John Lennon emlékére

Ez a történet akkor lökte le magáról a durva vászonleplet, amely minden történetet (gyöngéden) beborít, míg el nem jő az ő ideje, amikor már úgy véltem, mindent tudok, amit tudni kell, de fölismervén, hogy a következő állítás a cinizmus pépjére épül, azonnal megtagadtam őt: nem tudom, mitől döglik a légy. Okos voltam tehát, de csak annyira, hogy ez foglalkoztasson, ám nem voltam dörzsölt, azaz még hittem, hogy a világ megnyugtató dolgai közé tartozik az a tény, hogy John Lennon is drótkeretes lennon-szemüveget visel, elérzékenyült túlzással szólva, olyan tisztességgel fölruházott ügynek gondolván ezt, amelynek fényével megtisztíthatók a rossz-tündérekkel teli éjszakák, s elsimíthatók a hitetlenkedők fintorai.

(A történetnek két oldala lesz, mint a lovaknak: nem nagy ötlet ez, célirányos. Legyen szabad fölhívnom a figyelmet a vicsorgó lópofára, a sárgás lapátfogakra, amelyek harapásra készen sorjáznak a vörös és puha ínyben.)

Az innenső.

Egy bizonyos délutánon – melyet pontosabban rendelkezésükre bocsátani nem áll módomban – mindenféle ruhát magamra öltöttem, hogy ne keltsek föltűnést. A délutánt s mindazokat, akik ott (vagy akkor) voltak, ugyanaz a szédület ringatta, amely a hajóhintát, ha már áttért (a tótágast álló hajóssal) a leszálló ágba. Elmúlt tehát a dél, és megjelentek lassú, sompolygó kúszással az árnyak; védelmüket hosszan és hiábavalóan kértem.

Nem tudtam elkerülni a szemekben, de főleg a szemüvegek domború meg homorú hasán fölcsillanó kíváncsi megvetést: hófehér paripám kényesen emelgette patáit. (Látszott rajtam a történésem. Kösz. Kérem.) Nem vagyok (kiköpött) jó lovas, de mondhatom, délcegen ültem a nyeregtelen háton. Lépésben tapostam meg a délutánnal megöntözött várost; az árnyékokon is végig. Szívem szerint a víz felé igyekeztem, vézna eredménnyel, mert egyrészt a zablát úgy kezeltem, ahogy az evezőt szokás – ha bal felé akartam, jobboldalt huzigáltam –, másrészt meg fényes szőrű paripám csakis saját ötletei nyomán kanyargott, függetlenül az én (fals) utasításaimtól.

Házak, combok, ablakok és kesztyűk mellett mentünk el, aztán a ló megállt egy halászkert előtt; mintha a kiszüremlő zene pányváiban akadt volna föl. A főpincér elém sietett, s nekem volt annyi időm, hogy szenvtelen elismerést kerítsek az ajkam környékére, honorálandó azt a tapintatot, amelyet tanúsított, míg megigazítottam magamon a gönceim, lesegített, és ártatlanul mosolyogva mutatta az utat. Megéheztem. A vörös bor és a halászlé lehetősége engedelmessé tett. Engedelmesen követtem a főpincért.

Egy villanásra a túlsó oldal.

Magdi (KÉSŐBB FERL GUSZTÁVNÉ) a Guszti füléhez hajolt, s mielőtt még bárki beavatkozhatott volna, halkan azt mondta, hogy nézd, ki van itt.

Az innenső.

Mindenféle ruha volt rajtam, de az emberek kíváncsisága, az embereké, akik ettek (most ne ezen az úton fussunk tovább), nem kímélt. Amikor a főpincér megfordult, azzal a keménységet és kérlelhetetlenséget bújtató tétovasággal, amelyet én mint szakmabéli helyeslő örömmel nyugtáztam, akkor a mosolyát, mely az egyetlen – eddig hibátlan – közvetítő volt köztünk, egy rövid kiáltás (csúnya) fintorrá szabdalta.

– Hé, hé, Miklóóós!

Magdi volt ott, meg egy srác, akit ekkortájt a legjobb barátomnak neveztem, nem ok nélkül, intettek, hogy menjek hozzájuk. (A srác olyan srác volt, akinek hosszú a haja, de rendszeresen igazíttatja a borbélyánál, a Magdi olyan Magdi, akinek szép és nagy a melle, de a szeme homályos, mint a tejüveg. A jellemzés korrekt és tárgyilagos.) A lányon, ahogy a karját fölemelte, megfeszült a fehér trikó, és a hóna alja magasságában előrébb csúszott egy leheletnyit, annyit csupán, amennyit a szövet feszültsége megkívánt, következésképp látszott a bordák fölötti, alig észrevehető domborulat és a hús finom puhasága, amely jelzi, hogy lassan már a mellet látjuk.

– Köszönöm, nagymester – háláltam meg gyorsan a főpincér eddig való gondoskodását. (A sértődés, amint fölszáll a mennyezet vagy inkább plafon fölé, amit aztán – mint füst, a korom – megfest.)

Az asztalon a legyek Magdit hallhatták – hacsak egy igézetes morzsa vagy bonyolult hulladék nem tette őket, a legyeket, annyira izgatottá, hogy már csak első lábacskáik összedörzsölésére maradt erejük –, Magdit hallhatták, aki azt mondta, anélkül hogy Gusztihoz fordult volna, ez a Miklóska olyan sovány, mire Guszti hirtelen feléje fordult, mire Magdi azt mondta, hogy fölvidítaná ezt a Miklóst egy kicsit, mire Guszti azt mondta: jó hecc.

(Minden elrejtve az idő és érzékelés megbízhatatlan süppedékébe.)

A fehér abroszon a mocsok egyszerű topológiája (sör, bor, menü, készétel, frissensült, a konyhafőnök ajánlata). Meghatódva vizsgáltam az alakzatokat, s csak másodsorban zavaromban. A boroskancsó alatt ovális folt lapult, szinte szabályos ellipszis; a lavinaszerűen terjeszkedő paprikás-zsíros sötétedés – amely az én poharamtól indult – még nem érte el, és ha hihetek az elszíneződött vászonrostoknak (amelyek jelzik, hogy a szaft – mert szaftról volt szó – minden tőle telhetőt elkövetett), akkor már nem is fogja. Legföljebb, ha újból kidől valami: de az más tészta – hogy egy képzavarral jussunk előrébb. E két főalakot számtalan pötty vette körül, olyan mértéktelen tülekedéssel, hogy már nem is számíthattak piszkolódásnak, csak díszítésnek. Nosztalgiával szemrevételeztem egy körökből álló, összetett látványt (amikhez egyébként is nagy érzékem van), pohártalpak silány lenyomatát: mostani munkahelyemen (aznap szabadnapos voltam) az abrosz sima, hófehér, a vasalás mentén támadt él jelzi a következő dimenziót. Nem panaszkodásképp jegyzem ezt meg: nyilván más, új szépségek nyílnak ezen egyenletes fehér felületek által. A körvonal időnként beroskadt, itt új ív türemkedhetik a körlemez belsejébe, De láttam azt is, hogy korántsem ilyen logikus a helyzet: a körök ott metszik egymást, ahol a hajdan letett pohár nyoma megköveteli. Persze ez is nevezhető egyfajta logikának.

Amikor (éppen) a foltok időrendiségét próbáltam számba venni (főként a színek élénkségének mértéke szerint, s nem álltam messze attól sem, hogy ujjheggyel megérintve az abroszt, a nyirkosság fokozataiban reménykedjem), akkor Magdi közömbös arccal rám nézett, és cipőtlen lábát, az asztal alatt, az enyémre tette. (Nagylábujját föl-le mozgatta.)

A pecsétes kendőn rianások roppantak. Nem voltam abban a helyzetben, hogy bármit is képes legyek visszautasítani. A körök rajza (az átfedéssel, metszéspontok körüli bizonytalanság, maszat, egy-egy jól sikerült, lendületes ívdarab vagy ellenkezőleg egy önmagában visszakonyuló, lehetséges kapcsolódásaik a mostani poháraljakhoz) mindennél erősebben maradt meg bennem.

Nem sokkal később asztalunkhoz poroszkált a lovam, orrával megbökdöste a könyököm.

– Uram – termett ott tüstént a főpincér, s dobálta felém mosoly-galacsinjait.

– Köszönöm, nagymester. – A vállába fogódzkodva paripámra kászálódtam. Végigcaplattunk a termen, korántsem olyan föltűnést keltve, mint érkezéskor, szégyenben, sudáran.

A lópofa.

Én a kezdetektől fogva a vízhez vágytam, de most – úgy tűnt szerencsémre – lovam is megszomjúhozott: a zablát habos izzadság fehérítette, és éreztem a combom belső felén a meleg nyirkosságot, amint megszorítottam a ló oldalát. Megkoppantva a parti kavicsokat, a víz széléhez értünk.

Kényes lépésű paripám ivott. Szemben a vízben egy másik a levegőből kortyolt. Lendületes nyakukhoz görbültem, s míg egyik kezemmel tartottam magam, a másikkal, nur so, megpaskoltam őket, fölnyihogtak.

Ekkor automatikusan beleláttam a levegőt habzsoló ló pofájába. Az alsó fogsoron, lábujjhegyen, a srác állt, erőlködéstől megremegő ajkakkal, kezével kitartva a felső fogsort. Magdi mellette ült, és zokogott. Guszti – amennyire tehette – üvöltött, hogy micsoda szemét a Magdi, egy cafka, aki nem átallta az ő barátjával összeszűrni a levet, és hogy ki van rúgva. Mindenki ki van rúgva – volt a Guszti utolsó mondata, azután zárult az állkapocs, én már csak az élettelen, elkékült diribdarabokat figyeltem: egy póklábként ficánkoló kezet, egy könyörgő tekintet egy részletét, a meg-nem-bocsátás üvegéles szilánkjait.

Közben (természetesen) félszemmel beleláttam selymesszőrű lovam pofájába is. Éppen elindult a nagy, sárga lapátfogakkal kigyöngyözött felső fogsor, amikor azt mondta Magdi, hogy hiszen együtt beszéltük meg ezt a viccet, és mindenki tudja, hogy csak a tréfa… A srác feszülő karja beomlott, s a történet lópofája ugyanúgy csapódott össze, mint előbb.

Kétségbeesett magabiztossággal csüngtem a lovon, mint csimbókos, sáros szőrcsomó.