A virágbogarak haláláról

A virágkelyhen egy bogár mászik, szárnya zöld, mintha mohos volna, mintha a hátán követ viselne, ékszerként. A bogár így szól, nem a virágnak, ahogy hihetné bárki, hanem – szinte – csak úgy bele a világba. Hangja, a hajlékony cirpegés, súrolja a kék kelyhet. A kehely bársony szőrszálai félénken megrezegnek. A bogár így szól. Matild, te utolsó cafat. A bogár körkörösen mászik fölfelé, a kehely alsó harmadánál járhat. Most a virág hangja, a szelíd neszezés, kanyarodik fel, korántsem válaszként, ahogy többen könnyen gondolnák, hanem – szinte – csak úgy bele a világba. A bogár csápjai összeverődnek. A virág így szól. Te részeges disznó.

(Egy megveszekedett pillanatig se higgyük, hogy a bogár és a virág TUDATÁBAN VAN szavaik [pontos] értelmének. SZAJKÓZZÁK a szavakat, anélkül hogy ez létezésükben bárminemű lényegesnek látszó változást okozna.)

A bogár a kehely középső harmadában karistolja lábával a kéket. A nap sírástól karikás szemmel készül aludni, fél hét körül jár. A születő széltől falevelek szemerkélő esője. De a bogár azt mondja. Hangja egy falevél-cseppnek ütközik: esőpermet. Azt mondja. Már megint kolbász nélkül a paprikás krumpli, te riherongy. Az esőpermet falevél-zúzaléka eltalálja a virágot, és egy szilánk (anélkül hogy bármelyikükben lényegesnek látszó változást okozna) jut a kitinpáncélra is. A barna levél-cserép a zöld háton: rozsda és grünspan együtt. A virág ikermondata így szól. Mert eliszol előlünk mindent, rohadt tróger. Hangja tűvékony neszezés, ha ez bármibe ütköznék, csak átszaladna azon, parányi lyukat szúrva, ahol esetleg átsüthet a nap. Nem ütközik semminek: röpül – szinte – csak úgy bele a világba. A bogár most a kehely azon felén van, ahová csak délelőtt süt a nap. A kehely túlsó oldala. A hűvös bársony érintése ösztökéli a bogarat. A nap elaludt. A szél befogja a (saját) pofáját. A bogár hangja most kapkodó. Kiáltássá kunkorodik. A virágkehely pihéi beleremegnek. Elég volt belőled, te lafaty. A hang elszáll, bele a világba. Mintha a virág is ugyanezt a mondatot mondaná. Mintha mindig ugyanazt mondanák. A mocsok teszi.

A virág ezt mondja. Takarodj a házamból, undorodom tőled. A hang megpattan a bogár zöld hátán, felpördül a kehely fölé. A kehely és egyszersmind a bogár fölé. A hangok búrává forradnak. Öreg, dagadt lotyó. Undorodom tőled. És a búra tökéletes, áthatolhatatlan félgömbbé lesz. A bogár most először áll meg: első két lábát, mint a legyek, összedörzsöli. Továbblép. Háromnegyed nyolc körül a virág lehajtja fejét, a kék kehelyből kihull az élet: szürke lesz. A bogár – a felső harmad felénél – elválik a hűs bársonytól. Háta – az ékszerkő – a virág tövénél, lábai a levegőben, mint kiszáradt fa fekete ágai. Lábai egyáltalán nem kapálódznak.

Nyugi. Az ember happy endre van szerkesztve. Mert mi történik. Fél nyolckor a kertész azt mondja. Hangja a nyitott ablakon át. Ezt mondja. Öreg, dagadt lotyó. Felesége, az öreg, dagadt lotyó, ezt mondja. Hangja a nyitott ablakon, átszúrva a függönyt. Ezt mondja. Undorodom tőled. Aztán kimegy a konyhába mosogatni. A kertész utánamegy, kivesz a jégszekrényből két üveg sört, kinyitja őket. Az egyiket leteszi a konyhaasztalra, és szótlanul visszamegy a szobába. Levetkőzik, bekászálódik az ágyba. Olvassa a Népsportot. Alig múlt nyolc óra, mikor a kertész felesége levetkőzik, és bekászálódik az ágyba. A férfi még megnézi az NB II tabelláját, majd azt mondja. Hangja halk, rekedt, a padlóra esik. Azt mondja. Na, Tildikém, na, mucus. A feleség választ dörmög. Hangja a parkett hasadékában. Te, te részeges disznó. És dereka alá egy párnát gyömöszöl. Aztán hortyogás pattog, mint örökmozgó pingponglabda, két üres sörösüveg között.