Az események itt úgy állnak az időben

Teret hagytam kelet-európai ösztönösségemnek: belelógattam az ujjam Temesi doktor Erőleves Tojássaljába. Az aranyló zsírkarikák, mint játékos cápák (cápácskák) nyaldosták körül a zsákmányt. A tojás képlékeny, sárga gömbje gyöngéden csiklandozott.

Tardi úr hozzám lépett, és avval a lehetetlen mozdulatával, amely maga a szomorúság, kezét a vállamra tette. De rögtön új mozdulatba is kezdett, mint aki tökéletesen elfeledkezett emerről, és előkapott egy pénztárcát a zsebéből.

– Igazi disznóbőr – suttogta. Úgy viselkedett, mint akit nagy öröm ért, pedig akkor őt már az égvilágon semmi nem érdekelte. Azt gondolom, udvariasságból játszott előttünk, azért, hogy gátat vessen a nincs áradásának. – Én nem vagyok – mondhatta volna percről percre, kedvesen, mint egy papagáj, és mi egyre kifosztottabbnak gondolhattuk volna magunkat.

– Igazi – bólintottam.

Semmi érzékem sincs a pénztárcák iránt. Bezzeg a naplementék! A naplementék iránt nagy érzékem van. És a színes, amerikai filmek iránt is nagy érzékem van. Tardi úr továbbimbolygott, bizonytalanul, egyedül.

Az események itt úgy állnak az időben, mint mazsolás kuglóf valami kakaós-csokoládés csodában (az étlapon ritkán szerepelt), a tészta ide-oda kujtorog, kibújik a krém alól, és eltűnik, nincs „előbb”, és nincs „később”, csak előbb és később van, tombol a kuglóf; figyelmeztetőül hangsúlyozom, hogy csakis a kuglóf-sziget helyzetére gondoljunk, ne az édességre, és különösen ne a mazsolákra, amik éktelenül finomak bár, de most rossz felé vinnének – legokosabb, ha úgy gondoljuk: mazsolák pedig nincsenek, és az egész Nachspeiset valami konyhaművész kismanó ecettel lepisilte. (A fenti annyiban hasonlat, amennyiben sántít: hisz a kuglóf, megvonva tőle íz, mazsolák, épp kuglófságától fosztatik meg, s megfosztatván, már nem más, mint halovány fikció. Hol marad tehát a tárgyak rámenőssége, amit végül is segítségül hívtunk!)

– Látja – toltam a kezem a kávéfőzőnő elé, még akkor, amikor azt hittem: Marika a neve, és – ez okból – sokat döngicséltem körülötte. Megtévesztett a vonalak és felületek egyértelműnek látszó kanyargása, a bőség: arra tippeltem, hogy a mennyiség minőségbe csap át. Arcának zártsága vagy még inkább Fecó (szépfiú és bárpincér) iránta mutatott következetes passzivitása eligazíthatott volna, a szoknyája hossza igazított el.

– Látom, Miklóska – válaszolta Mária, és én vártam egy kicsikét, hogy majd mond még valamit, vagy gyöngéden kezébe veszi a kezemet, a fejét csóválva végigsimít indigótól sötét körömágyamon, súlyos és nem éppen finom tapintású tenyerét reáborítja, hogy aztán egy vaskos tréfával ideig-óráig kedvemet szegje; ám a masinából gőz csapódott föl, ő fintorogva hátrahőkölt (tehát valamelyest figyelt rám), félszemmel izzadságtól fényes homlokát néztem, a színültig tömött pórusokat, félszemmel körmöm megkékült peremét.

Mert fiatal vagyok, de már tanonc nem lévén, a Házhoz tartozó – megbízhatóság és zöldfülűség kellő arányúnak állapítatott meg –, rám tukmálták az étlapok gépelését. Elestem így a délelőtt legszórakoztatóbb részétől, amelynek fordulatai ugyan jószerével nélkülem történtek (mivel szeretek dolgozni, a lógás, nagyképűen szólva, untat), de hogy – hivatalosan – kimaradtam belőle, rögvest sajnálni kezdtem – magam; egy ideig.

A délelőtt a kezdeti, gyors ideges csörgedezés után lassúbb áramlású lett (az említett viszolygásom levezethető ebből a képből is:), értelemszerűen megnőtt a hordalék, anélkül azonban, hogy a folyók nagyvonalúsága, a méretekkel járó felelősség kárpótolt volna: tohonya patak.

Üldögélhetünk hát a konyhaajtó előtt, a szervizasztal körül, és jártathatjuk a szánkat, vagy bent a konyhában, a maitre d’ hôtel pocakjának árnyékában fájerozunk. (Én soha: a kártyajátékok közül a PIROSVISZ-t ismerem. Semmi mást.) Esetleg – előbb-utóbb mindig – az egyik ablakhoz keveredünk, Fecó zsebéből, lapos szotyolahéjak permetezése kíséretében előkerül a tükör, azonnal szép fényfolt kúszik a szemben levő falra, fürgén villódzva a lányosztály ablakában, és a napfény olyan tiszta, szikrázó, hogy a lányok boldogan nevetnek, integetnek.

Pedig ha látnák a Náci bácsi nikotintól elsötétült, aggályosan ép (talán mű) fogait, miután kényelmesen fölnyíltak az ajkak, melyeken végigsöpört már a nyelv, a Fecó kiáltóan fehér fogazatát, és hallanák a szót, akkor talán rögtön összeöregednének, mellüket leapasztanák, arcukat lottyadt bőrrel fednék, ráncokkal ékesítenék.

Fájlaltam, hogy ilyenek vagyunk.

Én magam, személyesen nem… – illetve nem: hazudjam egyszer a káromra is.

Azután fentről csöngő zaja hallatszik, egy magas, barna lány még mosolytalanul visszafordul, „Szakadna a víz róla”, mondja Fecó, olyan mély hangon, hogy az már önmagában erotikus produkció, röhögésünk becsukja az ablakot, amely mögött egy tanárnő száraz kontya tűnik fel, vagy az előző lányok közül egy, érettebben, diplomával, a fényfolt továbbmászik, fölbosszant még ezt, azt – múlik az idő. (Piff.)

Nem voltam én paccer, láttam a rámbízottak mélységesen bürokratikus voltát, láttam a többiek nyugodt (és nekem szóló) mosolyát, de elég kezdő voltam ahhoz, hogy örömet találjak a papírlapok tiszta rezgésében, a másolatok keménységében; kezdőségemet a legfényesebben az jelzi, hogy el-eljátszottam mint valódi eshetőséggel azzal, hogy majd – egyszer – valamit egyszerűen nem gépelek le az előttem fekvő, sokszorosítandó ételnévsorból, s ezáltal tevőlegesen veszek részt a világ formálásában, mert „nem lévén” kürtőskalács, egy édesszájú nő rosszkedvű lesz, arra is ráeszmél, hogy hízik, sőt már kövér, és öregszik, hazaérve patáliát csap valami koholt ürüggyel, mire a férj – aki rabiátus természet; van ilyen – kitaszítja a nőt az erkélyre, a rozsdás vas nem bírja el a kilókat és az emberi fájdalom ilyen mértékű lendületét, összeroppan, a nő lezuhan, igen ám, de éppen arra halad egy kormánydelegáció, lomha, osonós Mercedesben az amerikai elnök (de lehet – evvel a fáradsággal – a szovjet is), akit a nő mintegy laposra passzíroz. Nagy diplomáciai gubanc.

Az ötlet gyermekded voltát fölismertem, ami természetesen mit sem csökkentette az amatőrség jelenlétét: csak a dolgoknak nagyon a kezdetén álló ember gondolhatja azt, hogy a külső ellenőrzés hiánya növeli lehetőségeinket.

Különösen a Szűzérmék Kassai Módrát fenyegette veszély, doktor Temesi kedvenc csemegéjét.

Engem meghat, ha sürgünk-forgunk egy fehér szmoking körül, a hatalom ilyetén megnyilatkozása rokonszenves számomra. De a hatalomhoz érzék kell (ahogy a naplementéhez): a „kell” – ez a fogalom sajátosságából következik – az alkalmazkodni kényszerülő helyzetéből fogalmazódik meg, mert ugyan a hatalom maga válik nevetségessé, de az észlelő lába alól elhúzódik a talaj, nincs tér, ahol kibontakozhatnék a nyilvánvaló, fölfuvalkodott ostobaság; összepréselt száj van, váratlanul szétszakított szalvéta van, az izmok fölösleges készenléte van. A forma torzulása ez, a szivar pökhendi ágaskodása vagy a kishitű hebegés ugyanannak az összetörtségnek a megjelenése; csupán vérmérséklet dolga, ki fél, és ki, aki félelmet kelt: egyenek másutt!

Doktor Temesiben dúlt a tahóság, és ennek bármilyen fokára igen érzékenynek mutatkoztam; nemrég kerültem el egy csehószerűségből, s azt gondoltam, itt, ahol az abroszok fehérek, a vendégek (felületesen szólva) gazdagok, a körülmények kulturáltak – itt már kevesebb figyelemmel is elboldogulok. Ma már a csehókról is másképpen gondolkodom.

Temesivel rögtön egymásra találtunk. Én azt mondtam, ahogy megláttam barna arcbőrét (elbazilikázott, híg bearni mártás), természetes fehér haját (festék), a fehér szmokingot és a piros (!) nyakkendőt:

– Hi–hi.

Mária, akinek elvileg ekkor még űzött vadként kellett volna menekülnie férfiú magam elől, ugyancsak ezt mondta. Temesi graciőz mozdulattal intett felé, afféle „Pá, kicsikém”-et. Valamivel később így szólt hozzám:

– Fiam, ne szerencsétlenkedjen itt, vigye vissza, és hozzon frisset. Hiszen – fölemelte a mutatóujját, és örült. – Figyeljen csak. Na, ne féljen, hajoljon bátran az étlap fölé. Na? Mit olvashat itt? Nem ott, te ütődött! Úgy bizony: fris-sen-sül-tek. Na, látja.

– Igen.

– Igen, uram, kófic!

Az ilyenfajta jelenetet – van bőven – megalázónak gondoltam akkoriban. Meglehetősen mereven, pusztán a hallott szöveget tettem mérlegre, sok mindenről megfeledkezvén így. A vendég olyan, amilyen. A pálya göröngyös, a labda tök, a bírók csalnak. Az érettség jele, ha ezt a fölismerést nem megalkuvásként értékeli az értékelő, ez nemcsak (egy) fáradt megjegyzés, amit az mutat, hogy még poénként sem juthat az az észbe, hogy miután az egyik szakács felé fordulva, haverkodva az mondatnék: „A stiglinc. Pedig megeszi , a köret, majd a parizerdarabkák külön, a mutatóujj által föltúratnék, és visszavitetnék a vendéghez, aki nyilván bólintana, s azt mondaná: „Mindjárt más.” „Igen, uram.”

– Falatozik – mondtam Máriának. Temesi akkurátusan dolgozott, bejárta fogainak legrejtettebb zugait, és – valóban – a nyáltól elpépesedett fogpiszkálóvéget leharapván, nyelvével, ahogy az arc kavargásából gondolni lehetett, rostokra szedte az elpuhult fát – és nem látszott, sem szertelen köpdösődés, sem tenyérrel álcázott, fával dúsított, diszkrét (azaz nem folytonos) köpés nem igazított el, nem látszott, hogy az ily módon földolgozott fogpiszkáló elhagyta volna a szájüreget.

– Jó az étvágya – mosolygott Mária, amit (és akármit) módomban volt félreérteni. A pultra könyököltem, elmaszatolva kávéscsészék szabályos nyomait. (Körök, körök.) A kávéfőzőgép fénylő fémrésze tükör lett: mozgó szám minduntalan magával ragadta az egész képet, utálatosan hullámzottam és rámenősen. Gerinctelen kedvemben voltam. Mária lehajtott egy kart, gőz sistergett.

– Nem fél attól, Miklóska – tekintetét fölemelte a párás poharaktól –, nem fél attól, hogy egy ilyen szőke kontyos nő, nagy mellekkel, egyszer majd azt mondja magának: „Mit akarsz? Ekkora a fiam, mint te, vérfertőzést?! Négy abortuszom volt, két férjem”. Mit akarsz.

Elfordítottam a fejem, a tükörkép oválisan elnyúlt, a szám helyén sötét árny, szemem rövid, ezüst kígyó. Ahogy szemügyre vettem a gép csillogó falán széjjelszaladó foltot, pillantásom visszacsúszott Máriára. Hirtelen tétje lett a jelenetnek. Önszántamból lemondtam a hódító és a felsült hódító szerepekről: az asszony nem volt „hódított”, és nem volt „meghódíthatatlan”. Bántó lelkesedéssel azt ismertem föl, hogy nincs mire játszani magamat, olyan valakivel állok szemben (italtól kissé kuszán, bennem előző mozgásaim következményeivel), aki előtt érdemes, hogy legyek, hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem. Azt láttam meg, hogy ez valóságos jelenet, olyan, amelyre emlékezni lehet, olyan, amelyben lépni lehet, mindenféle zavaros és hátrányos következményekkel.

Meghúzódtam a kávéfőzőgép tövében.

Később sokat könyököltem itt, a beszélgetések közben szabad kezemmel kockacukrot rakosgattam: tornyot építettem, ledőlt tornyot építettem, vagy csupán (?) egy gondosan kiválasztott kocka éleit simogattam, nem öncélúan: a cukorpor havazása és látványa a fekete pulton és a keletkezett kockánál barátságosabb test kárpótlás, magyarázat.

Egy alkalommal Mária szemére vetettem, miért illegteti annyit magát. Jó passzban voltunk.

– Nekem foglalkozásbéli kötelességem, hogy domborodjék a… – és megrázta kicsit (ezt is, azt is). Nevetett. – Ez nem egyszerű dolog, Miklóska. Az embernek nagyon kell tudnia ezt a kettősséget. Hogy mi ő, és mi a jelmez. Mert könnyen azonosulhat a domborulataival.

– Elzüllik? – kérdeztem figyelmetlenül és konkrétabban. Elvörösödtem.

– Hát van azért átmenet – mondta kedvetlenül.

Hamar megengesztelődött (jól tette: részemről csak grammatikai baklövés történt; nem ítéltem), mert mikor Temesi doktorhoz loholtam – arcátlan időmeghatározás –, intett felém, hogy nem haragszik, vagy haragszik, de már nem sokáig, vagy nem nagyon haragszik, de még másnap is óvakodjam a potya kávé kísértésétől, ennyi jár; komplex kézmozdulat volt, és egyértelmű. Temesi akkor nagyon furcsán viselkedett, amint letettem eléje a tányért, megmarkolta a karomat (fájt), és – viszonyunkat tekintve teljesen indokolatlan – bensőségességgel a cipőjére mutatott:

– Valódi disznóbór. – Majdnem sírt, karomat szinte egybegyűrte a kabáttal. Temesi összezsugorodott, nem különböztette meg semmi a sótartótól. Ostoba képet vágtam, nem esett nehezemre.

– Igen, uram.

– Klimaxos – mondta nekem erről később Mária.

– Ó, a maga öniróniája – válaszoltam én, mire arcul legyintettek. – Hozzám ért! Hozzám ért! – bohóckodtam előtte. – Elteszem az arcom emlékbe. – Szép, fölületes barátság alakult ki közöttünk, néhány rítusszerű műsorral. Ha egy nap sokan szemtelenkedtek (beleszámítva saját otrombaságaimat is), akkor elhaladván előtte – első fázisban – így vigasztaltam:

– Bízzék. Mária. – És amikor jöttem visszafelé, megpakolva, mint egy málhásló, folytattam: – Bízzék! A nő is ember. – Ennek örült. Kislányosan összecsapta a kezét, de amint elült a csattanás, a mosolyka (mert ez az volt) irdatlan csücsörítésbe fordult. Szépen csinálta. Reggelente ellenőriztem sorsának alakulását.

– Férjecske?

– Még mindig: élettársacska.

– Aki tegnap.

– Az.

– És még mindig öreg?

– Öregszik.

– De maga csak nem?

– Én nem – mondta kelletlenül. Aztán, mint akinek valami apróság még az eszébe jut, vagy mint aki legyőzi önmagát, mindig hozzátette: – Én is. – Közös kötelező nevetés következett; mintegy evvel ébredtem. Szakmailag sokat fejlődtem ettől a kapcsolattól.

– Okos enged – mondta, látván, hogy nehezen tűröm a doktort. (Nem vagyok elfogult Mária iránt: mennyivel finomabban és pontosabban figyelmeztetett szegény Tardi úr, amikor észrevette, hogy szinte félig bent ülök a Temesi Erőleves Tojássaljában.)

Azt terveztem (ugyanis), hogy miután fölvettem az italrendelést, fölöslegesen megigazítom a sótartót, elforgatom, hátralépek, és a fejemet mereven fölemelem, föltehetően a „távlatokat” ellenőrizem, megnyerő mosoly fodrozza szám. Ha megengedi, susogom, és villámgyorsan a földre vetem magam, mint valami állatka (evet?), bekúszom az asztal alá, leszegett fejem tereli az abroszt. Mak, mak, biztatom magam. Mit művel, őrült!, sziszegi a doktor. Ekkorra én már visszahajtottam nadrágjának egyik szárát, miközben kézfejem undorító módon és szándékosan súrolta jó ívű bokáját. Mindjárt, doktor úr, mondom a törzsvendégnek kijáró – ritkán zavaró – bizalmaskodással, a letakart asztal, akár egy nagy harang kerekül körém, hangomat öblössé teszi, kicsit hivatalossá is (templomi harang!). Elkerülhetetlen, hogy néhány arc felénk forduljon (a hatást nem erre építem), az oszlopnál ülő súlyos nőé bizonyosan, ekkor tarthat a süteménynél, ráérősen szabdal, csokis nyál gyűlik, slendrián szalvéta után morzsa nő a púderből, álszakáll; a doki rugdos. Csiba te!, de nem harapok belé. Karomat visszahúzom a pincérkabát ujjában, s a fehér szövet végét a tenyeremhez szorítom, ügyelve, hogy gomb ne zavarjon munkámban: dörzsölni kezdem a cipőjét, lehelek, dörzsölök, lehelek. Mit művel, őrült! Azonnal, doktor úr. Megpaskolom még a rüsztjét, búcsúzom, és négykézláb kihátrálok. Legelőször tehát a fenekem tűnik föl, kecsesen, majd a föltartott hát a meggyűrt és a törzsem körül elforgott kabátkával. Van, aki nem tudja visszafogni a nevetését, van, aki tudja. Fölállok; csapzottan, hűségesen ránézek. Szemem inkább piszkosszürke, mint kék, de azért megjárja. Boldog vagyok, akár egy puli. Köszönöm, és fülig elvörösödik. Csirkefogó, agglomerátum!, üvölt félig elvörösödve. A kellő bátorság megszerzése és annak fölismerése, hogy mekkora ostobaságra leltem, szükségképpen esett egyugyanazon pillanatra. („Így megy ez.”)

Meghúzódtam a kávéfőzőgép tövében.

Az erősen rövidülő – és egy „idegen” lámpa miatt elhalványult – árnyékcsíkok végigfutottak a fekete lapon, a pult szélén lecsordultak, hogy Mária combjára, cipőjére eshessenek. Az az érzésem támadt, hogy Mária a sávok által kijelölt végtelenben áll. Ezt megmondtam neki. Hevesen megrázta a fejét, a hajtincsek élesen vágódtak az arcába. Később azt mondta:

– Nagyon fölbosszantott avval a gyerekes végtelenesdivel.