A fürdőszoba fortélyai

Ódon kifejezéssel élve, elég vészterhes dolgot kívánok előadni ahhoz, hogy azzal a lanyha kéztartással és figyelemmel kezdhessem ezt az írást, mintha étlapot gépelnék, kezem unott és nyugodt lehessen, kizárt dolog, hogy a  wroch worcester szószt ch-val írjam, éberségem a Bevert Tojás Hadik Módrától a Feketekávéig ível, a 19,50-től a 4 Ft-ig, csak az indigó ragadós, gyanús kékje legyen emlékeztető.

– Ma beviszlek a fénybe – mondta nekem egyik délután Fecó, a bárpincér, akit nem kedveltem. Kissé tartottam tőle, jóllehet itt az egyetlen régi ismerősöm volt, együtt jöttünk abból az étkezdéből, de egy szemernyit sem ismertem jobban, mint a kezdetkor, pontosan azt a félelemmel súlyosított viszolygást éreztem föltűnően szép arcát látván, amelyet legelső alkalommal, amikor beléptem az irodába, s ő odavetette: „Nyuszifül?” Arca szép volt, és ideges: valamelyik vonal mindig mozgásban, különösen az orrcimpák remegése hatott rám: teljesen készületlenül ért, lerohant, és mivel eltorzította a száját is, érthetetlen (fizikailag az imént okadatolt) erőszakosságot mutatott. Az, hogy Fecó ezen az új, elegáns helyen is lényegében ugyanazt az ordenáréságot el tudta játszani, mint ott, a csehóban, formaérzékét bizonyítja, elismerésre méltó. – Beviszlek a fénybe, a pompába.

Aztán csak berúgtunk, Fecó eltűnt egy akárkivel, s magamra maradván, lassan – egy, a kávéfőzőnőt érintő, bonyolult kitérővel – hazafelé sodródtam.

Éppen hogy nem fájt a fejem, és ennek tudása vagy képzelése alig valamivel jobb a már létező fájdalomnál. Osontam.

Ha van nálam kulcs, csörren a zsebemben, bököd, vagy pörög a karikán az ujjam körül, akkor egyszerű a helyzetem, mert a zár cincog, matatásomra fokozatosan figyel föl a kutya, így módja van fölismerni és kussolni, s ezen alapföltételek mellett, lehajolva (az ablak párkánya a mérték) és fürgén futva elkerülhetem édesanyám véletlenszerű és gyakori pillantásait, vigyázva természetesen, hogy a silány, most jótékony füvön fussak, ne a csikorgó murván – sosincs nálam kulcs; ezért balkezemmel magam felé rántom a kétszárnyú kertkaput, jobbal meg kilököm a támasztórudat, s rögvest utána – mint egy nyakat – elkapom. Mozdulataim erőszakossága, lendülete bosszantja a kutyát, és egészséges ösztöneire hagyatkozva el nem kötelezetten vicsorogni kezd, azaz fogai sárgán fölfénylenek, figyelmeztető kurrogás hallatszik, indulat nélkül – egyelőre. Tudatni kell vele, hogy kik vagyunk, és ez, persze, nem egyszerű.

Anyám elkerülésére közvetlen mód is kínálkozik: halottfehéren, fájdalmasan(!) átröpülni a szobán, A FEJEM, hallatni szenvtelenül – hogy ne tűnjék ki a csináltság, és be az ágyba; nagy figyelmet kívánó attrakció, számolatlan elbukás lehetőségével (édesanyám eredendő bizalmatlansága, a röpülés esetleges hatása az amúgy is megbolygatott gyomorra, a szőnyeg egy álnok redője satöbbi satöbbi).

Nincs balhé, de valamiképpen nagyon visszataszító az egész. Édesanyám ugyanis, amikor még csak a küszöbön állok, és a legkevésbé sem imbolygok – mert csak egy korsót hörpöltem le, vagy ugyan be vagyok szipózva, de összpontosítok –, akkor fölemeli a fejét, kissé magasabbra, mint azt a belépő arcának szeretetteljes szemrevételezése indokolná, de ez az alibi amúgy is hamar fölfedné mivoltát, mert édesanyám kihívóan a levegőbe szippant. Orrlyukából néha szőrszál bújt elő.

– Miért nem vágod le? – mondom vadul, halkan.

– Sör. – A fejét forgatja, áhítatos. – Sör és parányi konyak. – Mintha csak a produkció érdekelné, az, hogy elkápráztasson. – Sör, konyak és valami csaj. – Ezt nagyon furcsa hallani az ő szájából. – Igen olcsó, ha nem is pont Krasznaja Moszkva. – Ekkor néz először rám. – Pacsuli. – Akárha azt mondaná: vérnősző barom. Illetve azért ez túlzás már talán így, azt hiszem. Nincs balhé.

A kertkaput a szokott agresszivitással, csendben hatástalanítottam, s már futni kezdtem volna (nyakamat – mintha csak árnyék volna – megnyújtottam), amikor észrevettem az anyám mellett egy másik alakot.

Hogyan került ide az apám (annyi év után, persze)?

Gyakran találkoztam vele, elvitt ebédelni, szerdánként – mert akkor volt a szabadnapom –, irtózatos helyekre, és én finnyás voltam. Érdeklődve nézte, hogyan turkálok a pacalban, abban a csodás gomolygásban, mondanám most, s miként fintorgok a kiszolgálás elemi pontatlanságain. Talán kicsit lenéztem őt, mint ez már szokás… Bár ahogy a „torzó” korsó sört visszaküldi, anélkül hogy megsértene valakit, és anélkül hogy kunyorálna! „Köszönöm”, hallja utána a pincér, s örül, hogy tele a korsó.

A sunyi lopakodás aktuálisabb volt, mint valaha.

A fürdőszobáig jutottam el, onnét kiáltottam ki, hű gyermek, én. Apám benézett, még ismerte a járást, rám vigyorgott, ment vissza.

Már kikászálódtam a kádból, amikor anyám éles hangja hallatszott. A habfürdő fehér pamacsai összetöppedtek, gyanús szappanfoltok forogtak a lefolyó diktálta kavargásban; a hajszálak, mint sovány, agyonéheztetett kígyók, fölkúsztak a kád falára, vagy a szappanfoltokat vágták kettébe, vagy élettelenül lebegtek, egyszóval – fölvázolva a struktúrát – megnevezhető helyzetekben körülményesen leírható módon undorítóak voltak.

– Nem – mondta szigorúan. Kilestem a félig nyitva hagyott ajtón. Anyám konokul ingatta a fejét. Apám szemben vele a széken, várakozón, kezét – mintha papírból, rongyból lenne – a széttárt két térde közt lógatta le. Anyám elmosolyodott, és megenyhülve hozzáfűzte: – Nem.

A párbeszédek esetében számolni kell azzal a veszéllyel, hogy csupán egyetlenegy hang színe változásról van szó, hogy esetleg valaki egymaga próbálja a szerepeit, mondjuk hangosan beszél egy tükör előtt, amelyet benőtt, mint gaz, a pára, de azért az illető, ha közel megy (közel ment), láthatja magát, az arcát, amely ugyan vöröslik a forró víztől, s a szín egyúttal azt a látszatot kelti, hogy valamiképpen fölpuhult az archús, de mindezekkel együtt világos, a bőr fiatal, selymes. Ennek örülök, amivel nem akarom rokonszenvemet a szemek alatti táskák iránt kisebbíteni, amelyek hiányát – egyébként – a szemek sínylik meg: a párolgó, piroslóan sima bőrbe ágyazva túlontúl apróknak látszanak; akár egy malacéi. A homlokomhoz (mert odaért az üveghez) páradarab ragadt. A keletkezett ovális nyíláson át jól belátni a tükörbe.

A nagy fürdőlepedőt rendezgettem magamon átlósra, úgy, hogy a bal mellem (a lényeget tekintve a mellizmom, amely kidolgozatlan bár, de nyilvánvaló: óriási lehetőségek rejlenek benne) kilátszódjék, s ez nem kizárólag önmagában véve fontos momentum, azaz nem csupán Caesar termett előttem, arcában a kevélység szomorúságával, amely még meztelenebbé teszi az imperátor tekintetét (nem valószínű, hogy bárki ellenállhat), hanem azonmód lehetőség nyílt, hogy egy kósza, ám jó előre kitervelt mozdulattal eltűnjék a császár, a tóga nagyestélyivé váljék, az arcizmok elengedhetik magukat, s közülük némelyek léhán csoportosulhatnak a száj körül, nem restellvén csücsörítésre és cuppogásra ösztökélni az ajkakat.

Caius Julius az apám felé bök, csóválja a fejét.

– A kis dolgok igaziságát kell megteremteni. – Kezét, melynek intésére népek szűkölnek félve, az állára helyezi. Akaratomra sistereg a borosta. Bólint. – Egyébként nagyon piti az életvitelünk. – Meglódul a lepedő, a tükörből a nő néz vissza. – Maga hólyag – mondja kacéran. Caesar megsértődik. – Barbár asszony, vigyázz a nyelvedre – sziszegi. Az asszony bugyborékolva fölnevet. – Maga is csak egy férfi. – Hogyhogy egy férfi? – Caesar összezavarodik. Elpirultam. – Dologra – keményedik meg a világtipró tekintet. Meghökkentő módon így folytatja: – Édesem. – A nő összeráncolja a homlokát. Nincs meghatva. – A fenébe – mondja indulatosan, és eltűnik a párában, a háttérben kavargó táncosok között. Caesar meglehetősen, elnézést a szóért, ostobán bámul maga elé. Nem lehet tudni, kire érti a következőt.

– Így nem szabad kérni – szól okosan. – Vagy hányavetibben, vagy ragaszkodóbban.

Apám még előbbre hajolt, tenyerét anyám nyaka köré hajlította, hüvelykujjával végigsimított anyám arcán. Mintha lepkeszárnyat érintett volna: a bőr rovátkáiban (idegen) púder. Anyám belefeledkezett a mozdulatba, későn hőkölt vissza.

– Nem.

Apám fölállt.

Caesar ellép a tükör síkjától, hátrálását, helytelenül, nem értékeli vereségként. Eggyel többet lép, mint az ajánlatos volna, sarka a szennyesládának ütközik, a fölszisszenés jelezte szétszórtság és – fizikai oldalról – a lendület szinte a ládára rogyasztja, bár ebben a megfogalmazásban van némi fellengzős túlzás, ami, a túlzás, azonban nem jelenti okvetlenül a kiküszöbölhetőségét is egyben; igaz, ezt nem is állítottam. Egyúttal a lepedő kikerült ellenőrzésem alól, és úgy bolyongott a testemen, hogy egyszerre lehetett ott Caesar, úgy március közepe táján, meg a nagyestélyis nő, a bál után, a majd be nem következő sírás előtt, de már megszabadítva a festékek csodás abroncsaitól.

A tükör nagy csábász (ugyan), de az izmok előbb-utóbb belefáradnak az illegetésbe, visszacsúsznak helyükre.

Kicsit sokat ittam, így a lábaimat foglalkoztattam. A ládán ülve kalimpálódzni készültem, de még idejében eszembe jutott, hogy beverném a sarkamat, ezért csupán meglódítottam a lábam, a lábszáram, ügyelve arra, hogy a visszaúton a lendület fokozatosan hagyjon alább, ne az ütközés, az akarat vessen véget a sarok rajzolta (képzeletbeli!) körívnek. A sípcsonton határozottan fut a víz lefelé, látszólag a lábszár szőrzete képezi a folyó (a „folyó”) medrét, pedig fordítva van: a víz csorog, mert ez a dolga, és hajlítja, sodorja magával a szőrszálakat; a lábfej kezdeténél elbizonytalanodik, a rüsztön többféle választási lehetőség áll előtte: itt a láb (fentebb leírt, kissé) gátlásos mozgása segít: felpörgeti a vízcsöppeket, majd a lábfej visszasiklik a szennyesláda elrontott fehérjéhez, mintegy kilép a vízpermet alól, így az önkéntelenül vízesés lesz, leérve a keramitkockára pedig tócsa, amely azután a lefolyó felé settenkedik.

Reggel fejfájásaim egyik bonyolult változatát birtokoltam. Az egyértelműség hiánya itt a kínzó. Nem érzem, hogy a halántékom papírból lenne, és azt sem, hogy ez a papír bármilyen gyöngéd érintésre, sőt arra tán leginkább, beomlanék – hanem hátul, a kisagy tájékán gyűlik össze a nem túl rámenős fájdalom (mintha minden apró kaviccsá lenne törve ott), ami kedvező ajánlatnak látszik, ha nem állíttatnának föl a reménykedés csapdái. Az képzelhető ugyanis, hogy létezik egy kitüntetett irány vagy helyzet, ami elérhető, ahol a fájás elveszti borzasztó lüktetését (józanul a megszűnésről nem álmodozhatunk), és a permanens fájdalommal kecsegtet; nincs így.

Anyámat hallottam a konyhából. Restelkedés nélkül osontam utána, óvatosan. Ott állt a rezsó előtt. Rossz kedvemet nem csökkentette, hogy nekem melegíti a tejeskávét. A nyúlós föl így is, úgy is lehangol majd. Pongyolája alatt nem volt semmi, csak ő. Az ajtónyílás terjedelmét pofacsontjaim távolsága szabta meg, szerencsésnek bizonyultam: fejem hosszúkás, vékony.

Édesanyám most elfordult a tűzhelytől, türelmetlenül marcangolta a pongyola övének bogát. (A föladat primitíven egyszerű, mégsem sikerül elsőre: elsőre szorosra vonja az övet. Kirajzolódik a derék, de nem ez volt a cél.) A pongyola szétnyílt: nem: bugyi mégis van rajta: fakórózsaszín: komikusan hosszú szárakkal. Nekem oldalvást állt, láthatnám a mellét, nem láttam az alácsüngő és jócskán húsos kartól, és láthatnám a domborodó hasat, láttam. Végigtekintett magán (orrhegye szabályos körívet rajzolt), szemében riadalom. És még mekkora lenne, ha látná, mi minden van az álla alá gyűrve! Jó fia nem szólok. Ekkor alsó ajka megfeszült, visszahajlott a fogsorra, hirtelen, szinte sikoltásszerűen levegőt vett: behúzta a hasát. A bordák korántsem a kívánt élességgel merednek előre. Egyébként is: a has riasztó fehérségén úgysem változtathat. (A barna has azt a benyomást kelti, mintha kedvtelésből növesztették volna. Nem igaz.)

Valamit beláthatott, mert kezdte szuszogva visszaengedni a hasát: a felület nem egységesen terjedt, tartományokra szakadt: sávok megteltek, szeletek elapadtak. Félúton megállt a vonulás, édesanyám egyre kevésbé sírt. A has így is csúnya, de már vállalható. Az állapot fárasztó, és nem is elegendő. Ám ott az aranytartalék: a mellei. Hátralépett, halántékomon az ajtófélfa lüktetése, vállait fölvonta, és egyúttal előre és összébb: az én helyemről is látszott, ahogy felpúposodott a mell (bár tudhatni, akkor lényegtelen volt, a két domborulat közös völgyének mélyén rusnya ráncok), feszes, majd kibuggyant.

Anyám fölrántotta a fejét, homlokát hagyta érvényesülni, haját sörénynek gondolhatta, és rázta; a szeme kezdett először nevetni, amiből kitűnik, hogy nagyon átélte ezt a pillanatot, hiszen ez a reflex, ahogy régi fényképekből (például ahol kalapban áll egy templom lépcsőjén, egy láthatóan véletlenül odakeveredett macskával) meg tudom ítélni, még fiatal korából maradt rá, az önfeledtséget meg – mutatva a logika (és az idő) útját – a szem összeszűkülését követő előnytelen szarkaláb-csokrok árulják el (hát ennyi lenne a nevetés?! ennyi); helyzete nem könnyű: ha lemond erről a nyitásról, rosszul teszi: amit nyer a „sima -ságon, elveszti a „merev”-ségen.

Tekintete rövid ideig céltalanul fénylett, aztán próbaképp rásiklott a mosogató fakeretére, végül a csapon állapodott meg. A mosoly terjedt lefelé az arcon, a biztonság okából a száj fölényesen indult, csak később lett érzelmesebb és a hagyományos értelemben mosolygós. A csap, elfogadva a borzongató játékot, meghódolt: ejt egy vízcsöppet. Időközben a tej kifutott: gyönyörű, habos fehérség bukott át a lábos peremén: a szag már kevesebb örömöt szerzett. Édesanyám elégedett és kíméletlen: elfordul a csaptól: csak cicázott.

Apámnak nyert ügye volt. Tudtam sírni, és tudtam nem sírni, és nem tudtam sírni és nem sírni. Hiba.

A papírlapok hátrahanyatlanak: enervált tornásztrükk; az étlap végén járok, ananász crème, sárgadinnye, üzletvezető h. Ha lehajolok, és fejemet enyhén oldalra döntöm, láthatom a henger alól kisurranó papírt, az indigók idegesen leffegő szélét.