A pillanat rése

Magamról annyit, hogy a leglényegemig pincér vagyok, ezen nem változtathat semmi sem, egy más foglalkozás sem.

De nem erről kívánok szólni, hanem Tardi úrról, aki szememben a magány modellje volt, mindaddig, míg egyik éjszaka a hatos villamos hűvös vaskerekei végig nem gördültek rajta.

Ó, milyen sokszor megtörtént, hogy egy-egy nő, mondjuk, széles karimájú, elegáns kalapban megfordult. (A kalap szép, fájdalmas mozdulat.) Aztán, megigazítván egy rakoncátlannak ítélt hajfürtöt, figyelmesen Tardi úr arcába néztek, s már-már azt mondták, nevetve.

– Hát látja, milyen bolondos vagyok!

Amit így lehet érteni.

– Te édes.

De amint meglátták önmagukat a férfi szemében, ebben a poros tükörben, csak vállat vontak, és mentek tovább.

Pedig a pincérek és a nők között létezik egyfajta rejtett, titkos kapcsolat, melynek meghittségét a férjek s barátok jelenléte semmiképpen sem veszélyeztetheti, s melyet nem jelez más, csak időnként egy rosszalló tekintet, ha langyos a leves, az ajkak csillanása, amelyre az ember azt feleli, nem, sajnos, asszonyom, az nincs, egy suhanó kézfej, amire mindenki pattan; és téved az, aki úgy véli, hogy személytelen érintkezések ezek, hiszen ki tagadhatná például a következő kérdés bensőséges és finoman erotikus voltát.

– No de hasábburgonyát csak tud csináltatni?!

És itt, ha nem is egészen nem arról van szó, amiről szó van, azért jól jön a férjek figyelmetlen tunyasága.

Tardi urat valami titokzatos fáradtság és unottság lengte körül; mintha valahol másutt léteznék igazán, legalábbis ilyesmire utalt az a gyors, célszerű mozdulat, ahogy késő este, az étterem előtt fejébe csapta a kalapját, hogy aztán hosszú, hullámzó lépteivel, semerre sem figyelve elsiessen.

Én Tardi úrral semmiféle valóságos viszonyulatban nem álltam, mindazonáltal szívből szerettem. Csodáltam is persze, de csak úgy félvállról: magam is kitűnő pincér voltam. Gondolom, formaérzékem és -tiszteletem miatt. Ezért lehettem én valóságosabb pincér, mint Tardi úr, akiből ez az érzékenység teljességgel hiányzott (s aki emiatt természetesen szemernyit sem vált kevésbé jó fahmanná). A nyakkendője, például, mint a lepke két szárnya, s így ugyan akarva-akaratlan elegánsnak tetszett, de azért a lepkén látszott, mi volt annakelőtte (hernyó).

Unalmát részint korszak-sajátságként kell értelmezni, részint pedig elemi szükségletként: Tardi úr ugyanis nem lévén igazi pincér (csak jó), szerepét higgadt distanciával játszván, időnként kiásított a szerepéből.

Gondtalanul járt s kelt az asztalok között, mindenkihez volt egy jó szava, ami nem gesztus volt, és udvariasság csupán (amelynek értékét nem szabad lebecsülnünk, hanem egyben biztosíték a vendégek számára, hogy a dolgok jól állnak, sőt jól mennek. Mivel ezen reményeket objektíve magában hordozta (nem pusztán létezésével, de léte nem túl rafinált módjával), így minden veszély nélkül díszíthette őt az unalom, amely (tehát) tökéletes egységet alkotott szolgálatkészségével, udvariasságával, egyszóval szakmai kvalitásaival, azaz figyelmes szemlélő ugyan tetten érhette egy lazán kanyarodó mozdulatában az unottságot, de még mielőtt ez elkedvetleníthette vagy fölháboríthatta volna, tapasztalni volt kénytelen, hogy a Tardi úrba vetett bizalma még inkább nőtt (ahelyett, ugye, hogy csökkent volna).

Átitatta őt az unalom, akár – és itt hadd éljek egy némiképpen körülményes, de hozzám érthetően közel álló hasonlattal –, akár a BEEFSTEAK À LA CHATEAUBRIAND esetében a barna mártás az ujjnyi vastag, kissé véres bélszínt és a köretet, ez utóbbi borsó, krumpli, esetleg rizs, karfiol, sárgarépa szép ötvözete, abroncsolván kettejüket lágy, de határozott közösségbe. Aki ilyet evett, nyilván nem gondolhatja, hogy az a szósz nem lényegi.

Ott állt a konyhába nyíló ajtó mellett úgy, hogy minket ne (nagyon) zavarjon, és szemmel tarthassa a gondjaira bízott asztalokat is. Kezét bágyadtan lógatta, de mivel mindkét kézfejét befelé forgatta, karomszerűen meghajlította, és ezzel hasonlóvá vált az éppen szőnyegre lépő birkózókhoz – így ez a bágyadtság párosult valami erővel, valami céltalan, de nem lényegtelen erővel, amely azonban nélkülözte azokat a tulajdonságokat, amiket birkózókra való emlékeztetés asszociáltat.

Nagyobb társaság omlott be az ajtón, Tardi úr hozzájuk siklott, készségesen körbedongta őket.

– Hopp.

– Úgy.

Ezt mondta időnként, és valóban, anélkül hogy a vendégek fölhagytak volna viháncoló táncukkal, amely jellemez minden enyhén becsípett társaságot ott az éttermek ajtajában – a kabátok egyszerre csak a helyükön lóbálództak, együtt a ruhatárosnő mosolyával. Ők meg továbbgörögtek a rezervált asztalok felé.

Ekkor, ó, milyen sokszor megtörtént ez, egy nő visszafordult. A kezét kislány fogta, és a mellette lépő férfiról is látszott, kihez tartozik. Az asszony, amint megpillantotta Tardi urat, azt mondta.

– Jaj.

Tulajdonképpen kicsiny sikoltás volt ez, egy sikkantás, nem mélyebb és kétségbeesettebb, mint amit érezhetünk, ha a száguldó autó elkap egy verebet (jóllehet a rosszérzés természetesen nem [csak] azért van, mert a hűtőt véres tollforgács csúfítja).

Tardi úr arcára iszonyatos mosoly (a rossz tenger!) hullámzása került. Figyelemre méltó és érthetetlen volt a mimika, hisz mosolya mindig mint szakmai hozzáértésének eleme jelent meg, azaz sosem tartalmazott semminemű személyes kockázatot. Ám nemhiába álltam Lujzi, a pénztárosnő mellett. (Aki 28 éves kora ellenére úgy festett, mint egy római matróna. A Gracchusok anyja, minimum. Vajon milyen kis nőci lenne húsz kilóval könnyebben s megszabadítva a himlő kain-jeleitől?) Hangja, mint a kígyók szelíd szisze.

– A felesééége.

– Meg a lááánya.

– Meg az új pofffa.

Tardi úr rezzenéstelen arccal terelte a vendégeket az asztalokhoz, és miközben meghajolt, szépen sorjában, étlapokat varázsolt eléjük. Amikor pontosan az asszony elé szórt egyet, vacak, de nem csúnya mozdulattal, amellyel kivívta a kislány elismerését, így szólt.

– Szervusztok.

– Szervusz – felelte az asszony, a férfi is dörmögött valamit, de akár egy finnyás mondat: hogyan lehet valaki ilyen tapintatlan! A lányka arcán kellemetlen fintor húzódott, nem értette a fordulatot.

– A lánya már meg sem ismeri – csípett belém Lujzi, arcán a hadi özvegyek bonyolult (azaz rámenős) keménységével. Hogy minden szót pontosan halljak, legszívesebben szalvéta lettem volna. Egy villa – egy gábli. Teríték, csak úgy. (Így is tettem, a változás fölszínes: eddig is, ezentúl is arra várok csupán, hogy egy rúzsos ajak belém dörgölőddzék.)

A kislány fontoskodón hunyorgott, úgy olvasta az étlapot. Egyébként már észrevette, hogy édesanya és apu bácsi meglehetősen mogorvák voltak a pincérhez, s ezt helytelenítette, sőt elhatározta, valamiképpen megkísérli helyrehozni a nagyok modortalanságát. Kedveskedő mozdulattal magához intette hát Tardi urat, kezét amaz karjára tette, és bizalmasan azt kérdezte.

– Hogy hínak?

Tardi úr lesütötte a szemét. Az asszony két ujjával finoman megérintette a kislányt, aki azonban elhúzódott.

– Na, mindegy is. – Ezt fűzte hozzá. Majd mikor körülnézett, és mozdulatok, vonalak, izomcsomók, szándékok hihetetlen merevségével találkozott – méltányosan és tapintatosan lezárta az ügyet.

– Egy kis húslevest. Ha finom a finommetélt.

És mosolyog, mosolyog (mint egy aprócska színésznő).

De a pillanat rése – amelyen át megpillanthattunk egy férfit, aki végérvényesen magára maradt, s aki már soha nem meri vállalni a létezést egy az egyben, csak bizonyos kényszermozgások unott pályáját – gyorsan behegedt.