I. Locsi-fecsi pincérhangra

 

Pápai vizeken ne kalózkodj!

„Általában véve vigyázz. Az első benyomás igen fontos, ha nem épp a legfontosabb. Figyelmes legyél, és érzékeny, de ne finnyás.

Már reggel légy résen, készülj. Anyád majd nagyot sóhajt, és még mielőtt föltenné melegedni azt az átkozott tejeskávét, valami olyasmit mond, hogy HÁT MEGÉRTÜK EZT IS FIAM. Te ne menj ebbe bele. Ne simogasd anyád selymes, elrongyolt kezét, ne csikarj ki könnyeket. Hányavetiséggel ne leplezd a magad meghatódottságát. Tarts távolságot, parádés ollalá-val válaszolj. Hangod még csak véletlenül se mutáljon. Ez megbocsáthatatlan lenne annak idején. Ne röstelkedj, akár már bent a fürdőszobában, skálázni: miamanómiamanó, szépen végig, csengő hangodra még szükség lesz. Azután folytasd a fogmosást, gargalizálj és köpj. Majd a tejeskávéval sem ne gargalizálj, sem ne köpj. Erőteljesen dörzsöld fogaidat, remélhetőleg tisztában vagy a függélyes mozgatás hatékonyságával; vicsorogj, dolgozz, ébreszd magad: a reggelinél látod közvetlenül a hasznát. Amire lehet, figyelj, hibázol úgyis elégszer.

Anyád, mint a kivételesnek ítélt alkalmakkor mindig, téliszalámit tesz az asztalra, nyilván. Ismeretes, reggel alig bírsz enni, legföljebb ha puha szalonnát: az az ellentét, amely reggeli arcod tehetetlen élettelensége és ízlelésed fölfokozott érzékenysége közt fennáll, amely ellentét így mintegy benned ölt testet, tényleg szinte elviselhetetlen. A hányingerszerűség, ami ilyenkor környékez, nem dicsekedni való. Most ezt is előnyödre fordíthatod. Máskor talán elengedhetnéd és elengeded magad, hiszen anyád kése mentén oly szépen nől a szalámiszelet, oly gyönyörű vékony, anélkül hogy meggyűrődnék, és helyenként zsír préselődnék ki frech kukacként, az ellipszis ép, hibátlan, közeledve a szalámihenger végéhez: kör, mindez oly lefegyverző, hogy érthető, elveszted a fejed. Sokszor vállaltad a veszélyt: a koppanó kés mellől fölemelted a konyhaasztalra hanyatló szeletet, és a fény felé tartottad. Újból és újból abban reménykedsz, átlátsz rajta. Nem látsz át rajta. Dicsérendő, már létező jótulajdonságod, hogy ezen nem fanyalogsz, s nem próbálod magad a rózsaszín fénnyel kárpótolni. Jóllehet a szalámi BUJA ÁRNYÉKa, ahogy végigfut a csuklódon, az ismétlődő kudarcok dacára folytonosan kárpótol.

Jelentsd ki: szalonnát eszel. Tudjuk, tanulságos lesz. Ne légy bátor: most könnyű a dolgod: ellenkezésed nem bátorság, biztosra mész: anyád majd korántsem sikoltozik, nem vágja a kést az elmosatlan edények közé, nem szalad hisztizve a fürdőszobába, következésképp nem hallhatod váltakozó hangerejű átkait (Szalonnát! Megáll az ember esze! Szalonnát! A kis paraszt!), leginkább ez utóbbit van okod sajnálni, de – tudod jól – nevetésed kesernyés lesz, sokáig majd ezt éreznéd; anyád inkább elmosolyodik, ahogy az anyák büszkén mosolyogni szoktak, és nem vagy hibáztatható azért, amit ekkor gondolsz.

Sok dolog világosabb lesz előtted, ha a hüvelykujjaddal megtámasztod a szalonnát. (A hibátlan ujjlenyomat hamar eligazítja a főfelügyelőt, ez hátrány és vicc.) A tömb, hidd el, megremeg, ujjad besüpped, sűrűbb lesz az anyag, az oldalfelületen, mint veríték, zsír csillan. Késed nehézkesen halad lefelé, megugrik, megtorpan, akár egy hepciás ló, s ritmusára ring a szalonna-hasáb, félhetsz: szétszakad.

A szalonnát találd vonzónak: benne az az elbűvölő, ami megkülönbözteti a zsírtól: a szikrázó forma. A formának ezt a rámenős, de tanulságos előrenyomulását ritkán érheted tetten. A víz alakváltozásakor például (az utalás nem a jég mechanikus, bár szintén tiszteletre méltó trükkjére vonatkozik) a hópelyhek túlontúl meghatóak, a cirádák, a jégtűk hideg szépsége elvonja a valódi értéktől a figyelmet. A szalonna külön leckével is szolgál, hiszen ha a fokhagyma átható szagára, a paprika színére vagy az abárolás lehengerlő bonyolultságára is ügyelsz, akkor a különálló elemek anyagszerű és ekképp példás egybeillesztéséről kapsz követendő mintát. A szalonnának a kenyérhez mint szociális valósághoz való illeszkedése is megnyugtatóbb a hópehelyénél, mert az ott billegve a kenyér göcsörtjein első pillantásra szép és meghökkentő, ám a kenyér utóbb pépesre ázik, ki kell dobni a szemétre. Az ilyen szövegre mondja majd bizonyos Sandró bácsi, karján tányérok bámulatos tömegével, hogy ne színezze, Miklóskám, bal 2 éhenhal. Nem lesz mérges, de jobban örült volna a csöndnek. Azért kerül mindez efféle modorban elő, hogy tudj nevetni. Tudj nevetni, ezen, azon.

A szalonna-négyzetekből és a szabálytalanabb (magabiztosabb) kenyérelemekből csinálj »katonákat«. Izmaid lazák lesznek, mint a lepkéké, ez kell. A PIROSARANY paprika pöttyeivel rangsort készíthetsz. Felelőtlenségednek örülj, de ne légy büszke rá. Ezredesem, súgd egy ezredes fülébe. Fáj a szűm, őrmester. Snájdig főhadnagy, irul-pirul Mancika. Ezredesem, hamm, világbéke. Fáj a szívem, őrmester, és Mancika, ne sírjon, jut is, marad is. Önnek fölviszi az Isten a dolgát, ízig-vérig. Őrmester: ön bennem végzi. Végeztem!! Mancika, ne sírjon, jut is. Ezek csak példák, igaz: jók. Anyád a »katonákat« »barikáknak« nevezi, így nyugodt lesz. Erre is fölfigyelhetsz.

Játszhatsz, de eszedbe ne jusson bohóckodni az asztalnál. Ki ne ejtsd a szádon: igen, uram. Anyádnak mondani ezt amúgy is gyönge tréfa. Ha még alsógatyában üldögélnél, a combodat döfölő kenyérmorzsák erről biztosan eligazítanak, akkor vegyél utcai nadrágot, cipőt, inget, zoknit; apró ügy, de talán ne feledkezz meg róla.

Hagyd anyádat, hogy beléd karoljon. Nyugodt lehetsz, nem fog sírni. Lépj rugalmasan, mint egy fényes promenádon, s ha hallod a murva siralmas neszeit is, nem tévesztesz el semmit. A jelenet erőtlen erotikájából csak annyit észlelj, hogy asszony mellett mész; hasznos. Eszed másutt járhat. Integess, ez kikerülhetetlen. A zsebkendő idézőjele sem ér sokat, mert anyád is előrántja az övét, és ekkor majd abban a jelenetben rí.

A főnököt tüstént fel fogod ismerni. Tekintetétől ne ijedj meg, olyan – ahogy azután később tapasztalod –, mint minden főnöké: mintha szemüveget viselne. Ha eljön az ideje, a rosszpontoktól se félj. Mindig bízhatsz: hátha három rosszpont egy jópont. A bemutatáskor fölösleges mesterkedned, ehhez a technikai föltételek sem adottak. Meglátod, sehogy sem sikerül majd minden névhez arcot találnod, s lesz arc, amelyhez több nevet is csatolsz. IGAZÁN ÖRÜLÖK SANDRÓ BÁTYÁM – gondold meg, milyen kínos lehet ez! Szerencsésen kapcsolódik össze közepes memóriád az erkölccsel: a kicsiny dolgok igaziságát is meg kell teremteni, egyébként felette piti az életvitel. Az irodában terpeszkedő erős szivarfüst, a nevek összevisszasága megzavar, bizonytalanná tesz, térbeli kisebbségi érzés fog majd el: nem tudsz különbséget tenni. Mi mi? Kapaszkodj ekkor a tárgyakba, néhány szembetűnő anyagba, a skay fotel fekete, nyirkos felületébe és különösen az ajtókeret faeresztékeibe. Hogy behunyván a szemed, ugyanolyan jól eligazodsz, ismét megriadsz. Jogos. Bár az egész nem lényeges; lebetlizheted.

Katinka, akire mindig nehéz szívvel fogsz gondolni, s ezért fölényes leszel vele, és dadogós, váratlanul és indokolatlanul közel hajol hozzád, forró lehelete bejárja tiszta fülkagylóidat. Egyébként nem érdemli meg gátlásaidat. Természetesen rezzenj össze, nyugodt lélekkel ess pánikba. Már eddig sem álltál föladatod magaslatán, de ekkor végképp zavarj össze mindent. Egy enyhén kubista képtörmeléket őrizhetsz meg innét, Katinka hosszú combjával mint hauptmotív-val, a fény letöri a hajlatokat, izgató hús-hasáb! Fujj, gondolod, pedig a hibás még te vagy. A többiek persze kiröhögnek, Lászlóka a legharsányabban, de Sandró bácsi is vigyorog, ne csodálkozz, igazuk van. Fecó, akitől kezdettől fogva tartasz, abbahagyja az orra túrását, ajka megrándul, tekintsd majd ezt nevetésnek, és azt mondja: nyuszifül.

Itt jusson eszedbe valami hosszú anekdota. Nehogy vihogj, és maradj csöndben. Ám a fejedben keringőzzenek, jó szagú selymek forogjanak, s legyen eszmei tanulság is. Semmi nosztalgia, a szívedre hallgass. Pirulva kövesd Katinkát, és mire a raktárhoz értek, egy hatalmas szekrényhez, szedd össze magad, nincs mese. Hosszan és kitartóan válogass. Most már nem zagyválhat össze a Katinka közelsége. Néhány rutinszerű mondata és mozdulata, amint például kiemel egy nadrágot, és – úgy, hogy rajtakapd – végigsimít a cippzáron, ne okozzon örömet. Örömet okoz. Mégis valamiképpen sikerül helyesen viselkedned, a nő kimegy. A nadrág lendületes, jól mutatsz benne, térden alul finoman szélesedik, kicsit divatosabb, mint szeretnéd. A zakók svejfolása okvetlenül nyerje el tetszésedet. Nyugodtan legyél körülményes. Például a csokornyakkendő kiválasztásában elmehetsz a végsőkig. Ha lenne közönség, tombolna. A gumisat kerüld, a gumi furtonfurt beakadna, siralmasan pengene az ádámcsutkádon. Később, egy jobb helyen, mert oda is eljutsz, direkt a te méretedre csináltatnak ruhát. Most nincs így, de ez semminemű kifogáshoz nem vezethet. Állj hát ott, fehéren, kifogástalanul, s ha szorít az ingnyak, rántsd félre a fejed, mint a lovak, ha erős a zabla; nem mintha ez segítene. Legyél karcsú.

Öntsön el a büszkeség, látván magadat egy ajtóüveg tükörré lett négyszögében. Katinka csettint majd, de folytatja az elkezdett pletykát, Sandró bácsi szótlanul bólintani fog, te ne túlozz, ne hidd, hogy beszélhetsz. Vajon miben különbözünk a lószarban csipegető verebektől, kérdezed egyszer. Noha ez inkább már állítás, mint kérdés, nagy sikert aratsz. Ettől legyél (akkor) szomorú, s menj ki a vécébe vizelni, vagy csak álldogálni.

Ne fintorogj, ha kezdetben alja munkát végeztetnek veled. Ne légy primitív, mondván, nem erre szerződtél. Tégy meg minden tőled telhetőt; kevés. Hanem ne lepődj meg, s főleg kerüld a duzzogás valamely kezdetleges formáját, ha a vendég, mindezek dacára, ordít majd, a panaszkönyvet kéri, s úgy érzed, személy szerint rád is mérges, ebben igazad lesz, pedig te, amit lehet, »mindent« megtettél, ebben is igazad legyen. Bátran szedd össze a piszkos tányérokat. Készülj fel arra, hogy az ujjadat eléri a mocskos, paprikás maradék támadása. Ne bosszankodj, pattanj. Rohanj a fizetőpincérért. Lihegés szóba sem jöhet, ne próbálkozz: az igyekezettel ne tévessz meg senki kis nyüzgét sem; teremtsd elő Sandró bácsit. Szerezz cigarettát, ekkor majd liheghetsz, mert lihegni fogsz. Görnyedj meg az üvegekkel megrakott kerek fémtálca súlyától. Gondterhelten torpanj meg, ha az egyik sarokból utánad szólnak, még egy pacalt, főnököm, ne mondd, hogy küldöd a kollégád, ágaskodj, álladat támaszd egy sörösüveg szájára, kuss, mondd: igen, uram. Fecótól ugyan kapsz ezért, ne törődj evvel, benne van a buliban. (Fecó majd egyszer el fog tűnni, és újból már mint minden pincérek átkozott főnöke kerül elő. Ezen is elmorfondírozhatsz, de te inkább azt vésd az eszedbe, ahogy Fecót egy zűrös nap után a kocsimosóban félholtra spriccelik a beosztottjai. Alkatodnál fogva maradj ki ebből.) Hajtsd le a fejed, ha a szemedbe vágják: A LEVES HIDEG. Érezd magad ezért felelősnek. A LEVES HŰS: ezen mosolyogj. Légy azzal tisztában, hogy ezen a szinten kiszolgáltatott vagy, előfordulhat, hogy bármit lépsz: rossz. Ilyen a szakács. (Szelaví.) Ebből nem következik hiábavalóságod, bár nem árt, ha kissé rosszkedvű leszel. Hajolj le a kenyérdarabokért, de még ne simogasd a nők bokáját, igaz, az orrod se piszkáld, legyen bármennyire biztonságos a sötét.

Térülj-fordulj, jöjj-menj, lóss-fuss, vergődj zöldágra. De a mosogatást soha ne vállald. Nem a te munkád. Nem. Pincér vagy. A sörrel ne tétovázz: vidd. A négy függőleges rovátkát egy vízszintessel húzd át, egyszerűbb, ha nem csalsz. Ha valaki a kenyerek számát így határozza meg: néhány, örülj, s ne ekképp add tovább: tíz. Söpörd le az asztalról a morzsákat, a szalvéta lendületes legyen, de nem igazán jó, ha a morzsák szanaszét fölrepülnek, s megülnek a vendég haján, mint a korpa.

Az ebéd, amit ti kaptok, rossz. Ezen ne dühöngj, hanem morgolódj. Szidjátok együtt a főnökséget, mondhatsz rossz viccet, amely így kezdődik: SZÓVAL BEHÍVATJA A CSINIBABA GYORSÍRÓT, de egyrészt valójában az érdekeljen, hogy vajon a füstölt oldalas imént föltárult hájrétege mögött van-e még hús, és kövecses-e a lencse, pontosabban, hogy ráharapsz-e egy újabb, nem túl nagy és éles kavicskára, egyrészt, másrészt pedig – mert azért el-elkap a lendület, és tiszta szívből nevetsz egy ócska poénon, melyben a főnök áll, mint bálám szamara, és esetleg a nadrágja is lecsúszott már, vagy le fog csúszni – nevess, de jó, ha megjegyzed: a folytonos, pihenő nélküli ellenzékiség önmagában hordozza az ellentmondást. Azért ebben a dologban – ha kedved van hozzá – lehetsz primitív: szidd a főnököt, míg leváltják, azután az újat.

A nagy orrú kollégákat ne zsidózd le, a KISZ-tagokat ne tekintsd elvtelen karrieristáknak, és ne köpj a konyhaajtó melletti szemétkosárba, ha pap ül hozzád tartozó asztalhoz. Legyen véleményed, és ne tégy elhamarkodott kijelentést, se pró, se kontra. Csínján bánj a jelzős szerkezetekkel. Tán óvakodj is tőlük. Egy doktor Temesiről hamar azt mondod: PÖKHENDI TÖK. És nevetsz: OLYAN MINT AZ ŐSZI SOM. Tobzódhatsz az effélékben, ha tudod, hogy ezek csupán egymáshoz méretnek, igazságuk jelzős-szerkezeti-igazság, értékük ott van a KÁVÉBARNA SZERETŐ, a TÖKÉLETES KELEPCE, a GYAÚR SPICCVAS, a DIPLOMÁCIAI GUBANC, a KILENCLYUKÚ HÍD, a MÍVES PRÓZA, a TARKABARKA SZARKA és a SELYMES RÁGÓGUMI között, és még az sem mondható szerény mosollyal, hogy egyik jobb, mint a másik, mert adódhatik, hogy sem nem jobb az amannál, sem nem nem jobb az amannál, hanem csak állnak egymás mellett, mint KÁVÉBARNA BÉRHÁZak SÓVÁR LIFTjében a DOLGOS SZOMSZÉDok, és ha mégis egyik jobb, mint a másik, sőt másik jobb, mint a harmadik; akkor ne örülj, ha örülsz, ÖRÖMed KORAI, mert nem biztos, hogy egyik valamilyenebb, mint a harmadik; viszont ez a rokonszenves, óvatos szemléletmód teszi éppen lehetségessé a használatukat.

Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer – már hazafelé indulva – kárörömmel nyugtázod, hogy doktor Temesi elűzetett a törzshelyéről, s ott ül a WC-ajtó hónaljában, előtte egy kis Bikavér. Nagyra tartod majd »hideg« és »átnézős« pillantásodat, nem tudván, hogy más választásod nem volt: ekkor még nem jössz rá, hogy a »szakma« töredékesség; két vendég közt csak az idő múlik – nélküled, lehetőségeid két végső határa az aperitif és a feketekávé. Ne lógasd az orrod.

Kora délután, amikor alábbhagy a forgalom, moss fogat, de semmiképpen sem azért, mert azt reméled, hogy az esti forgatagban eléd pörög egy maca. Ha az esti forgatagban eléd pörög egy maca, vedd szemügyre, és dönts belátásod szerint, viszont lehetséges, hogy nem kell döntened. Fogmosásodat ne lássák a többiek, nem vagy farizeus, pincér vagy. Legyél majd akárhol, jellegtelen étteremben, elsőosztályú hotelben, rossz csehóban, délutánfelé egy-két lehetetlen fickó kerül elő, akinek bámész tekintetéből azonnal kiolvasható, hogy ízlelőbimbóját a talpán hordja, de te szelíden kérdezd meg: rizzsel vagy krumplival (ha már fáradt leszel, vagy más okból szétszórt, így mondod: kolompérral?; nem baj, nem jó), és hozz ketchupot. A kiejtésre azért már ne fordíts gondot (kecsap, kecsöp). Lászlóka, akit nem fogsz szeretni igazán, alig képes visszafogni a nevetését, úgy kérdi majd minden bélszínkor: Egy csöpp kecsap csepp? Ennyire sose legyél fáradt. Ám ha nagy a sürgés-forgás, és meglöksz valakit, kérj bocsánatot, hogy efféle affér a jövőben minimális lesz. Ez megnyugtat. Tartsd a markod: profi vagy.

Ha pályafutásod egy csúcsnak látszó pontján megjelenik a régi Sandró bácsi, és visszahív, menj vele. Ahogy züllik a csehó, úgy érzed egyre jobban magadat; érthető. A feladat, lényegét tekintve, nem más, mint a fényes helyeken. Fizikailag megerőltetőbb, bírd. Hosszan nézz egy aranyzsinórral fölfüggesztett táblát, betűit ujjheggyel simítsd végig, és érezd úgy, a betűk kiemelkednek a felületből. A ZONGORÁNÁL MINDEN ESTE MARGÓ. Áhítatosan vizsgáld az öreg zongoristanőt: Margitka csodás öregasszony, arca, amely selymes és ráncos, akár egy elpukkant rágógumigömb, zajos mosolyba rendeződik, ha a zongora szélén, mint kósza gaz, egy-egy konyakospohár nő ki. A rúzs íve az ajaknál tökéletes, csak kissé félrehúzódó. Gondold azt: szellemkép. Mindenképpen örömmel hallgasd a naponként ismétlődő SILÁNY MÓKÁT. Fejlessz ki érzéket magadban arra, hogy fölismerd, ki lesz az, akire Margitka oly csábosan tekint majd, hogy az – fejét vesztve és röhögve – belecsíp a Margitka töppedt farába. Ekkor majd lehullik a nő arcáról minden kifejezés (izmok bizonyos rendezettségéből izmok bizonyos rendezettsége lesz), ettől mintha megfiatalodnék, pontosabban abba az időbe kerül, amelyben fiatal volt, magabiztos lesz, előtte az élet!, a válla fölött hátrafordul, mintegy kihajol a dallamból, rekedten és nagyon határozottan fogja mondani: Uram, az én ajakam még férfit nem illetett. – Most legyen halálos a csönd + zongoraszó. – Sem itt, sem szobám négy fala közt. Margitka kacagjon a legharsányabban, természetesen. Így lesz. Neked legjobban az tessék, hogy négy fala közt. Mulass. Lesz mulass.

Nyárra majd elűzi őt egy unott beatzenekar. Kezdetben élvezed kisded fortélyaikat, amiket egymás ellen űznek, ki-ki azért, hogy a saját hangszere szóljon mindenekelőtt, a sarkok láthatatlan mozdulatát, amely után az erősítő megfelelő csatlakozója mint ÉRETT GYÜMÖLCS koppan a kövön, a mikrofonhoz közelítő csosszanásokat, de mikor rájössz, hogy mennyire komolyan veszik a trükkjeiket, következésképp mennyire kicsinyes az egész, hányingert kapsz, s addig mesterkedsz, amíg feledésbe merül egy-egy a zenekarnak küldött fél cseresznye. Egy alkalommal majd magas, vékony srác ugrik a hangszerek közé. Ekkor figyelj, less ki a púpozott korsók közül, az egyetlen esemény velük kapcsolatban, mely okulásodra szolgál. A srác kese haja, akár egy régi, vacak függöny lebeg majd ide-oda. A függöny selyemszálai fölfeslettek, a réseken majdnem a színpadra lehet látni, de a hullámzó anyag mindent elbizonytalanít, például néhány selyemszál újból összeragad, így csak mondani lehet: a réseken belátni a halott színpadra. De a szólógitáros vonakodás nélkül ad helyet a fiúnak, aki fölvesz egy furulyát a zongoráról, és belekapcsolódik a játékba, vagy csak cigarettás, rekedt hangja száll. Időnként ránéz egyik-másik tagra, a keze megvonaglik. Mondhatni: a hangszereknek megjön az önbizalmuk, beszédbe elegyednek, s a kis paccerek nem avatkoznak közbe (rontólag). Tátott szájjal hallgasd. Egy közösség létrejöttének pillanata lesz ez, kár, hogy olyannyira pocsék zenészek, hogy önfeledtséged hamar oda van. Legyen botfüled, van.

Ekkoron már azon sem akadsz fönn, hogy olyik kuncsaft úgy eszi a tortát, mint a zsíros kenyeret (éhes), minden kravátli tenor iránt megértést tanúsítasz. S ugyan fásultság nincs benned, mégis már állj meg néha révedezve, és eközben feledkezz meg gyönyörű korsóidról. Borosták, kavargó csípők, lapos, megemelt mellek, kátrányozott falu WC, eldugult lefolyó fölé emelkedő zavaros, sárga tó, elmázolt szemöldökök, fölrepedt ajkak, vérerek által körbejárt szemgolyó, savanykás száj- és áporodott hónaljszag, elgurult sliccgombok, soha nem záruló cippek és a sok női far – mint megannyi humanista rekvizítum – között jól eligazodsz.

És akkor vedd észre magadon, hogy mindjobban vágyol arra – benn a munkahelyeden és a szabad ég alatt egyaránt –, hogy a kezed üres legyen, csuklódon ne érezz szivárgó folyadékot, és ezáltal céltalanul hadonászhass, azt szeretnéd, hogyha odaléphetnél ezekhez a kétes vagy elegáns pofákhoz, és folytathatnád megkezdett mondataikat, ilyesmire gondolsz például: JA IGEN AZ ERZSI AZ MÁR CSAK ILYEN, vagy hogy ekképp szellemeskedhetnél: BÍZVÁST KIFÉLE-MIFÉLE, mindenesetre egyre nehezebben uralkodsz magadon, olyannyira, hogy Sandró bácsi szomorúan megjegyzi majd: Mit haverkodik annyit, Miklóska, fáradt? Ekkor jössz rá, hogy a »szakma« töredékesség. Sóvárogj, kicsit.

Ha az este elkülöníthető a délutántól, légy ünnepélyes, lehet, hogy az este ezért különíthető el a délutántól. Kezdetben még akár azon az áron is, hogy merevnek látszol, mert merev leszel. Egy pohár pezsgővel segítsd ki magadat, sportszerűtlenül. A fehér ing ropogjon, a cipő orrán tükröződjenek a csillárok, a zakó és a nadrág parányit szűk legyen, érezd, rajtad van, a nyakkendő szárnyaljon, szárnyaljon. Az asztalokra keríts gyertyát, legyen gondod a kanóc hosszára is. Örülj a sárga terítőknek, töltsön el büszkeség, de ne ámítsd magad: az eszcájg alpakka. Ha egy őszülő, öreg belámi a fiatat barátnője felé fordulva azt kérdi tőled: ezüst?, válaszold azt: alpakka, és maradj komoly. Csakis akkor mosolyogj csak – pályád csúcsán –, ha az nem mentegetőzés lesz; hanem annak kicsit mulatságos kifejeződése, hogy ILYEN A VILÁG, de ez ne újólagos mentegetőzés legyen a világ nevében, Tölts nekik a vörös borból. Az egészet tartsd szem előtt. Tehát ne orrolj meg arra, aki, miután te kostolónyit töltöttél, türelmetlenül és mellékesen int a kezével, tele, tele, A KARPASZOMÁNYOSOK TIZENKILENCES VITÁJA, halljad meg eközben, s a partner, akinek gondolkodás nélkül színültig töltöd a poharát, bólogat, érezd úgy meggyőződés nélkül; azt ne mondd: bocsánat. Vigyázz a hangodra, ez morális és fizikai készenlétet jelent: mit sem ér az, hogy nem akarod mindenáron a tetszéseket elnyerni, és nem sündörögsz, hanem szolgálsz, ha egy finom, törékeny pillanatban, amint épp azt mondanád: A LA, megbicsaklik a hangod, brummogni kezd, vagy sivítani kezd, mint egy adáshiba a rádióban; és viszont. Hegyezd a füled.

Az első nap végén fáradtabb leszel, mint majd később, összetörtebb. A pénztár zárásakor sem segíthetsz még, de ez ne tévesszen meg, ne toporzékolj harmadfű csikó módjára: várj. Másrészt fölösleges erőszakoskodnod, hogy te lépj ki utoljára az épületből: noha tisztelettudó légy, és lovagias, ne feledd, nincs nálad a kulcs. Barátságosan törekedj.

Édesanyád virrasztani fog, számolj evvel. Szereld le valahogy, de ne légy tapintatlan, mint ahogy tapintatos sem. Mondd azt egyszerűen, hogy ki vagy, és csókold homlokon, és mondd azt: JOJCAKÁT. A homlokcsók után ne nyelj: a púder keserű.

Az ablaknál állva, miközben bávatagon gumírozott pizsamagatyádat ráncigálod, engedd magadhoz a háztetőket. A rálátás jó. Mivel a világítás – ostorlámpák kalandozó és ablakok rest fénye – meglehetősen sajátos, láss mindent síkba préselve. Ez csak utólag tűnjék föl, akkor például, amikor a tetőterasz és a srég műhelytető szerencsés hajlásszöge (a definíciót ismerd!) egy nyitott térrész lehetőségét adja. Most sokkoljon a rengeteg kitartó metszésvonal, lekonyuló tetőszél, egy-egy kémény, amint beront valami ártatlan téglalapba, a félkörös ballusztrádos terasz, az egymásnak támaszkodó négyzetek, amiket rombuszoknak látsz. Nyűgözzön le a dimenziók efféle pedáns játéka. Ha egy ablak nyitva van, az különösen kapóra jön, és bár reggelfelé már riasztóan nyirkos a levegő, egy ideig remélj.”

Fű, sár

Katinka elindult a kiskölyök felé. Fecó hátul, a bokszoknál vett föl ételrendelést, de látszott, tudja, mi készül. Okos vigyorgás csúfította. Volt időm, láthattam mindent: a sörös korsók lassan teltek. Újra, ki tudja, hanyadszor!, elámított a Katinka mellének mozgása, ez a kétirányú, egymással nem pontosan derékszöget bezáró rugózás, amely tökéletes összhangban volt a fenék önmagában is értékes ringásával. A kerek fémtálcára toltam a korsókat, elhúztam a pult szélétől, jobb kezemmel, terpesztett ujjakkal, fogást kerestem. Katinka vonulását, jelzett ámulatom dacára, hideg szenvtelenséggel észleltem, s szerencsémet is – hogy ugyanis mosolyának bal felét láthattam, következésképp megkíméltettem az amalgám visszataszító csillanásától – csupán valamilyen személytelen, távoli örömmel vettem tudomásul. De ez így volt rendjén (mint látni fogjuk).

(Aggasztó, hogy ezt a történetet nemigen tudom másképpen elképzelni, csak mint szöszi, molett negyvenest, ahogy épp fésülködik nagy, tojás alakú, forgatható tükre előtt, fejét hátravetve kacarászik, játszik a búzahajával, mosdik a fényben; egy hasonlat termőföldjéből sarjadt liliomasszonyról van szó tehát, akit bánatomban és félelmemben hoztam életre, mert az elkövetkezendők túlontúl formásan és magabiztosan kopogtattak. S noha tudom, a fent rajzolt képet nem kizárólag kamaszok tapogatnák élvezettel, hanem rajtacsíphetnénk tekintélyesebb pillantásokat is, amint megkísérlik kiválasztani azt a legelőnyösebb pozíciót, ahonnét a dekoltázs a legvédtelenebb – mindezen megfontolások csöppet sem szegik lelkiismeret-furdalásom nyugtató lendületét, hiszen ha engednék a „szöszke csábításának”, azáltal előzékenyen és udvariasan [amiket már a rutin szintjén ismerek, más okból] érthetővé simogatnék mozdulatokat, s ez olyan kellemes [ismervén a valót: fölháborító] egyszerűsítéshez vezetne, mintha Leonardo a Mona Lisa helyett apró, fekete röggel ezt írta volna a vászonra: RÖHÖG A SPINÉ.)

Amikor ebbe az étterembe kerültem, egyenest az Iskoláról, már ősz volt, már meg-megingott az égetett avar fanyar füsttömbje, s némely faág – mint sápadt halántékon az erek – már fáradtan behálózta az égboltozatot, jóllehet szeptember közepén jártunk. Az első napokban megilletődötten sündörögtem, minden vendéget „uram”-nak szólítottam, azokat is, akiket Fecó, ez a hideg, szép arcú fiú gondolkodás nélkül visszalökött az ócska, kinti sötétbe; kimérten udvarias voltam: magamon viseltem a kezdők minden merevségét, lassan tűnő dölyfét. Később Lászlóka, aki nagy ficsúr, és finom, hosszú kézfeje időnként váratlan villanással jelezte a rendet (tüstént gyakorlati útmutatást adván), ezt így fogalmazta.

– Az elején valamennyi mulya és óvatos.

(Pedig nem tarthattam magamat egészen ostobának: fölkészültem ezen veszélyekre, tudtam, hogy mértékkel és szeretetteljesen kell udvariasnak lenni, de képzeletben végrehajtott esettanulmányaimban mindig gentlemanek szerepeltek, s nem emberek.)

Az éttermünk bosszantó átmenet volt egy kiskocsma s egy étkezde között; árnyalt jellemzéséül azt lehetne elmondani, hogy pacallal ugyan még nem szolgáltunk, de az előételek csak étlapon léteztek, illetve – hogy utaljak a vendégeinkhez fűződő kapcsolatainkra – az árlapon. A kezdő lépéseim tehát bizonytalanul csosszantak, de (s ezt utóbb már egészen világosan láttam) szükségszerűen botlottam el, mert ide, valójában, nem pincérek kellettek, hanem kiszolgáló személyzet. Ha lett volna lehetőségem elvonni tekintetemet a korsók hagyta, egymást metsző, esetenként hiányos rajzolatú körökről, az igen szomorú pillanat lett volna, hiszen azt eldönteni, hogy egy adott kívánalom-rendszer a hülye, avagy magunk vagyunk tehetségtelenek – csak utólag lehet. Nehéz és elbukott próbatételek köveit cipeltem sokáig, de most ne arról legyen szó.

A második este, csütörtökön, furcsa dolog történt. Az öreg Sandró volt a fizető, éppen lehajtott fejjel birizgált hatalmas, fekete bukszájában, amikor a Fecó futtában (kezén s karján, mint cicoma, a tányérok gyöngysora) rávert a vállára, és azt mondta.

– Akkor holnap?!

Korsóim tetején, fülsiketítő robajjal, beomlott a hab. Az öreg arca, mint valami kígyó, megvonaglott; tekintete egyszerre volt megtiport s veszedelmesen élénk. Ezeket mint értéktelen jeleket fölfogtam, megállapítani csak azt tudtam, hogy a Fecó mondata egyfajta fura (kemény s élettelen) akusztikai rendszerben hangzott föl. A mondat nem mutatkozott másnak, mint ami (nem a képes beszéd egyszerű ravaszsága lehetett ez), de érthetetlen indulatok voltak hozzámadzagolva. Valami sötét tapadt a megszólaló mondathoz, ahogy a hirtelen kirángatott virág gyökeréhez a fekete, nyirkos földgolyó.

Másnap hiába vártam, hogy a reggeli roham után összeverődjünk a söntéspult mellett levő durva felületű asztalnál (amelyben – hm: hozzátartozik az igazsághoz – két görcs feszült, úgy nézvén az emberre, mint egy megriadt mókus), hogy összetorlódjunk a maradék délelőttre, hogy én pironkodva, de azért alapos ismereteket sejtetve végigpásztázzam a Katinka… a Katinkát, jó hatásfokkal és hasznosan múlatván így az időt, s viszolyogva lessem ezek s a tegnap délelőtti tapasztalatok után a Fecó egy görbe mondatát: „Tudod, gyermekem, engem az zavart piszkosul, hogy a nyelvem időnként beleakadt egy lyukas fogba”, és arra gondoljak, hogy ekkor majd megint megveregeti a Katinka combját.

Nem: Lászlóka egy labdát tartott a kezében, amelyet azután keserű, lágy dünnyögéssel Fecó felé löttyintett.

– Főokos, akkor mehet!?

Az épülettel szemben, túl az úton, fű nőtt rétté. Ide vonultunk ki: elöl Fecó a labdával, Lászlóka, Katinka, Sandró bácsi meg én. (Bent maradt valaki, akinek a nevére sem emlékszem.) A rét száraz volt, levélpermet szitált, de a földön levők még nem tapadtak össze az ősz lucsokjától.

Az föl sem merült, hogy én nem játszanék, de hát páratlanná lettünk (általam), így megtorpantunk egy pillanatra, s bizonytalanul körbenéztünk. A kiskölyök gesztenyét rugdosva jött elő a fák közül, és a rézsutosan betűző fénykötegeket, akár egy kényes paripa, óvatoskodva lépdelte át. Rövidnadrágja zsebébe mélyesztette a két kezét, ettől mozgása imbolygó lett, fejét nem hajtotta le, a gesztenyét finoman, a szandálja elülső, külső részével pörgetgette előre. Ránéztem, bólintott. Egyszerű dolog ez.

A meccsek minden pénteken fél tíz tájban kezdődtek (hatos, háromnál kapucsere); a vesztes fizette a nyertes következő heti italszámláját. De valahogy a tét nem ez volt. Lassan nyílt föl előttem egy iszonyatos struktúra, és fölismervén (illetve már picivel előbb), nem lehettem ártatlan. A két-két tégla – a kapuk – egyre mélyebben nyomódott a földbe…

A kezdet kezdetén italos lettem. (Itt eltekintek néhány link élctől.) Csak rövid ideig tartott izgalomban a korsók látványa, a sör aranya, ahogy, a fénytől függően, sötétebb, világosabb szeletekre hasad, követhetetlen átmenetekkel. Ez várható és érthető volt, hisz a pincérség nem az efféle önmagáért való dolgoktól szépül meg – a vendégekkel pedig, amiként már jeleztem, nagyon hűvös és szatócs jellegű kapcsolat alakult ki. Én még friss fiú voltam, de a többiek tekintetét, amint végigmérték egymást, valami kedvtelen düh tompította már. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem a nekik (nekünk) való munkahely: Fecó akkortájt is profinak számított, s nagyon okosnak (bár hiányzott belőle az azonosulni tudás, az alázat); öreg Sandró kicsit ugyan kopott volt, már meghorzsolta az idő, de szakértelméhez nem férhetett kétség; Lászlóka eleganciájából ha hiányzott is a kellő keménység, de azért pincér volt; Katinka meg úgy tudott előbukkanni egy homályos zugból, hogy a férfiak elcsöndesüljenek, s azt mondják: ez csoda (igaz: higgadt ember hozzáteszi: vagy kurva). Magamról most ne essék szó: minősítsenek vágyaim.

(Lehetséges, hogy a rossz munkahely kedvez a misztikusoknak?)

A körülmények iránti gyűlöletük egymásra vetődött, ennek ellenére az egész hét a beletörődés és érdektelenség léceire feszíttetett, lazán, s csak csütörtökönként vadultak el a hangok.

A kiskölyök minden pénteken ott várt a fák és fények között, s míg volt gesztenye, azt rugdosva jött, együtt érve velünk a pályára. Nagyon tudott focizni, hamar elneveztük Tostaónak. Ha gólt rúgott, mindkét karját az égnek emelte, (pattanásost) arca szép lett az örömtől, és már-már odafutott öreg Sandróhoz vagy Lászlókához, de aztán egy zavart nevetéssel megtorpant ilyenkor: idegen, juthatott az eszébe. Meccs után intett egyet felénk (ezt többnyire csak én vettem észre), kezét zsebre dugta, és tovább-billegett.

Mondom, fiatal hús lévén, nem volt időm (ez azért szerénység!) úgy gyűlölködni, mint a többieknek, de mivel a fociban teljes erőmmel ott voltam, ezért elvesztettem azt a jogomat és lehetőségemet, hogy azt mondjam: én, és azt mondjam: ti. Nem követtem el (még) semmit, mégis ugyanúgy benne voltam a buliban (Ádám óta ismerjük ezt). Most ne erről legyen szó.

Ezeknek a péntek délelőtti játékoknak kialakult a maguk külön nyelvezete. A tett volt a szó: minden csel, a gól s a jelentésük, lehetőleg, a csontig hatoló megalázás. Csöndes meccsek voltak, fölös lett a beszéd: Tostao nevetgetése keveredett csak a levelek hersegésével. És ebben a szelíd alapzatban, mint iszonyú rianások, időnként egy-egy mondat. Fecó (aki nem értett a labdához), ha elfutott Sandró bácsi mellett, visszaszólt a válla fölött (de csupán lényegtelen ráadásként).

– Na, vén hülye?

Én nyerni akartam, tehát azt hörögtem.

– Azannyát.

És a Lászlóka, Sandró meg Katinka odavetett, reménytelen szava.

Tostao önfeledten játszott, tekintetét még akkor sem vonta el a labdáról, amikor Katinka fekete szoknyája egy óvatlan (s obszcénnak tetsző) mozdulattól hosszan fölszakadt, fölnyílt, mint egy koporsó: láthattuk a meztelen halottat. A kissrác gyanútlanul siklott közöttünk (indulatok csorba kőtömbjei közt), komor passzokat fogadott természetes vihogással, táncára, ott, nem messze a gesztenyefáktól, a tömérdek gondunk mellett is fölfigyeltünk. Úgy gondoltam, hogy Tostao ártatlansága tartotta egybe ott a világot, és tette lehetővé – anélkül hogy az ég leszakadjon – ezt a kíméletlen pantomimet. (Természetesen ez nem igaz: ez nem arány és egyensúly dolga: bármi megtörténhetik.)

Mikor Katinka levált a kávéfőzőről; s elindult Tostao felé, láthattam a Fecó vigyorgás firkálta arcát, s azt is, amint Sandró bácsi Lászlókát keresi tekintetével, sikerrel. Én tehát kimaradtam valamiből: körülményesen lavíroztam akkoriban, ostoba voltam még (meglehet, nem nagyon). Mennem kellett: jaj, az a pillanat, amikor egy kéz fölemelkedik az asztalok fölé, fel a cigaretták füstjének kétségei közé, ahol azután összeér a gyűrűsujj meg a hüvelyk, és gyorsan elpattannak egymáson!

A kerek alumínium tálcán engedelmesen sorakoztak a sörös korsók. Egyikőjüket Tostao elé tettem, aki a göcsörtös asztal mellett ült, jelezvén, hogy hozzánk tartozik (illetve, hogy délelőtt Lászlókáék tönkrevertek minket, tehát nem akármilyen az a sör, ami a fiú előtt áll: ünnepi). Katinka arcán már ott volt az a szép és fals maszk, amit a nők felöltenek a férfiak tiszteletére és megtévesztésére.

Tostao a győztesek bocsánatkérő udvariasságával emelte súlyos korsóját, a nő célszerűen fészkelődött. Füst és részeg szó között préselődtem: legalább nem voltam szemtanú. (Már azt sem láttam, hogy Katinka a fiú keze után nyúl, ráérősen, akár a ragadozó madarak, azt meg aztán végképp nem, ahogy Tostao az asztalra borulva szemét a mókus szemeire illeszti, és vállát két kézzel rázza a zokogás.)

Másnap kora reggel tudtam, hogy itt a tél: csak télen érezni ezt az iszonyatot a mosdótálak fölé hajolván: mintha egy tábla üvegbe kellene ököllel belecsapni. Kint köd szitált (mint megannyi káromkodás), az útról már csak sejteni lehetett a fákat. Megint páratlanná lettünk, a gesztenyéket nem háborgatta senki.

Lefutottam a rövid, meredek lejtőn, le a pályára. De megcsúsztam a pépes leveleken, s megpördültek köröttem a világ elemei. Ajkamon fű, sár.

A pillanat rése

Magamról annyit, hogy a leglényegemig pincér vagyok, ezen nem változtathat semmi sem, egy más foglalkozás sem.

De nem erről kívánok szólni, hanem Tardi úrról, aki szememben a magány modellje volt, mindaddig, míg egyik éjszaka a hatos villamos hűvös vaskerekei végig nem gördültek rajta.

Ó, milyen sokszor megtörtént, hogy egy-egy nő, mondjuk, széles karimájú, elegáns kalapban megfordult. (A kalap szép, fájdalmas mozdulat.) Aztán, megigazítván egy rakoncátlannak ítélt hajfürtöt, figyelmesen Tardi úr arcába néztek, s már-már azt mondták, nevetve.

– Hát látja, milyen bolondos vagyok!

Amit így lehet érteni.

– Te édes.

De amint meglátták önmagukat a férfi szemében, ebben a poros tükörben, csak vállat vontak, és mentek tovább.

Pedig a pincérek és a nők között létezik egyfajta rejtett, titkos kapcsolat, melynek meghittségét a férjek s barátok jelenléte semmiképpen sem veszélyeztetheti, s melyet nem jelez más, csak időnként egy rosszalló tekintet, ha langyos a leves, az ajkak csillanása, amelyre az ember azt feleli, nem, sajnos, asszonyom, az nincs, egy suhanó kézfej, amire mindenki pattan; és téved az, aki úgy véli, hogy személytelen érintkezések ezek, hiszen ki tagadhatná például a következő kérdés bensőséges és finoman erotikus voltát.

– No de hasábburgonyát csak tud csináltatni?!

És itt, ha nem is egészen nem arról van szó, amiről szó van, azért jól jön a férjek figyelmetlen tunyasága.

Tardi urat valami titokzatos fáradtság és unottság lengte körül; mintha valahol másutt léteznék igazán, legalábbis ilyesmire utalt az a gyors, célszerű mozdulat, ahogy késő este, az étterem előtt fejébe csapta a kalapját, hogy aztán hosszú, hullámzó lépteivel, semerre sem figyelve elsiessen.

Én Tardi úrral semmiféle valóságos viszonyulatban nem álltam, mindazonáltal szívből szerettem. Csodáltam is persze, de csak úgy félvállról: magam is kitűnő pincér voltam. Gondolom, formaérzékem és -tiszteletem miatt. Ezért lehettem én valóságosabb pincér, mint Tardi úr, akiből ez az érzékenység teljességgel hiányzott (s aki emiatt természetesen szemernyit sem vált kevésbé jó fahmanná). A nyakkendője, például, mint a lepke két szárnya, s így ugyan akarva-akaratlan elegánsnak tetszett, de azért a lepkén látszott, mi volt annakelőtte (hernyó).

Unalmát részint korszak-sajátságként kell értelmezni, részint pedig elemi szükségletként: Tardi úr ugyanis nem lévén igazi pincér (csak jó), szerepét higgadt distanciával játszván, időnként kiásított a szerepéből.

Gondtalanul járt s kelt az asztalok között, mindenkihez volt egy jó szava, ami nem gesztus volt, és udvariasság csupán (amelynek értékét nem szabad lebecsülnünk, hanem egyben biztosíték a vendégek számára, hogy a dolgok jól állnak, sőt jól mennek. Mivel ezen reményeket objektíve magában hordozta (nem pusztán létezésével, de léte nem túl rafinált módjával), így minden veszély nélkül díszíthette őt az unalom, amely (tehát) tökéletes egységet alkotott szolgálatkészségével, udvariasságával, egyszóval szakmai kvalitásaival, azaz figyelmes szemlélő ugyan tetten érhette egy lazán kanyarodó mozdulatában az unottságot, de még mielőtt ez elkedvetleníthette vagy fölháboríthatta volna, tapasztalni volt kénytelen, hogy a Tardi úrba vetett bizalma még inkább nőtt (ahelyett, ugye, hogy csökkent volna).

Átitatta őt az unalom, akár – és itt hadd éljek egy némiképpen körülményes, de hozzám érthetően közel álló hasonlattal –, akár a BEEFSTEAK À LA CHATEAUBRIAND esetében a barna mártás az ujjnyi vastag, kissé véres bélszínt és a köretet, ez utóbbi borsó, krumpli, esetleg rizs, karfiol, sárgarépa szép ötvözete, abroncsolván kettejüket lágy, de határozott közösségbe. Aki ilyet evett, nyilván nem gondolhatja, hogy az a szósz nem lényegi.

Ott állt a konyhába nyíló ajtó mellett úgy, hogy minket ne (nagyon) zavarjon, és szemmel tarthassa a gondjaira bízott asztalokat is. Kezét bágyadtan lógatta, de mivel mindkét kézfejét befelé forgatta, karomszerűen meghajlította, és ezzel hasonlóvá vált az éppen szőnyegre lépő birkózókhoz – így ez a bágyadtság párosult valami erővel, valami céltalan, de nem lényegtelen erővel, amely azonban nélkülözte azokat a tulajdonságokat, amiket birkózókra való emlékeztetés asszociáltat.

Nagyobb társaság omlott be az ajtón, Tardi úr hozzájuk siklott, készségesen körbedongta őket.

– Hopp.

– Úgy.

Ezt mondta időnként, és valóban, anélkül hogy a vendégek fölhagytak volna viháncoló táncukkal, amely jellemez minden enyhén becsípett társaságot ott az éttermek ajtajában – a kabátok egyszerre csak a helyükön lóbálództak, együtt a ruhatárosnő mosolyával. Ők meg továbbgörögtek a rezervált asztalok felé.

Ekkor, ó, milyen sokszor megtörtént ez, egy nő visszafordult. A kezét kislány fogta, és a mellette lépő férfiról is látszott, kihez tartozik. Az asszony, amint megpillantotta Tardi urat, azt mondta.

– Jaj.

Tulajdonképpen kicsiny sikoltás volt ez, egy sikkantás, nem mélyebb és kétségbeesettebb, mint amit érezhetünk, ha a száguldó autó elkap egy verebet (jóllehet a rosszérzés természetesen nem [csak] azért van, mert a hűtőt véres tollforgács csúfítja).

Tardi úr arcára iszonyatos mosoly (a rossz tenger!) hullámzása került. Figyelemre méltó és érthetetlen volt a mimika, hisz mosolya mindig mint szakmai hozzáértésének eleme jelent meg, azaz sosem tartalmazott semminemű személyes kockázatot. Ám nemhiába álltam Lujzi, a pénztárosnő mellett. (Aki 28 éves kora ellenére úgy festett, mint egy római matróna. A Gracchusok anyja, minimum. Vajon milyen kis nőci lenne húsz kilóval könnyebben s megszabadítva a himlő kain-jeleitől?) Hangja, mint a kígyók szelíd szisze.

– A felesééége.

– Meg a lááánya.

– Meg az új pofffa.

Tardi úr rezzenéstelen arccal terelte a vendégeket az asztalokhoz, és miközben meghajolt, szépen sorjában, étlapokat varázsolt eléjük. Amikor pontosan az asszony elé szórt egyet, vacak, de nem csúnya mozdulattal, amellyel kivívta a kislány elismerését, így szólt.

– Szervusztok.

– Szervusz – felelte az asszony, a férfi is dörmögött valamit, de akár egy finnyás mondat: hogyan lehet valaki ilyen tapintatlan! A lányka arcán kellemetlen fintor húzódott, nem értette a fordulatot.

– A lánya már meg sem ismeri – csípett belém Lujzi, arcán a hadi özvegyek bonyolult (azaz rámenős) keménységével. Hogy minden szót pontosan halljak, legszívesebben szalvéta lettem volna. Egy villa – egy gábli. Teríték, csak úgy. (Így is tettem, a változás fölszínes: eddig is, ezentúl is arra várok csupán, hogy egy rúzsos ajak belém dörgölőddzék.)

A kislány fontoskodón hunyorgott, úgy olvasta az étlapot. Egyébként már észrevette, hogy édesanya és apu bácsi meglehetősen mogorvák voltak a pincérhez, s ezt helytelenítette, sőt elhatározta, valamiképpen megkísérli helyrehozni a nagyok modortalanságát. Kedveskedő mozdulattal magához intette hát Tardi urat, kezét amaz karjára tette, és bizalmasan azt kérdezte.

– Hogy hínak?

Tardi úr lesütötte a szemét. Az asszony két ujjával finoman megérintette a kislányt, aki azonban elhúzódott.

– Na, mindegy is. – Ezt fűzte hozzá. Majd mikor körülnézett, és mozdulatok, vonalak, izomcsomók, szándékok hihetetlen merevségével találkozott – méltányosan és tapintatosan lezárta az ügyet.

– Egy kis húslevest. Ha finom a finommetélt.

És mosolyog, mosolyog (mint egy aprócska színésznő).

De a pillanat rése – amelyen át megpillanthattunk egy férfit, aki végérvényesen magára maradt, s aki már soha nem meri vállalni a létezést egy az egyben, csak bizonyos kényszermozgások unott pályáját – gyorsan behegedt.

John Lennon emlékére

Ez a történet akkor lökte le magáról a durva vászonleplet, amely minden történetet (gyöngéden) beborít, míg el nem jő az ő ideje, amikor már úgy véltem, mindent tudok, amit tudni kell, de fölismervén, hogy a következő állítás a cinizmus pépjére épül, azonnal megtagadtam őt: nem tudom, mitől döglik a légy. Okos voltam tehát, de csak annyira, hogy ez foglalkoztasson, ám nem voltam dörzsölt, azaz még hittem, hogy a világ megnyugtató dolgai közé tartozik az a tény, hogy John Lennon is drótkeretes lennon-szemüveget visel, elérzékenyült túlzással szólva, olyan tisztességgel fölruházott ügynek gondolván ezt, amelynek fényével megtisztíthatók a rossz-tündérekkel teli éjszakák, s elsimíthatók a hitetlenkedők fintorai.

(A történetnek két oldala lesz, mint a lovaknak: nem nagy ötlet ez, célirányos. Legyen szabad fölhívnom a figyelmet a vicsorgó lópofára, a sárgás lapátfogakra, amelyek harapásra készen sorjáznak a vörös és puha ínyben.)

Az innenső.

Egy bizonyos délutánon – melyet pontosabban rendelkezésükre bocsátani nem áll módomban – mindenféle ruhát magamra öltöttem, hogy ne keltsek föltűnést. A délutánt s mindazokat, akik ott (vagy akkor) voltak, ugyanaz a szédület ringatta, amely a hajóhintát, ha már áttért (a tótágast álló hajóssal) a leszálló ágba. Elmúlt tehát a dél, és megjelentek lassú, sompolygó kúszással az árnyak; védelmüket hosszan és hiábavalóan kértem.

Nem tudtam elkerülni a szemekben, de főleg a szemüvegek domború meg homorú hasán fölcsillanó kíváncsi megvetést: hófehér paripám kényesen emelgette patáit. (Látszott rajtam a történésem. Kösz. Kérem.) Nem vagyok (kiköpött) jó lovas, de mondhatom, délcegen ültem a nyeregtelen háton. Lépésben tapostam meg a délutánnal megöntözött várost; az árnyékokon is végig. Szívem szerint a víz felé igyekeztem, vézna eredménnyel, mert egyrészt a zablát úgy kezeltem, ahogy az evezőt szokás – ha bal felé akartam, jobboldalt huzigáltam –, másrészt meg fényes szőrű paripám csakis saját ötletei nyomán kanyargott, függetlenül az én (fals) utasításaimtól.

Házak, combok, ablakok és kesztyűk mellett mentünk el, aztán a ló megállt egy halászkert előtt; mintha a kiszüremlő zene pányváiban akadt volna föl. A főpincér elém sietett, s nekem volt annyi időm, hogy szenvtelen elismerést kerítsek az ajkam környékére, honorálandó azt a tapintatot, amelyet tanúsított, míg megigazítottam magamon a gönceim, lesegített, és ártatlanul mosolyogva mutatta az utat. Megéheztem. A vörös bor és a halászlé lehetősége engedelmessé tett. Engedelmesen követtem a főpincért.

Egy villanásra a túlsó oldal.

Magdi (KÉSŐBB FERL GUSZTÁVNÉ) a Guszti füléhez hajolt, s mielőtt még bárki beavatkozhatott volna, halkan azt mondta, hogy nézd, ki van itt.

Az innenső.

Mindenféle ruha volt rajtam, de az emberek kíváncsisága, az embereké, akik ettek (most ne ezen az úton fussunk tovább), nem kímélt. Amikor a főpincér megfordult, azzal a keménységet és kérlelhetetlenséget bújtató tétovasággal, amelyet én mint szakmabéli helyeslő örömmel nyugtáztam, akkor a mosolyát, mely az egyetlen – eddig hibátlan – közvetítő volt köztünk, egy rövid kiáltás (csúnya) fintorrá szabdalta.

– Hé, hé, Miklóóós!

Magdi volt ott, meg egy srác, akit ekkortájt a legjobb barátomnak neveztem, nem ok nélkül, intettek, hogy menjek hozzájuk. (A srác olyan srác volt, akinek hosszú a haja, de rendszeresen igazíttatja a borbélyánál, a Magdi olyan Magdi, akinek szép és nagy a melle, de a szeme homályos, mint a tejüveg. A jellemzés korrekt és tárgyilagos.) A lányon, ahogy a karját fölemelte, megfeszült a fehér trikó, és a hóna alja magasságában előrébb csúszott egy leheletnyit, annyit csupán, amennyit a szövet feszültsége megkívánt, következésképp látszott a bordák fölötti, alig észrevehető domborulat és a hús finom puhasága, amely jelzi, hogy lassan már a mellet látjuk.

– Köszönöm, nagymester – háláltam meg gyorsan a főpincér eddig való gondoskodását. (A sértődés, amint fölszáll a mennyezet vagy inkább plafon fölé, amit aztán – mint füst, a korom – megfest.)

Az asztalon a legyek Magdit hallhatták – hacsak egy igézetes morzsa vagy bonyolult hulladék nem tette őket, a legyeket, annyira izgatottá, hogy már csak első lábacskáik összedörzsölésére maradt erejük –, Magdit hallhatták, aki azt mondta, anélkül hogy Gusztihoz fordult volna, ez a Miklóska olyan sovány, mire Guszti hirtelen feléje fordult, mire Magdi azt mondta, hogy fölvidítaná ezt a Miklóst egy kicsit, mire Guszti azt mondta: jó hecc.

(Minden elrejtve az idő és érzékelés megbízhatatlan süppedékébe.)

A fehér abroszon a mocsok egyszerű topológiája (sör, bor, menü, készétel, frissensült, a konyhafőnök ajánlata). Meghatódva vizsgáltam az alakzatokat, s csak másodsorban zavaromban. A boroskancsó alatt ovális folt lapult, szinte szabályos ellipszis; a lavinaszerűen terjeszkedő paprikás-zsíros sötétedés – amely az én poharamtól indult – még nem érte el, és ha hihetek az elszíneződött vászonrostoknak (amelyek jelzik, hogy a szaft – mert szaftról volt szó – minden tőle telhetőt elkövetett), akkor már nem is fogja. Legföljebb, ha újból kidől valami: de az más tészta – hogy egy képzavarral jussunk előrébb. E két főalakot számtalan pötty vette körül, olyan mértéktelen tülekedéssel, hogy már nem is számíthattak piszkolódásnak, csak díszítésnek. Nosztalgiával szemrevételeztem egy körökből álló, összetett látványt (amikhez egyébként is nagy érzékem van), pohártalpak silány lenyomatát: mostani munkahelyemen (aznap szabadnapos voltam) az abrosz sima, hófehér, a vasalás mentén támadt él jelzi a következő dimenziót. Nem panaszkodásképp jegyzem ezt meg: nyilván más, új szépségek nyílnak ezen egyenletes fehér felületek által. A körvonal időnként beroskadt, itt új ív türemkedhetik a körlemez belsejébe, De láttam azt is, hogy korántsem ilyen logikus a helyzet: a körök ott metszik egymást, ahol a hajdan letett pohár nyoma megköveteli. Persze ez is nevezhető egyfajta logikának.

Amikor (éppen) a foltok időrendiségét próbáltam számba venni (főként a színek élénkségének mértéke szerint, s nem álltam messze attól sem, hogy ujjheggyel megérintve az abroszt, a nyirkosság fokozataiban reménykedjem), akkor Magdi közömbös arccal rám nézett, és cipőtlen lábát, az asztal alatt, az enyémre tette. (Nagylábujját föl-le mozgatta.)

A pecsétes kendőn rianások roppantak. Nem voltam abban a helyzetben, hogy bármit is képes legyek visszautasítani. A körök rajza (az átfedéssel, metszéspontok körüli bizonytalanság, maszat, egy-egy jól sikerült, lendületes ívdarab vagy ellenkezőleg egy önmagában visszakonyuló, lehetséges kapcsolódásaik a mostani poháraljakhoz) mindennél erősebben maradt meg bennem.

Nem sokkal később asztalunkhoz poroszkált a lovam, orrával megbökdöste a könyököm.

– Uram – termett ott tüstént a főpincér, s dobálta felém mosoly-galacsinjait.

– Köszönöm, nagymester. – A vállába fogódzkodva paripámra kászálódtam. Végigcaplattunk a termen, korántsem olyan föltűnést keltve, mint érkezéskor, szégyenben, sudáran.

A lópofa.

Én a kezdetektől fogva a vízhez vágytam, de most – úgy tűnt szerencsémre – lovam is megszomjúhozott: a zablát habos izzadság fehérítette, és éreztem a combom belső felén a meleg nyirkosságot, amint megszorítottam a ló oldalát. Megkoppantva a parti kavicsokat, a víz széléhez értünk.

Kényes lépésű paripám ivott. Szemben a vízben egy másik a levegőből kortyolt. Lendületes nyakukhoz görbültem, s míg egyik kezemmel tartottam magam, a másikkal, nur so, megpaskoltam őket, fölnyihogtak.

Ekkor automatikusan beleláttam a levegőt habzsoló ló pofájába. Az alsó fogsoron, lábujjhegyen, a srác állt, erőlködéstől megremegő ajkakkal, kezével kitartva a felső fogsort. Magdi mellette ült, és zokogott. Guszti – amennyire tehette – üvöltött, hogy micsoda szemét a Magdi, egy cafka, aki nem átallta az ő barátjával összeszűrni a levet, és hogy ki van rúgva. Mindenki ki van rúgva – volt a Guszti utolsó mondata, azután zárult az állkapocs, én már csak az élettelen, elkékült diribdarabokat figyeltem: egy póklábként ficánkoló kezet, egy könyörgő tekintet egy részletét, a meg-nem-bocsátás üvegéles szilánkjait.

Közben (természetesen) félszemmel beleláttam selymesszőrű lovam pofájába is. Éppen elindult a nagy, sárga lapátfogakkal kigyöngyözött felső fogsor, amikor azt mondta Magdi, hogy hiszen együtt beszéltük meg ezt a viccet, és mindenki tudja, hogy csak a tréfa… A srác feszülő karja beomlott, s a történet lópofája ugyanúgy csapódott össze, mint előbb.

Kétségbeesett magabiztossággal csüngtem a lovon, mint csimbókos, sáros szőrcsomó.

A fürdőszoba fortélyai

Ódon kifejezéssel élve, elég vészterhes dolgot kívánok előadni ahhoz, hogy azzal a lanyha kéztartással és figyelemmel kezdhessem ezt az írást, mintha étlapot gépelnék, kezem unott és nyugodt lehessen, kizárt dolog, hogy a  wroch worcester szószt ch-val írjam, éberségem a Bevert Tojás Hadik Módrától a Feketekávéig ível, a 19,50-től a 4 Ft-ig, csak az indigó ragadós, gyanús kékje legyen emlékeztető.

– Ma beviszlek a fénybe – mondta nekem egyik délután Fecó, a bárpincér, akit nem kedveltem. Kissé tartottam tőle, jóllehet itt az egyetlen régi ismerősöm volt, együtt jöttünk abból az étkezdéből, de egy szemernyit sem ismertem jobban, mint a kezdetkor, pontosan azt a félelemmel súlyosított viszolygást éreztem föltűnően szép arcát látván, amelyet legelső alkalommal, amikor beléptem az irodába, s ő odavetette: „Nyuszifül?” Arca szép volt, és ideges: valamelyik vonal mindig mozgásban, különösen az orrcimpák remegése hatott rám: teljesen készületlenül ért, lerohant, és mivel eltorzította a száját is, érthetetlen (fizikailag az imént okadatolt) erőszakosságot mutatott. Az, hogy Fecó ezen az új, elegáns helyen is lényegében ugyanazt az ordenáréságot el tudta játszani, mint ott, a csehóban, formaérzékét bizonyítja, elismerésre méltó. – Beviszlek a fénybe, a pompába.

Aztán csak berúgtunk, Fecó eltűnt egy akárkivel, s magamra maradván, lassan – egy, a kávéfőzőnőt érintő, bonyolult kitérővel – hazafelé sodródtam.

Éppen hogy nem fájt a fejem, és ennek tudása vagy képzelése alig valamivel jobb a már létező fájdalomnál. Osontam.

Ha van nálam kulcs, csörren a zsebemben, bököd, vagy pörög a karikán az ujjam körül, akkor egyszerű a helyzetem, mert a zár cincog, matatásomra fokozatosan figyel föl a kutya, így módja van fölismerni és kussolni, s ezen alapföltételek mellett, lehajolva (az ablak párkánya a mérték) és fürgén futva elkerülhetem édesanyám véletlenszerű és gyakori pillantásait, vigyázva természetesen, hogy a silány, most jótékony füvön fussak, ne a csikorgó murván – sosincs nálam kulcs; ezért balkezemmel magam felé rántom a kétszárnyú kertkaput, jobbal meg kilököm a támasztórudat, s rögvest utána – mint egy nyakat – elkapom. Mozdulataim erőszakossága, lendülete bosszantja a kutyát, és egészséges ösztöneire hagyatkozva el nem kötelezetten vicsorogni kezd, azaz fogai sárgán fölfénylenek, figyelmeztető kurrogás hallatszik, indulat nélkül – egyelőre. Tudatni kell vele, hogy kik vagyunk, és ez, persze, nem egyszerű.

Anyám elkerülésére közvetlen mód is kínálkozik: halottfehéren, fájdalmasan(!) átröpülni a szobán, A FEJEM, hallatni szenvtelenül – hogy ne tűnjék ki a csináltság, és be az ágyba; nagy figyelmet kívánó attrakció, számolatlan elbukás lehetőségével (édesanyám eredendő bizalmatlansága, a röpülés esetleges hatása az amúgy is megbolygatott gyomorra, a szőnyeg egy álnok redője satöbbi satöbbi).

Nincs balhé, de valamiképpen nagyon visszataszító az egész. Édesanyám ugyanis, amikor még csak a küszöbön állok, és a legkevésbé sem imbolygok – mert csak egy korsót hörpöltem le, vagy ugyan be vagyok szipózva, de összpontosítok –, akkor fölemeli a fejét, kissé magasabbra, mint azt a belépő arcának szeretetteljes szemrevételezése indokolná, de ez az alibi amúgy is hamar fölfedné mivoltát, mert édesanyám kihívóan a levegőbe szippant. Orrlyukából néha szőrszál bújt elő.

– Miért nem vágod le? – mondom vadul, halkan.

– Sör. – A fejét forgatja, áhítatos. – Sör és parányi konyak. – Mintha csak a produkció érdekelné, az, hogy elkápráztasson. – Sör, konyak és valami csaj. – Ezt nagyon furcsa hallani az ő szájából. – Igen olcsó, ha nem is pont Krasznaja Moszkva. – Ekkor néz először rám. – Pacsuli. – Akárha azt mondaná: vérnősző barom. Illetve azért ez túlzás már talán így, azt hiszem. Nincs balhé.

A kertkaput a szokott agresszivitással, csendben hatástalanítottam, s már futni kezdtem volna (nyakamat – mintha csak árnyék volna – megnyújtottam), amikor észrevettem az anyám mellett egy másik alakot.

Hogyan került ide az apám (annyi év után, persze)?

Gyakran találkoztam vele, elvitt ebédelni, szerdánként – mert akkor volt a szabadnapom –, irtózatos helyekre, és én finnyás voltam. Érdeklődve nézte, hogyan turkálok a pacalban, abban a csodás gomolygásban, mondanám most, s miként fintorgok a kiszolgálás elemi pontatlanságain. Talán kicsit lenéztem őt, mint ez már szokás… Bár ahogy a „torzó” korsó sört visszaküldi, anélkül hogy megsértene valakit, és anélkül hogy kunyorálna! „Köszönöm”, hallja utána a pincér, s örül, hogy tele a korsó.

A sunyi lopakodás aktuálisabb volt, mint valaha.

A fürdőszobáig jutottam el, onnét kiáltottam ki, hű gyermek, én. Apám benézett, még ismerte a járást, rám vigyorgott, ment vissza.

Már kikászálódtam a kádból, amikor anyám éles hangja hallatszott. A habfürdő fehér pamacsai összetöppedtek, gyanús szappanfoltok forogtak a lefolyó diktálta kavargásban; a hajszálak, mint sovány, agyonéheztetett kígyók, fölkúsztak a kád falára, vagy a szappanfoltokat vágták kettébe, vagy élettelenül lebegtek, egyszóval – fölvázolva a struktúrát – megnevezhető helyzetekben körülményesen leírható módon undorítóak voltak.

– Nem – mondta szigorúan. Kilestem a félig nyitva hagyott ajtón. Anyám konokul ingatta a fejét. Apám szemben vele a széken, várakozón, kezét – mintha papírból, rongyból lenne – a széttárt két térde közt lógatta le. Anyám elmosolyodott, és megenyhülve hozzáfűzte: – Nem.

A párbeszédek esetében számolni kell azzal a veszéllyel, hogy csupán egyetlenegy hang színe változásról van szó, hogy esetleg valaki egymaga próbálja a szerepeit, mondjuk hangosan beszél egy tükör előtt, amelyet benőtt, mint gaz, a pára, de azért az illető, ha közel megy (közel ment), láthatja magát, az arcát, amely ugyan vöröslik a forró víztől, s a szín egyúttal azt a látszatot kelti, hogy valamiképpen fölpuhult az archús, de mindezekkel együtt világos, a bőr fiatal, selymes. Ennek örülök, amivel nem akarom rokonszenvemet a szemek alatti táskák iránt kisebbíteni, amelyek hiányát – egyébként – a szemek sínylik meg: a párolgó, piroslóan sima bőrbe ágyazva túlontúl apróknak látszanak; akár egy malacéi. A homlokomhoz (mert odaért az üveghez) páradarab ragadt. A keletkezett ovális nyíláson át jól belátni a tükörbe.

A nagy fürdőlepedőt rendezgettem magamon átlósra, úgy, hogy a bal mellem (a lényeget tekintve a mellizmom, amely kidolgozatlan bár, de nyilvánvaló: óriási lehetőségek rejlenek benne) kilátszódjék, s ez nem kizárólag önmagában véve fontos momentum, azaz nem csupán Caesar termett előttem, arcában a kevélység szomorúságával, amely még meztelenebbé teszi az imperátor tekintetét (nem valószínű, hogy bárki ellenállhat), hanem azonmód lehetőség nyílt, hogy egy kósza, ám jó előre kitervelt mozdulattal eltűnjék a császár, a tóga nagyestélyivé váljék, az arcizmok elengedhetik magukat, s közülük némelyek léhán csoportosulhatnak a száj körül, nem restellvén csücsörítésre és cuppogásra ösztökélni az ajkakat.

Caius Julius az apám felé bök, csóválja a fejét.

– A kis dolgok igaziságát kell megteremteni. – Kezét, melynek intésére népek szűkölnek félve, az állára helyezi. Akaratomra sistereg a borosta. Bólint. – Egyébként nagyon piti az életvitelünk. – Meglódul a lepedő, a tükörből a nő néz vissza. – Maga hólyag – mondja kacéran. Caesar megsértődik. – Barbár asszony, vigyázz a nyelvedre – sziszegi. Az asszony bugyborékolva fölnevet. – Maga is csak egy férfi. – Hogyhogy egy férfi? – Caesar összezavarodik. Elpirultam. – Dologra – keményedik meg a világtipró tekintet. Meghökkentő módon így folytatja: – Édesem. – A nő összeráncolja a homlokát. Nincs meghatva. – A fenébe – mondja indulatosan, és eltűnik a párában, a háttérben kavargó táncosok között. Caesar meglehetősen, elnézést a szóért, ostobán bámul maga elé. Nem lehet tudni, kire érti a következőt.

– Így nem szabad kérni – szól okosan. – Vagy hányavetibben, vagy ragaszkodóbban.

Apám még előbbre hajolt, tenyerét anyám nyaka köré hajlította, hüvelykujjával végigsimított anyám arcán. Mintha lepkeszárnyat érintett volna: a bőr rovátkáiban (idegen) púder. Anyám belefeledkezett a mozdulatba, későn hőkölt vissza.

– Nem.

Apám fölállt.

Caesar ellép a tükör síkjától, hátrálását, helytelenül, nem értékeli vereségként. Eggyel többet lép, mint az ajánlatos volna, sarka a szennyesládának ütközik, a fölszisszenés jelezte szétszórtság és – fizikai oldalról – a lendület szinte a ládára rogyasztja, bár ebben a megfogalmazásban van némi fellengzős túlzás, ami, a túlzás, azonban nem jelenti okvetlenül a kiküszöbölhetőségét is egyben; igaz, ezt nem is állítottam. Egyúttal a lepedő kikerült ellenőrzésem alól, és úgy bolyongott a testemen, hogy egyszerre lehetett ott Caesar, úgy március közepe táján, meg a nagyestélyis nő, a bál után, a majd be nem következő sírás előtt, de már megszabadítva a festékek csodás abroncsaitól.

A tükör nagy csábász (ugyan), de az izmok előbb-utóbb belefáradnak az illegetésbe, visszacsúsznak helyükre.

Kicsit sokat ittam, így a lábaimat foglalkoztattam. A ládán ülve kalimpálódzni készültem, de még idejében eszembe jutott, hogy beverném a sarkamat, ezért csupán meglódítottam a lábam, a lábszáram, ügyelve arra, hogy a visszaúton a lendület fokozatosan hagyjon alább, ne az ütközés, az akarat vessen véget a sarok rajzolta (képzeletbeli!) körívnek. A sípcsonton határozottan fut a víz lefelé, látszólag a lábszár szőrzete képezi a folyó (a „folyó”) medrét, pedig fordítva van: a víz csorog, mert ez a dolga, és hajlítja, sodorja magával a szőrszálakat; a lábfej kezdeténél elbizonytalanodik, a rüsztön többféle választási lehetőség áll előtte: itt a láb (fentebb leírt, kissé) gátlásos mozgása segít: felpörgeti a vízcsöppeket, majd a lábfej visszasiklik a szennyesláda elrontott fehérjéhez, mintegy kilép a vízpermet alól, így az önkéntelenül vízesés lesz, leérve a keramitkockára pedig tócsa, amely azután a lefolyó felé settenkedik.

Reggel fejfájásaim egyik bonyolult változatát birtokoltam. Az egyértelműség hiánya itt a kínzó. Nem érzem, hogy a halántékom papírból lenne, és azt sem, hogy ez a papír bármilyen gyöngéd érintésre, sőt arra tán leginkább, beomlanék – hanem hátul, a kisagy tájékán gyűlik össze a nem túl rámenős fájdalom (mintha minden apró kaviccsá lenne törve ott), ami kedvező ajánlatnak látszik, ha nem állíttatnának föl a reménykedés csapdái. Az képzelhető ugyanis, hogy létezik egy kitüntetett irány vagy helyzet, ami elérhető, ahol a fájás elveszti borzasztó lüktetését (józanul a megszűnésről nem álmodozhatunk), és a permanens fájdalommal kecsegtet; nincs így.

Anyámat hallottam a konyhából. Restelkedés nélkül osontam utána, óvatosan. Ott állt a rezsó előtt. Rossz kedvemet nem csökkentette, hogy nekem melegíti a tejeskávét. A nyúlós föl így is, úgy is lehangol majd. Pongyolája alatt nem volt semmi, csak ő. Az ajtónyílás terjedelmét pofacsontjaim távolsága szabta meg, szerencsésnek bizonyultam: fejem hosszúkás, vékony.

Édesanyám most elfordult a tűzhelytől, türelmetlenül marcangolta a pongyola övének bogát. (A föladat primitíven egyszerű, mégsem sikerül elsőre: elsőre szorosra vonja az övet. Kirajzolódik a derék, de nem ez volt a cél.) A pongyola szétnyílt: nem: bugyi mégis van rajta: fakórózsaszín: komikusan hosszú szárakkal. Nekem oldalvást állt, láthatnám a mellét, nem láttam az alácsüngő és jócskán húsos kartól, és láthatnám a domborodó hasat, láttam. Végigtekintett magán (orrhegye szabályos körívet rajzolt), szemében riadalom. És még mekkora lenne, ha látná, mi minden van az álla alá gyűrve! Jó fia nem szólok. Ekkor alsó ajka megfeszült, visszahajlott a fogsorra, hirtelen, szinte sikoltásszerűen levegőt vett: behúzta a hasát. A bordák korántsem a kívánt élességgel merednek előre. Egyébként is: a has riasztó fehérségén úgysem változtathat. (A barna has azt a benyomást kelti, mintha kedvtelésből növesztették volna. Nem igaz.)

Valamit beláthatott, mert kezdte szuszogva visszaengedni a hasát: a felület nem egységesen terjedt, tartományokra szakadt: sávok megteltek, szeletek elapadtak. Félúton megállt a vonulás, édesanyám egyre kevésbé sírt. A has így is csúnya, de már vállalható. Az állapot fárasztó, és nem is elegendő. Ám ott az aranytartalék: a mellei. Hátralépett, halántékomon az ajtófélfa lüktetése, vállait fölvonta, és egyúttal előre és összébb: az én helyemről is látszott, ahogy felpúposodott a mell (bár tudhatni, akkor lényegtelen volt, a két domborulat közös völgyének mélyén rusnya ráncok), feszes, majd kibuggyant.

Anyám fölrántotta a fejét, homlokát hagyta érvényesülni, haját sörénynek gondolhatta, és rázta; a szeme kezdett először nevetni, amiből kitűnik, hogy nagyon átélte ezt a pillanatot, hiszen ez a reflex, ahogy régi fényképekből (például ahol kalapban áll egy templom lépcsőjén, egy láthatóan véletlenül odakeveredett macskával) meg tudom ítélni, még fiatal korából maradt rá, az önfeledtséget meg – mutatva a logika (és az idő) útját – a szem összeszűkülését követő előnytelen szarkaláb-csokrok árulják el (hát ennyi lenne a nevetés?! ennyi); helyzete nem könnyű: ha lemond erről a nyitásról, rosszul teszi: amit nyer a „sima -ságon, elveszti a „merev”-ségen.

Tekintete rövid ideig céltalanul fénylett, aztán próbaképp rásiklott a mosogató fakeretére, végül a csapon állapodott meg. A mosoly terjedt lefelé az arcon, a biztonság okából a száj fölényesen indult, csak később lett érzelmesebb és a hagyományos értelemben mosolygós. A csap, elfogadva a borzongató játékot, meghódolt: ejt egy vízcsöppet. Időközben a tej kifutott: gyönyörű, habos fehérség bukott át a lábos peremén: a szag már kevesebb örömöt szerzett. Édesanyám elégedett és kíméletlen: elfordul a csaptól: csak cicázott.

Apámnak nyert ügye volt. Tudtam sírni, és tudtam nem sírni, és nem tudtam sírni és nem sírni. Hiba.

A papírlapok hátrahanyatlanak: enervált tornásztrükk; az étlap végén járok, ananász crème, sárgadinnye, üzletvezető h. Ha lehajolok, és fejemet enyhén oldalra döntöm, láthatom a henger alól kisurranó papírt, az indigók idegesen leffegő szélét.

Az események itt úgy állnak az időben

Teret hagytam kelet-európai ösztönösségemnek: belelógattam az ujjam Temesi doktor Erőleves Tojássaljába. Az aranyló zsírkarikák, mint játékos cápák (cápácskák) nyaldosták körül a zsákmányt. A tojás képlékeny, sárga gömbje gyöngéden csiklandozott.

Tardi úr hozzám lépett, és avval a lehetetlen mozdulatával, amely maga a szomorúság, kezét a vállamra tette. De rögtön új mozdulatba is kezdett, mint aki tökéletesen elfeledkezett emerről, és előkapott egy pénztárcát a zsebéből.

– Igazi disznóbőr – suttogta. Úgy viselkedett, mint akit nagy öröm ért, pedig akkor őt már az égvilágon semmi nem érdekelte. Azt gondolom, udvariasságból játszott előttünk, azért, hogy gátat vessen a nincs áradásának. – Én nem vagyok – mondhatta volna percről percre, kedvesen, mint egy papagáj, és mi egyre kifosztottabbnak gondolhattuk volna magunkat.

– Igazi – bólintottam.

Semmi érzékem sincs a pénztárcák iránt. Bezzeg a naplementék! A naplementék iránt nagy érzékem van. És a színes, amerikai filmek iránt is nagy érzékem van. Tardi úr továbbimbolygott, bizonytalanul, egyedül.

Az események itt úgy állnak az időben, mint mazsolás kuglóf valami kakaós-csokoládés csodában (az étlapon ritkán szerepelt), a tészta ide-oda kujtorog, kibújik a krém alól, és eltűnik, nincs „előbb”, és nincs „később”, csak előbb és később van, tombol a kuglóf; figyelmeztetőül hangsúlyozom, hogy csakis a kuglóf-sziget helyzetére gondoljunk, ne az édességre, és különösen ne a mazsolákra, amik éktelenül finomak bár, de most rossz felé vinnének – legokosabb, ha úgy gondoljuk: mazsolák pedig nincsenek, és az egész Nachspeiset valami konyhaművész kismanó ecettel lepisilte. (A fenti annyiban hasonlat, amennyiben sántít: hisz a kuglóf, megvonva tőle íz, mazsolák, épp kuglófságától fosztatik meg, s megfosztatván, már nem más, mint halovány fikció. Hol marad tehát a tárgyak rámenőssége, amit végül is segítségül hívtunk!)

– Látja – toltam a kezem a kávéfőzőnő elé, még akkor, amikor azt hittem: Marika a neve, és – ez okból – sokat döngicséltem körülötte. Megtévesztett a vonalak és felületek egyértelműnek látszó kanyargása, a bőség: arra tippeltem, hogy a mennyiség minőségbe csap át. Arcának zártsága vagy még inkább Fecó (szépfiú és bárpincér) iránta mutatott következetes passzivitása eligazíthatott volna, a szoknyája hossza igazított el.

– Látom, Miklóska – válaszolta Mária, és én vártam egy kicsikét, hogy majd mond még valamit, vagy gyöngéden kezébe veszi a kezemet, a fejét csóválva végigsimít indigótól sötét körömágyamon, súlyos és nem éppen finom tapintású tenyerét reáborítja, hogy aztán egy vaskos tréfával ideig-óráig kedvemet szegje; ám a masinából gőz csapódott föl, ő fintorogva hátrahőkölt (tehát valamelyest figyelt rám), félszemmel izzadságtól fényes homlokát néztem, a színültig tömött pórusokat, félszemmel körmöm megkékült peremét.

Mert fiatal vagyok, de már tanonc nem lévén, a Házhoz tartozó – megbízhatóság és zöldfülűség kellő arányúnak állapítatott meg –, rám tukmálták az étlapok gépelését. Elestem így a délelőtt legszórakoztatóbb részétől, amelynek fordulatai ugyan jószerével nélkülem történtek (mivel szeretek dolgozni, a lógás, nagyképűen szólva, untat), de hogy – hivatalosan – kimaradtam belőle, rögvest sajnálni kezdtem – magam; egy ideig.

A délelőtt a kezdeti, gyors ideges csörgedezés után lassúbb áramlású lett (az említett viszolygásom levezethető ebből a képből is:), értelemszerűen megnőtt a hordalék, anélkül azonban, hogy a folyók nagyvonalúsága, a méretekkel járó felelősség kárpótolt volna: tohonya patak.

Üldögélhetünk hát a konyhaajtó előtt, a szervizasztal körül, és jártathatjuk a szánkat, vagy bent a konyhában, a maitre d’ hôtel pocakjának árnyékában fájerozunk. (Én soha: a kártyajátékok közül a PIROSVISZ-t ismerem. Semmi mást.) Esetleg – előbb-utóbb mindig – az egyik ablakhoz keveredünk, Fecó zsebéből, lapos szotyolahéjak permetezése kíséretében előkerül a tükör, azonnal szép fényfolt kúszik a szemben levő falra, fürgén villódzva a lányosztály ablakában, és a napfény olyan tiszta, szikrázó, hogy a lányok boldogan nevetnek, integetnek.

Pedig ha látnák a Náci bácsi nikotintól elsötétült, aggályosan ép (talán mű) fogait, miután kényelmesen fölnyíltak az ajkak, melyeken végigsöpört már a nyelv, a Fecó kiáltóan fehér fogazatát, és hallanák a szót, akkor talán rögtön összeöregednének, mellüket leapasztanák, arcukat lottyadt bőrrel fednék, ráncokkal ékesítenék.

Fájlaltam, hogy ilyenek vagyunk.

Én magam, személyesen nem… – illetve nem: hazudjam egyszer a káromra is.

Azután fentről csöngő zaja hallatszik, egy magas, barna lány még mosolytalanul visszafordul, „Szakadna a víz róla”, mondja Fecó, olyan mély hangon, hogy az már önmagában erotikus produkció, röhögésünk becsukja az ablakot, amely mögött egy tanárnő száraz kontya tűnik fel, vagy az előző lányok közül egy, érettebben, diplomával, a fényfolt továbbmászik, fölbosszant még ezt, azt – múlik az idő. (Piff.)

Nem voltam én paccer, láttam a rámbízottak mélységesen bürokratikus voltát, láttam a többiek nyugodt (és nekem szóló) mosolyát, de elég kezdő voltam ahhoz, hogy örömet találjak a papírlapok tiszta rezgésében, a másolatok keménységében; kezdőségemet a legfényesebben az jelzi, hogy el-eljátszottam mint valódi eshetőséggel azzal, hogy majd – egyszer – valamit egyszerűen nem gépelek le az előttem fekvő, sokszorosítandó ételnévsorból, s ezáltal tevőlegesen veszek részt a világ formálásában, mert „nem lévén” kürtőskalács, egy édesszájú nő rosszkedvű lesz, arra is ráeszmél, hogy hízik, sőt már kövér, és öregszik, hazaérve patáliát csap valami koholt ürüggyel, mire a férj – aki rabiátus természet; van ilyen – kitaszítja a nőt az erkélyre, a rozsdás vas nem bírja el a kilókat és az emberi fájdalom ilyen mértékű lendületét, összeroppan, a nő lezuhan, igen ám, de éppen arra halad egy kormánydelegáció, lomha, osonós Mercedesben az amerikai elnök (de lehet – evvel a fáradsággal – a szovjet is), akit a nő mintegy laposra passzíroz. Nagy diplomáciai gubanc.

Az ötlet gyermekded voltát fölismertem, ami természetesen mit sem csökkentette az amatőrség jelenlétét: csak a dolgoknak nagyon a kezdetén álló ember gondolhatja azt, hogy a külső ellenőrzés hiánya növeli lehetőségeinket.

Különösen a Szűzérmék Kassai Módrát fenyegette veszély, doktor Temesi kedvenc csemegéjét.

Engem meghat, ha sürgünk-forgunk egy fehér szmoking körül, a hatalom ilyetén megnyilatkozása rokonszenves számomra. De a hatalomhoz érzék kell (ahogy a naplementéhez): a „kell” – ez a fogalom sajátosságából következik – az alkalmazkodni kényszerülő helyzetéből fogalmazódik meg, mert ugyan a hatalom maga válik nevetségessé, de az észlelő lába alól elhúzódik a talaj, nincs tér, ahol kibontakozhatnék a nyilvánvaló, fölfuvalkodott ostobaság; összepréselt száj van, váratlanul szétszakított szalvéta van, az izmok fölösleges készenléte van. A forma torzulása ez, a szivar pökhendi ágaskodása vagy a kishitű hebegés ugyanannak az összetörtségnek a megjelenése; csupán vérmérséklet dolga, ki fél, és ki, aki félelmet kelt: egyenek másutt!

Doktor Temesiben dúlt a tahóság, és ennek bármilyen fokára igen érzékenynek mutatkoztam; nemrég kerültem el egy csehószerűségből, s azt gondoltam, itt, ahol az abroszok fehérek, a vendégek (felületesen szólva) gazdagok, a körülmények kulturáltak – itt már kevesebb figyelemmel is elboldogulok. Ma már a csehókról is másképpen gondolkodom.

Temesivel rögtön egymásra találtunk. Én azt mondtam, ahogy megláttam barna arcbőrét (elbazilikázott, híg bearni mártás), természetes fehér haját (festék), a fehér szmokingot és a piros (!) nyakkendőt:

– Hi–hi.

Mária, akinek elvileg ekkor még űzött vadként kellett volna menekülnie férfiú magam elől, ugyancsak ezt mondta. Temesi graciőz mozdulattal intett felé, afféle „Pá, kicsikém”-et. Valamivel később így szólt hozzám:

– Fiam, ne szerencsétlenkedjen itt, vigye vissza, és hozzon frisset. Hiszen – fölemelte a mutatóujját, és örült. – Figyeljen csak. Na, ne féljen, hajoljon bátran az étlap fölé. Na? Mit olvashat itt? Nem ott, te ütődött! Úgy bizony: fris-sen-sül-tek. Na, látja.

– Igen.

– Igen, uram, kófic!

Az ilyenfajta jelenetet – van bőven – megalázónak gondoltam akkoriban. Meglehetősen mereven, pusztán a hallott szöveget tettem mérlegre, sok mindenről megfeledkezvén így. A vendég olyan, amilyen. A pálya göröngyös, a labda tök, a bírók csalnak. Az érettség jele, ha ezt a fölismerést nem megalkuvásként értékeli az értékelő, ez nemcsak (egy) fáradt megjegyzés, amit az mutat, hogy még poénként sem juthat az az észbe, hogy miután az egyik szakács felé fordulva, haverkodva az mondatnék: „A stiglinc. Pedig megeszi , a köret, majd a parizerdarabkák külön, a mutatóujj által föltúratnék, és visszavitetnék a vendéghez, aki nyilván bólintana, s azt mondaná: „Mindjárt más.” „Igen, uram.”

– Falatozik – mondtam Máriának. Temesi akkurátusan dolgozott, bejárta fogainak legrejtettebb zugait, és – valóban – a nyáltól elpépesedett fogpiszkálóvéget leharapván, nyelvével, ahogy az arc kavargásából gondolni lehetett, rostokra szedte az elpuhult fát – és nem látszott, sem szertelen köpdösődés, sem tenyérrel álcázott, fával dúsított, diszkrét (azaz nem folytonos) köpés nem igazított el, nem látszott, hogy az ily módon földolgozott fogpiszkáló elhagyta volna a szájüreget.

– Jó az étvágya – mosolygott Mária, amit (és akármit) módomban volt félreérteni. A pultra könyököltem, elmaszatolva kávéscsészék szabályos nyomait. (Körök, körök.) A kávéfőzőgép fénylő fémrésze tükör lett: mozgó szám minduntalan magával ragadta az egész képet, utálatosan hullámzottam és rámenősen. Gerinctelen kedvemben voltam. Mária lehajtott egy kart, gőz sistergett.

– Nem fél attól, Miklóska – tekintetét fölemelte a párás poharaktól –, nem fél attól, hogy egy ilyen szőke kontyos nő, nagy mellekkel, egyszer majd azt mondja magának: „Mit akarsz? Ekkora a fiam, mint te, vérfertőzést?! Négy abortuszom volt, két férjem”. Mit akarsz.

Elfordítottam a fejem, a tükörkép oválisan elnyúlt, a szám helyén sötét árny, szemem rövid, ezüst kígyó. Ahogy szemügyre vettem a gép csillogó falán széjjelszaladó foltot, pillantásom visszacsúszott Máriára. Hirtelen tétje lett a jelenetnek. Önszántamból lemondtam a hódító és a felsült hódító szerepekről: az asszony nem volt „hódított”, és nem volt „meghódíthatatlan”. Bántó lelkesedéssel azt ismertem föl, hogy nincs mire játszani magamat, olyan valakivel állok szemben (italtól kissé kuszán, bennem előző mozgásaim következményeivel), aki előtt érdemes, hogy legyek, hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem. Azt láttam meg, hogy ez valóságos jelenet, olyan, amelyre emlékezni lehet, olyan, amelyben lépni lehet, mindenféle zavaros és hátrányos következményekkel.

Meghúzódtam a kávéfőzőgép tövében.

Később sokat könyököltem itt, a beszélgetések közben szabad kezemmel kockacukrot rakosgattam: tornyot építettem, ledőlt tornyot építettem, vagy csupán (?) egy gondosan kiválasztott kocka éleit simogattam, nem öncélúan: a cukorpor havazása és látványa a fekete pulton és a keletkezett kockánál barátságosabb test kárpótlás, magyarázat.

Egy alkalommal Mária szemére vetettem, miért illegteti annyit magát. Jó passzban voltunk.

– Nekem foglalkozásbéli kötelességem, hogy domborodjék a… – és megrázta kicsit (ezt is, azt is). Nevetett. – Ez nem egyszerű dolog, Miklóska. Az embernek nagyon kell tudnia ezt a kettősséget. Hogy mi ő, és mi a jelmez. Mert könnyen azonosulhat a domborulataival.

– Elzüllik? – kérdeztem figyelmetlenül és konkrétabban. Elvörösödtem.

– Hát van azért átmenet – mondta kedvetlenül.

Hamar megengesztelődött (jól tette: részemről csak grammatikai baklövés történt; nem ítéltem), mert mikor Temesi doktorhoz loholtam – arcátlan időmeghatározás –, intett felém, hogy nem haragszik, vagy haragszik, de már nem sokáig, vagy nem nagyon haragszik, de még másnap is óvakodjam a potya kávé kísértésétől, ennyi jár; komplex kézmozdulat volt, és egyértelmű. Temesi akkor nagyon furcsán viselkedett, amint letettem eléje a tányért, megmarkolta a karomat (fájt), és – viszonyunkat tekintve teljesen indokolatlan – bensőségességgel a cipőjére mutatott:

– Valódi disznóbór. – Majdnem sírt, karomat szinte egybegyűrte a kabáttal. Temesi összezsugorodott, nem különböztette meg semmi a sótartótól. Ostoba képet vágtam, nem esett nehezemre.

– Igen, uram.

– Klimaxos – mondta nekem erről később Mária.

– Ó, a maga öniróniája – válaszoltam én, mire arcul legyintettek. – Hozzám ért! Hozzám ért! – bohóckodtam előtte. – Elteszem az arcom emlékbe. – Szép, fölületes barátság alakult ki közöttünk, néhány rítusszerű műsorral. Ha egy nap sokan szemtelenkedtek (beleszámítva saját otrombaságaimat is), akkor elhaladván előtte – első fázisban – így vigasztaltam:

– Bízzék. Mária. – És amikor jöttem visszafelé, megpakolva, mint egy málhásló, folytattam: – Bízzék! A nő is ember. – Ennek örült. Kislányosan összecsapta a kezét, de amint elült a csattanás, a mosolyka (mert ez az volt) irdatlan csücsörítésbe fordult. Szépen csinálta. Reggelente ellenőriztem sorsának alakulását.

– Férjecske?

– Még mindig: élettársacska.

– Aki tegnap.

– Az.

– És még mindig öreg?

– Öregszik.

– De maga csak nem?

– Én nem – mondta kelletlenül. Aztán, mint akinek valami apróság még az eszébe jut, vagy mint aki legyőzi önmagát, mindig hozzátette: – Én is. – Közös kötelező nevetés következett; mintegy evvel ébredtem. Szakmailag sokat fejlődtem ettől a kapcsolattól.

– Okos enged – mondta, látván, hogy nehezen tűröm a doktort. (Nem vagyok elfogult Mária iránt: mennyivel finomabban és pontosabban figyelmeztetett szegény Tardi úr, amikor észrevette, hogy szinte félig bent ülök a Temesi Erőleves Tojássaljában.)

Azt terveztem (ugyanis), hogy miután fölvettem az italrendelést, fölöslegesen megigazítom a sótartót, elforgatom, hátralépek, és a fejemet mereven fölemelem, föltehetően a „távlatokat” ellenőrizem, megnyerő mosoly fodrozza szám. Ha megengedi, susogom, és villámgyorsan a földre vetem magam, mint valami állatka (evet?), bekúszom az asztal alá, leszegett fejem tereli az abroszt. Mak, mak, biztatom magam. Mit művel, őrült!, sziszegi a doktor. Ekkorra én már visszahajtottam nadrágjának egyik szárát, miközben kézfejem undorító módon és szándékosan súrolta jó ívű bokáját. Mindjárt, doktor úr, mondom a törzsvendégnek kijáró – ritkán zavaró – bizalmaskodással, a letakart asztal, akár egy nagy harang kerekül körém, hangomat öblössé teszi, kicsit hivatalossá is (templomi harang!). Elkerülhetetlen, hogy néhány arc felénk forduljon (a hatást nem erre építem), az oszlopnál ülő súlyos nőé bizonyosan, ekkor tarthat a süteménynél, ráérősen szabdal, csokis nyál gyűlik, slendrián szalvéta után morzsa nő a púderből, álszakáll; a doki rugdos. Csiba te!, de nem harapok belé. Karomat visszahúzom a pincérkabát ujjában, s a fehér szövet végét a tenyeremhez szorítom, ügyelve, hogy gomb ne zavarjon munkámban: dörzsölni kezdem a cipőjét, lehelek, dörzsölök, lehelek. Mit művel, őrült! Azonnal, doktor úr. Megpaskolom még a rüsztjét, búcsúzom, és négykézláb kihátrálok. Legelőször tehát a fenekem tűnik föl, kecsesen, majd a föltartott hát a meggyűrt és a törzsem körül elforgott kabátkával. Van, aki nem tudja visszafogni a nevetését, van, aki tudja. Fölállok; csapzottan, hűségesen ránézek. Szemem inkább piszkosszürke, mint kék, de azért megjárja. Boldog vagyok, akár egy puli. Köszönöm, és fülig elvörösödik. Csirkefogó, agglomerátum!, üvölt félig elvörösödve. A kellő bátorság megszerzése és annak fölismerése, hogy mekkora ostobaságra leltem, szükségképpen esett egyugyanazon pillanatra. („Így megy ez.”)

Meghúzódtam a kávéfőzőgép tövében.

Az erősen rövidülő – és egy „idegen” lámpa miatt elhalványult – árnyékcsíkok végigfutottak a fekete lapon, a pult szélén lecsordultak, hogy Mária combjára, cipőjére eshessenek. Az az érzésem támadt, hogy Mária a sávok által kijelölt végtelenben áll. Ezt megmondtam neki. Hevesen megrázta a fejét, a hajtincsek élesen vágódtak az arcába. Később azt mondta:

– Nagyon fölbosszantott avval a gyerekes végtelenesdivel.

Nincsen címe; ez sem az

Egész napos hotelszolgálatra osztottak be. Ez azt jelenti, hogy az étkezések alatt pincérkedem, egyébként meg a hotel alagsorában levő szobámban vagyok, ugrásra készen.

A reggeli órákat jótékony unalom permetezte: zsibbadtan, érdektelenül (és rendben) zajlottak mozdulataink a külföldi csoport körül. Nagy karattyolás folyt: még az út elején lehettek. A kissé debella, de jóravaló idegenvezetőnő nem vonhatta ki magát hatásom alól, és szinte azt mondta:

– Legyen a szeretőm.

Egy izom megcikkant a járomcsontom alatt, s ettől parányit határozottabb arckifejezéshez jutottam (szinte ingyen). Olyan kiszolgáltatott lehettem volna, mint az öregedő és egyre jelentékenyebb pocakok ama női tekintetek előtt.

– Rendben. Mától fogva a szeretőd vagyok.

Többé rá sem néztem a nőre: komoran, okosan végeztem a dolgom.

Látszik, azokkal a lágy, látszólag céltalan s némely csevegéssel rokon, bizonytalan sodrású szavakkal kell kezdenem (és, ha van bennem alázat, folytatnom), amelyek alkalmasak arra, hogy eltereljék gyanakvásainkat, s teremthetnek ezáltal oly (léha) közeget, ahol már fölhangozhat egy-egy történet. Természetesen tudom, amit tudok, így ugyanolyan unott mozdulattal paskolhatunk végig a kalandok feje búbján, aminő unottság jellemez, hogy mást ne mondjak: engem, amikor meghajolván a vendég előtt, leolvashatom arcáról: az olcsóbbik menüt kéri, megadjuk hát a történeteknek – miután ravaszul és együgyűn fölcicomáztuk a saját lényegtelenségükkel – a létezés sanszát. Kissé fontoskodva a tatár beefsteak mellé fölszolgált fűszerek garmadájára utalhatok, mint olyan lehetőségekre, amelyek szerephez juthatnak, de azért nyilvánvaló (és ehhez nem kell ínyencnek lenni), hogy a tatár beefsteak értéke nem a borsban, sóban, mustárban, worcester szószban, a különféle erősségű és állagú paprikákban rejtezik, sőt nem is az első pillanatra kissé meghökkentő, durva bélszínben, hanem abban a módozatban (sorrendben, izgalomban, módszerben, kockázatban), amiként az elemeket összekeverjük. (A teljesség igényére mint hamis alibire hivatkozva, idetűzök egy megjegyzést: azért disznóhúsból nem lehet!…)

Tardi úr, akinek arcát igazi fájdalmak súrolták ilyen horpadtra, amikor az idegenvezetőnő ránézett, szelíden és figyelmetlenül azt mondta.

– Mint egy kentaur.

Aztán megelégedetten hozzátette.

– Aminek a felső része is ló.

A csoport (nem ezért) a kora délelőtti órákban távozott, jelentős borravalót hagyván hátra, amivel korántsem fizették meg az okozott kárt, azt tudniillik, hogy dolgoznunk kellett. Ez nem afféle nyegle megjegyzés: huszonöt egyforma tál, például huszonöt húsleves és huszonöt víner snicli, huszonöt uborkasalátával (ez az észvesztő!) lehetetlenné teszi, hogy játsszuk és éljük a szakmánkat, semmiféle személyesség nem jön létre; a léleknek, a szónak és a testnek ez a varázsos tánca: annyi érzelem fűz minket egymáshoz, amennyi a járókelőt fűzi a szabad utat jelző rendőrhöz. Mint pincér, Kosztolányit tartom mesteremnek. Nem akarom ezt a fölfedezésemet túlfeszíteni, elegendő, ha csak arra az arányérzéket, finomságot és megértést sugalló mozdulatomra hivatkozom, amellyel az asztalra lebbentek egy étlapot, és – ha eltekintünk a mindenféle rosszindulat hamisító erejétől – talán még pontosabbá is válik a párhuzam, amint egyszer-egyszer csupán a színes, cifra feliratú ÉTLAP-borító kerül a vendégek elé.

A délelőtt maradványai eseménytelenül tűntek el. Talán Lujzi, a bő pénztárosnő próbálkozásai említhetők, aki már régóta feni rám a fogát. Ügyetlenül és minden ízlés nélkül támad: ez az igazi rámenősség.

– Tudja, Lujzika – suhogtam felé aztán, amire a himlő örök jelei finoman elszíneződtek az arcán –, tudja, az ember egy idő után eljuthat odáig, hogy a minden cafrang nélküli állításokat mondja csak. Menjen a fenébe. – De nem haragudott rám, csak kacarászott.

– Ó, maga, maga!…

Beosontam szűk és számomra indokolatlanul kedves alagsori szobámba, ahol most már jó ideje magam laktam, miután Fecó (aki bárpincérként komoly maffiák részese volt) egyik napról a másikra eltűnt. Hiánya csak akként érintett, miként vihar előtt a fecske szárnya a vizet. Fecót valami barbár okosság jellemezte, ami engem nem vonzott különösen. Eszével fölfogta a pincér-lét alapvető koreográfiáját, de hiányzott belőle az együttérzés esetlensége, amit talán az estéli nőkkel való bánásmódja tükrözött a legföltűnőbben. Minden holmiját itthagyta, úgy ment el.

– Belefőzték a húslevesbe.

– Leszúrta magát egy kardvirággal.

– Beleszeretett egy olyanba!

A cég nőalkalmazottai lassan fogytak ki leleményeikből, sokáig susogtak, mint a falevelek alkonyatkor.

Úgy néztem körül a szobában, hogy ne változzék annak alapvető struktúrája, amin azt kell érteni, hogy mindenik zokni (amelyek döglött, de rokonszenves állatokként hevertek erre-arra) ott maradt, hol volt. Tekintetem, mint a gombostű bizonyos potrohokhoz, könyörtelenül siklott. A rendetlenség nem volt ordító, de szembeötlő: a tárgyak már megkezdték önálló életüket, azt a ferdeségre törekvő, valóságos hajlongást, amelyet mindig tehetetlen félelemmel állapítottam meg. Az ablakhoz léptem, fölemeltem a kezem…

– Állj! Ki vagy!

… és az ablakkerethez nyomtam. Mintha föl lennék feszítve fordítva, arccal a keresztfának, borzalmasan, hisz még a kínok sem futhatnak szabadon föl-le az arcomon, nem láthatom a megvető és gúnyos, mocskos mozdulatokat, melyek adnak enyhítést, ha mást nem annyit mindenesetre, mint minden más esemény: mérik, és így gyorsítják az időt; csak a fa erezete, korhadása, az INRI.

Nem az a nagy és igazi rendetlenség, amikor minden egészen másutt van, mint ahol lennie kéne, hanem mikor minden éppen hogy nincs a helyén. Hiányzott belőlem a Fecó átlátszó célszerűsége, hogy csak úgy, egy tiszta legyintéssel elűzzem a félelem és tehetetlenség madarait. A portás csöngetésére lemásztam a keresztről, kezem átpattant a szögön; a keresztfa hónaljában üveg nőtt: üvegpók szőtte már réges-rég unalmas szálait.

Milyen sokszor érkeztem erre a fintorra! Lajos úr, a portás, akár egy hüllőt, fogta a jövevény igazolványát, szemében a leplezetlen viszolygás. Lajos úr ócska, pökhendi alak volt, az egyetlen, aki megkövetelte, hogy magázzuk. De hát ő is csak itt úr, ahol szolga – végül is. Hátulról az öreg (mert a haját már elérte a fehér egy-egy hulláma) elég siralmas látványt nyújtott roggyant nadrágjával, fekete, megtiport cipősarkával és avval a rövid, merev zakóval! Megértettem hát Lajos úr finnyásságát, ha szakmailag, mélyen elítéltem is. Én magam sem tudtam elrejteni ekkor még iróniának gondolt hülyeségemet.

– Uram, a kufferját!

Bár kétségkívül precíz is voltam (de csak másodsorban), hisz azt a töredezett szélű, meghatározhatatlan színű, már-már madzaggal átkötött vackot bőröndként tisztelni!… Sőt: poggyászként!

Megfordult, és tüstént föltűnt (s ez bizonyosan utólagos belemagyarázás) az az ellentmondás, ami arca egyes elemeinek durvasága, elrajzoltsága és az egész arc finom határozottsága közt fennállt.

– Jó napot. Tocska Ferenc vagyok.

Nem jöttem zavarba, sokféle nép megfordult nálunk; Tocska úr a tébláboló, vidéki bácsika minőségében érdektelen volt, rutinosan tereltem a szobájába. Az egyetlen megjegyzésre érdemes és egyszersmind zavarba ejtő momentumnak az a pillanat bizonyult, amelyben az öreg a zsebembe gyűrt egy tizest.

– A jó pincér nemcsak táncolni tud, de tányérozni is – mondogatta a Náci bácsi, aki már ötven éve él eszerint. (Az igazán exkluzív vendégeket még mostanság is ő szolgálta ki. Engem nagyon szeretett.) Birtokában voltam tehát annak a fejbólintással kísért, enyhén alamuszi mosolynak, amellyel kinyújtott és megtermékenyített tenyeremet visszahúztam a zsebembe. Mégis most mintha egy hamis jelenet szereplői lettünk volna.

– Tessék, fiam.

Az ebéd barátságos, családi légkörben telt: az új olasz csoport estére ígérkezett.

– Dzsuzeppe, dzsuzeppe – gyakorolták a konyhalányok, és szelíden vihogtak.

Mártika megkért, hogy sózzak valakire egy paprikás csirkét (mert mellyehúsát akar enni, csitt!). A föladat szépnek tetszett, de mikor enyhén meghajoltam egy magas, szőke nő asztalánál, s ő a negyvenen túliak színpadi mosolyával felelt, akkor már látszott, a föladat nem szép: olcsó. Úgy mondtam a mondatokat, akárha egy ló nyakát paskolnám.

– Nem ajánlom, asszonyom… De igen, kitűnő. Mindazonáltal úgy tudom, inkább hátszín, mint bélszín… Bélszínnek van írva, de tetszik tudni… Az átmenet… Természetesen. Noha az végül is mégsem vesepecsenye… Nos, mondjuk, egy rácpontyot… Igen, az eltart… Akkor talán valami friss, fűszeres… Ajánlhatom talán a paprikás csirkét?… Nem. Nem tetszik szeretni… Esetleg…

Miután kivittem a hölgynek a csirkét, nem volt dolgom: embereim ettek, s ez amolyan kotlás-érzéssel töltött el: béke és ételszag suhant az asztalok között.

Tocska bácsira akkor figyeltem föl igazán, amikor dobálni kezdte a kenyérdarabokat a szaftba. Ez önmagában még nem tiszteletre méltó fordulat, de az a nyugodtság (érthetően és pontatlanul szólván: magabiztosság) és lezser szomorúság, amellyel szemrevételezte a piros-barna pöttyöket az abroszon – az több mint véletlen volt. Hisz milyen jól ismerem a szavaknak s tekinteteknek azt a sündörgését, a kezek bocsánatkérő és cinikus kapkodását, amire tapintatosan félrehúzódom!

– Fiam!

– Igenis.

– Összemaszatoltam ezt itt, ni.

– Nem baj, Tocska bácsi. – Még nem ismertem eléggé (csak) szerettem.

– No. Nem is azért, fiam. Ha kicserélnéd a terítőt a palacsinta előtt.

Ebéd után Tocska bácsi hamarosan eltűnt, barátságosan integetett, és láthatóan gondot okozott neki a forgóajtó. Én az időt húztam (primitíven, akár egy rágógumit). Egy ideig szegény szőkémet figyeltem, ahogy küszködött a csontokkal. Jóságos voltam.

– Na, na. Fog ez menni!

Lajos úrtól megtudtam, hogy Tocska bácsi számláját egy téesz fizeti. Lajos úr ismét figyelmeztetett az igeragozásokban rejlő lehetőségekre. Azután a konyhában tettem link kísérletet Mártikánál, a csirkére való hivatkozással.

Előbb-utóbb elkerülhetetlenül a szobám ajtajában álltam. Ám amint benéztem, már menekültem volna: rám vetült a tárgyak bizonytalansága: éreztem, hogy addig nem kezdhetek semmibe (nem is akartam valamibe belekezdeni, de ez nyilván véletlen; vagy ha nem: akkor is szükségem és jogom van egy elvi szabadsághoz), amíg el nem helyezem a dolgokat a szobában úgy, hogy azoknak egy érdektelen rend szúrós tekintete előtt sem kell pirulniok. Most hová? Átvágtam a szobán, egyenest az ablakhoz, s fölkapaszkodtam a keresztfára. Két tenyeremet és egymásra fektetett két lábfejemet ügyesen bujtattam át a szögeken. A belső udvaron, mint vacak, színpadi hattyúk, párnákkal, lepedőkkel megrakott asszonyok úsztak át…

Vacsoráig nem érkezett meg Tocska bácsi. Nem így az olaszok: a nők zsongtak, mint a méhek. Időnként egy-egy közülük abbahagyta a mosogatást, vagy megállt, karján a friss vánkosokkal, két emelet között, s révetegen azt mondta.

– Óh.

Az olaszok villogtatták a fogukat: kedvesek voltak. Már a feketekávét szórtuk (akár a vetőmagot) a fiúk elé, amikor a forgóajtó kipörgette magából Tocska bácsit. Kicsit megtántorodott, de inkább csak hunyorgott; én mindenesetre odaugrottam.

– Hát végre, hogy megjött. – Barátságosan végigmért.

– Vajon?

Nagy kedvvel végeztem a dolgom. A külföldieken megtettem az utolsó simításokat (magamra rántván sok kis édes lány irigy sóhaját), s aztán azzal a ráérősséget mímelő forgással keringtem az asztalok között, amelyből mindenki a személyes odaadás jeleit olvashatta ki. Szép káprázat ez, amelyhez a technikai tudás biztonsága és arányérzék szükségeltetik, az utóbbi, hogy gyeplőzze a sietséget, megóvja a kapkodás veszélyeitől.

Amint Tocska bácsi egy hosszú mozdulattal a sótartó után nyúlt, tömpe zakójának ujja fölcsúszott, s húzta magával az inget is, így az alkar belső felétől induló, kifelé kanyarodó sebhely vált láthatóvá.

– A háború.

Igazítottam az egyik terítéken.

– És fáj?

Ravaszul megcseréltem a kést meg a villát.

– Nem fáj, csak hasogat. Megérzi az időt.

– Akkor mondja meg, Tocska bácsi, hány óra?

– Hülye vagy te, fiam.

Ezt mondta az öreg, és ez igen bölcs állítás volt. (Azt kell mondjam, a bölcsesség egy kulacs víz, amelyet a bölcs emberek kínálgatnak. A víz – az adott esetben – nem kristálytiszta: szeretet homályosítja.)

– Hozzál, fiam, egy üveg bort.

Az olaszok pöntyögése egyre távolabbról hallatszott: elrepültek az éjszakába. A konyhába vezető ajtó mellett Tardi úr támasztotta tétován a falat; mintha csak véletlenül lett volna itt.

– Fehér, száraz.

Az étterem kezdett egy, a bárhoz vezető folyosóvá átvedleni. Tocska bácsi a tortával bíbelődött, a villa nagyokat csattant a tányéron. Összenéztünk a bor sárgás háta fölött; nekiveselkedtem.

– Micsoda nagy kupleráj van nálam!

Válaszul a villa csattogott. (De már a kérdés előtt is: előbb lenne meg a válasz, mint a kérdés? Ejnye.)

– A szobámban. Ott.

– Ha zavar, csinálj rendet.

Az öreg kifejezetten majszolt.

– Nem tudom előre megtervezni. Nem látom át az egészet.

– Nem kell átlátni. Meg kell csinálni.

Akkor gyöngéden rám nézett, amire szükségünk is volt, mert egy nyomorult pillanatig azt hittem, ezt így érti:

– Minek az a sok duma.

– Ne legyen olyan értetlen! Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el.

Az utolsó falat előtt letette a villát, és a már megcsodált természetességgel kézbe fogta a tortacsonkot.

– Azt tudd meg, mi az, amit ki akarsz dobni. – Harapott egyet. – Ott rontod el, hogy a dolgok határait nézegeted. Meddig lóg be az asztal, meddig lehet… meddig… – Majd szertartásosan, mintha fölolvasna, azt mondta. – A súlypontnak szenteld a figyelmedet!… Mit vigyorogsz?! – És ő is vigyorogni kezdett.

Könnyű pille-lányok mászkáltak ide-oda. Mállott arcukat kerülte a fény. De mi halkan azt mondtuk.

– A macák.

Szép, léha hátteréül szolgáltak a Tocska bácsi ekkor fölhangzott mondatainak, amelyek egy nyugatnémet félautomata tehénistállóról szóltak, és őróla, Tocska bácsiról, aki tárgyalásokat folytat ez ügyben.

– Maga tud németül?

– A feleségem német.

Látszott, a legnagyobb gondom az, miképpen forgassam a poharamat, hogy az (a fény visszaverődését tekintve optimális helyzetűvé váljék, azaz) csillogjon. Manővereztem. Hogyan lehet német nőt feleségül venni, s az egyszerűség kedvéért csak a főtt krumpli sárga, formátlan kupacaira gondoltam. Nyugtázta bocsánatkérő hunyorgásomat.

– Nem egyszerű ez. – Már csak ketten üldögéltünk a teremben. Tardi úrral titkos jeleket váltottunk, melyekben ő rosszallását juttatta kifejezésre, de miután megértette, hogy nyugodtan elmehet, elment. – Mondom.

Mesélni kezdett, dünnyögve, mintha csupán levegőt venne. Berlinről, a széles utcáiról, melyek, mondta, nem azért szélesek, mint más városokban, hanem hogy egy hadsereg komfortosan elférhessen rajtuk (a szavakat: állé meg promenád, bizonyos kevélységgel mondta), a nőkről, a szőke pihékről a nyakon.

– Őt nagyon szerettem. Módjával értettük egymást, de igen jól megvoltunk. Sokat nevetgélt, olyan volt, mint egy kiscsikó.

– Muraközi – mert közben elszemtelenedtem.

– Azon a napon, amelyiken az a szörnyű dolog történt, óráról órára változott az idő – itt Tocska bácsi finoman elmosolyodott, s én értékeltem ezt –, így ragyogó napsütésben sétáltunk, fejünk fölött esernyővel. Időnként megpörgettem az ernyőt. Valamelyik minisztériumi épület előtt őrségváltás zajlott: mi is odasodródtunk. Két katona állt a hatalmas lépcsősor tetején. Hárman jöttek csattogó léptekkel jobbról, a középső alkalmasan üvöltözött, mire ráfordultak a lépcső egyenesére, majd a lépcső tövében megálltak; további üvöltözésre a fenti kettő lejött, és elindultak feszes vigyázzlépésekkel felénk. A katonák fiatalok voltak, rózsaszínes arcbőrüket borotva nem sarabolta sokszor. Ekkor iszonyatos dolog történt. Ahogy lépték a díszlépést, s a talpukat nagy erővel lecsapták, kissé megrebbent a szempillájuk, és ilyenkor letört a tekintetük… ami gyakorlatilag úgy történt, hogy a szemgolyók kifordultak, a fehérje billent előre. A lány azt mondta: Nézd, milyen fessek! Akkor végérvényesen tudtam, hogy német nőt feleségül nem veszek. Természetesen fölemeltem a válláról a haját, és a nyakába csókoltam. Többé nem láttam.

A bárból fény, kuncogás és zene törmeléke sodródott. Nagyon tetszett a történet. Tiszta esztétika: és ezt manapság már csak mi, pincérek őrizzük. De a folytatás bonyolultabb lett (bár továbbra is tetszett).

– Érdekel ez téged egyáltalán?!

Nem válaszoltam, ami biztosabb kijelentés egy „igen”-nél (hiszen az csak egy tagadott „nem”).

Szavai nyomán egy férfi kezdett futni az erdőn át, valahol a Szudéta-földön. A háború a végét járta, de, akár egy klimaxos lotyó, vadul ölelte, akit ért. A férfi hamar azok ellen harcolhatott, akik ellen eredendően akart is: miután hadifogságba került, egy vegyes partizáncsapatba jelentkezhetett. Az oroszok nem egészen bíztak bennük, így a veszélyes helyekre kerültek többnyire. Bár hol nem volt veszélyes?

A férfinak a zsugorodó Birodalom egy félszigetszerű nyúlványán kellett átvergődnie, hogy valamit valakihez eljuttasson. (Egy hírt, egy parancsot, üzenetet, a szót, hitet, egy mozdulatot: a feladat mindig is ez.) Nem tudni biztosan, miért kopogott az erdei ház ajtaján, sutba vágva a legelemibb óvatossági szempontokat. Később úgy mondta, a házacskának a két ablaka által olyan barátságos tekintete volt, hogy ezt figyelmen kívül hagyni, azt a hányaveti, érdektelen durvaságot jelezte volna, amely nem más, mint a háború ócska és valóságos győzelme – mert a háború mindig győz, ha őt magát némelyek megnyerik is.

– Rossz katona voltam.

– Bujkálok – hazudta a férfi az ajtót nyitó öregembernek –, szétvertek a ruszkik, és most keresem a hadtestemet. Alhatnék itt?

Az öreg rémülten hőkölt vissza. A férfi gyorsan kapcsolt, és iskolai németségének romjaiból újraépítette a mondatot. A házigazda mögül riadt (hát persze!) asszonyszem pillantott rá.

– A lányom – mondta sután (de németül) az öreg. Ott ültek a durva faasztalnál, a férfi mohón szaggatta az elébe tett szalonnát (három napja nem evett), a nő pedig némiképpen közönyösen rakosgatott, mikor az öreg ránézett a férfi géppisztolyára, s furcsa, nyers mozdulattal azt mondta.

– Meghalt a férje Sztálingrádnál. – És még hozzátette: – Megölték az oroszok.

A jövevényt elálmosította a telítettség érzése, s ledőlt az egyik ágyra.

– Apám kiment fűrészelni – mondta később a nő. Időnként egy aknavető hangja sípolt át a szobán, és a hang végén díszítésül, mint a süketnémák hörgése: BUFFF. A férfi a nő arcát nézte, a szép, tiszta konstrukciót és a kemény, egyenes vonalakat föloldó barna, hullámos hajfürtöket. Egy mérhetetlen pillanat múltán az asszony így szólt.

– Menekülj.

Remény nélküli szó volt ez, mintha azt mondta volna.

– Imádkozz. (Érettem, az árulóért is.)

Futás zaja hallatszott. A férfi fölállt, odalépett a nőhöz.

– Ih verde…

A németek nem lőtték agyon rögtön, elébb a parancsnokságon ki akarták verni belőle, amit emberből ki lehet. Az út egy kisebb folyón át vezetett, éppen a hídon jártak, amikor a közvetlen közelben a vízbe esett egy gránát. A németek a földre vetették magukat, a férfi pedig a szimmetrikus mozdulattal a folyóba. Még sokáig hallatszott a géppisztolyok raccsolása.

Tocska bácsi hátradőlt a széken.

– Megúsztam egy viszonylag jelentéktelen karsérüléssel. – A borosüveg szerencsétlenül üres volt.

– És hogyan találta meg?

– Nehezen.

Már meg-megrepedt az éjszaka tömbje, és a sötétség réseiben lányok villantak fáradtan. Lajos úr hidegen, szakszerűen terelte a párokat. A Fecó idejében hangosabban, vidámabban, ocsmányabban zajlott ez a hajnali piruett. Az arcokat csókok szabdalták.

A mi együttlétünk lassan foszlott széjjel. Amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, körbenéztem, aztán gondolkodás nélkül, de méltósággal körözni kezdtem, s mint a vércse, lecsaptam egy-egy papírlapra, és a csőrömbe véve, a kosárhoz cipeltem. Talán elég az érdektelen papírokat összegyűrni, és a fontos tárgyak, anélkül hogy a kisujjunkat mozdítanánk, a helyükre kerülnek. A dolgok helye a dolgok alá csúszik, reménykedtem.