Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia

Talán egyetlen nemzedék sem adott annyi embert, annyi nevet a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar szellemi életnek, mint az 1930-asoké. Ebben az évben született Dobos László, Duba Gyula, Veres János, Török Elemér, Szeberényi Zoltán, hogy csak a nemzedék ismertebb literátorainak nevét sorakoztassam ide a példa kedvéért. Ennek a jelenségnek feltehetően több elfogadható magyarázatát is lehetne találni; az egyik minden bizonnyal az emberi életnek a háború és a jogfosztottság évei után ugrásszerűen megnövekedett lehetőségeiből, az emberi cselekvés hirtelen kitágult térségeinek tényéből indulna ki. Dobos Lászlóék generációja tizennyolc-húsz-huszonöt éves volt azokban az esztendőkben; a társadalmi cselekvés igénye és az íróvá válás folyamata elválaszthatatlanul egybefonódott bennük. Valószínűleg külön feladata lesz majd az elkövetkező idők csehszlovákiai magyar irodalom- és nemzetiségtörténet-írásának, hogy külön is megvizsgálja e nemzedék irodalom- és nemzetiségtörténeti szerepét, elemezze föllépésüknek és ténykedésüknek a körülményeit, feltételeit, rögzítse letagadhatatlan erényeiket, értékeiket, ám számot adjon hibáikról, mulasztásaikról is. Addig azonban még sok víz le fog folyni a Dunán, Garamon, Ipolyon és Bodrogon. S most veszem csak észre, újraolvasva a Dobos Lászlóval készített beszélgetésünket, hogy néhány személyesre hangolt vallomással és töprengéssel bizonyos értelemben ennek az összefoglaló munkának is „eléje dolgoztunk”.

 

Szoktál-e álmodni?

 

Viszonylag keveset alszom, így fukarul bánik velem az álom. Sokat verekszem álmomban kígyókkal, gonosz, erős állatokkal. Emberekkel is. Olykor megtörténik, hogy elindul valaki felém, jön, jön… Azt várom tőle, hogy ne bántson, hogy jó szándékkal közelítsen és érintsen meg.

 

Van-e olyan kérdés, amelyre egy ilyen beszélgetésben nem, vagy nem szívesen válaszolnál? Elmondhat-e mindent magáról, a családjáról, hozzá közel álló személyekről s egyáltalán a világról az író, vagy lehetnek az életében tabunak számító kérdések, érzelmek, tapasztalatok?

 

Mindent el akarok mondani, amit tudok magamról és az életről, hangzana a hirtelen válasz. De nem önmagamért vagy legalábbis: nemcsak önmagamért. Az író élete önmagában nem érdekes. Életrajz, mint sok más emberé. Az én-világ, a személyes élmény és tapasztalat csak az írással, a művekkel kapcsolatban kaphat más jelentést. Az irodalommal egyidős kérdés: az írói életrajz miként viszonyul a műhöz? Tolsztojról írják: közel hatvan éven át, első írásától az utolsóig, állandóan magáról beszél. Idézhetnénk példát sokfélét, élményközpontú életműveket éppen úgy, mint a történelemből építkezőket… A hangsúly mindig a művön van, a mű igazsághitelén és művészi erején. S így a kérdés könnyen megfordítható a megfigyelt világnak, az életemnek van-e igazsághitele?

Vagy másként fogalmazva: megkerülhetem-e, átléphetem-e magamat? Képtelen vagyok rá, így érzem. Mindent el akarok mondani, aminek irodalmi megformálására képesnek érzem magamat – elhallgatások, átlépések, taktikázás nélkül. Életemnek érzékeny, nehéz szakaszait is. Nem ismerem el a megrostált írói beszédet. Természetesen nemcsak a magam életének „ki vagyok”-igazságaira gondolok, hanem a tények és összefüggések bizonyító erejére. Az igazmondás nem jelent egyet az önigazolással; nem szeretném újraszenvedni életünk eme rákbetegségét.

Van olyan vélemény, mely szerint meg kell várnunk a dolgok kimondhatóságának idejét! Ha ez igaz lenne, örök életért kellene könyörögnünk. A dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése. A kimondhatóság ideje bennem van: ha érzés, gondolat, ítélet, tapasztalat irodalommá érik, fogalmazódik bennem, ki kell mondanom.

 

Van-e valamilyen általánosítható, napi időbeosztásod?

 

Egyre erőteljesebben tudatosul bennem az idő: az irodalmilag hasznos idő szüksége és értéke, s ez nyilván nemcsak az én gondom. Tulajdonképpen minden irodalom és kultúra versenyt fut az idővel, így a miénk is. Én is. A művelődés, a tájékozódás, az anyaggyűjtés, a feltöltődés és maga az írás – mind, mind idő. S itt meg kell jegyeznem, hogy az irodalom jelentős része, a csehszlovákiai magyar irodalom különösen, „másodállásban” születik. Maradék időben, a nap egészéből kiszakított, ellopott, kikényszerített időben.

A kötelesség, a munkahely elveszi a nap legjavát, időben és erőben egyaránt. Munka és szabad idő: e kereteken belül kényszeríti magát az ember egyféle rendszerességre. Más megoldás nincs. Az én szabad időm: az est és az éjszaka. Sokáig vártam lakásra, ezalatt rászoktam az éjszakai munkára. S ez beidegződött. Az éjszaka csendje.

 

Valaki azt mondta: irodalmunk – amatőr irodalom. Találónak, a lényeget megragadónak, korlátainkra, lehetőségeinkre igencsak jellemzőnek érzem ezt az újabb kifejezést is: másodállásban született irodalom…

 

Tudni kell azonban, hogy ma már az irodalom nem lehet csak alkalmiság dolga, a rövid és hosszú lejáratú teendők sorában nem szorulhat vissza a második, harmadik, sokadik helyre. Az irodalom főállás kell legyen, a napnak nem maradék, hanem fő idejét igényli.

A háború utáni kibontakozásnak objektív késleltető akadályai voltak. Ma ilyenek már nincsenek. Ezáltal megszűnik a külön megméretés, a külön megbírálás oka: a nemzetiségi irodalom önmagában még nem jelent sem erkölcsi, sem művészi minősítést. Irodalmunk egyre szélesebb területen válik a konfrontálás tárgyává, megméretünk a nemzeti irodalom serpenyőjén is. Azaz a teljesítmény, az egyre nagyobb teljesítmény igénye tüzes vasként naponta ér nyelvünkhöz. (Szerintem ez kell, hogy vonatkozzék nemzetiségi létünk minden területére.) Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia. S hogy ez lehetséges, azt a százados elnyomást, bezártságot élt népek írói bizonyítják, akik remekművekkel robbantak a világirodalomba. Például a dél-amerikaiak. De más vonatkozásban se menjünk messzire: Sütő András három drámája, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye olyan művészi tények, amelyek a kortársi magyar irodalom felső szintjéhez zárkóznak.

Mindehhez idő kell, idő…

És persze tehetség.

Némi könnyítést jelentenek a rokon foglalkozások – az újságírás, lap- és könyvszerkesztés, az oktatás, az ismeret-, műveltség- és információszerzés különféle lehetőségei. Igen. Nem kevés segítséget nyújtanak az írónak a két-, három- és hathónapos ösztöndíjak. Igen. De az alkotás szempontjából mindkettő átmeneti állapot. Utána ismét csak jön a mindennapi írás gondja: a szabad idő, az irodalmi hasznos idő fojtogató szűkössége. A lépéstartás egyenlőtlen viszonyai: mert az írás – állandóság.

A magunk berkeiben két ember függetlenítette magát e körforgástól: Fábry Zoltán és Szabó Gyula. Hátukat a keresztfának feszítve éltek, aszkéták módján vállalva minden szembejövő rosszat.

De – gondolom – nem is az író egyéni időbeosztása érdekes, hanem az irodalom ideje, amiből levezethető az egyéni alkotás kényszerítő ritmusa is. Érdekes kísérlet lehetne behatárolni a csehszlovákiai magyar irodalom jelen idejét. Hol tartunk? Egyidősek vagyunk-e irodalmi önmagunkkal, a mindenkori nappal? Nem történeti-irodalomtörténeti életkorunkra gondolok, hanem társadalmi, gondolkodásbeli, műfaji, esztétikai felnőttségünkre. S elsősorban a társadalmi történés meg az irodalmi idő összhangjára. Sokszor az a benyomásom, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom úgy lélegzik, mintha örök élete lenne. Lassúnak érzem irodalmunk belső ritmusát, reflexeit, reagálásait, csatlakozásait. Háború utáni semmiből indulásunk nem lehet irodalomfogytiglani menlevél. Sokáig időzünk egy-egy helyen, egy-egy helyzetmegállapítást, fogalmat, tételt negyedszázadig is használunk és alkalmazunk.

 

Jellegzetesen egyműfajú író vagy. Eddig három regényed jelent meg, s készen van a negyedik is¹; nem írtál novellát, elbeszélést, drámát, gyermekirodalmi vagy ifjúsági művet, nem foglalkoztál műfordítással. Milyen elhatározások, illetve adottságok magyarázzák írói gyakorlatodban ezt az egyműfajúságot?

 

Ez látszat. Kezdeti műfajom nem a széppróza volt; rövidebb publicisztikai írásokkal kezdtem. Később kritikával, kultúrpolitikai és elméleti írásokkal folytattam. Bennem sohasem a műfaj fogalmazódott meg elsőnek, hanem a mondanivaló, a tennivaló. Nem tudok műfajokban gondolkodni, ez talán gyengém is. Hogy most szépprózát írok, az nyilván a körülmények, a meghatározó események kérdése is. Más elfoglaltságok miatt eddig keveset írtam, az egy- vagy többműfajúság kérdésének eldöntését ezért még korainak tartom. Különben foglalkozom a drámaírás gondolatával, s gyermekkönyv tervét is melengetem.

Aztán van, illetve volt egy másik „műfajom” is: az irodalomszervezés meg a lapszerkesztés. Erre ment rá több mint tíz esztendőm. Ez könyvre átszámítva – nem is tudom mennyi. Az ötvenes évek elején, Pozsonyba kerülésemkor kezdett formálódni a szlovákiai magyar szellemi élet. Akkor a közösségszervező munkát tartottam elsőrendűnek. Ma már szinte hihetetlen, s talán mulatságos is, de volt egy szakasz az életemben, amikor a szervezési és szervezeti tennivalókat fontosabbnak tudtuk, mint a műveket. Holott tudvalevő, hogy az irodalmat a művek teszik és határozzák meg. Akkor arról volt szó, hogy megteremtsük a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának intézményes feltételeit, azaz, hogy létrehozzuk azokat az intézményeket – szervezeti tömörülés lehetőségét, irodalmi lapot, könyvkiadót, irodalmi díjat –, amelyek nélkül irodalom nem létezhet. Utólag tudatosítom, hogy az irodalomszervezés „műfaja” igencsak hálátlan dolog, kevés a becsülete. Pedig tapasztalataim szerint a kis irodalmaknak, a felfejlődő irodalmaknak erős szervezési gócokra is szükségük van.

 

Jó lenne, ha most „tetten érhetnénk” íróvá válásod pillanatát, illetve személyeden keresztül megragadhatnánk azt a folyamatot, amelynek során az ember természetes közlésvágya minden mást legyőző és háttérbe szorító közléskényszerré alakul át. Ki kellene emelnünk ennek a folyamatnak a meghatározó mozzanatait, személyes és történelmi-társadalmi összefüggéseit. Az első regényedet tehát nem lebecsülendő irodalomkritikai, lapszerkesztői és közírói tevékenység előzte meg. A kérdésem: mi volt még ennek is előtte?

 

A mű előtörténete, illetve az az emberi-írói felkészülés, ami ezt megelőzte, benne van a könyveimben. A magam részéről nagyképűségnek tartom az „írói gyermekkor” részletezését. Egy kis kitérő: a diploma megszerzése után a főiskolán maradtam tanársegédként. Irodalomelméletet tanítottam, esztétikát; zöldfülű kezdőként. És nyilván fontoskodón. Valahányszor erre gondolok, restelkedem. Ma azt tartom, hogy lehetetlen az írás, az írásművészet elméletét tanítani és magyarázni az írás konkrét tapasztalata nélkül. Ahhoz, hogy az ember elméleti következtetéseket vonhasson le, ahhoz, hogy általánosíthasson, előbb meg kell járnia az írás mennyét és poklát.

Az Irodalmi Szemle nemrégen fejezett be egy sorozatot Első közlésem címmel. Én is gondolkodtam azon, hogy megírom, felmutatom az első képet. Meggondoltam. Tudom, az emlékezés csábító, különösen, ha egy irodalmi lap közönsége előtt történik. De hát kit érdekel az én írói gügyögésem? Most, irodalmunk fejlődő szakaszában miért fontos ez? A megjelent „első közléseket” olvasva az volt a benyomásom, hogy gyermekkori képeinket rakosgatjuk udvariasan mosolygó emberek elé. Meggyőződésem, hogy irodalmunk mai fejlődési szakasza nem a korai memoárokat igényli. A személyiség útja, kibontakozása lehet példa, lehet tanulság, lehet történeti-irodalomtörténeti elem. Jellemezheti, teljesebbé teheti a korképet. Igen. A mi esetünkben – irodalmunk súlyához képest – mégis elsietettnek éreztem ezt a mozdulatot. A korai kis memoárok egyféle nosztalgiát hordoznak; a vissza-visszanézés ellágyít, lelassít, a személyiség önfelértékelésére csábít. S végső fokon irodalmunk súlyponti eltolódását hozza magával.

 

Azzal, amit mondasz, nem egészen értek egyet. S távol áll tőlem, hogy a folyóirat szerkesztőjeként a bizonyítványunkat magyarázzam, úgy sejtem mégis, hogy félreértetted a szerkesztői elgondolást. A sorozat elé írt bevezető jegyzet, véleményem szerint világosan, érthetően beszél. Hadd idézzek most belőle néhány mondatot: „…az irodalom változásaira, fejlődésére igenis hatást tesz az én-tudat megléte vagy hiánya. Az én-tudat pedig a literatúra fogalomrendszerében az irodalmi lexikonokat, történeti munkákat az alkotás gyökereit kereső monográfiákat és írói interjúkat jelenti s még ezen túl számlálatlan sok dolgot. Egyszóval: önismeretet (…) Csak a biztos én-tudat, azaz önismeret után beszélhetünk öntudatról, eszmeiségről és irodalmi feladatokról.” A fentiek értelmében pedig nem éppen lebecsülendő szerep jut a sorozat által szorgalmazott emlékezéseknek, visszatekintéseknek, önélveboncolásoknak is.

 

Értem, amit mondasz, a véleményemet mégis csak ismételni tudnám. De térjünk vissza inkább az eredeti kérdéshez.

Emberi-írói felkészülésen én az anyaggal vívott állandó küzdelmet értem. S e küzdelem tárgya a csehszlovákiai magyar múlt és jelen: az emberi lét kiteljesedéséért folytatott permanens küzdelem. Ebből nőhetünk valamivé…

Hogy mikor indul az emberben az író, nehéz meghatározni. Vannak ugyan megfogható jegyei, de megítélésem szerint az írás jóval az első vers, első novella előtt kezdődik. Amikor az ember még valahol önmagában próbálkozik. Úgy érzem, hogy ezek a belső „megjelenések” a döntőek. Az írás az emberélet legmélyebb rétegeiből jön. A kiváltó ok, ami a természetes közlésvágyat bennem a felszínre juttatta, a megaláztatás érzése volt.

1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképző diákja voltam. 1947 telén hazajöttem Patakról, s egy tanyára, Fejszésre vezényeltek teherautót rakni. A premontrei prépostság cselédjeit pakoltuk, Csehországba deportálták őket. Komisz télidő volt, hideg, szélfúvás. A kollektív bűnhődés gyakorlati vetülete – számomra ez volt az első emberi megrendülés a háború után. Közvetlenül ez az élmény ébresztette föl bennem a közlésvágyat. Visszaszöktem Patakra, s a történetet megírtam az iskolai lapba. Valahogy így kezdődött az íróságom: az emberi megrendülések, megaláztatások hatására. S talán ezzel is magyarázható, hogy első két könyvem ezeket a megaláztatásokat mondja, a magam körül látott, tapasztalt igazságtalanságot.

 

Az utóbbi időben egyre több azoknak az írásoknak, történelmi-történeti esszéknek és emlékezéseknek a száma, amelyek a csehszlovákiai magyar kultúra és nemzetiségi élet ötvenes évek eleji újraindulásának lehetőségeit és körülményeit vizsgálják. Te hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, s hogyan jellemeznéd társadalmi-közéleti belépőd feltételeit s magát a kort?

 

Minden közösség, amely megérintett, életem rétegévé vált. Éltem a kisparaszti életet, gondjait, nincstelenségét. Szülőhelyem, Királyhelmec parasztfaluból lett nagyközséggé, kisvárossá, járási székhellyé. Élményem a kisvárosi lét minden rétege: napszámos, kisiparos, kereskedő, hivatalnok, református, katolikus, zsidó. Sokszori élményem a gyerekszemmel látott háborúzó katona.

Életem egyik fontos időválasztója a háború; negyvenöt után bennem és kívülem kétfelé ágazik az idő.

Egyfelől a magyarországi református iskolát hozza magával, a nyomor szélét súroló nincstelenséget. A pedagógusélet reményét: lehetek tanító és kántor. Valamiféle esetlen, alaktalan illúziót a régi élet folytatásáról. Valóság és romantika parttalan keveredése életemnek ez a korszaka, a paraszti élet nemzedékekbe fojtott feszültsége s az egyházi iskola vaskezű puritánsága. Testemen még régi utak pora, de már reped rajtam a ruha, talpam alatt nyílik ketté a föld. A zsoltárok ideje s az első indulóké.

Másfelől ott van a szülőföld, a haza: társadalmi, szellemi, emberi légüres tér. A nyarakat, a sátoros ünnepeket itthon töltöm. A társadalmi cselekvés ereje – más híján – bálokban, pincékben, ivászatokban folyik el. A bál jó ideig társadalmi fórum is – vígság helye és konfliktusoké is: farkasszemet nézünk a frissen jött szlovák hivatalnokfiúkkal. S verekszünk a lányokért, táncokért, a prímásért, muzsikáért – alapjában primitív, elementáris emberi jogainkért. A bizonytalanság évei ezek.

1950-ben tanítónak álltam. Pedagógusvilág, pedagógusközpontú szellemi élet: a kultúrateremtés első mozdulatai. Új történelmi helyzet, szülőföld és haza most válik sajátunkká. Megnyílt a cselekvés lehetősége, másféle emberi kiterjedésünk, önbizalmunk lesz. A kassai színházban Petőfit és Adyt szavaljuk… Ez már a lehetőségek ideje.

 

Mikor kerültél föl Pozsonyba?

 

1951-ben. Az ötvenes években az ifjúsági szövetség dolgozója voltam, előbb Bodrogközben, később Pozsonyban, a központi bizottságon, s közben főiskolára jártam. Új emberek serege: ahány arc, annyi táj, annyi életrajz, annyi emberi történet, a hasonlítások és viszonyítások annyi lehetősége. Az élettel való ismerkedésnek ez már egy más szintje, más magassága: szervező munka, állandó mozgás. Viták, társadalmi aktivitás, toborzások, felvonulások – s mindez a lelkesedés magas hőfokán. Szülőföldjét, rokonságát mindenki magával hozta; beszédünkben tájak, országrészek rokonodnak: a Bodrogköz, Nyitra vidéke, a Garam mente, a Csallóköz, de éppúgy a Tátra alja, a Vág völgye, Árva… Sorsok, tájak rokonodása ez az idő.

Az ifjúsági szövetségnek volt egy magyar osztálya, amely Száraz József vezetésével dolgozott. Száraz József a spanyol front embere volt, vezető és tanító egyszerre. A spanyol háború napi témánk, élő forradalmár jár közöttünk. Nincs benne semmi rendkívüli, csak az élete. Az elszánása, élményei.

Akkoriban indult az Ifjúsági Szemle. Az Új Szó mellékleteként jelent meg. Szűcs Béla szerkesztette az első önálló, havonta megjelenő magyar nyelvű ifjúsági lapot, az Alkotó Ifjúságot. Egy aktatáska volt a szerkesztősége; egy korszak kezdete.

Távlatokban, a szocializmus távlataiban gondolkodtunk. Reménykedés, lehetőség, kibontakozás – a depresszió alól szabadult ember kiteljesedő érzései. Az ötvenes évek eleje a magam életében eszmei, gondolati, tudati vízválasztó. Az 1945–1949 közötti emberi parlag után ez már a jövő felé fordulás ideje. A radikalizmusé. E hirtelen társadalmi kiterjedés, származásunknak a tudata, az indulás hőfoka és jelszavai biztonságot adtak. Szembefordultunk mindennel, ami valaha is károsította az életünket. Türelmetlen volt ez a radikalizmus, hirtelen s olykor meggondolatlan is. Azóta már tudatosítottam ezt, de a mi radikalizmusunk talán minden nagy korszakváltozásnak is sajátja, a nagy elszánások árnyéka és széle.

Ezután a magyar íróközösség első cölöpverői lépnek életembe: Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Csanda Sándor. Az egymáshoz közelítő lépések, az irodalmi behívók, akkori helyzetünk tudatosítása – ez a „harmadvirágzás” előtörténete. Ugyanakkor lettem tagja a CSEMADOK közösségének. Számtalan összejövetel, sereglések, szereplések. Az együttlevés spontán öröme táncban, dalban, versben, színművekben… A kibontakozó emberi-szellemi kollektivitás ideje ez.

 

Persze a kor torzulásoktól, ballépésektől sem volt mentes…

 

A legnagyobb történelmi lecke a személyi kultusszal adatott föl számunkra. Fiatalok voltunk, huszonévesek. Jómagam ugyan nem követtem el dicsőítő írást, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy én sem voltam mentes a tévedhetetlen embert bámuló hiszékenységtől. Amikor Sztálin meghalt, őszintén gyászoltam, azt hittem, megáll az idő folyása.

Történelmi lecke volt az úgynevezett burzsoá nacionalisták ellen folytatott per is. Olvastam a vádiratot, a tiltakozások sokaságát. Közel tíz évig csak azt tudhattam, hogy a magyar kisebbség háború utáni megaláztatásának a szlovák burzsoá nacionalizmus az oka. 1951 és 1955 között zajlott a magyar burzsoá nacionalisták keresése is. Február után alig múlt el egy kis idő, s ismét vádak, sietve erőszakolt párhuzam… Ez már az okító, tanító idő volt.

 

Míg első két regényedben életünknek csupán egy-egy meglehetősen keskeny szeletét vizsgálod, addig a harmadikban már kísérletet teszel egy szélesebb nemzetiségtörténelmi és társadalmi tabló megrajzolására. Miért lehetnek – vagy lehetnének – fontosak számunkra az ilyen, nemzetiségi létünk hatvan évét egységbe foglaló és egységben láttató tablóképek?

 

Képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Életem emberi tudatosulása társadalmi-történelmi tudatosulást hozott magával. Innen nézve a csehszlovákiai magyarság történelme történelmi csomópontok egymásutánja. 1918, 1938, 1945, 1948 és az azóta eltelt idő belső szakaszai mind, mind meghatározó pontok. Elődeim és a magam élményei alapján úgy látom, hogy történelmünk a kisemberek sors-történelme, csomópont-történelem, emlékezet-történelem, baka-történelem, amelyből a csehszlovákiai magyarság erkölcsi magatartásformái kinőnek. Azért is tartom fontosnak a prózát, mert el kell mondja, föl kell mutassa ezeket a történelmi folyamatokat. Enélkül nehéz lenne irodalmunknak továbblépnie. A drámaírás gondolata is azért foglalkoztat, hogy tisztábban láthassam, s ha képes leszek rá, láttassam a történelmi-társadalmi folyamatok konfliktusait, konfliktushelyzeteit.

 

Márkus Béla indokoltan és találóan nevezte a Messze voltak a csillagokat, a Földönfutókat és az Egy szál ingbent „szabálytalan trilógiának”, hiszen mindhárom regény lényegében ugyanazt az életet, ugyanazt a sorsot – a csehszlovákiai magyarság életének döntő mozzanatait mondja, valóságának mozaikkockáit rendezi egységbe. Időközben elkészült új regényed, a Hólepedő, bár sok mindenben rokona a megelőző munkáidnak, úgy veszem észre mégis, hogy másként kapcsolódik hozzájuk, mint azok egymáshoz. Összefogja ugyan ez is a társtalanságnak és cselekvésképtelenségnek a „szabálytalan trilógiádban” jelenlévő szálait, de új magatartásformával és megoldási lehetőségekkel gazdagodik. Tehát összegezésnek és nyitásnak is vélem ezt az új kéziratot.

 

Én inkább elágazásnak mondanám. Az emberi-női társtalanság okait, viszonyait, kísérő árnyékait próbálom benne megfogalmazni. A társtalanság minden emberi közösség kísérője, így a mi népközösségünk gondja is. A téma így nemcsak kisebbségi, hanem általános emberi. Küzdelem – e regény lényege ez a szó. Mindenkinek meg kell küzdenie az életért, a saját életéért. Élet és halál mezsgyéje a Hólepedő. Innen kell visszajönni, újraélni, kapaszkodni, megmaradni, az emberek közé emelkedni – ez a küzdelem regénybeli távolsága. Előző könyveim történelmi és szociális súlypontúak, ez a regényem erkölcsi és pszichológiai vonatkozású. Remélem, érdemes volt megírni.

 

Fábry Zoltán fogalmazta meg elsőként a szlovákiai magyar regény igényét és szükségét. Az egyik magyarországi kritikus pedig az Egy szál ingbent ekként üdvözölte. Én azonban nem hiszem, hogy megírható az egyetlen szlovákiai magyar regény…

 

Fábry óta ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak. Valójában ismétlik, újramondják Fábry megállapítását: még nem született meg a csehszlovákiai magyar regény. Ez a vélemény mindmáig tartja magát, ránehezedik az irodalmunkra, kölönccé vált. Fábry valamikori megállapítását egyesek hagyománnyá örökítik, s ezzel abszolutizálják.

E kérdésnek furcsa kinövései is vannak. Fiatal prózaírónk például egy regény recenzálásának ürügyén azt kérdezte: nagykorú-e már a csehszlovákiai magyar irodalom? Mit lehet erre válaszolni? S ha akármit is mondunk, mi változik meg? És milyen felismerésekkel gyarapodunk? Másik megállapítása: regényírásunk jó vagy rossz kísérletek sora. Ami enyhén szólva is nagyképűség. Szerintem ez a fanyalgó, csak kérdező, s a folyamatok minősítését mellőző számonkérés ma már meghaladott. Prózaírónak különben is nehéz és kínos dolog ezt cáfolnia. Nem kívánok eltérni a tárgytól, de meg kell kérdeznem: az egyetlen regényt vagy „a” regényt hiányolja a kritika? Nem tudom. És még egy kérdés: a nemzeti irodalmak prózai műveinek értékszintjét egyetlen regény vagy általában a regény fejezi ki?

E kritikai hiányolással szemben álló tény: prózaírásunk egyre többet mond a csehszlovákiai magyar valóságról. Az utóbbi esztendők prózai termésében a társadalmiasodás, a történelmiesedés jegyei is fölerősödtek. Néhány írónknál érződik a valóságanyaggal való birkózás, a nagyobb ellenállás iránya, az összefüggések keresése, élménykockák helyett a tablók igénye. Szélesedik a prózaírás látóköre, keressük a történelmi szakaszok hordozóit, kifejezőit, fogalmazzuk a kisebbségi élet erkölcsi magatartásformáit. A valóságirodalom Fábry által megfogalmazott és hangsúlyozott igénye mostanság kezd érvényre jutni. S nemcsak az igények fogalmazása szintjén. Érezni, tudni már több képességet is. Az egyszálú történetek, a „hallottam”, „láttam” helyett, az egysíkú beszámolók mellett már időtömböket is felszínre hoz a prózánk. Már nem az egyszeri időt, hanem a mozgó időt mondjuk: folyamatokat – sorsok, emberöltők, nemzedékek idejét. Az elmondás epikai gondolkodássá, történelmi szakaszok epikai rekonstruálásává erősödik. A „kisebbségi társadalom” jellemző és meghatározó folyamatainak epikai ábrázolása irodalmunk további erősödésének a feltétele is. Epika nélkül hiányos a történelem, a történelemtudat, a történelmi idő. Kitöltetlen a társadalmi múlt idő, a társadalmi cselekvés színtere.

Görömbei András ezzel kapcsolatban a „féltörténeti jelleget”, az „emlékezésjelleggel” való birkózást említi szépprózánkra jellemzőnek.

 

Igen, így van. Éppen az emlékezettörténelem, a sorstörténelem jellemzi újabb regényeinket. Úgy gondolom, amennyire tárgyilagos a sors-történelem, olyannyira objektivizáló erős is. Ennek kapcsán egy sokszor megkerült vagy elhallgatott kettősségre szeretném felhívni a figyelmet. Nemzetiségi létünk 1918-cal kezdődik ugyan, de tudatunknak része az azelőtti idő is. Része vagyunk a csehszlovák államiságnak, de van népi-nemzeti emlékünk, tudatunk 1918 előttről is. Érdekes, hogy a háború utáni szépprózánk visszafelé nem lépett még túl ezen az időhatáron.

S hogyan lehet egyeztetni, egyenlíteni ezt a kettőséget? Úgy gondolom, hogy valóságszemléletünk, történelemszemléletünk, irodalomszemléletünk határainak kiterjesztésével. Pontosabban: a nagyobb szellemi területen való mozgás és gondolkodás lehetőségével. Ehhez lehet lépcsőfok a sors-történelmet mondó próza is.

 

Amit az 1918-as időhatárral mondtál, Zalabai Zsigmond kisprózánk vallomásos-emlékező jellegével kapcsolatos véleményét juttatja eszembe: „ez a fajta vallomásos-emlékidéző novella- és elbeszélésforma mintha túlságosan is a negyvenes-ötvenes évek társadalmi élményeinek a kalodájába szorult volna, s emiatt adós marad mind a régebbi múlt, mind a jelen társadalmi valóságának ábrázolásával.” Úgy vélem, regényirodalmunk elemzésekor is ugyanilyen summázásra kényszerülnénk.

A probléma fölvetése nyilván jó szándékú; hiszem, hogy nem a vallomásos próza alábecsülése. Mégis, mintha azt mondanánk: elég is, kevés is. Jó is, de…

Vegyük sorra.

Regény- és novellaírásunk időszámítása, belső ritmusa nem azonos, eltérnek egymástól. Zalabai maga írja: „Kisprózánk fejlődése egybeesik a nagyepikai formák fellendülésével.” Azaz: a regény hatott a novellára, a regény valóságszemlélete, vallomásos-emlékező jellege, formája inspirálta a kisepikánkat. Ha ez így van, érdekes kölcsönhatás, furcsa szerelem tanúi vagyunk. Mert ez azt is jelenti, hogy a nehezebb mozgású, a több időt és nagyobb időtávlatot igénylő regény gyorsabb, mint az általában fürge, mozgékony novella. Miért maradt el nálunk a gyorsabb észjárású testvér? Valószínűleg olyan ellentmondás ez, amelynek kiváltó okai túlmutatnak novellaírásunk s egész irodalmunk határain.

Vallomásos-emlékező próza? A válasz nem lehet igen, vagy nem. Nem ítélhetünk a kizárólagosság elve alapján, mert: ez a próza felfogható korjelenségként, egy adott irodalmi szakasz termékeként, sajátos kisebbségi irodalmi műfajként is. Megokolást, magyarázatot e minősítések mindegyikére mondhatunk.

A vallomásos próza megítélésének nem lehet szempontja, hogy „élménymondó”-e vagy sem, csupán a hitelessége, igazmondása, művészi ereje. A kérdés az, hogy a szubjektívnek mondott, látott sors mennyire jellemző a konkrét időre? A szubjektív epikai formákat csupán kiegészítik, s nem pedig kizárják az objektívek, objektívebbek.

Objektív anyagformálás, az epika időhatárainak kiterjesztése – Zalabai ebben jelöli meg prózánk jövőbeni lehetőségeit. Ez így van, de csak részben. Prózánk történelmi, szociális, erkölcsi súlypontú, s tudvalevően minden népközösség a saját, megélt-megtapasztalt időhatárainak keretén belül bizonyítja létét. Ez alól mi sem vagyunk kivétel. A jövő szüksége: a magatartásformák, az emberi függőségek, viszonyulások pszichológiai vizsgálata és ábrázolása is. Azaz: a több irányú kiterjedés. Időt és teret kell meghódítanunk s ugyanúgy az emberi lélek mélységeit is.

 

Már első szépírói jelentkezésedet, a másfél évtizeddel ezelőtti megjelent Messze voltak a csillagokat is problémaérzékeny és eszközeiben korszerű, jól szerkesztett regényként üdvözölte a kritika. Mit jelent ma korszerűnek lenni, korszerű regényt írni?

 

Jó regényt írni. És tovább talán nem is kellene folytatnom a választ. Amit mégis mondok, az tulajdonképpen csak kiegészítés. A korszerű regényre sok példa van, de recept nincs rá. Ezért inkább a mai regény néhány jellegzetességéről szólnék.

Először is itt van az idő problémája. A mai regényidő lényegesen felgyorsult, voltaképpen ezzel függ össze az időfelbontás, az idősíkváltás is.

Másodszor: megszaporodtak a regény ismeretforrásai. Régebben azt mondtuk: az életet ábrázolja, az életet tükrözi. A mai regényhez az a bizonyos élet sokféle vonatkozásban szükségeltetik. Megnőtt a regény szövegének jelentősége, a mai próza képisége összetettebb.

Harmadszor: az asszociatív, képzettársító mondatszerkesztés, a tömör nyelv, a racionális cselekményvezetés, a gondolatiság. És még sorolhatnám a mai regény eszköztárát. De akárhonnan is nézem, kezdve Apuleius Aranyszamárjától egészen Márquez Száz év magányáig, azt látom, hogy a korszerűséget a valóságanyaggal való megbirkózás hozza magával. Mert a korszerűség bennünk van.

Ez nagy bozót… Legalábbis első látásra annak tűnik.

Az irodalom kifejezőeszközeinek változását tulajdonképpen az ember létformaváltása kényszeríti ki. Az Egy szál ingbenről megjelent kritikák fölemlítik az idősíkok váltását – egy helyt elismerésként, másutt bírálatként. A magam mentsége: nemzedékem gondolkodásában két idő van jelen. Magamban hordom a parasztvilág pusztulását, idejét és viszonyait, de ugyanúgy egy más, városi létformát is. Tehát két idő, létforma tudatosul bennem. E létformaváltásnak egyik ismérve a kiterjedés, tér és idő kiterjedése. A tudomány megnőtt szerepe, a tárgyak értéke, a világ összezsugorodott távolságai, a történelem, a gondolkodás kitágult térségei mind, mind e folyamat részei. Mindez természetesen feszíti, alakítja az irodalom megszokott eszközeit. A korszerűség moraja tehát valahol mélyen, az idő gyomrában kezdődik, s ha közérzetté válik, irodalmiasodik is.

 

Kritikusaid szerint írásaid egyik legfőbb erénye a szép nyelvezet. Hol erednek a forrásai, illetve a szűkebb szülőföld, a Bodrogköz mennyit adott hozzá ehhez a nyelvezethez?

 

Regényeim nyelvének forrásait természetesen gyermek- és ifjúkorom világában, mindazokban az eseményekben és élményekben kell keresni, amelyeket az anyanyelvvel együtt szívtam magamba. Ez általánosítható és az írók nagy részére vonatkoztatható: a nyelv forrásait az esetek többségében az otthon, a szülőföld, egy város vagy egy táj adják. Ezért ide kívánkozik a kérdés: a legutóbbi könyvemben beszélt nyelv hasonlít-e gyermek- és ifjúkoromnak a családban, rokonságban, szűkebb népközösségben használt nyelvéhez? Némileg, nem teljesen, hasonlít – ilyen válaszok jönnek a számra. Az írás szempontjából azonban nem is a hasonlóság a legfontosabb, hanem hogy a nyelv logikáját tegye magáévá az ember. A szófűzések, a mondatalkotás, a képiség, a szókincs, a hasonlatok, a képzettársítások, a fogalomalkotás logikáját. A Bodrogközből magammal hozott nyelv szép, tiszta, gazdag – a nép- és köznyelv szintjén. Nekem irodalmi, művészi erejét kell felmutatnom. Azaz: teremteni a nyelvet, építménnyé magasítani.

Nem akarok egyszerűsíteni: tudom, a szülőföldforrású nyelvet állandóan gazdagítják a más nyelvi vidékek, termékenyíti az alkotás izgalma, a megismert remekművek sora, más nyelvek birtoklása. Ám az író nyelvteremtő felelőssége mindig ugyanaz marad. Illyés, Tamási, Weöres, Sütő – és még sorolhatnám a neveket – megannyi nyelvteremtő. E gond ránk is nehezedik, egyenként is, irodalmunk egészére is.

 

Milyen nyelvet beszél a csehszlovákiai magyar író? Köznyelvünk általános romlásával párhuzamosan romlik-e az irodalmi nyelvünk is?

 

Sokat beszélünk a köznyelv romlásáról, s bizonyításul nyomasztó példák sorát mondjuk. De van egy megelőző kérdés: milyen a csehszlovákiai magyar irodalom nyelve? Költészetünk, szépprózánk, elméleti írásaink, publicisztikánk nyelve? Gazdag, korszerű, tárgyilagosan fogalmazó, árnyalt, színtelen, egyhangú, modoros, sivár, kiteljesedő, elmerevült? Milyen jelző illik irodalmunk nyelvkultúrájára? S nem kevésbé fontos kérdés: íróink, újságíróink gyarapítják-e a nyelvet, mesterségük, hivatásuk eszközét és tárgyát, vagy csak élnek belőle?

Egyre több szó esik két kultúra egymás mellett éléséről, ennek hasznáról, előnyeiről. Nemzetiségi viszonylatban új műveltségállapot alakul: a két kultúrát, illetve az anyanyelvi és a második kultúrát, az anyanyelvet és a második nyelvet birtokló ember. E kettősségtöbblet tudata erkölcsileg és emberileg is felemelő, s a közép-európai kultúrák jövője felé mutat. Magasztos elv, igen. De milyen ennek az állapotnak a nyelvi vetülete? Hatása az irodalom és a közélet nyelvére? Milyen szerepet kap e kettősségben az anyanyelv? Hol van és hol lesz e kettősség egyensúlya? A marxizmus a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, de milyen legyen a nyelvek egyenjogúságának gyakorlata? Milyen legyen a közéleti és az irodalmi nyelv egymáshoz való viszonya a kettős forrású műveltségben? A két kultúra, a két nyelv birtoklása nemcsak deklarálás kérdése, hanem gyakorlat, számtalan mindennap. S éppen e gyakorlatból kérdések sora ágazik szét; ilyen anyanyelvünk helyzetének, jövőjének, művelése kilátásainak kérdése is.

Az utóbbi huszonöt esztendőben lapjaink számtalan ankétnak, vitának adtak helyet. E véleménycserék témája rendszerint társadalmi szükségletet és fontosságot jelez. Nyelvünk helyzetét azonban egyszer sem tettük nyilvános vizsgálat tárgyává, így emlékszem. Miért? Önelégültségből? Nyelvi komfortból, elbizonytalanodásból, felelőtlenségből? Kétnyelvű közegben fokozottabb törődést kíván a nyelv.

A köznyelv romlása eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött. Bizonyításként példák sokaságát mondhatnám. A közigazgatás, a munkahelyek, a munkafolyamatok csatornáin szlovák szavak és megnevezések garmadája kerül a nyelvünkbe. Ez már közismert tény. Szaporodnak az olyan vélemények, melyek szerint a magyar nyelv itteni használata hátrányos. Első kézből tudom: neves mezőgazdász nemesítőnk magyar nyelvű hozzászólását bátor kiállásnak minősítették a társai egy járási szintű megbeszélésen. Az anyanyelv nyilvános használata már bátorságszámba megy?

E helyzet kikényszeríti a kérdést: milyen a magyar nyelv társadalmi szerepe? A válasz kézenfekvő: megcsappant nyelvünk társadalmi jelentősége. Romlásának ez is egyik oka, belső használatú, otthoni nyelvvé válik. Holott alkotmánytörvény biztosítja a nyelvhasználati jogot.

 

Irodalmunk, újságírásunk miként viszonyul a köznyelv nagyméretű romlásához?

 

Lapjaink nyelvművelő rovatai – különösen az Új Szóé – egyre erőteljesebben szólnak e témáról. Egy csepp a tengerben: kevés. Nyelvünk védése és művelése ma már sokirányú összefogást, sokféle eszköz felhasználását követeli meg. A köznyelv állapota s ezzel összefüggően irodalmunk jövője szorítóba állít bennünket.

Éveim szaporodtával egyre inkább rádöbbenek a nyelvre, erejére, százféle szépségére, hatalmára. Úgy mondják, hogy az Egy szál ingben nyelve jó és szép. Olyan véleményt is szemembe mondtak, hogy egyetlen hozadéka a nyelvezete. Nem vagyok magamtól elragadtatva. Erős váram-e nékem a nyelv? Inkább kérdezzük többes számban: erős várunk-e a nyelv? Gyakran gondolok Illyés, Tamási, Weöres és Sütő nyelvépítményeire, és restelkedem. Milyen sokat lehet tenni egy nyelvért!

 

Mit jelent számodra csehszlovákiai magyarnak lenni?

 

Embernek lenni. A nemzeti érzés: emberi érzés, emberi jog. Ha az évek számát veszem, harmincesztendős bennem az emberi-nemzeti együttélés tapasztalata. A fél életem. Szinte már kódexet vagy tízparancsolatot írhatnék magamnak. Elsősorban saját használatra, s szerény ajánlással másoknak.

Jog és kötelesség: e két fogalom sok mindent meghatároz. Kötelességeim írottak és íratlanok. Írott kötelességeimet értelmem ügyeli: az ország-közösség rendjét, törvényeit és érdekeit. Az íratlanokat érzéseim, ösztöneim hordják, de így ez már nem is kötelesség, hanem állandó viszonyom minden ittenihez. Ez az ország az enyém is. Magamra vállalom egy emberre osztható gondjait, terheit.

De jogom is ez az ország, jogom az egyenlőség. Munkám arányában egyenlő vagyok az ország minden más emberével. Amint egyenlőnek érzem magam, e társadalmi valóság nemzeti tudatommal egyenlítődik. Jogom az anyanyelvem használata, s egyenlőnek tekintem az ország minden beszélt nyelvével. És ha bántás, sértés éri nyelvemet, úgy érzem, hogy az ország tisztességét tapossák.

A nemzetiségi tudat: műveltség, gondolkodás, felelősség. önbecsülés, de népeket becsülő szolidaritás is. S az a felemelő, ha e két utóbbi érzés együtt hathat, mert az egyik zavara magával hozza a másik torzulásait is.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztat egy jelenség, a nemzetiségi komfort. Valamiféle közöny, érdektelenség, a dolgok kényelmes megközelítése tapasztalható. És a dolgok elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például: egyre csökken a magyar iskolák száma, egyre kevesebb gyermeket iratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki fordulattal vagy kézlegyintéssel nem lehet napirendre térni.

 

Hídnak lenni, közvetíteni népek, kultúrák, irodalmak között – gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy ez a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legfontosabb történelmi feladata. S közben hol józan tárgyilagossággal vizsgáljuk és értelmezzük a kérdést, hol önmagunknak tetszelegve, hol pedig erőnket és lehetőségeinket alábecsülve. Úgy vélem azonban, hogy a hídszerep korszerű, napjaink realitásait is számbavételező értelmezésével adósai vagyunk még önmagunknak.

 

A hídszerep Közép-Európa történelme által életre hívott és aktualizált fogalom – egyszerre felismerés és szükséglet. Lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből, humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is.

Neveket sorolhatnék, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk.”

Negyven év komor summázása ez.

S azóta?

Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettsége erősödött. De egy nagy felismeréssel is gazdagodtunk ennek kapcsán: a tolmácsolás nem válhat az irodalom fő foglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számbelileg kicsinek mondható nemzetiségi irodalmakban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre képesít bennünket.

A hídszerep már negatív tapasztalás is: kísért az erkölcsi vállalások és nemes szándékok veszélye – a frázis, a divattá fényesedés. Úgy érzem, ha konkrétum nélkül vesszük szánkra e szót, zsugorítjuk, koptatjuk, az alkalmi szónoklatok és pohárköszöntők garatjára öntjük.

A kölcsönösség is a hídszerep tapasztalata: az irodalom, a kultúra hídjait hosszú távon csak a kétirányú forgalom éltetheti. Nemzeti-nemzetiségi-nemzeti irodalmak között a viszony kétirányú: a szlovák, cseh és magyar irodalom miként vállalja nemzetiségi irodalmunk létét és gondját? A választ nem a szónoklatok, nem az udvariasság, hanem a tények szintjén kell mondanunk.

 

Nem kellene-e módosítanunk a hagyományos hídszerep-értelmezésünkön?

 

A hídszerep egyszerre ereklyeszerű és aktuális tétel: olykor az az érzésem, hogy a lényeget kell újrafogalmazni. Kelet-Közép-Európában megnőtt és felgyorsult az emberi közeledés lehetősége. Ezáltal az irodalom és a kultúra hídjain kívül más hidak is keletkeznek. Kelet-Közép-Európa szocialista térségében ma intenzív gazdasági, szellemi, emberi forgalom bonyolódik. Itt egy más történelmi, szociális, társadalmi, államközi valóság van kialakulóban. Az emberi érintkezés, az emberi kapcsolatok új helyzetet, más életérzést teremtenek. Így az irodalmi híd a néptestvériség útjává szélesedhet.

Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a sokirányú, nagyméretű integrálódás miként hat vissza a nemzetiségi létre? A nemzetiségi lét struktúrája irodalmunkra és egész szellemi ténykedésünkre? Pontosabban: e folyamatban hogyan alakul a „többség” és „kisebbség” viszonya? Mert voltaképpen ettől függ, hogy a nemzetiségi irodalom a sokirányú kiterjedés, a kölcsönösség s az egyenlőség elvein épülhet-e, nőhet-e tovább, avagy a védekezés, a nemzetiségi lét mentésének a gondjába görcsölődik. Az integrálódás hatalmas erejű folyamatát én úgy fogom fel, mint a háztól házig, néptől népig, irodalomtól irodalomig vezető hidak sorát. Mert egymáshoz közeledésünk így válhat a humánum és az emberi felszabadultság állandó forrásává.

 

Tíz évig szerkesztetted az Irodalmi Szemlét, Fábry Zoltán főmunkatársi segédletével. Milyen személyes emlékeid vannak róla? Hol van Fábry igazi helye irodalmi és szellemi életünkben, s mit kellene tennünk ahhoz, hogy ezt az őt megillető helyet mielőbb elfoglalhassa?

 

Fábry halálával légüres tér támadt irodalmunkban, amit azóta sem sikerült kitölteni. Legszívesebben az élő Fábrynak mondanám, hogy lekötelezettje, adósa vagyok életem végéig. Elhatározásom, hogy terjedelmesebb írásban beszélem el őt, ahogy és amilyennek én láttam. Életének utolsó tizenöt esztendejében közel voltam hozzá, leveleztünk, s mint a Szemle főmunkatársát, volt idő, amikor havonta látogattam. Bennem van a táj, ahol élt, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Stószra tanácsért, tisztábban látó, eligazító véleményért mentem. Szellemi életünkben számomra mindeddig Fábry a legnagyobb élmény. Ismeretsége ma gyakori hivatkozások tárgya, de hivalkodásé is. Szeretném ezt elkerülni, mert az emlékezésbe bújtatott dicsekvés is bántaná emberi szerénységét.

Nevéhez fogalmak sora társul. Fábry és Stósz – egybefogódzott szavak. De amíg összenőttek… Stósz via Košice, egy idő után így is címezték leveleit, s a küldemények bárhonnan Európából megérkeztek hozzá. De amíg híre kelt ennek az embernek…

Fábry: vox humana, antifasizmus, erkölcs, szellemi ellenállás, Ady, béke. Közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, Európa, emberiség a háború alatti és utáni írások meghatározói. Könyvtárában ajánlással küldött könyvek sora: Thomas Mann, József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter… Fábry neve köré lassan legenda nő, de ez már az utókor műve is. A megbecsülés megérdemelt, de érzem a veszélyét is. A legendateremtés szereti a külsőségeket, szeret szépíteni, elsimítani a ráncokat, szeret kisajátítani és birtokba venni. Így válhat egy életmű ereklyévé, ártatlan zarándokhellyé, szerényen mosolygó ember képévé.

Halála óta számos emlékezést írtak róla; ezeket olvasva olykor meghökkenek. Mennyi Fábry-barát, -támogató, -pártoló. Persze, ehhez mindenkinek joga van. Igen. De én nem tudok szabadulni a keserű érzéstől: a halál közbenjárása kell, hogy mások értékére rádöbbenjünk. És magunkra is. Mennyit érnek az elkésett, későn mondott szavak? Mennyit ér az üres házhoz beszélés, a koporsót, fejfát néző szomorkás sajnálkozás? Az utólag fogalmazott tisztelet, elismerés, közhírré tett barátság? Mennyit?

Fábry nem ez.

Én az ötvenes évek második felében kerültem közel hozzá. Gondjai voltak: könyvének, a Palackpostának kéziratát fanyalogva fogadták. Az ajánló vélemények nem nagyon tolongtak a kiadó asztalán. Gondja volt a házzal, rossz volt a tető, a könyvtárszoba mennyezete beázott. A CSEMADOK kassai szervezete, Béres József főpallérságával rendbe hozta; a 60. születésnap egyik ajándéka a megjavított tető volt. Az Írószövetség megbízásából egy rádiót cipeltem Stószra. Fábry nagyon örült. „Ez most nekem a világ, ezután zenét is hallgathatok” – mondta. Felolvasta az őt kereső leveleket, sorra mutogatta a dedikált könyveket, „dicsekedett”. Ezt tette, valahányszor nála jártam. Hatvanévesen már jólesett neki az elismerés; akkor meghökkentett ez, ma már értem. Negyven év magánya, egyedül-küzdelme után kell az emberi melegség. Kegyetlen élet a Fábryé, egyetlen nagy feszülés, alig van benne gondtalanság, feloldódás. S ha igen, a küzdelem öröme világítja meg tájait.

Hatvanötödik születésnapjára sokan jöttek. Ott találkoztam Illyés Gyulával és feleségével, eljött Forbáth Imre és hosszú sorban mások. Kitüntették Fábryt, életében először, hatvanöt évesen. Ült a fehér asztalnál, nézett, mosolygott, keveset beszélt. Legelőször ő állt fel, ő ment el, fárasztotta az ünneplés, nem szokta meg.

Fábry élete bizonyítás: egy lehetséges út, az erkölcsi magatartás, a vox humana bizonyítása. Ebből származtatja mindig időszerű tételét: változni és változtatni. Élete annak is példája, hogy a kisebbségi lét legmélyéről az emberiség gondjáig lehet emelkedni. Az emberekhez és az irodalomhoz való viszonyában nem a kimutatható hibák, hanem a felmutatható értékek irányába ment. Nem bűntudatot erősített, hanem fölemelkedéshez vezető utat segített keresni. Ez nagy bölcsesség. Ezért lehetett háza az irodalom intézménye is.

Karácsonyok és szilveszterek között Tolvaj Bertalannal, Hajdók Gézával útrakeltünk Királyhelmecről Stószra. Tarisznya ennivalót és bort vittünk. Jönnek a háromkirályok, így fogadott. Bár állna az ablakban, és várhatna hozzá igyekvő mindnyájunkat ma is, és segítene eligazodni kuszált életünk dolgaiban.

Mert ahányszor eltávolodunk tőle, annyiszor kell visszatérni hozzá – önmagunkhoz.

 

Három eddig megjelent regényed nyíltan vállalja a családot és a szülőföldet, a bodrogközi életsorsokat: a regények figuráiban valóságos alakokat, hús-vér embereket lehet sejteni, fölfedezni. Hogyan foglalnád most össze a tanulságait és a lényegét annak az emberi-erkölcsi példának, amit a családtól, tehát a szülőktől, a szűkebb család-rokonságtól s általánosabban fogalmazva, a bodrogközi embertől kaptál?

 

Bodrogköz a folytonos változások földje, szinte a honfoglalástól napjainkig. Érinti a tatárjárás: a múlt század közepéig vízi világ; pusztítja pestis, malária; koleralázadás színtere; századokon át fejedelmi-földesúri birtok. Itt folyik az akkori Európa legnagyobb méretű folyószabályozása; lakói részt vesznek a szabadságharcban; megritkítja őket a kivándorlás; áldozatai az első világháborúnak; a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban Helmecen direktórium alakul; tizenkilencben Csehszlovákiához kerül, harmincnyolcban Magyarországhoz csatolják; dúlja a második világháború, végigsepri a kitelepítés. Ötvenben a kollektivizálás, a hatvanas évektől kezdődően demográfiai robbanás színtere; elkezdődik a városba áramlás… Sorolni is nehéz. Történelmében nincs állandóság, lakói folytonos változások részesei, illetve áldozatai. Család-rokonságom, őseim messzi időkbe visszamenően úgy lettek részesei a történelemnek, hogy beleparancsolták, belekényszerítették őket, vagy maguk kényszerültek bele. A kényszer a történelem folyamán itt sokszor ismétlődő állapot. A szabad döntések, az utak választhatóságának lehetőségét fukarul mérte az idő.

Apám, anyám, család-rokonságom ebben a történelmi közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha nagyon nehéz is az élet. Így inkább csak visszafelé mondani-említeni azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek- és ifjúkoromban ezt láttam, ezt szívtam magamba. Mindez tudatosult bennem, de nem a másolás és utánzás szintjén: nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A történelmi meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség mint magatartásforma, számomra idegen. Ellenszenves. Mindennek épp az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitást. Elődeim életéből azt szeretném folytatni, ami bennük nem volt. A lázadás szükségét. Az események, a történelem érdekes fonákja: amit nem éltem meg apám, anyám és rokonságom életében, azt szeretném továbbmondani: az ő életük hiányait, nemzedékek visszafogott és magukba fojtott dühét, mérgét. Élményeimhez a parasztarcok, a nincstelenek állnak közelebb, értelmemhez, mai tudatomhoz viszont a bodrogközi spanyolosok, a kommunisták, akik lázadni és ellenállni mertek.

 

A szülőföldélmény és világélmény benned hogyan illeszkednek egymáshoz, s hogyan építik, egészítik ki egymást?

 

Szülőföld – sokat gondolkozom ezen. Helmecről huszonöt esztendeje jöttem el, azóta hazajárok, s valahányszor otthon vagyok, gyermek- és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét és az idősebbekét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár. Virrasztókban találkozik, azaz már nincs is. Emlékké, múlt idővé merevedik.

Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. A Fábry-féle vox humana a kiterjedés erkölcse: s ahogy igaz emberi viszonylatban, igaz a szülőföld viszonylatában is. Szülőföldemhez más tájak, más emberek élménye társul: emberélményem, életlátásom, történelemlátásom ezáltal folyton gyarapodik. Ahányszor más tájat látok – tehát ahányszor lehetőségem van egy másféle ismeretforrás birtokbavételére –, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S mennél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. A mi dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak a szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek tagja, része vagyok. S az út innen is továbbágazik, a nép, a nemzet élményéhez és a nemzetekhez való viszony élményéhez: egyre nagyobb földrajzi, szellemi és erkölcsi területek meghódításához és birtokbavételéhez.