Egy ötlet kidolgozásának másik lehetősége

(Az elbeszélő persze könnyen röhög.)

 

EGY GERMANIZMUSSAL

NYISSUNK RÖGVEST EURÓPAI TÁVLATOKAT

Busz Béla nagy súlyt helyezett (Wert legen, 70 kg) a spiccvasaira. Cipőit alig pucolta (most, hogy a felesége, Ilike kevésbé aktív, föltárul az „alig” szociális tartalma: a cipő felső részén por es hamu), a talpak tisztaságára viszont aggályosan ügyelt, élvezte a spiccvasak csillogását, villogását Feri, a házmester, aki alkalmi cipésze volt a háznak, körülményesen azt kérdezte annak idején:

– Mi a fenének csinálja ezt, Busz úr? – Busz frissen megvasalt cipője talpát a fénynek tartotta.

– Szép?

– Szép.

– Na.

– De bepiszkolódik. – Okosakat mondani, íme, ahhoz nem kell sok ész:

– És mi nem piszkolódik be? – válaszolt Busz eszesen.

 

NICHT VOR DEM PAS DEVANT!

Ilike tüchtig menyecske: fölszarvazta Busz Bélát. Busz Béla nem nagy fogás (ez messzemenően nem azt jelenti: „csodálkozásra semmi ok: Busz Béla nem nagy fogás”), sem vonzó, sem szeretetre méltó. Erős szájszaga, a kopott fogak nyálkás sárgája, hízásnak indult termete, lompos öltözéke párosult hivatali élhetetlenségével, a visszafogott zsarnoki természetét kísérő, igen kellemetlen sziszegő hangokkal („Fiatszkám. Vigyássz. Lessz nemulassz.”), valamint balszerencséjére és főként avval a figyelmetlenséggel, amely ilyetén fokon már lehetne lenyűgöző vagy költői, de kusza és szeszélyes volt, s ez megfosztotta a kezdeményezőt, hogy Busz Bélát a hibáiért szerethesse, a legtöbb, amit érte tehetett, hogy kényeskedve beleszippantott a levegőbe, miután Béla zengő patáliát csapott, mert a nadrág éle a vasaláskor kibicsaklott, és ugyanakkor az üvöltéssel egy időben, szó nélkül fölvette harmadnapos ingét, amelynek leginkább kifogásolható részei nem csupán szürkén és zsíroskásan koszlottak, hanem fanyar, savanykás szagot árasztván, jókora próbatételt róttak a környező orrcimpákra.

 

KUKUCS: A VAK ASSZONY VISSZANÉZ:

BLIKKFANGOS ALCÍM!

Busz rövid és alapos mérlegelés után (mely alatt megállapíthatta: hízott) feleségét apró darabokra vágta, akkorákra, hogy könnyűszerrel megszabadulhatott tőlük – a műanyag szemétládák által.

Mártonka, akin – amint ezt a házmesternő tüstént észlelte – már mutatkoztak a másodlagos nemi jegyek, minden gyanakvás nélkül, inkább szomorúan kérdezte:

– Mi van a szomszéd nénivel? – Mártonka hetenként papírgyűjtő körútra indult a házban, s Buszné mindig volt olyan méltányos, hogy széles, lassú mozdulattal lehajoljon a sarokba összerakott újságért, és ez az esemény, tartalom és forma, már igen hiányzott a fiúnak. Szomorúsága így valódi volt, és hamis.

– Fáj a feje – mondotta Busz tapintatosan, és noha még hosszabban matatott a sarokban, mint felesége szokott volt, Mártonka – látván a comb belső felén a szövet fénylő kopását, a vasalás romjait, a két él bizonytalan összefutását a nadrág fenékrészén – nem érezte a reménylett izgalmat.

– Fáj a feje? – érdeklődött később Müllerné.

– Az idő – válaszolt Busz Béla könnyedén –, az idő.

A szavakat széthordta a szél, a szél. Délfele doktor Tichy kopogott be Buszhoz.

– Ez a mi időnk is, nemcsak a szomszédasszonyé. – Csipetnyi rosszindulat keveredett a jogon pallérozott logikával. Doktor Tichy kedves piperkőc volt, egyszerre játszotta el az úriembert és annak karikatúráját; hátrányára legyen mondva, hogy minderről ő mit sem tudott. Busz nyelvével egy fog közé szorult húscafat után kutatott.

 

MÁR TÖRTÉNIK MÉG NEM VALAMI TÖRTÉNT MÁR

Payer bácsi a gangon napozott, feje ütemesen röcögött, beomlott ajkai között sípolt a levegő (mint a szél).

– Akkor eljön egyszer a mi időnk is.

Busz, talán a szórendből, kérdést sejtett.

– El. – Azután bizonyítékul hozzátette: – Payer bácsi.

 

SEHONNAI BITANG JELENET

Busz Béla kihajolt az udvar fölé. A szagok már elültek, a rántott húsé, a fokhagymával vadított uborkasalátáé, néhány magányos büfögés szálldogált cél nélkül, mint ünnepi léggömb. A férfiak akkorra nekiláttak a spriccereknek, de az első pofonok még nem döndültek. Az ezüstnagymamák mosogattak. Némelyik kézfejen megszáradt a száj sarkából letörült paprikás szaft: vörhenyes pikkelyek mozdultak a bárral együtt. Mi lesz, kérdezhette volna valaki kétségbeesetten.

– A Habsburgok tollfosztása – kiáltott tréfásan Busz úr.

 

A JELEN ILLÉKONYSÁGÁT

LOVAGOLJUK MEG: HEGYIBE!

Mártonka térdeivel volt foglalatoskodó, amikor sötét árny borult a konyhára: maga Busz Béla. A fiúban üstöllést felidéződött az Ilike gyöngéden rezgő, balassibálintos fara, és ennek okán enyhe lelkiismeret-furdalást érzett. De Buszt sem akármilyen fából faragták, a máriás huncutját, nem rontott ajtóstul a házba, nem használta ki a pillanat előnyeit, nem akarta magát erőszakkal megszerettetni, nem nyalt alá Mártonkának, aki ezt a maga hebrencs, de hebrencsségében is figyelemre méltó módján így fogalmazta:

– Nem nyal alám. – Mártonka a sebeiről szedte le a vart. Megfontoltságot, nyugalmat igénylő tevékenység ez, hisz az ember olyan könnyen elveszítheti a fejét, hallván a behegedt rétegek finom, rejtélyes roppanását; megigézheti a teljesítmény: a „még”. Pedig mit sem ér semmi (mindent, ha a réseken szivárog a vér, és ijesztő, rücskös felszín alól, mint valami tragikus gleccservíz, sárgás folyadék indul. Itt mutatkozott a körömrágás egyetlen hátránya, nem tudván mivel alányúlni a varnak, csak nyomorgatta szakszerűtlenül, bár valódi aggodalomra nincs ok: olyan még nem volt, hogy valamit ne szerezzen a térd fölszántott területeiről – amennyiben szerezni akart.

Az aktus minden ünnepélyesség nélkül történt meg, s ha a beszélt szöveg némi fásultságról ad is hírt, ne tévedjünk: örömöt takar (de legalábbis bánatot: érzelmet).

– Csak előre, édes fiam. Mártonka lesütötte a szemét.

– Te hízelegsz – mondta erre Busz keményen. – És én ezt a hízelgést elfogadom. – Ceruzát vett elő, és egy noteszt.

 

MEGJELENIK A HATALOM,

DE CSAK AMÚGY SZŐRMENTÉN

Egy macska termett Busz Béla előtt, és se szó, se beszéd a férfira nézett. Kopott szőre összevissza hajlott, nem lehetett valami uralkodó irányt fölfedezni (jó szívvel kijelölni sem), aminek gyakorlati konzekvenciáját Busz pontosan látta:

– Ezt nem lehet a visszájáról simogatni.

Azután révedezve még azt mondta, magának:

– Igaz, nem is szereti. – Kivillantak a macska szép hegyes, fehér fogacskái.

– Nevet vagy vicsorog, uramisten, nevet vagy vicsorog?!

 

HEGYIBE!

Busz Béla nyugodtan nézett szerteszét, végigfuttatta kezét a notesz fémspirálján, és halkan, hogy csak az hallja, aki akarja, így szólt:

– Magyarok vagyunk: ennek korlátaival és végtelenségével kell számolnunk.

Az arcokon tombolt a vasárnap délután: az önmagukban is csúf gyűrődéseket dörzsöléssel felerősített vörösség tette visszataszítóbbá, az ajkak szögletében édeskés nyál ragadt; a WC-k nem bírták a terhelést, némelyek toporogtak, a hozzájuk tartozó hólyag feszült.

– Ébredj, magyar – suttogta Busz, és cinkosan a tetőre nevetett, egy futó macskára.

 

OCSMONDA MOSOLYA

Súlyos spiccvasa baljósan koppant a gangon, az emberek bizakodva, bár kissé feszülten figyeltek. Busz alaposan reájuk mosolygott.

– Hej, Bercsényi, Bezerédj!

Payer bácsi bólogatott. De Busz nem pályázott olcsó győzelmekre. Szertartásosan megcirógatta a bajuszát; friss termés volt: kétfelé lógott: a ház bizalmát gondolta megnyerni véle (mert Ilike azt terjesztvén róla, hogy mellkasának valóban silány szőrzete összefüggésben van bizonyos, mondhatni, képességekkel – tekintélye valamelyest megrendült: a férfiak vállon veregették, az asszonyok kedvesek voltak, a kölykök halk kórust szerveztek, „Gyurmatökű, gyurmatökű kántálták; ám Busz legény volt a talpán, elfogadta a kihívást, és igaznak a logikai kapcsot, s csüngő, de dús bajuszával új következtetések megvonására adott lehetőséget, és remélte, hogy a macskák is kegyesen fogadják az ötletet (a bajuszt).

– No, jóasszony, mi lészen az étek? – A házmesternő, girhes, ragadozó alak, pukedlit csinált. Mozdulatában nem volt semmi sértő.

– Cibereleves, paprikás krumpli. – Busz bólintott.

– Csak így tovább. És ne feledje: a külföldi vendégeknek a töltött káposzta, a bográcsgulyás és a túrós rétes ízlik a legjobban.

– Jó is az – vihogott a nő. Fonnyadt arcbőre simára feszült, amiként a hólyagok.

 

HEGYIBE!

– Busz úr! A jog és törvényesség nevében kérdem: hol az ön felesége? – Doktor Tichy izgatottan feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.

– Aha – mondta Busz megfontoltan. – Zúg a nép, lehúzták a klozettot. Nyugodjék meg, Tichy úr, nyugodjék meg. Elismerem: itt a baj és a veszély mutatkozik aggasztólag. De: a Sándor él.

 

…DE CSAK AMÚGY SZŐRMENTÉN

Busz négykézlábra ereszkedett. Térdét védte a megterheléstől, de – némileg ennek következményeként – egyik tenyerébe erőszakos kavicsok nyomódtak, s a másik, a notesz által védett sem járt jobban: a fémspirál! Busz Béla nehézkesen, gyakorlatlanul kúszott.

– Sicc – mondta. De aztán bocsánatkérően motyogott: – Krrr. Brr. Ffff. Miau.

Imigyen vadászta egyik pompás tréfa a másikat a kora hajnali órákig.

 

SZELÍD, ISMERT, CÉLIRÁNYOS

AVANTGARDE BEÜTÉS A DOLGOZAT „VÉGÉN”: