Egy ötlet kidolgozásának másik – immáron 3. – lehetőssége

A sintér kora hajnalban kelt.

Mint mindig, most is a felesége hátáról rugaszkodott el, erről a közömbös, zsíros és alkalmas felületről: a lendület kivetette az ágy mély árkából, néhány másodpercig a sodrony szélén ült, ahová a matrac már nem ért el, kifejezéstelen szemmel bámulva a padló deszkáit. Micsoda göcsörtök!

Az asszony azonmód becsúszott az árok aljára, itt még kövérebbnek tűnt, kitöltötte a mélyedést, megereszkedett. Szuszogását békés horkanások kísérték. Tehén, gondolta indulat nélkül a sintér, és kiment a konyhába.

Majd térdig érő gatyája sliccrésén benyúlt, és vakaródzott. Szabad kezével elérte a konyhaszekrényen fekvő almahéjat. Fölemelte a szabályosan csavarodó zöld szalagot, fejét kissé hátravetette, és lassan, a rágás és nyelés ütemének megfelelően, belevezette a héjat a szájába. A savanykás, erős íz éberebbé tette.

Levágott két nagy szelet kenyeret meg egy kisebbet, ezt megzsírozta, és enni kezdte. Nagyokat harapott. Vizet akart inni, de a polcon, ahol a poharak helye van, nem talált poharat. Ingerülten az elmosatlan edények közé nyúlt, oda sem nézve a kezével, kitapintott egy bögreszerűséget, kihúzta, a tányérok, a lábosok, poharak, eszcájgok reccsenve estek új helyükre. A víz langyos volt, és rossz ízű. Áhh, mondta torokhangon.

A két teljes szelet egyikét, a nagyobbat, megzsírozta, gondosabban, mint a kicsit, mindenhová jutott zsír, vékonyan bár, de nemcsak annyi, hogy a kenyér gödröcskéi betemetődjenek. Kihúzott egy kis fiókot, rézsút lefelé billentette, a tört paprika láttán visszatolta. A szomszédosban találta meg a sót, a fiókra rá volt írva: SÓ, az előzőre meg: PAPRIKA, a sórögöt ujjaival morzsolva körözött a kenyér fölött. 4 szelet zöldpaprikát vágott, kettőből kivágta az ereket, kettőből nem. A paprikákat arányosan elosztva ráhelyezte a kenyérre, erre illesztette a másik, üres szeletet, középen kettévágta az együttest. Kicsit ügyeskednie keltett a késsel, jobbra, majd balra hajlítania, hogy ne vágjon bele paprikába.

A hokedlin levő aktatáskából barna, megviselt papirost bányászott elő, zsírfoltoktól sötétet, síkosat, abba bugyolálta a kenyereket. A táskát madzaggal kötötte át. A fogantyú viszont ép volt; jócskán kopott. Kicsit még vakaródzott, felöltözött, fogta a táskáját, és elindult.

Vékony nadrágján átfújt a szél, ami önmagában nem kellemetlen, de jóllehet a szél sem erős nem volt, sem éles, hideg – a nadrág hamar elmerevedett, ami a sintérben a fázás érzetét keltette. A villamos nagy csörömpöléssel érkezett, ezek a régi konstrukciók már csak a külvárosokban futnak. Van bennük valami bizalmat keltő.

Mekkora a dög, mondta hangosan. Amikor fölszállt, a villamosvezetőnő ránézett. Úgy ült le, hogy lássa a nőt. Az egyenruha kemény, otromba szövete nem adott semmi fölvilágítást a testről, és ő nem vette a fáradtságot, hogy a képzeletét mozgósítsa. Érezte az ülőke léceit; fészkelődött, közben kibomlott a cipőfűzője. Ültéből lehajolt, úgy kötötte meg. A fűző külső köpenye már elszakadt, s a belső fehér bélen csúszkált ide-oda, akár le is lehetett volna húzni onnan. Előbb-utóbb elszakad majd. A sintér örült, hogy most nem szakadt el.

A középső ajtónál szállt le, a nagy visszapillantó tükörben látszott a vezetőnő, amint ismét ránéz. Noha az útja éppen az ellenkező irányba vezetett, a tükör felé ment. De a villamos, ahogy az utolsó utas is fölszállt, kihúzott a megállóból, mint rendesen.

Még két villamossal utazott, a másodikon a nagy zsúfoltság miatt a hátsó peronon veszekedés támadt, amelyben ő is részt vett. Nagy volt a hangzavar, egy asszony fölsikoltott, mert elsodorták mellőle a gyerekét, valakinek leverték a fejéről a kalapját. A villamos megállt, a vezető hátrajött és fölszólt, hogy na, mi lesz, megyünk vagy nem megyünk. Fiatal volt, és jókedvűnek látszott, bár ordított. A rendőr is megjelent, ám még mielőtt intézkedhetett volna, a villamos elindult.

Minden reggel, anélkül hogy valamit is gondolt, érzett volna a dolog felől, alaposan szemügyre vette a telep kapuja fölött a nagy, állóbetűs föliratot: GYEPMESTER TELEP. Ránézett a portás ravasz ábrázatára, majd alaposan szemügyre vette a nagy, állóbetűs föliratot: GYEPMESTER TELEP.

Miután a főnöke közölte, hogy a kocsi megint elromlott, így szabadnapot kap, persze félfizetéssel, kifordult a kapun, és az első kocsmában megitta azt a felest, amit el kellett hagynia, mert a villamos kényszermegállója az erre tervezett időt fölemésztette. Megivott még egy felest. Fél hét volt.

A Duna-parton sétált, táskáját mindkét kezével fogva a háta mögött tartotta. Minden lépésnél kellemetlenül megütött egy inat a térd belső hajlatában, de nem változtatott fogást. Rávicsorított tréfából egy kutyára, az megijedt, elkotródott.

Beült a Híradó Moziba. A pénztárosnőt láthatóan ingerelte a sintér ügyefogyottsága. A nő a visszajáró aprót, hétötvenet, a forgatható fémtálcára dobta, és meglódította a tányért, s máris a jegytömb felé nyúlt. Fölnézett, de már a sorban következőre figyelt. A sintér elmulasztotta a kellő pillanatot, kicsit megbabonázva leste a forgó alumínium tányért, amely így visszaszállította a pénzt a túloldalra.

Bocsánat, mondta a férfi érthetően. Az ismét eléje került fémdarabokat, a pénzt, tenyerével sietősen kisöpörte a tányérból, de mivel nem tudta fölemelni a pultféle felületről, mutatóujjával mintegy rájuk bökve, kihúzta őket a pult peremére, s hüvelykujjával – meg a mutatóujjal – fölcsípve egyenként a zsebébe süllyesztette, és eközben nem vette észre, hogy föltartja a sort, mert ugyan félrehúzódott, ám nem eléggé.

Bent jó meleg volt. Meglepte, hogy odaülhet, ahová a kedve tartja. A sötétben elbotorkált egy jegyszedőig, és megkérdezte, hová szól a jegye.

Akárhová.

Ő ezt nem értette, és ugyanúgy tartotta a jegyet a zseblámpa fényébe. A jegyszedőnő továbbment, ő meg leült az első üres helyre. Azt hitte, rövidesen fölállítják, de nem nyugtalankodott.

Mikor egy ízben fölébredt, nem látott mást, csak egy irdatlan nagy, fölnyírt tarkót. Ezt még később is mulatságosnak találta, mikor már a Szigeten ült, egy padon, ölében a kenyerekkel, az ebéddel, elnevette magát, és ezt értette félre a szemben levő söröspavilonban dolgozó asszony.

Két előadást végigült, azután odajött a jegyszedőnő, és fölkérte, hogy távozzék, mert lejárt az idő. Kiment. A Margit-hídról lenézett a folyóra. Köpött kettőt. Először arra gondolt, megvárja az uszályt, amely az Árpád-hídhoz ért, és majd azt célozza be, de mivel nem érdekelte különösképpen az ötlet, és az uszály lassan közeledett, továbbállt. Visszagondolva a filmekre, szinte semmire sem emlékezett. Két mondatot és egy képet tudott fölidézni, meg a Rákóczi-indulót. MÁRKUS TAMÁS PAJTÁS A RONGYGYŰJTÉST VÁLLALTA. A másik mondattöredék, mikor fölébredt, akkor hallotta, és akkor amúgy is a tarkó kötötte le a figyelmét. ÁRTATLAN MAGYARSÁG INGERSZÓ. A képen pedig egy fekete öltönyös nagykutya fölavatott valamit, egy világos szalagot vágott el. Először a kép közepén, főhelyen lehetett látni az ollót és a kezet, azután a kamera a férfi arcát mutatta, illetve egyre inkább a mögötte magasodó új épületeket. De az olló mindvégig a képen maradt, és ő nem tudta levenni róla a tekintetét.

A Szigeten a pad kiválasztása hamar ment. Ahogy elhagyta a szökőkutat, szembeötlött: árnyékban volt, közel a sörhöz. Lassan evett. A csaposnő hosszan rábámult, ő felmutatott egy kenyeret, kell-e, de a nő nevetve ingatta a fejét, igaz is, egyet már harapott. A hangokra nagy testes férfi jött elő a föltehetően raktárnak használt hátsó helyiségből, a nőre nézett, majd a sintérre, a helyzetet mérhette föl, és ismerősnek találhatta, mert szó nélkül lekevert egy pofont a nőnek, aki fölsikoltván, hátrapenderült a raktárba. A férfi töltötte a sört. A sintér eszegetett, az volt az érzése, hogy filmet lát megint. MÁRKUS PAJTÁS ÁRTATLAN INGERSZÓ. Összecsomagolt, átkötötte spárgával a táskát, átment az úton, és kért a férfitól egy korsó sört.

Mielőtt fölért volna az Árpád-hídra, jobbról a romok felől egy nő tűnt föl egy macskával. A macska úgy viselkedett, mint a kutyák. Még nyakörve is volt. Mivel egyszerre értek volna a romokból előkanyaradó, gondozott ösvény, valamint a főút kereszteződésébe, lassított.

A macska lemaradt a nőtől, most nem tudta, melyikhez igazodjék. A nő hátrafordult.

Gazsika, nagy kópé, ne maradjon, kérem, el. Így mondta: gazsikanagykópé. A macska feje láttán lett először éber ezen a napon a sintér. A szemekből sárga váladék szivárgott, amitől a szem hályogos lett, a szőr csimbókos:

A nő a 33-as megállójában hirtelen kiáltozni kezdett. Visszahőkölt.

Gazsiii, jöjjön ide! Vékony bőrszíjat húzgált elő a retiküljéből, pórázt.

Az Árpád-hídon jobbra is mehetett, balra is, hisz az Északi összekötő vasúti hídon korrigálhatta a döntést. Kétszeri átszállás után roskatag mellékutcába került. Az utcát egy üres telek törte ketté. A nő megállt. A férfi föltűnően megtorpant, most gondolt először arra, hogy a nő gyanút foghat.

Régi épület volt, ahová a nő bement, magas emeletekkel, tágas és tiszta lépcsőházzal. A férfi nem viselkedett izgatottan, de valami kiszámítottság érződött a cselekedetein, meglehet, mozgása csupán csak fölgyorsult.

A kiszűrődő lépészajokból megállapította, hogy a nő az első emeleti, jobb oldali lakásba ment föl. Visszasétált az üres telekre, a nő kinyitotta az ablakot, és kinézett. Nyilvánvalóvá vált a férfi gyanússága, de ő nem törődött evvel. A macska az ablakpárkányra gördült, napozott. Ott voltak együtt.

Fölfutott a lépcsőkön, megállt a hatalmas, fehér ajtó előtt.

Nagy, mondta.

A magasan fekvő kilincs fölött nem sokkal két réztábla fénylett, az egyik jobban, a másik, a fölső, kevésbé. Ezen ezt olvashatta:

Sztrojitny Gáspár kultúrmérnök

Az alsón ugyanolyan típusú, cirkalmas betűkkel ez állt:

Özv. Sztrojitny Gáspárné

Leszaladt a kapualjba, úgy, hogy a lépcsőforduló takarja. Fölkiabált Nacsasszony! Nacsasszony! Levél! Nyílt az ajtó, és a korláton áthajolt a nő.

Rohant vissza az ablak alá. Kiráncigált egy kenyeret, és ugyanavval a mozdulattal, mint a Szigeten a csaposnőnek, fölmutatta a macskának. Ciii. A macska leugrott, ő eléje ejtette a kenyeret, a macska körbeszimatolta. Már jó előre kiszemelte magának azt a vaskos, ágtalan gallyat, amivel most lesújtott. Az ütés pontosan ült, az állat meg sem nyikkant.

Szakmájának nehezen fölfogható elemeit is mindig higgadtan végezte, ekkor azonban éktelen indulat fogta el, s miközben mocskosul káromkodott, csépelni kezdte a tetemet. A véres, darabos pépet szinte beledöngölte a földbe. Hirtelen abbahagyta, hevenyészve összespárgázta a táskáját, és hosszú, sietős léptekkel a Váci út felé indult.

Amint meglátta a szélesen hömpölygő utat, középen a két sínpárral, lassított. Aktatáskáját ismét hátratette, két kézzel fogta, és a táska lépésenként újra ugyanazt az inat ütötte meg.

Három kocsmába tért be úgy, hogy azonnal a pulthoz ment, kért egy felest, mindháromszor a kasszához küldték, ő blokkot váltott, majd a pultra könyökölve lehajtotta a már odatett italt, viszlát, mondta és kiment.

A negyedikben már több időt töltött, kikezdett a kasszásnővel, de legalábbis ráröhögött, aki bólintott egyet, és elküldte őt a fenébe. Ebből rövid úton verekedés támadt, adott is, kapott is.

Mielőtt fölment volna a lakásba, a fal mellett, ahová nem ért el az utcai lámpa fénye, vizelt. Fent elbotlott a küszöbben. Melegítsd fel, dörmögte a felesége. A tűzhely előtt terpeszben magállt, és belekukucskált a lábosba. Soha nem melegítette föl az ételt, a meghártyásodott vörös szaftot kenyérrel kitörülte, ha volt hús, külön megette. Levetkőzött. Az asszony érezve az idegen test közeledését, nehézkesen a fal felé csúszott. Szuszogott.

Lassan pirkad.