Fű, sár

Katinka elindult a kiskölyök felé. Fecó hátul, a bokszoknál vett föl ételrendelést, de látszott, tudja, mi készül. Okos vigyorgás csúfította. Volt időm, láthattam mindent: a sörös korsók lassan teltek. Újra, ki tudja, hanyadszor!, elámított a Katinka mellének mozgása, ez a kétirányú, egymással nem pontosan derékszöget bezáró rugózás, amely tökéletes összhangban volt a fenék önmagában is értékes ringásával. A kerek fémtálcára toltam a korsókat, elhúztam a pult szélétől, jobb kezemmel, terpesztett ujjakkal, fogást kerestem. Katinka vonulását, jelzett ámulatom dacára, hideg szenvtelenséggel észleltem, s szerencsémet is – hogy ugyanis mosolyának bal felét láthattam, következésképp megkíméltettem az amalgám visszataszító csillanásától – csupán valamilyen személytelen, távoli örömmel vettem tudomásul. De ez így volt rendjén (mint látni fogjuk).

(Aggasztó, hogy ezt a történetet nemigen tudom másképpen elképzelni, csak mint szöszi, molett negyvenest, ahogy épp fésülködik nagy, tojás alakú, forgatható tükre előtt, fejét hátravetve kacarászik, játszik a búzahajával, mosdik a fényben; egy hasonlat termőföldjéből sarjadt liliomasszonyról van szó tehát, akit bánatomban és félelmemben hoztam életre, mert az elkövetkezendők túlontúl formásan és magabiztosan kopogtattak. S noha tudom, a fent rajzolt képet nem kizárólag kamaszok tapogatnák élvezettel, hanem rajtacsíphetnénk tekintélyesebb pillantásokat is, amint megkísérlik kiválasztani azt a legelőnyösebb pozíciót, ahonnét a dekoltázs a legvédtelenebb – mindezen megfontolások csöppet sem szegik lelkiismeret-furdalásom nyugtató lendületét, hiszen ha engednék a „szöszke csábításának”, azáltal előzékenyen és udvariasan [amiket már a rutin szintjén ismerek, más okból] érthetővé simogatnék mozdulatokat, s ez olyan kellemes [ismervén a valót: fölháborító] egyszerűsítéshez vezetne, mintha Leonardo a Mona Lisa helyett apró, fekete röggel ezt írta volna a vászonra: RÖHÖG A SPINÉ.)

Amikor ebbe az étterembe kerültem, egyenest az Iskoláról, már ősz volt, már meg-megingott az égetett avar fanyar füsttömbje, s némely faág – mint sápadt halántékon az erek – már fáradtan behálózta az égboltozatot, jóllehet szeptember közepén jártunk. Az első napokban megilletődötten sündörögtem, minden vendéget „uram”-nak szólítottam, azokat is, akiket Fecó, ez a hideg, szép arcú fiú gondolkodás nélkül visszalökött az ócska, kinti sötétbe; kimérten udvarias voltam: magamon viseltem a kezdők minden merevségét, lassan tűnő dölyfét. Később Lászlóka, aki nagy ficsúr, és finom, hosszú kézfeje időnként váratlan villanással jelezte a rendet (tüstént gyakorlati útmutatást adván), ezt így fogalmazta.

– Az elején valamennyi mulya és óvatos.

(Pedig nem tarthattam magamat egészen ostobának: fölkészültem ezen veszélyekre, tudtam, hogy mértékkel és szeretetteljesen kell udvariasnak lenni, de képzeletben végrehajtott esettanulmányaimban mindig gentlemanek szerepeltek, s nem emberek.)

Az éttermünk bosszantó átmenet volt egy kiskocsma s egy étkezde között; árnyalt jellemzéséül azt lehetne elmondani, hogy pacallal ugyan még nem szolgáltunk, de az előételek csak étlapon léteztek, illetve – hogy utaljak a vendégeinkhez fűződő kapcsolatainkra – az árlapon. A kezdő lépéseim tehát bizonytalanul csosszantak, de (s ezt utóbb már egészen világosan láttam) szükségszerűen botlottam el, mert ide, valójában, nem pincérek kellettek, hanem kiszolgáló személyzet. Ha lett volna lehetőségem elvonni tekintetemet a korsók hagyta, egymást metsző, esetenként hiányos rajzolatú körökről, az igen szomorú pillanat lett volna, hiszen azt eldönteni, hogy egy adott kívánalom-rendszer a hülye, avagy magunk vagyunk tehetségtelenek – csak utólag lehet. Nehéz és elbukott próbatételek köveit cipeltem sokáig, de most ne arról legyen szó.

A második este, csütörtökön, furcsa dolog történt. Az öreg Sandró volt a fizető, éppen lehajtott fejjel birizgált hatalmas, fekete bukszájában, amikor a Fecó futtában (kezén s karján, mint cicoma, a tányérok gyöngysora) rávert a vállára, és azt mondta.

– Akkor holnap?!

Korsóim tetején, fülsiketítő robajjal, beomlott a hab. Az öreg arca, mint valami kígyó, megvonaglott; tekintete egyszerre volt megtiport s veszedelmesen élénk. Ezeket mint értéktelen jeleket fölfogtam, megállapítani csak azt tudtam, hogy a Fecó mondata egyfajta fura (kemény s élettelen) akusztikai rendszerben hangzott föl. A mondat nem mutatkozott másnak, mint ami (nem a képes beszéd egyszerű ravaszsága lehetett ez), de érthetetlen indulatok voltak hozzámadzagolva. Valami sötét tapadt a megszólaló mondathoz, ahogy a hirtelen kirángatott virág gyökeréhez a fekete, nyirkos földgolyó.

Másnap hiába vártam, hogy a reggeli roham után összeverődjünk a söntéspult mellett levő durva felületű asztalnál (amelyben – hm: hozzátartozik az igazsághoz – két görcs feszült, úgy nézvén az emberre, mint egy megriadt mókus), hogy összetorlódjunk a maradék délelőttre, hogy én pironkodva, de azért alapos ismereteket sejtetve végigpásztázzam a Katinka… a Katinkát, jó hatásfokkal és hasznosan múlatván így az időt, s viszolyogva lessem ezek s a tegnap délelőtti tapasztalatok után a Fecó egy görbe mondatát: „Tudod, gyermekem, engem az zavart piszkosul, hogy a nyelvem időnként beleakadt egy lyukas fogba”, és arra gondoljak, hogy ekkor majd megint megveregeti a Katinka combját.

Nem: Lászlóka egy labdát tartott a kezében, amelyet azután keserű, lágy dünnyögéssel Fecó felé löttyintett.

– Főokos, akkor mehet!?

Az épülettel szemben, túl az úton, fű nőtt rétté. Ide vonultunk ki: elöl Fecó a labdával, Lászlóka, Katinka, Sandró bácsi meg én. (Bent maradt valaki, akinek a nevére sem emlékszem.) A rét száraz volt, levélpermet szitált, de a földön levők még nem tapadtak össze az ősz lucsokjától.

Az föl sem merült, hogy én nem játszanék, de hát páratlanná lettünk (általam), így megtorpantunk egy pillanatra, s bizonytalanul körbenéztünk. A kiskölyök gesztenyét rugdosva jött elő a fák közül, és a rézsutosan betűző fénykötegeket, akár egy kényes paripa, óvatoskodva lépdelte át. Rövidnadrágja zsebébe mélyesztette a két kezét, ettől mozgása imbolygó lett, fejét nem hajtotta le, a gesztenyét finoman, a szandálja elülső, külső részével pörgetgette előre. Ránéztem, bólintott. Egyszerű dolog ez.

A meccsek minden pénteken fél tíz tájban kezdődtek (hatos, háromnál kapucsere); a vesztes fizette a nyertes következő heti italszámláját. De valahogy a tét nem ez volt. Lassan nyílt föl előttem egy iszonyatos struktúra, és fölismervén (illetve már picivel előbb), nem lehettem ártatlan. A két-két tégla – a kapuk – egyre mélyebben nyomódott a földbe…

A kezdet kezdetén italos lettem. (Itt eltekintek néhány link élctől.) Csak rövid ideig tartott izgalomban a korsók látványa, a sör aranya, ahogy, a fénytől függően, sötétebb, világosabb szeletekre hasad, követhetetlen átmenetekkel. Ez várható és érthető volt, hisz a pincérség nem az efféle önmagáért való dolgoktól szépül meg – a vendégekkel pedig, amiként már jeleztem, nagyon hűvös és szatócs jellegű kapcsolat alakult ki. Én még friss fiú voltam, de a többiek tekintetét, amint végigmérték egymást, valami kedvtelen düh tompította már. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem a nekik (nekünk) való munkahely: Fecó akkortájt is profinak számított, s nagyon okosnak (bár hiányzott belőle az azonosulni tudás, az alázat); öreg Sandró kicsit ugyan kopott volt, már meghorzsolta az idő, de szakértelméhez nem férhetett kétség; Lászlóka eleganciájából ha hiányzott is a kellő keménység, de azért pincér volt; Katinka meg úgy tudott előbukkanni egy homályos zugból, hogy a férfiak elcsöndesüljenek, s azt mondják: ez csoda (igaz: higgadt ember hozzáteszi: vagy kurva). Magamról most ne essék szó: minősítsenek vágyaim.

(Lehetséges, hogy a rossz munkahely kedvez a misztikusoknak?)

A körülmények iránti gyűlöletük egymásra vetődött, ennek ellenére az egész hét a beletörődés és érdektelenség léceire feszíttetett, lazán, s csak csütörtökönként vadultak el a hangok.

A kiskölyök minden pénteken ott várt a fák és fények között, s míg volt gesztenye, azt rugdosva jött, együtt érve velünk a pályára. Nagyon tudott focizni, hamar elneveztük Tostaónak. Ha gólt rúgott, mindkét karját az égnek emelte, (pattanásost) arca szép lett az örömtől, és már-már odafutott öreg Sandróhoz vagy Lászlókához, de aztán egy zavart nevetéssel megtorpant ilyenkor: idegen, juthatott az eszébe. Meccs után intett egyet felénk (ezt többnyire csak én vettem észre), kezét zsebre dugta, és tovább-billegett.

Mondom, fiatal hús lévén, nem volt időm (ez azért szerénység!) úgy gyűlölködni, mint a többieknek, de mivel a fociban teljes erőmmel ott voltam, ezért elvesztettem azt a jogomat és lehetőségemet, hogy azt mondjam: én, és azt mondjam: ti. Nem követtem el (még) semmit, mégis ugyanúgy benne voltam a buliban (Ádám óta ismerjük ezt). Most ne erről legyen szó.

Ezeknek a péntek délelőtti játékoknak kialakult a maguk külön nyelvezete. A tett volt a szó: minden csel, a gól s a jelentésük, lehetőleg, a csontig hatoló megalázás. Csöndes meccsek voltak, fölös lett a beszéd: Tostao nevetgetése keveredett csak a levelek hersegésével. És ebben a szelíd alapzatban, mint iszonyú rianások, időnként egy-egy mondat. Fecó (aki nem értett a labdához), ha elfutott Sandró bácsi mellett, visszaszólt a válla fölött (de csupán lényegtelen ráadásként).

– Na, vén hülye?

Én nyerni akartam, tehát azt hörögtem.

– Azannyát.

És a Lászlóka, Sandró meg Katinka odavetett, reménytelen szava.

Tostao önfeledten játszott, tekintetét még akkor sem vonta el a labdáról, amikor Katinka fekete szoknyája egy óvatlan (s obszcénnak tetsző) mozdulattól hosszan fölszakadt, fölnyílt, mint egy koporsó: láthattuk a meztelen halottat. A kissrác gyanútlanul siklott közöttünk (indulatok csorba kőtömbjei közt), komor passzokat fogadott természetes vihogással, táncára, ott, nem messze a gesztenyefáktól, a tömérdek gondunk mellett is fölfigyeltünk. Úgy gondoltam, hogy Tostao ártatlansága tartotta egybe ott a világot, és tette lehetővé – anélkül hogy az ég leszakadjon – ezt a kíméletlen pantomimet. (Természetesen ez nem igaz: ez nem arány és egyensúly dolga: bármi megtörténhetik.)

Mikor Katinka levált a kávéfőzőről; s elindult Tostao felé, láthattam a Fecó vigyorgás firkálta arcát, s azt is, amint Sandró bácsi Lászlókát keresi tekintetével, sikerrel. Én tehát kimaradtam valamiből: körülményesen lavíroztam akkoriban, ostoba voltam még (meglehet, nem nagyon). Mennem kellett: jaj, az a pillanat, amikor egy kéz fölemelkedik az asztalok fölé, fel a cigaretták füstjének kétségei közé, ahol azután összeér a gyűrűsujj meg a hüvelyk, és gyorsan elpattannak egymáson!

A kerek alumínium tálcán engedelmesen sorakoztak a sörös korsók. Egyikőjüket Tostao elé tettem, aki a göcsörtös asztal mellett ült, jelezvén, hogy hozzánk tartozik (illetve, hogy délelőtt Lászlókáék tönkrevertek minket, tehát nem akármilyen az a sör, ami a fiú előtt áll: ünnepi). Katinka arcán már ott volt az a szép és fals maszk, amit a nők felöltenek a férfiak tiszteletére és megtévesztésére.

Tostao a győztesek bocsánatkérő udvariasságával emelte súlyos korsóját, a nő célszerűen fészkelődött. Füst és részeg szó között préselődtem: legalább nem voltam szemtanú. (Már azt sem láttam, hogy Katinka a fiú keze után nyúl, ráérősen, akár a ragadozó madarak, azt meg aztán végképp nem, ahogy Tostao az asztalra borulva szemét a mókus szemeire illeszti, és vállát két kézzel rázza a zokogás.)

Másnap kora reggel tudtam, hogy itt a tél: csak télen érezni ezt az iszonyatot a mosdótálak fölé hajolván: mintha egy tábla üvegbe kellene ököllel belecsapni. Kint köd szitált (mint megannyi káromkodás), az útról már csak sejteni lehetett a fákat. Megint páratlanná lettünk, a gesztenyéket nem háborgatta senki.

Lefutottam a rövid, meredek lejtőn, le a pályára. De megcsúsztam a pépes leveleken, s megpördültek köröttem a világ elemei. Ajkamon fű, sár.