Rövid, de antul alpáribb ujjgyakorlat, a legkevésbé sem Esmének, szeretettel1. Ez egy virtigli ujjgyakorlat, azaz nem kritizálható. 2. Akár egy fütty a lányok után. 3. Egy majdnem-anekdota: mintha egy igazi anekdotára lenne fektetve, de az élek nem pontosan fednék egymást. Mint a szellemkép a tv-ben. 4. Arra való, hogy szomorú barátaitok arcára nevetést hímezzen, ennyi, és nem több; ez a szerzőt nem a legjobb színekben állítja elétek, de ez az írás nem is arra való, hogy a szerző szimpátia-glóriáján egy fénycsík legyen, hanem arra, hogy szomorú barátaitok arcára nevetést hímezzen.
A gondolat, mely Rozálka fejéből pattant ki, mindenféle formákat (térbelieket, s esetenként disznókat) vett föl, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lány nyakát (főleg hátul a pihéket, fonákjáról) cirógassa. Rozálka fölkacarászott (a csilingelő hang fölrebbent a csillárra, s ott trillázott – míg meg nem halt), a fejét két ökle közé fogva kísérelte meg elősegíteni egy újabb dévaj gondolatfoszlány születését. A lány az ágyban feküdt, látszólag egyedül, mert valójában csőstül feküdtek mellette azok a hímek, akiket maga mellett szeretett volna látni. Rozálka ugyanazon fajta pedáns dühökkel vigyázott a tisztaságra és a tisztaságára, mint a házukra a komondor, amely ha tehette, elkószált, s birkákat kergetett (meg lepkéket). Ezeket a lepkéket (vagy majdnem ezeket) kergette Miha Gyuri is, föltűrt ingujjal, bajusszal, lelkében oly vidámsággal, mely talán csak a pisztrángokra jellemző, és azoknak sem akármelyikére. Egynémely pisztráng ugyanis főzve, sós krumplival mulatságosabb jelenség, mint ugrálva a szép szemű hegyipatak sodrásában; ezeket sem kell sajnálni (jogunk sincs hozzá), csak éppenséggel elmondható, hogy a Miha Gyurit elöntő kékes fényű (Blauforelle!) öröm nem hordozhatja hátán jelzőként ezeket a pisztrángokat. Hm. A lepkéket kergette Miha Gyuri, s ha sikerült egyet elkapnia, gyengéden két marokra fogta, aztán megcsókolta, akár Rozálka két orcáját, majd hagyta, hadd repüljön tovább (hadd ráncigálja valami nagy-bábos napfény-kötelekkel a magasba), s a lepke hálásan bukfencezett a porond légterében. Az egyik pille eztán igen okosan (mely bölcsességéért nem győzünk köszönetet mondani) és megfontoltan a Rozálka ágya felé vette az útját, s mögötte, mint vitorlázó gép a vontató mögött, imbolygott bizonytalan szárnycsapásokkal Miha Gyuri (meg a bajsza). A nyitott ablak, ej, a nyitott ablak és az a sompolyi mosoly a lány szája körül… Szinte ugyanabban a minutumban szálltak be az ablakon, és koppantak a padló faarcán. A pille a koppanást jelnek és figyelmeztetésnek érezvén, Rozálka hálóingére szállt, s ott lett színes és gyönyörűséges minta. Nos, hogy a dolgok így rendeződtek, és valami izgi ügy felé álltak be arccal és ágyékkal, az írói lelemény foga fehérjét kimutatatandó, Miha Gyuri tüsszentett egy hatalmasat, s a légáramlat tövestül csavart ki néhány jófarú reményünket, s egyszersmind a szerző eszébe véste a realista írásmód ezernyi előnyét, mely közül egy éppen madzagokkal nehezéket kötözött volna a főhős bajuszára, magakadályozván így idétlen repdesését, valamint – ami evvel járt – a hideg levegő szippantását, s így végső soron születése pillanatában döfte volna szíven a tüsszentést, ami barbár jelenet ugyan, de ha arra a birkózásra gondolunk, melyet elmulasztunk, és arra az alpári jelenetsorra, mely most következni fog, hát akkor igazán nincs okunk finnyáskodni. A tüsszentés fellebbentette a pillangós hálóing szélét, fölfedve tekintet nem járta jó-kis helyeket, ám Miha Gyuri nem hagyta magát félrevezetni, határozott arckifejezéssel a barna szekrényhez lépett, ahol Rozálka a szüzességét tartotta szépen összehajtogatva. (SIKKANTÁS A HECC ÉS AZ OLVASÓ KEDVÉÉRT.) Aztán energikus szekrényajtó-csikordulás után a vasalás mentén kezébe fogta a Rozálkáét, és kifújta az orrát. A pille dühösen leröppent a hálóingről, megbilincselte a fiút, s kihúzta, mint szakadt szárnyú vitorlást, maga mögött az ablakon. (Szomorú, szomorú: a ponttá zsugorodott repülő, a szüzességek egymásutánja meg egy csodálkozó szempár.) |