II. Pajkos szöveg

 

Rövid, de antul alpáribb ujjgyakorlat, a legkevésbé sem Esmének, szeretettel

 

A gondolat, mely Rozálka fejéből pattant ki, mindenféle formákat (térbelieket, s esetenként disznókat) vett föl, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lány nyakát (főleg hátul a pihéket, fonákjáról) cirógassa. Rozálka fölkacarászott (a csilingelő hang fölrebbent a csillárra, s ott trillázott – míg meg nem halt), a fejét két ökle közé fogva kísérelte meg elősegíteni egy újabb dévaj gondolatfoszlány születését. A lány az ágyban feküdt, látszólag egyedül, mert valójában csőstül feküdtek mellette azok a hímek, akiket maga mellett szeretett volna látni. Rozálka ugyanazon fajta pedáns dühökkel vigyázott a tisztaságra és a tisztaságára, mint a házukra a komondor, amely ha tehette, elkószált, s birkákat kergetett (meg lepkéket).

Ezeket a lepkéket (vagy majdnem ezeket) kergette Miha Gyuri is, föltűrt ingujjal, bajusszal, lelkében oly vidámsággal, mely talán csak a pisztrángokra jellemző, és azoknak sem akármelyikére. Egynémely pisztráng ugyanis főzve, sós krumplival mulatságosabb jelenség, mint ugrálva a szép szemű hegyipatak sodrásában; ezeket sem kell sajnálni (jogunk sincs hozzá), csak éppenséggel elmondható, hogy a Miha Gyurit elöntő kékes fényű (Blauforelle!) öröm nem hordozhatja hátán jelzőként ezeket a pisztrángokat. Hm.

A lepkéket kergette Miha Gyuri, s ha sikerült egyet elkapnia, gyengéden két marokra fogta, aztán megcsókolta, akár Rozálka két orcáját, majd hagyta, hadd repüljön tovább (hadd ráncigálja valami nagy-bábos napfény-kötelekkel a magasba), s a lepke hálásan bukfencezett a porond légterében. Az egyik pille eztán igen okosan (mely bölcsességéért nem győzünk köszönetet mondani) és megfontoltan a Rozálka ágya felé vette az útját, s mögötte, mint vitorlázó gép a vontató mögött, imbolygott bizonytalan szárnycsapásokkal Miha Gyuri (meg a bajsza).

A nyitott ablak, ej, a nyitott ablak és az a sompolyi mosoly a lány szája körül…

Szinte ugyanabban a minutumban szálltak be az ablakon, és koppantak a padló faarcán. A pille a koppanást jelnek és figyelmeztetésnek érezvén, Rozálka hálóingére szállt, s ott lett színes és gyönyörűséges minta.

Nos, hogy a dolgok így rendeződtek, és valami izgi ügy felé álltak be arccal és ágyékkal, az írói lelemény foga fehérjét kimutatatandó, Miha Gyuri tüsszentett egy hatalmasat, s a légáramlat tövestül csavart ki néhány jófarú reményünket, s egyszersmind a szerző eszébe véste a realista írásmód ezernyi előnyét, mely közül egy éppen madzagokkal nehezéket kötözött volna a főhős bajuszára, magakadályozván így idétlen repdesését, valamint – ami evvel járt – a hideg levegő szippantását, s így végső soron születése pillanatában döfte volna szíven a tüsszentést, ami barbár jelenet ugyan, de ha arra a birkózásra gondolunk, melyet elmulasztunk, és arra az alpári jelenetsorra, mely most következni fog, hát akkor igazán nincs okunk finnyáskodni.

A tüsszentés fellebbentette a pillangós hálóing szélét, fölfedve tekintet nem járta jó-kis helyeket, ám Miha Gyuri nem hagyta magát félrevezetni, határozott arckifejezéssel a barna szekrényhez lépett, ahol Rozálka a szüzességét tartotta szépen összehajtogatva. (SIKKANTÁS A HECC ÉS AZ OLVASÓ KEDVÉÉRT.) Aztán energikus szekrényajtó-csikordulás után a vasalás mentén kezébe fogta a Rozálkáét, és kifújta az orrát.

A pille dühösen leröppent a hálóingről, megbilincselte a fiút, s kihúzta, mint szakadt szárnyú vitorlást, maga mögött az ablakon. (Szomorú, szomorú: a ponttá zsugorodott repülő, a szüzességek egymásutánja meg egy csodálkozó szempár.)

A virágbogarak haláláról

A virágkelyhen egy bogár mászik, szárnya zöld, mintha mohos volna, mintha a hátán követ viselne, ékszerként. A bogár így szól, nem a virágnak, ahogy hihetné bárki, hanem – szinte – csak úgy bele a világba. Hangja, a hajlékony cirpegés, súrolja a kék kelyhet. A kehely bársony szőrszálai félénken megrezegnek. A bogár így szól. Matild, te utolsó cafat. A bogár körkörösen mászik fölfelé, a kehely alsó harmadánál járhat. Most a virág hangja, a szelíd neszezés, kanyarodik fel, korántsem válaszként, ahogy többen könnyen gondolnák, hanem – szinte – csak úgy bele a világba. A bogár csápjai összeverődnek. A virág így szól. Te részeges disznó.

(Egy megveszekedett pillanatig se higgyük, hogy a bogár és a virág TUDATÁBAN VAN szavaik [pontos] értelmének. SZAJKÓZZÁK a szavakat, anélkül hogy ez létezésükben bárminemű lényegesnek látszó változást okozna.)

A bogár a kehely középső harmadában karistolja lábával a kéket. A nap sírástól karikás szemmel készül aludni, fél hét körül jár. A születő széltől falevelek szemerkélő esője. De a bogár azt mondja. Hangja egy falevél-cseppnek ütközik: esőpermet. Azt mondja. Már megint kolbász nélkül a paprikás krumpli, te riherongy. Az esőpermet falevél-zúzaléka eltalálja a virágot, és egy szilánk (anélkül hogy bármelyikükben lényegesnek látszó változást okozna) jut a kitinpáncélra is. A barna levél-cserép a zöld háton: rozsda és grünspan együtt. A virág ikermondata így szól. Mert eliszol előlünk mindent, rohadt tróger. Hangja tűvékony neszezés, ha ez bármibe ütköznék, csak átszaladna azon, parányi lyukat szúrva, ahol esetleg átsüthet a nap. Nem ütközik semminek: röpül – szinte – csak úgy bele a világba. A bogár most a kehely azon felén van, ahová csak délelőtt süt a nap. A kehely túlsó oldala. A hűvös bársony érintése ösztökéli a bogarat. A nap elaludt. A szél befogja a (saját) pofáját. A bogár hangja most kapkodó. Kiáltássá kunkorodik. A virágkehely pihéi beleremegnek. Elég volt belőled, te lafaty. A hang elszáll, bele a világba. Mintha a virág is ugyanezt a mondatot mondaná. Mintha mindig ugyanazt mondanák. A mocsok teszi.

A virág ezt mondja. Takarodj a házamból, undorodom tőled. A hang megpattan a bogár zöld hátán, felpördül a kehely fölé. A kehely és egyszersmind a bogár fölé. A hangok búrává forradnak. Öreg, dagadt lotyó. Undorodom tőled. És a búra tökéletes, áthatolhatatlan félgömbbé lesz. A bogár most először áll meg: első két lábát, mint a legyek, összedörzsöli. Továbblép. Háromnegyed nyolc körül a virág lehajtja fejét, a kék kehelyből kihull az élet: szürke lesz. A bogár – a felső harmad felénél – elválik a hűs bársonytól. Háta – az ékszerkő – a virág tövénél, lábai a levegőben, mint kiszáradt fa fekete ágai. Lábai egyáltalán nem kapálódznak.

Nyugi. Az ember happy endre van szerkesztve. Mert mi történik. Fél nyolckor a kertész azt mondja. Hangja a nyitott ablakon át. Ezt mondja. Öreg, dagadt lotyó. Felesége, az öreg, dagadt lotyó, ezt mondja. Hangja a nyitott ablakon, átszúrva a függönyt. Ezt mondja. Undorodom tőled. Aztán kimegy a konyhába mosogatni. A kertész utánamegy, kivesz a jégszekrényből két üveg sört, kinyitja őket. Az egyiket leteszi a konyhaasztalra, és szótlanul visszamegy a szobába. Levetkőzik, bekászálódik az ágyba. Olvassa a Népsportot. Alig múlt nyolc óra, mikor a kertész felesége levetkőzik, és bekászálódik az ágyba. A férfi még megnézi az NB II tabelláját, majd azt mondja. Hangja halk, rekedt, a padlóra esik. Azt mondja. Na, Tildikém, na, mucus. A feleség választ dörmög. Hangja a parkett hasadékában. Te, te részeges disznó. És dereka alá egy párnát gyömöszöl. Aztán hortyogás pattog, mint örökmozgó pingponglabda, két üres sörösüveg között.

Egy mondat körmönfont megidézése

– Lapostetű van?

A férfi magas volt, majd két méter, szemöldöke összeért.

– Nincs, kérem – hangzott Sztrapicska úr udvarias válasza. A férfi szó nélkül megfordult, két lépéssel az ajtónál termett, a válla fölött visszanézett, kitartotta a tekintetét (mintha csak azért, hogy olvasni lehessen benne:), korántsem vádlólag vagy szemrehányóan, inkább valami megértő hitetlenséggel, azután hirtelen eltűnt.

Sztrapicska úr, kinek szakértelme, türelme és kisebbik leánya, Zizi közismert volt, baljósan húzogatta a szakállát. Agyában megfontolások, összehasonlítások, (sőt) ötletek kavarogtak kétes pompával; nem zavar volt ez, inkább az élmények értelmi földolgozásának az a kezdeti szakasza, melyet sok adófizető, aggálytalanul, az „Áll, mint Mózes az esőben” szólásmondással jellemez. Sztrapicska úr (eredendően Starfighter Ignác – még 1938-ban magyarosított, éles előrelátással, nyelvérzékkel) szatócs volt egy kisvárosban, most bajban. Azt tüstént átlátta, hogy valami történt.

Ezt az üzleti életben oly jelentős képességét már több ízben is kamatoztatta. Történt például, hogy Zizi – jócskán innen a húszon – hipp-hopp, máról holnapra rászokott (mint mondták) a HÍMZŐ szakkörre. Azért ez gyanús volt. Sztrapicska úr föl is vonta a szemöldökét. (A látvány, önmagában, roppant komikus: a szőrpamacs, mint morózus puli, a homlok közepére száguld, megáll, toporog, forog, vakkantgat, időnként – részleteiben – megrándul: ilyenkor bolhát fog: megbízható.) Az események később meggyorsultak: Zizi meghízott, majd mégsem, mindenesetre estelente mély, basszus hangú kandúrok dicsérték a szatócslány lelkét.

– Eine kleine Nacktmusik – hunyorított ártatlanul Sztrapicska úr, és (vagy: de) figyelmét azokra a dallamos, ám prózai mondatokra összpontosította, amelyek az énekbe ékelődtek, és amelyeket Ignác úr őszinte csodálkozására és mindjobban felparázsló érdeklődésére egy-egy szám követett. Ez az egész esti előadás fölöttébb ingatag jelenség volt, ezért Sztrapicska úr még inkább örömmel és bizalommal fordult a számok felé, amik már eddigi életében is nagy szerepet vittek: az esetlegesség tombolása itt, közöttük alábbhagyni látszott, s ezt Sztrapicska úr a gyakorlat szintjén nagyon intenzíven és (gazdaságilag) hatékonyan élte át.

Így hát mikor kint, a ház előtt megkezdődött a kórusművet bevezető összetett mocorgás, a színházi előcsarnokok zsongásának egy erőszakosabb (erotikus értelemben) férfiasabb változata, ahol, például, a kissé fáradt, de még mindig gyöngyöző asszonyi kacagásnak akadozó harákolás felel meg, amelyet azért még mindig lendületes köpet hitelesít, akkor Sztrapicska úr karosszékét az ablakhoz húzta, és fülelt. Azt hamar földerítette, hogy a számok semelyike sem nagyobb 100-nál, kéthetes szorgosság eredményeként pedig rájött arra, hogy a számok, egy estét tekintve, növekvő sorrendben következnek. A nem lankadó lelkesedésnek és a rendszerező elmének volt a jutalma a (végső) felismerés:

– Hömm, ez árverés.

Ez jókora megállapításnak tetszett, így aztán a család által is tudomásul vett jó szokás lett, hogy Ignác úr a vacsora után (melyet felesége és nagyobbik leánya, Sára társaságában teljesített) fölment a szobájába, homlokát, amely egyre nőtt, az ablaküveghez nyomta, s nézte az előadást. Egyszer, midőn 80 forintnál tartott a társaság, Sztrapicska úr pénzügyi tehetsége utat tört kopott gégéje közt, s hallatta magát.

– Nyolcvanegy!

A színészek a holdba bámultak, és röhögtek. A szatócs abból megértette, hogy nyert. Boldogan aludt el.

A dolgok lassan az intellektuális birtoklás fényével ragyogtak. Bosszantó homállyal tompította az összhatást Zizi: a lányka neve lett ugyanis minden előadás zárószava. Miért. Zárójelenete pedig az – és Sztrapicska úrban ez is bonyolult ingerültséget keltett –, hogy felesége elzavarta az ünneplőket, hangja otrombán recsegett, de cinkosan is, mintha azt mondaná: „Takarodjatok, majd holnap.”

Sztrapicska úr leleményes ember hírében állt, nem ok nélkül: nem kellet sok ez-az, hogy rájöjjön (amint arról már esett szó), hogy képességei kamatoztathatók, s hunyorogva, félálomban tudta: a kamatokat esténte Zizi hozza. De ez már régi ügy, mondhatnók, a múlté, a jelennel csakcsupán az a kis palló köti össze, melyen Ignác úr áll, s leányát nevelendő, hűvösebben, azaz a szokásos volt homlokcsókot mellőzve búcsúzik tőle…

Sztrapicska úr a kiscsengőt vizsgálta, amely az ajtó felett az utolsókat himbálózta. Ujjaival játékosan csavargatta a szakállát. Felesége, leányai anyja (A látszólag túlterhelt elnevezés magyarázata a szimmetria rugóin pihen, ugyanis Róza, Ignác úrról szólva, sosem mulasztotta el megjegyezni: „Férjem, leányaim apja.” Sztrapicska úr filológiai érzékenységének bizonyítéka az a habos fölindulás, amely a „Hömm, mintha az nem lenne ugyanaz!” kurcundbündig, etikai színezetű felkiáltásban öltött testet.), a leányok anyja tehát a sarokban állt, tekintete nyugtalanul rebbent hol férjére, hol a csengőcskére.

– Ignácka – suttogta mély hangján az asszony. – Ignácka. – Sztrapicska úr könnyed csuklómozdulattal jelezte, hogy kuss. Sztrapicska úr gondolkodott. Üzleti és morális jellegű megfontolások követték egymást – kimászva a kisagyból, végigcsavarogva az egész kobakot, hogy végül az orrban kössenek ki. A véletlen igen ízléstelen tréfájának tekinthető Ignác úr feltűnően pisze orra, amely határt szabott a tárolható gondolatok számának. (Természetszerűleg a rövidebb gondolatokból több is elfért.) Aggodalommal töltötte el, hogy talántán ez egy jó vevő, s neki van lapostetve, így élete egyik legjelentősebb üzletét szalajtotta el, vagy ez egy jó ember, neki van lapostetve, de egy utolsó, snassz alak, és ezt letagadja, vagy ez ugyan egy rossz vevő, és neki van lapostetve és nincs lapostetve…

Sztrapicska úr türelmetlenül megvakarta az orrocskája hegyét, és éppen reménykedőn a zsebkendője után nyúlt, amikor ismét előtte állt a férfi.

– Lapostetv van? – Sztrapicska úr orcáján egy izom finomkodó táncba kezdett, az arc maga elvörösödött, az alulról fölfelé haladó vérhullám minden gondolatfoszlányt és -kezdeményt a koponya felső belső felületéhez préselt. Onnan, nemdebár, az orrba jutni kész képtelenség. A férfi valószerűtlenül mozdulatlanul állt, ajkát is alig mozgatta.

– Van?

Minden érzelemtől mentesen, higgadtan beszélt, majdnem unottan, de a szemén látni lehetett, hogy választ vár: neki sem tét nélküli dolog. Szavai társtalanul keringtek a pult fölött, megkerülték Sztrapicska urat, és lassan, mint a jó papírgöbzaj, a polcon landoltak, a gömbvasak és a patkányírtószer között.

Ignác úr tompa nyomást érzett a feje tetején, és egy pillanatra kívülről látta magát: vörösen, alázatoskodó mosollyal. Nem volt ínyére ez a kép: tehetetlennek bizonyult hát elvszerű fölháborodásával szemben: bántotta az a nyilvánvalóan hibás és rosszindulatú föltételezés, hogy itt lapostetvek lennének, noha tudván tudta, hogy az a várakozásteli meghajlás, amellyel vevővé avatta a férfit, egyúttal azt is jelentette, hogy az érdeklődés homlokterében álló lapostetvek nem civil lapostetvek: provokációról nincs szó, üzletről van szó. De éppen ez a vevő-ség!…

A férfinak hosszú haja és búzakék szeme volt, tekintete tiszta. Csodálkozva Sztrapicska úrra nézett, s hátrálni kezdett. Róza fölsikoltott. (Józansága aranyat ért: „Talán felkarolja a Zizikét!”)

– Te-tetűt te-tetszik? – lépett elő. Sztrapicska úr képtelen volt összpontosítani: arra gondolt, és csak arra, hogy a felesége, leányai anyja, vajon miért tegezi az idegent. A férfi hátrált. Sztrapicska úr fel-felnyögött, azon munkálkodott, hogy gondolatait valamiképpen leszerelje a koponya felső belső felületéről; evvel egyidejűleg változatlanul foglalkoztatta az előbb említett nyelvtani probléma is. Megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, hogy – mily érdekes! – egyre inkább a kisebb fajsúlyú grammatikai talány tolakszik előre, és szomorkásan belenyugodott, hogy életének talán legkülönlegesebb eseményét hagyja elperegni, de hát – ezzel nagyon is tisztában volt – a fizika törvényei ellen mit sem tehet.

A csengőcske diszkréten megrázta a farát, jelezve a férfi távozását. A szatócs és a felesége még jó ideig látni vélte az ajtó üvegén át lassan tűnő arcot, a szemöldök összenőtt bokrait.

Sztrapicska úr időközben visszanyerte megnyugtató halovány színét, a fejtetőn érzett nyomás is megszűnt: a gondolatok nagy része használhatatlan szavakra (életcél, Isten, jóság, kinyilatkoztatás, lehetőség, packázás stb.), majd betűkre (a, b, x, z, c) esett szét. Sztrapicska úr bölcsen hallgatott, majd szólt:

– Hömm.

Róza lelkesen bólintott. Kicsit, mint a nagyothallók, előbbre dőlt, izzadó tenyerét a szoknyájába törölgette. Nehéz percek. Ignác úr lábujjhegyre emelkedett, majd elengedte magát. Az ablaküvegek megremegtek.

– Róza, zárunk.

– Igen – felelte a nő sietve, és készségesen bezárta az ajtót, amire Sztrapicska úr úgy érezte, hogy benne világosság támadt, s pislogva kijelentette, hogy zárt ajtók mögött várni értelmetlenség, érted, Róza, értelmetlenség, és megfontolt léptekkel elhagyta a bolthelyiséget, s átrontván a raktáron, fölment a szobájába.

Miután a szekrényből friss zsebkendőt vett elő, kedvenc és egyetlen karosszékébe ült, amely nagydarab, puha jószág volt, mondhatni, mérföldkő a rekamié felé vezető úton, némi történelmi patinával, amennyiben Ignác úr, alig túl a csecsemőkoron, nem lévén tisztában a helyi szokásokkal, rá-, sőt belepisilt, és Ignác úr azóta némi kajánsággal lazított szeretettel viseltetik Mme Récamier iránt.

A zsebkendőt kibontotta önmagából (széthajtogatta), aztán egy gyakorlott mozdulattal fölhajította a levegőbe. Kezét várakozón megemelte: nem eredmény nélkül: a kendő, az elegáns, lusta sirály elborította a kézfej csontos felületét. (Sztrapicska úr manővere pontos volt, és kiszámított. A mozgássorozatban föllelhető parányi lezserség, kedélyes nemtörődömség a rutin rovására írható; még számon kérhetik!) A másik kéz mutatóujja alulról – akár egy sátorrúd – fölemelte a kendőt, a fölmeredő mutatóujjról alácsüngő szövetet a többi ujj – a sátorcövekek – megfeszítette, szorítván így azt a mutatóujjhoz. Sztrapicska úr az ekképp előkészített ujjával óvatosan, nehogy fölsebesítse a nóziját, piszkálgatni kezdte a nóziját.

Hiába, hiába, hiába.

Mikor Róza felszólt, hogy menjen enni, már eldöntötte: rossz kedve van. (Megkönnyítette a helyzetét, hogy rossz kedve volt.) A vacsora zajlott: a nők aggódva lesték a Tigrist, minden rezzenését, lihegését, böffentését. De Sztrapicska úr türtőztette lelki indulatait; csámcsogott. Róza rendelkezvén a tapasztalatok bőséges tárházával (?), látván férje szinte emberfölötti hangtani erőfeszítéseit, közbeavatkozni kívánt, így lányához fordult, s nyájasan hazudni kezdett.

– Tudod, drágaságom… – Sztrapicska úr fölemelte jeles fejét, majd sértődötten tovább ügyködött – …járt nálunk egy ember. Fess, magas, nem idevalósi. A szakkör szakmai-higiéniai megbízhatóságáról kívánt információkat szerezni. Határozottan nem volt érdektelen.

Sztrapicska úr a vajjal bíbelődött. Róza egy lélegzetet vett, s az Ignác úr belvilágában húzódó feszültséget feloldandó, kinyögte:

– És képzeld, drágaságom, lapostetű után érdekl…

– Teee!

Bizony Sztrapicska úr üvöltött. Fölugrott az asztaltól, rámeredt a két nőre. Egy pillanatra ijesztő csönd támadt. (Reprezentáns pillanat.)

– Tüü – fújta ki aztán halkan a magába szorult és fölöslegesnek bizonyult levegőt, s fölrohant a szobájába.

Másnap reggel sütött a nap Sztrapicska úr orrnyerge mögött, arannyal átszőtt jókedv csöpögött zsebkendőjébe. Kora hajnalban már az üzletben rendezkedett, serényen tett-vett, és igazán nem kellett nagyon mesterkednie azért az asszociációért, amely a tegnapi napot összekapcsolta valami örvendetesen túlélt és teljesített próbatétellel. Sztrapicska úrnak részletesebb értesülések nem álltak rendelkezésére, mindazonáltal fölöttébb megelégedett volt Sztrapicska úrral, amiért is az ilyen kiváló ember.

Ahogy a polcok között szorgoskodott, akarva-akaratlanul rábukkant az idegen szavaira, amint azok meglapultak a gömbvasak és a patkányirtószer között, félúton. Ignác úr rémülten megtorp.

Szokványos szerelmes történet B. E.-nek, hogy gebedne belé

[A szögletes zárójelek védelmében szerzőnek jár a szája. A szerző – aki természetesen nem azonos E. P.-vel (E, P: az ábécé két, már-már tetszőleges betűje), végül is nem más, mint egy absztrakt szakmai fogás, és csak arra való, hogy tükör legyen, melyről visszapattannak a sanda tekintetek, meg arra, hogy teret biztosítsunk öniróniánknak, s noha tisztában vagyunk azzal, hogy most kimutatható az ellentmondás ócska vigyora, azzal is tisztában vagyunk, hogy ez csupán kicsinyes aggályoskodás lenne – a szerző tehát e helyt ad méltányosságán érzett örömének hangot, hogy nem feszíti tovább a húrt, nem élezi poénra a szöveget, egyáltalán, hogy némiképp fölfedi kártyáit, s már látja, hogy sikerül, alább, kiravaszkodnia egy fess párhuzamot, amelyben a két vonal ide-oda tántorog majd, hol metszi egymást, hol meg elhajlik, nem baj.]

[A szerzőnek itt eszébe jut valami. Tudom, a kétkedő mosoly most grübedlit ás arcotokra.

Volt idő – és tér –, amikor nagyon kiszolgáltatott voltam. Nagyon: önmagamnak. Végigjártam azokat a megalázó táncokat, melyeknek lépéseire oly kérlelhetetlenül rábukkan az ember. Sündörögtem a nők körül, s ha nem figyeltek, vagy ha volt valami megtámadhatatlan alibim, óvatosan megérintettem őket, akként (ezt most tekinthetjük példának is, sőt: csak annak), ahogy egy éles kanyar után kezünk, megcsúszván az autóbusz síkos alumínium fogóján arrébb merészkedik, annyira, hogy a bőr pórusai már egymásba nyílnak, mintegy. Az az észvesztően hosszú és nyomorúságos másodperc, amíg kiderül, hogy véletlenként értékelték a simogatást! Iszonyatos: a kudarcért szurkolni! De ez természetesen a kisebbik iszonyat. Sokféle káprázat villogott ekkortájt.]

[– Beszélgessen velem. Mondjon valamit. Valami semmiséget, minden cél nélkül, ami jelezné, hogy megvagyunk. Szeressen.

Tekintete egyszerűen fölényes, még csak nem is bosszankodó.

– Rendben. Rosszul nyitottam. Kezdjük újra. Maga ne gyanítson semmit. Nem, kérem, ne nézzen ide. Úgy. Teljesen ártatlanul álldogáljon itt. Mondom, ne nézzen ide. Én meg várok az alkalmas pillanatra, arra a tiszta helyzetre, amelyben nem kérünk sunyin egymástól semmit, ki-ki megbízik a másikban…

A szerző, mihelyst talál egy kellően okos, intelligenciájának megfelelő öncsalási rendszert, tüstént szól magamagának. Ez történik.

– És maga tehát nem gondolja, hogy én magát most fölcsípni akarom. Ne higgye ezt. Ne ezt higgye… Akkor majd egy alkalmas pillanatban!

Ezt mondom, mintha búcsúznék, és félfordulatot téve (rozsdás szélkakas, én) bámulni kezdek egy plakátot, szinte természetes figyelemmel. (Ahogy egy póz hiteles magatartássá változik…) A nő elfeledkezik az eredeti szituációról, mozdulata reflexszerű, várakozón rám néz.

– De szép. Maga a legszebb a ma látott nők közül. Szép. Egyébként – veszem át a szót könnyedén magamtól – alapítottam erre egy díjat.

Ahogy megemeli a szemöldökét, amitől a homlokán a bőr kissé meggyűrődik, de csupán annyira, hogy a vékonyan fölkent kencefice felülete megtörjék – hát az nem nevezhető klasszikus sikerélménynek.

– A fenti mondatok az – válaszoltam a föl nem tett kérdésre.

Személytelenül elnevette magát. Azután keresztülvergődtünk a poénok és „jelentős” mosolyok szemétdombján (fogsorunkon sárga nyálréteg csillant), s nemsokára, akár a ritka szemű őszi esők, valódi csönd szakadt a nyakunkba. (Megszenvedtünk érte.) Izmai erőszakosan meglódultak az arccsont körül, erre föl kellett volna figyelnem, s mint valami kíméletlen kiáltás, hallatszott suttogása.

– Nézd, nekem férjem van.

– Értem.

– Mit értesz? Az isten szerelmére, mit érthetsz te?!

– A nemet értem.

– Gyere föl hozzám szombaton… Erikának nevezz.

– Szeretlek.

– Édes.

– Nem vitázom.

Satöbbi, mondja most a szerző bájos cinizmusával, de akkor ezt nem lehetett überolni.]

Egy ötlet kidolgozásának egyik lehetősége

Különösen ügyelnie kell, hogy elkerülje a hevesvérűség buktatóit. HA példának okáért ugyanis kifeszít egy damilt, amely csak nagyon speciális fényviszonyok mellett mutatja fénylő élű magamagát, és kellőképpen (lelkiismeretesen és szakszerűen) gondoskodik a Károly úr mozgásának fölgyorsításáról (hirtelenjében egy lelkes kutya jut eszébe, vagy a reggeli tejeskávéba önthető ricinus – mert időnként már náluk reggelizik), akkor ugyan az esés íve – ez a rafinált, másodfokú görbedarab –, a még a levegőben eltorzuló arcrészlet, az arc színváltozása, a sokhangú zörej: a zsebből kiperdülő ezüst cigarettadoboz és az abból permetező, mulatságosan apró dohányszemcsék sok mindenért kárpótlást nyújtanának, ám az akció maga – amellett, hogy temérdek technikai nehézséget vet föl (elég a térből és az időből eredő gondokra utalni), valamint alkatától is idegen – sunyi PARTIZÁNKODÁS lenne, amire nyilván nem ellenvetés, hogy Károly úr az igazán sunyi, amint az ő feleségének ágyába lopakszik, még akkor sem, ha Károly úr az igazán sunyi.

Olyan döntésnek kell születnie, amely megfelel a reális erőviszonyoknak – félúton áll tehát az oktalan hepciáskodás és a nyúlszívűség közt –, mind erkölcsileg, mind gyakorlatilag életképesnek bizonyulhat, nem tagadva meg a résztvevőktől némi katarzist sem.

HA lenne komoly, azaz parányi esély arra, hogy Károly úr pofon vágja, majd visszakézből még egyszer, hogy a szemét könny fussa el, sőt szerencsés esetben az orra vére is eleredjen (a sűrű vér látványa némelyeket sikoltozásra késztetne, másokat szenvtelenebb, de érdeklődő pihegésre), amivel már a mártírságot is megcélozhatja, akkor azt mondaná neki:

– Edesapám – hangja itt ironikusan megbicsaklanék –, edesapám, ne rázd magad, mert szétesel. – Aztán, kissé túllőve a célon, a Károly úr kezébe adná a Károly úr fülét.

Ám Károly úr nyüzge, rokonszenves fickó, aki talán zavartan az ő feleségére pillantana, tenyerével kapkodva végigsimítaná kese, vékony szálú haját, úgy dünnyögné:

– Na, na öregem. – De legjobb esetben is, például ha Károly urat szokásos fejfájása gyötörné, álla a fájdalomtól lefelé feszülne, ami egészen el „elgreco”-sítaná az arcát, és ideges lenne, akkor is csupán egy „Hé, takonypóc!” kiáltással segíthetne neki, ami édeskevés. Akárhogy is: a HŐSIESSÉG itt ostobaság: a gyakorlat oldaláról kérdőjelezhető meg: nincs mód a vértanúságra.

HA benyargalna a szobába, ahol Károly úr teázik az ő feleségével (a csészék fala rémületesen vékony), s elszórna néhány cetlit evvel a fölírással: MENJ HAZA (GO HOME), és a lapok ide-oda lengenének a levegőben, egyikőjük tán még az asszony csészéjére is ráborulna, aztán uzsgyi: köd előttem, köd utánam, akkor e HUSZÁROS papírroham ideig-óráig eredményesnek tetszhet, visszanézve, a küszöbről láthatná az arcokon a meghökkenést, amelynek egyébként pontosan meghatározható irányulása ekkor még rejtve maradhatna, és katarzis is van dosztig (neki mindenképpen, Károly úrnak pedig megadatik a „bánatos” lelépés esélye, és búcsúzóul, gálánsan, nem csinálni semmit), de esetleg már a személyesség kiszámíthatatlanságaitól sem tudja a rohamot megóvni, hisz könnyen előfordulhatna, hogy Károly úr megsimogatja az ő buksiját, és könnyes szemmel így beszélne:

– Nézze, én becsületre, tisztességre törekvő ember vagyok. – S mivel ő ezt nem értvén, nem mozdulna, kissé türelmét vesztve provokatívan még azt mondaná: – És ha itt vagyok igazán otthon? – Talán még a zsebéhez kapna, mintha (bizony) a pisztolyát tartaná ott.

De ha ezt elkerüli is – illabereknádakerek –, biztosra veheti, hogy még el sem ül az összegyűrt papírlapok mocorgós zaja, amikor Károly úr szája arcátlanul és célzatosan csücsörögni kezd. Ez a megoldás tehát az erkölcs felől támadható: az önámítás változataival áll szemben.

HA eldöntött tény volna, hogy a legjobb védekezés a TÁMADÁS, ez esetben kicsinosítaná magát (nincs könnyű dolga), megborotválkoznék, sokat bíbelődnék a himlő gödreivel, hasonlóképpen a nyakkendővel, elébb apró a bog, aztán meg laza, a borotvaszappan amolyan: – hamisítatlan – férfiillatot kölcsönözne neki, a két számmal nagyobb pantalló zuhataga monumentálisnak, a kockás zakó vonaglása lezsernek tűnnék, a nyakkendő (most már) rendben, csöngetéskor még fütyörészésre is tellenék (bár attól tartana, hogy a csengő gombja zárlatos lehet esetleg, és esetleg megrázza), Károly úr asszonyának nagy, puha arca, álmosan lusta tekintete nem unott lenne, vagy közömbös, hanem érzéki, várakozásteli.

– Károly nincs itthon.

– Oly kár – mondaná szellemesen és merészen. Ha ekkor a huzat meglökné a félig nyitott ajtót, az asszony utánakapna, a pongyola enyhén fölnyílna, a mellek domborulata látszódnék. Erre mondaná ő, persze áttételesebben mondaná, hogy: „Kisnaccsád, de megbögyörésznélek önt!”

De ez a pillanat – a mell völgyének szolid föltárulása és titokzatos törtetése arra lefelé, a pongyola alá – másról is nevezetes. Az ajtó üvegében meglátja szánalmasan sovány arcát, azután külön a bőrt, amely oly megbízhatatlanul kapcsolja csontos, vékony orrát az archoz, és a kisebbségi érzés, akár egy vérhullám önti el, visszasandítva a mell a legkevésbé sem hívogató, a méreteivel lesz félelmet keltő, mi van, ha ezt az arcára teszik, csurogna a szemére, orrára, szájára, és már levegőt sem kapna, akkor mi van, ha már levegőt sem?

– Kicsi a bors, slussz.

Ha Károly úr felesége nagy lotyó, elvileg nem kizárható, akkor ezt már az ágyában mondja, de ekkor a támadás nem volt védekezés, ha nem, akkor ezt már az ajtónak mondja, de akkor nem volt támadás a támadás.

EZZEL szemben kihajolhat egy rozsdásodó rácson: köphet. A köpés, az ezüst nyíl, igyekszik lefelé. Szép. Kikezdhetetlen esemény. Köphet kettőt: üldözési verseny. (Bunda.) Az alant haladót kiáltás figyelmeztetheti.

– Én vagyok az – inthet ő.

Ha az áldozat sűrű, fekete haja kalapként sötétlik, önhittség nélkül nem gondolhatja, hegy majd egykönnyen eltalálja, hiszen úgy kell céloznia, hogy a köpés a homlokot éppen nem érintve vagy legföljebb permetezve (sőt még az esetleg előrehajló kemény hajtincset is kikerülve) a húsos orrtőn pleccsenjen.

Mennyivel megnyugtatóbb a dolga a fentről nézgelődőnek, ha maga alatt vékony szálú, kese hajat lát, és micsoda örömmel és biztonsággal tölti el az a bizonytalanság, amely elfogná, ha a homlok és a koponya határát kényszerülne kijelölni.

Céltudatosan készülhet a dolgára. Órákig állhat a hentes előtt, rájöhet, hogy – majd, az akció pillanatában – nem elegendő csak úgy mindenfélére gondolni, és nem elegendő csak emlékezni: a gondolatnak kell anyagszerűnek lennie. Eszébe véshet így mindent: a hatalmas húsok áradó rózsaszínjét, bennük az inak konok vonulását, de különösen a felvágottak zsírkarikáit, a zsírtól üres krátereket, az egymásba omló köröket.

Áttérve a technikai gyakorlatokra, veheti észre, hogy az általa immár szinte tetszés szerinti mennyiségben termelt nyál túlságosan híg, és ezáltal ki van szolgáltatva a természet kénye-kedvének (a széljárásnak). Hogy tehát sűrűsödjék az anyag, megfázhat, födetlen fővel hosszú sétákat tehet a zuhogó esőben, vizes haját hideg széllel szárogathatja. Elérheti, hogy ajka kicserepesedjék, szörcsöghet. Szájpadlása mentén, akaratára fölhúzódzkodhatik az anyag, visszaeresztheti, nem tékozolja el.

Mily bizalomgerjesztő (részszempontjai alapján) a Károly úr csúcsos feje, ha ugyanis a koponya (?) elülső harmadát, mindenesetre ott, ahol már lejt a felület, ha ott éri a megfelelő állagú, azaz nem híg, nem is rögösen slejmos köpet, akkor az előkelő lassúsággal csúszni kezd, ezüstös szalagot hagyva maga után, és noha Károly úr homloka (?) dúsan redőzött, ez egyszersmind megnyugtató kijelentés az árkok mélységéről, a köpés átvergődik ezen akadályokon, hogy azután kibogozhatatlanul belebonyolódjék a szemöldökbe, ahonnét majd napokig nem lehet kivakarni, ez aztán lelkileg is eltávolítja azokat egymástól, vagy ha nem: napokig akkor sem lehet onnét kivakarni.

Egy ötlet kidolgozásának másik lehetősége

(Az elbeszélő persze könnyen röhög.)

 

EGY GERMANIZMUSSAL

NYISSUNK RÖGVEST EURÓPAI TÁVLATOKAT

Busz Béla nagy súlyt helyezett (Wert legen, 70 kg) a spiccvasaira. Cipőit alig pucolta (most, hogy a felesége, Ilike kevésbé aktív, föltárul az „alig” szociális tartalma: a cipő felső részén por es hamu), a talpak tisztaságára viszont aggályosan ügyelt, élvezte a spiccvasak csillogását, villogását Feri, a házmester, aki alkalmi cipésze volt a háznak, körülményesen azt kérdezte annak idején:

– Mi a fenének csinálja ezt, Busz úr? – Busz frissen megvasalt cipője talpát a fénynek tartotta.

– Szép?

– Szép.

– Na.

– De bepiszkolódik. – Okosakat mondani, íme, ahhoz nem kell sok ész:

– És mi nem piszkolódik be? – válaszolt Busz eszesen.

 

NICHT VOR DEM PAS DEVANT!

Ilike tüchtig menyecske: fölszarvazta Busz Bélát. Busz Béla nem nagy fogás (ez messzemenően nem azt jelenti: „csodálkozásra semmi ok: Busz Béla nem nagy fogás”), sem vonzó, sem szeretetre méltó. Erős szájszaga, a kopott fogak nyálkás sárgája, hízásnak indult termete, lompos öltözéke párosult hivatali élhetetlenségével, a visszafogott zsarnoki természetét kísérő, igen kellemetlen sziszegő hangokkal („Fiatszkám. Vigyássz. Lessz nemulassz.”), valamint balszerencséjére és főként avval a figyelmetlenséggel, amely ilyetén fokon már lehetne lenyűgöző vagy költői, de kusza és szeszélyes volt, s ez megfosztotta a kezdeményezőt, hogy Busz Bélát a hibáiért szerethesse, a legtöbb, amit érte tehetett, hogy kényeskedve beleszippantott a levegőbe, miután Béla zengő patáliát csapott, mert a nadrág éle a vasaláskor kibicsaklott, és ugyanakkor az üvöltéssel egy időben, szó nélkül fölvette harmadnapos ingét, amelynek leginkább kifogásolható részei nem csupán szürkén és zsíroskásan koszlottak, hanem fanyar, savanykás szagot árasztván, jókora próbatételt róttak a környező orrcimpákra.

 

KUKUCS: A VAK ASSZONY VISSZANÉZ:

BLIKKFANGOS ALCÍM!

Busz rövid és alapos mérlegelés után (mely alatt megállapíthatta: hízott) feleségét apró darabokra vágta, akkorákra, hogy könnyűszerrel megszabadulhatott tőlük – a műanyag szemétládák által.

Mártonka, akin – amint ezt a házmesternő tüstént észlelte – már mutatkoztak a másodlagos nemi jegyek, minden gyanakvás nélkül, inkább szomorúan kérdezte:

– Mi van a szomszéd nénivel? – Mártonka hetenként papírgyűjtő körútra indult a házban, s Buszné mindig volt olyan méltányos, hogy széles, lassú mozdulattal lehajoljon a sarokba összerakott újságért, és ez az esemény, tartalom és forma, már igen hiányzott a fiúnak. Szomorúsága így valódi volt, és hamis.

– Fáj a feje – mondotta Busz tapintatosan, és noha még hosszabban matatott a sarokban, mint felesége szokott volt, Mártonka – látván a comb belső felén a szövet fénylő kopását, a vasalás romjait, a két él bizonytalan összefutását a nadrág fenékrészén – nem érezte a reménylett izgalmat.

– Fáj a feje? – érdeklődött később Müllerné.

– Az idő – válaszolt Busz Béla könnyedén –, az idő.

A szavakat széthordta a szél, a szél. Délfele doktor Tichy kopogott be Buszhoz.

– Ez a mi időnk is, nemcsak a szomszédasszonyé. – Csipetnyi rosszindulat keveredett a jogon pallérozott logikával. Doktor Tichy kedves piperkőc volt, egyszerre játszotta el az úriembert és annak karikatúráját; hátrányára legyen mondva, hogy minderről ő mit sem tudott. Busz nyelvével egy fog közé szorult húscafat után kutatott.

 

MÁR TÖRTÉNIK MÉG NEM VALAMI TÖRTÉNT MÁR

Payer bácsi a gangon napozott, feje ütemesen röcögött, beomlott ajkai között sípolt a levegő (mint a szél).

– Akkor eljön egyszer a mi időnk is.

Busz, talán a szórendből, kérdést sejtett.

– El. – Azután bizonyítékul hozzátette: – Payer bácsi.

 

SEHONNAI BITANG JELENET

Busz Béla kihajolt az udvar fölé. A szagok már elültek, a rántott húsé, a fokhagymával vadított uborkasalátáé, néhány magányos büfögés szálldogált cél nélkül, mint ünnepi léggömb. A férfiak akkorra nekiláttak a spriccereknek, de az első pofonok még nem döndültek. Az ezüstnagymamák mosogattak. Némelyik kézfejen megszáradt a száj sarkából letörült paprikás szaft: vörhenyes pikkelyek mozdultak a bárral együtt. Mi lesz, kérdezhette volna valaki kétségbeesetten.

– A Habsburgok tollfosztása – kiáltott tréfásan Busz úr.

 

A JELEN ILLÉKONYSÁGÁT

LOVAGOLJUK MEG: HEGYIBE!

Mártonka térdeivel volt foglalatoskodó, amikor sötét árny borult a konyhára: maga Busz Béla. A fiúban üstöllést felidéződött az Ilike gyöngéden rezgő, balassibálintos fara, és ennek okán enyhe lelkiismeret-furdalást érzett. De Buszt sem akármilyen fából faragták, a máriás huncutját, nem rontott ajtóstul a házba, nem használta ki a pillanat előnyeit, nem akarta magát erőszakkal megszerettetni, nem nyalt alá Mártonkának, aki ezt a maga hebrencs, de hebrencsségében is figyelemre méltó módján így fogalmazta:

– Nem nyal alám. – Mártonka a sebeiről szedte le a vart. Megfontoltságot, nyugalmat igénylő tevékenység ez, hisz az ember olyan könnyen elveszítheti a fejét, hallván a behegedt rétegek finom, rejtélyes roppanását; megigézheti a teljesítmény: a „még”. Pedig mit sem ér semmi (mindent, ha a réseken szivárog a vér, és ijesztő, rücskös felszín alól, mint valami tragikus gleccservíz, sárgás folyadék indul. Itt mutatkozott a körömrágás egyetlen hátránya, nem tudván mivel alányúlni a varnak, csak nyomorgatta szakszerűtlenül, bár valódi aggodalomra nincs ok: olyan még nem volt, hogy valamit ne szerezzen a térd fölszántott területeiről – amennyiben szerezni akart.

Az aktus minden ünnepélyesség nélkül történt meg, s ha a beszélt szöveg némi fásultságról ad is hírt, ne tévedjünk: örömöt takar (de legalábbis bánatot: érzelmet).

– Csak előre, édes fiam. Mártonka lesütötte a szemét.

– Te hízelegsz – mondta erre Busz keményen. – És én ezt a hízelgést elfogadom. – Ceruzát vett elő, és egy noteszt.

 

MEGJELENIK A HATALOM,

DE CSAK AMÚGY SZŐRMENTÉN

Egy macska termett Busz Béla előtt, és se szó, se beszéd a férfira nézett. Kopott szőre összevissza hajlott, nem lehetett valami uralkodó irányt fölfedezni (jó szívvel kijelölni sem), aminek gyakorlati konzekvenciáját Busz pontosan látta:

– Ezt nem lehet a visszájáról simogatni.

Azután révedezve még azt mondta, magának:

– Igaz, nem is szereti. – Kivillantak a macska szép hegyes, fehér fogacskái.

– Nevet vagy vicsorog, uramisten, nevet vagy vicsorog?!

 

HEGYIBE!

Busz Béla nyugodtan nézett szerteszét, végigfuttatta kezét a notesz fémspirálján, és halkan, hogy csak az hallja, aki akarja, így szólt:

– Magyarok vagyunk: ennek korlátaival és végtelenségével kell számolnunk.

Az arcokon tombolt a vasárnap délután: az önmagukban is csúf gyűrődéseket dörzsöléssel felerősített vörösség tette visszataszítóbbá, az ajkak szögletében édeskés nyál ragadt; a WC-k nem bírták a terhelést, némelyek toporogtak, a hozzájuk tartozó hólyag feszült.

– Ébredj, magyar – suttogta Busz, és cinkosan a tetőre nevetett, egy futó macskára.

 

OCSMONDA MOSOLYA

Súlyos spiccvasa baljósan koppant a gangon, az emberek bizakodva, bár kissé feszülten figyeltek. Busz alaposan reájuk mosolygott.

– Hej, Bercsényi, Bezerédj!

Payer bácsi bólogatott. De Busz nem pályázott olcsó győzelmekre. Szertartásosan megcirógatta a bajuszát; friss termés volt: kétfelé lógott: a ház bizalmát gondolta megnyerni véle (mert Ilike azt terjesztvén róla, hogy mellkasának valóban silány szőrzete összefüggésben van bizonyos, mondhatni, képességekkel – tekintélye valamelyest megrendült: a férfiak vállon veregették, az asszonyok kedvesek voltak, a kölykök halk kórust szerveztek, „Gyurmatökű, gyurmatökű kántálták; ám Busz legény volt a talpán, elfogadta a kihívást, és igaznak a logikai kapcsot, s csüngő, de dús bajuszával új következtetések megvonására adott lehetőséget, és remélte, hogy a macskák is kegyesen fogadják az ötletet (a bajuszt).

– No, jóasszony, mi lészen az étek? – A házmesternő, girhes, ragadozó alak, pukedlit csinált. Mozdulatában nem volt semmi sértő.

– Cibereleves, paprikás krumpli. – Busz bólintott.

– Csak így tovább. És ne feledje: a külföldi vendégeknek a töltött káposzta, a bográcsgulyás és a túrós rétes ízlik a legjobban.

– Jó is az – vihogott a nő. Fonnyadt arcbőre simára feszült, amiként a hólyagok.

 

HEGYIBE!

– Busz úr! A jog és törvényesség nevében kérdem: hol az ön felesége? – Doktor Tichy izgatottan feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.

– Aha – mondta Busz megfontoltan. – Zúg a nép, lehúzták a klozettot. Nyugodjék meg, Tichy úr, nyugodjék meg. Elismerem: itt a baj és a veszély mutatkozik aggasztólag. De: a Sándor él.

 

…DE CSAK AMÚGY SZŐRMENTÉN

Busz négykézlábra ereszkedett. Térdét védte a megterheléstől, de – némileg ennek következményeként – egyik tenyerébe erőszakos kavicsok nyomódtak, s a másik, a notesz által védett sem járt jobban: a fémspirál! Busz Béla nehézkesen, gyakorlatlanul kúszott.

– Sicc – mondta. De aztán bocsánatkérően motyogott: – Krrr. Brr. Ffff. Miau.

Imigyen vadászta egyik pompás tréfa a másikat a kora hajnali órákig.

 

SZELÍD, ISMERT, CÉLIRÁNYOS

AVANTGARDE BEÜTÉS A DOLGOZAT „VÉGÉN”:

 

 

Egy ötlet kidolgozásának másik – immáron 3. – lehetőssége

A sintér kora hajnalban kelt.

Mint mindig, most is a felesége hátáról rugaszkodott el, erről a közömbös, zsíros és alkalmas felületről: a lendület kivetette az ágy mély árkából, néhány másodpercig a sodrony szélén ült, ahová a matrac már nem ért el, kifejezéstelen szemmel bámulva a padló deszkáit. Micsoda göcsörtök!

Az asszony azonmód becsúszott az árok aljára, itt még kövérebbnek tűnt, kitöltötte a mélyedést, megereszkedett. Szuszogását békés horkanások kísérték. Tehén, gondolta indulat nélkül a sintér, és kiment a konyhába.

Majd térdig érő gatyája sliccrésén benyúlt, és vakaródzott. Szabad kezével elérte a konyhaszekrényen fekvő almahéjat. Fölemelte a szabályosan csavarodó zöld szalagot, fejét kissé hátravetette, és lassan, a rágás és nyelés ütemének megfelelően, belevezette a héjat a szájába. A savanykás, erős íz éberebbé tette.

Levágott két nagy szelet kenyeret meg egy kisebbet, ezt megzsírozta, és enni kezdte. Nagyokat harapott. Vizet akart inni, de a polcon, ahol a poharak helye van, nem talált poharat. Ingerülten az elmosatlan edények közé nyúlt, oda sem nézve a kezével, kitapintott egy bögreszerűséget, kihúzta, a tányérok, a lábosok, poharak, eszcájgok reccsenve estek új helyükre. A víz langyos volt, és rossz ízű. Áhh, mondta torokhangon.

A két teljes szelet egyikét, a nagyobbat, megzsírozta, gondosabban, mint a kicsit, mindenhová jutott zsír, vékonyan bár, de nemcsak annyi, hogy a kenyér gödröcskéi betemetődjenek. Kihúzott egy kis fiókot, rézsút lefelé billentette, a tört paprika láttán visszatolta. A szomszédosban találta meg a sót, a fiókra rá volt írva: SÓ, az előzőre meg: PAPRIKA, a sórögöt ujjaival morzsolva körözött a kenyér fölött. 4 szelet zöldpaprikát vágott, kettőből kivágta az ereket, kettőből nem. A paprikákat arányosan elosztva ráhelyezte a kenyérre, erre illesztette a másik, üres szeletet, középen kettévágta az együttest. Kicsit ügyeskednie keltett a késsel, jobbra, majd balra hajlítania, hogy ne vágjon bele paprikába.

A hokedlin levő aktatáskából barna, megviselt papirost bányászott elő, zsírfoltoktól sötétet, síkosat, abba bugyolálta a kenyereket. A táskát madzaggal kötötte át. A fogantyú viszont ép volt; jócskán kopott. Kicsit még vakaródzott, felöltözött, fogta a táskáját, és elindult.

Vékony nadrágján átfújt a szél, ami önmagában nem kellemetlen, de jóllehet a szél sem erős nem volt, sem éles, hideg – a nadrág hamar elmerevedett, ami a sintérben a fázás érzetét keltette. A villamos nagy csörömpöléssel érkezett, ezek a régi konstrukciók már csak a külvárosokban futnak. Van bennük valami bizalmat keltő.

Mekkora a dög, mondta hangosan. Amikor fölszállt, a villamosvezetőnő ránézett. Úgy ült le, hogy lássa a nőt. Az egyenruha kemény, otromba szövete nem adott semmi fölvilágítást a testről, és ő nem vette a fáradtságot, hogy a képzeletét mozgósítsa. Érezte az ülőke léceit; fészkelődött, közben kibomlott a cipőfűzője. Ültéből lehajolt, úgy kötötte meg. A fűző külső köpenye már elszakadt, s a belső fehér bélen csúszkált ide-oda, akár le is lehetett volna húzni onnan. Előbb-utóbb elszakad majd. A sintér örült, hogy most nem szakadt el.

A középső ajtónál szállt le, a nagy visszapillantó tükörben látszott a vezetőnő, amint ismét ránéz. Noha az útja éppen az ellenkező irányba vezetett, a tükör felé ment. De a villamos, ahogy az utolsó utas is fölszállt, kihúzott a megállóból, mint rendesen.

Még két villamossal utazott, a másodikon a nagy zsúfoltság miatt a hátsó peronon veszekedés támadt, amelyben ő is részt vett. Nagy volt a hangzavar, egy asszony fölsikoltott, mert elsodorták mellőle a gyerekét, valakinek leverték a fejéről a kalapját. A villamos megállt, a vezető hátrajött és fölszólt, hogy na, mi lesz, megyünk vagy nem megyünk. Fiatal volt, és jókedvűnek látszott, bár ordított. A rendőr is megjelent, ám még mielőtt intézkedhetett volna, a villamos elindult.

Minden reggel, anélkül hogy valamit is gondolt, érzett volna a dolog felől, alaposan szemügyre vette a telep kapuja fölött a nagy, állóbetűs föliratot: GYEPMESTER TELEP. Ránézett a portás ravasz ábrázatára, majd alaposan szemügyre vette a nagy, állóbetűs föliratot: GYEPMESTER TELEP.

Miután a főnöke közölte, hogy a kocsi megint elromlott, így szabadnapot kap, persze félfizetéssel, kifordult a kapun, és az első kocsmában megitta azt a felest, amit el kellett hagynia, mert a villamos kényszermegállója az erre tervezett időt fölemésztette. Megivott még egy felest. Fél hét volt.

A Duna-parton sétált, táskáját mindkét kezével fogva a háta mögött tartotta. Minden lépésnél kellemetlenül megütött egy inat a térd belső hajlatában, de nem változtatott fogást. Rávicsorított tréfából egy kutyára, az megijedt, elkotródott.

Beült a Híradó Moziba. A pénztárosnőt láthatóan ingerelte a sintér ügyefogyottsága. A nő a visszajáró aprót, hétötvenet, a forgatható fémtálcára dobta, és meglódította a tányért, s máris a jegytömb felé nyúlt. Fölnézett, de már a sorban következőre figyelt. A sintér elmulasztotta a kellő pillanatot, kicsit megbabonázva leste a forgó alumínium tányért, amely így visszaszállította a pénzt a túloldalra.

Bocsánat, mondta a férfi érthetően. Az ismét eléje került fémdarabokat, a pénzt, tenyerével sietősen kisöpörte a tányérból, de mivel nem tudta fölemelni a pultféle felületről, mutatóujjával mintegy rájuk bökve, kihúzta őket a pult peremére, s hüvelykujjával – meg a mutatóujjal – fölcsípve egyenként a zsebébe süllyesztette, és eközben nem vette észre, hogy föltartja a sort, mert ugyan félrehúzódott, ám nem eléggé.

Bent jó meleg volt. Meglepte, hogy odaülhet, ahová a kedve tartja. A sötétben elbotorkált egy jegyszedőig, és megkérdezte, hová szól a jegye.

Akárhová.

Ő ezt nem értette, és ugyanúgy tartotta a jegyet a zseblámpa fényébe. A jegyszedőnő továbbment, ő meg leült az első üres helyre. Azt hitte, rövidesen fölállítják, de nem nyugtalankodott.

Mikor egy ízben fölébredt, nem látott mást, csak egy irdatlan nagy, fölnyírt tarkót. Ezt még később is mulatságosnak találta, mikor már a Szigeten ült, egy padon, ölében a kenyerekkel, az ebéddel, elnevette magát, és ezt értette félre a szemben levő söröspavilonban dolgozó asszony.

Két előadást végigült, azután odajött a jegyszedőnő, és fölkérte, hogy távozzék, mert lejárt az idő. Kiment. A Margit-hídról lenézett a folyóra. Köpött kettőt. Először arra gondolt, megvárja az uszályt, amely az Árpád-hídhoz ért, és majd azt célozza be, de mivel nem érdekelte különösképpen az ötlet, és az uszály lassan közeledett, továbbállt. Visszagondolva a filmekre, szinte semmire sem emlékezett. Két mondatot és egy képet tudott fölidézni, meg a Rákóczi-indulót. MÁRKUS TAMÁS PAJTÁS A RONGYGYŰJTÉST VÁLLALTA. A másik mondattöredék, mikor fölébredt, akkor hallotta, és akkor amúgy is a tarkó kötötte le a figyelmét. ÁRTATLAN MAGYARSÁG INGERSZÓ. A képen pedig egy fekete öltönyös nagykutya fölavatott valamit, egy világos szalagot vágott el. Először a kép közepén, főhelyen lehetett látni az ollót és a kezet, azután a kamera a férfi arcát mutatta, illetve egyre inkább a mögötte magasodó új épületeket. De az olló mindvégig a képen maradt, és ő nem tudta levenni róla a tekintetét.

A Szigeten a pad kiválasztása hamar ment. Ahogy elhagyta a szökőkutat, szembeötlött: árnyékban volt, közel a sörhöz. Lassan evett. A csaposnő hosszan rábámult, ő felmutatott egy kenyeret, kell-e, de a nő nevetve ingatta a fejét, igaz is, egyet már harapott. A hangokra nagy testes férfi jött elő a föltehetően raktárnak használt hátsó helyiségből, a nőre nézett, majd a sintérre, a helyzetet mérhette föl, és ismerősnek találhatta, mert szó nélkül lekevert egy pofont a nőnek, aki fölsikoltván, hátrapenderült a raktárba. A férfi töltötte a sört. A sintér eszegetett, az volt az érzése, hogy filmet lát megint. MÁRKUS PAJTÁS ÁRTATLAN INGERSZÓ. Összecsomagolt, átkötötte spárgával a táskát, átment az úton, és kért a férfitól egy korsó sört.

Mielőtt fölért volna az Árpád-hídra, jobbról a romok felől egy nő tűnt föl egy macskával. A macska úgy viselkedett, mint a kutyák. Még nyakörve is volt. Mivel egyszerre értek volna a romokból előkanyaradó, gondozott ösvény, valamint a főút kereszteződésébe, lassított.

A macska lemaradt a nőtől, most nem tudta, melyikhez igazodjék. A nő hátrafordult.

Gazsika, nagy kópé, ne maradjon, kérem, el. Így mondta: gazsikanagykópé. A macska feje láttán lett először éber ezen a napon a sintér. A szemekből sárga váladék szivárgott, amitől a szem hályogos lett, a szőr csimbókos:

A nő a 33-as megállójában hirtelen kiáltozni kezdett. Visszahőkölt.

Gazsiii, jöjjön ide! Vékony bőrszíjat húzgált elő a retiküljéből, pórázt.

Az Árpád-hídon jobbra is mehetett, balra is, hisz az Északi összekötő vasúti hídon korrigálhatta a döntést. Kétszeri átszállás után roskatag mellékutcába került. Az utcát egy üres telek törte ketté. A nő megállt. A férfi föltűnően megtorpant, most gondolt először arra, hogy a nő gyanút foghat.

Régi épület volt, ahová a nő bement, magas emeletekkel, tágas és tiszta lépcsőházzal. A férfi nem viselkedett izgatottan, de valami kiszámítottság érződött a cselekedetein, meglehet, mozgása csupán csak fölgyorsult.

A kiszűrődő lépészajokból megállapította, hogy a nő az első emeleti, jobb oldali lakásba ment föl. Visszasétált az üres telekre, a nő kinyitotta az ablakot, és kinézett. Nyilvánvalóvá vált a férfi gyanússága, de ő nem törődött evvel. A macska az ablakpárkányra gördült, napozott. Ott voltak együtt.

Fölfutott a lépcsőkön, megállt a hatalmas, fehér ajtó előtt.

Nagy, mondta.

A magasan fekvő kilincs fölött nem sokkal két réztábla fénylett, az egyik jobban, a másik, a fölső, kevésbé. Ezen ezt olvashatta:

Sztrojitny Gáspár kultúrmérnök

Az alsón ugyanolyan típusú, cirkalmas betűkkel ez állt:

Özv. Sztrojitny Gáspárné

Leszaladt a kapualjba, úgy, hogy a lépcsőforduló takarja. Fölkiabált Nacsasszony! Nacsasszony! Levél! Nyílt az ajtó, és a korláton áthajolt a nő.

Rohant vissza az ablak alá. Kiráncigált egy kenyeret, és ugyanavval a mozdulattal, mint a Szigeten a csaposnőnek, fölmutatta a macskának. Ciii. A macska leugrott, ő eléje ejtette a kenyeret, a macska körbeszimatolta. Már jó előre kiszemelte magának azt a vaskos, ágtalan gallyat, amivel most lesújtott. Az ütés pontosan ült, az állat meg sem nyikkant.

Szakmájának nehezen fölfogható elemeit is mindig higgadtan végezte, ekkor azonban éktelen indulat fogta el, s miközben mocskosul káromkodott, csépelni kezdte a tetemet. A véres, darabos pépet szinte beledöngölte a földbe. Hirtelen abbahagyta, hevenyészve összespárgázta a táskáját, és hosszú, sietős léptekkel a Váci út felé indult.

Amint meglátta a szélesen hömpölygő utat, középen a két sínpárral, lassított. Aktatáskáját ismét hátratette, két kézzel fogta, és a táska lépésenként újra ugyanazt az inat ütötte meg.

Három kocsmába tért be úgy, hogy azonnal a pulthoz ment, kért egy felest, mindháromszor a kasszához küldték, ő blokkot váltott, majd a pultra könyökölve lehajtotta a már odatett italt, viszlát, mondta és kiment.

A negyedikben már több időt töltött, kikezdett a kasszásnővel, de legalábbis ráröhögött, aki bólintott egyet, és elküldte őt a fenébe. Ebből rövid úton verekedés támadt, adott is, kapott is.

Mielőtt fölment volna a lakásba, a fal mellett, ahová nem ért el az utcai lámpa fénye, vizelt. Fent elbotlott a küszöbben. Melegítsd fel, dörmögte a felesége. A tűzhely előtt terpeszben magállt, és belekukucskált a lábosba. Soha nem melegítette föl az ételt, a meghártyásodott vörös szaftot kenyérrel kitörülte, ha volt hús, külön megette. Levetkőzött. Az asszony érezve az idegen test közeledését, nehézkesen a fal felé csúszott. Szuszogott.

Lassan pirkad.

A zászló

Az ügy torzítatlan és sandaságtól mentes finomsága a zászlók szituációjából látható át a legkönnyebben. Nézzünk hát onnét.

Megvan bennem a részvét és tartózkodás kellő keveréke, mert (például) ugyan el-eltűnődöm, hogy számomra melyik zászlótartó a kedvezőbb, s rájöhetek (föltéve, hogy arccal az utca felé állok, egyébként bonyolódik a dolog), hogy a bal (vagy a jobb, nem tudom már) nekem tárgy szerint előnyösebb, hisz valamelyest szélesebb, azaz inkább öblösebb, tehát amikor belé ereszkedem, nem horzsolom a vasperemet, és nem pereg, mint súlyos eső, a rozsdás vaspermet lefelé, mindazonáltal (más részről) eszmefuttatásomat nem értékelem túl: kiszáradt fa a nyél, na zakson, ha kissé szűken van – alkalmas vagyok így a szóra.

Induljunk egy sarokból: ha ugyanis nem volt ünnep – és van, hogy nincs ünnep –, a sarokba állítottak, pontosan szólva, egy fal és egy szekrény pontatlan illeszkedésébe, ahol önnönmagamba göngyöltettem, s ez a processzus ugyancsak kétségessé tette zászlóságom: szakaszosan létezem tehát, de gondolom, ezzel így vagyunk mindannyian, bevallva, bevallatlanul. Formális logikai készségem meglehetős, így aznap, mikor kikerültem a sarokból, és nem volt ünnep, tudtam, hogy miről lesz szó, nem estem pánikba, megbízhatóan fakultam, porosodtam tovább abban a néhány ún. bizonytalan másodpercben.

Kint esett az eső. Vagy sütött a nap. Mindenesetre idő volt. Erzsébet asszony, a házmesternő kopogott, s kérte a zászlót. Én nem értek (nagyon) a nőkhöz, csupán azt ismételhetem, amit gazdámtól (henye szóhasználat, állami tulajdon vagyok) hallottam.

– Ej, micsoda izék!

A gazdám átnyújtott, hivalkodó mozdulattal, és úgy, hogy valamiféle jelkép lehettem, mert a gazdám felesége elpirult; Erzsébet asszony becsülettel elmarta a rudam, s nyilván láthattam volna szemtelen, vagány pillantását, amint gazdámra néz, és tekintetük érdektelenül összegubancolódik – magammal kellett törődnöm; durva tapintású, de jólesően meleg asszonykéz simult körém, s érezhettem, én sem vagyok számára közömbös, időnként egy-egy izom rándult meg izgatottan a tenyerén, ha elfogult lennék, azt mondanám, remegett, szálkáim megelégedetten simultak hozzám (miáltal nem is voltak szálkák).

Vittek mosni. Ide most beépítek, hatalmas robajjal, mintegy mellékesen, ám szántszándékkal egy szakadékot, hogy aztán tüstént aktuális dolgaink után nézzünk. Múltam tiszta: derekamat csak tiszta kezek markolták, hogy mégis nyomot hagy a nyelem, azt kizárólag egy rosszféle fafestéknek tulajdonítom. Fecsegek, tovább.

Talán a sok mosószer (egyébként árt a színemnek), talán a centrifuga kíméletlen pörgése tett oly révedezővé, hogy már csak arra a manőverre figyeltem föl, amellyel a zászlótartóba ügyeskedtek, és máris előrehajolhattam, szinte az utca fölé, büszkén, oltalmazón, rutinból. A kín, amely kísérte befészkelődésemet, jelezte, hogy mosáskor Erzsébet asszony elcserélt, s most a közös erkély bal oldalán lengedeztem (büszkén stb.). Jobbról, jelzem, társam helye üresen rozsdállott, (volt) gazdáim hangját hallhattam.

– Ha fene fenét eszik, akkor is a standard tojó kategóriába indulok.

– Jól van, jól van, ne izgasd föl magad. Te vagy a kerületben a legjobb galambos. Vízszintes nyolc. Goethe halt meg, német mindenes, 1832-ben!

– Szegény!^* – nyüszít föl erre gazdám, a galambász, és dúltan az erkélyre siet. (Itt már látom, hogy dúlt.) Cinkosan rálobogok. Ettől piros lesz a feje: jól mutatunk így ketten.

– Te, anya! Ez maffia. Ezek ott a szövetségben engem ki akarnak csinálni. Nem engednek indulni a standard tojóban, és most még a vörös zászlót is elveszik tőlem.

– Dehogy vették. Az a lúd elcserélte. Egyébként is mit számít?

– Értesz is te a politikához. Nyilván a szomszéd az emberük.

És ezzel elkezdődött az, aminek nem szívesen lennék részletes tolmácsolója. (Lehetséges, hogy csak szélcsend van, de inkább a szomorúság az, ami kókaszt.)

Volt gazdám átront mostani gazdámhoz, és patáliát csap, hogy mostani gazdám mért lop, megértem, hogy erre mostani gazdám ezt kikéri magának, de a hangsúly és az a száraz öröm, ami szavai között bujkál (maga is szóként), sejteti, hogy régi viszály újul föl, amely egyébként (erre is bőven keríthetnénk szót) egy lábtörlő illegális fölcseréléséből eredeztethető – volt gazdám még nem említi föl a lábtörlőt, avval érvel, hogy ha jobbról jönnek az emberek, akkor először engem kell megpillantaniok, amire mostani gazdám joggal mondja, hogy balról is jönnek emberek, sőt minden bizonnyal azok jönnek, akik jobbról jöttek, lévén az utcánk zsákutca, és röhögni kezd, amire volt gazdám elveszti a fejét, és máris azt mondja, hogy a szomszéd úr fasiszta, már csak ezért sem való neki a vörös zászló, mér a másik igen?, vág vissza a levegővétel adta szünetben mostani gazdám, sőt folytatja aztán volt gazdám, még a lábtörlőt is kicserélte.

Esetleg furcsállható, hogy ilyen érzékeny vagyok, de gondoljunk arra, hogy a zászló nem csupán színes szövet. Mit kerteljek, intelligens vagyok (ez csöppet sem tölt el büszkeséggel, volt rá időm, hogy azzá legyek), így a primér ostobaság első fokozatban bosszant, majd kedvetlenné tesz. (Ha dáma lennék, öregecske, mondhatnám: nervóz leszek, és deprimált.)

A két feleség kiódalog a rozzant (közös) erkélyre, hogy méregessék egymást, de – miközben tekintetük zavartan végigfut a nyelemen, amitől érzem, nem vagyok hiábavaló – úgy döntenek, hogy ez a férfiak ügylete, és attól ők még nyugodtan. Nekidőlnek a rácsnak, a hasuk megfelelő részlete hiánytalanul kitölti a kovácsoltvas-cirádák öbleit, ez valamilyen okból nem gusztustalan, hanem kedves tény. A lenti ablakból Erzsébet asszony nehézkes kontya hajol ki.

– Látja, vár valakit.

– Pierót.

– Pierót, a vadkant? – És mind a ketten fölnevetnek. Na ez most gusztustalan. ((Egyébként micsoda sokat sejtetés! Talán a szerző is benne a buliban?))

Sajnálom, hogy éppen az ügyről szóltam oly keveset, azt is kétségbeesett hadarással. Talán érthető, miért. Pedig meglehet, nem lesz többé lehetőségem rá, mert ahogy hallom volt gazdám megcsukló hangját, hamar megütheti őt a guta, akkor meg úgyis fekete zászló kerül a helyemre.

Mindegy: most még a szél lobogtatja selymes pofám.