak tetszett, végül egész derűs lett a dolog: mintha nagy barátságos, lomha madarak repültek volna rám, és talán ezért követtem el még egy picurka hibát, és mondtam azt: „Srácok, hát spicli lennék magam is.” Nyilván azt gondolhatták, agent provocateur vagyok, úgyhogy fölindultságukban szétrúgták gyönyörű fogazatomat, aminek később aztán bő hasznát láttam: kesze-kusza fogaim sajátos varázzsal ruháztak föl), fizetésemet nem csökkentették, sőt előírásszerűen emelték, elöljáróim nem hívattak magukhoz, és semmilyen más módon sem jelezték, hogy valamit külön is meg kellene értenem, nem fonódott körém több pletyka, mint akármikor, helyzetem sem a munkahelyen, sem a magánéletben nem vált lehetetlenné, és én sem léptem be semmilyen rangú, helyzetű és hatalmú szervezetbe, bohém és személytelen jelentéseim alkalmával soha nem ajánlottam magam bensőségesebb szolgálatra, semmi nem történt: nők jöttek, nők mentek – mégis lassan, ahogy a hideg egy elhamarkodott hajnali ásítás után, át- meg átjárta a testemet egyfajta biológiai magabiztosság, a rendnek és szervezettségnek (egyelőre még ösztönös) tudása, a hit, hogy nem egyedül vagyok, hanem egy nagy közösségnek lehetek a tagja, örömöm, bánatom itt oldódhatik, szórathatik kegyesen széjjel, anélkül hogy a személyes kockázat csökkenne, és bármit lépek ezentúl, mint ilyen lépek, és a lépés figyelhető, figyelik, értékelhető, értékelik, következésképp felelősséggel tartozom erre-arra. És ez jó.

Fő területem a kéjnők lett, bár néhány más jellegű alapesetet továbbra is jelentenem kellett. Később, egy nagy, tanulságos ebéd vége felé, épp akkor, mikor a könnyű kis auflauf-hoz láttunk hozzá, erről is esett szó. A Főnök szája csücskébe ragadt egy kevéske nyállal kevert hab, nyelvével ravaszul bekerítette: nem volt menekvés. „Gondolkodtál már azon, hogy minden megbízatásodhoz kerítettünk a magánszférádból egy megfelelő elemet? A gombák és a kertészkedésed. Legendás szépséged és a kisasszonykák.” Hallgattam: azt a lezser éhséget éreztem, melyet csak az igazán jó ebédek után érezhetni, és amelynek következtében – majd végig a kávé alatt – azon kell tűnődni, hogy nem kellene-e mégis valami keveset még esetleg rendelni. Nem kell. (De jó tudni, hogy másnap is lesz ebéd.) Az auflaufot édesnek találtam: a kávéban bízhattam: az lesarabolja az ízeket. „Hallgatsz: szerény vagy: mert hisz ez adottság dolga. De van itt egy általánosabb mozzanat is. Valamiféle főhajtás, hogy a világ jó.” „Jóvá tesszük”, mondtam fiatalosan. „Jóvátesszük”, nevetett a Főnök.

Feladatom a bűn virágaival szemben kettős volt, Egyrészt ki kellett alakítanom egy információs bázist, illetve a már meglevő csatornákat regularizálni (a megejtett puhatolás során megállapítást nyert forgalom mértéke és sokszínűsége reménnyel töltött el bennünket a szerezhető hírecskék értékét illetően), másrészt pedig, mivel a köz elvárja tőlünk, hogy testi és telki jóléte gyámolítói, valamiképpen védői legyünk, így aki a „politia” ilyetén kötelességei elé akadályt vagy akadályokat gördít, az „politiCai” bűnt követvén el, vét a közérdek ellen („contre le bien public en très bonne police”, ahogy a XV. század ordonnance-ai is mondják), ekképp tehát tűzzel-vassal irtanom kellett a mételyt, ami a szeméremérzet hiánya, az erkölcsi érzés gyöngesége miatt nem volt bizony könnyű. Mai napság ez általánosnak mondható nehézség, hisz még a szülők is, ahelyett hogy már a serdülők zsenge lelkébe csöpögtetnék a jó erkölcs elveit, túlságosan cicomázzák gyermekeiket, ezáltal növelik a cifrálkodásra való hajlamot, és nem nevelik őket a komoly munkára. Az ilyen környezetben élő emberek előtt a szemérem ismeretlen fogalom, az érintetlen leányra ujjal mutogatnak, és belerántják az elesésbe, s amíg a férj nappal a gyárban dolgozik, az éjjeli munkát végző albérlő a gyermekek szeme láttára cicázik a gyermekek anyjával, és vajon jobb-e a helyzet a magtalan családoknál.

Ha tapintatos és óvatos módon eszközölt utánjárásunk igazolta, hogy valaki megszűnt az lenni, ami volt, vagy aminek állította önmagát, vagy mi őt, akkor kérlelhetetlen szigorunk enyhült. Általánosságban kimondható, hogy nem nyomtuk el a szív szavát, tudtuk és alkalmaztuk, hogy ezek a szerencsétlenek is emberek végül is (egyáltalán: az emberek jó része ilyen), és ennek a föltételezésnek számos megható igazolásáról kaptunk hírt: Nápolyban az öreg dámák misét mondatnak, az orosz hölgyek húsvétkor gyónni mennek, s óriási lelki fájdalom gyötri őket, mert nem nyernek föloldozást, a rajnai hajóskéjnők pedig önként hajolnak a spanyolbakba, hogy végtagjaik így korbácsoltassanak. És bizony nem mindig az egyén a hibás, látni kell a környezet sekélyességét is. Hisz mily kevéssé tehet sorsának alakulásáról amaz kardalosnő, akitől némely direktor oly ruhatárat követel (tüllszoknya, tricot stb.), hogy azt a kifizetésből fedezni nem tudja; csoda-é, ha az iparszerű fajtalanság karjába (karjaiba) dőlni kényszerül.

Nem helytállóak azok a hasonlatok, amelyek azt állítják, hogy a bevezetett rendszerünk „egy csepp a tengerben”, avagy annyi, mintha „karddal akarnók keresztüldöfni a vizet”, inkább sivár és cinikus formulázás ez. Mert ugyanis, ha valaki egy nap x emberre hoz bajt (ez az x nem azonos a Főnők példázatában szereplő börtönös x-szel), akkor egy esztendőben 365 x emberre hoz bajt; és ezen tétel helyességét semmiféle szőrszálhasogató, agyafúrt számítással nem lehet meghazudtolni, annál is kevésbé, mert bárki veszélyességi foka az általa űzött tekli-mekli mérvének négyzetével arányos.

Nem mondom, voltak és vannak kivételek, és ezek voltak és vannak többségben, persze csak szám szerint, oduk, ahol poloska terem, patkány nyüzsög, a penész ujjnyi vastagon fekszi meg a falakat, és a párok beosztják, ki mikor feküdjék a küszöbre, mert ott van levegő. Itt már nem segít az intézetünk nagystílűsége sem: a gálánsan odaajándékozott DESODOR és SAVANYÚCUKOR nem más, mint pusztába kiáltott szó. (Alig valamicskét kárpótolt az általuk fölvett hanganyag minősége.) Bevallom, néha már-már azt hittem: nincs más megoldás: a szervezetet, ebben a formában, föl kell számolni: azaz ki kell mondani, hogy nincs. Bár megjegyzem, hogy a kölyökpatkányok az egerekhez lévén hasonlók, inkább kedvesek, mint félelmetesek, bánatos „nyiff nyiff” nyöszörgésük sajátos színfolt.

Az én pozíciómban rendkívül fontos volt, hogy tévedés nélkül fölismerjem a lányokat, ellenkező esetben az akciók egyike-másika magánüggyé töpörödött volna, ami – az akciók jellegénél fogva – megnöveli az irányomban mutatkozó támadási kedvet, és ez bizonyos demokratikus jelszavak lobogtatása mellett igen kellemetlenné válhatik; azonfelül az idő és képességeim kimért volta, a bizonylati fegyelem és jó hivatalnok természetem miatt amúgy is mindenféle redundancia kerülendő kellett volt legyen. És valóban, biztos érzékkel pécéztem ki az elhízásra való hajlamot, a tartózkodó, mégis kihívó viselkedést, a jellegzetesen durva, mély hangot (vox rauca), a tekintetem tüstént éber lett, és kedvem elszánt, ha (a szokásosnál nagyobb százalékban!) ferde, benyomott nyeregorrot láttam, sajka alakú vagy túl rövid szájpadot, farkastorkot, kettős nyelvcsapot, nyúlajkat, Hutchinson-fogat vagy a fülkagyló különféle szokatlanságait: lenőtt, szabálytalan alakú és helyzetű fülkagylót, odanőtt fülcimpát, mert ezek az ismérvek – amint tudós társosztályunk kimutatta – téveszthetetlenül az én madárkáim jellemzői (nem úgy, mint a nyálkahártyaredőzet elsimulása, melyről eleddig ugyanezt hitték, és mely nagy volt az én meglepetésem, midőn alkalmam volt egy 26 éves ordas kéjnőnél a harántredőzet igen kifejezett voltát észlelni).

Ebben a beosztásomban még úgy élhettem, mint bárki más. (Többek közt ezért nehéz egy amatőrnek eligazodnia a világban: ha lát valakit, aki úgy él, mint bárki más, vajon mihez tartsa magát?) És mondhatom, nem csináltam rosszul a dolgom: a zsákba varrt testek puffanása sötét kutak mélyén, a viharos tengerbe lógatott (nem üres) vasketrecek jelezték, hogy erkölcsiségünk kemény, mint a vídia, és emellett a kialakult információs-rendszer rugalmas volt mind az adattárolást, mind a változtatást (törlést és fölvételt) tekintve, zavarokra minimális érzékenységet mutatott, és tartalmilag egyértelmű lett azok számára, akik felhasználásukra illetékesek, és elértük azt is, hogy a hír megfelelő pontosságú legyen (a túl precíz adat technikailag nehézkes, és olyan összefüggésekre is fényt derít – teszi őket létezővé –, melyekre az égadta világon semmi szükség); ezeket a követelményeket részben hardware, részben software eszközökkel elégítettük ki.

Újfajta szokásaim növelték személyes népszerűségemet, amelyet fizikai kvalitásaimmal alapoztam meg. Sikereim csak elenyésző részben zsarolás eredményei, inkább a titokzatosságom volt ellenállhatatlan. Milyen szeretetre méltó is vagyok, amint megtépázott alsónadrágban állok egy kicsiny, de ízléssel berendezett manzárd szobában, és mikor ábrándosan azt mondom: „Igen, igen: ez a delta fi…”, a lepedő széle alól kikukucskáló édes, debella néger asszony (micsoda tűz, micsoda csín!, micsoda íz!) rekedten, halkan fölkacarászik. (Más kérdés, hogy ekkor valahol valami megváltozik, kerekek csikordulnak, az autólámpákból éles fények – mint a kések – pattannak elő, lábak dobognak, ajtó szakad szét, akár egy papírlap, gumibot suhan puhán, a kéz, mely markol, lehetne Karajané, valakit föltűnés nélkül követni kezdenek, valaki – mert erre kifejezetten kérik – föltűnés nélkül követni kezd, jégkocka döndül diadalmasan, závár kattan, televízióbeszéd formálódik, valahol valami végérvényes lesz.)

A kötetlen munkaidő és az egyéb szociális juttatások méltányosak voltak; engem mégis egyre ingerültebbé tett, ha suttogva hozzám hajolódott (órákig tapogattam a fülcimpám, hogy rúzsos-e), és a bujasenyv is soha nem remélt méretekben ütötte fel a tanyáját, elképzelhető, minő hatással volt rám ez a miliő.

Egy reggel kitartó dörömbölésre ébredtem.

– Kinyitni! Kinyitni! – Álmosan botorkáltam kifelé.

– Ki az? mi az?

– Az örvény nevében!

– Vagy úgy… – A kollégák voltak. Kinyitottam az ajtót, és a kezemen máris ott csörrent a bilincs. Ijedt pofimat látva nevetni kezdtek. A kollégák humora a másik osztályról – jó. Aztán egyikőjük, kis idő múltán, egy papírra mutatott, amit a többiek is megnéztek. Zavartan hümmögettek.

– Bocsánatodat kérjük. Tévedés történt.

– Semmiség. Csak az álmomat sajnálom. – Kibogoztak a vasból, csuklóm körül felhorzsolódott a bőr. Megöregedtem.

– A lejtőn, fölfelé, nincs megállás – kiabálták vidáman a lépcsőház aljáról.

Előbb-utóbb délelőtt lett, s nekiláthattam szokásos sétámnak; sétapálcáim vidáman kavarogtak a járda felett, néha behunytam a szemem, hogy még inkább halljam a szoknyák suhogását, és néha kinyitottam: látni a vádlik remegését, a derekak bolondító homorúságát, és ha volt valaki, aki félelmében szűkölve a földre borult, megbocsátottam neki.

A jó hírű étterem belső termeinek egyikében találtam helyet, közel a zongorához. A félszemű zongorista nagyon invenciózusan játszott. A hátam mögött levő, a falat díszítő faburkolaton fülbemászók szaladgáltak. Ahogy egyszer odafordultam – mert a szomszéd asztalnál egy vékony, értelmiséginek tetsző asszony azt mondta: „Ravasz, mint okarina!”, és élesen, de nem jókedvűen fölnevetett –, orrommal majdnem összeütköztem eggyel (ha továbbfordulok, mert a fal mögött is sejtek valakit, akire kíváncsi kellene legyek, bizonyára orrhegyre tűzök egy ilyen kis bestiát). Azonnal átültem a szemben levő székre: így láttam a nő arcát, anélkül hogy bántó manőverekre kényszerültem volna. EZT NEVEZEM RENDNEK ÉS SZERVEZETTSÉGNEK. A nő sokat cigarettázott, a cigarettacsonkok erősen rúzsosak voltak. Úgynevezett konyhamester-tálat rendeltem, vegyes körettel. Amikor köretként rizst kaptam, (megint) ijedtség fogott el, mindazonáltal megettem mindent. A pincért megkérdeztem, hogy miért rizst hozott, holott vegyes köret járt volna. Szó szerint azt kérdeztem:

– Mitől vegyes köret a rizs? – Amire ő azt válaszolta:

– Ha tetszett volna szólni, kicseréltem volna. Nyilván eltévesztette a szakács. – Az intelligens arcú nő kezében gyufa lobbant. Intettem a főpincérnek.

– Volt egy konyhamester-tál, de vegyesköret helyett csak rizst kaptam. – A pincér türelmetlenül hajolt fölém. – Ezt nem a pénz miatt mondom, hanem panaszkodásképp.

– Csak azt ne tessék gondolni, hogy valakinek ebből valami haszna van. – Egymásra néztünk.

– Természetesen én sem hiszem ezt… De azt sem hiszem, hogy ez jóindulatú tévedés lenne.

– Bocsánatát kérjük, uram.

Fizettem. Egyszer csak látom ám, hogy a sótartó teteje mozgásba jön, a lyukak, melyeket eddig a só eltömött, felnyíltak. A remegés átterjedt az asztalra is; kissé, mivel a kezemet a számlán tartottam, rám is. Azután, hopp, lebillent a műanyag fedél, s a sótartóból előmászott a Főnök. Lassan dagadt 1:1-re.

– A legújabb trükk a Technikai Osztályról. Fincsi, mi? – A nő mellettünk lecsapott egy ötvenest az asztalra, és öklendezve kirohant.

– Helyre fehérnép – csippentett a Főnök a szemével. Bólintottam.

– Biztosíthatlak, Főnök, hogy csókom radarosi pontossággal száll majd közepire ajkának. – Intettem a kis, öreg ruhatárosnéninek, aki észhez térítette a kifelé futó nőt. – A szemöldököd kicsit sós maradt – mondtam, és néhány segítőkész mozdulatot tettem.

– Kösz.

– Szóra sem érdemes. Hasonló helyzetben, tudom, te is ezt tennéd. – A Főnök mosolyogva nézte az étlapot, rendelt, majdan felém fordult.

– Te rosszhiszemű vagy, már-már éber.

– Mit válaszolhatnék erre, Főnök?

– Nézd. Annyiféle válasz van, és egyik érdekesebb, mint a másik.

– Ha kicsit is adok magamra, ezt nem fogadhatom el.

– Ez csak amolyan szóhasználat. Ne adj kicsit is magadra. Barátom. – Kihozták a levest; egy hajtásra kiitta. Ez már döfi. – Mondd meg inkább, hogy tisztelsz.

– Tisztellek. Sőt továbbmegyek. Szeretlek, Főnök. Szeretlek téged valahol belül, ahol már csak a gyűlölet van. – A Főnök felső ajka elhúzódott a fogsorától: nevetett.

– Szellemes. Ezt szeretem. Ezt a hangot. Egy ideig.

Engesztelésül fölfejtettem a kalapom bélését, és kivettem a délelőtt készített dagerrotipeket.

– Gyöngén sikerültek. Nem hiszem, hogy használhatóak: nem lehet azonosítani a személyeket.

– Kivel, mókuci? Kivel? – csóválta a fejét a Főnök. – Azt gondolom, ideje elbeszélgetnünk erről-arról. Talán nem ártana, vagy ha igen, semmi közöd hozzá, ha a jelentésírásról éppen most esnék szó, hogy kihozták a második fogást. – Előétel nem volt: nem kért. – Tudod – és lassan fölemelte az evőeszközöket –, ha egy napot akarsz megidézni, vagy rövid tűnődés (és a tündöklés) után, belátván oktalan nagyravágyásodat, az egy napról való emlékeket fölidézni, akkor ez az egész természetellenes processzus felfogható, sőt megfelel annak, ahogy a mafla ebédelő…

– De Főnök – sopánkodtam.

– Kuss. Ahogy a mafla ebédelő a szaft bújócskáján ámul. Látod itt is: a szaft teng-leng, krumplihalmot kerül, zöldbab-hasáb alá kúszik, rizsszemeken küzdi át magát, tóvá terül, mártásba elegyedik, kakukkfüvet szaglász, körülhízelgi a húst, vagy betör az eresztékeibe, érintheti a saláta leveleit, visszarettenhet a cékla durvaságától, s bármikor mondható: MOST!

– Attól tartok.

– A bizonytalanságról beszélek. Arról, hogy a szöveged önmaga tartalmazza azokat a kétségeket, melyeket önmaga támaszt, s melyek jó része magára a szövegre vonatkozik. Hm. A gesztus ismerős, kiérleltebb formában megpróbálkozik vele tanult kollégánk, Thomas Mann is. Sok minden írható a javára. De ne érzékenyüljünk el, hisz még nem említettem a tekintet szeszélyeit: az ebédelő ugyanis indulhat a tányér széléről, az ígéretes szójabab vagy (és) a szemérmetlenül szétnyílt, enyhén megnyomott zöldborsó nyomában, de már itt – hirtelenkedve elugorván egy curry-vel locsolt kelbimbódombról, mert az bosszantóan szabályosnak találtatott – megbokrosodhatik a logika, s máris, mondjuk, a hús mozgásától megvadult, zsírosan fénylő szaft a préda, vagy ha a hús nyugodt, csöndes is már, akár egy flaszterdarab, akkor talán épp a szaft pocsolyás csillogása az, ami vonzza a tekintetet – és könnyen lehet, hogy az ebédelő nem a tányér széléről indul, indok van elég. Ha tehát a pontosságra való törekvés közben a bizonytalanság oly mértékű előretörésével kell számolnod, melyet óhatatlanul amolyan „fogásnak” tartasz már, akkor a helyzet bonyolódik, a révedező figyelem a színek és a sűrűség érzékeny változtatásával ezernyi új ebédre lel, és ekképp semmi sem marad az EGY NAP illúziójából, és noha ez kihúz a csávából, a homály oszlik (ami legszerényebb célkitűzéssel lehet), de az ebédelő tekintélye némileg lejáratódik. – A Főnök izgatottan hadonászott, mind a késsel, mind a villával.

– Egyél, kihűl.

– Mindez nem baj, csak tudomásul kell venni, hogy nem veszélytelen egy elmúlt napot fölvonultatni.

– Fenyegetsz?

– Az elmondottakból sok minden következik, az elmondottak sok mindenből következnek: ilyen a hasonlat: állomás, közeledő, távolodó sínekkel. – Ezen a kissé irodalmias fordulaton fölbátorkodtam, és közbevakkantottam.

– Figyuzz… Hát azt mondja erre az állomásfőnök, keszeg, nagy bajuszos férfi, miután nagyot harapott a kovászos uborkából: „Nem akképpen van az, Mancika! Van valami vonzó abban: alulról szagolni az ibolyát.” Mancika fölvihog, figyelmetlenül húzogatja a szoknyáját. „Haláli szöveg.” Elneveti erre már magát az állomásfőnök is. „Kell?” nyújtja az uborkát. „Csokor ibolya”, mondja Mancika, de mást ért rajta. Nem szól a férfi semmit, hanem azt mondja: „Fékomadta kölyke.”

– Kezdetleges, mindazonáltal bájos epikus mag – bólintott a Főnök, és tűnődve büffentett egyet. – „No de pödörint a bajuszán egyet az állomásfőnök – ezt hallgassa meg, Mancika, mit ki nem találnak a népek. De majd ne haragudjon, csak tréfálkozás lesz az egész. Illetve már most az. Na tehát. Én én vagyok, te te vagy. Úgy mondom, Mancika, mintha tegeződnénk, úgy jobban … kijön.” Az állomásfőnök feljebb rángatja a nadrágját. „Pedig, ugye, nem is tegeződünk. Szóval. Erre feleljen. Én én vagyok, te te vagy. Ki a nagyobb szamár, én vagy te?” „Hogyhogy ki a nagyobb szamár?” „Ez a kérdés: hogy ki a nagyobb szamár.” „Ezt én döntsem el, állomásfőnök úr? Most?” „Nahát. Ne ijedjen már meg úgy.” A férfi elmosolyintja magát, int a kapcsolótáblánál tébláboló fiatalembernek. „Tóni fiam.” Pusmognak, majd Tóni vigyorogva odalép a lányhoz, aki időközben kibújt a papucsából, s most vakarja a vádliját. A kis szobácskát megtölti a harisnya igéző sercegése. „Figyelj, nyuszi. Én én vagyok, te te vagy, ki a nagyobb szamár, én vagy te?” Mancika boldogan nyelvel. „Hát ki lenne!? Persze hogy te!” A két férfi tombol, Mancika csöndesebb, jókedve igazi.

Csönd telepedett közénk. Tisztelettel bámultam a Főnököt. Közben a köretet már megette, a hús egyedül árválkodott a nagy tányérban. Ha most ezt gyorsan – ahogy szoktuk – kék vagy zöld fénnyel megvilágítanám (egy mozdulat az egész!), csak lesne, hogy mi az a kék vagy zöld lepedék.

– Ne próbálkozz – mondta teli szájjal. – De iramodjunk választott témánk után… Más lélekállapottal kell közelítenünk: mert hiába áll rendelkezésedre az események idősoros állománya, a kapacitások és terhelések viszonya (±5%), akármilyen rend és biztonság szerint haladsz is, ha komolyan veszed magad, szükségképpen jutsz összeférhetetlen minőségekhez, gondolj a krumplin landolt szelíd és a szájból nyál és egy darabka hús társaságában visszazuhant, a végső pillanatot is megjárt szaftpöttyre… Túlságosan élénk vagy, jelentéseidet valami fölös izgatottság jellemzi. Pedig elönthet a nyugodtság, mint ahogy a Mississippi az ő árterületét.

– Micsoda?

– Na ezt az arckifejezésedet szeretem. Persze ne hülye légy, a butaságodra építhetsz, nem a bambaságodra. Időnként villámgyorsnak kell lenned. Ha észreveszed például, hogy egy bizonyos helyen és időben tévedésből kapott pofonok száma megegyezik az adatfelvételkor bediktált lakóhelyed házszámával, akkor a következő alkalommal azt kell mondanod, hogy a 128/B-ben laksz, és ugyan a pofonokat nem kerülheted el, de semmi esetre sem kapsz 128-at, és ha mégis: a B-vel teljesen befürödnek. Ez példa.

– Az igazság megfogalmazása egész embert kíván.

– Kétségtelen. Ne provokálj. A köret, ha jó, ha tehát köret, és nem cugehőr, adalék, mert kevés a hús, és – mert – drága, egyenrangú társ, a tekintet azonban mégis aránytalanul többet időz a húson, aggódva keresi a zsírereket, félve gördül át egy sült almán, és csak látszólag a sznobság az, amely a sáfrány- és a gyömbérszálakat, a borókagömböket oly szeretettel övezi; és ha minden rendben találtatott, ott a hús tisztán (kissé… hm… véresen, a puszta létezés fenyegetésével, szálkás rostokkal vagy megbonthatatlan tömbként: ez az igazi kihívás.

– Úgy értsem, hogy…

– Úgy! – Falatozott kicsit, ez megnyugtatta. Nagyokat nyelt – Szóval egészen más felfogással kell közelítened. Nem mondom, hogy ne fogjon el halk remegés, ha leülsz szembe a papírral, ezek olyan kedves nüanszok, kár lenne lemondani róluk, de azért valójában cseppet se izgulj: a jelentésírás nem más, mint egy zsák macska, amely – érted: amely – tudvalévő, úgyis a talpára esik. Itt jegyzem meg, hogy sokáig azért ne bámuld a fehér papírt, mert ahogy egyre inkább kirajzolódik a fejedben a jelentés, úgy mersz egyre kevésbé hozzáfogni az íráshoz, attól félvén, hogy magával az írással, hogy azt ne mondjam: a tintával, valami már végleges helyett csupán egy megoldást rögzítesz, amelynél, elvileg, van jobb, tehát rossz. Másrészt, ha azonnal támad egy JÓ ÖTLETED, akkor ugorj fel, és járkálj addig, míg el nem felejted.

Fölugrottam, és járkálni kezdtem. A Főnök folytatta:

– Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság. Talán hallottad már: Van tyúk is talál szemet. Persze a nagystílűséget ne keverd össze a kitartás hiányával. Ahogy én látom, kissé hebehurgya vagy még. A mi elhanyagolása semmi könnyebbséget nem jelent. A témát meg kell fogni – mint floki a csontot –, he-he-he, és pápista türelemmel addig rázni, míg minden ki nem esik belőle, zúgva, prüntyögve – ahogy épp kell.

Ideges mozdulattal magához intette a pincért, hangja rikácsolva szökkent:

– Csináljon. Itt. Rendet. – Hátrébb toltuk a székünket. A pincér seprűvel kikergette a vendégeket. Hess. – Jó ujjgyakorlat, könnyű, mechanikus, mégis hatékony, ha fölcseréled az okot és az okozatot, vagy még előbb: egy mellérendelt mondatpár közé becsúsztatod: KÖVETKEZÉSKÉPP. Döntő lehet. Természetesen ilyenkor mindig újra kell gépelned az anyagot. A jellemzés elháríthatatlan hatású eszköze lehet, ha úgy szervezed a világot, hogy a jó emberek jól, a rossz emberek rosszul ragozzák az ikes igéket, kihasználva eközben, hogy aki nem jó ember, az rossz ember. De itt ravaszkodhatsz is – tudod, mire gondolok –, rád bízzuk. Ha nem tudod eldönteni, hogy valami nyelvtani baklövés vagy stílusbravúr, kurziváld. – A pincér kevéske édességet hozott. A Főnök suttogóra fogta a hangját. – Engem nem érdekel, most, hogy mit gondolsz amúgy. De a jelentéseidben realista légy. Azaz ember-központú. És bízz a feletteseid olvasatában.

Szivarzsebéből teleszkópos mutatópálcát vett elő. Szórakozottan rágyújtott volna, az utolsó pillanatban tudtam kiverni a kezéből a gyufát.

– Oppálá… Úgy határoztunk, hogy fejlődésed érdekében valami nyugodt környezetre lenne szükséged.

– Élni akarok – mondtam higgadtan, mint egy férfi.

– Ne csacsiskodj. Arra gondoltunk, hogy kikerülnél az erdőre. Ott sokat tanulhatnál; az a tempó, amely egy fa virágbaborulását jellemzi, elősegítheti képességeid kibontakozását.

– Képességeim há-bo-rí-tat-lan birtokában vagyok.

– Ne legyen nagy a pofád.

– Félreértesz. Rossz hangot ütöttél meg.

– Ne vádaskodj. Ezt jegyzőkönyveztetem: nem ütöttem. Nyugodj meg: fölfelé buktál. És majd látni fogod, nem egyszerű az eszedet és az intelligenciádat meghatározott és egymással ellentétes irányba fejleszteni. Szép feladat. Főúr – csettintett az ujjával. – Főúr, kérem az 1. számú táblázatot.

– Máris, uram.

Futó pillantást vetvén az 1.-nek nevezett táblázatra, szemembe ötlött egy koordináta-rendszer, és ettől teljesen megpuhultam, bár annyira primitív még most sem vagyok, hogy azt gondoljam: én, az origó. A geometria hat rám. A Főnök hangját csak úgy távolból hallottam, kezem végigsiklott néhány x-koordinátán, majd hasonló szeretettel néhány y-koordinátán.

– Kísérleteinket a cserszömörcén végeztük. Talán mond neked a név valamit. Megspéciztünk egy hazugságvizsgáló készüléket, s ez jelzi az élettani reakciókat. Például a grafikonon itt ez a csúcs a növény akkori izgalmát jelzi, mikoron eldöntöttem azt a módot, mellyel az ő jólétét fenyegettem. – Ujjhegyem végigszaladt a dudoron. Folytonos, de nem differenciálható görbe volt: hepciás lehet ez a szömörce. – Ma már ott tartunk, hogy egy ilyen grafikont tökéletesen értelmezni tudunk; szakmailag közelítve: jól definiált jelrendszer épült ki, mely alapján a növények figyelhetők… A feladatod tehát nem változik. Holnap reggel kapsz műszereket, néhány dossziét, és uzsgyi!

A dinnye, melyet még kihoztak, lőrinces volt, így a Főnök javaslatára otthagytuk. Kicsit sajnáltam.

A hajnal már a vadonban talált. Hátizsákom ruganyos lépéseim ütemére dobálta magát. A kanyargó ösvényt hatalmas hangyabolyok szegélyezték. Erős, savanykás szaguk volt. Egyik mögül vénséges vén anyóka toppant elém. Parabola-szerűen görbedő hátán hihetetlen nagy rőzseköteg terpeszkedett. Arcán annyi volt a ránc, hogy sok. Azt mondta, amit vártam.

– Szerencséd, hogy a ká anyádnak szólítottál.

Kezet ráztunk.

– Szóval te vagy az új erdőőr.

– Én. – És büszkén hozzátettem: – Erdőőr nem lehet akárki, az erdőőr nem lehet inaszakadt, és ösmernie kell a négy alapműveletet: a szorzást, az osztást, az összeadást, a kivonást. – Mivel nem tudtam, hogy beosztottam-e vagy főnököm, sebtiben búcsút vettem tőle. Reszketeg lépteitől még sokáig remegtek mellettem a faóriások.

Egy régi vízmosás alját alkalmasnak találtam. Vízmosáson én olyan mély árkot értek, amiket a hegyekről és a dombokról lefolyó esővíz csinál magának többnyire olyan hegyek és dombok alatt, melynek talaja erős agyag vagy felülete kemény, letaposott legelő, melyeken át az esővíz nem képes a földbe szivárogni, hanem elfolyva patakká folyik össze, folyást vágva magának, megbontva és elsodorva a partok oldalait, azt mind nagyobbra és mélyebbre mossa ki. Kár szépíteni, ez a vízmosás.

Egy fa tövében gyülekeztem. Fölszereltem a készüléket, azután szorosan a fatörzs mellé ültem, homlokomra álcázásul ágat kötöztem, altestemet és lábamat avarral szórtam be, vigyázva, hogy gyönyörű, új bilgerimet kósza gally ne sértse föl. Elhelyezkedtem.

Napjaim egykedvű munkával teltek, földolgoztam a beérkezett anyagot, szűkszavú jelentéseket írtam, szótlanul vettem át és ettem meg a paprikás-szalámis szendvicseket, melyeket az öregasszony hozott naponként. Uborka nincs?

Azonban egyszer eleredt az eső. Kitartóan zuhogott, hol az egyik, hol másik grübedlim telt meg a hideg esővízzel. De semmi sem tart örökké: kisütött a nap: a vízmosásban szerteszéjjel gombák nőttek. (Ha manapság azt olvasom az esti lapban: „A házak gombamód szaporodnak”, bólintok.) A combom mellett is megmozdult az avar: apró kékülő tinoru verte föl a fejét; a szakkönyvek mint gyanús és különleges gombát említik.

Ennek ellenére kapcsolatunk teljesen civil volt. Azokban a napokban zajlott egy jelentékeny ügy (nagy apparátussal folyt a nyomozás: sármány pöntyögött, vakondokok túrtak, a mókusok nem akármit rágcsáltak, hanem diót (!), az őzek kidugták fejüket a csalitból, majd elinaltak, vaddisznók csörtettek, a lepényfa ága meghajolt, hasonlóképpen a zanótéhoz, és így tovább), ez kötötte le a figyelmemet. Már tudom, ha valami ügy, akkor nincs mód a „jelentékeny” és a „kevésbé jelentékeny” ikercsillagára hárítani a személyes diadalt.

A fizikai közelség közösséget jelentett, combom legapróbb mozdulata is végzetes lett volna a számára, az innét származó önfegyelem, valamint annak a cél nélküli örömnek a kettőse, mely öröm elfog minden komoly embert bármiféle növekedés láttán, ősi érzés volt. Mint anya, már csak rutin megfigyelés alá helyeztem a kis tinorut, ez talán érthető: a vér szava erős, és szerintem az anyaszívet és az anyatejet soha semmi nem fogja pótolhatni.

– Félek – mondta egy nap. Elpirultam, és lesütöttem a szemem. De a kékülő tinoru – a grafikon tanúsága szerint – megismételte: – Félek. – Meg kellett kérdeznem:

– Mit tettél?

– Semmit.

– Mind ezt mondja.

– Segíts. – Amennyire tudtam, egymásra engedtem szemhéjaimat, ami nem volt egyszerű, mert a gyakori mosoly mély szarkalábakat sugarazott a szemem köré, melyek megtelvén jóféle televénnyel, elvesztették mobilitásukat.

– Jól van, ne félj: segítek: följelentelek. – A gomba lemezkéi megrezzentek. A perverzitás, mely ekkor az eszembe jutott, nem volt kártékonyabb, mint mikor egy anya túláradó örömmel mossa fia foltos gatyáit: lehetnék spóra is, itt és most: világszám: hát gyertek, szépfiúk! Folytattam:

– Mi mást gondoltál? Az emberek jó része, ahogy mondani szokták, nem követett el semmit. Ezeknek sorsa legyen a pusztulás? Mondhatom, szép! Az ő helyzetük nélkülünk reménytelen lenne, hisz nincs módjuk a védekezésre. „Ártatlan vagyok!” mily szánalmas ez így! De nyugi! Én majd följelentelek, erre bíróság elé állítanak, az elítél, mi pedig előjövünk a farbával, és föllebbezünk.

Örömünkben majd táncra perdültünk.

Hamar összeállítottam a per anyagát (jórészt ismert ügyekből ollóztam össze, megkönnyítve evvel is a fölöttes szervek munkáját) a keletkező csinos dosszié számára tíz körömmel kapartam lyukat. Már készen voltam, egy száraz ágacskával piszkáltam ki a körmöm alá jutott földet, amikor szűk látóterem szélén két friss, városi cipő tűnt fel. A Főnök.

– Ilyet többet ne írj.

– Mit értesz azon: ne írj? És azon: ilyet? És ha mindezt tisztáztuk: miért?

– Ne galoppírozd el magad. – A Főnök mosolygott. – Rendben. Nyertél.

Miközben egyik lábát egész közel csúsztatta a combomhoz, és erre a lábára téve át a testsúlyát, talpát kétszer ide-oda forgatta, szomorkásan azt mondta:

– Javaslom, ha esik az eső, gyűjts a szádba levegőt, ettől eltűnnek a grübedlik: egy gonddal kevesebb.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes. Hasonló helyzetben, tudom, te is ezt tennéd… Erről jut eszembe: azt a Mancikát elkaptuk.

– Melyiket?

– Akiről múltkor, ebéd közben beszéltünk.

– Főnök, légy szíves, ne tégy lóvá. Azt az egész mancikás-sztorit ott rögtönöztük.

– Meglehet. De elkaptuk.

 

A kékülő tinóru megsegítésére írott anyag:

 

1. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Tanúk: x_i i = 1, 2, 3, 4, 5; koronatanú: x₆

 

x₁, lakos: Csak látásból ismerem a vádlottat. Folyó év k. hónapjának j. napján szénért mentem Nagy Jánossal. A szénosztályozó előtt várakozott a vádlott is, és eközben összeszólalkozott a fürge postakocsissal. A postakocsis azt mondta, hogy vádlott nem fuvarozhat szenet, mert nem fürge. Erre vádlott azt mondta, hogy ha nem vagyok is fürge, eszem olyan kenyeret, mint maga. Ezután a fürge postakocsis eltávozott, s vádlott x₂-vel beszélt tovább, azt mondta Goethe postakocsisra, hogy lesz ez még kisfiú is, és kezével a föld felé mutatott.

vádlott: Goethe nem is volt ott, akkor már rég lebukott.

tanú: Én úgy tudtam, hogy azt, aki ott volt postakocsis, Goethenek hítták.

x₃, lakos: Vádlott összeszólalkozott a fürge postakocsissal, és ezen közben azt a kijelentést tette, hogy megváltozik majd a helyzet, lesznek még ezek ilyen kicsinyek, s kezével lefelé mutatott. Flytoxról nem volt szó.

x₄, fürge postakocsis: x₂-nek mondtam, hogy a vádlott szívesen fizetné a fürgeségi díjat, de nem fizetheti, mire a vádlott azt kérdezte, miért, talán vargánya ő? Erre azt mondtam, hogy nem vargánya, hanem osztályidegen. Vádlott ekkor azt kérdezte: Hát én nem is fuvarozhatok? Erre én azt feleltem: Én azt nem mondtam, és távoztam.

x₃: Úgy történt, ahogy x_l mondta.

x₄: Nekem senki sem említette, hogy vádlott kijelentést tett volna rám, akár távollétemben is. A fuvarozásról ismerem. Előttem Goethe volt a postakocsis.

x₅, lakos: Lent a faluban azt a hírt hallottam, hogy a gyógyszerész és az állatorvos behívót kapott. Tanakodtunk, hogy mér. Hogy a hírt ki terjesztette, nem tudom.

x₆, lakos: Nem tud semmit, vádlottat nem ismeri.

x₂: Elnök eléje tárja a vádbeli kijelentéseket. Ezeket nem hallottam. Azt hallottam, mikor a vádlott x₄-gyel beszélt először. x₄ engem kérdezett, hogy miért nem vagyok fürge. Vádlott bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy ő is szeretne fürge lenni. Mire x₄ azt mondta, hogy ő nem lehet fürge.

x₁: Ezen beszélgetés után, mikor x₄ elment, vádlott x₂-höz fordult, és azt mondta: Majd megváltozik a helyzet, lesz ez még kisfiú is. És eközben a távozó x₄-re irányítva a kezét, kezével a föld felé mutatott.

x₂: Vádlott ezen kijelentésére nem emlékszem. Antidemokráciaellenes beszédet nem hallottam.

x₅: Ott álltam, de x_l-et és x₃-at nem láttam.

x_l és x₃ egybehangzóan kijelentik, hogy nem a mázsatartánynál, hanem a mázsától körülbelül 15 méternyire folyt le a beszélgetés.

Vádlott: Nem a mázsa sarkánál, hanem attól kb. 10 méternyire folyt a beszélgetés.

Ügyész: Azonfelül vádlott – 10 vagy 15 méternyire a tartánytól, hát nem mindegy a hétszentségit! – odahajolt egy Gregor Samsa nevezetű csótányhoz, és azt mondta: Zsáktérben a délutáni törpe flytox: jöhettek!

Vádlott: Az igaz, hogy többen álltak ott körül, de mindeniket névleg nem ismerem. Gregor Samsát nem ismerem. Ha látnám, tudnék nyilatkozni.

 

2. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Azt, hogy a vádlott a tényállásban megállapított kijelentésével nem az államrend megváltozását helyezte kilátásba, hanem kizárólag egy olyan, esetleg a legközelebbi tánciskolával kapcsolatosan bekövetkezendő változásra célzott, amely csupán az akkori fürge postakocsis személyére lesz kedvezőtlen, akivel neki bizonyos összetűzése volt – megerősíti az, hogy a vádlott által használt szavakkal („Lesz ez még ilyen kisfiú is!”) kapcsolatos az az említett kicsiséget mutató kézmozdulat is, mely ilyen személyi változásra utal. Ha a vádlott valóban rendszerváltozásra gondolt volna, ez esetben az alapintézmények funkcionáriusainak sorsában bekövetkezendő változást nyilván nem a szokásos, kicsiséget jelző mozdulattal jelképezte volna, az ilyen kicsivé válás ugyanis távolról sem felel meg annak a sorsnak, ami ezekre az emberekre egy ilyen jellegű változás esetén várakoznék.

Ehhez képest a vád alaptalan, ezért elutasítom.

 

3. SZÁMÚ CSATOLVÁNY

Édes Mamikám!

A 22-i beszélő technikai okokból elhalasztódott. Majd pontosan megírom, hogy mikor lesz. A 2-i lapomon kért dolgokat postán kérem. A ruhafélékhez még vegyen, kérem, mamikám, egy nagyságomhoz mért tréningruhát, lehetőleg sötétkéket, és két csomag Trisót. Az élelmiszert külön adja fel, kérem, és a nagy csomagot is külön. Legjobb, ha valami zsákfélébe varrják be, és az apró holmikat is, nehogy szétpotyogjanak. Ceruzát nem kérek. Remélem, Mamikám, otthon mindenki jól van? A csomagot úgy adják fel, hogy lehetőleg a jövő héten mind a kettő befusson. Várom a 2-i lapomra a választ, a viszontlátásig sokszor csókolom, édes Mamikám:

Kihallgatás

 

Nincs kétségem afelől, hogy azért lehetek itt, mert szép vagyok. Szépségem módszer. Nincs kisebbségi érzésem: nem gondolok tehát fanyalogva arra, hogy eszem csak a szépségemig ér: tisztában vagyok fekete, erős hajam kékes fényű lobogásával, a fejem búbján (ott, ahol váratlanul, mégis természetesen szűnik meg a választék) fölmeredő, ide-oda lengő néhány hajszál jótékony, kisfiússágot keltő hatása már soha nem lehet újdonság számomra: egyáltalán: birtoklom a testem: a szempillák sűrű seprűjét, bonyolult tarkómat (fölnyírt hajam, a pusztaság elsőül visszatetszést okoz, de azután ellenállhatatlan!: nem az ómódiság megbízhatósága, hanem ahogy a koponyám domborulata elindul – az a megejtő), az állam szelíd, mégis férfias kanyarulatát, kulcscsontom egyszerű szépségét, a bordákat (a bordák: a nagy ötlet: mintha sovány lennék, szánalomra méltó; az ötlet nem triviális: a hátamon izomkötegek rafinált játéka), a lábak már-már ingerlő eleganciáját, és ami ezt, az eddigvaló, megszolgált bizalmon túl ellensúlyozza: a sípcsont suta szőrszálait, a bokák megnyerő jellegtelenségét.

A minap behívatott a Főnök. Úgy láttam, jól telt az éjszakája. Frissen borotvált tokája rácsurgott az inge nyakára, ezt a jelenséget nagyon szerettem: látszik, nem vagyok elfogult a klasszikus szépségek iránt. És pont azt az inget viselte, amely annyira a szívemhez nőtt: finom, ránctalan szövet és az a decens svejfolás (ami pedig épp elég kockázatot rejt magában!): biztatóan indult a nap. Az viszont tény, hogy cserepes volt az ajaka. A rózsás bőr egy helyütt fölnyílt, rés szakadt a fénylő felületbe: ha nem lenne illetlen, azt gondolnám: pikáns.

– 8TÉPÉ-nél van az anyag. Sürgős, K-dosszié. Derítsék fel az ügyet. – Rajtam felejtette a szemét: megnyugtató látvány vagyok. – Ó, te lótuszba foglalt ékesség! – mondta, s jelezte, hogy távozhatok. A Főnök szeret engem, és bizonyos vagyok benne, hogy nem a vele szemben tanúsított zavaromat lényegítem át, mint ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy a zavarnak semmi köze a lehallgatósdinkhoz.

(Fontos a biztonság, erre megtanítottak. Ne bízzunk senkiben, nézzünk mindenki szemébe, de kissé hunyorogjunk: mintha napba néznénk, csak nyeglébben. Rendben van: megértettem. De a Főnök engem is lehallgattatott. Igaz: én is őt. Zöldfülű lévén, viccelődni kezdtem: humorérzékem elszabadult, s ez eltávolított minket szánalmas, ám szilárd játékunktól. Bizonyos dolgokkal szembe kellett nézni, és hunyorogni sem lehetett: ketten voltunk. Behívatott a szobájába, ahol bensőségesen egymásra tekintettünk. „Már nem vagy zöldfülű.” Meghatottan hallgattam. „Akkor hát takarékoskodhatunk némileg a szalaggal.” Abban a pillanatban, amikor a Főnök szája sarkában megmoccant egy vonal, amelyről jól tudtam, mindjárt szétszalad, magával rántva a szájat is, akkor szabadjára engedtem fogaimat: én nevettem elsőnek tehát, és noha ezt föl lehet – adott esetben – használni, nem számítás volt részemről ez, nem taktikai lépés, hanem biológiai reflex, szerénytelenebbül szólva, a tehetség megnyilatkozása. Persze továbbra is lehallgattatom. Igaz: ő is engem: most rendben.)

A Főnök tehát szeret: a lótuszos tréfát nem sokan érdemelték ki. Ami pedig a zavaromat illeti: az a Főnök vonzereje! Mindene csúf (a fül ellen nem emelhetünk szót, bár az a néhány pelyhes szőrszál, ami peches esetben, megcsillanhat a füle karimáján, ismét hiba); és mégis!… Nehéz ezt felfogni. Vonzódásom a tokák – és különösképp az ő tokája iránt – innét eredeztethető.

8TÉPÉ már az irodában várt. Hosszú, sápadt ujjaival az irattartón dobolt, a középső és a mutatóujján a dohányzás okozta, barnába hajló folt föl-fölvillant. Ez az elszíneződés volt 8TÉPÉ legrokonszenvesebb részlete, egyébként inkább taszított: bőre mindig libabőrös, és ugyan konkrétan nem tudom, de le merem fogadni bármibe, hogy valahol szemölcse is van, ha éppenséggel nem is szőrszállal a közepén; magas, csontos fiatalember: mint egy kiéheztetett, roppant intelligens tehén. Jól megértettük egymást. Időnként a kisujját koppantotta az asztallaphoz.

Az iroda szobának volt álcázva; azt természetesen nem állíthatom, hogy a rejtezkedés olyannyira sikerült volna, hogy bárki is valaha fölemelt karokkal felém, sőt hozzám futott volna (miután a kényelmesnek látszó műbőr fotelok hevenyészett, a nem túlságosan érdekes, de nem is merev képek pedáns elrendezése egy személyes akarat megnyugtató szeszélyeiről adott számot), s könnyes szemmel halk, bensőséges „Édes Frédi bátyám”-ot vagy ellenkezőleg, magából kikelve, de ugyanavval a családi elérzékenyüléssel „Te ganéj, mit tettél a lányommal!”-t mondott volna. Nem. Ez így nem történt meg soha, az viszont már igen, hogy jelzésemre, amely a belépő arcizmainak észrevehető ellágyulását követte, 8TÉPÉ egészen mást kérdezett, vagy ugyanazt, ám ragadozóbb hangsúllyal, vagy már nem is kellett kérdeznie.

– Heló.

– Heló.

Nagyon is elkerülhetetlenül alakult ki – a mellérendelt viszonylatúak között – a köszönésnek ez a vértelen formája; a szükségszerűség góca az, hogy nem ismerjük egymás nevét (hisz a „Jó reggelt!” úgy vonzza a „Janó”-t, mint…). Biztonsági okokból mindahányunkat egy alfanumerikus sorozat jelöl, betűk és számok tetszőleges sorozata.

– Főnök – rontottam be hozzá annak idején –, álljon a jel a polgári nevünk betűiből, sőt, a feltűnés elkerülése végett a betűk következzenek az ottani sorrendben. – Fölemelte a fejét, egy hajtincs belógott a homlokába: ej, az engedetlen.

– Kopogjon. – Érdeklődve vizsgálta az arcom, s ebbe belepirultam, mert tudni lehetett (tudtam is), hogy nem csodás arányaimat veszi szemügyre, amiket szavatolni tudok, hanem valami mást, és ez nem veszélytelen. – Hiszen eddig volt így.

Evvel meglehetősen kiszolgáltatta magát; hogy mennyire, arra jellemző a néhány nappal későbbi otrombaságom, amikor, többek előtt, ezt mondtam neki:

– Illetve, tudod, mit. Téged jelöljön a következő sorozat: RATATATATA. – Felkacagtam. Volt stílusérzéke, mert így vonult vissza:

– Nem „jelöljön”. Jelentsen.

Így megint egálban lettünk: jó példa arra, hogyan lehet pozíciós előnyt szójátékokba ölni. (Pedig akkorra már ragadt rám némi fogalmazási készség és szóhasználat: rutintalanságom sem mentett már.) Nyilván lenyomoztathattuk volna egymás nevét (így is tettünk): de csupán passzív szókincsünket növelendő, azért meg nem érdemes.

Tehát heló. Belevetettem magam a fotelba, avval a jóhiszeműséggel, amelyet feletteseim nagyra értékeltek, és igazat kell adnom nekik, mert a műbőr később kíméletlenül és az időjárástól függetlenül ragadni kezdett, az inget, a nadrág szövetét hozzám tapasztotta: a pórusok személyes kínja. Ez az ártatlanság munkaköri kötelességem, rendelkezem is a megkívánt adottságokkal: a bőröm ruganyos, regenerálódóképessége elsőrangú, mindazonáltal délutánonként, ha lejárt a munkaidő, és ott állok a zuhany alatt, kezem a melegvizes csapon, ha ekkor végigtekintek magamon, s köldökömben maszatos izzadság fénylik, s hátamat is, mint utálatos kabát, nyirkosság borítja, akkor érzek valami iránytalan keserűséget: a felelőtlenség megbosszulja magát talán.

A kihallgatás egy későbbi, fontosnak tetsző pontján jobb lábamat átvetettem a másikon, miáltal a combomhoz és a fotelhoz tapadó szövet kellemetlen feszültséget okozott az ágyékom táján (konkrétan: a herezacskót terelte ide-oda, hintázó jobb lábam ritmusában). A nő, aki nem tudhatta, hogy gyanúsított, vádlott vagy tanú, ekkor omlott össze: nem látványosan, nem kezdte tollba mondani a vallomását, de én 8TÉPÉ-re néztem, s láttam, hogy hátradől, és fúj egyet.

A kihallgatás kezdetén a szerepem nem különbözik egy vázáétól. Most is: kecsesen domborodtam, csöndben és mozdulatlanul; nehogy a nő megriadjon: egy aktív váza igen félelmetesnek bizonyulhat.

Kis fészkünket sötét, zöld függönyök fogták körbe, az anyagukba metszett világosabb téglalapok az ablakokat jelezték. (Ugyan öltönynadrágom rendszerint gyűrött, hogy ne legyek olyan, mintha skatulyából húztak volna elő, arra azért ügyeltem, hogy a nyakkendőm színe ne üsse a függönyökét.) A parasztbarokk kávézóasztalnál ült a nő és 8TÉPÉ. Az asztalon kicsiny hangulatlámpa állt (hányszor kértem már a kovácsoltvas állólámpát!), a lámpaernyő, mint valami pökhendi szalmakalap, billegett az égőn: ezért tojás alakú fényfolt keletkezett; ott, ahol a tojás sárgája – ültek ők. 8TÉPÉ nem csinált titkot abból, hogy ő nyomozó tiszt. (Én sem állítottam magamról mást, de nem törtem le a másféle értelmezési kísérleteket.)

Az asszony idegesen kattogtatta retikülje zárját. Egy nagyvilági nő maszkját viselte, óriási kalapja alól kiszámítottan bújtak elő hajfürtjei (huncutka!), a rúzsozás láthatóan gonddal készült: egyenletesen takarta a massza az ajkakat, a ruha zárkózott, konzervatív jellege is hivalkodó volt: én még ezt is vállalhatom); de a keze elárulta: háziasszony. Passzív voltam, bár már időnként rávillantottam odaadó tekintetemet.

8TÉPÉ mindenfélét kérdezett, ádámcsutkája flegmán csúszkált a nyakán: mintha egy hibbant vakondok turná permanensen a földet: ja igen: ez is értékelhető produkciója volt. A Főnöknek is van ádámcsutkája, ami nem kis teljesítmény akkora toka mellett, még ha ennek értékét csökkenti is az a tény, hogy csak nagy érzelmi fölindulásban födi fel magát: puhán megemelvén az áll alatti lagymatag bőrt, félelmetesen elhallgattatván az aktuális ordítást.

– Maga baro.

– M!

Ezt a fölfedezést közölte velem (akkor is), miután elolvasta az ügyről szóló jelentésünket.

(Eszembe jut első jelentéseim egyike; még súlyt kellett vetnem arra, hogy hülyébbnek látszódjam, mint valójában. – Azóta sikerült elérnem, hogy a saját nívómon vagyok ostoba, de úgy tűnik, mintha tenném magam. – Azt írtam: „Kérdésemre vádlott fejével igent intett, s azt mondta: nem!” A Főnök itt közbeszólt: „Utánanézni esetleges bolgár kapcsolatoknak.” Így folytattam, precízen: „Hangja háromféle csilingelésből tevődött össze: a félelem csilingeléséből, az árulás csilingeléséből és a csetneki csikós csikaja csengőjének a csilingeléséből.” A Főnök föl sem nézett, ott állt mellettem a papírba merülve, úgy mondta: „Szórakozzék a kedves mamával.” És megpaskolta a pofimat.)

 

 

*

 

Sok jóra nem számíthattam, ez már olvasás közben kiderült, a Főnök csak úgy rohant a sorokon végig, egyáltalán nem pihent meg csemegézni itt-ott, nem vetette oda fölületesen, lekezelően, mégis megnyugtatóan: „Hát ez nudli, fiam!”, kizárólag az információ érdekelte, a pucér hír. Nyugtalanságommal egyidejűleg örömmel láttam arcán a fáradtság jeleit, ezek intelligensebbé tették, s a kuszaságnak, zavartságnak olyan erőteljes hitelességet adtak, amit legegyszerűbb „szép”-nek nevezni. A Főnök szép volt.

– Barom. Őslény. – Arca elsápadt, nagyon felizgatta magát. – A tündér a mi emberünk! Érti, a mienk!

Duzzogva húzogattam a vállam.

– Nagy szó! Én is az vagyok.

Fáradtan lehunyta a szemét, egy parányi kék ér lüktetését írhattam a javára: a ritmus efféle elsőrendű megnyilatkozása értékes.

– Menjen, édesem. Majd.

Ádámcsutkája legördült a nyakán, majd pihenő nélkül föl, vissza…

A metódus lassan nekilódult: egyre többet néztem a nőt, a statisztikai esélyeknél lényegesen méltányosabban. A térde mögötti hajlatokban kallódtam: a két erős ín megteremtette a szokott statikus nyugalmat; egy vonal már elszáguldott a combok felé! A nő összébb zárta a térdeit: elpirultam, kezemet az arcom elé akartam kapni.

Kezem oly vékony, csonttalan, lebegő, magam – ezekben a pillanatokban – oly esetlen, elesett, hogy a kihallgatottak, szinte kivétel nélkül, egyfajta elkeseredett, negatív logikával azt hiszik: én vagyok a pofozóember. (Sőt: alternáló logikával: ami elől nem menekülhet semmi sem.) Pedig nem én vagyok a pofozóember. Amint ez kiderül – legrosszabb esetben az első pofonnál –: megerősödnek bennem. Tűz és víz, kevesen állják. Persze akárki (aki nem ad pofont) ezt a kétségbeesett fordulatot nem váltja ki: a logika alakváltozásairól beszéltem, nem összevisszaságáról.

Férfiak dolgában is hatásosnak bizonyulok. A homokosok, az egyszerű ügy: egyszerűbb, mint a nők, cserébe visszataszítóbb; fegyelmezett vagyok. A helyzet azért nehézkes, mert ugyan nem erotikával dolgozom, de a szépség ilyen fokon, ahogy én birtoklom, nem nélkülözi a testiséget, noha ennek az ellenkezőjét szokás állítani. Légies szépség: badarság. És micsoda szemfényvesztés!

Tekintete most a tarkómon pihent. Igaza látszott lenni: elsőre veszélytelen terepnek tűnik. Elnevettem magam (fehér fogaim szolidan csálék: nem vagyok reklámember), a manikűrkészletért nyúltam. A körömház rendben: a félholdak voltak. Tessék-lássék módon vagdosgattam a körmöm, az ívekből igazán szemrevaló ábrákat raktam ki. (Az asztal előnyösen fénylett.) Ekkor – végre! – fölemelhettem a ráspolyt, szeleburdin végigfutottam a körmök élén, aztán visszaejtettem. A koppanásra odanézett az asszony: kezemet a számhoz kaptam: a reszelés horzsolásait nyalogattam, olyasfajta önfeledt mozdulatokkal, amiket csak ha egymaga van az ember – valahol tökegyedül – akkor tesz. Hogy ne legyen átlátszó a manőver, hogy a trükk színvonaláról megemeljem (ez utóbbit már csak magam miatt: szakmai jó hírem végett), jobb lábamat fölényesen átvetettem a másikon.

A nő orrcimpái megremegtek, 8TÉPÉ hátradőlt, fújt egyet. Igaza volt: a nő kisvártatva felröhögött (majdnem hisztérikusan: ezt nem voltunk hajlandók észlelni!). Intettem 8TÉPÉ-nek, mintha fölöttese lennék. Sietni kellett: a játszma korántsem volt megnyerve, illetőleg meg volt nyerve, de ennek megmutatása precíz végjátékot kívánt. (Nem szívesen gondolok erre, de eszembe jutott, hogy esetleg már minden eleve meg van nyerve itt házon belül; hogy ez számomra ne derüljön ki, az számomra létkérdés; ha ügyesen forgatom magam, van is esélyem a tudatlanságra: jó helyzetből indulok, hisz az egy hónapra esedékes kérdéseim és bizonyos jellegű közbeszólásaim száma, hivatalból, limitálva van: sokat az időjárásról, sokat!)

8TÉPÉ persze a legkevésbé sem magunkra hagy: italért ment, és sajtos roládért. 8TÉPÉ, akár egy háziasszony, sürgött forgott: jó lesz ezt észben tartani: a fickó még szerezhet meglepetéseket. Ilyen csontozattal így kínálgatni! Teljesítmény.

– Ne kéressétek magatokat! Azt a sajtost, igen, azt, remek, magam is ekképp vélem, még édesanyám receptje szerint. Whisky, cognac, vodka. Csin, csin.

– Csin, csin.

– Csin, csin. – A mélyzöld poharat a fény felé fordítottam, a jégkocka koccant.

– Igen, a jó kép, mint ahogyan a jó étel is, ugyanazokból a tényezőkből áll, mint a rossz: minden a művészen múlik. – Lehunytam a szemem. – Delacroix-tól olvastam.

– Nagy művész.

– Nagy.

– Mindenütt az ízlés nagy hiányát tapasztalom ebben a városban. – Az asszony belenézett a pohárba. Azt láthatta, amit én: hidegen csillanó vodkát. – Hol csináltatta ezt a remek öltönyt?

– Gyűrhetetlen. Nosza, térjünk vissza eredeti témánkhoz.

– Igen. Ha Párizzsal hasonlítjuk össze, akkor bizony szinte mindenütt ezt érezzük.

– Kicsit még a sajtosból.

– Nos. A parkban, a díszítőelemeken kívül, talpazatokon álló alakokat is láttam a medence körül. Ezeket egymástól megfelelő távolságra kellett volna felállítani. Így, ahogyan itt állanak, félszeg és bárgyú benyomást tesznek az emberre. Szinte csevegni lehet itt ezekkel a lábnyi magas talpazatra helyezett, de általában embermagasságon túl méretezett istenekkel és félistenekkel. Mindez csupa aránytalanság…

– És mit szól Karajanhoz?

– Eredeti. Rajta hagyja a személyiség nyomát.

– Szabad?

A zene eddig is szólt, 8TÉPÉ zökkenőmentesen végezte új dolgát. Kezem nem kalandozott, a derékon tartottam, a derékon, amelyet már feltöltött a (folyó) évek hordaléka. Előnyére szolgált. Kezének tapintása nem volt sima, a kiszáradt, pikkelyes bőr szenvedélyes mosogatóra utalt.

8TÉPÉ szinte hangtalanul dünnyögte maga elé:

– A harmadik kérés.

A nő csillogó szemmel rám nézett.

– Igazán nem akarom megsérteni önt, asszonyom, éppen most, amikor megsértem, de ez nem igaz. – Hátraléptem, mintha új figurába kezdenék. Nem kell azt gondolni, hogy mondatom jeladás lett volna, mozdulatom pedig begyakorlás eredménye, nem: rutin és tehetség szép összhangja. 8TÉPÉ úgy szájon csapta a nőt, hogy orrán-száján folyt a vér. Elfordultam: a vért nem annyira szeretem, és ez a gyors foxtrott megviselte a vádlimat: keringőzni szinte órákig tudok, ezért kedvelem a dekadens kuncsaftokat, de ezek a hirtelen, erőszakos kitámasztások kicsinálnak. 8TÉPÉ összeszedte a poharakat.

Letérdeltem a nő mellé, nem törődve azzal, hogy mi lesz a nadrágom élével.

– No ne sírj, kedvesem, ne sírj, no, no, nem szabad, na: édes kicsikém.

Gatás

 

Igen: egy szép napon – ez óriási: még egyszer: egy szép napon – kinyílott a tubarózsa, kertem büszkesége. Amint kiléptem a verandára, tudtam mindent, a fölfutó vadszőlő dús zöldje semmi kilátást nem hagyott. Tekintetemet amúgy is a szőlőlevelek játéka kötötte le. A levelek éles kanyarulatai, öblei és a lenge szél okozta remegés pompás és követhető összhangban voltak, ami a reggeli nyitott hangulatban kellemesen hatott, akár egy kiadós lábfürdő. A finom, érzékeny rajzú árnyékok a veranda megingathatatlan kőlapjaira estek: a feszültség, amely ekképp keletkezett, ott, a szemem láttára, nem hiányzott.

Néhány napja fejeztem be egy határidős munkát, jól megérdemelt pihenőmet töltöttem. A sugárzó napfény valahogy kitágította a kertet, s attól az az érzésem támadt, hogy mindenre van időm.

Arra mindig gondot fordítottam, hogy jelentéktelen konyhakerti növénnyel ne az utcának díszelegjek. Ahogy leértem a lépcsők aljára, pillantásom sietősen, mindazonáltal büszkén söpört végig a tengeri-tatorján palántáimon, a pozdor és a nadálytő soron és a porcsin sárga levelein. (A sárga porcsint ízletesebbnek mondják a zöldnél, én magam is jobban kedvelem, nincs annyi munka vele, a súlyos nyári napokon nem kell öntözni, miként a zöldet.) Kertemben érik a leveles dohány.

A sziklakert előtt heverő termésköveken gyíkok napoztak, mikor megjelentem ijesztő szemük látóterében, eliszkoltak. A kert közepén meggyfa virágzott, egy menyasszonyi csokor eleganciájával. Arcom pókhálóban akadt fenn, a kis pókocska csak úgy szedte a lábát. (Összeszorul a szívem néha, látván, mennyi pusztulást, senyvedést okozok.) Itt-ott gyermekláncfű sárgállott, még nem virágzott el, nem jelentek meg a pazar, fehér gömbök, a pinduri ejtőernyősök. Letéptem néhány szálat, örömmel láttam, hogy az üreges szár nem fás, hajlításkor nem repedezik el hosszanti irányban; csinos bilincset fűztem belőlük a csuklómra, majd kalandos körülmények közepette – kiszabadultam. Jellemző a munkám minőségére, hogy a bilincs nem az összeillesztésnél szakadt el.

A tubarózsa illata mindent elborított, akár az árvíz. Egyik lépésemet érvénytelenítettem: visszahúztam a lábam: a lenyomott fűszálak pattogva emelkedtek, lent a földön, amint lejjebb hajoltam, hangyákat láttam. Szorgosan rótták útjukat. Aggódva jártam körbe körtefáimat. Vajon a fa levelein föllép-e ismét a rozsda, éspedig oly mértékben, hogy a termő rügyeknek képzését és a gyümölcsök kifejlődését nagyban hátráltatja? A legfőbb, amit tehetek, és ezt megtettem, hogy búsfenyő-bokrokat nem tűrök meg a közelben! Nem és nem.

Egy légynek kitéptem a lábait, és behajítottam egy ép pókhálóba. Elsőre túl erősen dobtam, a légymaradék áttört a hálón. Négykézlábra ereszkedve keresgéltem a fűben, kezem egy 100szorszépre tévedt: körben a fehér kis vitorlák megremegtek, s én hirtelen a Főnök hangját hallottam.

– No. Végre megvan az összeköttetés. Örülök, hogy kedvvel és haszonnal forgatod kiadványunkat, a KIS KERTÉSZ-t. Társulati Esperes körtédre már előre fenem a fogam. Persze, ha te is úgy gondolod, ha-ha-ha.

– Már megbocsáss, Főnök, de ezek az apró biomikrofonok nagyon torzítanak. Így a hangod roppant visszataszító.

– És?

– Elnézést.

– Várlak.

– Siessek?

– Ne siess. Hagyd abba. Végeztem.

A legyet nem találtam meg, fogtam egy újat, az már rendben fönnakadt. A pók nem mozdult, vártam egy ideig, majd besiettem a házba. Rosszkedvű voltam: a fehér pólóing, melynek lyukacsain átsejlik sima, barna bőröm, és a fehér sortnadrág a kert összetett, de sohasem harsogó hátterével, mondhatom, remek együttest alkotott, s átköltözéskor hiába gondoltam kifogástalan zakóimra, rám szállt a bú, mint a por az eperfákra, melyek közt száguldott nem sokkal később az értem küldött hivatali kocsi. Mikor egy szürke, nagy személyautó elénk vágott, olyan helyzetben, amikor mi csupán azért nem előztünk, mert nem volt kit, illetve mert önmagunkat nem előzhettük meg, akkor én, mivel az ilyet fölháborítónak tartom, azt mondtam: „A rohadék!”, mire a sofőr hozzáfűzte: „Lehet, hogy siet.”

Amikor beléptem az irodába, a Főnök elmélyülten forgatott egy magazint. A FŐN ELM FORG EG MAG – így forgatta a magazint. Csodálattal adóztam neki, amiért ezt a kis műsorát, önmagát és engem nem kímélve, időtlen idők óta eljátssza, és nemcsak hogy nem tántorítja el az, hogy már réges-rég nem titok előttem, s ez őelőtte sem titok, az ügymenet furfangja, hanem ezt észrevéve, tovább finomította az eljárást: egyre kevésbé ügyelt a játéka hitelességére, szándékoltan slendrián és fegyelmezetlen: legyek tisztában a helyzetemmel (is). Tudjam, merre hány centi. Tudtam, könnyedén.

– Hívattál. – Fölkapta a fejét.

– Ó, ezer bocs és anyamedve. – Kitartóan néztük egymást. – Hát mért nem szóltál, öregem, hogy már itt vagy? – Én erre természetszerűleg nem válaszoltam, mégis a rövid csönd után, amely elháríthatatlanul bekövetkezett, a kérdésre már mint valódi szemrehányásra gondoltam, és tudtam, ő is így áll evvel. – Igen, igen – oldotta föl kegyesen a hangulatot, de erre a jelenetre már majd lehet még hivatkozni.

Zavaromban azt mondtam:

– Nagy tisztelőd és szeretőd vagyok.

– Nem vagy a szeretőm. És ne tégy úgy, mintha zavarban lennél. – Mindig ügyeltünk arra, hogy a tömjénezés ne menjen gördülékenyen. Azt igazán nem lehet mondani, hogy az eszem vág, mint a borotva, de néha rátalálok egy mondat vagy mozdulat helyes és kíméletlen ritmusára. Hétrét görnyedtem, és miközben kezemet összekulcsolva dörzsölgettem, valami elomló, szlávos bánattól reszketegen azt mondottam:

– Alázatos tiszteletem, főnök úr! – Úgy látszhatott, azt reméltem, hogy evvel minden múlt és jövendő gerinctelenségem érvényét vesztve idézőjelbe („”) „hull”; az elismerő nevetés jelezte, hogy ez ismét a beosztott tréfája volt (amint azt jól tudtam előre).

– Most, hogy kicsit elhíztál és lesoványodtál, van benned valami gyerekes… hogyismondjam… báj. Istenuccse, remek. – A Főnök sósropit tartott a kezében, akár egy elegáns, sudár cigarettát. Az ajkak formája mutatta az igyekezetét, hogy füstkarikákat akar fújni (eregetni). Szép, hosszú körmével egy sós szemcsét feszegetett aggályos gonddal; amikor az levált, földobta a levegőbe, és a szájával elkapta. Aláállt a szájával.

– No, rendben, kedvesem. Elértél egy szintet.

– Köszönöm – mondtam alig hallhatóan. A torkomban dobogott a szívem; próbált volna nem, vagy másutt!

– De. – Ez valahogy így hangzott: – D. E. – Mint két külön mondat. A Főnök rendelkezett egy sajátos hanghordozással, amelyet különleges alkalmakra tartogatott (mint valami csemegét); ilyenkor nem lehet kideríteni, mire gondol, nem mintha a legcsekélyebb mértékben homályos lenne, amit mond (pontatlanul fogalmazni, az nem egy nagy kunszt, tessék), mindenkor világos a szándék és eredmény, de két ilyen tiszta pillanat közt semminemű kapocs nincs, hacsak az nem, hogy a pillanatok ellenségesen állanak egymással szemben. Mindig megtalálta azokat a billenékeny szavakat, amelyek hajlandók voltak e megtisztelő föladat elvégzésére. Az egészben az a fortély, hogy a hallgató bizonytalansága – egy idő után – lelkiismeret-furdalássá bicsaklik, mert hiszen a hallgató maga az, aki szóról szóra mást gondol a hallottakról.

– Amikor rólad beszélek, rólam is szó van. Ettől most tekintsünk el. Nem vagy már akárki. Ami azt jelenti: a rád bízottak sem akárkik. Felelősséged és föladataid megnőttek. Értesz engem. – Az ablak felé fordultam, kettős hatás végett: legyen a jobbik profilom a tekintet prédája, valamint azt reméltem a fényviszonyok megváltozásától, hogy felszikráznak az orrtőm pikáns pihéi. – Figyelj, édes. Most már mindenről tudnod kell, nem érhet meglepetés. Semmiféle önáltatás nem vezethet sikerre, csak a makacs hit, hogy bízunk benned a végsőkig. Bízunk benned. Nézd, munkád megkövetel bizonyos… bizonyos játékosságot, és ez esetleg megtéveszthet, azt gondolod, fújhatsz egy nagyot alkonyattájt: DE NEHÉZ NAP VOLT. Hát nem! Le kell számolnod az efféle pózokkal: ahová eljutottál, mert eljuttattunk, ott nem élhetsz kettős életet. Nem némely szakmai fogás tünékenységéről beszélek, hanem az alapállásról. Mert nagyon is előfordulhat, hogy mikor egyszer késő este, holtfáradtan vetődöl haza, s ledőlve a nagy, sárga fotelodba… apropó: múltkorjában az a hír járta, miszerint málnaszörppel öntötted volna le, kijött-e a folt vajon? Ja, kijött: ez a hír is járta… whiskyt kortyolgatsz jég nélkül, mert képtelen vagy a frizsiderig elvergődni, a szomszédban halkan duruzsol a tv, valaki fölnevet, cipődet már lerúgtad, s épp a lábujjaidat tornásztatod, amikor – a jelentős sötétség ellenére – észreveszed, hogy lyukas a zoknid, és ettől egyszerre kiborulsz.

– Magánügy.

– Hohó, barátocskám! De ha ekkor megjelenik valaki, aki ezt az állapotot ki akarja használni, az ki tudja használni, te pedig csak lesel a szélben lebegő bő malaclopója után, és ekkor a világból nem érdekel más, csak az, hogy az ajkadra folydogáló nyálból tudsz-e gömböt fújni, viszonylag nagyot! – Lehajtottam a fejem. A Főnök kettétört egy sósrudacskát. – Nos, hogy világosabb legyek: tudod-e szavatolni a múltadat?

– Nem értelek. Nyilván rendelkezésetekre áll minden adat rólam, és azokkal meg lehetsz elégedve.

– Nyilván. – A Főnök megszívta az egyik félropit. – Mi elégedettek vagyunk. – Rám nézett. – De te elégedett vagy-e? Rólad van szó, szivi, csakis. Arról, hogy képes légy vállalni magadat. És persze minket. Mert egyek vagyunk: és pontosan ezért fontos tudnod: ki vagy. Továbbmegyek: hogy ki legyél, visszamenőleg is. – Meleg, szelíd lett a hangja: – Azt szeretnénk, ha fölépítenéd a múltad.

– De hát, Főnök, én vagyok, íme – körbeforogtam a székkel, mint egy próbakisasszony –, van a VALÓDI életem, amely épp elég hajlékony volt ahhoz, hogy minden szempontból megfelelő legyen.

A Főnök szemében, mint valami drágakő, könny csillant.

– Fiam. – Hosszan maga elé nézett. Midőn fölemelte a fejét, a szemét már résnyire összehúzta. – Ennyire talán mégsem kellene ártatlannak mutatnod magad. – Amúgy szerelmesen súgta felém: – Mária. – Az r hosszan repült, akár egy lusta motor. Rögtön értettem: a mária-effektus! A kezdeti, tanulóévek alatt történt, hogy behoztak néhány embert, s a Főnök személyesen föltett néhány kérdést, én pedig tanultam. Egy ilyen alkalommal, mikor már mindannyian borostásak voltunk, az alvatlanságtól viszketett a szemünk, s mert dörzsöltük, piros lett, és rossz volt a kedvünk, a Főnök azt kérdezte valakitől: „Biztos, hogy nem így volt?” „Biztos.” A Főnök megmarkolta az asztal sarkát; amikor a kezét elvette, láttam, ahogy a fa (a gyönyörű, vörhenyes paliszanderfa-berakással egyetemben) összegyűrődött, mint a papír. Az én erős Főnököm. „Ne legyen olyan biztos. A dolgában.” Anekdotázó lagymatagsággal folytatta: „Mert itt van az a szó, hogy mária. No, most mondja ön utánam: mária. Ne nekem, utánam.” Az utolsó szavaknál átnézett hozzám, arcomon a klasszikus, mosolyba hajló figyelem időzött. Az ember, akihez a Főnök beszélt, már túl volt azon, hogy valamin csodálkozzék. „Mária.” „Én most önbe beleköthetnék, annak minden következményével együtt, mert én azt kértem öntől, azt mondja: mária, és ön azt mondta: Mária. De figyelembe veszem a magány éveit, valamint azt, hogy kísérletem szempontjából ez fegyelmezetlenség, amit azért kétséget kizáróan tanúsít, érdektelen. És most mondja így: márja. „Márja.” „Namármost, ha megfigyeli, bárhogy is lett légyen a szó mondva, ön – és bárki más – ezt úgy hallja, ahogy akarja. Azaz és tehát: mondjon bár máriát, hall márját, és viszont és fordítva vagy ugyanúgy!” Itt már szinte üvöltött, de amint a férfi maga elé dünnyögte: márja, márja, márja – lecsöndesedem. A Főnök most a forma szerint reám pirított; noha, látható, az egész effektust jól ismerem, de némiképp hidegen hagy, nem vettem birtokba: a szeretet mohóságát csupán egy részlet iránt érzem: az ÖN ÉS BÁRKI MÁS-ra gondolok. Ez az andalító szófűzés, amúgy félvállról, mellékesen! Romba dönthet akárkit.

– Azért ez szép, szivi, amit így mondasz: a valódi életed. – Ízlelgette a szavakat, kedvére való voltam. – Láthatod, szerényebben kell nekifogni a dolgoknak. Amely bonyolult. Gondolkodj! – Kis hatásszünetet tartott, mint akinek éppen most jut eszébe valami, amiről jó oka van föltenni: zseniális.

– Pontosabban, mert hisz számolnunk kell a lehetőségeiddel: mélázz.

– Úgy értsem, hogy be kell számolnom a gondolataimról?

– No nem, avval ne törődj. Technikai részletkérdés. A lényeg itt te vagy. Ha nem veted meg egy tapasztalt, öreg róka tanácsát, elemről elemre haladj. Elébb a tárgyak között igazodj el. Legyen bizalmad irántuk és egyre több minden iránt: mindezek téged erősítenek, amire könnyen szükséged lehet. Betűk, szavak, azután mondatok, kisebb történetfoszlányok, apróságok. Igen fontosak az apróságok, ezeket gonddal dolgozd ki. Viccesen azt mondhatnám: abban az életben aztán nem lesz hiba! De nem valamiféle VONALAS ÖSSZEFOGLALÁS-ra gondoltunk, kreatúránk van elég. Dehogyis valami belső ellenőrzésről van szó! Éppen, de legalábbis valamiképpen ellenkezőleg. Mindent szabad. Bármit elgondolhatsz, és újragondolhatsz, hogy tisztán állj magad előtt, hogy tudj mindenről számot adni – magadnak. Koránt sincs részemről valami bujtatott kíméletességről szó, hogy talán a gondolkodásmódodat szeretnénk tisztázni, ha már annak eredményeivel elégedettek lehetünk. Hidd el, és örülj, nem okozhatsz nekünk meglepetést. Ám nem szeretnénk elveszíteni sem. Mert eszedbe juthat egy erős, feldolgozatlan emlék, ami figyelmetlenné tesz, olyankor is, amikor az végzetes lehet. De ha például a kedves mamát, annak idején, a jobb hangzás miatt MAMMA helyett FÜLOLAJ-nak szólítottad, akkor ez fölbecsülhetetlen érték, mert olyan eltéveszthetetlen, hercig kis ötlet, amely a legválságosabb pillanatokban is – reájuk felkészülnöd nemcsak célszerű, hanem kötelességed is – segíteni fog.

– Maminak neveztem őt.

– Nem baj, nem baj – lelkesedett. – A gondolat számít, és mindent szabad. Tehát: fölépíteni, szavatolni. – Felállt. Követtem a példáját. – Ismét hangsúlyozom: ne érts félre. Várj csak, ezt könnyen meg tudod jegyezni: elérted a szintet, köteles vagy elérteni minket. – Kezet ráztunk. – Főként magadra támaszkodj, de – tán mondanom se kell feleséged hű társ. Bízz benne, miképpen mi is bízunk őbenne. – Jó hangulatban váltunk el.

Feleségem a kertkapuban várt rám, már messziről integetett egy nagy, fehér zsebkendővel.

– Nézd csak, anyukám – fogtam meg a helyzet humorosabb végét –, úgy jövök, mint aki megy.

– Tudok mindent – simogatta meg a fejem. Egymásról (valóban) tudtunk mindent, s ezt időnként tudattuk is, nem mintha ez nélkülünk nem lett volna tudva, de egyrészt örülve volt a lelkesedésünknek, másrészt mi megnyugodtunk ettől, hiába tudtuk, amit tudtunk. Egy szó mint száz: a feleségemmel kimondottan rokonszenvezem: szép, akár jómagam, bár az ő arcán kiüt a határozott erkölcsi tartás, ami csúfít: ekképp nincsenek illúzióim önmagamról. – Készítettem egy ütemtervet. – Rám nevetett. – Ceruzával.

– Köszönöm. – Részletes táblázatom volt a radírozhatóság szempontjából optimális papír–ceruza–radír hármasokkal, ha bármikor felsodort a szél egy papírfecnit, rá se néztem, csak, mint a vakok, megérintettem, s már tudtam: FAMENTES BANKPOSTA, B-s ceruza, BLACKSUN 6751 (sőt már a toalettpapírt is a radírozhatóság alapján értékeltem); az adatok így fölszívódhatnak, anélkül hogy a papír elégetésével sokkolnánk avagy elrejtésével fárasztanánk magunkat, s ezek jó és elrettentő példák, mert hiszen hiába „finomítjuk” módszereinket: kevés dolog utálatosabb és megalázóbb, mint az idők végezetéig egy penge kaparászásának szemrehányó nyomait vállalni; inkább: PAUSZ, 3B, T. C. HÜKÜMETI, teszem azt.

Komoly munka kezdődött. A napok szigorú beosztása természetelvű volt, azaz a külsőségek (megfigyelhetőségek) alig változtak (erre a Főnök külön, bár mellesleg megkért); a komoly munka a belső keménységet jelentette, a rendszeres, a napi 5–6 óra mélázást, ily módon az egyik nap olyan volt, mint a másik, ami remek mellékterméknek bizonyult, mert nem lévén (aktív) jelen idő, a „teremtés” és „törlés” szabad folyamata, amelyet nevezzünk emlékezésnek, zavartalanul működhetett: nyugodtan mérlegelhettem, hogy mit tartsak meg magamból, vagy mimet mivé fejlesszem.

– Hogy mimet mivé fejlesszem – morfondíroztam egy zajos nap végén.

– Azt meg tudnám mondani – szólalt meg a feleségem, és tendenciózusan az ágyba bújt. Nekirugaszkodván, az arcomat a melle közé temettem, és suttogtam mindenfélét (mint rendesen). Akkor ő kissé eltartott magáról, s rámutatott a mellbimbójára. – EBBE BESZÉLJ. – Lihegésünk miért csökkent volna.

Feleségem tájékozottsága igazán tiszteletet parancsoló volt, mindig tudta, hogy hol tartok az önépítésben, s időről időre egy-egy vaskos jelenettel rögzítette az eredményt, illetve az irányt, ez nemcsak a kötelező önellenőrzést jelentette, hanem biztosítékot a jövőre nézve, hogy majd sose okozzon fejtörést, mit minősítsünk förtelmes hazugságnak, ha később valami súly alatt azt igaznak állítanánk, és mit a képzelet virágának.

Lassan és céltudatosan haladtunk. Hosszú sétákat tettem a kertben, más, rámenősebb és felelősségteljesebb tekintettel mértem föl mindent, a gyermekláncfű kopasz fejét, amely olyan volt, mint egy tűpárna, a hámló kérgű körtefát, a vakondtúrások porhanyós, félelmetes dombjait, a pókhálók foglyait, a sziklakert mélyedéseit, amelyek lehettek a levegő nyúlványi is, egy pálmafa mulatságosan hosszú törzsét, a kerítés szabályait, és hátrakanyarodván a sufnihoz, a biciklit, főleg a küllők biztatását, a kis fogaskereket, a nagy fogaskereket, egy agyontaposott, félrenyomorgatott spiccvasat (a vasszemcsék szinte külön-külön láthatók, nemigen érteni, mi az, ami egybetartja; talán a lyukak), egy célszerűtlenségében megkapó együttest: a falnak támasztott óriáscsavart, rajta szorosan az anyát.

Akkor helyben talán nem is tudtam, hogy mily nagyot léptünk, amikor egy vacsora után – erre emlékszem (a továbbiakban: emlékszem), mert parizerrel folytattam ádáz küzdelmet, elfelejtkezvén a héját előzőleg leszedni, a félig megrágott húsrögök és a fogaim közül kellett kibányásznom a szívós bőrkét, amely végül félig-meddig maga is hús, és ez minduntalan elbizonytalanított, a művelet örömét vette el, s mindenik győzelem keserű volt: hátha színhús, amit eldobok – feleségem karon fogott, a kovácsoltvas lámpához húzott, s tagoltan azt mondta:

– Lám-pa. Lámpa, látod? – Le- majd fölkapcsolta, a fényre (és a sötétségre) odafordítottam a fejem. – Úgy. Most már ezt is tudod: lámpa. – A kezével jelezte, hogy végzett, csinálhatok, amit akarok.

– A kutyaúristállát!! – akartam. – Gyere, büdös kölök! – ragadtam meg a csuklómat. A lámpához cipeltem magam. Kattintgatni kezdtem én is a kapcsolót. – Nézd! Szecs-ka-vá-gó! – A fény villózására kacagtam, hangom csilingelve töltötte meg a tért. – Íme, ennyit ér – mondtam a feleségemnek. Ő már elmenőfélben nézte végig a példázatomat, az átmenetiségnek ez a kifejeződése nem várt felelőtlenséggel ruházta fel a szavait.

– Mit akarsz? Így legalább a szecskavágót is tudod.

Épülésem egy későbbi fázisában jöttem rá, hogy mily fontosak számomra a bizonyos értelemben lényegtelen szavak. Emlékszem, a Főnök beszélt egyszer valami politikai trükkről, és, hogy jobban értsem, elképzelt, valóságos helyszínt rajzolt elém, ahol a nagy, fekete szénporhegy előtt gubbasztott egy hófehér, bánatos hattyú, mert a hattyú éltető eleme a víz. Satöbbi. Aktív tudásom e politikai trükköt illetően azóta is ennyi: a hattyú ÉLTETŐ ELEME a víz. Igaz: ennek örülök. Vagy egy pikáns hírt az Intézeti Híradóban kizárólag – leszámítva a pozíciós harcok megkövetelte érdeklődést –, kizárólag azért olvasok el, mert benne ezt találom: „Csárli, MAJD Todorovics IS erőszakot tett rajta.” Majd, is: kincsek. Vonzódásom a töltelékszavakhoz szerencsére nem föltűnési vágy a részemről, mert az hamar eltűnik egy lefüggönyzött szobában, ahol mordak az odavalósiak, hanem út a belső biztonsághoz: decensen vagyok buta.

Az idő – konkrétan – telt. Beérett a nyári esperes. Az alkonyi csöndnek nevezett lehetőségben robbanásnak hatott az a néhány lusta tottyanás, amely után illő és kötelező leszedni a termést (és ha leszedtük, akár két hétig is simán eláll); arra gondoltam, hogy a második robbanás után, amikor még nem tudhattam: bombáznak-e, vagy a természet végzi ősi dolgát, kimegyek a kertbe, ezért, azért (a helyzetnek megfelelően), de nem mentem ki. Persze mért is bombáztak volna, butuskaság, semmi értelme. Amiben biztos lehetek, az a hajam korpásodása. A fürdőszoba tükre előtt álltam, tenyerem alatt sistergett a borosta. Örömmel látom, dicsértem magamat, hogy két szőrszál között jól borotvált vagyok. Ekkor – tehát jókor – lépett mögém a feleségem:

– Sipirc a kádba. – Asszonykám a hátamat mosta, és halkan, szépen dudorászott:

 

Liszt Ferenc fürdik fekete jóban, anyjához készül Lengyelországba.

 

Amint a szappanhoz nyúltam, rávert a kezemre.

– Pfuj, nem szabad. Nem ennivaló. – A szappan a vízbe esett, de most nem kerekedett pajzán bújócska, illetőleg fogócska. Ha nem volt is annyira ünnepélyes az első mondat megjelenése, mint az a megjelenítés görcséből talán tűnik, feleségem komoly arckifejezése nehezen tagadható.

– Itt a tó – mondta. – Itató. – Fölemeltem a karom, hogy a hónaljamat is mossa meg, s lassan beszélni kezdtem.

– Ottó ütött, talált ötöt.

– Megszűntek hát a nyelvi gátak – kiáltott föl feleségem kicsit ripacskodva. Föllelkesültem.

– Te genny, te fekély, te orbánc, te gyermekparalízises csoda! – évődtem. A munka után jöhet a szórakozás: komámasszony, hol a szappan?

Jól haladtunk, kerítettünk árnyalt édesanyát, mozgalmas konyhát (ahol egyszer 54 léggyel megnyerődött a légyfogóverseny), szigorú, de igazságos apát, kockás ingben, törött szemüvegben és kemény középiskolás éveket; az újabb időkre nézve célszerűnek látszott – bizonyos bürokratikus lépések elkerülése érdekében – az Intézeti Személynyilvántartó adatait irányadóknak tekinteni.

A hosszú, meghitt beszélgetések ideje volt ez.

– Ó, ahogy anya áll a kaptár előtt, kezében a VAJAS-MÉZES kenyér, s kipirult arca felett, akár a boglya…

– Ez világos. – Feleségem pattintott az ujjával. – Hagyjuk. Legyünk életrevalóbbak. Tudod – simogatott a csuklómon egy szépséges kék eret –, tudod, valami olyasmire gondolok, hogy ha egy rejtélyes, pofon egyszerű oknál fogva agyba-főbe vernek vagy hízelegnek, s te elernyedvén a homlokodat a porba ejted, amelyet hűsnek érzel, és biztonságosnak, akkor ne legyen üres az agyad, tudj arra gondolni: ha ezek még egyszer ÓBRISKODNAK, a bátyád úgy, de úgy kicsinálja őket!… Tudom: mondhatnád erre: nincs bátyád, és főként: nincs még egyszer. Nem csodákról beszélünk, hanem lehetőségekről. Kérsz még?

– Kérek. És egy kevés cukrot is.

– Tessék.

– Köszönöm. – Belekortyoltam a sötét, erős teába. – Látod, szép, szelíd fogaim? Én meg arra gondoltam, hogy miért kéne nekem némely éjszakán izzadságban fürödve, kiáltozva ébrednem: ne, ne, ne a spiccvassal!

– Igaz, mért kéne.

– Az úgy volt – engedtem feleségem fenti unszolásának –, hogy a fonnyadt öregasszony, akihez németórára járatott az édesanyám és nemkülönben az édesapám, ha meghallotta kézfején az általunk realizált kézcsókot, márpedig valami halk cuppanás mindenfajta csókhoz hozzáképzelhető, nos, akkor csontos kézfejét fölkapta, és így – hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – a fogaim lassan összekuszálódtak. Nos, namármost egy ízben igen elpirult a szent nő, mert egy utazási hirdetésben előforduló „kurvenreiche Strecke” kifejezést „kurvákban gazdag útszakasz”-nak fordítottam.

– Kitűnő, kitűnő.

– És ami érdekes: később megdicsért az „útszakasz” szóválasztásért. Ezekben a régivágású pedagógusokban még megvolt az a gevissze etvasz.

– Meg.

Önfeledt beszélgetéseink egyikén nejem felugrott, folytasd csak, mondta, csak a családi érzéseidet teszem plasztikussá, s azzal egy viszonylag értékes képet forgatott el a titkos kémlelőfülkéről (amelyben hajdanán ücsörögtem eleget, figyelemmel tartva az akkori tulajdonosokat, akik igazi EARL GREY-jel álcázták tevékenységüket), ímhol apósod, kiáltotta, s apuka eztán nap mint nap belegázolt a jelenidőnkbe – amely jelenidő iránt mi, érthetően, érzéketlenek voltunk –, hozott egy szakajtó tojást, időnként retket, bár mondtam, hogy terem nálam is szépen, hát ha terem, adjál, fiam, háztartásunkban a retek nagy szerepet játszhatik, megigazította a terítőt az asztalon, és belevette magát kedvenc fotelomba, onnét tájékoztatott a család ügyes-bajos dolgairól, vagy szivarzsebéből csavarhúzót kotort elő, és szerelni kezdett valamit, ami vagy rossz volt, vagy véleménye szerint éppen ráfért egy szakértő kéz figyelme; büdös cigarettára gyújtott, és emlékezni vélt édesanyámra, akivel talán együtt volt a fogságban, valamelyik számmal jelölt világégés után, bár, mondta, a hasonlóságon túl egyéb eltérések is vannak, de az a hideg, fiam, az hideg volt, boldogult Lexi öcsém, láthattad talán a fotót, nagyapa is rajta még, nohát akkora volt a bajsza ott is, aztán, hogy állunk a sorban a reggeliért, a konyhalány szemet vetett Lexire, az meg, amúgy snájdig fiú, láthattad a képen, pödrinti a bajuszát, a lány meg nevetteti magát éktelenül, bizony a bajusz ott maradt a Lexi kezében, letört, olyan hideg volt, később persze a Lexi kikapta a lányt a sűrűből, mert hát nem a bajusz számít, volt is plusz kenyér, alig győztük dugdosni, de hát hideg volt, amolyan farkasordító, a szingalézek meg jöttek, mint az oroszok, plusz a tetvek, még ma is fölriadok anyósod mellől, és látom, ahogy vonulnak lassan a szobában, és rendesen viszket is, talán valami ekcéma, a Lexi persze nem kapott ekcémát, mert a konyhalány elbujtatta magánál, csak hát visszajött a régi parancsnok, akinek szintúgy szívügye volt a lány, aztán pont rájuk nyitott, mérges lett, ez, ugye, érthető is, el is zavarta a Lexit, ez még nem lett volna baj, mert ismered a mondást, ugye: ön rövidesen elhuny, de ez önt ne aggassza, kedvese hű, nahát ez volt ott is az ábra, csak hát mivel a lány jóban volt a raktárossal, szerzett pálinkát, aztán a Lexi így kapatosan azt találta mondani a parancsnoknak, hogy „A zilber medália is szépen csillog, főnököm!”, mire az lelőtte, pedig hát jó fiú volt a Lexi, én meg megszöktem, sokat segítettek az öreg Pedró szavai, aki ott halt meg a kezeim közt, mert lelőttem, ilyen kegyetlen a háború, de hát vagy én, vagy egyikőnk se, mert akkor még így ment, mi még tudtuk, ha egy parasztház ajtaját ágydeszkának használtuk, akkor vissza is kell akasztanunk az ajtót a helyére, mielőtt elhagynánk a falut, nem ám dugipénz, hanem igen és nem, nem is haragudott így igazán rám a kedves öreg, nohát ő mondta: „Jegyezze meg, fiam; bárhol áll a honvéd, előtte van észak!”, meg is jöttem, a csajkám mai napig megvan, az életemet mentette meg, a hazaérkezésem évfordulóikor ma is ott áll az asztalon, ételt már nem lehet enni belőle, mert a golyó átütötte, de a süteményféléket abban tartjuk, ha jöttök, lesz sajtos rolád is, amit úgy szeretsz; amikor szedelődzködni kezdett, minden alkalommal szemrehányással illette az ország vezetőit és a nejemet, előbbieket, mert bagóért adták el az országot, utóbbit, hogy locsolja végre meg a pandánusz vejcsit, s már az ajtót is kinyitotta, amikor valami reménytelen kedvességgel azt kérdezte tőlem: „Mondd, te sem tudod, hogy hol az Elek bácsi ulánus nacija?”

Ma délelőtt, amikor a kardona-palántákat ellenőriztem, az Elek bácsi ulánus nadrágja szöget ütött a fejembe. Ezek a kardona-palánták igénylik a jó termőerőben levő és erősen trágyázott földet! És minél többet öntözzük, annál húsosabb és ízletesebb szárakat nyerünk! Most épp a levelek halványításának ideje jött el. Olyképp halványítok, hogy a leveleket összekötöm, szalmával bészórom, hogy csak a szár hegye álljon ki. Azon is ráértem tűnődni, melyek legyenek levágandók elhasználásra, és melyek tétetnek a pincébe, melegágyba, jó szorosan egymás mellé.

Az említett dolog még délután is foglalkoztatott, amikor pedig már minden figyelmemet az ünnepség megszervezésére kellett fordítanom. Miután ugyanis a feleségem jelentette, hogy az ütemterv szerint végeztünk, a Főnök azt indítványozta – az aktuális telefonbeszélgetést kénytelen voltam lehallgatni, mert nem lehettem ott a szobában; a sufniban csináltam rendet, természetszerűleg ától cettig –, azt indítványozta, hogy dobjunk össze egy amolyan kis átkozott születésnapi bulit az új mester tiszteletére, az enyémre tudniillik.

Hét órakor szinte rajtaütésszerűen vettük észre, hogy jócskán késésben vagyunk. Szerencsénkre vendégeink sem voltak pontosak, amint nevetve mesélték, néhány kollégát kellett lerázniok, és mivel azok őket akarták lerázni, a dolog elhúzódott. „De fő, hogy itt vagyunk!” Noha tehát nem álltunk jól az idővel (amelyet az órák mutattak), mégse az utolsó simításokra ügyeltem a jó házigazda nagystílűségét ötvöző kukacoskodásával, hanem megszólítottam a nejem, kezemben tartva az előre megkötött nyakkendőmet, akár egy mikrofont. (Hasonlat, nem vívmány.)

– Tényleg, te. Hol az Elek bácsi ulánus nadrágja? A múltkor a Casinóban még rajta láttam. Nevettünk is volt a Stefivel.

– Ne hülyéskedj. Húzd fel inkább a villámzárat. – Felhúztam. – Már rég meghalt, mikor te születtél.

– Nade – mondtam félénken. – És a gondolat szabadsága, amiről a Főnök beszélt? – Feleségem ingerülten felém fordult. A hivatali, kódolt nevemen szólított.

– 1H1M1! Szedje össze magát!

Ekkor érkeztek meg a fiúk. Meglehetősen kellemtelenül indult a parti. Valamelyik ostoba fickó a másik osztályról álkulccsal (vagy valódival, de egy ún. másikkal) kinyitotta az ajtót, ott tolongtak mindahányan a küszöbön, s intettek, hogy menjek oda.

– Csitt Tudja, jóember, ez a FÖLDSZINT 24., mert itt a tábla: FÖLDSZINT 24. – Mielőtt szólhattam volna, betódultak. – Jóestét, cimbora – veregették a hátam. Ekkor sorba az emberekhez léptem, és azt mondtam, azt értem, hogy itt az áll a táblán FÖLDSZINT 24., de honnan a francból, mindig ezt a kifejezést használtam, honnan a francból tudjátok, hogy valóban ez a FÖLDSZINT 24.? Hiába volt kezemben a pezsgőspohár, és hiába volt hanglejtésem kifogástalan társalgási, a harmadik, negyedik dialóg már föltűnt. Egyik kiváló emberünk az osztályról nem is állta meg szó nélkül. Róla olvastam egy Bizalmasban, hogy egyszer bezárkózott a szobájába egy székkel, és egy erős, nagy teljesítményű lámpa segítségével mindent kiszedett belőle. Igaz, hogy a szűk határidők miatt nem sok választási lehetősége volt, én ezt kicsit mégis túlzásnak tartottam. Azt mondta most:

– Öregem. Eleve nincsen semmi. – Körbenézett. – De hagyjuk a munkahelyi gondokat. – Nevettünk. – A gondnokságnak pedig szabad joga eldönteni, hogy melyik táblát hova akassza.

– A szabadság csak értelmi súly és erkölcsi felsőség, nem pedig valamiféle erkölcsi nekirugaszkodás által érhető el – kiáltottam.

– Úgy van, úgy van – zúgták. – Mit iszunk?

Ittunk rendesen, 8TÉPÉ cicerélte a kis gépírólányt, akiről nem mindenki tudta, hogy kolléga, én összetegeződtem a hivatalsegéddel, akit nyilván a Főnök demokratikus hajlandóságának kiélésére hívott el a Főnök, s aki bizalmasan megsúgta: „Az EGYHEGYMEGY úr nyugodtan elkéshet, no nem sokat, de 8–10 percet bármikor, mert én az ön atyjának vagyok a kondása.” A Főnök, aki eddig nagy odaadással pusztította a hagymás, libazsíros kenyereket, s evvel mintegy a háttérben maradt, igazi Főnök módjára, most fölemelkedett, és rövid beszédet tartott:

– Halljuk az ünnepeltet.

Elfogódottan álltam fel az öreg kondás mellől, éreztem a felelősség súlyát. Halkan, de érthetően beszéltem.

– Már régen készülök végrendeletemet megcsinálni. Néhány nem ismeretlen halál megdöbbentő intésül szolgált arra, hogy a Mindenható minden percben és váratlanul is magához szólíthat, és így nem akarok többé készületlenül lenni. Már jó ideje sok lelki kínt és aggodalmat álltam ki egy nyelvemen támadt fekély miatt, mely különböző fázisokon hol jobban, hol rosszabbul lévén, sokszor a kétségbeesésig kínoz. Most mondok köszönetet feleségemnek, az Ég fizesse meg néki azon boldogságot, mellyel engem utolsó leheletemig elhalmoz, adjon néki hosszúságos életet, és óvja meg őtet a lelki gyötrelmektől. Találja örömét gyermekei, unokái és dédunokái virágba szökkenő életében, és kérem őtet, legyen istápja jó tanácsaival a családnak, melynek szeretetébe őtet ezúttal is ajánlom. Temetésem egyszerű legyen. Nem kívánok sem szekíroztatni, sem bebalzsamoztatni. Lelkem üdvéért imádkoztassék.

– Szép volt, öregem – szakított félbe a Főnök. A többiek az első néhány mondatom után visszahanyatlottak az üvegek és a nők szájára. Úgy értve ezt, hogy egyik erre, másik arra, és nem pediglen úgy, hogy egyszerre ezt is, azt is, ami nem csak képtelen ötlet, de azt sem hinném, hogy igazán jó, vagy akár csak kéjes volna is. – Jómagam is gondoltam effélékre az ilyes összegező pillanatokban. Ám biztosíthatlak, gondolataink természetesen függetlenek egymástól, akár Goyáéi és Lobacsevszkijéi. – Végigmustrált, majd a feleségemet. Láttam, elidőz szépen gondozott keblein. – Hát igen. Szabadság, szerelem…

Ahogy most itt ülök a nagy, sárga karosszékben, körülöttem döbbent csend, nehezen tudom ennek okait fölidézni. Igen, most, hogy alkalmam van megfigyelni, hogy szinte mindenki az írógépemet nézi, nevezetesen azt a két billentyűkart, amely összeragadván, a henger fölé hajolva olyan, akár egy kíváncsi pár, s magamon érezhetem a Főnök őszintén érdeklődő és ily módon alig elviselhető pillantását, most, igen, rémlik, hogy belefojtottam a Főnökbe a szót, ököllel a mellettem lévő asztalon lévő írógépen lévő billentyűkre csaptam, és elbődültem: „ABCUG FERENC JÓSKA!”

A lábammal a szőnyeget turkálom. A Főnök finom tapintattal megeszik még egy hagymás, zsíros kenyeret, legalábbis beléharap. Teli szájjal mondja:

– Pihenj, szivi. Holnap keress meg. – A fiúk is eltűnnek, mint a kámfor.

Sokáig aludtam, és nem érzem, hogy másnapos lennék. És ki cipelt az én ágyacskámba? Mind megannyi kérdés, de a csillagok némák.

A Főnök nincs a szobájában, míg keresem, eszembe jutnak a méhek! Új anyatörzset kell szereznem, s ez nem kis gond. Azonkívül most kell sebtiben, tavasszal drágább is, nehezebben is szokik az új helyhez. Csak aztán vigyázzak: nehogy anyátlan vagy hereköltő népet vegyek. Talán csak fölismerem: az anyátlan méhek bágyadtabbak, a hereköltő nép pedig a lépeken elszórva található púpos fiasításról ismerhető meg. Persze: nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!

A Főnök javaslatára sakkozunk. Most majd, mondja ő, elered a nyelvünk. A kettős (porosz) huszárjáték mellett kötöttem ki. Hopp, egy prosznyák. Ha szereti, hadd vigye. A kinti őszi délutánban minden halvány, tompa és fontos, akár egy röntgenfölvétel. A kis rimóczi nyúl. A hajszálfinom huszár f6-omat már hamizza.

Megfogom a bábu fejét, emelem fölfelé, hogy majd elérve egy magasságot, hirtelen lezuhanjon a kezem, a bábu csattanjon az f6-on. De most, ott fenn, elfogy a mozgás, ahogy hosszú emelkedőn a levegő. Van csönd. Ujjaim görcsösen markolják a bábut, az erőlködéstől fehér és vörös sávok váltják egymást, gondolom, mindez kapcsolatos lehet a vérrel. Kezem visszafordul: eltűnik a kézfej csontos külseje, a puha tenyér látszik a ló takarásában.

A bábu alján zöld filc. Apró szálak kunkorodnak itt is, ott is elő.

Ezek filc-e?

És ha igen, és ha nem: meddig tart a filc?

Körömmel megpöcögtetem: finom por szálldos.

A filc: ennyi állítható.

A Főnök, mint hallom, magából kikelve, egyre inkább ordít:

– Mit csinálsz? Azonnal lépj! – Hangosan zihál. Pfuj. – Ne kényszeríts!… Lépj. Az isten szerelmére, lépj bármit, csak lépj! – Most látom, hogy – ejnye – az alsó félkaréj teljesen lekopott, nem fényes, de egyértelműen elütő színű. Nézzük csak. Hol a határ? – Mit nézel, az áldóját, léépj!

Egyszer már hallottam őt ennyire üvölteni. Valami mintapéldát kellett kidolgoznom akkoriban, s mikor bejött ellenőrizni, én éppen a vádlottakkal kártyáztam. „Látom, dolgozik – mondta gúnyosan. – Nos, milyen vádakat csiholt a bűnösségükre?” „Nem hiszem, hogy nagyon avagy túlságosan törni kellene magamat”, válaszoltam könnyedén. „Az üres halmazra ugyanis majd minden állítás igaz.” Itt kezdett éktelen bömbölésbe: „Mi nem igaz?! Egyet mondjon, egyetlenegyet, arcátlan!” – ám látszott a vonásain, hogy korántsem mérges, sőt inkább büszke rám, és csak azért ez az egész, hogy ne bízzam el magam.