Szokványos szerelmes történet B. E.-nek, hogy gebedne beléGyörgy kissé fanyalogva megemelte az orrát, ügyes fintort vágott, aminek a következtében bajuszának magányos szálai megrebbentek, fölborzolták a sekrestye hűvös levegőjét. A sekrestyés az ölébe tett papírtákolmányból eszegetett, komótosan, és az a hányavetiség, amellyel szemlélte a földre pergő kenyérmorzsákat, kolbászrészeket, paprikaelemeket, azt jelezte, hogy inkább csak az időt tölti (persze egy kicsit éhes is, de hát ki nem az!), s ez Györgyből általában izgalommal és örömmel elegy fölháborodást váltott ki. [A szögletes zárójelek védelmében szerzőnek jár a szája. A szerző – aki természetesen nem azonos E. P.-vel (E, P: az ábécé két, már-már tetszőleges betűje), végül is nem más, mint egy absztrakt szakmai fogás, és csak arra való, hogy tükör legyen, melyről visszapattannak a sanda tekintetek, meg arra, hogy teret biztosítsunk öniróniánknak, s noha tisztában vagyunk azzal, hogy most kimutatható az ellentmondás ócska vigyora, azzal is tisztában vagyunk, hogy ez csupán kicsinyes aggályoskodás lenne – a szerző tehát e helyt ad méltányosságán érzett örömének hangot, hogy nem feszíti tovább a húrt, nem élezi poénra a szöveget, egyáltalán, hogy némiképp fölfedi kártyáit, s már látja, hogy sikerül, alább, kiravaszkodnia egy fess párhuzamot, amelyben a két vonal ide-oda tántorog majd, hol metszi egymást, hol meg elhajlik, nem baj.] György, a dagadt fehér egér, melankolikusan maga elé bámult. Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb, gondolta ki okosan, de nem mozdult, részint mert az öregember súlyos spiccvasa is mozdulatlan maradt (merev csókkal illetvén így a hideg kőlapot), és akár valami végérvényes konstrukció, látszott a földön a fekete lábbeli s körülötte a sárgás morzsák, mint megannyi lelkes virágszirom – ezt megbontani nem tűnt célszerűnek, részint pedig, mert a sekrestyés szerencsétlenül lógó lába és a kitárt ajtó pereme engedte résen egy elbűvölő árnyékot pillantott meg. [A szerzőnek itt eszébe jut valami. Tudom, a kétkedő mosoly most grübedlit ás arcotokra. Volt idő – és tér –, amikor nagyon kiszolgáltatott voltam. Nagyon: önmagamnak. Végigjártam azokat a megalázó táncokat, melyeknek lépéseire oly kérlelhetetlenül rábukkan az ember. Sündörögtem a nők körül, s ha nem figyeltek, vagy ha volt valami megtámadhatatlan alibim, óvatosan megérintettem őket, akként (ezt most tekinthetjük példának is, sőt: csak annak), ahogy egy éles kanyar után kezünk, megcsúszván az autóbusz síkos alumínium fogóján arrébb merészkedik, annyira, hogy a bőr pórusai már egymásba nyílnak, mintegy. Az az észvesztően hosszú és nyomorúságos másodperc, amíg kiderül, hogy véletlenként értékelték a simogatást! Iszonyatos: a kudarcért szurkolni! De ez természetesen a kisebbik iszonyat. Sokféle káprázat villogott ekkortájt.] Györgyben finom indulatok munkáltak. Egész testében rokonszenvet érzett a jövevény iránt, különös bizalommal észlelte a sárga csipafoltokat a szem körül, amelyek játékosan billegtek két halmazállapot között, egyúttal bizsergetően újszerű pillantást kölcsönözvén a szemeknek. György el volt ragadtatva. Cin, cin, mondta. A jövevény a sekrestyés lábához ért. Ó, ez az eleganciába gyökeredzett puha asszonyosság, tűnt föl azonmód Györgynek. Az érzékiségnek és hideg szenvtelenségnek ez a természetes kavarodása! A kis pohos fehér egér (aki lassan már-már ott tartott, hogy rongyolt farkincájú szürke egerekről szőtte álmait) érezte: itt az igazi. [– Beszélgessen velem. Mondjon valamit. Valami semmiséget, minden cél nélkül, ami jelezné, hogy megvagyunk. Szeressen. Tekintete egyszerűen fölényes, még csak nem is bosszankodó. – Rendben. Rosszul nyitottam. Kezdjük újra. Maga ne gyanítson semmit. Nem, kérem, ne nézzen ide. Úgy. Teljesen ártatlanul álldogáljon itt. Mondom, ne nézzen ide. Én meg várok az alkalmas pillanatra, arra a tiszta helyzetre, amelyben nem kérünk sunyin egymástól semmit, ki-ki megbízik a másikban… A szerző, mihelyst talál egy kellően okos, intelligenciájának megfelelő öncsalási rendszert, tüstént szól magamagának. Ez történik. – És maga tehát nem gondolja, hogy én magát most fölcsípni akarom. Ne higgye ezt. Ne ezt higgye… Akkor majd egy alkalmas pillanatban! Ezt mondom, mintha búcsúznék, és félfordulatot téve (rozsdás szélkakas, én) bámulni kezdek egy plakátot, szinte természetes figyelemmel. (Ahogy egy póz hiteles magatartássá változik…) A nő elfeledkezik az eredeti szituációról, mozdulata reflexszerű, várakozón rám néz. – De szép. Maga a legszebb a ma látott nők közül. Szép. Egyébként – veszem át a szót könnyedén magamtól – alapítottam erre egy díjat. Ahogy megemeli a szemöldökét, amitől a homlokán a bőr kissé meggyűrődik, de csupán annyira, hogy a vékonyan fölkent kencefice felülete megtörjék – hát az nem nevezhető klasszikus sikerélménynek. – A fenti mondatok az – válaszoltam a föl nem tett kérdésre. Személytelenül elnevette magát. Azután keresztülvergődtünk a poénok és „jelentős” mosolyok szemétdombján (fogsorunkon sárga nyálréteg csillant), s nemsokára, akár a ritka szemű őszi esők, valódi csönd szakadt a nyakunkba. (Megszenvedtünk érte.) Izmai erőszakosan meglódultak az arccsont körül, erre föl kellett volna figyelnem, s mint valami kíméletlen kiáltás, hallatszott suttogása. – Nézd, nekem férjem van. – Értem. – Mit értesz? Az isten szerelmére, mit érthetsz te?! – A nemet értem. – Gyere föl hozzám szombaton… Erikának nevezz. – Szeretlek. – Édes. – Nem vitázom. Satöbbi, mondja most a szerző bájos cinizmusával, de akkor ezt nem lehetett überolni.] Miau, mondta persze Györgynek a puha, szimpatikus állat. |