Pápai vizeken ne kalózkodj!

„Általában véve vigyázz. Az első benyomás igen fontos, ha nem épp a legfontosabb. Figyelmes legyél, és érzékeny, de ne finnyás.

Már reggel légy résen, készülj. Anyád majd nagyot sóhajt, és még mielőtt föltenné melegedni azt az átkozott tejeskávét, valami olyasmit mond, hogy HÁT MEGÉRTÜK EZT IS FIAM. Te ne menj ebbe bele. Ne simogasd anyád selymes, elrongyolt kezét, ne csikarj ki könnyeket. Hányavetiséggel ne leplezd a magad meghatódottságát. Tarts távolságot, parádés ollalá-val válaszolj. Hangod még csak véletlenül se mutáljon. Ez megbocsáthatatlan lenne annak idején. Ne röstelkedj, akár már bent a fürdőszobában, skálázni: miamanómiamanó, szépen végig, csengő hangodra még szükség lesz. Azután folytasd a fogmosást, gargalizálj és köpj. Majd a tejeskávéval sem ne gargalizálj, sem ne köpj. Erőteljesen dörzsöld fogaidat, remélhetőleg tisztában vagy a függélyes mozgatás hatékonyságával; vicsorogj, dolgozz, ébreszd magad: a reggelinél látod közvetlenül a hasznát. Amire lehet, figyelj, hibázol úgyis elégszer.

Anyád, mint a kivételesnek ítélt alkalmakkor mindig, téliszalámit tesz az asztalra, nyilván. Ismeretes, reggel alig bírsz enni, legföljebb ha puha szalonnát: az az ellentét, amely reggeli arcod tehetetlen élettelensége és ízlelésed fölfokozott érzékenysége közt fennáll, amely ellentét így mintegy benned ölt testet, tényleg szinte elviselhetetlen. A hányingerszerűség, ami ilyenkor környékez, nem dicsekedni való. Most ezt is előnyödre fordíthatod. Máskor talán elengedhetnéd és elengeded magad, hiszen anyád kése mentén oly szépen nől a szalámiszelet, oly gyönyörű vékony, anélkül hogy meggyűrődnék, és helyenként zsír préselődnék ki frech kukacként, az ellipszis ép, hibátlan, közeledve a szalámihenger végéhez: kör, mindez oly lefegyverző, hogy érthető, elveszted a fejed. Sokszor vállaltad a veszélyt: a koppanó kés mellől fölemelted a konyhaasztalra hanyatló szeletet, és a fény felé tartottad. Újból és újból abban reménykedsz, átlátsz rajta. Nem látsz át rajta. Dicsérendő, már létező jótulajdonságod, hogy ezen nem fanyalogsz, s nem próbálod magad a rózsaszín fénnyel kárpótolni. Jóllehet a szalámi BUJA ÁRNYÉKa, ahogy végigfut a csuklódon, az ismétlődő kudarcok dacára folytonosan kárpótol.

Jelentsd ki: szalonnát eszel. Tudjuk, tanulságos lesz. Ne légy bátor: most könnyű a dolgod: ellenkezésed nem bátorság, biztosra mész: anyád majd korántsem sikoltozik, nem vágja a kést az elmosatlan edények közé, nem szalad hisztizve a fürdőszobába, következésképp nem hallhatod váltakozó hangerejű átkait (Szalonnát! Megáll az ember esze! Szalonnát! A kis paraszt!), leginkább ez utóbbit van okod sajnálni, de – tudod jól – nevetésed kesernyés lesz, sokáig majd ezt éreznéd; anyád inkább elmosolyodik, ahogy az anyák büszkén mosolyogni szoktak, és nem vagy hibáztatható azért, amit ekkor gondolsz.

Sok dolog világosabb lesz előtted, ha a hüvelykujjaddal megtámasztod a szalonnát. (A hibátlan ujjlenyomat hamar eligazítja a főfelügyelőt, ez hátrány és vicc.) A tömb, hidd el, megremeg, ujjad besüpped, sűrűbb lesz az anyag, az oldalfelületen, mint veríték, zsír csillan. Késed nehézkesen halad lefelé, megugrik, megtorpan, akár egy hepciás ló, s ritmusára ring a szalonna-hasáb, félhetsz: szétszakad.

A szalonnát találd vonzónak: benne az az elbűvölő, ami megkülönbözteti a zsírtól: a szikrázó forma. A formának ezt a rámenős, de tanulságos előrenyomulását ritkán érheted tetten. A víz alakváltozásakor például (az utalás nem a jég mechanikus, bár szintén tiszteletre méltó trükkjére vonatkozik) a hópelyhek túlontúl meghatóak, a cirádák, a jégtűk hideg szépsége elvonja a valódi értéktől a figyelmet. A szalonna külön leckével is szolgál, hiszen ha a fokhagyma átható szagára, a paprika színére vagy az abárolás lehengerlő bonyolultságára is ügyelsz, akkor a különálló elemek anyagszerű és ekképp példás egybeillesztéséről kapsz követendő mintát. A szalonnának a kenyérhez mint szociális valósághoz való illeszkedése is megnyugtatóbb a hópehelyénél, mert az ott billegve a kenyér göcsörtjein első pillantásra szép és meghökkentő, ám a kenyér utóbb pépesre ázik, ki kell dobni a szemétre. Az ilyen szövegre mondja majd bizonyos Sandró bácsi, karján tányérok bámulatos tömegével, hogy ne színezze, Miklóskám, bal 2 éhenhal. Nem lesz mérges, de jobban örült volna a csöndnek. Azért kerül mindez efféle modorban elő, hogy tudj nevetni. Tudj nevetni, ezen, azon.

A szalonna-négyzetekből és a szabálytalanabb (magabiztosabb) kenyérelemekből csinálj »katonákat«. Izmaid lazák lesznek, mint a lepkéké, ez kell. A PIROSARANY paprika pöttyeivel rangsort készíthetsz. Felelőtlenségednek örülj, de ne légy büszke rá. Ezredesem, súgd egy ezredes fülébe. Fáj a szűm, őrmester. Snájdig főhadnagy, irul-pirul Mancika. Ezredesem, hamm, világbéke. Fáj a szívem, őrmester, és Mancika, ne sírjon, jut is, marad is. Önnek fölviszi az Isten a dolgát, ízig-vérig. Őrmester: ön bennem végzi. Végeztem!! Mancika, ne sírjon, jut is. Ezek csak példák, igaz: jók. Anyád a »katonákat« »barikáknak« nevezi, így nyugodt lesz. Erre is fölfigyelhetsz.

Játszhatsz, de eszedbe ne jusson bohóckodni az asztalnál. Ki ne ejtsd a szádon: igen, uram. Anyádnak mondani ezt amúgy is gyönge tréfa. Ha még alsógatyában üldögélnél, a combodat döfölő kenyérmorzsák erről biztosan eligazítanak, akkor vegyél utcai nadrágot, cipőt, inget, zoknit; apró ügy, de talán ne feledkezz meg róla.

Hagyd anyádat, hogy beléd karoljon. Nyugodt lehetsz, nem fog sírni. Lépj rugalmasan, mint egy fényes promenádon, s ha hallod a murva siralmas neszeit is, nem tévesztesz el semmit. A jelenet erőtlen erotikájából csak annyit észlelj, hogy asszony mellett mész; hasznos. Eszed másutt járhat. Integess, ez kikerülhetetlen. A zsebkendő idézőjele sem ér sokat, mert anyád is előrántja az övét, és ekkor majd abban a jelenetben rí.

A főnököt tüstént fel fogod ismerni. Tekintetétől ne ijedj meg, olyan – ahogy azután később tapasztalod –, mint minden főnöké: mintha szemüveget viselne. Ha eljön az ideje, a rosszpontoktól se félj. Mindig bízhatsz: hátha három rosszpont egy jópont. A bemutatáskor fölösleges mesterkedned, ehhez a technikai föltételek sem adottak. Meglátod, sehogy sem sikerül majd minden névhez arcot találnod, s lesz arc, amelyhez több nevet is csatolsz. IGAZÁN ÖRÜLÖK SANDRÓ BÁTYÁM – gondold meg, milyen kínos lehet ez! Szerencsésen kapcsolódik össze közepes memóriád az erkölccsel: a kicsiny dolgok igaziságát is meg kell teremteni, egyébként felette piti az életvitel. Az irodában terpeszkedő erős szivarfüst, a nevek összevisszasága megzavar, bizonytalanná tesz, térbeli kisebbségi érzés fog majd el: nem tudsz különbséget tenni. Mi mi? Kapaszkodj ekkor a tárgyakba, néhány szembetűnő anyagba, a skay fotel fekete, nyirkos felületébe és különösen az ajtókeret faeresztékeibe. Hogy behunyván a szemed, ugyanolyan jól eligazodsz, ismét megriadsz. Jogos. Bár az egész nem lényeges; lebetlizheted.

Katinka, akire mindig nehéz szívvel fogsz gondolni, s ezért fölényes leszel vele, és dadogós, váratlanul és indokolatlanul közel hajol hozzád, forró lehelete bejárja tiszta fülkagylóidat. Egyébként nem érdemli meg gátlásaidat. Természetesen rezzenj össze, nyugodt lélekkel ess pánikba. Már eddig sem álltál föladatod magaslatán, de ekkor végképp zavarj össze mindent. Egy enyhén kubista képtörmeléket őrizhetsz meg innét, Katinka hosszú combjával mint hauptmotív-val, a fény letöri a hajlatokat, izgató hús-hasáb! Fujj, gondolod, pedig a hibás még te vagy. A többiek persze kiröhögnek, Lászlóka a legharsányabban, de Sandró bácsi is vigyorog, ne csodálkozz, igazuk van. Fecó, akitől kezdettől fogva tartasz, abbahagyja az orra túrását, ajka megrándul, tekintsd majd ezt nevetésnek, és azt mondja: nyuszifül.

Itt jusson eszedbe valami hosszú anekdota. Nehogy vihogj, és maradj csöndben. Ám a fejedben keringőzzenek, jó szagú selymek forogjanak, s legyen eszmei tanulság is. Semmi nosztalgia, a szívedre hallgass. Pirulva kövesd Katinkát, és mire a raktárhoz értek, egy hatalmas szekrényhez, szedd össze magad, nincs mese. Hosszan és kitartóan válogass. Most már nem zagyválhat össze a Katinka közelsége. Néhány rutinszerű mondata és mozdulata, amint például kiemel egy nadrágot, és – úgy, hogy rajtakapd – végigsimít a cippzáron, ne okozzon örömet. Örömet okoz. Mégis valamiképpen sikerül helyesen viselkedned, a nő kimegy. A nadrág lendületes, jól mutatsz benne, térden alul finoman szélesedik, kicsit divatosabb, mint szeretnéd. A zakók svejfolása okvetlenül nyerje el tetszésedet. Nyugodtan legyél körülményes. Például a csokornyakkendő kiválasztásában elmehetsz a végsőkig. Ha lenne közönség, tombolna. A gumisat kerüld, a gumi furtonfurt beakadna, siralmasan pengene az ádámcsutkádon. Később, egy jobb helyen, mert oda is eljutsz, direkt a te méretedre csináltatnak ruhát. Most nincs így, de ez semminemű kifogáshoz nem vezethet. Állj hát ott, fehéren, kifogástalanul, s ha szorít az ingnyak, rántsd félre a fejed, mint a lovak, ha erős a zabla; nem mintha ez segítene. Legyél karcsú.

Öntsön el a büszkeség, látván magadat egy ajtóüveg tükörré lett négyszögében. Katinka csettint majd, de folytatja az elkezdett pletykát, Sandró bácsi szótlanul bólintani fog, te ne túlozz, ne hidd, hogy beszélhetsz. Vajon miben különbözünk a lószarban csipegető verebektől, kérdezed egyszer. Noha ez inkább már állítás, mint kérdés, nagy sikert aratsz. Ettől legyél (akkor) szomorú, s menj ki a vécébe vizelni, vagy csak álldogálni.

Ne fintorogj, ha kezdetben alja munkát végeztetnek veled. Ne légy primitív, mondván, nem erre szerződtél. Tégy meg minden tőled telhetőt; kevés. Hanem ne lepődj meg, s főleg kerüld a duzzogás valamely kezdetleges formáját, ha a vendég, mindezek dacára, ordít majd, a panaszkönyvet kéri, s úgy érzed, személy szerint rád is mérges, ebben igazad lesz, pedig te, amit lehet, »mindent« megtettél, ebben is igazad legyen. Bátran szedd össze a piszkos tányérokat. Készülj fel arra, hogy az ujjadat eléri a mocskos, paprikás maradék támadása. Ne bosszankodj, pattanj. Rohanj a fizetőpincérért. Lihegés szóba sem jöhet, ne próbálkozz: az igyekezettel ne tévessz meg senki kis nyüzgét sem; teremtsd elő Sandró bácsit. Szerezz cigarettát, ekkor majd liheghetsz, mert lihegni fogsz. Görnyedj meg az üvegekkel megrakott kerek fémtálca súlyától. Gondterhelten torpanj meg, ha az egyik sarokból utánad szólnak, még egy pacalt, főnököm, ne mondd, hogy küldöd a kollégád, ágaskodj, álladat támaszd egy sörösüveg szájára, kuss, mondd: igen, uram. Fecótól ugyan kapsz ezért, ne törődj evvel, benne van a buliban. (Fecó majd egyszer el fog tűnni, és újból már mint minden pincérek átkozott főnöke kerül elő. Ezen is elmorfondírozhatsz, de te inkább azt vésd az eszedbe, ahogy Fecót egy zűrös nap után a kocsimosóban félholtra spriccelik a beosztottjai. Alkatodnál fogva maradj ki ebből.) Hajtsd le a fejed, ha a szemedbe vágják: A LEVES HIDEG. Érezd magad ezért felelősnek. A LEVES HŰS: ezen mosolyogj. Légy azzal tisztában, hogy ezen a szinten kiszolgáltatott vagy, előfordulhat, hogy bármit lépsz: rossz. Ilyen a szakács. (Szelaví.) Ebből nem következik hiábavalóságod, bár nem árt, ha kissé rosszkedvű leszel. Hajolj le a kenyérdarabokért, de még ne simogasd a nők bokáját, igaz, az orrod se piszkáld, legyen bármennyire biztonságos a sötét.

Térülj-fordulj, jöjj-menj, lóss-fuss, vergődj zöldágra. De a mosogatást soha ne vállald. Nem a te munkád. Nem. Pincér vagy. A sörrel ne tétovázz: vidd. A négy függőleges rovátkát egy vízszintessel húzd át, egyszerűbb, ha nem csalsz. Ha valaki a kenyerek számát így határozza meg: néhány, örülj, s ne ekképp add tovább: tíz. Söpörd le az asztalról a morzsákat, a szalvéta lendületes legyen, de nem igazán jó, ha a morzsák szanaszét fölrepülnek, s megülnek a vendég haján, mint a korpa.

Az ebéd, amit ti kaptok, rossz. Ezen ne dühöngj, hanem morgolódj. Szidjátok együtt a főnökséget, mondhatsz rossz viccet, amely így kezdődik: SZÓVAL BEHÍVATJA A CSINIBABA GYORSÍRÓT, de egyrészt valójában az érdekeljen, hogy vajon a füstölt oldalas imént föltárult hájrétege mögött van-e még hús, és kövecses-e a lencse, pontosabban, hogy ráharapsz-e egy újabb, nem túl nagy és éles kavicskára, egyrészt, másrészt pedig – mert azért el-elkap a lendület, és tiszta szívből nevetsz egy ócska poénon, melyben a főnök áll, mint bálám szamara, és esetleg a nadrágja is lecsúszott már, vagy le fog csúszni – nevess, de jó, ha megjegyzed: a folytonos, pihenő nélküli ellenzékiség önmagában hordozza az ellentmondást. Azért ebben a dologban – ha kedved van hozzá – lehetsz primitív: szidd a főnököt, míg leváltják, azután az újat.

A nagy orrú kollégákat ne zsidózd le, a KISZ-tagokat ne tekintsd elvtelen karrieristáknak, és ne köpj a konyhaajtó melletti szemétkosárba, ha pap ül hozzád tartozó asztalhoz. Legyen véleményed, és ne tégy elhamarkodott kijelentést, se pró, se kontra. Csínján bánj a jelzős szerkezetekkel. Tán óvakodj is tőlük. Egy doktor Temesiről hamar azt mondod: PÖKHENDI TÖK. És nevetsz: OLYAN MINT AZ ŐSZI SOM. Tobzódhatsz az effélékben, ha tudod, hogy ezek csupán egymáshoz méretnek, igazságuk jelzős-szerkezeti-igazság, értékük ott van a KÁVÉBARNA SZERETŐ, a TÖKÉLETES KELEPCE, a GYAÚR SPICCVAS, a DIPLOMÁCIAI GUBANC, a KILENCLYUKÚ HÍD, a MÍVES PRÓZA, a TARKABARKA SZARKA és a SELYMES RÁGÓGUMI között, és még az sem mondható szerény mosollyal, hogy egyik jobb, mint a másik, mert adódhatik, hogy sem nem jobb az amannál, sem nem nem jobb az amannál, hanem csak állnak egymás mellett, mint KÁVÉBARNA BÉRHÁZak SÓVÁR LIFTjében a DOLGOS SZOMSZÉDok, és ha mégis egyik jobb, mint a másik, sőt másik jobb, mint a harmadik; akkor ne örülj, ha örülsz, ÖRÖMed KORAI, mert nem biztos, hogy egyik valamilyenebb, mint a harmadik; viszont ez a rokonszenves, óvatos szemléletmód teszi éppen lehetségessé a használatukat.

Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer – már hazafelé indulva – kárörömmel nyugtázod, hogy doktor Temesi elűzetett a törzshelyéről, s ott ül a WC-ajtó hónaljában, előtte egy kis Bikavér. Nagyra tartod majd »hideg« és »átnézős« pillantásodat, nem tudván, hogy más választásod nem volt: ekkor még nem jössz rá, hogy a »szakma« töredékesség; két vendég közt csak az idő múlik – nélküled, lehetőségeid két végső határa az aperitif és a feketekávé. Ne lógasd az orrod.

Kora délután, amikor alábbhagy a forgalom, moss fogat, de semmiképpen sem azért, mert azt reméled, hogy az esti forgatagban eléd pörög egy maca. Ha az esti forgatagban eléd pörög egy maca, vedd szemügyre, és dönts belátásod szerint, viszont lehetséges, hogy nem kell döntened. Fogmosásodat ne lássák a többiek, nem vagy farizeus, pincér vagy. Legyél majd akárhol, jellegtelen étteremben, elsőosztályú hotelben, rossz csehóban, délutánfelé egy-két lehetetlen fickó kerül elő, akinek bámész tekintetéből azonnal kiolvasható, hogy ízlelőbimbóját a talpán hordja, de te szelíden kérdezd meg: rizzsel vagy krumplival (ha már fáradt leszel, vagy más okból szétszórt, így mondod: kolompérral?; nem baj, nem jó), és hozz ketchupot. A kiejtésre azért már ne fordíts gondot (kecsap, kecsöp). Lászlóka, akit nem fogsz szeretni igazán, alig képes visszafogni a nevetését, úgy kérdi majd minden bélszínkor: Egy csöpp kecsap csepp? Ennyire sose legyél fáradt. Ám ha nagy a sürgés-forgás, és meglöksz valakit, kérj bocsánatot, hogy efféle affér a jövőben minimális lesz. Ez megnyugtat. Tartsd a markod: profi vagy.

Ha pályafutásod egy csúcsnak látszó pontján megjelenik a régi Sandró bácsi, és visszahív, menj vele. Ahogy züllik a csehó, úgy érzed egyre jobban magadat; érthető. A feladat, lényegét tekintve, nem más, mint a fényes helyeken. Fizikailag megerőltetőbb, bírd. Hosszan nézz egy aranyzsinórral fölfüggesztett táblát, betűit ujjheggyel simítsd végig, és érezd úgy, a betűk kiemelkednek a felületből. A ZONGORÁNÁL MINDEN ESTE MARGÓ. Áhítatosan vizsgáld az öreg zongoristanőt: Margitka csodás öregasszony, arca, amely selymes és ráncos, akár egy elpukkant rágógumigömb, zajos mosolyba rendeződik, ha a zongora szélén, mint kósza gaz, egy-egy konyakospohár nő ki. A rúzs íve az ajaknál tökéletes, csak kissé félrehúzódó. Gondold azt: szellemkép. Mindenképpen örömmel hallgasd a naponként ismétlődő SILÁNY MÓKÁT. Fejlessz ki érzéket magadban arra, hogy fölismerd, ki lesz az, akire Margitka oly csábosan tekint majd, hogy az – fejét vesztve és röhögve – belecsíp a Margitka töppedt farába. Ekkor majd lehullik a nő arcáról minden kifejezés (izmok bizonyos rendezettségéből izmok bizonyos rendezettsége lesz), ettől mintha megfiatalodnék, pontosabban abba az időbe kerül, amelyben fiatal volt, magabiztos lesz, előtte az élet!, a válla fölött hátrafordul, mintegy kihajol a dallamból, rekedten és nagyon határozottan fogja mondani: Uram, az én ajakam még férfit nem illetett. – Most legyen halálos a csönd + zongoraszó. – Sem itt, sem szobám négy fala közt. Margitka kacagjon a legharsányabban, természetesen. Így lesz. Neked legjobban az tessék, hogy négy fala közt. Mulass. Lesz mulass.

Nyárra majd elűzi őt egy unott beatzenekar. Kezdetben élvezed kisded fortélyaikat, amiket egymás ellen űznek, ki-ki azért, hogy a saját hangszere szóljon mindenekelőtt, a sarkok láthatatlan mozdulatát, amely után az erősítő megfelelő csatlakozója mint ÉRETT GYÜMÖLCS koppan a kövön, a mikrofonhoz közelítő csosszanásokat, de mikor rájössz, hogy mennyire komolyan veszik a trükkjeiket, következésképp mennyire kicsinyes az egész, hányingert kapsz, s addig mesterkedsz, amíg feledésbe merül egy-egy a zenekarnak küldött fél cseresznye. Egy alkalommal majd magas, vékony srác ugrik a hangszerek közé. Ekkor figyelj, less ki a púpozott korsók közül, az egyetlen esemény velük kapcsolatban, mely okulásodra szolgál. A srác kese haja, akár egy régi, vacak függöny lebeg majd ide-oda. A függöny selyemszálai fölfeslettek, a réseken majdnem a színpadra lehet látni, de a hullámzó anyag mindent elbizonytalanít, például néhány selyemszál újból összeragad, így csak mondani lehet: a réseken belátni a halott színpadra. De a szólógitáros vonakodás nélkül ad helyet a fiúnak, aki fölvesz egy furulyát a zongoráról, és belekapcsolódik a játékba, vagy csak cigarettás, rekedt hangja száll. Időnként ránéz egyik-másik tagra, a keze megvonaglik. Mondhatni: a hangszereknek megjön az önbizalmuk, beszédbe elegyednek, s a kis paccerek nem avatkoznak közbe (rontólag). Tátott szájjal hallgasd. Egy közösség létrejöttének pillanata lesz ez, kár, hogy olyannyira pocsék zenészek, hogy önfeledtséged hamar oda van. Legyen botfüled, van.

Ekkoron már azon sem akadsz fönn, hogy olyik kuncsaft úgy eszi a tortát, mint a zsíros kenyeret (éhes), minden kravátli tenor iránt megértést tanúsítasz. S ugyan fásultság nincs benned, mégis már állj meg néha révedezve, és eközben feledkezz meg gyönyörű korsóidról. Borosták, kavargó csípők, lapos, megemelt mellek, kátrányozott falu WC, eldugult lefolyó fölé emelkedő zavaros, sárga tó, elmázolt szemöldökök, fölrepedt ajkak, vérerek által körbejárt szemgolyó, savanykás száj- és áporodott hónaljszag, elgurult sliccgombok, soha nem záruló cippek és a sok női far – mint megannyi humanista rekvizítum – között jól eligazodsz.

És akkor vedd észre magadon, hogy mindjobban vágyol arra – benn a munkahelyeden és a szabad ég alatt egyaránt –, hogy a kezed üres legyen, csuklódon ne érezz szivárgó folyadékot, és ezáltal céltalanul hadonászhass, azt szeretnéd, hogyha odaléphetnél ezekhez a kétes vagy elegáns pofákhoz, és folytathatnád megkezdett mondataikat, ilyesmire gondolsz például: JA IGEN AZ ERZSI AZ MÁR CSAK ILYEN, vagy hogy ekképp szellemeskedhetnél: BÍZVÁST KIFÉLE-MIFÉLE, mindenesetre egyre nehezebben uralkodsz magadon, olyannyira, hogy Sandró bácsi szomorúan megjegyzi majd: Mit haverkodik annyit, Miklóska, fáradt? Ekkor jössz rá, hogy a »szakma« töredékesség. Sóvárogj, kicsit.

Ha az este elkülöníthető a délutántól, légy ünnepélyes, lehet, hogy az este ezért különíthető el a délutántól. Kezdetben még akár azon az áron is, hogy merevnek látszol, mert merev leszel. Egy pohár pezsgővel segítsd ki magadat, sportszerűtlenül. A fehér ing ropogjon, a cipő orrán tükröződjenek a csillárok, a zakó és a nadrág parányit szűk legyen, érezd, rajtad van, a nyakkendő szárnyaljon, szárnyaljon. Az asztalokra keríts gyertyát, legyen gondod a kanóc hosszára is. Örülj a sárga terítőknek, töltsön el büszkeség, de ne ámítsd magad: az eszcájg alpakka. Ha egy őszülő, öreg belámi a fiatat barátnője felé fordulva azt kérdi tőled: ezüst?, válaszold azt: alpakka, és maradj komoly. Csakis akkor mosolyogj csak – pályád csúcsán –, ha az nem mentegetőzés lesz; hanem annak kicsit mulatságos kifejeződése, hogy ILYEN A VILÁG, de ez ne újólagos mentegetőzés legyen a világ nevében, Tölts nekik a vörös borból. Az egészet tartsd szem előtt. Tehát ne orrolj meg arra, aki, miután te kostolónyit töltöttél, türelmetlenül és mellékesen int a kezével, tele, tele, A KARPASZOMÁNYOSOK TIZENKILENCES VITÁJA, halljad meg eközben, s a partner, akinek gondolkodás nélkül színültig töltöd a poharát, bólogat, érezd úgy meggyőződés nélkül; azt ne mondd: bocsánat. Vigyázz a hangodra, ez morális és fizikai készenlétet jelent: mit sem ér az, hogy nem akarod mindenáron a tetszéseket elnyerni, és nem sündörögsz, hanem szolgálsz, ha egy finom, törékeny pillanatban, amint épp azt mondanád: A LA, megbicsaklik a hangod, brummogni kezd, vagy sivítani kezd, mint egy adáshiba a rádióban; és viszont. Hegyezd a füled.

Az első nap végén fáradtabb leszel, mint majd később, összetörtebb. A pénztár zárásakor sem segíthetsz még, de ez ne tévesszen meg, ne toporzékolj harmadfű csikó módjára: várj. Másrészt fölösleges erőszakoskodnod, hogy te lépj ki utoljára az épületből: noha tisztelettudó légy, és lovagias, ne feledd, nincs nálad a kulcs. Barátságosan törekedj.

Édesanyád virrasztani fog, számolj evvel. Szereld le valahogy, de ne légy tapintatlan, mint ahogy tapintatos sem. Mondd azt egyszerűen, hogy ki vagy, és csókold homlokon, és mondd azt: JOJCAKÁT. A homlokcsók után ne nyelj: a púder keserű.

Az ablaknál állva, miközben bávatagon gumírozott pizsamagatyádat ráncigálod, engedd magadhoz a háztetőket. A rálátás jó. Mivel a világítás – ostorlámpák kalandozó és ablakok rest fénye – meglehetősen sajátos, láss mindent síkba préselve. Ez csak utólag tűnjék föl, akkor például, amikor a tetőterasz és a srég műhelytető szerencsés hajlásszöge (a definíciót ismerd!) egy nyitott térrész lehetőségét adja. Most sokkoljon a rengeteg kitartó metszésvonal, lekonyuló tetőszél, egy-egy kémény, amint beront valami ártatlan téglalapba, a félkörös ballusztrádos terasz, az egymásnak támaszkodó négyzetek, amiket rombuszoknak látsz. Nyűgözzön le a dimenziók efféle pedáns játéka. Ha egy ablak nyitva van, az különösen kapóra jön, és bár reggelfelé már riasztóan nyirkos a levegő, egy ideig remélj.”