Egy ötlet kidolgozásának egyik lehetősége

Különösen ügyelnie kell, hogy elkerülje a hevesvérűség buktatóit. HA példának okáért ugyanis kifeszít egy damilt, amely csak nagyon speciális fényviszonyok mellett mutatja fénylő élű magamagát, és kellőképpen (lelkiismeretesen és szakszerűen) gondoskodik a Károly úr mozgásának fölgyorsításáról (hirtelenjében egy lelkes kutya jut eszébe, vagy a reggeli tejeskávéba önthető ricinus – mert időnként már náluk reggelizik), akkor ugyan az esés íve – ez a rafinált, másodfokú görbedarab –, a még a levegőben eltorzuló arcrészlet, az arc színváltozása, a sokhangú zörej: a zsebből kiperdülő ezüst cigarettadoboz és az abból permetező, mulatságosan apró dohányszemcsék sok mindenért kárpótlást nyújtanának, ám az akció maga – amellett, hogy temérdek technikai nehézséget vet föl (elég a térből és az időből eredő gondokra utalni), valamint alkatától is idegen – sunyi PARTIZÁNKODÁS lenne, amire nyilván nem ellenvetés, hogy Károly úr az igazán sunyi, amint az ő feleségének ágyába lopakszik, még akkor sem, ha Károly úr az igazán sunyi.

Olyan döntésnek kell születnie, amely megfelel a reális erőviszonyoknak – félúton áll tehát az oktalan hepciáskodás és a nyúlszívűség közt –, mind erkölcsileg, mind gyakorlatilag életképesnek bizonyulhat, nem tagadva meg a résztvevőktől némi katarzist sem.

HA lenne komoly, azaz parányi esély arra, hogy Károly úr pofon vágja, majd visszakézből még egyszer, hogy a szemét könny fussa el, sőt szerencsés esetben az orra vére is eleredjen (a sűrű vér látványa némelyeket sikoltozásra késztetne, másokat szenvtelenebb, de érdeklődő pihegésre), amivel már a mártírságot is megcélozhatja, akkor azt mondaná neki:

– Edesapám – hangja itt ironikusan megbicsaklanék –, edesapám, ne rázd magad, mert szétesel. – Aztán, kissé túllőve a célon, a Károly úr kezébe adná a Károly úr fülét.

Ám Károly úr nyüzge, rokonszenves fickó, aki talán zavartan az ő feleségére pillantana, tenyerével kapkodva végigsimítaná kese, vékony szálú haját, úgy dünnyögné:

– Na, na öregem. – De legjobb esetben is, például ha Károly urat szokásos fejfájása gyötörné, álla a fájdalomtól lefelé feszülne, ami egészen el „elgreco”-sítaná az arcát, és ideges lenne, akkor is csupán egy „Hé, takonypóc!” kiáltással segíthetne neki, ami édeskevés. Akárhogy is: a HŐSIESSÉG itt ostobaság: a gyakorlat oldaláról kérdőjelezhető meg: nincs mód a vértanúságra.

HA benyargalna a szobába, ahol Károly úr teázik az ő feleségével (a csészék fala rémületesen vékony), s elszórna néhány cetlit evvel a fölírással: MENJ HAZA (GO HOME), és a lapok ide-oda lengenének a levegőben, egyikőjük tán még az asszony csészéjére is ráborulna, aztán uzsgyi: köd előttem, köd utánam, akkor e HUSZÁROS papírroham ideig-óráig eredményesnek tetszhet, visszanézve, a küszöbről láthatná az arcokon a meghökkenést, amelynek egyébként pontosan meghatározható irányulása ekkor még rejtve maradhatna, és katarzis is van dosztig (neki mindenképpen, Károly úrnak pedig megadatik a „bánatos” lelépés esélye, és búcsúzóul, gálánsan, nem csinálni semmit), de esetleg már a személyesség kiszámíthatatlanságaitól sem tudja a rohamot megóvni, hisz könnyen előfordulhatna, hogy Károly úr megsimogatja az ő buksiját, és könnyes szemmel így beszélne:

– Nézze, én becsületre, tisztességre törekvő ember vagyok. – S mivel ő ezt nem értvén, nem mozdulna, kissé türelmét vesztve provokatívan még azt mondaná: – És ha itt vagyok igazán otthon? – Talán még a zsebéhez kapna, mintha (bizony) a pisztolyát tartaná ott.

De ha ezt elkerüli is – illabereknádakerek –, biztosra veheti, hogy még el sem ül az összegyűrt papírlapok mocorgós zaja, amikor Károly úr szája arcátlanul és célzatosan csücsörögni kezd. Ez a megoldás tehát az erkölcs felől támadható: az önámítás változataival áll szemben.

HA eldöntött tény volna, hogy a legjobb védekezés a TÁMADÁS, ez esetben kicsinosítaná magát (nincs könnyű dolga), megborotválkoznék, sokat bíbelődnék a himlő gödreivel, hasonlóképpen a nyakkendővel, elébb apró a bog, aztán meg laza, a borotvaszappan amolyan: – hamisítatlan – férfiillatot kölcsönözne neki, a két számmal nagyobb pantalló zuhataga monumentálisnak, a kockás zakó vonaglása lezsernek tűnnék, a nyakkendő (most már) rendben, csöngetéskor még fütyörészésre is tellenék (bár attól tartana, hogy a csengő gombja zárlatos lehet esetleg, és esetleg megrázza), Károly úr asszonyának nagy, puha arca, álmosan lusta tekintete nem unott lenne, vagy közömbös, hanem érzéki, várakozásteli.

– Károly nincs itthon.

– Oly kár – mondaná szellemesen és merészen. Ha ekkor a huzat meglökné a félig nyitott ajtót, az asszony utánakapna, a pongyola enyhén fölnyílna, a mellek domborulata látszódnék. Erre mondaná ő, persze áttételesebben mondaná, hogy: „Kisnaccsád, de megbögyörésznélek önt!”

De ez a pillanat – a mell völgyének szolid föltárulása és titokzatos törtetése arra lefelé, a pongyola alá – másról is nevezetes. Az ajtó üvegében meglátja szánalmasan sovány arcát, azután külön a bőrt, amely oly megbízhatatlanul kapcsolja csontos, vékony orrát az archoz, és a kisebbségi érzés, akár egy vérhullám önti el, visszasandítva a mell a legkevésbé sem hívogató, a méreteivel lesz félelmet keltő, mi van, ha ezt az arcára teszik, csurogna a szemére, orrára, szájára, és már levegőt sem kapna, akkor mi van, ha már levegőt sem?

– Kicsi a bors, slussz.

Ha Károly úr felesége nagy lotyó, elvileg nem kizárható, akkor ezt már az ágyában mondja, de ekkor a támadás nem volt védekezés, ha nem, akkor ezt már az ajtónak mondja, de akkor nem volt támadás a támadás.

EZZEL szemben kihajolhat egy rozsdásodó rácson: köphet. A köpés, az ezüst nyíl, igyekszik lefelé. Szép. Kikezdhetetlen esemény. Köphet kettőt: üldözési verseny. (Bunda.) Az alant haladót kiáltás figyelmeztetheti.

– Én vagyok az – inthet ő.

Ha az áldozat sűrű, fekete haja kalapként sötétlik, önhittség nélkül nem gondolhatja, hegy majd egykönnyen eltalálja, hiszen úgy kell céloznia, hogy a köpés a homlokot éppen nem érintve vagy legföljebb permetezve (sőt még az esetleg előrehajló kemény hajtincset is kikerülve) a húsos orrtőn pleccsenjen.

Mennyivel megnyugtatóbb a dolga a fentről nézgelődőnek, ha maga alatt vékony szálú, kese hajat lát, és micsoda örömmel és biztonsággal tölti el az a bizonytalanság, amely elfogná, ha a homlok és a koponya határát kényszerülne kijelölni.

Céltudatosan készülhet a dolgára. Órákig állhat a hentes előtt, rájöhet, hogy – majd, az akció pillanatában – nem elegendő csak úgy mindenfélére gondolni, és nem elegendő csak emlékezni: a gondolatnak kell anyagszerűnek lennie. Eszébe véshet így mindent: a hatalmas húsok áradó rózsaszínjét, bennük az inak konok vonulását, de különösen a felvágottak zsírkarikáit, a zsírtól üres krátereket, az egymásba omló köröket.

Áttérve a technikai gyakorlatokra, veheti észre, hogy az általa immár szinte tetszés szerinti mennyiségben termelt nyál túlságosan híg, és ezáltal ki van szolgáltatva a természet kénye-kedvének (a széljárásnak). Hogy tehát sűrűsödjék az anyag, megfázhat, födetlen fővel hosszú sétákat tehet a zuhogó esőben, vizes haját hideg széllel szárogathatja. Elérheti, hogy ajka kicserepesedjék, szörcsöghet. Szájpadlása mentén, akaratára fölhúzódzkodhatik az anyag, visszaeresztheti, nem tékozolja el.

Mily bizalomgerjesztő (részszempontjai alapján) a Károly úr csúcsos feje, ha ugyanis a koponya (?) elülső harmadát, mindenesetre ott, ahol már lejt a felület, ha ott éri a megfelelő állagú, azaz nem híg, nem is rögösen slejmos köpet, akkor az előkelő lassúsággal csúszni kezd, ezüstös szalagot hagyva maga után, és noha Károly úr homloka (?) dúsan redőzött, ez egyszersmind megnyugtató kijelentés az árkok mélységéről, a köpés átvergődik ezen akadályokon, hogy azután kibogozhatatlanul belebonyolódjék a szemöldökbe, ahonnét majd napokig nem lehet kivakarni, ez aztán lelkileg is eltávolítja azokat egymástól, vagy ha nem: napokig akkor sem lehet onnét kivakarni.