Nincsen címe; ez sem az

Egész napos hotelszolgálatra osztottak be. Ez azt jelenti, hogy az étkezések alatt pincérkedem, egyébként meg a hotel alagsorában levő szobámban vagyok, ugrásra készen.

A reggeli órákat jótékony unalom permetezte: zsibbadtan, érdektelenül (és rendben) zajlottak mozdulataink a külföldi csoport körül. Nagy karattyolás folyt: még az út elején lehettek. A kissé debella, de jóravaló idegenvezetőnő nem vonhatta ki magát hatásom alól, és szinte azt mondta:

– Legyen a szeretőm.

Egy izom megcikkant a járomcsontom alatt, s ettől parányit határozottabb arckifejezéshez jutottam (szinte ingyen). Olyan kiszolgáltatott lehettem volna, mint az öregedő és egyre jelentékenyebb pocakok ama női tekintetek előtt.

– Rendben. Mától fogva a szeretőd vagyok.

Többé rá sem néztem a nőre: komoran, okosan végeztem a dolgom.

Látszik, azokkal a lágy, látszólag céltalan s némely csevegéssel rokon, bizonytalan sodrású szavakkal kell kezdenem (és, ha van bennem alázat, folytatnom), amelyek alkalmasak arra, hogy eltereljék gyanakvásainkat, s teremthetnek ezáltal oly (léha) közeget, ahol már fölhangozhat egy-egy történet. Természetesen tudom, amit tudok, így ugyanolyan unott mozdulattal paskolhatunk végig a kalandok feje búbján, aminő unottság jellemez, hogy mást ne mondjak: engem, amikor meghajolván a vendég előtt, leolvashatom arcáról: az olcsóbbik menüt kéri, megadjuk hát a történeteknek – miután ravaszul és együgyűn fölcicomáztuk a saját lényegtelenségükkel – a létezés sanszát. Kissé fontoskodva a tatár beefsteak mellé fölszolgált fűszerek garmadájára utalhatok, mint olyan lehetőségekre, amelyek szerephez juthatnak, de azért nyilvánvaló (és ehhez nem kell ínyencnek lenni), hogy a tatár beefsteak értéke nem a borsban, sóban, mustárban, worcester szószban, a különféle erősségű és állagú paprikákban rejtezik, sőt nem is az első pillanatra kissé meghökkentő, durva bélszínben, hanem abban a módozatban (sorrendben, izgalomban, módszerben, kockázatban), amiként az elemeket összekeverjük. (A teljesség igényére mint hamis alibire hivatkozva, idetűzök egy megjegyzést: azért disznóhúsból nem lehet!…)

Tardi úr, akinek arcát igazi fájdalmak súrolták ilyen horpadtra, amikor az idegenvezetőnő ránézett, szelíden és figyelmetlenül azt mondta.

– Mint egy kentaur.

Aztán megelégedetten hozzátette.

– Aminek a felső része is ló.

A csoport (nem ezért) a kora délelőtti órákban távozott, jelentős borravalót hagyván hátra, amivel korántsem fizették meg az okozott kárt, azt tudniillik, hogy dolgoznunk kellett. Ez nem afféle nyegle megjegyzés: huszonöt egyforma tál, például huszonöt húsleves és huszonöt víner snicli, huszonöt uborkasalátával (ez az észvesztő!) lehetetlenné teszi, hogy játsszuk és éljük a szakmánkat, semmiféle személyesség nem jön létre; a léleknek, a szónak és a testnek ez a varázsos tánca: annyi érzelem fűz minket egymáshoz, amennyi a járókelőt fűzi a szabad utat jelző rendőrhöz. Mint pincér, Kosztolányit tartom mesteremnek. Nem akarom ezt a fölfedezésemet túlfeszíteni, elegendő, ha csak arra az arányérzéket, finomságot és megértést sugalló mozdulatomra hivatkozom, amellyel az asztalra lebbentek egy étlapot, és – ha eltekintünk a mindenféle rosszindulat hamisító erejétől – talán még pontosabbá is válik a párhuzam, amint egyszer-egyszer csupán a színes, cifra feliratú ÉTLAP-borító kerül a vendégek elé.

A délelőtt maradványai eseménytelenül tűntek el. Talán Lujzi, a bő pénztárosnő próbálkozásai említhetők, aki már régóta feni rám a fogát. Ügyetlenül és minden ízlés nélkül támad: ez az igazi rámenősség.

– Tudja, Lujzika – suhogtam felé aztán, amire a himlő örök jelei finoman elszíneződtek az arcán –, tudja, az ember egy idő után eljuthat odáig, hogy a minden cafrang nélküli állításokat mondja csak. Menjen a fenébe. – De nem haragudott rám, csak kacarászott.

– Ó, maga, maga!…

Beosontam szűk és számomra indokolatlanul kedves alagsori szobámba, ahol most már jó ideje magam laktam, miután Fecó (aki bárpincérként komoly maffiák részese volt) egyik napról a másikra eltűnt. Hiánya csak akként érintett, miként vihar előtt a fecske szárnya a vizet. Fecót valami barbár okosság jellemezte, ami engem nem vonzott különösen. Eszével fölfogta a pincér-lét alapvető koreográfiáját, de hiányzott belőle az együttérzés esetlensége, amit talán az estéli nőkkel való bánásmódja tükrözött a legföltűnőbben. Minden holmiját itthagyta, úgy ment el.

– Belefőzték a húslevesbe.

– Leszúrta magát egy kardvirággal.

– Beleszeretett egy olyanba!

A cég nőalkalmazottai lassan fogytak ki leleményeikből, sokáig susogtak, mint a falevelek alkonyatkor.

Úgy néztem körül a szobában, hogy ne változzék annak alapvető struktúrája, amin azt kell érteni, hogy mindenik zokni (amelyek döglött, de rokonszenves állatokként hevertek erre-arra) ott maradt, hol volt. Tekintetem, mint a gombostű bizonyos potrohokhoz, könyörtelenül siklott. A rendetlenség nem volt ordító, de szembeötlő: a tárgyak már megkezdték önálló életüket, azt a ferdeségre törekvő, valóságos hajlongást, amelyet mindig tehetetlen félelemmel állapítottam meg. Az ablakhoz léptem, fölemeltem a kezem…

– Állj! Ki vagy!

… és az ablakkerethez nyomtam. Mintha föl lennék feszítve fordítva, arccal a keresztfának, borzalmasan, hisz még a kínok sem futhatnak szabadon föl-le az arcomon, nem láthatom a megvető és gúnyos, mocskos mozdulatokat, melyek adnak enyhítést, ha mást nem annyit mindenesetre, mint minden más esemény: mérik, és így gyorsítják az időt; csak a fa erezete, korhadása, az INRI.

Nem az a nagy és igazi rendetlenség, amikor minden egészen másutt van, mint ahol lennie kéne, hanem mikor minden éppen hogy nincs a helyén. Hiányzott belőlem a Fecó átlátszó célszerűsége, hogy csak úgy, egy tiszta legyintéssel elűzzem a félelem és tehetetlenség madarait. A portás csöngetésére lemásztam a keresztről, kezem átpattant a szögön; a keresztfa hónaljában üveg nőtt: üvegpók szőtte már réges-rég unalmas szálait.

Milyen sokszor érkeztem erre a fintorra! Lajos úr, a portás, akár egy hüllőt, fogta a jövevény igazolványát, szemében a leplezetlen viszolygás. Lajos úr ócska, pökhendi alak volt, az egyetlen, aki megkövetelte, hogy magázzuk. De hát ő is csak itt úr, ahol szolga – végül is. Hátulról az öreg (mert a haját már elérte a fehér egy-egy hulláma) elég siralmas látványt nyújtott roggyant nadrágjával, fekete, megtiport cipősarkával és avval a rövid, merev zakóval! Megértettem hát Lajos úr finnyásságát, ha szakmailag, mélyen elítéltem is. Én magam sem tudtam elrejteni ekkor még iróniának gondolt hülyeségemet.

– Uram, a kufferját!

Bár kétségkívül precíz is voltam (de csak másodsorban), hisz azt a töredezett szélű, meghatározhatatlan színű, már-már madzaggal átkötött vackot bőröndként tisztelni!… Sőt: poggyászként!

Megfordult, és tüstént föltűnt (s ez bizonyosan utólagos belemagyarázás) az az ellentmondás, ami arca egyes elemeinek durvasága, elrajzoltsága és az egész arc finom határozottsága közt fennállt.

– Jó napot. Tocska Ferenc vagyok.

Nem jöttem zavarba, sokféle nép megfordult nálunk; Tocska úr a tébláboló, vidéki bácsika minőségében érdektelen volt, rutinosan tereltem a szobájába. Az egyetlen megjegyzésre érdemes és egyszersmind zavarba ejtő momentumnak az a pillanat bizonyult, amelyben az öreg a zsebembe gyűrt egy tizest.

– A jó pincér nemcsak táncolni tud, de tányérozni is – mondogatta a Náci bácsi, aki már ötven éve él eszerint. (Az igazán exkluzív vendégeket még mostanság is ő szolgálta ki. Engem nagyon szeretett.) Birtokában voltam tehát annak a fejbólintással kísért, enyhén alamuszi mosolynak, amellyel kinyújtott és megtermékenyített tenyeremet visszahúztam a zsebembe. Mégis most mintha egy hamis jelenet szereplői lettünk volna.

– Tessék, fiam.

Az ebéd barátságos, családi légkörben telt: az új olasz csoport estére ígérkezett.

– Dzsuzeppe, dzsuzeppe – gyakorolták a konyhalányok, és szelíden vihogtak.

Mártika megkért, hogy sózzak valakire egy paprikás csirkét (mert mellyehúsát akar enni, csitt!). A föladat szépnek tetszett, de mikor enyhén meghajoltam egy magas, szőke nő asztalánál, s ő a negyvenen túliak színpadi mosolyával felelt, akkor már látszott, a föladat nem szép: olcsó. Úgy mondtam a mondatokat, akárha egy ló nyakát paskolnám.

– Nem ajánlom, asszonyom… De igen, kitűnő. Mindazonáltal úgy tudom, inkább hátszín, mint bélszín… Bélszínnek van írva, de tetszik tudni… Az átmenet… Természetesen. Noha az végül is mégsem vesepecsenye… Nos, mondjuk, egy rácpontyot… Igen, az eltart… Akkor talán valami friss, fűszeres… Ajánlhatom talán a paprikás csirkét?… Nem. Nem tetszik szeretni… Esetleg…

Miután kivittem a hölgynek a csirkét, nem volt dolgom: embereim ettek, s ez amolyan kotlás-érzéssel töltött el: béke és ételszag suhant az asztalok között.

Tocska bácsira akkor figyeltem föl igazán, amikor dobálni kezdte a kenyérdarabokat a szaftba. Ez önmagában még nem tiszteletre méltó fordulat, de az a nyugodtság (érthetően és pontatlanul szólván: magabiztosság) és lezser szomorúság, amellyel szemrevételezte a piros-barna pöttyöket az abroszon – az több mint véletlen volt. Hisz milyen jól ismerem a szavaknak s tekinteteknek azt a sündörgését, a kezek bocsánatkérő és cinikus kapkodását, amire tapintatosan félrehúzódom!

– Fiam!

– Igenis.

– Összemaszatoltam ezt itt, ni.

– Nem baj, Tocska bácsi. – Még nem ismertem eléggé (csak) szerettem.

– No. Nem is azért, fiam. Ha kicserélnéd a terítőt a palacsinta előtt.

Ebéd után Tocska bácsi hamarosan eltűnt, barátságosan integetett, és láthatóan gondot okozott neki a forgóajtó. Én az időt húztam (primitíven, akár egy rágógumit). Egy ideig szegény szőkémet figyeltem, ahogy küszködött a csontokkal. Jóságos voltam.

– Na, na. Fog ez menni!

Lajos úrtól megtudtam, hogy Tocska bácsi számláját egy téesz fizeti. Lajos úr ismét figyelmeztetett az igeragozásokban rejlő lehetőségekre. Azután a konyhában tettem link kísérletet Mártikánál, a csirkére való hivatkozással.

Előbb-utóbb elkerülhetetlenül a szobám ajtajában álltam. Ám amint benéztem, már menekültem volna: rám vetült a tárgyak bizonytalansága: éreztem, hogy addig nem kezdhetek semmibe (nem is akartam valamibe belekezdeni, de ez nyilván véletlen; vagy ha nem: akkor is szükségem és jogom van egy elvi szabadsághoz), amíg el nem helyezem a dolgokat a szobában úgy, hogy azoknak egy érdektelen rend szúrós tekintete előtt sem kell pirulniok. Most hová? Átvágtam a szobán, egyenest az ablakhoz, s fölkapaszkodtam a keresztfára. Két tenyeremet és egymásra fektetett két lábfejemet ügyesen bujtattam át a szögeken. A belső udvaron, mint vacak, színpadi hattyúk, párnákkal, lepedőkkel megrakott asszonyok úsztak át…

Vacsoráig nem érkezett meg Tocska bácsi. Nem így az olaszok: a nők zsongtak, mint a méhek. Időnként egy-egy közülük abbahagyta a mosogatást, vagy megállt, karján a friss vánkosokkal, két emelet között, s révetegen azt mondta.

– Óh.

Az olaszok villogtatták a fogukat: kedvesek voltak. Már a feketekávét szórtuk (akár a vetőmagot) a fiúk elé, amikor a forgóajtó kipörgette magából Tocska bácsit. Kicsit megtántorodott, de inkább csak hunyorgott; én mindenesetre odaugrottam.

– Hát végre, hogy megjött. – Barátságosan végigmért.

– Vajon?

Nagy kedvvel végeztem a dolgom. A külföldieken megtettem az utolsó simításokat (magamra rántván sok kis édes lány irigy sóhaját), s aztán azzal a ráérősséget mímelő forgással keringtem az asztalok között, amelyből mindenki a személyes odaadás jeleit olvashatta ki. Szép káprázat ez, amelyhez a technikai tudás biztonsága és arányérzék szükségeltetik, az utóbbi, hogy gyeplőzze a sietséget, megóvja a kapkodás veszélyeitől.

Amint Tocska bácsi egy hosszú mozdulattal a sótartó után nyúlt, tömpe zakójának ujja fölcsúszott, s húzta magával az inget is, így az alkar belső felétől induló, kifelé kanyarodó sebhely vált láthatóvá.

– A háború.

Igazítottam az egyik terítéken.

– És fáj?

Ravaszul megcseréltem a kést meg a villát.

– Nem fáj, csak hasogat. Megérzi az időt.

– Akkor mondja meg, Tocska bácsi, hány óra?

– Hülye vagy te, fiam.

Ezt mondta az öreg, és ez igen bölcs állítás volt. (Azt kell mondjam, a bölcsesség egy kulacs víz, amelyet a bölcs emberek kínálgatnak. A víz – az adott esetben – nem kristálytiszta: szeretet homályosítja.)

– Hozzál, fiam, egy üveg bort.

Az olaszok pöntyögése egyre távolabbról hallatszott: elrepültek az éjszakába. A konyhába vezető ajtó mellett Tardi úr támasztotta tétován a falat; mintha csak véletlenül lett volna itt.

– Fehér, száraz.

Az étterem kezdett egy, a bárhoz vezető folyosóvá átvedleni. Tocska bácsi a tortával bíbelődött, a villa nagyokat csattant a tányéron. Összenéztünk a bor sárgás háta fölött; nekiveselkedtem.

– Micsoda nagy kupleráj van nálam!

Válaszul a villa csattogott. (De már a kérdés előtt is: előbb lenne meg a válasz, mint a kérdés? Ejnye.)

– A szobámban. Ott.

– Ha zavar, csinálj rendet.

Az öreg kifejezetten majszolt.

– Nem tudom előre megtervezni. Nem látom át az egészet.

– Nem kell átlátni. Meg kell csinálni.

Akkor gyöngéden rám nézett, amire szükségünk is volt, mert egy nyomorult pillanatig azt hittem, ezt így érti:

– Minek az a sok duma.

– Ne legyen olyan értetlen! Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el.

Az utolsó falat előtt letette a villát, és a már megcsodált természetességgel kézbe fogta a tortacsonkot.

– Azt tudd meg, mi az, amit ki akarsz dobni. – Harapott egyet. – Ott rontod el, hogy a dolgok határait nézegeted. Meddig lóg be az asztal, meddig lehet… meddig… – Majd szertartásosan, mintha fölolvasna, azt mondta. – A súlypontnak szenteld a figyelmedet!… Mit vigyorogsz?! – És ő is vigyorogni kezdett.

Könnyű pille-lányok mászkáltak ide-oda. Mállott arcukat kerülte a fény. De mi halkan azt mondtuk.

– A macák.

Szép, léha hátteréül szolgáltak a Tocska bácsi ekkor fölhangzott mondatainak, amelyek egy nyugatnémet félautomata tehénistállóról szóltak, és őróla, Tocska bácsiról, aki tárgyalásokat folytat ez ügyben.

– Maga tud németül?

– A feleségem német.

Látszott, a legnagyobb gondom az, miképpen forgassam a poharamat, hogy az (a fény visszaverődését tekintve optimális helyzetűvé váljék, azaz) csillogjon. Manővereztem. Hogyan lehet német nőt feleségül venni, s az egyszerűség kedvéért csak a főtt krumpli sárga, formátlan kupacaira gondoltam. Nyugtázta bocsánatkérő hunyorgásomat.

– Nem egyszerű ez. – Már csak ketten üldögéltünk a teremben. Tardi úrral titkos jeleket váltottunk, melyekben ő rosszallását juttatta kifejezésre, de miután megértette, hogy nyugodtan elmehet, elment. – Mondom.

Mesélni kezdett, dünnyögve, mintha csupán levegőt venne. Berlinről, a széles utcáiról, melyek, mondta, nem azért szélesek, mint más városokban, hanem hogy egy hadsereg komfortosan elférhessen rajtuk (a szavakat: állé meg promenád, bizonyos kevélységgel mondta), a nőkről, a szőke pihékről a nyakon.

– Őt nagyon szerettem. Módjával értettük egymást, de igen jól megvoltunk. Sokat nevetgélt, olyan volt, mint egy kiscsikó.

– Muraközi – mert közben elszemtelenedtem.

– Azon a napon, amelyiken az a szörnyű dolog történt, óráról órára változott az idő – itt Tocska bácsi finoman elmosolyodott, s én értékeltem ezt –, így ragyogó napsütésben sétáltunk, fejünk fölött esernyővel. Időnként megpörgettem az ernyőt. Valamelyik minisztériumi épület előtt őrségváltás zajlott: mi is odasodródtunk. Két katona állt a hatalmas lépcsősor tetején. Hárman jöttek csattogó léptekkel jobbról, a középső alkalmasan üvöltözött, mire ráfordultak a lépcső egyenesére, majd a lépcső tövében megálltak; további üvöltözésre a fenti kettő lejött, és elindultak feszes vigyázzlépésekkel felénk. A katonák fiatalok voltak, rózsaszínes arcbőrüket borotva nem sarabolta sokszor. Ekkor iszonyatos dolog történt. Ahogy lépték a díszlépést, s a talpukat nagy erővel lecsapták, kissé megrebbent a szempillájuk, és ilyenkor letört a tekintetük… ami gyakorlatilag úgy történt, hogy a szemgolyók kifordultak, a fehérje billent előre. A lány azt mondta: Nézd, milyen fessek! Akkor végérvényesen tudtam, hogy német nőt feleségül nem veszek. Természetesen fölemeltem a válláról a haját, és a nyakába csókoltam. Többé nem láttam.

A bárból fény, kuncogás és zene törmeléke sodródott. Nagyon tetszett a történet. Tiszta esztétika: és ezt manapság már csak mi, pincérek őrizzük. De a folytatás bonyolultabb lett (bár továbbra is tetszett).

– Érdekel ez téged egyáltalán?!

Nem válaszoltam, ami biztosabb kijelentés egy „igen”-nél (hiszen az csak egy tagadott „nem”).

Szavai nyomán egy férfi kezdett futni az erdőn át, valahol a Szudéta-földön. A háború a végét járta, de, akár egy klimaxos lotyó, vadul ölelte, akit ért. A férfi hamar azok ellen harcolhatott, akik ellen eredendően akart is: miután hadifogságba került, egy vegyes partizáncsapatba jelentkezhetett. Az oroszok nem egészen bíztak bennük, így a veszélyes helyekre kerültek többnyire. Bár hol nem volt veszélyes?

A férfinak a zsugorodó Birodalom egy félszigetszerű nyúlványán kellett átvergődnie, hogy valamit valakihez eljuttasson. (Egy hírt, egy parancsot, üzenetet, a szót, hitet, egy mozdulatot: a feladat mindig is ez.) Nem tudni biztosan, miért kopogott az erdei ház ajtaján, sutba vágva a legelemibb óvatossági szempontokat. Később úgy mondta, a házacskának a két ablaka által olyan barátságos tekintete volt, hogy ezt figyelmen kívül hagyni, azt a hányaveti, érdektelen durvaságot jelezte volna, amely nem más, mint a háború ócska és valóságos győzelme – mert a háború mindig győz, ha őt magát némelyek megnyerik is.

– Rossz katona voltam.

– Bujkálok – hazudta a férfi az ajtót nyitó öregembernek –, szétvertek a ruszkik, és most keresem a hadtestemet. Alhatnék itt?

Az öreg rémülten hőkölt vissza. A férfi gyorsan kapcsolt, és iskolai németségének romjaiból újraépítette a mondatot. A házigazda mögül riadt (hát persze!) asszonyszem pillantott rá.

– A lányom – mondta sután (de németül) az öreg. Ott ültek a durva faasztalnál, a férfi mohón szaggatta az elébe tett szalonnát (három napja nem evett), a nő pedig némiképpen közönyösen rakosgatott, mikor az öreg ránézett a férfi géppisztolyára, s furcsa, nyers mozdulattal azt mondta.

– Meghalt a férje Sztálingrádnál. – És még hozzátette: – Megölték az oroszok.

A jövevényt elálmosította a telítettség érzése, s ledőlt az egyik ágyra.

– Apám kiment fűrészelni – mondta később a nő. Időnként egy aknavető hangja sípolt át a szobán, és a hang végén díszítésül, mint a süketnémák hörgése: BUFFF. A férfi a nő arcát nézte, a szép, tiszta konstrukciót és a kemény, egyenes vonalakat föloldó barna, hullámos hajfürtöket. Egy mérhetetlen pillanat múltán az asszony így szólt.

– Menekülj.

Remény nélküli szó volt ez, mintha azt mondta volna.

– Imádkozz. (Érettem, az árulóért is.)

Futás zaja hallatszott. A férfi fölállt, odalépett a nőhöz.

– Ih verde…

A németek nem lőtték agyon rögtön, elébb a parancsnokságon ki akarták verni belőle, amit emberből ki lehet. Az út egy kisebb folyón át vezetett, éppen a hídon jártak, amikor a közvetlen közelben a vízbe esett egy gránát. A németek a földre vetették magukat, a férfi pedig a szimmetrikus mozdulattal a folyóba. Még sokáig hallatszott a géppisztolyok raccsolása.

Tocska bácsi hátradőlt a széken.

– Megúsztam egy viszonylag jelentéktelen karsérüléssel. – A borosüveg szerencsétlenül üres volt.

– És hogyan találta meg?

– Nehezen.

Már meg-megrepedt az éjszaka tömbje, és a sötétség réseiben lányok villantak fáradtan. Lajos úr hidegen, szakszerűen terelte a párokat. A Fecó idejében hangosabban, vidámabban, ocsmányabban zajlott ez a hajnali piruett. Az arcokat csókok szabdalták.

A mi együttlétünk lassan foszlott széjjel. Amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, körbenéztem, aztán gondolkodás nélkül, de méltósággal körözni kezdtem, s mint a vércse, lecsaptam egy-egy papírlapra, és a csőrömbe véve, a kosárhoz cipeltem. Talán elég az érdektelen papírokat összegyűrni, és a fontos tárgyak, anélkül hogy a kisujjunkat mozdítanánk, a helyükre kerülnek. A dolgok helye a dolgok alá csúszik, reménykedtem.