Forrásvidék

 

Bodrogköz, szülőföldem

Mivel kezdjem? Közeli avagy távoli idő: Bodrogköz mindkettő. Ember, föld, vizek. Itt születtem, s ahogy ezt leírom, elmozdul a föld, szerteszóródnak az elkészített szavak. A gyermekévek színe csábít, ez a legszebb Bodrogköz. És a legkisebb is. De gyermekkorom elején anyám áll, előtte nagyapám s annak ősei; úgy mondták, telkes jobbágyok voltak. Így tapogathatnék messzire visszafelé, egészen a honfoglalásig.

Anonymus írja a magyarok cselekedeteiről:

 

„Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik… minden lakójával együtt elfoglalta… Miután több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.”

 

S mi volt itt a magyarok jövetele előtt? Pontosan nehéz megválaszolni. A Tisza szó feltehetően kelta eredetű. Kutatások folytán avar leletek kerültek elő; egyes helységnevek – Helmec, Pólyán, Dobra, Dámóc – szláv származékúak. Számos ásatás honfoglalás előtti településekről ad hírt.

ZEMPLÉN: már a rómaiak idejében lakott hely; a honfoglalás idején erősség volt. Anonymus szerint Árpád itt fogadta Zalán bolgár fejedelem küldötteit, s a településhez közel vívott csatát Zalán seregével.

BOLY: a honfoglalás korában lakott hely volt.

SZENTES: a kőkorszakban is lakott település.

BÉLY: honfoglalás kori szláv erősség.

BÁCSKA: ősrégi besenyő település.

A Felső-Bodrogköz falvainak története szinte kivétel nélkül az Árpád-korig vezethető vissza:

CSERNŐ: István király idejében már lakott település. A XV. század elején Bocskai István birtoka, a XVI. század közepén a Rákócziaké.

BORSI: nevét Bors vezértől származtatják.

KISGÉRES: 1214-es oklevél Gyures néven tesz róla említést.

LELESZ: ősi település, létének első írásos nyoma 1132-ből való. Árpád-kori temploma van, a váci püspök 1180-ban premontrei prépostságot alapított itt.

SZŐLŐSKE: létezését 1029-ből származó írás említi.

És sorolhatnánk Szomotort, Vékét, a Tárkányokat, Kis- és Nagykövesdet, Nagygérest. S magát Királyhelmecet, a Felső-Bodrogköz központját, ahol a századfordulói ásatások szláv temetkezési helyet bizonyítanak. Az Árpád-kor elején már szerepe van, s ettől kezdve hosszú századokon történelmi keresztút.

A Bodrogköz a honfoglalás országútja, a honfoglaló magyarok megtelepülésének egyik központja. Vörösmarty hőseposz színterévé teszi a Zalán futásában:

 

„Bodrogköz szigetén hegy emelkedik a hideg éjnek Tája felé, egyedül, erdővel, övezve derékon, Zölden alúl, pusztán a szirteknek hagyva fölülről Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly Balja felől, jobbján Bodrog fut csendes özönnel: Összekerülnek utóbb keskeny szegletre, s zuhogva Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó Szép hegynek, zengő ligetit s vizlepte lapályát.” (I. Ének)

 

Ember, föld, víz: ezer év történelem, az idő mélye, nem is tudom, meddig? Mennyi lehet az enyém ez időből? Mögöttem egymásra rétegződő századok, ámulva-bámulva nézhetem az események halmazát. Fejthetem, bonthatom a bodrogközi történelem rétegeit. Idézhetek gyarapítókat, árvizeket, járványokat, pusztulásokat, hősöket, árulókat és gyávákat… Nem elég. A kérdés ez: mennyit tudok kisajátítani, magamévá tenni e földből? E föld idejéből? Tudom-e magamévá tenni s a világ elé mutatni a tájat, az embereket, sorsukat, nyelvüket? Bodrogköz, szülőföldem, tulajdonképpen milyen az én szülőföldismeretem? S ezáltal emberi-nemzeti önismeretem? Bodrogköz, szülőföldem, serkentesz-e folytonos önvizsgálatra?

Láttam a temérdek nádasokat, lápokat, ereket, ingoványokat, zsombékosokat, a tavaszi vizeket. A kilencszáznegyvenes polgári iskolai földrajzkönyv Magyarország mocsárvidékeként tárgyalja a Bodrogközt. Alig volt esztendő, hogy ne gyötört volna malária – a Bodrogköz réme –, láz és hideglelés. Az orvos magyarázta: mocsári betegség, szúnyogok okozzák.

Folyóhatárait katonai térképen láttam először. Tisza, Latorca, Bodrog. Szigetnek is tekinthető a Bodrogköz, három folyó szigetének. Csupán északkeleten van keskenyke bejárata. Tájszomszédja északnyugaton a Hegyalja, a Tiszántúlon a Rétköz, északnak az ungi lapály, délen a tokaji hegycsoport.

 

A Bodrogköz vizenyős mélyedés; századok során a folyók töltötték fel fokozatosan. A folyók szeszélyes, kiszámíthatatlan kanyarok sokaságát vágták: a Felső-Tiszán vagy a kárpáti vizekről jövő tutajosok meghajolhattak minden égtáj felé. Alacsonyan fekvő helyeken a Tisza mellékágakat bocsátott magából. Ilyen „mellékfolyó” a Karcsa. Szirmay Antal így ír róla: „…a helmeci hegyből eredő patakokkal megszaporodván, Géres, Örös, Pácin és Karcsa községek közt kanyarog, és azon Hosszú-rétnek nevezett tavakat képezi, amelyek Szerdahely, Karos és Luka községekből egészen a Tiszáig terjednek, és ott Leányvárt, Cigándot és Karádot örökös, szinte átgázolhatatlan mocsarakkal zárják el a világtól.”

Tárkánytól Tokajig a Karcsa vízi út volt, máramarosi sót szállítottak rajta. Szabályozására I. Rákóczi György belga és velencei mérnökökkel terveket készíttetett; a munkára azonban nem került sor, a múlt század végére teljesen eliszaposodott a Karcsa.

A Tisza másik mellékága a Tice; egyes vélemények szerint a név a Tisza szó változata. Középkori források „sáros vizű Tiszának” is mondják. A Tiszát és a Bodrogot kötötte össze. Hosszú ideig Boly és Bacska között a Karcsával érintkezett, a Latorcához közel nyugatnak folyt, és Zemplén mellett érte el a Bodrogot.

A múlt század közepi folyószabályozás bodrogközi időválasztó. Így számítják a vizek korát is: a honfoglalástól az ármentesítésig, és onnan napjainkig. Az első félezer évet bizonyító földtörténeti adatok hézagosak; annyi viszont ismeretes, hogy a honfoglalástól a XIX. század közepéig a Bodrogköz természeti viszonyai alig változtak, szinte azonosak voltak. Majd nyolc évszázad természeti mozdulatlansága: a víz nyolcszáz éves uralma.

A vizek korának jellemzője és meghatározója a földművelés és állattartás. A honfoglalástól kezdődően ez a fejlődés, a kibontakozás útja. A Bodrogközben kevés a föld, a szántás-vetés homokhátakra, az állattartás legelőkre, rétekre szorul. A termő-termékeny szigetek körül víz van: erek, mellékágak, láp, mocsár, nádas. A vízi világ, a homoki és mocsárerdők többletet is jelentenek; a halászat, vadászat, méhészet, gyékény- és kosárfonás foglalkozás és élelemkiegészítés. Kenyér. Sokaknak egyetlen kenyér.

Kuthy Lajos, a táj kutatója így ír a múlt század közepi bodrogközi faluról: „Szomszédi szíves egyezségben élnek egymással, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vízen. Sok község él csupán lúdtenyésztésből, nádlásból vagy csíkhalfogásból, marhát őriz, a lápot használja, szántóföldje nincs, a többi is prima occupationis (első foglalás) jogán. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízimadár.”

Az Árpád-kortól kezdődően legendák maradtak fenn a bodrogközi vízi világ halbőségéről. Már Anonymus is tudja: „A Tiszában több volt a hal, mint a víz.” Ugyancsak a Tiszáról mondja egy 1790-es följegyzés: „Vagynak benne mázsás harcsák, harminc-negyven fontos pontyok és csukák, amelyeket szekerenként hordanak Kassára, Eperjesre, Debrecenbe és más városokba.” Szirmay Antal írja a szabályozás előtti állapotokról: „Oly bősége van itt a halaknak, hogy kiáradván tavasszal a Bodrog és nyáron medrébe visszatérve, annyi halat hagy maga után a földre kivetve, hogy a sertéseket azon hizlalják.”

Számtalan a halfaj: kecsege, sügér, süllő, harcsa, márna, csuka, kárász. Mindenki halászhatott a Bodrogközben, viszont közhírré tették: „…régi bevett és a felsőség által is helyben hagyott szokás szerint tartoznak az uraság Tisztjeinek böjti napokra, kántorokra, péntek és szombat napokra halat font számra házhoz vinni…”

A vízi világ más ennivalót is adott: sulymot – puliszkát főztek és kenyeret sütöttek belőle –, harmat- vagy vízikását, gyékény bendőjét, káka belét, vadkörtét, vadalmát, madártojást és sokféle négylábú vadat.

A történelmet szépítő hajlam a természetet is idealizálja. Sokféle írásból a Bodrogköz hősi szép tájnak tűnik: bőségesnek, áldásosnak, paradicsominak. Tudatunk mélyén valahol ez a Bodrogköz él. Szép ez a táj – de szépítik is. Ezt teszi Anonymus, Vörösmarty és később sokan mások. Az is, aki egyszerű történetet mesél, az is, aki vadjait, madarait, erdeit, berkeit mondja, veszi számba.

Vonzó a vízi világ, mitizálható is. Történész, költő, néprajzos, szociográfus előbb a szépet mondja a Bodrogközről. Pedig a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, félelemé, a rettegéseké s az örök küzdelemé… „Emlékezetembe betörnek az őszi és tavaszi nagy vizek. Egybefolynak: hallom a hirtelen áradás zúgását. Jön a víz – ordítják valahonnan. A kiáltásban őseim rémülete visszhangzik, a vérrokon ősöké, a sors-vérrokonok hangja…

Szólnak minden harangok, jajgatják a hírt, az élet veszedelme jön… Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy… Sokára énekké fárad a harang, majd elvész az is…

Éjszaka jön, temetni kezd a víz, sírás és zsolozsmák nélkül, némán betemeti a lábnyomokat, behordja az utakat, eltemeti a füveket, ellepi a föld testébe vágott fészkeket, aztán az ember lábához kúszik.”

A szabályozás előtti Bodrogköz folyói olyan árvizeket hoztak, hogy a termőföldnek csupán 11 százaléka volt művelhető. A mocsarak lecsapolásáig e vidék megfékezhetetlen réme a malária. Még 1939-ben is a legveszélyesebb fertőző betegségként tartották számon. A mocsár, a láp, az elzárkózottság termi a járványokat; a kolera, a tífusz a Bodrogköz visszajáró, félelmetes kísértete volt.

Az 1825–27-es országgyűlés összeírást rendelt el. A cél: új adókulcs bevezetése. Meg kell tehát állapítani a nép teherbírását. A vármegyék saját érdekükben rossz képet festenek helyzetükről. Az országos bizottság Zemplén és Szatmár megye összeírási adatait nem fogadja el. Felülvizsgálatot rendelnek el. Ekkor készül Kölcsey jelentése, a Beszéd a szatmári adózó nép állapotáról. Kossuth a zempléni felülvizsgáló bizottság tagja, s az elkészült jelentés nagyrészt az ő munkája. 1831-ben a zempléni koleralázadás megpecsételi az országjárás sorsát is.

E felülvizsgálat során valóssá vált és tudatosult egy lehetetlennek tetsző tény: a zempléni parasztság ráfizetéssel gazdálkodik, különösen Felső-Zemplén népe. Évenként innen indulnak délre részaratni sok ezren.

A vizek szabályozása európai hírű és méretű munka. Mondják második honfoglalásnak, hasonlítják a szűzföldek meghódításához. 1846-ban Leleszen megalakult a Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat. Az év szeptemberében Széchenyi István kapavágásával a szabolcsi Tiszadob határában indult meg a hatalmas munka. A szabadságharc idején lelassult, s csak a kiegyezés éveiben vett újfent kívánatos lendületet e nagyméretű vállalkozásnak a megvalósítása. A Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat monographiája 1890-ben ezeket jegyzi: „Csap és Tokaj között kiásott 33 darab átvágás által a Tisza folyónak 171 kilométer hosszú eredeti pályája 84 kilométerrel lett megrövidítve.” A Tisza-töltés hossza Bodrogközben 80 km, az összes csatorna hossza, vízvezető erekkel együtt 183,4 km. A csatornákból kiásott föld 1,6 millió m3. Óriási mennyiség – s mindez emberi erő: izmok, kezek, lábak s kezdetleges szerszámok: ásó, talicska eredménye.

Sokáig húzódott a Latorca-töltés építése. Főbb állomásai: 1915, 1941–44. E szintén hatalmas méretű munka csak 1950-ben folytatódott, s 1956–60-ban fejeződött be.

Az ármentesítés után belvízlevezető csatornák sorát kellett megépíteni: Boly határában (1882–84), Géres, Szentes (1885), Rad, Perbenyik, Dobra (1895–97), Nagykövesd (1931–32) és Helmec határában (1940–42) létesült elvezető rendszer. És végül: 1950-ben elkészült a szomotori főcsatorna. Ezzel kezdődött a Bodrogköz szomjas-száraz földjének öntözése. E táj újkora.

Számok hosszú sora; mögötte munka, küzdelem, emberek. Több mint száz év: szakadatlan védekezés, készenlét. Az egyiptomi fáraók piramisait sem emelhették több munkával. Sajnos az építők, a szervezők neve krónikák lapjain porosodik; vagy talán ott sem. A Felső-Bodrogköz falvaiban hiába keresem emlékművét, emlékeztető tábláját az ármentesítőknek. Nincs. A természettel vívott nagy háború katonáival szemben a bodrogközi utókor hálátlan. Pedig ez is történelmünk – a küzdelem történelme.

A nagy árvizek sora: akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924… A Tisza, a Bodrog és a Latorca világpusztításai emlékeztető rémlátomások…

 

Most azt kellene írnom: a föld kora. A víz szelídítése után nagy kiterjedésű föld vált művelhetővé. De ezzel együtt új ellenség kelt: a nagybirtok. A „víz után” a megművelhető föld ötven százaléka a nagybirtoké. Az ármentesítés, sajnos, nem jelentett földosztást is. Majorokat hoztak létre, a falvak szegénységét telepítették ide, nagy részüket Szabolcsból és Felső-Zemplénből. Az ideig a Bodrogköz túlsúlyban református volt; e telepítéssel megnőtt a római és görög katolikusok aránya.

Bodrogközben a falvak többnyire sorosan települtek. A természeti viszonyok szerint négy településtípust különböztethetünk meg: homokdombra épült falvakat; vízközeli homokhátak településeit; szorosan vízparti falvakat (pl. Rad); domblábakhoz húzódó helységeket (Helmec, Szentes, Ladmóc, Kövesd).

A vizek által a Bodrogköz zárt tájegység volt; földrajzilag viszonylag zártak voltak az egyes települések is, külső kapcsolat teremtésére, fenntartására aránylag kevés lehetőség nyílott. Ebből következik a Bodrogköz egyik demográfiai sajátossága: az endogámia, a faluközösségeken belüli házasodás. Ez a különben XVIII–XIX. századi európai jelenség a múlt század végéig, illetve az első világháborúig jellemzője e tájnak. E szokás egyik káros kinövése a gyermekágyi halál, a fiatalon – néhány nappal a szülés után – elhalt anyák nagy száma. Ezáltal, de más oknál fogva is, a régi Bodrogközben a nők haltak meg előbb. Az újraházasodás természeti kényszer volt a jobbágyi-paraszti létformában; viszont a nemzedékeken belüli birtokgyarapítás lehetőségét is jelentette. Sokan elözvegyülés és újraházasodás révén tettek szert egyre nagyobb vagyonra.

A bodrogközi falvak történetének és fejlődésének egyik meghatározója: nem tudtak terjeszkedni. Előbb a víz miatt, később a föld növekvő értéke miatt. A népszaporulat nőtt, viszont a községek belterülete 1945-ig alig vagy egyáltalán nem változott. Kevés kivételtől eltekintve az egyes telekhatárok egyeztek a száz év előttiekkel. A Bodrogközben is nyomon követhető a folyamat: a nemzedéki, vérségi alapon szerveződött nagycsalád felbomlik, s átadja helyét a kisebb családi munkaszervezetnek. Ez az átalakulás a Bodrogközben jóval lassúbb volt, mint másutt: mozgásiránya azonban lényegében azonos a paraszti világ átformálásával. Sajátos képződmény alakul ennek következtében a Bodrogközben: a több házas udvar, ahol három-öt család is zsúfolódik egy belhelyen. Kisgéres klasszikusan bizonyítja ezt.

A Bodrogköz közvetlen szomszédja a Hegyalja. A Rákócziak korában – e föld jelentős részét ők birtokolták – kiemelkedő szerepet játszott itt a bortermelés. A szőlő szinte monokultúrává fejlődött, siettette a mezőgazdasági árutermelés kialakulását. Kereskedelmével, bontakozó iparával a Hegyalja dinamikusabb fejlődésű tájegység, mint a Bodrogköz, ahol alacsonyak voltak a gabonahozamok; lassabban terjedt a kenyérfogyasztás is, mint másutt. A Bodrogközben – tenyészterületén – szinte utolsónak számolták fel a szürke magyar marhát. Kisgéresben még jóval a háború után is ragaszkodtak e szívós, szép, de kis hozamú állathoz. A bodrogközi terméskultúra, a gazdasági-társadalmi folyamatok kibontakozása visszamaradottabb, archaikusabb, konzervatívabb volt más országrészeknél. Ez a tény szinte évszázadok arculatát s fejlődését határozta meg.

 

A bodrogközi természet: a vizek világa, vadjai, madarai, halai s ezek romantikája. „Híressége” a mocsár is, a kolera, a malária. Hírhedtté tette a kivándorlás is. Ismert tény, hogy a múlt század végétől az első világháborúig ötvenmillió ember hagyta el Európát. Ez is járvány, a kivándorlás embervesztesége felért a pestis vagy kolera középkori pusztításaival. Útja, terjedése nyomon követhető: a brit szigetekről indult, innen Németországba, majd észak felé ágazott s Galíciába. Közép-Európába északról jött, utoljára a Balkánon sepert.

A monarchiabeli Magyarország kivándorlási statisztikája pontosan jelzi az érintett területeket: a mai magyar–szlovák, szovjet–román határvidéket. A kivándorlás a valamikori Sáros, Szepes, Zemplén és Abauj-Torna megyék férfilakosságát hányadolta. Főleg Észak-Amerikába mentek, de sok tízezren Dél-Amerika államaiba is. A Bodrogköz Zemplén vármegye kivándorlási góca volt.

Az ok: a népfelesleg, a megélhetés. Ehhez járult a bizonytalanság, a más jövő reménye s a másoktól kapott biztatás is. A magyarok a Bodrogközből Amerikába vándoroltak, Zemplén felső részéről, a terméketlen földekről meg szlovákok, ruszinok jöttek le azonos okok miatt, hasonló reményekkel.

A kivándorlás előzménye az ipari felfejlődés s az ebből következő demográfiai robbanás. A mezőgazdaságból felszabadult munkaerő az ipari létesítmények felé áramlik. Viszont a munkahelyek képtelenek befogadni annyi embert, amennyit a falu kibocsátani kényszerül. Emberfelesleg, emberpiac. Az ipari forradalom első hulláma: a monarchiabeli Magyarország drágán fizette meg fejlődésének e fázisát. Drágán fizetett Zemplén, drágán a Bodrogköz: emberekkel, emberi izomerővel, újkori rabszolgákkal. (E jelenség hasonlatos a harmadik világ gyengén fejlett országainak mai helyzetéhez; az ő emberfeleslegüket a nyugati tőkés országok gyárai nyelik el.)

Hajóstársaságok ügynökei járták a vidéket, szerveztek, ígértek, csábítottak. A hatóságoknak fékezniük kellett volna a rabszolgakereskedelmet – ehelyett cinkosokká váltak. A világgá menés kényszere különösen erős volt azokon a helyeken, ahol a legnagyobb volt a nagybirtok aránya. Leleszről 1903-ig a lakosság 60 százaléka vándorolt ki.

Ma sem tudni pontosan, mennyien mentek el a Bodrogközből. Ezrek. S mit hozott Amerika? Elsősorban pénzt. Hagyományosan idézik egy néprajzkutató erre vonatkozó feljegyzését: „Bodrogközben, ahol bádogtetős házat látsz, az mind Amerikából hazahozott vagy hazaküldött dollárokból épült. Másnak ilyenre nem telt.”

De a bádogtetős házak, a dollárok kárpótolták-e azt az emberveszteséget, amit e népközösség a kivándorlás által szenvedett el? S a visszavándorlók? Hiába jártak világot, lényeges változást nem hoztak, legfeljebb más szabású ruhákat, tréfásan, idétlenül használt angol szavakat, más viselkedési formát. A kivándorlás és a visszavándorlók társadalmi-történelmi jelentése: felgyorsították a hagyományos bodrogközi életmód bomlását. Azáltal is, hogy a kivándorlás és a visszavándorlás csatornája lett a szektáknak. Szociológusok megfigyelték és kimutatták, hogy a szekták ténykedési területe egybeesik a ki- és visszavándorlás nyomorterületeivel. Nagyrészt a Felső-Bodrogközre is érvényes ez. A szekták – elsősorban a jehovisták – bázisát itt is a szegény, zsúfolt falvak protestánsai adják. A protestantizmus szektákra bomlásának történelmi folyamata a Bodrogköz mikrovilágában is kimutatható. Behozták ide a jehovizmust, amely e sok tekintetben archaikus, zárt társadalmi közegben elburjánzott. A jehovista szószólók mai beszédeit is a lelki kétely, a bizonytalanság, a világtól való félelem sugallja, noha ezt ők maguk másként nevezik. A jehovisták egy népközösség bomlásának bizonyítéka is.

 

Most ez kívánkozik ide: az ember kora, az eseményeké, a történelemé. Bodrogköz természete egyszerre szép és embert próbáló. Ilyen a történelme is, embert próbáló, nyugtalan, a honfoglalástól kezdődőn telve örvényekkel. Ennek ellenére – néprajzi bizonyítások szerint – az itt lakók kevéssé vegyült utódai a honfoglalás kori népességnek. A nyelvtudomány ezzel is magyarázza a viszonylag tiszta, az irodalmihoz közel álló bodrogközi nyelvet.

A sokszázados elzártság sajátos lelki alkatot, magatartás formákat alakított ki a Bodrogközben. A háború előtti néprajzi munkák ennek kapcsán megjegyzik: a bodrogközi nép erkölcsileg derék, nehezen hajlítható természet. Mit igazol avagy cáfol ez állításból a történelem?

Magamtól kérdem: a visszafelé futó időből miért lehet látni, tudni többet? Egy élet látásába férne bele száz esztendő vagy annál is több. Hosszabb történelmi időt kellene élnünk, hogy lenne nagyobb okosságunk az idő változásaihoz. A Bodrogköz történelme tele van meghatározó változások sorával. S mi lehet ott az embernek rendelt gond?

Megmaradni, fennmaradni, s a küzdelemben is emelkedni. Megmaradni a vizek pusztítása ellen, a zsarnokság ellen, a kényszer ellen, a háborúk ellen, az üldözések ellen, megmaradni sokféle fordulat örvényében.

Királyhelmec a Felső-Bodrogköz szíve. E kisváros sokáig történelemhordozó. Történelme magában foglalja, jellemzi vagy érinti környékének históriáját is. Íme az idő változó arca: a régebbi múltból két pecsétje is van, egy XVI. és egy XIX. századi. Az első felirata: Sigillum Hospitum De Helmecz 1561 (A helmeci vendégnépek pecsétje 1561). Dísze a szőlővessző, a későbbi körpecsété is ez, csizmás szőlősgazda és szőlőfürt. A vendégség, a jókedv itt régi keletű.

Helmecet eléri a tatárdúlás; határa a XIV. század elejétől adománybirtok, földesurai lesznek. A Kis-hegy emelkedőjére 1414-ben várat kezdenek építeni, amit 1548-ban Zemplén vármegye mint „rablófészket” leromboltat. S folytatódik a birtokosok sora: Báthori, Nyári István, Lorántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, majd a leleszi prépostság. A középkor itt is a nagybirtoké, a perlekedő, császárszolga, lázadó, összeesküvő nagyuraké. Rákóczi felszabadító fejedelem, de itt ő is csak birtokló.

1709: Helmecen és környékén a fekete halál, a pestis pusztít. Feljegyzések szerint alkohollal gyógyítják a betegség gyógyíthatatlanságát.

1792: ismét ragályos betegség dühöng.

1827: éhínség pusztít.

1831: a dél-zempléni koleralázadás éve, 19 ezren esnek áldozatul, a lázadók vezetőit – száz embert – elrettentésül felkoncolják.

Petőfi járt itt 1847-ben.

Helmeci, bodrogközi önkéntesek a sátoraljaújhelyi 2. zászlóaljban harcoltak a szabadságharc idején.

Majd a kiegyezés építkező fél százada jön: céhek szerveződnek, posta, iskola, malom, távíróvezeték, kórház épül, és adóhivatal létesül.

A századfordulóval felgyorsul az idő: kivándorlás, az első világháború, 49 ember halt hősi halált. Nemzetőrség szerveződik, a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban megalakul a direktórium. Olvasom tagjainak névsorát: dr. Székely Károly elnök, dr. Arnstein József, Denkó János, Gút Ernő, Hadházi Imre… És még sokan. Csodálom bátorságukat, elszántságukat. Elsőnek ők ismerték fel az embersorsok súlyát. Talán ez az első nagy összhang természet, föld és ember között. Íme, a forradalmi lehetőség kiszabadulni a történelmi kényszerek állapotából. Elfojtják. A Tanácsköztársaság alakulatai jönnek, román csapatok, majd csehszlovák katonák. Felső-Bodrogköz Csehszlovákiához kerül, a direktórium tagjait elfogják, és Terezínbe internálják. A magyar főszolgabíró helyét Moravek Antal cseh szolgabíró foglalja el.

1923-ban Hajdú István, Kovács Gábor és Margita László megalakítja a kommunista párt alapszervezetét.

Ugyanez évben megnyílik a szlovák nyelvű iskola.

1926-ban hat orvos és ügyvéd tevékenykedik Helmecen, illetve a Felső-Bodrogközben. Az ügyvédek száma néhány éven belül tizenháromra nő.

A gazdasági válság ide is elér: nincs munka, piac. A must ára a szódavízzel azonos; felgyorsul a lakosság eladósodása. Ez már az adóhivatal s a végrehajtók világa.

Komor világ: katonatörténetek, a kenyér, a szőlő, a várható jövendő – e fogalmak köré csomósodik a beszélgetés. Messzi a világtól, mégis nyakig benne: gondterhelt, tétova keresések a kisiparos műhelyekben. Hunyorgó, szemlélődő, alulról fölfelé paraszti nézések: alig-mosolyú élet. A mosolyt a hivatalnokok hordozzák, a cseh, aztán a magyar hivatalnokok: ők máshonnan jönnek hozzánk, valahonnan, akárha az ég magasságából ereszkednének lefelé. És szaporodnak, szaporodnak. A harmincas évek végéig ez a nagyközség-város még hivatalnokot is alig termelt magából; megszámolhatók voltak fél kézen, azok is beosztott írnokok.

A bécsi döntés értelmében a Bodrogköz 1938 novemberében teljes egészében Magyarországhoz kerül. Nagygyűlésen tiltakoznak a kommunisták, a köztársaság egysége mellett szállnak síkra.

Mi lesz az ember sorsa? Mi lesz velünk? És mi lesz a haza sorsa? 1938 elején ezek a kérdések már a levegőben reszkettek: gyermeki értelmemhez ebből a himnuszok érnek el, a zászlók, a jelszavak, az ügyetlen hazafias versikék. Érezni (mondják, beszélik is): a haza, a magyar haza ideje jön el! A haza és jövendő.

Így tört ránk 1938 ősze. Alig volt más eligazítónk, mint nagyapám nehéz életének emlékezet-bibliája. Ehhez hátráltunk.

Először mentek el a katonák háborús seregbe, a parasztcsaládok nagy része ettől kezdve férfiszegény. Akkor ezt még nem tudtuk így, de számunkra már az 1938-as mozgósítással megkezdődött a háború. Hátország lettünk, felvonulási és utánpótlási terület. Családfő asszonyok, koravén gyerekek, visszafiatalított öregek – közösségem megváltozott arca. Hatalom lesz a férfierő, a fogat, a ló, az ökör, a tehén, s a szekér, a kerék, minden, ami nincs. Az elsőháborús hadiözvegyek arcán káröröm – ők ezt már tudják. A vasárnapi istentiszteletek ismétlődő zsoltárrefrénje: Szűkölködünk nagymértékben, segedelem nélkül…

Gyermekéletem partjai komorak: amit tenni kell, minden kötelesség: az iskola, a kapa, a balta, a gereblye, a permetező koravénítő, lélekölő játékszerek. A gyermekévek paraszti kényszermunkája elveszi tőlem az időt, elveszi tőlem a játékot. Ezzel is kezdődik nemzedékem koravénsége – nem játszhattunk.

Kárpótlás talán a szabadság, mert a mező szabad, a dinnyeföld, a legelő, a Szőlő-hegy, itt alig van tiltás, leszólás, parancsolás. És itt vannak társaink, az állatok: lovak, ökrök, tehenek, disznók, bárányok, kutyák, nyulak, macskák. Szinte éljük az állatok életét, utca hosszat ismerjük nevüket, tudjuk vemhes és meddő állapotukat. Ha kancát visznek a csődörhöz, szaladunk; ha tehenet vezetnek a bikához folyatni, ott vagyunk, s bámuljuk ölelkezésüket. Nyulakat magunk párosítunk, ismerjük a kutyák szerelmeit…

A nincstelenség, a Hét krajcár történetét Móricz naponta írhatta volna tovább: az istállóban sokszor melegebb volt, mint a házban.

És a könyvek, a polgári iskola kötelező irodalma, a kispolgár asztalokról lekerült könyvmorzsalék, „cowboy-irodalom”, banditák, seriffek, a mindig aranyszőke farmerlányok. Vettük, cseréltük, loptuk, innen tanultuk az igazságszolgáltatást. Valamirevaló könyvhöz akkor jutottam, miután elvitték a zsidókat, mikor már prédává lett a házuk. Én a zsidó állatorvos könyvtárából vittem – krumpliszedő kosárszám – a magyar remekírókat.

Betűre a reformátusok iskolájában tanítottak, itt tanultam az „egyedül üdvözítő” református hit tanait, a kátét, a zsoltárokat, a reggel és este mondandó imákat, a tízparancsolat tételeiből itt fonták lelkünkbe az erkölcsöt, húzták meg jó és rossz határát. Iskola és templom szinte egymásba nyíló bejáratok; mielőtt elkezdődik a tanítás, templomba megyünk kézen fogva, s onnan vissza ugyanúgy.

Itt ismerem meg a fejünk fölé lombosodó hatalmat: doboló kisbíró, csendőr, bíró; van jegyző urunk is. A tanító, igazgató, káplán, nagytiszteletű esperesünk és a presbitérium – elsőként megtapasztalt hatalmi struktúra. Helyi hatalom, kis kiterjedésű uralkodás, amely fölfelé rangosította és egyenlősítette magát: a bíró igazságos volt, mint Mátyás, az esperes olyan, mint Kálvin János, a reformátusok vezére. Itt mindennek volt egy valós és egy képzelt mérete; a valós méret kicsi volt, a képzelt nagyított.

Jellemző, ahogy ez a „kis hatalom” összetársít: a református esperes egyúttal parlamenti képviselő is, a premontrei Mécs László meg költő – országos emberek. 1938 októberében vitéz Béldy Alajosnak, a bevonuló magyar seregek parancsnokának e két pap tesz jelentést. A törökvilág s a reformkor bizonyos helyzetei kísértenek vissza: a politika, a vallás, az egyház és a költészet megkésett együvé erőszakolása – sajnálatosan túlhaladott állapot.

Vasárnapok s ünnepek alkalmával zsúfolásig a templom, a paraszti reformátusság utolsó lobbanása, menedékhely az isten háza, utolsó menedékhely, érezhetően közeleg a világ nehezedő nyomása. Puritán ez az élet, öntükre még sincs, legfeljebb emberi természete próbál az igazsághoz közelíteni: befelé fordul, magára gondol elsősorban, esendőségében imádkozik, a védekezés, az önvédelem természete szerint.

Saját határain túlra nem merészkedik ez a református nézés. Ott a zsidók, a kommunisták, a katolikusok, a más hitűek vannak. Jellemző az is, hogy e reformátusság nem teremt szellemi példát. Lehetnék tanító, talán pap is, de ezen túl nem nyit ablakot sehová sem. Itt nem alakultak a világot tudni-ismerni akaró elszánások, nem születtek Kőrösi Csomák és Misztótfalusi Kis Miklósok – legfeljebb papot, tanítót, legátust és mendikánst tisztelő vastagnyakú kálvinisták.

Itt, Helmecen paposkodik Mécs László; impozáns látvány, mosolygó papszobor, rajongója számos. Misét szolgáltat és pódiumokról szaval; hallgatom, bámulom szájtátva. Messze van tőlem. (Döbbenetemre 1968-ban verssel tisztelt meg pannonhalmi magányából.) Itt, Helmecen írja nyomort kiáltó verseit Prerau Margit – őt meg a szegény zsidók misztikus zártsága tartja tőlem távol.

Gyermeki életem, ösztönösen is igazodni akarván, kihez forduljon? Mit tiszteljen és miért? Ki van az Istentől lefelé, kié az Isten hasonlatossága és kié az emberé? Ki a látvány és ki a követendő? A becsületes vagy az ügyeskedő nyomába nőni? Ki mondja a teendőt, az olvasandót, a megjegyzendőt? A tanítón, a hitoktatón kívül ki viszi figyelmem valahová is? Alapjában senki. Az ösztön, a körülmények emelnek fel vagy nyomnak le. Így ágyazzák alám az életet, innen csírázik érzékenységem, érdeklődésem és elszánásaim iránya. Korai gyermekkorom vajon egyidős volt-e az akkori idővel? – kérdezem magamtól gyakran. Nem volt-e rajtam koravénség avagy mindenre csodálkozó naivság? Gondolkodom azon is, hogy az itt megtapasztalt lelkület, a helyi hatalom sémája és viszonyai, a kis területű uralkodás, ez a puritánnak mondott hierarchia meddig kísér és mennyire hasznosítható vagy alkalmazható későbbi életemben?

 

Aztán a katonák ideje jött, hadseregek mentek és jöttek erre, vonultak győzelem mérgével itatva, és jöttek bomolva. Akkor tudatosult bennem, kétéltű család vagyunk. Kenyerünk után paraszt, a politika és a tábornokok osztotta szerep szerint meg katona. Paraszt és katona, s az is változó színpadokon: nagyapám a Monarchia huszára volt, apám már a köztársaság katonája; harmincnyolc után parancsolták országot gyarapítani Erdélybe, Jugoszláviába, majd a szovjetországba. Parancs, búcsúk, világot csapkodó nóták és – bukás. Galícia és vissza. Piave és vissza. Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda és vissza. Újvidék és vissza. Don-kanyar és vissza. Egy emberöltő hosszán bukott seregek katonái – győzelmet csak nótákban éltek. Bakaföldrajz, bakaemlékezet. Történelmi bakasors: felhasznált emberek, ígéretek, az ígéretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók – halálok vagy összeroppanások.

Helmecről 970 zsidót hurcoltak el 1944-ben. Vasárnap délelőtt van, már mindkét templomban elharangozták az elsőt. A széles, hosszú utca kihalt, a Kis-köz végén sem áll senki. Most viszik a zsidókat. Elsőnek a malmos családját hozzák: három gyerek, szülők, öregek, mindegyikük kezében sietve göngyölt batyu, mögöttük csendőrök. Aztán a többi család kerül az utcára, nem hallani mást, mint félő, bizonytalan lépések koppanását. Az utca két oldalán kapufák, minden kapufa egy döbbent arc. Köszöntik őket, de inkább a szemek féltő-biztató köszönése ez, mint a szavaké.

Tisztelettel írom le a Felső-Bodrogköz mártírjainak nevét. Kazsimér Géza és Tutkovics István a spanyol háborúban haltak: Jakab Bertalant itthon vitte el a francia fogságban szerzett baja. Leczó Mihályt a magyar hadsereg katonái kínozták halálra. A Felső-Bodrogköz köztársaságbeli és háború alatti ellenálló gócait – Helmec, Lelesz, Szentes, Zétény, Nagykövesd, Bodrogszerdahely – kommunisták szervezték. Agitáltak, sztrájkokat szerveztek, röplapokat nyomtak és terjesztettek, fegyveres ellenállást készítettek elő. Szembeszegültek az idővel, ellenálltak: azt bizonyították, amit Bodrogköz történetében senki azelőtt. A sokszázados tűrés és belenyugvás helyett volt erejük mást tenni. Nemet mondani. Felismerték a történelem nagy lehetőségét. Márványtáblára kívánkozik valamennyiük neve.

Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket s halálokat. Megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, megéltem hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét – a kapituláns közkatonát. Ahogy az újrarendeződő élet görgeti őket, mert előző helyüket hiába is keresik: bukdácsolnak, lemerülnek és felbukkannak. Kis ideig kíváncsiság, majd érzéketlenség és közöny tárgyává lesznek. S ők váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket – megmenekülésüket. Ezt tartják maguk fölé igazolásul és védekezésül – megmaradt életüket.

A második világháborúban 52 helmeci veszett oda.

1944. november 28-án Királyhelmec felszabadul.

S a háborúból megmaradt féregéleteknek nincs idejük felocsúdni, az öröm még szájuk széléig sem ér el, le sem verhetik ruhájukról más országok porát – lecsap a büntetés. Bűnhődni kell. 1945 a felszabadulás éve, de az ünnepi asztal mellett nincs helye a csehszlovákiai magyarságnak.

Nemzeti államot akarunk, hangoztatja az ország akkori elnöke, Eduard Beneš.

Sokan szöknek, menekülnek kényszer-önkéntesen. Éjszakánként mennek, libasorban, egymás batyuját fogva, hogy el ne vesszenek a sötétben.

Nincsenek magyar iskolák sem. 1945 telén Magyarországra szöktem, Sárospatakra, iskolát járni. Az iskola: remény. Észak és Nyugat-Magyarország iskoláiba sok száz ilyen tarisznyás-hátizsákos kisdiák szorul.

Sárospatak: életem kiterjedése. Sohasem hallott nevek folynak tudatomba. Dózsa köztük a legnagyobb haragú, úgy tanítják, őse minden parasztnak, nekem is. Őse a lázadóknak, az igazságot akaróknak, az igazmondóknak.

Meghosszabbodik bennem az ősök sora: Lorántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, Comenius a pataki iskola pártfogói, szellemének gerjesztői. Neveltjei: Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Kossuth, Szemere, Tompa, Móricz… Költők, politikusok, tudósok, hitvallók – gályarabsorsok, mártíromságok, erkölcsi felnövések és magatartások példái. Képmásuk a falakról néz, történetük, tetteik a könyvekben elérhető, megtapintható közelségben. 1945 telén a szénior úgy beszél nekünk Kossuth Lajosról, mintha a múlt héten fogott volna vele kezet. A pataki iskola szellemét előbb minden nemzedék magához veszi, s úgy adja tovább kézből kézbe, familiáris mosollyal.

Patak a tiszántúli reformátusság legendája és egyeteme. Fénykorában református köztársaság, szellemi autonóm terület: beleágazott a magyar történelem szakaszaiba. Országos szerepe volt.

1945-ben mi vagyunk az első háború utáni évfolyam, de ez már nem fénykor. Nehéz megmondani, mikor szűnt meg Patak növése? És miért is? Miért nem lehetett Debrecen vagy annál is több? A háború utáni Patak tovább él, újraéled, folytatni kívánja önmaga százados életét: az iskola, az internátus szigora ugyanaz, nem változott a diákönkormányzat demokratizmusa sem, a fegyelemre épülő familiárisság sem. De negyvenöt nyomorgó nincstelenségében még nem tudjuk, hogy ez már utóélet.

Egyházi iskola vagyunk; a képzőben Comenius elvei szerint tanítják és gyakorolják a pedagógiát: szemléletesség, fokozatosság, természetszerűség, tudatosság. A kollégiumban esténként imával zárjuk a napot, hétfőn áhítattal kezdjük a hetet, közösen imádkozunk az étkezések előtt, vasárnap templom, negyedévenként félhetes lelkigyakorlatok, sátoros ünnepekkor mendikáció, majd legáció: ilyenkor szertemegyünk Zemplén, Abaúj és Borsod református gyülekezeteibe, s hirdetjük az igét. A reformáció valamikori erejét tapasztalom mindenütt: a közösségeket. Pontosabban a közösségek harangos-énekes ünnepnapjait. Mindez saját sorsom újra- és újraörvénylését hozza. Úgy érzem, itt százszor és ezerszer ismétlődnek ugyanazok a mozdulatok. Mint a favágás vagy a hajóvontatás iszonyatos egyhangúsága. Mert a zsoltár fohászkodás, de sorsok, kibírhatatlan emberi állapotok felpanaszlása is. A zsoltár száz esztendők, de pillanat is; Istennel beszélgetés, de úgy, hogy hallják a emberek is.

Valahol itt érzem meg a kimondás kényszerét. Patak tanít meg beszélni – előbb énekben, imában, szónoklatban. Ez a közeg életem felpanaszlásának valami ősi kisajtajait nyitogatja bennem. Talán itt fogan meg bennem az irodalom.

Persze Patak nem csak zsoltáréneklés és imádkozás. A tanári kar s az iskola diáktársadalma – túlnyomó többségében – szociális telítésű: s ezáltal eszmeérzékeny, gondolatérzékeny, haladás- és forradalomérzékeny. Az értelmiséggé alakulás, azaz a felemelkedés saját erőből történik: e folyamat plebejus gőgje, plebejus haragja és elszánása, hatalmas toló és feszítő erő.

Nem véletlen, hogy 1945 és 49 között a Parasztpárt számos értekezletét a pataki főiskola imatermében tartja: szinte szabad vitafórum, ahová özönlenek Hegyalja és a tanyavilág parasztjai. Itt láttam először – hadügyminiszterként – Veres Pétert, s hallottam szájából a magyar paraszti jövendőt: Kert-Magyarország programját. Itt hallottam szónokolni Rákosi Mátyást a magyar haladás útjáról. Itt láttam és hallottam beszélni a népi irodalom számos képviselőjét: szociológusok, írók, költők, politikusok, néprajzosok nyilvánosan fogalmazták a szocialista Magyarország alapozó programját. Itt éltem meg a népi irodalom kibontakozó reneszánszát. De ez már nem a hagyományain nyugvó református világ lelkülete; az a református világ megállt, építménye, sémái észrevehetően elmerevülnek. Létrejön a korszakváltások kettőssége: az iskolában a miatyánk, a bontakozó nyilvánosság alkalmain az Internacionálé. Zsoltár és Internacionálé: szinte tudathasadásos kettősség.

Megalakul Patakon a népi kollégium – a százados diákönkormányzattal szemben –, s ez a nevelési forma már hozza a több demokratizmust is. De ami ennél fontosabb: a foglalkozás tartalma más telítésű lesz. A plebejusi indulat itt már indulókat fúj, és mozgósító jelszavakat harsog. Azaz a plebejusi életérzés a változás irányába radikalizálódik, s bírálója lesz előző önmagának. Radikalizáló tényező vagyunk mi is.

Innen, ebből a világból járok haza – lopva, földhöz lapulva, keresett zsiványként, csempészekkel, csempészkedve –, egyik hazátlanságból a másikba. Ez is tudathasadásos állapot: a kettős hontalanság.

1948 februárja, Csehszlovákia Kommunista Pártjának hatalomátvétele véget vet a magyarság megpróbáltatásainak. Valami egyezmény értelmében hazaküldenek bennünket Magyarországról, s letelepítenek előző életünkhöz.

1949 nyarától otthon: még mindig érezhető a bizonytalanság és a félelem. Tíz esztendeig tartó odisszea, tíz évig tartó tragédia és dráma-idő, évtizedes szomorúság-idő. Érdekes társadalompszichológiai tanulmány tárgya lehetne: a csehszlovákiai magyarság évtizedes kálváriájának milyen a lerakódása? A megalázottság és a félelem érzése milyen nyomokat hagyott a lélekben? Gondolkodásunkban és magatartásunkban? Mondhatnám a társadalmi károsodás hosszú sorát; reformkori állapotokba zuhantunk vissza… Aztán újratámada az élet, eljöve az emberi, társadalmi kivilágosodás.

Elkezdődik a beszéd ideje. A kimondás, a beszéd egyéni és közösségi élmény egyszerre. Valami alaktalan öröm tör az élet felszínére – ha megkésetten is.

Egy esztendeig sofőrködöm, aztán tanítónak állhatok.

Megnyílnak a magyar iskolák, újság indul, kulturális szövetség alakul. Minden meghirdetett ünnepi alkalom: zsúfolásig telt ház. De így van a hétköznapok összejövetelein is. Összejárni, együtt lenni… – rádöbbenünk a közösség erejére. Így leszünk újra nép, ilyen összebújó közösségekben. Petőfi és Ady plebejus, lázító verseit szavaljuk.

Megérezzük, az ország ritmusához kell igazodnunk. Izgalmas kollektivitás: többes számban beszélünk, többesen cselekszünk. Járjuk a Bodrogköz falvait, és alapítjuk az ifjúsági szövetség meg a CSEMADOK helyi szervezeteit. Helmecen szervezek tánccsoportot, énekkart, színjátszó csoportot – valahol mindennap próba, mindennap együtt vagyunk.

Ez éledő mozgás szembetűnő kísérője: félreállítottak, mellőztek egy tapasztalt kommunista nemzedéket – hiányzik magabiztos, mozgalmi jelenléte. A másik: a csehszlovákiai magyarságnak nem maradt számottevő értelmisége. Szellemi hadiállapotban élünk, nincsenek tanítók: meghúzódott nyugdíjasok, gyerekemberek, hetek alatt képzett tanfolyamosok, pedagógiaérzékeny más foglalkozásúak állnak a padok elé. Napszámosok, parasztok, kisiparosok, hazatántorgott zsidók – ezen túl már a szlovák hivatal kezdődik. Mindennek pótlása úgy folyik, mint az ősközösségekben: összebújunk, s tesszük a dolgunk. Változtatni egyelőre csak a közösségek alakzatán tudunk. Alakul egy különös ember, a nemzetiségi „mindenes”. A későbbi évek folyamán neves szlovákiai magyar költő irónia és gúny tárgyává teszi őket. Mindenre kész Jánosok – így minősít. Nemzetiségi létünk sajnos-kényszerű jelensége ez: a szellem emberének itt több alakja van. A pedagógus, a tudós, író, újságíró, szerkesztő, a politikai tisztségviselő, a szakember itt népművelő is: több is, kevesebb is önmagánál. A népművelés, a műkedvelő népművészeti mozgalom nemzetiségi műfaj: közösségszervező; a nemzetiségi kultúra tömegbázisa nyelvi bázis. Hisz az anyanyelv kiélésének a család, az iskola mellett a népművelés a harmadik, szinte legnagyobb területe.

Az egymás nyomába lépő évfolyamok, nemzedékek nagy része megmerül a munkában. Ki táncos, ki énekes, ki előadó, ki szervező minőségben.

Egyikük vagyok én is.

Aztán mikor otthon már látták „művészetünket”, társzekérre ülünk, és járjuk a falvakat; éppen csak a felirat hiányzik a bak fölé: Déryné második társulata.

Alig is vesszük észre, hogy a félelem, a védekezés érzése átvált: elérünk a természetes viselkedésig, az élet örömeihez, a haza, a jog élményéhez, a szerelmekhez és nászokhoz – egy más életérzéshez.

Egy bontakozó, alapozó korszak alapélményei ezek: az átváltozás, az átváltozások. Ezután más arccal fordul felém az élet.

 

Ezerkilencszázötvenegy. Épp hogy megkóstolom a tanítóskodást, elhagyom. Pozsonyba megyek, főiskolára. Műveltebben jövök vissza, ezzel búcsúzom igazgatómtól, Zoldán Iréntől. Pozsony, a négytornyú vár eddig kisiskolás legenda, most valóság. Negyvenötig tudvalevően háromnyelvű, háromtörténelmű, háromkultúrájú város. Ez időre majdnem egynemű lett. Az itt maradt magyar elem töredéke a valamikorinak. Az ötvenes évek elejének pozsonyi magyarsága: ingázó munkások a Csallóközből – vonatok, buszok, városszéli kocsmák táplálékai. A kisszámú kommunista mozgalmiak, a Szlovákia falvaiból és kisvárosaiból kivált diák jövevények, a Magyarországról hazazsuppolt egynéhány főiskolás és a megmaradt értelmiségiek: ez az indulás személyi bázisa.

De ez már a találkozások ideje, emberek, tájak egymáshoz rokonodása. Jöttünk a Csallóközből, Nyitra vidékéről, a Mátyusföldről, Gömörből, a Bodrogközből. Hozzuk a szülőföldet beszédben, dialektusokban, nótákban, ételben, italban. Itt tudatosul bennem a szülőföld.

Alakul éneklő csoport itt is, s járjuk a Pozsony környéki falvakat. Talán nem is tudatosítjuk, hogy minden közösségbe magunkkal visszük az éneklés, a kiéneklés bátorságát. Előjön egy lány Somorjáról, Cséfalvay Katalin, csalogánnyá rangosodik mihamar, minden szólóéneke egy fokkal emeli önbizalmunkat.

Az a szlovák világ, amely Sárospatakról ellenségnek, ellenségesnek, Helmecről messzinek, elérhetetlennek tűnt, itt van. Arcok, nevek, töredezve tárulkozó sorsok: a Vág völgye, a Szepesség, a Tátra alja, a Fátra, a Fehér- és a Kis-Kárpátok vidéke – most rokonodom e tájakkal is.

Az iskola mellett dolgozom az ifjúsági szövetség központi bizottságán. Részt veszek a magyar iskolák úttörőszervezeteinek alakításában. E minőségben találkozom először Duba Gyulával, aki úttörővezetőként tűnik elő. Egyre több ember ismeretsége, az élet bővülő körei. A vidék alaktalansága és Pozsony: új útvonalak; új centrum. Ős és előd nélküli intézmények: legális magyar nyelvű pártlap, nemzetiségi kulturális szövetség, az ifjúsági szövetség magyar osztálya, magyar könyvkiadó, a pedagógiai kar magyar tagozata, pedagógiai gimnázium, alakuló magyar szerkesztőségsejtek – mindmegannyi kristályosító pont. A nemzetiségi intézmények alaprakásának ideje, az intézményesedés első idősávja. Sajátos, közművelődési és kultúraközpontú nemzetiségi struktúra alakul, amely már a szocialista társadalom művelődési intézményrendszeréhez igazodik. Példája ennek nincs. Aki e munkában részt vállal, mást tesz, mint előző életében. Egy tabula rasa állapot. A cselekvés az akkori évek legjellemzőbb fogalma. S mindennek konkrétsága van. A nép: behelyettesíthető nevek sokasága. A haza: megnevezhető táj; szülőföld-hazában élünk:

A nemzetiségi közösségi élet színhelye a CSEMADOK. Lőrincz Gyula, ő a közéleti ember és a festőművész szerepét ötvözi magában, Fábry István, Kugler János, Fellegi István, Klajnyik József – kommunista mozgalmiak. Ők a közéleti első vonal.

A főiskola: megkésett sietés, a háború utáni magyar pedagógusképzés első évfolyama vagyunk. Amolyan szellemi szükségállapot ez is: verbuvált hallgatóság, összeállt tanári kar. A pedagógustörzs mégis rangos szintű, volt középiskolai tanárok, akik kiemelkedő szellemi teljesítményt nyújtottak már a két háború között is, most jutnak főiskolai és egyetemi tanszékhez. Késői beteljesülések. Orbán Gábor összehasonlító nyelvtant és finn nyelvet tanít. Előadásain érdekesen mosódik eggyé a tananyag és az életút kissé romantizált élménye.

Ez is a nemzetiségi lét, a kis területű szellemi élet sajátja: az életsorsok felfokozott pedagógiai és erkölcsi jelentést nyernek, illetve nyerhetnek.

Mayer Imre – a tudás, a bölcs fegyelem, a pontosság embere – leíró és történeti nyelvtant ad elő.

Sas Andor idős korában lett egyetemi tanár. Számára a katedra történelmi előléptetés, egy hányatott, őrlődő élet elégtétele. Ő a műveltséget emelte elénk, az irodalom ismeretét és fanatikus szeretetét. Valami állandó, belső izgalommal mondta az irodalmat, az öreg parasztok arcát láttam ilyennek, ahogy markukban morzsolták a rögöt. Így érintette hozzám Sas Andor a verset, mosolyogva, a zsidó emberek ezeréves mosolyával: a felszabadult, a megszabadult, a kevésszer győzött ember mélyből szakadó mosolyával. Őt hallgatva azt éreztem, hogy az irodalom, a költészet, számára a szabadság, önélete szabadságjogának megszállott újra- és újramondása.

Sas Andor életsorsa, egész lénye, számomra már erkölcsi jelentésű – magához emelő kisugárzás. Ez is beszélni tanulás, de talán már irodalmi beszéd kezdete.

Akárhogy is szeretném egyes számban mondani gondolataimat, nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó létformája. Ebben benne van a múlt – a drámai töltésű közös élmények sora –, a keserű történelem, a becsapottságok s a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van az összebújás primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közösség védelem, igazolás, több emberi biztonság. A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja.

Sokszor úgy érzem, hogy talán túl sokáig voltunk a közösség anyaméhében; a személyiség határai mélyen a lélekben vagy a külvilágba mosódva húzódtak – pedig kell az egyéni próba is, az egyéni utak megtapasztalása, az egyedül menetelés, kell a szólófutás is.

A kollektivitás idejének konkrétsága van, s minden cselekvésnek érzelmi felfokozottsága. E gomolygás állapotából sarjad ki költészetünk, fogalmazódnak az első ars poeticák. Az első programok. Költészetünk, irodalmunk bontakozása kétségtelenül kollektív élményű, kollektív ihletésű, s ez, szinte máig érően, sok mindent meghatároz. Közösségi ihletésű nemzedékem akkor formálódó értelmiségtudatát is.

Érdekes jelenség: az indulás hagyományérzéketlensége. Pontosabban: az ötvenes évek elején kezdők nem keresik közvetlen irodalmi elődeiket. Az első hullám költőinél inkább kimutatható Petőfi, Ady s a népiesek hatása, mint a két háború közötti hazai progresszivitás nyoma. Fábry Stószon él, de számunkra még ismeretlenség, valami antifasiszta csodabogár. Keveset tudunk róla vagy semmit. Ugyanígy a Losoncon élő Szabó Gyula festőművész és az Ostravában élő Forbáth Imre – élő, létező ismeretlenségek. Még nem keltünk keresésükre. S akárki idősebbről van is szó, inkább legyintünk, mintsem vennénk a megismerés fáradságát.

Ebben is látszik: valójában tíz esztendő esett ki (1938–1948). Tízéves vákuum: szinte minden folytonosság nélküli a kezdés.

Van hagyományunk, de nincs hagyományszemléletünk. Különösen a fiatalokra vonatkozik ez: a kezdés szakaszában az egyéni múlt idő a fontos, ezt hozzuk, ezt mutatjuk fel elsőnek, az egyéni múlt időt. Ebből szövődik valami plebejusi düh és gőg, s ez az indulat azonosul a szocializmus eszmeiségével. A visszafelé nézés így a jelenhez kapcsolás inkább, mintsem az irodalmi múlt keresése.

Hagyományszemléletünk sokáig tisztázatlan, megfogalmazatlan (még ma sem konkretizált teljesen). Ez magyarázza azt is, hogy könyvkiadásunk valójában húsz év múltán kezdi irodalmi hagyományunk érdemi felmutatását.

Hiányos, sebtében pakolt batyut csaptunk a hátunkra induláskor. Az irodalmi folytonosság nagy szünetében sarjadt a harmadvirágzás első termése.

Utólag érzem, hogy a folytonosság hosszú, kényszerű szünete idővesztés volt. Fábry Zoltán ez időben hiába írta hagyományt éltető tanulmányait, nem jelenhettek meg, csak később, A gondolat igaza és A béke igaza köteteiben.

 

Az itt maradt kevés idősebb közül személyes közelségben Egri Viktor van és Szabó Béla. Első irodalmi nyilvánosságélményem Szabó Béla novellás kötetének vitája. Először látok élő, beszélő csehszlovákiai magyar írót. Egri Viktor szerkesztő, az induló újságírás és irodalom olvasószerkesztője, abban az időben nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen szerep. Hálával és tisztelettel szólok e tevékenységéről. A göcsörtös, indulatos, túlöltöztetett vagy szegényes ruhájú mondatok özönében eligazodott. És eligazítást adott. Megmondta, mi a rossz és mi a jó, s fáradhatatlanul magyarázta a nyelv gondolati, képi lehetőségeit. Az igazságnak s magamnak is tartozom ezzel: háború utáni irodalmunk megszólaló elindítója Egri Viktor volt.

Az ötvenes évek eleje a mi életünkben beszédes idő: a kibeszélés, a felpanaszlás ideje. Érzékennyé váltunk a szó, a fogalmak, a vita iránt. Tisztázni kívánjuk dolgainkat: beszélgetve, vitázva tűnik elő a kezdő költők csoportja. Helyet kapnak a Szlovákiai Írók Szövetsége székházában – ez már vitafórum. Szabad belépés, jöhet minden érdeklődő. Itt, e borzas beszélgetéseken találkozom Gyurcsó Istvánnal, Dénes Györggyel, Bábi Tiborral, Ozsvald Árpáddal.

Az ifjúsági szövetség és a CSEMADOK közössége után az íróközösség jegyzi meg életem. Számtalan vitán fogalmazódik meg irodalmunk szervezettségének szüksége. Sokféle tájékozatlan elképzelés, ajánlat, beadványok, kilincselések: legyen a szlovákiai magyar íróknak irodalmi és szervezeti illetőségük.

A szervezkedés gondja mellett felemelő idő is ez: a múlt kísértetei, elfogultságai ismeretlenek. Szinte a drámai katarzis állapota. Ritkán látható történelmi napsütés. Ezt tapasztalom az ifjúsági szövetség minden szintjén, ugyanezt a főiskolán. Szinte tüneményes gyorsasággal kel életre egy magyar főiskolai tagozat.

Ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztságának kellett mozdulnia elsőnek a közös felé. A korábbi tíz esztendő változásai érlelték meg ezt a tempót. Apám nehéz leveleket ír. Ír és üzenget, menjek, segítsek, mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát. Egy világ törik darabjaira, de csak a külső töréseit látom meg. Apám fáradhatatlan panaszló: kevés a fizetség, alig tudnak megélni. Egy nemzedék áldozata zajlik előttem – közel-távoli morajlás.

Írogatni kezdek; apró jelzések, tudósítások. Olvasom a megjelent verseket:

 

„Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regöse.” (Ozsvald Árpád, 1956)

 

Megérintenek a szavak, mintha nagyon közelről beszélne hozzám valaki.

 

„Két karom jó erejére nincs szüksége itt senkinek – nem hagyom itt! Nem leszek többé oktalan bujdosó, szülőföldemhez tartozom.” (Gyurcsó István, 1956)

 

Az otthon, szülőföld, haza: halottaikból támadt fogalmak.

 

„Itt van, ez itt a te hazád, Hol minden fűszál ismer téged!” (Bábi Tibor, 1954)

 

Az élet primitív emberi jogaira döbbenések, sértően elemi felismerések. Mégis igazak. Egy népközösség lábadozásának első költői hangjai: nem haltunk meg, élünk. Vagyunk. Jogunk van az élethez. Ma talán banálisan hangzó szavak; emberi feltámadásunk ideje ez. Jellemzőek a költőket avató első verskötetcímek: Magra vár a föld; Tavasz lesz újra, kedves; Anyám mosolyog; Ez a te néped…

Felnézek a költőkre, irigylem őket, szeretnék úgy beszélni, mint ők. Nem tudok. Aprócska versikék állnak bennem össze. Kevés. Megyek a költők nyomába, szövögetem örömös, hevülő mondataimat, aztán megtorpanok. Valahol félúton megáll bennem a szavak növése, az ujjongó lelkesedést már nem tudom követni. Ösztönösen is másfelé fordulok, recenziókat írók, népművészetünk, népművelésünk gondjait feszegetem.

Irodalmunkkal együtt megéltem a sematizmus idejét: keserű, tanulságos élmény… Ez idő számomra olybá tűnik, mint önmagunk esetlen szembevigyorgása. A megaláztatások nyomása alól szabadulva, az otthon, a haza, az élet öröme terjedt közénk. A sematizmus ezt fokozza fel, ezt torzítja éjjel-nappali tapsolássá és éljenzéssé. Futótűzként, heves lázként hirtelen lobbant fel a túláradó dicsőítés, szépítés. Tudatunkban, emlékezetünkben a depresszió zsibbadtsága, nyelvünkön a hála éneke (bűn és bűntudat nélkül) – borzongató ellentétek.

A sematizmus heveny állapota irodalmunkban viszonylag rövid. Fájó, hogy egybeesett az indulással. Köszönhető ez Fábry Zoltánnak, aki háború utáni első írásai megjelenésétől haláláig minden sematikus gondolat ellensége és irtója. Két kiemelkedő jelentőségű, Kevesebb verset – több költészetet és Antisematizmus című tanulmányával torlaszt emel e zsákutca bejáratához. Mondván, erre irodalmi út nem vezet. Fábry a sematizmus ellenmérge. „Szolgakényelem… A legkisebb ellenállás iránya” – mondja többek között e rákfenéről.

Rövid volt a sematizmus ideje, köszönhető ez Tőzsérék, Cselényiék költői belépőjének is, akik vad haraggal vetették el a dogmatikus élet- és irodalomszemléletet.

Nappal, esztendővel nehezen jelölhető a sematizmus eleje és vége irodalmunkban. Ha rövid idejű is, de megjegyzett egy évtizedet, éppen az indulásét; fékezett, visszahúzó nehezék lett, visszavetette a kibontakozás lendületét. Megkésettségünk egyik állomása: a személyi kultusz dogmatizmusa és a sematikus irodalomszemlélet.

Gondolhatnánk, történelem, lezárt korszak. Sajnos, ma is érzem lappangó-kísértő veszélyét: a nemzetiségi közélet, életünk struktúrája kedvez az előre gyártott gondolatelemeknek, a mechanikus utánzásoknak és transzplantálásoknak. (S az ismétlődések: minden emberi mozdulat, amely önmaga ismétlésére kényszerül, előbb pózzá, majd sémává merevül.) Nemcsak a személyi kultusz szülhet sematizmust: a jövő üres, lelkendező szépítése, a könnyítő önmagyarázatok, a fizikai és gondolati komfort, elvek konjunkturális kisajátítása, az alibizmus mind, mind a sematizálódás tápszerei.

Ellenségem a dogma, barátom a valóságküzdelem – így tapasztalom.

Elvégeztem a főiskolát, ott marasztalnak tanársegédnek. Irodalomelméletet tanítok, tankönyvek társszerzője vagyok, s magam is írok ilyet. Van kenyerem, elém tették a létrát, szabad az út, ívelhetnék a tudományok magasságáig. Egyik rokonom mondja, lehetsz te még docens is. De az irodalom számomra nagyobb nyugtalanság, naponta érzem kísértését. Az irodalom, a közlés kényszerének nehéz ellenállni, talán lehetetlen is.

1956 tavaszán a Szlovákiai Írók Szövetségének választmánya elismeri szervezeti létjogosultságunkat – a magyar szekció első titkára én leszek.

Valami örömfélét éreztem ekkor. Bekerültem az irodalom műhelyébe, inasnak, adminisztrátorként. Személyes közelségbe kerülök a szlovák irodalom akkori derékhadával: Vladimír Mináč, Ctibor Štitnický, Vojtech Mihálik, Andrej Plávka, Pavol Horov, Alexander Matuška, Milan Pišút, Miroslav Válek és később Laco Novomeský.

Kezdetben idegenkednek tőlem, hívatlan vagyok, bekerült. Évek kellenek, míg oldódik a merevség. Itt a bőrömön érzem a beidegzett történelmi érzékenység erejét. A máig érő vádakat: a magyarosítás, a nemzeti történelem, a nemzeti fejlődés késői kibontakozása. Sokszor hallom a történelmi többest: ti magyarok… Újraélhetem a magyar történelmet. A történelmi visszapillantó tükör szlovák szemmel nem a legszebb látvány. De hát én nem vagyok magyar király, sem leszármazottja semmiféle úrnak. Az utókor átkai nem mindig a címzetthez jutnak. Mondanám a magam sérelmeit, de talán még nincs hozzá bátorságom.

A felsereglés évtizede; az ötvenes évek végére már látni és érezni a fiatal értelmiségiek vonulatát. A nemzetiségi nincstelenségből nemzedék tűnt elő. Nemzedék? Évjáratnemzedékek? Vagy különböző korúak egyidejű városba tódulása? Lehetőség és szükség; kitöltünk egy űrt. A háború utáni magyar kisebbség alsó rétegeiből jövünk – paraszt, munkás, kisiparos, kiskereskedő, papi ivadék, a legmagasabbról jövő is lentről kapaszkodik. A háború utáni első értelmiségi képződmény vagyunk, az „öregek” mellett a második vonal.

A város: munkahely, iskola, az új közösségek megtapasztalása, szinte mindent vállaló aktivitás – ez az első időzóna. A folytatás: műveltsége és lehetősége szerint ez a fiatal értelmiség konkretizálódik, szakosodik. Műkedvelőből profi lesz. Turczel Lajos és Csanda Sándor irodalomtörténészek, Ág Tibor néprajzos, Takács András koreográfus, Szabó Rezső és még sok hivatásos népművelő, Gály Iván, Fónod Zoltán újságírók, az irodalom szerkesztői.

Ez idő tájt tűnnek fel a műegyetem, az orvostudományi kar magyar hallgatói.

Irodalom, újságírás, népművészet, népművelés, színjátszás, politikai mozgalmi munka – a társadalmi megnyilvánulás determináns területei.

S e fiatal értelmiség szembetűnően jellemző vonásai? Öntudatos, magabiztos, történelmileg tiszta, nincs bűntudata. Politikai nézeteiben és tetteiben radikális, építeni akar, elhatározásai, tenni akarása olykor nagyobb, mint tapasztalata és hozzáértése. Menet közben tanul és művelődik.

A Szlovákiai Írók Szövetsége számomra izgalmas tapasztalat. Alapjában hivatal, de ez idő tájt nem az intézmény van az irodalom fölött, hanem fordítva. Történelmi jelentésű irodalmi idő: szembetűnő a szlovák művész értelmiség magabiztossága. A Szlovák Nemzeti Felkelés, az újkori szlovák szabadságharc, most válik jelentéssé, néptudattá, a nemzet tudatává. Most tudatosul a győzelem, s válik ihletőjévé a művészetnek: zenének, irodalomnak, képzőművészetnek. Most teljesedik ki a nemzeti kultúra teremtése, a nemzeti múlt számbavétele, a saját értelmiség kiművelése, a nemzeti kultúra világhoz kapcsolása. Az Írószövetség ekkor afféle szellemi parlament, s e tételek beágazzák életét. Tanúja vagyok számos vitának, összecsapásnak; hallgatom, figyelem a kultúra és a nemzeti felemelkedés programjának hangos fogalmazását.

Nagy emberi, szellemi élmény mindez.

A szlovák „burzsoá nacionalisták” elleni pert – az ötvenes évek elején – több szinten éltem meg. Először valós idejét, sajtónyilvánosságát, szervezett társadalmi visszhangját. Sajnos, szégyenünkre, nagy nyilvánosságú magyar vádbeszéd is elhangzott. E bírói beszéd kettős élű volt, bűnt olvasott a per szlovák vádlottjaira, s felmutatta a magyar „burzsoá nacionalizmust” is. A magyar nemzetiség éppen hogy felocsúdott a korábbi esztendők kábulatából, máris ellenséget kerestek soraiban. Ez a mechanikus bűnvádi eljárás, párhuzamvonás többször ismétlődött háború utáni történelmünk folyamán.

Másodszor: megéltem az Írószövetségben a per újrafelvételét, a hamis per újratárgyalását a „burzsoá nacionalisták” ellen – a vádlottak egy része író volt. Kereső, oknyomozó viták során itt láttam, milyen könnyű vádat emelni, hallgatásra, börtönre kárhoztatni valakit, valakiket. Itt tapasztalom azt is, mennyire nehéz cáfolni a hamisságot, a hazugságot, mennyire embert őrlő az igazság keresése és bizonyítása. Rámehet egy élet, rámehetnek életek. Igazság, igazmondás, tények – az Írószövetség akkori vitáinak ez az irányulása és lényege. Izgalmas tapasztalás, egy fiatal irodalom keresi önmaga emberi és történelmi igazságait.

Harmadszor: személyes találkozásaim a per már rehabilitált áldozataival, különösen Laco Novomeskýval. Tudtam, hogy szabadulása után – amikor még nem hagyhatta el Prágát – jeles szlovák írók titokban látogatták és erősítették, akarták és várták haza. Jelen voltam az Írószövetség azon közgyűlésén, amikor a megtaposott írói becsület elégtételeként visszafogadták. Aztán több ízben is beszélhettem vele, a magyar ügyről, a börtönévekről…

Novomeský, a népben, nemzetben gondolkodó intellektuális költő politikus: közép-európai képződmény. Élete nagy elszánások, dilemmák, kálváriák, felemelkedések és zuhanások – s az élet késő szakaszára eső erkölcsi megbecsülés. Novomeský: történelmi megbékélésre s bölcsességre vezérlő élet.

Az Írószövetség magyar tagozata (szekciója) már az irodalom hivatala, intézmény, keret, fórum. Az irodalmi figyelem ugyan szerteágazóbb, de egy tétel mindenki számára egyformán fontos: az irodalmi lap. Nincs csehszlovákiai magyar irodalmi folyóirat, nyilvánosság nélkül pedig az irodalom néma hadonászás. Igaz, minden csehszlovákiai magyar újság közöl irodalmat, de persze programjához illően, másodsorban, alkalmazott anyagként.

A szándék, az elhatározás egyértelmű: irodalmi lapra van szükség. Beadványok, javaslatok, kérelmek, megokolások és mindez ismét elölről. Néhány éves ügyködés után nehéz szüléssel világra jön egy negyedéves folyóirat, az Irodalmi Szemle. Én lettem az első szerkesztője. Társszerkesztőm a művelt Tóth Tibor, aki tapasztalatával és nyelvi kultúrájával korai haláláig támasza volt a szerkesztői munkának. Első számunkban (1958 szeptembere) jelent meg Fábry Zoltán Ideje már bizony című, azóta is sokat idézett, folyóiratot avató írása.

A negyedéves lap kínosan lassú, később kéthavi lap lettünk, ez volt a közbülső állomás, majd havilap, azaz évente tízszer megjelenő folyóirat. Ismétlődött s igazolódott fölfelé haladásunk sémája, ha egy madárlépéssel kívántunk is előbbre jutni, annak előbb a lehetőségét kellett megteremteni. Meg kellett tanulni szervezetileg is jelen lenni a világban, így jártuk ki a lapalapítás, indítás iskoláját is.

Tóth Tibor halála után Bábi Tibor, Tőzsér Árpád, Koncsol László jeles társszerkesztők. Tőzsér és Koncsol maradandót alkotnak szerkesztésből; alapozó, nevelő emberek, nyelvet és esztétikát tanítanak szerkesztés közben. Jelenlétük, munkájuk, szemléletük a lap növekedését, szellemi terebélyesedését és programjának alakítását jelenti.

És jöttek a gondok: a lap betájolása, orientációja, koncepciója. Egy kapaszkodó, bontakozó, erejét gyűjtő irodalom egyetlen lapja. „Egyke.” Mi legyen szerepe? A helyzet, a gyakorlat, az idő válaszolt a kérdésre: nem lehet csoporté, nemzedéké, iskoláé – legyen mindenkié. Tehetség, kezdeményezés, gondolkodás, erkölcsi felelősség közös irodalmi tulajdona. (Afféle irodalmi népfrontállapot.) De ne legyen csak egyarcú, az irodalmon kívül adjon helyet történelemnek, szociológiának, nyelvészetnek, néprajznak, a nemzetiségi élet minden jellemző ágának: legyen tehát több funkciót betöltő lap. Emellett sorra bemutatta a szlovák és cseh irodalom akkori legjobb alkotásait, jelezte a szomszédos irodalmak mozgásirányát, olykor vállalkozva világirodalmi tudósításra is. Szerkesztési elv volt a véleménycsere s annak szervezése. Vita tárgyává tettük többek között a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetét; a nemzetiségi kultúrák szerepét; a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségeit a szocialista irodalmak progresszív áramlataihoz, illetve az európai irodalmakhoz; a szocialista irodalmak együttélésének tapasztalatait; a nemzetiségi irodalmak műfaji jellemzőit; az iskolai irodalmi nevelést; a realizmus, a dekadencia, az irodalmi nemzetköziség, a sematizmus, antisematizmus problémáit; a színjátszás és drámaírás gondjait; a műkedvelő csoportok helyzetét…

S közvetítettük a szomszédos irodalmak vonatkoztatható eszmecseréit is.

Vállalva irodalmunk lehetőségeit, s vállalkozva a lehetetlenségre is.

Ismeretlen volt az Irodalmi Szemle, idegenek voltunk, újak. Így, ajánlólevelek nélkül indultam világgá, bemutatkozni, elmagyarázni magunkat. Prágába, Moszkvába, Kijevbe, Leningrádba, Budapestre, Szegedre, Varsóba, Katowicébe, Kolozsvárra, Bukarestbe, Újvidékre, Belgrádba. A víz fölé bukkantunk. Személyes szerkesztői kapcsolatot teremtettünk a Slovenské pohladyval (a Szlovák Írószövetség lapja), a Plamennal (a Cseh Írószövetség akkori havilapja), a Kortárssal, lengyel lapokkal, az ukrán folyóirattal, a moszkvai Novij Mirrel, a Tiszatájjal, a Korunkkal, az Igaz Szóval, a Híddal. Állandósítottuk a szerkesztőcserét; minden találkozó mindmegannyi konfrontálási lehetőség, ismerkedés a másféle helyzetekkel, a másféle gondolkodással.

Kis irodalom nem lehet meg önmagában.

A hatvanas évek elejéig szellemi életünk hangsúlyozottan határon bévüli: az országhatár meghatározó szellemi-irodalmi határ is. Irodalmunk történései – szinte egy évtizedig – szigorúan belügyként kezeltetnek. Elsősorban a hazai valósághoz való viszonyunkat hangsúlyozzák. Máig is hallom azt a tekintélyes véleményt, mely szerint az itt élő magyaroknak annyi közük van Magyarországhoz, mint Vietnamhoz. Az akkoriban Magyarhonból idelátogató írók bántóan és kínosan tartózkodóak voltak irodalmi dolgaink iránt. A maihoz képest zárt világ volt ez, mintha ablaküvegen át néztük volna egymást. A hatvanas évek Magyarország önújrafelfedezése, de a nemzetiségek felfedezésének ideje is. Irodalmunk ezáltal megszűnik csak belügy lenni, s fokozatosan alakulni kezd egy másféle állapot: a kettős szellemi honosság, kettős irodalmi állampolgárság. Így lehet hídszerepünk, így alakulhat ki irodalmunk jellegzetes autonómiája is.

A XX. kongresszus életre keltette társadalmi és irodalmi mozgás inspirálta e folyamatot. Tágultak irodalmunk s gondolkodásunk határai; e szándékot szerény adottságaival munkálta az Irodalmi Szemle.

Számomra mindez gazdagító emberi tapasztalás: ez időben ismerkedhettem meg Forbáth Imrével, Illyés Gyulával, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Tamási Áronnal, Balogh Edgárral, Darvas Józseffel, Dobozy Imrével, Dobossy Lászlóval, Gáll Ernővel, Szalatnai Rezsővel, Győry Dezsővel – a magyar (s mondhatnánk a közép-európai) irodalmi élet egy más rétegével. Tapasztalat, műveltség, megküzdött írósorsok és nehéz kiteljesedések: élmények, beszélő-mesélő irodalmi okítások, intelmek – az ilyen írói életutak melegítenek, emelnek, biztatnak, magatartást szabnak.

Még nem ért véget irodalmunk intézményrendjének megteremtése: további tíz esztendő. Javaslatok, kérelmezések, így lesz nemzetiségi díj, majd később Madách-díj. És még egy nekifutás, a könyvkiadó! 1954-ben megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, csupán kicsi folt maradt belőle, egy szerkesztőség. A visszaesés már-már a földet súrolta. Így múlt el közel másfél évtized. Aztán a javaslatok, kérelmezések kálváriája ismét: 1967-től félönállóság, 1969-től Madách Könyv- és Lapkiadó, melynek vezetője lettem.

Ennyi az írói előtörténet: hosszú, túl hosszú idő.

Első könyvem 1963-ban jelent meg: Messze voltak a csillagok. „Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny vagyok az emberi megaláztatás iránt. Élményem a megaláztatás: gyermek- és ifjú éveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződött, él, hat nemzedéken át. Tucatnyi embersors görcsölődött belém, oktalan tragikus sorsoké… Jó lenne már szép emlékekről írni. Sajnos, én még nem tartok ott. Előbb szeretném látni egy tragikus sorsú nemzedék elmosolyodását…”

Ezt írtam első könyvem, próbálkozásom elé.

Írjál úgy, ahogy beszélsz, ajánlotta valaki. Ezt tettem. E kisregény leföldelte bennem a keresést. Műfajom lett a próza. Az első könyv egyszerre emelkedés és zuhanás, remény és kétség. Az ember épp hogy bepillant az irodalom tükrébe, máris pironkodva takarja el arcát. Az igazi próba a második könyv, mondják. Én nem tudok könyvben vagy csak könyvben gondolkodni. Lehet ez alkati gyengém, de inkább a helyzet teszi, gondolom.

A csehszlovákiai magyar irodalomban sok a meghatározatlanság: helyzete, funkciója, kötődései. Elmosódottak belső, műfaji, eszmei, gondolati hagyományhatárai is. Ilyenkor érzem, hogy elégtelen irodalmunk akkumuláló ereje, érzem azt is, hogy valóságunk számunkra nem elég parancsoló: nem mindig önkezünk gyúrta agyagból építkezünk – mennyi leértékelt, előre gyártott darabot s bazárholmit építettünk már be irodalmunkba. Fábry valóságirodalom-igényét mondjuk, idézzük mint tételt, de hol van realizmusszemléletünk határa, határai? S egyáltalán: mit jelent számunkra valóságirodalom és realizmus?

Távol áll tőlem a gondolat, hogy a magam szemléletét valakire rátukmáljam. Sorsok, sorsutak, sorsállapotok, ezt próbálom epikává fogalmazni. Sorsregényeket írok. Földönfutók című regényemet a csehszlovákiai magyarság kollektív vád alá helyezése ellen írtam. A Földönfutók a büntetés, a meghurcolás, a sérelem könyve. Úgy éreztem, el kell mondanom a valót, s a hírmondást nem lehet a történelem kénye-kedvének visszhangjára és kozmetikájára bízni. Szemtanú voltam. Azért is írtam ezt a könyvet, hogy szabaduljak a rám bélyegzett bűnvádtól, azért is, mert nem ismerem el a vádat, miszerint e népközösség egy szálig a haladás földönfutásra ítélt ellensége.

Oktalanul bűnhődött kisembersorsokat mondtam el. S miközben írtam, kerestem a történelem (az akkori helyzet) rendelkező erőit. Az összefüggéseket, a szélesebb, a magasabb rálátást: messzire, egyre messzebbre vezettek a szálak, egészen az akkori világpolitika csúcsáig. Akkor, ismereteim első szintjén úgy látszott, hogy ez országos ügy. Nem csak az volt. A világpolitika feszültsége ért testünkhöz – majdhogy belepusztultunk. Frázisnak tűnhet, mégis igaz: mint nemzetiségnek politikai jelentésünk van. Hatvan esztendeje a politikum életünk állandó tényezője, s meghatározója minden eddig megélt társadalmi változásnak. Népközösségünk és az egyéni sorsok történelmi jelentésű feszültségei nagyrészt politikai eredetűek. A sorsok, a magatartások így tulajdonképpen politikai-történelmi helyzetek lecsapódásai. Az írói toll itt kényszerűen a felettünk lévő erővonalak feszültségmérője is.

Életünk folyamatában így meghatározó esemény- és erőgócok keletkeznek: a földönfutás idején az embersorsok és a történelem rendelkező erői messze voltak egymástól. Ilyen képlet tudatában hogyan lehet elmondani az emberi igazságot?

Kérdezem magamtól, miért húsz év múltán erősödött fel bennem a közösségi sérelem elmondásának kényszere? A sérelemből félelem nő először, aztán hosszú bizonytalanság. A mi időnk tulajdonságai, az események, a történtek összefüggései csak később láthatók és tudhatók. Ezenkívül bátorítás, az élet bátorítása is kell ahhoz, hogy a rossz az igazmondás kényszerévé alakuljon. A sérelmek igazmondásának is van átfutási ideje.

Harmadik regényemben, az Egy szál ingben címűben is egyén és történelem, közösség és történelmi mozgás viszonyát kutatom. Azt próbálom megmutatni, hogy milyen emberarcokat, tartásokat, lelkiállapotokat szül a folytonos leterhelés, az állandóan változó helyzet. Követtem olyan sorsok nyomát, amelyek „párhuzamosan” futottak az idővel – volt látszatörömük, valójában a hatalmat szolgálták ki. Emberi fennmaradásukért tették. Szolgálatért megmaradni: nem új képlete a történelemnek. E magatartás szüntelen, minden helyzetben újratermeli önmagát. Szükség van rájuk: besúgókra, börtönőrökre, sokféle hivatalnokokra, az álmukban is szalutálókra, az idő lakájaira. Az ilyen életeknek van egy csúcsra futásuk, aztán – amint leszolgáltak, csörgő medáliákkal – a hosszú foszlás ideje jön.

Nyomon követtem az élet egy szál ingeseit, a történelem meztelenjeit a történelmi közmunkára mindig kiparancsolhatókat. Azt az embert, akinek testébe évszázadok során kalapálták az alázatot, az engedelmességet, a meghajlást: azokat, akiket a megmaradás félelme őröl, akik a parancs, a trombita hangjára mindig a sorakozóhelyre futottak. Az ilyeneknek egy okosságuk van: megvárni, kivárni a rossz idő végét – így maradni meg. Egyszerre hány élet morzsolódik az ilyen engedelmes sorsokban? Hányszor hal meg az ilyen ember, amíg az élet engedelmességgé és alázattá csitul lelkében?

Felmutattam az ellenállók sorsát, a szembeszegülőkét, akik életükkel keresztezték a történelem gonosz útját: azokat, akik tudják, hogy a történelem nagy folyamát látják, s életük apró kis köreiből mindennap elindulnak egymáshoz, együtt akarván kapaszkodni vágyott életük felé.

Kérdés, hogy a sorsok, a sorstörténelem irodalmi megfogalmazása hitelesíthető-e? Van-e objektív bizonyító ereje? Realizmusereje?

 

Vox humana, erkölcsirodalom – e könyv írása közben gyakran gondoltam e Fábry-fogalmakra. Életműve döbbenetes következtetéseire: a politika, a történelem ránk csapó hullámaival szemben egyetlen fegyver van: az emberség, az ember jogait és szabadságát védő erkölcs. Embernek maradni az embertelenségben. Fábry ezt a fasizmus – antifasizmus, a háború és béke viszonylatában konkretizálja. Foglalkoztat a kérdés: a vox humana miként bontható le a hétköznapok történelmére? Mennyiben fegyver e tétel a nemzetiségi lét változó helyzeteiben? S főleg: miként váltható aktív, aktivizáló szellemi erővé?

Nem az igazát vonom kétségbe, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy e tétel az elszenvedett történelem kissé félelmetes tanulsága. Mára már van egy gyengén hangzó felhangja is. Irodalmunk egész hatvan évében kimutatható a védekezés, talán mondjuk így: az aktív védekezés mozdulata. Az elszenvedett történelmet küzdő történelemmé, emberséget kiküzdő jövővé kellene változtatni – így gondolom én Fábry aktualitását.

A magam nemzedékének még élménye a paraszti világ előző létformája, de élményünk a létformaváltás is. S az is, ami most van. Negyedszázaddal ezelőtt írott, íratlan vélemény volt: a csehszlovákiai magyarság megtartó ereje a falu. Mára urbanizálódó nemzetiség lettünk. A magyar lakosság szociális átrétegeződése szemünk előtt zajlott és zajlik, életünk következtető, összegező sémái egymás után halványulnak. Más helyzet részesei és tanúi vagyunk. E másság számunkra lényeges vonása, hogy a közösségi élmény helyébe az egyéni élmény (és érdek) tolakszik. Jobban látszanak az egyéniség-, a személyiségjegyek. Az egyén és történelem viszonya az egyén és egzisztencia problémájára vált. Azaz: életérzésváltozás. Ezt kívántam jelezni legújabb, Hólepedő című könyvemben. Mindenkinek meg kell küzdenie önmaga életét, ez a könyv alapgondolata.

Sok minden változott az elmúlt negyedszázadban, de a lét, az emberi-nemzeti fennmaradás, a megmaradás kérdése ugyanaz marad.

Irodalmunk továbbfejlődése? Foglalkoztató gondom. A Fábry halála óta keletkezett légűr – főleg a kritikában – mindmáig tart. Megrendült a kritikai értékrend, az elvi mértéket, az elemző konfrontálást (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) egyéni hozzászólások, erősen szubjektív vélemények, nemzedéki, baráti szimpátiák, unszimpátiák helyettesítik. Kritikánk nem gondolkodik irodalmunk egészében. Megnyilvánulásai inkább általánosak, mint konkrétak. A minősítések határai így összefolynak, elmosódnak. Az elvi mérték bizonytalansága megszüli a helyzet szélsőségeit; a radikalizmust, az önkikiáltást, hisztérikus ordítozást, az irodalmi feljelentést, a gyáva elhallgatásokat és megkerüléseket, a hitoktató kritikusi pózt. Úgy érzem, hogy a szépirodalmi művek többet mondanak, mint amit kritikánk ebből meghallani és felmutatni képes.

Gondolom, hogy a közeljövőben nehezen lesz elkerülhető a kritika kritikája.

A magyarországi irodalomkritika növekvő mértékben foglalkozik könyveinkkel. A minősítés szempontjai és következtetései gyakran eltérőek a mienkétől. Van példa sok mindenre. Vannak művek, amelyek nagyobb hangsúlyt kapnak magyarországi lapokban, mint itt, és fordítva. Mi lesz tovább? E minősítő különbség kiegyenlítődik-e avagy elmélyül?

Kritikánk által bizonytalanul fogalmazott irodalomszemléletünk, irodalmunk realizmusvonulata s realizmusunk sajátos jelei. A társadalmi-nemzetiségi önismeret szempontjából milyen művek, jegyek, tendenciák jelentik a csehszlovákiai magyar irodalom valóságszemléletét? Alapvető kérdések.

Foglalkoztat a magyar nemzetiség önmagához való viszonya. Anyagi növekedésünk kimutatható. De szellemiekben, intézményekben, erkölcsiekben az ötvenes évek nagymértékű kibontakozása hol tart ma?

Gondjaim vannak, egyéniek és közösségiek. Amit leírtam, életemnek csupán egy rétege; remélem, hogy lesz módom továbbmondani a megélt időt.

 

S azóta? Több mint negyedszázada Bodrogköz az anyagi gyarapodás idejét éli. Amióta e táj kivált a mindenségből, ilyen gazdagodó ideje nem volt még. Ahányszor hazamegyek, ez tűnik szemembe: az építés. A bodrogközi történelem most az építkezés korát jelzi. Sorolhatnám: utak, iskolák, kórház, sportlétesítmények sora, egészséges ivóvíz, állami gazdaságok, szövetkezetek, gyümölcs- és szőlőtelepítések. És házak, házak… Az erre utaló számadatok, statisztikák szinte frázisként hangzanak már. Beleszoktunk a korba, ez természetes. Mindez nem ajándék – munka, szorgalom eredménye. Bodrogköz dolgozik, termel, s ezáltal gyarapszik.

Igen, a tárgyi világ építményei felmutathatók, kimutathatók, szemmel is mérhetők. S az emberek? A munkahelyi közösségek, a faluközösségek, Helmec közössége? A paraszti, a kisiparos-, kereskedő-, a napszámos-, a béreslét mivé alakult harminc év múltán? Milyen ma a bodrogközi társadalom? Kínálkozik – mint másutt is – az egyszerűsítő válasz. Igen, az egyszerűsítő válasz. Igen, az egyezés sokféle, a fejlődés tendenciái legfeljebb fázisbeli különbséget mutatnak az ország más részeihez képest. S az eltérő, a megkülönböztető vonások?

Vannak. Csak erről keveset szólunk. Az elmúlt esztendőknek a Bodrogközről tudósító írásai javarészt a táj szépségét, a népművelés gondjait, kommunisták helytállását idézik-mondják. A szükségesről beszélnek, a szépről, a valamikori állapotokról; néprajzi, népművészeti mozaikdarabokat mutatnak a széles közvélemény elé. Valamiféle idillikus kép áll mindebből össze, pedig a Bodrogköz nem idill. Sohasem volt, ma sem az. Érdekesen „elmellőzzük” a Bodrogköz társadalmi valóságát, emberi-nemzeti önismeretünk egyik forrását. Pedig a társadalmi átformálódás, a szociális átrétegeződés, a demográfiai robbanás második, harmadik hulláma itt is nyomon követhető tanulságos folyamat.

Negyedszázada falusi család-rokonság közepén ülhettem. Kiterjedt, nagy közösség, az együvé tartozás megfogalmazatlan, mégis erős érzésével. Az ünnepek, a jókedv, a gyász, az egymást segítő munka alkalmai: mindannyi melengető összejövetel. Egymás nézése, kérdezése, az események közös tudomásulvétele: matuzsálemek és felnőttek beszédét figyelő gyermekszemek. Ez volt az idő felső és alsó határa. S közte nemzedékek arca, nagy tabló, amelyet évszázadok óta festenek. E széles rokonság az idő mélyéből jött, rázták háborúk, tragédiák, halálok: mindennek ellenére volt, fennmaradt, hatott. Összetartotta őket a föld, ez volt a kenyéradó, a mindenható – a cél: sorsok, lehetőségek meghatározója. Innen, a földtől kezdődnek az elágazások a parasztcsaládok feszítő emberfölöslege folytán – a kőműveskanál, a suszterkalapács, az ácsszekerce, a tanítóság s a papi reverenda felé.

A termelői parasztközösségek lazulásának, belső differenciálódásának folyamata már a szemem előtt játszódik. De a nagy rokonság együtt van, az otthon, a család, a föld, a munka mind a falu közösségén belüli valóság.

Ez volt az utolsó történelmi fényképfelvétel. A háború utáni negyedszázad elporlasztotta e nagycsaládot. A mezőgazdaság kollektivizálása a migráció nyitánya is. Építkezésekre, ipari vagy ipari jellegű munkahelyekre a falvakból áramlik a munkaerő. Nehéz, ellentmondásos folyamat. A szocialista mezőgazdaság kezdeti szakasza nem karnevál. Szervezőket, parasztokat sokszorosan megterhelő küzdelem. Új fogalmak születnek: kétlakiak, bejárók, eljárók, ingázók. A föld még jelen van, de már nem meghatározó erőként. A Bodrogköz viszonylag zárt, archaikus közössége az iparral ismerkedik, az ipari munka belső ritmusával. Más lüktetés, más dinamika ez, mint a föld élete, a vetésé, a szántásé. S ezt a mást tanulni kell. Az ötvenes évektől kezdődően a Bodrogköz hatalmas iskola, építő, ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közlekedési szakmák sorát sajátítják el az emberek. Alakul, teremtődik a bodrogközi ipari munkásság. Létrejönnek a szellemi kibontakozás intézményes feltételei: az iskolák, a népművelési, egészségügyi, közigazgatási, szakágazati irányítás létesítményei és szervei.

S kibontakozott a migráció második fázisa: a városba menés, költözés. A bejárás, a kétlakiság, az ingázás az idősebb nemzedék létformája. A negyedszázad előtti család és rokonság akkori legfiatalabbjai városi szakmunkások. Elmennek, városba települnek. Kassa ipari-szellemi vonzása óriási. Tudjuk, az urbanizálódás világméretű folyamat, a Bodrogközt sem kerülte el. Itt faluról Helmec kisvárosi méreteibe, onnan Kassára mennek. Következmény: a Bodrogköz egyes falvainak fogy a lakossága. Különösen a peremfalvaké, amelyeknek csökkent a gazdasági-társadalmi funkciója. Igen, vannak új házsorok, lakóik többnyire fiatalok vagy már középkorúak; s vannak – ugyanabban a faluban – elöregedő, illetve elöregedett utcák. A Bodrogköz falvaiban egyre több az eladó ház. Királyhelmec lakossága az elmúlt harminc évben nagyrészt kicserélődött. A lélekszámban stagnáló, fogyó faluközösségek új helyzetet teremtenek; többféle ágazó társadalmi, szociális, nemzetiségi problémákat vetnek felszínre.

Jellegében a Bodrogköz mezőgazdasági termőterület; az átrakodó állomást kivéve ipari létesítményei helyi vagy járási szintűek. Innen ma is sokan utaznak. A hajnali-esti munkásvonatok és autóbuszok e táj jellemző jegyei. A valamikor archaikus, mozdulatlan Bodrogköz ma mobilis országrész. Korán kél és korán fekszik. Izgalmas vizsgálatok tárgyát képezhetné: a mai bodrogközi ember napi hasznos idejéből mennyit tölt tengelyen? Izgalmas volna e számokat a társadalmi aktivitás nyelvére fordítva értelmezni.

A járások átszervezésével 1960-ban Királyhelmec megszűnt járási székhely lenni. Kárpótlásul megmaradt a városi rangja. Ezáltal megszakadt egy sok száz éves folyamatosság. Egy kisvárosi jellegű közösség, amely a maga szintjén történelmi szerepet játszott, hangsúlyát vesztette. Csökkent társadalmi, politikai, kulturális irányító funkciója. Önmaga múltjához képest fejlődik; viszont az ország hasonló szintű kisvárosaihoz mérten gyarapodásának milyen az üteme?

Lackó Józseftől, a városi nemzeti bizottság elnökétől tudom: a városnak fejlesztési gondjai vannak. Lakásépítés, közművesítés. Halljuk, olvassuk a kulturális rendezvények hírét. Mégis izgat a kérdés: Helmec közössége mennyire hordozója e kultúrának, mennyire képes betölteni, folytatni a Felső-Bodrogköz szellemi központjának szerepét?

Nem csak kenyérrel…

Van itt sokféle jó. Valamikor karácsonyi kántálások után szoktuk bekiáltani a házakba: bort, búzát, békességet. Megterem minden: sok búza, hús, gyümölcs és bor. Mindenből sok. Az ember arcához, szorgalmához alakul a táj is. S a kultúra, ami a pódiumról szól, ami a házakba költözik, az milyen?

Kiművelődött egy pedagógus értelmiség, orvos értelmiség, agrár értelmiség, sok képzett irányító és szervező. Számukhoz, műveltségükhöz képest érződik-e kultúrateremtő erejük? Ezt már sokan kérdezték, igen. Én sem tudok mást, mint önmagunkat kérdezni. Magamtól is csak ezt kérhetem számon: mit tettem, mit teszek a Bodrogköz világgá mutatásáért? Az ország és a Bodrogköz, a világ és a Bodrogköz viszonyát kell ügyelnünk. A korai halált halt Tolvaj Bertalant említeném; ő ezt fogta fel, a világhoz kötődés szükségét. Épített és ablakot nyitott: cselekedett.

Hatalmas pergamentekercset kellene göngyölíteni, s írni mindazok nevét, akik életükkel, munkájukkal, tudásukkal emelik, szépítik a Bodrogköz arcát. Mert becsületünk, önbizalmunk s jogunk is ennek arányában s ezáltal leend.

 

Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia

Talán egyetlen nemzedék sem adott annyi embert, annyi nevet a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar szellemi életnek, mint az 1930-asoké. Ebben az évben született Dobos László, Duba Gyula, Veres János, Török Elemér, Szeberényi Zoltán, hogy csak a nemzedék ismertebb literátorainak nevét sorakoztassam ide a példa kedvéért. Ennek a jelenségnek feltehetően több elfogadható magyarázatát is lehetne találni; az egyik minden bizonnyal az emberi életnek a háború és a jogfosztottság évei után ugrásszerűen megnövekedett lehetőségeiből, az emberi cselekvés hirtelen kitágult térségeinek tényéből indulna ki. Dobos Lászlóék generációja tizennyolc-húsz-huszonöt éves volt azokban az esztendőkben; a társadalmi cselekvés igénye és az íróvá válás folyamata elválaszthatatlanul egybefonódott bennük. Valószínűleg külön feladata lesz majd az elkövetkező idők csehszlovákiai magyar irodalom- és nemzetiségtörténet-írásának, hogy külön is megvizsgálja e nemzedék irodalom- és nemzetiségtörténeti szerepét, elemezze föllépésüknek és ténykedésüknek a körülményeit, feltételeit, rögzítse letagadhatatlan erényeiket, értékeiket, ám számot adjon hibáikról, mulasztásaikról is. Addig azonban még sok víz le fog folyni a Dunán, Garamon, Ipolyon és Bodrogon. S most veszem csak észre, újraolvasva a Dobos Lászlóval készített beszélgetésünket, hogy néhány személyesre hangolt vallomással és töprengéssel bizonyos értelemben ennek az összefoglaló munkának is „eléje dolgoztunk”.

 

Szoktál-e álmodni?

 

Viszonylag keveset alszom, így fukarul bánik velem az álom. Sokat verekszem álmomban kígyókkal, gonosz, erős állatokkal. Emberekkel is. Olykor megtörténik, hogy elindul valaki felém, jön, jön… Azt várom tőle, hogy ne bántson, hogy jó szándékkal közelítsen és érintsen meg.

 

Van-e olyan kérdés, amelyre egy ilyen beszélgetésben nem, vagy nem szívesen válaszolnál? Elmondhat-e mindent magáról, a családjáról, hozzá közel álló személyekről s egyáltalán a világról az író, vagy lehetnek az életében tabunak számító kérdések, érzelmek, tapasztalatok?

 

Mindent el akarok mondani, amit tudok magamról és az életről, hangzana a hirtelen válasz. De nem önmagamért vagy legalábbis: nemcsak önmagamért. Az író élete önmagában nem érdekes. Életrajz, mint sok más emberé. Az én-világ, a személyes élmény és tapasztalat csak az írással, a művekkel kapcsolatban kaphat más jelentést. Az irodalommal egyidős kérdés: az írói életrajz miként viszonyul a műhöz? Tolsztojról írják: közel hatvan éven át, első írásától az utolsóig, állandóan magáról beszél. Idézhetnénk példát sokfélét, élményközpontú életműveket éppen úgy, mint a történelemből építkezőket… A hangsúly mindig a művön van, a mű igazsághitelén és művészi erején. S így a kérdés könnyen megfordítható a megfigyelt világnak, az életemnek van-e igazsághitele?

Vagy másként fogalmazva: megkerülhetem-e, átléphetem-e magamat? Képtelen vagyok rá, így érzem. Mindent el akarok mondani, aminek irodalmi megformálására képesnek érzem magamat – elhallgatások, átlépések, taktikázás nélkül. Életemnek érzékeny, nehéz szakaszait is. Nem ismerem el a megrostált írói beszédet. Természetesen nemcsak a magam életének „ki vagyok”-igazságaira gondolok, hanem a tények és összefüggések bizonyító erejére. Az igazmondás nem jelent egyet az önigazolással; nem szeretném újraszenvedni életünk eme rákbetegségét.

Van olyan vélemény, mely szerint meg kell várnunk a dolgok kimondhatóságának idejét! Ha ez igaz lenne, örök életért kellene könyörögnünk. A dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése. A kimondhatóság ideje bennem van: ha érzés, gondolat, ítélet, tapasztalat irodalommá érik, fogalmazódik bennem, ki kell mondanom.

 

Van-e valamilyen általánosítható, napi időbeosztásod?

 

Egyre erőteljesebben tudatosul bennem az idő: az irodalmilag hasznos idő szüksége és értéke, s ez nyilván nemcsak az én gondom. Tulajdonképpen minden irodalom és kultúra versenyt fut az idővel, így a miénk is. Én is. A művelődés, a tájékozódás, az anyaggyűjtés, a feltöltődés és maga az írás – mind, mind idő. S itt meg kell jegyeznem, hogy az irodalom jelentős része, a csehszlovákiai magyar irodalom különösen, „másodállásban” születik. Maradék időben, a nap egészéből kiszakított, ellopott, kikényszerített időben.

A kötelesség, a munkahely elveszi a nap legjavát, időben és erőben egyaránt. Munka és szabad idő: e kereteken belül kényszeríti magát az ember egyféle rendszerességre. Más megoldás nincs. Az én szabad időm: az est és az éjszaka. Sokáig vártam lakásra, ezalatt rászoktam az éjszakai munkára. S ez beidegződött. Az éjszaka csendje.

 

Valaki azt mondta: irodalmunk – amatőr irodalom. Találónak, a lényeget megragadónak, korlátainkra, lehetőségeinkre igencsak jellemzőnek érzem ezt az újabb kifejezést is: másodállásban született irodalom…

 

Tudni kell azonban, hogy ma már az irodalom nem lehet csak alkalmiság dolga, a rövid és hosszú lejáratú teendők sorában nem szorulhat vissza a második, harmadik, sokadik helyre. Az irodalom főállás kell legyen, a napnak nem maradék, hanem fő idejét igényli.

A háború utáni kibontakozásnak objektív késleltető akadályai voltak. Ma ilyenek már nincsenek. Ezáltal megszűnik a külön megméretés, a külön megbírálás oka: a nemzetiségi irodalom önmagában még nem jelent sem erkölcsi, sem művészi minősítést. Irodalmunk egyre szélesebb területen válik a konfrontálás tárgyává, megméretünk a nemzeti irodalom serpenyőjén is. Azaz a teljesítmény, az egyre nagyobb teljesítmény igénye tüzes vasként naponta ér nyelvünkhöz. (Szerintem ez kell, hogy vonatkozzék nemzetiségi létünk minden területére.) Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia. S hogy ez lehetséges, azt a százados elnyomást, bezártságot élt népek írói bizonyítják, akik remekművekkel robbantak a világirodalomba. Például a dél-amerikaiak. De más vonatkozásban se menjünk messzire: Sütő András három drámája, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye olyan művészi tények, amelyek a kortársi magyar irodalom felső szintjéhez zárkóznak.

Mindehhez idő kell, idő…

És persze tehetség.

Némi könnyítést jelentenek a rokon foglalkozások – az újságírás, lap- és könyvszerkesztés, az oktatás, az ismeret-, műveltség- és információszerzés különféle lehetőségei. Igen. Nem kevés segítséget nyújtanak az írónak a két-, három- és hathónapos ösztöndíjak. Igen. De az alkotás szempontjából mindkettő átmeneti állapot. Utána ismét csak jön a mindennapi írás gondja: a szabad idő, az irodalmi hasznos idő fojtogató szűkössége. A lépéstartás egyenlőtlen viszonyai: mert az írás – állandóság.

A magunk berkeiben két ember függetlenítette magát e körforgástól: Fábry Zoltán és Szabó Gyula. Hátukat a keresztfának feszítve éltek, aszkéták módján vállalva minden szembejövő rosszat.

De – gondolom – nem is az író egyéni időbeosztása érdekes, hanem az irodalom ideje, amiből levezethető az egyéni alkotás kényszerítő ritmusa is. Érdekes kísérlet lehetne behatárolni a csehszlovákiai magyar irodalom jelen idejét. Hol tartunk? Egyidősek vagyunk-e irodalmi önmagunkkal, a mindenkori nappal? Nem történeti-irodalomtörténeti életkorunkra gondolok, hanem társadalmi, gondolkodásbeli, műfaji, esztétikai felnőttségünkre. S elsősorban a társadalmi történés meg az irodalmi idő összhangjára. Sokszor az a benyomásom, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom úgy lélegzik, mintha örök élete lenne. Lassúnak érzem irodalmunk belső ritmusát, reflexeit, reagálásait, csatlakozásait. Háború utáni semmiből indulásunk nem lehet irodalomfogytiglani menlevél. Sokáig időzünk egy-egy helyen, egy-egy helyzetmegállapítást, fogalmat, tételt negyedszázadig is használunk és alkalmazunk.

 

Jellegzetesen egyműfajú író vagy. Eddig három regényed jelent meg, s készen van a negyedik is¹; nem írtál novellát, elbeszélést, drámát, gyermekirodalmi vagy ifjúsági művet, nem foglalkoztál műfordítással. Milyen elhatározások, illetve adottságok magyarázzák írói gyakorlatodban ezt az egyműfajúságot?

 

Ez látszat. Kezdeti műfajom nem a széppróza volt; rövidebb publicisztikai írásokkal kezdtem. Később kritikával, kultúrpolitikai és elméleti írásokkal folytattam. Bennem sohasem a műfaj fogalmazódott meg elsőnek, hanem a mondanivaló, a tennivaló. Nem tudok műfajokban gondolkodni, ez talán gyengém is. Hogy most szépprózát írok, az nyilván a körülmények, a meghatározó események kérdése is. Más elfoglaltságok miatt eddig keveset írtam, az egy- vagy többműfajúság kérdésének eldöntését ezért még korainak tartom. Különben foglalkozom a drámaírás gondolatával, s gyermekkönyv tervét is melengetem.

Aztán van, illetve volt egy másik „műfajom” is: az irodalomszervezés meg a lapszerkesztés. Erre ment rá több mint tíz esztendőm. Ez könyvre átszámítva – nem is tudom mennyi. Az ötvenes évek elején, Pozsonyba kerülésemkor kezdett formálódni a szlovákiai magyar szellemi élet. Akkor a közösségszervező munkát tartottam elsőrendűnek. Ma már szinte hihetetlen, s talán mulatságos is, de volt egy szakasz az életemben, amikor a szervezési és szervezeti tennivalókat fontosabbnak tudtuk, mint a műveket. Holott tudvalevő, hogy az irodalmat a művek teszik és határozzák meg. Akkor arról volt szó, hogy megteremtsük a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának intézményes feltételeit, azaz, hogy létrehozzuk azokat az intézményeket – szervezeti tömörülés lehetőségét, irodalmi lapot, könyvkiadót, irodalmi díjat –, amelyek nélkül irodalom nem létezhet. Utólag tudatosítom, hogy az irodalomszervezés „műfaja” igencsak hálátlan dolog, kevés a becsülete. Pedig tapasztalataim szerint a kis irodalmaknak, a felfejlődő irodalmaknak erős szervezési gócokra is szükségük van.

 

Jó lenne, ha most „tetten érhetnénk” íróvá válásod pillanatát, illetve személyeden keresztül megragadhatnánk azt a folyamatot, amelynek során az ember természetes közlésvágya minden mást legyőző és háttérbe szorító közléskényszerré alakul át. Ki kellene emelnünk ennek a folyamatnak a meghatározó mozzanatait, személyes és történelmi-társadalmi összefüggéseit. Az első regényedet tehát nem lebecsülendő irodalomkritikai, lapszerkesztői és közírói tevékenység előzte meg. A kérdésem: mi volt még ennek is előtte?

 

A mű előtörténete, illetve az az emberi-írói felkészülés, ami ezt megelőzte, benne van a könyveimben. A magam részéről nagyképűségnek tartom az „írói gyermekkor” részletezését. Egy kis kitérő: a diploma megszerzése után a főiskolán maradtam tanársegédként. Irodalomelméletet tanítottam, esztétikát; zöldfülű kezdőként. És nyilván fontoskodón. Valahányszor erre gondolok, restelkedem. Ma azt tartom, hogy lehetetlen az írás, az írásművészet elméletét tanítani és magyarázni az írás konkrét tapasztalata nélkül. Ahhoz, hogy az ember elméleti következtetéseket vonhasson le, ahhoz, hogy általánosíthasson, előbb meg kell járnia az írás mennyét és poklát.

Az Irodalmi Szemle nemrégen fejezett be egy sorozatot Első közlésem címmel. Én is gondolkodtam azon, hogy megírom, felmutatom az első képet. Meggondoltam. Tudom, az emlékezés csábító, különösen, ha egy irodalmi lap közönsége előtt történik. De hát kit érdekel az én írói gügyögésem? Most, irodalmunk fejlődő szakaszában miért fontos ez? A megjelent „első közléseket” olvasva az volt a benyomásom, hogy gyermekkori képeinket rakosgatjuk udvariasan mosolygó emberek elé. Meggyőződésem, hogy irodalmunk mai fejlődési szakasza nem a korai memoárokat igényli. A személyiség útja, kibontakozása lehet példa, lehet tanulság, lehet történeti-irodalomtörténeti elem. Jellemezheti, teljesebbé teheti a korképet. Igen. A mi esetünkben – irodalmunk súlyához képest – mégis elsietettnek éreztem ezt a mozdulatot. A korai kis memoárok egyféle nosztalgiát hordoznak; a vissza-visszanézés ellágyít, lelassít, a személyiség önfelértékelésére csábít. S végső fokon irodalmunk súlyponti eltolódását hozza magával.

 

Azzal, amit mondasz, nem egészen értek egyet. S távol áll tőlem, hogy a folyóirat szerkesztőjeként a bizonyítványunkat magyarázzam, úgy sejtem mégis, hogy félreértetted a szerkesztői elgondolást. A sorozat elé írt bevezető jegyzet, véleményem szerint világosan, érthetően beszél. Hadd idézzek most belőle néhány mondatot: „…az irodalom változásaira, fejlődésére igenis hatást tesz az én-tudat megléte vagy hiánya. Az én-tudat pedig a literatúra fogalomrendszerében az irodalmi lexikonokat, történeti munkákat az alkotás gyökereit kereső monográfiákat és írói interjúkat jelenti s még ezen túl számlálatlan sok dolgot. Egyszóval: önismeretet (…) Csak a biztos én-tudat, azaz önismeret után beszélhetünk öntudatról, eszmeiségről és irodalmi feladatokról.” A fentiek értelmében pedig nem éppen lebecsülendő szerep jut a sorozat által szorgalmazott emlékezéseknek, visszatekintéseknek, önélveboncolásoknak is.

 

Értem, amit mondasz, a véleményemet mégis csak ismételni tudnám. De térjünk vissza inkább az eredeti kérdéshez.

Emberi-írói felkészülésen én az anyaggal vívott állandó küzdelmet értem. S e küzdelem tárgya a csehszlovákiai magyar múlt és jelen: az emberi lét kiteljesedéséért folytatott permanens küzdelem. Ebből nőhetünk valamivé…

Hogy mikor indul az emberben az író, nehéz meghatározni. Vannak ugyan megfogható jegyei, de megítélésem szerint az írás jóval az első vers, első novella előtt kezdődik. Amikor az ember még valahol önmagában próbálkozik. Úgy érzem, hogy ezek a belső „megjelenések” a döntőek. Az írás az emberélet legmélyebb rétegeiből jön. A kiváltó ok, ami a természetes közlésvágyat bennem a felszínre juttatta, a megaláztatás érzése volt.

1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképző diákja voltam. 1947 telén hazajöttem Patakról, s egy tanyára, Fejszésre vezényeltek teherautót rakni. A premontrei prépostság cselédjeit pakoltuk, Csehországba deportálták őket. Komisz télidő volt, hideg, szélfúvás. A kollektív bűnhődés gyakorlati vetülete – számomra ez volt az első emberi megrendülés a háború után. Közvetlenül ez az élmény ébresztette föl bennem a közlésvágyat. Visszaszöktem Patakra, s a történetet megírtam az iskolai lapba. Valahogy így kezdődött az íróságom: az emberi megrendülések, megaláztatások hatására. S talán ezzel is magyarázható, hogy első két könyvem ezeket a megaláztatásokat mondja, a magam körül látott, tapasztalt igazságtalanságot.

 

Az utóbbi időben egyre több azoknak az írásoknak, történelmi-történeti esszéknek és emlékezéseknek a száma, amelyek a csehszlovákiai magyar kultúra és nemzetiségi élet ötvenes évek eleji újraindulásának lehetőségeit és körülményeit vizsgálják. Te hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, s hogyan jellemeznéd társadalmi-közéleti belépőd feltételeit s magát a kort?

 

Minden közösség, amely megérintett, életem rétegévé vált. Éltem a kisparaszti életet, gondjait, nincstelenségét. Szülőhelyem, Királyhelmec parasztfaluból lett nagyközséggé, kisvárossá, járási székhellyé. Élményem a kisvárosi lét minden rétege: napszámos, kisiparos, kereskedő, hivatalnok, református, katolikus, zsidó. Sokszori élményem a gyerekszemmel látott háborúzó katona.

Életem egyik fontos időválasztója a háború; negyvenöt után bennem és kívülem kétfelé ágazik az idő.

Egyfelől a magyarországi református iskolát hozza magával, a nyomor szélét súroló nincstelenséget. A pedagógusélet reményét: lehetek tanító és kántor. Valamiféle esetlen, alaktalan illúziót a régi élet folytatásáról. Valóság és romantika parttalan keveredése életemnek ez a korszaka, a paraszti élet nemzedékekbe fojtott feszültsége s az egyházi iskola vaskezű puritánsága. Testemen még régi utak pora, de már reped rajtam a ruha, talpam alatt nyílik ketté a föld. A zsoltárok ideje s az első indulóké.

Másfelől ott van a szülőföld, a haza: társadalmi, szellemi, emberi légüres tér. A nyarakat, a sátoros ünnepeket itthon töltöm. A társadalmi cselekvés ereje – más híján – bálokban, pincékben, ivászatokban folyik el. A bál jó ideig társadalmi fórum is – vígság helye és konfliktusoké is: farkasszemet nézünk a frissen jött szlovák hivatalnokfiúkkal. S verekszünk a lányokért, táncokért, a prímásért, muzsikáért – alapjában primitív, elementáris emberi jogainkért. A bizonytalanság évei ezek.

1950-ben tanítónak álltam. Pedagógusvilág, pedagógusközpontú szellemi élet: a kultúrateremtés első mozdulatai. Új történelmi helyzet, szülőföld és haza most válik sajátunkká. Megnyílt a cselekvés lehetősége, másféle emberi kiterjedésünk, önbizalmunk lesz. A kassai színházban Petőfit és Adyt szavaljuk… Ez már a lehetőségek ideje.

 

Mikor kerültél föl Pozsonyba?

 

1951-ben. Az ötvenes években az ifjúsági szövetség dolgozója voltam, előbb Bodrogközben, később Pozsonyban, a központi bizottságon, s közben főiskolára jártam. Új emberek serege: ahány arc, annyi táj, annyi életrajz, annyi emberi történet, a hasonlítások és viszonyítások annyi lehetősége. Az élettel való ismerkedésnek ez már egy más szintje, más magassága: szervező munka, állandó mozgás. Viták, társadalmi aktivitás, toborzások, felvonulások – s mindez a lelkesedés magas hőfokán. Szülőföldjét, rokonságát mindenki magával hozta; beszédünkben tájak, országrészek rokonodnak: a Bodrogköz, Nyitra vidéke, a Garam mente, a Csallóköz, de éppúgy a Tátra alja, a Vág völgye, Árva… Sorsok, tájak rokonodása ez az idő.

Az ifjúsági szövetségnek volt egy magyar osztálya, amely Száraz József vezetésével dolgozott. Száraz József a spanyol front embere volt, vezető és tanító egyszerre. A spanyol háború napi témánk, élő forradalmár jár közöttünk. Nincs benne semmi rendkívüli, csak az élete. Az elszánása, élményei.

Akkoriban indult az Ifjúsági Szemle. Az Új Szó mellékleteként jelent meg. Szűcs Béla szerkesztette az első önálló, havonta megjelenő magyar nyelvű ifjúsági lapot, az Alkotó Ifjúságot. Egy aktatáska volt a szerkesztősége; egy korszak kezdete.

Távlatokban, a szocializmus távlataiban gondolkodtunk. Reménykedés, lehetőség, kibontakozás – a depresszió alól szabadult ember kiteljesedő érzései. Az ötvenes évek eleje a magam életében eszmei, gondolati, tudati vízválasztó. Az 1945–1949 közötti emberi parlag után ez már a jövő felé fordulás ideje. A radikalizmusé. E hirtelen társadalmi kiterjedés, származásunknak a tudata, az indulás hőfoka és jelszavai biztonságot adtak. Szembefordultunk mindennel, ami valaha is károsította az életünket. Türelmetlen volt ez a radikalizmus, hirtelen s olykor meggondolatlan is. Azóta már tudatosítottam ezt, de a mi radikalizmusunk talán minden nagy korszakváltozásnak is sajátja, a nagy elszánások árnyéka és széle.

Ezután a magyar íróközösség első cölöpverői lépnek életembe: Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Csanda Sándor. Az egymáshoz közelítő lépések, az irodalmi behívók, akkori helyzetünk tudatosítása – ez a „harmadvirágzás” előtörténete. Ugyanakkor lettem tagja a CSEMADOK közösségének. Számtalan összejövetel, sereglések, szereplések. Az együttlevés spontán öröme táncban, dalban, versben, színművekben… A kibontakozó emberi-szellemi kollektivitás ideje ez.

 

Persze a kor torzulásoktól, ballépésektől sem volt mentes…

 

A legnagyobb történelmi lecke a személyi kultusszal adatott föl számunkra. Fiatalok voltunk, huszonévesek. Jómagam ugyan nem követtem el dicsőítő írást, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy én sem voltam mentes a tévedhetetlen embert bámuló hiszékenységtől. Amikor Sztálin meghalt, őszintén gyászoltam, azt hittem, megáll az idő folyása.

Történelmi lecke volt az úgynevezett burzsoá nacionalisták ellen folytatott per is. Olvastam a vádiratot, a tiltakozások sokaságát. Közel tíz évig csak azt tudhattam, hogy a magyar kisebbség háború utáni megaláztatásának a szlovák burzsoá nacionalizmus az oka. 1951 és 1955 között zajlott a magyar burzsoá nacionalisták keresése is. Február után alig múlt el egy kis idő, s ismét vádak, sietve erőszakolt párhuzam… Ez már az okító, tanító idő volt.

 

Míg első két regényedben életünknek csupán egy-egy meglehetősen keskeny szeletét vizsgálod, addig a harmadikban már kísérletet teszel egy szélesebb nemzetiségtörténelmi és társadalmi tabló megrajzolására. Miért lehetnek – vagy lehetnének – fontosak számunkra az ilyen, nemzetiségi létünk hatvan évét egységbe foglaló és egységben láttató tablóképek?

 

Képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Életem emberi tudatosulása társadalmi-történelmi tudatosulást hozott magával. Innen nézve a csehszlovákiai magyarság történelme történelmi csomópontok egymásutánja. 1918, 1938, 1945, 1948 és az azóta eltelt idő belső szakaszai mind, mind meghatározó pontok. Elődeim és a magam élményei alapján úgy látom, hogy történelmünk a kisemberek sors-történelme, csomópont-történelem, emlékezet-történelem, baka-történelem, amelyből a csehszlovákiai magyarság erkölcsi magatartásformái kinőnek. Azért is tartom fontosnak a prózát, mert el kell mondja, föl kell mutassa ezeket a történelmi folyamatokat. Enélkül nehéz lenne irodalmunknak továbblépnie. A drámaírás gondolata is azért foglalkoztat, hogy tisztábban láthassam, s ha képes leszek rá, láttassam a történelmi-társadalmi folyamatok konfliktusait, konfliktushelyzeteit.

 

Márkus Béla indokoltan és találóan nevezte a Messze voltak a csillagokat, a Földönfutókat és az Egy szál ingbent „szabálytalan trilógiának”, hiszen mindhárom regény lényegében ugyanazt az életet, ugyanazt a sorsot – a csehszlovákiai magyarság életének döntő mozzanatait mondja, valóságának mozaikkockáit rendezi egységbe. Időközben elkészült új regényed, a Hólepedő, bár sok mindenben rokona a megelőző munkáidnak, úgy veszem észre mégis, hogy másként kapcsolódik hozzájuk, mint azok egymáshoz. Összefogja ugyan ez is a társtalanságnak és cselekvésképtelenségnek a „szabálytalan trilógiádban” jelenlévő szálait, de új magatartásformával és megoldási lehetőségekkel gazdagodik. Tehát összegezésnek és nyitásnak is vélem ezt az új kéziratot.

 

Én inkább elágazásnak mondanám. Az emberi-női társtalanság okait, viszonyait, kísérő árnyékait próbálom benne megfogalmazni. A társtalanság minden emberi közösség kísérője, így a mi népközösségünk gondja is. A téma így nemcsak kisebbségi, hanem általános emberi. Küzdelem – e regény lényege ez a szó. Mindenkinek meg kell küzdenie az életért, a saját életéért. Élet és halál mezsgyéje a Hólepedő. Innen kell visszajönni, újraélni, kapaszkodni, megmaradni, az emberek közé emelkedni – ez a küzdelem regénybeli távolsága. Előző könyveim történelmi és szociális súlypontúak, ez a regényem erkölcsi és pszichológiai vonatkozású. Remélem, érdemes volt megírni.

 

Fábry Zoltán fogalmazta meg elsőként a szlovákiai magyar regény igényét és szükségét. Az egyik magyarországi kritikus pedig az Egy szál ingbent ekként üdvözölte. Én azonban nem hiszem, hogy megírható az egyetlen szlovákiai magyar regény…

 

Fábry óta ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak. Valójában ismétlik, újramondják Fábry megállapítását: még nem született meg a csehszlovákiai magyar regény. Ez a vélemény mindmáig tartja magát, ránehezedik az irodalmunkra, kölönccé vált. Fábry valamikori megállapítását egyesek hagyománnyá örökítik, s ezzel abszolutizálják.

E kérdésnek furcsa kinövései is vannak. Fiatal prózaírónk például egy regény recenzálásának ürügyén azt kérdezte: nagykorú-e már a csehszlovákiai magyar irodalom? Mit lehet erre válaszolni? S ha akármit is mondunk, mi változik meg? És milyen felismerésekkel gyarapodunk? Másik megállapítása: regényírásunk jó vagy rossz kísérletek sora. Ami enyhén szólva is nagyképűség. Szerintem ez a fanyalgó, csak kérdező, s a folyamatok minősítését mellőző számonkérés ma már meghaladott. Prózaírónak különben is nehéz és kínos dolog ezt cáfolnia. Nem kívánok eltérni a tárgytól, de meg kell kérdeznem: az egyetlen regényt vagy „a” regényt hiányolja a kritika? Nem tudom. És még egy kérdés: a nemzeti irodalmak prózai műveinek értékszintjét egyetlen regény vagy általában a regény fejezi ki?

E kritikai hiányolással szemben álló tény: prózaírásunk egyre többet mond a csehszlovákiai magyar valóságról. Az utóbbi esztendők prózai termésében a társadalmiasodás, a történelmiesedés jegyei is fölerősödtek. Néhány írónknál érződik a valóságanyaggal való birkózás, a nagyobb ellenállás iránya, az összefüggések keresése, élménykockák helyett a tablók igénye. Szélesedik a prózaírás látóköre, keressük a történelmi szakaszok hordozóit, kifejezőit, fogalmazzuk a kisebbségi élet erkölcsi magatartásformáit. A valóságirodalom Fábry által megfogalmazott és hangsúlyozott igénye mostanság kezd érvényre jutni. S nemcsak az igények fogalmazása szintjén. Érezni, tudni már több képességet is. Az egyszálú történetek, a „hallottam”, „láttam” helyett, az egysíkú beszámolók mellett már időtömböket is felszínre hoz a prózánk. Már nem az egyszeri időt, hanem a mozgó időt mondjuk: folyamatokat – sorsok, emberöltők, nemzedékek idejét. Az elmondás epikai gondolkodássá, történelmi szakaszok epikai rekonstruálásává erősödik. A „kisebbségi társadalom” jellemző és meghatározó folyamatainak epikai ábrázolása irodalmunk további erősödésének a feltétele is. Epika nélkül hiányos a történelem, a történelemtudat, a történelmi idő. Kitöltetlen a társadalmi múlt idő, a társadalmi cselekvés színtere.

Görömbei András ezzel kapcsolatban a „féltörténeti jelleget”, az „emlékezésjelleggel” való birkózást említi szépprózánkra jellemzőnek.

 

Igen, így van. Éppen az emlékezettörténelem, a sorstörténelem jellemzi újabb regényeinket. Úgy gondolom, amennyire tárgyilagos a sors-történelem, olyannyira objektivizáló erős is. Ennek kapcsán egy sokszor megkerült vagy elhallgatott kettősségre szeretném felhívni a figyelmet. Nemzetiségi létünk 1918-cal kezdődik ugyan, de tudatunknak része az azelőtti idő is. Része vagyunk a csehszlovák államiságnak, de van népi-nemzeti emlékünk, tudatunk 1918 előttről is. Érdekes, hogy a háború utáni szépprózánk visszafelé nem lépett még túl ezen az időhatáron.

S hogyan lehet egyeztetni, egyenlíteni ezt a kettőséget? Úgy gondolom, hogy valóságszemléletünk, történelemszemléletünk, irodalomszemléletünk határainak kiterjesztésével. Pontosabban: a nagyobb szellemi területen való mozgás és gondolkodás lehetőségével. Ehhez lehet lépcsőfok a sors-történelmet mondó próza is.

 

Amit az 1918-as időhatárral mondtál, Zalabai Zsigmond kisprózánk vallomásos-emlékező jellegével kapcsolatos véleményét juttatja eszembe: „ez a fajta vallomásos-emlékidéző novella- és elbeszélésforma mintha túlságosan is a negyvenes-ötvenes évek társadalmi élményeinek a kalodájába szorult volna, s emiatt adós marad mind a régebbi múlt, mind a jelen társadalmi valóságának ábrázolásával.” Úgy vélem, regényirodalmunk elemzésekor is ugyanilyen summázásra kényszerülnénk.

A probléma fölvetése nyilván jó szándékú; hiszem, hogy nem a vallomásos próza alábecsülése. Mégis, mintha azt mondanánk: elég is, kevés is. Jó is, de…

Vegyük sorra.

Regény- és novellaírásunk időszámítása, belső ritmusa nem azonos, eltérnek egymástól. Zalabai maga írja: „Kisprózánk fejlődése egybeesik a nagyepikai formák fellendülésével.” Azaz: a regény hatott a novellára, a regény valóságszemlélete, vallomásos-emlékező jellege, formája inspirálta a kisepikánkat. Ha ez így van, érdekes kölcsönhatás, furcsa szerelem tanúi vagyunk. Mert ez azt is jelenti, hogy a nehezebb mozgású, a több időt és nagyobb időtávlatot igénylő regény gyorsabb, mint az általában fürge, mozgékony novella. Miért maradt el nálunk a gyorsabb észjárású testvér? Valószínűleg olyan ellentmondás ez, amelynek kiváltó okai túlmutatnak novellaírásunk s egész irodalmunk határain.

Vallomásos-emlékező próza? A válasz nem lehet igen, vagy nem. Nem ítélhetünk a kizárólagosság elve alapján, mert: ez a próza felfogható korjelenségként, egy adott irodalmi szakasz termékeként, sajátos kisebbségi irodalmi műfajként is. Megokolást, magyarázatot e minősítések mindegyikére mondhatunk.

A vallomásos próza megítélésének nem lehet szempontja, hogy „élménymondó”-e vagy sem, csupán a hitelessége, igazmondása, művészi ereje. A kérdés az, hogy a szubjektívnek mondott, látott sors mennyire jellemző a konkrét időre? A szubjektív epikai formákat csupán kiegészítik, s nem pedig kizárják az objektívek, objektívebbek.

Objektív anyagformálás, az epika időhatárainak kiterjesztése – Zalabai ebben jelöli meg prózánk jövőbeni lehetőségeit. Ez így van, de csak részben. Prózánk történelmi, szociális, erkölcsi súlypontú, s tudvalevően minden népközösség a saját, megélt-megtapasztalt időhatárainak keretén belül bizonyítja létét. Ez alól mi sem vagyunk kivétel. A jövő szüksége: a magatartásformák, az emberi függőségek, viszonyulások pszichológiai vizsgálata és ábrázolása is. Azaz: a több irányú kiterjedés. Időt és teret kell meghódítanunk s ugyanúgy az emberi lélek mélységeit is.

 

Már első szépírói jelentkezésedet, a másfél évtizeddel ezelőtti megjelent Messze voltak a csillagokat is problémaérzékeny és eszközeiben korszerű, jól szerkesztett regényként üdvözölte a kritika. Mit jelent ma korszerűnek lenni, korszerű regényt írni?

 

Jó regényt írni. És tovább talán nem is kellene folytatnom a választ. Amit mégis mondok, az tulajdonképpen csak kiegészítés. A korszerű regényre sok példa van, de recept nincs rá. Ezért inkább a mai regény néhány jellegzetességéről szólnék.

Először is itt van az idő problémája. A mai regényidő lényegesen felgyorsult, voltaképpen ezzel függ össze az időfelbontás, az idősíkváltás is.

Másodszor: megszaporodtak a regény ismeretforrásai. Régebben azt mondtuk: az életet ábrázolja, az életet tükrözi. A mai regényhez az a bizonyos élet sokféle vonatkozásban szükségeltetik. Megnőtt a regény szövegének jelentősége, a mai próza képisége összetettebb.

Harmadszor: az asszociatív, képzettársító mondatszerkesztés, a tömör nyelv, a racionális cselekményvezetés, a gondolatiság. És még sorolhatnám a mai regény eszköztárát. De akárhonnan is nézem, kezdve Apuleius Aranyszamárjától egészen Márquez Száz év magányáig, azt látom, hogy a korszerűséget a valóságanyaggal való megbirkózás hozza magával. Mert a korszerűség bennünk van.

Ez nagy bozót… Legalábbis első látásra annak tűnik.

Az irodalom kifejezőeszközeinek változását tulajdonképpen az ember létformaváltása kényszeríti ki. Az Egy szál ingbenről megjelent kritikák fölemlítik az idősíkok váltását – egy helyt elismerésként, másutt bírálatként. A magam mentsége: nemzedékem gondolkodásában két idő van jelen. Magamban hordom a parasztvilág pusztulását, idejét és viszonyait, de ugyanúgy egy más, városi létformát is. Tehát két idő, létforma tudatosul bennem. E létformaváltásnak egyik ismérve a kiterjedés, tér és idő kiterjedése. A tudomány megnőtt szerepe, a tárgyak értéke, a világ összezsugorodott távolságai, a történelem, a gondolkodás kitágult térségei mind, mind e folyamat részei. Mindez természetesen feszíti, alakítja az irodalom megszokott eszközeit. A korszerűség moraja tehát valahol mélyen, az idő gyomrában kezdődik, s ha közérzetté válik, irodalmiasodik is.

 

Kritikusaid szerint írásaid egyik legfőbb erénye a szép nyelvezet. Hol erednek a forrásai, illetve a szűkebb szülőföld, a Bodrogköz mennyit adott hozzá ehhez a nyelvezethez?

 

Regényeim nyelvének forrásait természetesen gyermek- és ifjúkorom világában, mindazokban az eseményekben és élményekben kell keresni, amelyeket az anyanyelvvel együtt szívtam magamba. Ez általánosítható és az írók nagy részére vonatkoztatható: a nyelv forrásait az esetek többségében az otthon, a szülőföld, egy város vagy egy táj adják. Ezért ide kívánkozik a kérdés: a legutóbbi könyvemben beszélt nyelv hasonlít-e gyermek- és ifjúkoromnak a családban, rokonságban, szűkebb népközösségben használt nyelvéhez? Némileg, nem teljesen, hasonlít – ilyen válaszok jönnek a számra. Az írás szempontjából azonban nem is a hasonlóság a legfontosabb, hanem hogy a nyelv logikáját tegye magáévá az ember. A szófűzések, a mondatalkotás, a képiség, a szókincs, a hasonlatok, a képzettársítások, a fogalomalkotás logikáját. A Bodrogközből magammal hozott nyelv szép, tiszta, gazdag – a nép- és köznyelv szintjén. Nekem irodalmi, művészi erejét kell felmutatnom. Azaz: teremteni a nyelvet, építménnyé magasítani.

Nem akarok egyszerűsíteni: tudom, a szülőföldforrású nyelvet állandóan gazdagítják a más nyelvi vidékek, termékenyíti az alkotás izgalma, a megismert remekművek sora, más nyelvek birtoklása. Ám az író nyelvteremtő felelőssége mindig ugyanaz marad. Illyés, Tamási, Weöres, Sütő – és még sorolhatnám a neveket – megannyi nyelvteremtő. E gond ránk is nehezedik, egyenként is, irodalmunk egészére is.

 

Milyen nyelvet beszél a csehszlovákiai magyar író? Köznyelvünk általános romlásával párhuzamosan romlik-e az irodalmi nyelvünk is?

 

Sokat beszélünk a köznyelv romlásáról, s bizonyításul nyomasztó példák sorát mondjuk. De van egy megelőző kérdés: milyen a csehszlovákiai magyar irodalom nyelve? Költészetünk, szépprózánk, elméleti írásaink, publicisztikánk nyelve? Gazdag, korszerű, tárgyilagosan fogalmazó, árnyalt, színtelen, egyhangú, modoros, sivár, kiteljesedő, elmerevült? Milyen jelző illik irodalmunk nyelvkultúrájára? S nem kevésbé fontos kérdés: íróink, újságíróink gyarapítják-e a nyelvet, mesterségük, hivatásuk eszközét és tárgyát, vagy csak élnek belőle?

Egyre több szó esik két kultúra egymás mellett éléséről, ennek hasznáról, előnyeiről. Nemzetiségi viszonylatban új műveltségállapot alakul: a két kultúrát, illetve az anyanyelvi és a második kultúrát, az anyanyelvet és a második nyelvet birtokló ember. E kettősségtöbblet tudata erkölcsileg és emberileg is felemelő, s a közép-európai kultúrák jövője felé mutat. Magasztos elv, igen. De milyen ennek az állapotnak a nyelvi vetülete? Hatása az irodalom és a közélet nyelvére? Milyen szerepet kap e kettősségben az anyanyelv? Hol van és hol lesz e kettősség egyensúlya? A marxizmus a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, de milyen legyen a nyelvek egyenjogúságának gyakorlata? Milyen legyen a közéleti és az irodalmi nyelv egymáshoz való viszonya a kettős forrású műveltségben? A két kultúra, a két nyelv birtoklása nemcsak deklarálás kérdése, hanem gyakorlat, számtalan mindennap. S éppen e gyakorlatból kérdések sora ágazik szét; ilyen anyanyelvünk helyzetének, jövőjének, művelése kilátásainak kérdése is.

Az utóbbi huszonöt esztendőben lapjaink számtalan ankétnak, vitának adtak helyet. E véleménycserék témája rendszerint társadalmi szükségletet és fontosságot jelez. Nyelvünk helyzetét azonban egyszer sem tettük nyilvános vizsgálat tárgyává, így emlékszem. Miért? Önelégültségből? Nyelvi komfortból, elbizonytalanodásból, felelőtlenségből? Kétnyelvű közegben fokozottabb törődést kíván a nyelv.

A köznyelv romlása eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött. Bizonyításként példák sokaságát mondhatnám. A közigazgatás, a munkahelyek, a munkafolyamatok csatornáin szlovák szavak és megnevezések garmadája kerül a nyelvünkbe. Ez már közismert tény. Szaporodnak az olyan vélemények, melyek szerint a magyar nyelv itteni használata hátrányos. Első kézből tudom: neves mezőgazdász nemesítőnk magyar nyelvű hozzászólását bátor kiállásnak minősítették a társai egy járási szintű megbeszélésen. Az anyanyelv nyilvános használata már bátorságszámba megy?

E helyzet kikényszeríti a kérdést: milyen a magyar nyelv társadalmi szerepe? A válasz kézenfekvő: megcsappant nyelvünk társadalmi jelentősége. Romlásának ez is egyik oka, belső használatú, otthoni nyelvvé válik. Holott alkotmánytörvény biztosítja a nyelvhasználati jogot.

 

Irodalmunk, újságírásunk miként viszonyul a köznyelv nagyméretű romlásához?

 

Lapjaink nyelvművelő rovatai – különösen az Új Szóé – egyre erőteljesebben szólnak e témáról. Egy csepp a tengerben: kevés. Nyelvünk védése és művelése ma már sokirányú összefogást, sokféle eszköz felhasználását követeli meg. A köznyelv állapota s ezzel összefüggően irodalmunk jövője szorítóba állít bennünket.

Éveim szaporodtával egyre inkább rádöbbenek a nyelvre, erejére, százféle szépségére, hatalmára. Úgy mondják, hogy az Egy szál ingben nyelve jó és szép. Olyan véleményt is szemembe mondtak, hogy egyetlen hozadéka a nyelvezete. Nem vagyok magamtól elragadtatva. Erős váram-e nékem a nyelv? Inkább kérdezzük többes számban: erős várunk-e a nyelv? Gyakran gondolok Illyés, Tamási, Weöres és Sütő nyelvépítményeire, és restelkedem. Milyen sokat lehet tenni egy nyelvért!

 

Mit jelent számodra csehszlovákiai magyarnak lenni?

 

Embernek lenni. A nemzeti érzés: emberi érzés, emberi jog. Ha az évek számát veszem, harmincesztendős bennem az emberi-nemzeti együttélés tapasztalata. A fél életem. Szinte már kódexet vagy tízparancsolatot írhatnék magamnak. Elsősorban saját használatra, s szerény ajánlással másoknak.

Jog és kötelesség: e két fogalom sok mindent meghatároz. Kötelességeim írottak és íratlanok. Írott kötelességeimet értelmem ügyeli: az ország-közösség rendjét, törvényeit és érdekeit. Az íratlanokat érzéseim, ösztöneim hordják, de így ez már nem is kötelesség, hanem állandó viszonyom minden ittenihez. Ez az ország az enyém is. Magamra vállalom egy emberre osztható gondjait, terheit.

De jogom is ez az ország, jogom az egyenlőség. Munkám arányában egyenlő vagyok az ország minden más emberével. Amint egyenlőnek érzem magam, e társadalmi valóság nemzeti tudatommal egyenlítődik. Jogom az anyanyelvem használata, s egyenlőnek tekintem az ország minden beszélt nyelvével. És ha bántás, sértés éri nyelvemet, úgy érzem, hogy az ország tisztességét tapossák.

A nemzetiségi tudat: műveltség, gondolkodás, felelősség. önbecsülés, de népeket becsülő szolidaritás is. S az a felemelő, ha e két utóbbi érzés együtt hathat, mert az egyik zavara magával hozza a másik torzulásait is.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztat egy jelenség, a nemzetiségi komfort. Valamiféle közöny, érdektelenség, a dolgok kényelmes megközelítése tapasztalható. És a dolgok elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például: egyre csökken a magyar iskolák száma, egyre kevesebb gyermeket iratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki fordulattal vagy kézlegyintéssel nem lehet napirendre térni.

 

Hídnak lenni, közvetíteni népek, kultúrák, irodalmak között – gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy ez a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legfontosabb történelmi feladata. S közben hol józan tárgyilagossággal vizsgáljuk és értelmezzük a kérdést, hol önmagunknak tetszelegve, hol pedig erőnket és lehetőségeinket alábecsülve. Úgy vélem azonban, hogy a hídszerep korszerű, napjaink realitásait is számbavételező értelmezésével adósai vagyunk még önmagunknak.

 

A hídszerep Közép-Európa történelme által életre hívott és aktualizált fogalom – egyszerre felismerés és szükséglet. Lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből, humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is.

Neveket sorolhatnék, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk.”

Negyven év komor summázása ez.

S azóta?

Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettsége erősödött. De egy nagy felismeréssel is gazdagodtunk ennek kapcsán: a tolmácsolás nem válhat az irodalom fő foglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számbelileg kicsinek mondható nemzetiségi irodalmakban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre képesít bennünket.

A hídszerep már negatív tapasztalás is: kísért az erkölcsi vállalások és nemes szándékok veszélye – a frázis, a divattá fényesedés. Úgy érzem, ha konkrétum nélkül vesszük szánkra e szót, zsugorítjuk, koptatjuk, az alkalmi szónoklatok és pohárköszöntők garatjára öntjük.

A kölcsönösség is a hídszerep tapasztalata: az irodalom, a kultúra hídjait hosszú távon csak a kétirányú forgalom éltetheti. Nemzeti-nemzetiségi-nemzeti irodalmak között a viszony kétirányú: a szlovák, cseh és magyar irodalom miként vállalja nemzetiségi irodalmunk létét és gondját? A választ nem a szónoklatok, nem az udvariasság, hanem a tények szintjén kell mondanunk.

 

Nem kellene-e módosítanunk a hagyományos hídszerep-értelmezésünkön?

 

A hídszerep egyszerre ereklyeszerű és aktuális tétel: olykor az az érzésem, hogy a lényeget kell újrafogalmazni. Kelet-Közép-Európában megnőtt és felgyorsult az emberi közeledés lehetősége. Ezáltal az irodalom és a kultúra hídjain kívül más hidak is keletkeznek. Kelet-Közép-Európa szocialista térségében ma intenzív gazdasági, szellemi, emberi forgalom bonyolódik. Itt egy más történelmi, szociális, társadalmi, államközi valóság van kialakulóban. Az emberi érintkezés, az emberi kapcsolatok új helyzetet, más életérzést teremtenek. Így az irodalmi híd a néptestvériség útjává szélesedhet.

Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a sokirányú, nagyméretű integrálódás miként hat vissza a nemzetiségi létre? A nemzetiségi lét struktúrája irodalmunkra és egész szellemi ténykedésünkre? Pontosabban: e folyamatban hogyan alakul a „többség” és „kisebbség” viszonya? Mert voltaképpen ettől függ, hogy a nemzetiségi irodalom a sokirányú kiterjedés, a kölcsönösség s az egyenlőség elvein épülhet-e, nőhet-e tovább, avagy a védekezés, a nemzetiségi lét mentésének a gondjába görcsölődik. Az integrálódás hatalmas erejű folyamatát én úgy fogom fel, mint a háztól házig, néptől népig, irodalomtól irodalomig vezető hidak sorát. Mert egymáshoz közeledésünk így válhat a humánum és az emberi felszabadultság állandó forrásává.

 

Tíz évig szerkesztetted az Irodalmi Szemlét, Fábry Zoltán főmunkatársi segédletével. Milyen személyes emlékeid vannak róla? Hol van Fábry igazi helye irodalmi és szellemi életünkben, s mit kellene tennünk ahhoz, hogy ezt az őt megillető helyet mielőbb elfoglalhassa?

 

Fábry halálával légüres tér támadt irodalmunkban, amit azóta sem sikerült kitölteni. Legszívesebben az élő Fábrynak mondanám, hogy lekötelezettje, adósa vagyok életem végéig. Elhatározásom, hogy terjedelmesebb írásban beszélem el őt, ahogy és amilyennek én láttam. Életének utolsó tizenöt esztendejében közel voltam hozzá, leveleztünk, s mint a Szemle főmunkatársát, volt idő, amikor havonta látogattam. Bennem van a táj, ahol élt, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Stószra tanácsért, tisztábban látó, eligazító véleményért mentem. Szellemi életünkben számomra mindeddig Fábry a legnagyobb élmény. Ismeretsége ma gyakori hivatkozások tárgya, de hivalkodásé is. Szeretném ezt elkerülni, mert az emlékezésbe bújtatott dicsekvés is bántaná emberi szerénységét.

Nevéhez fogalmak sora társul. Fábry és Stósz – egybefogódzott szavak. De amíg összenőttek… Stósz via Košice, egy idő után így is címezték leveleit, s a küldemények bárhonnan Európából megérkeztek hozzá. De amíg híre kelt ennek az embernek…

Fábry: vox humana, antifasizmus, erkölcs, szellemi ellenállás, Ady, béke. Közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, Európa, emberiség a háború alatti és utáni írások meghatározói. Könyvtárában ajánlással küldött könyvek sora: Thomas Mann, József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter… Fábry neve köré lassan legenda nő, de ez már az utókor műve is. A megbecsülés megérdemelt, de érzem a veszélyét is. A legendateremtés szereti a külsőségeket, szeret szépíteni, elsimítani a ráncokat, szeret kisajátítani és birtokba venni. Így válhat egy életmű ereklyévé, ártatlan zarándokhellyé, szerényen mosolygó ember képévé.

Halála óta számos emlékezést írtak róla; ezeket olvasva olykor meghökkenek. Mennyi Fábry-barát, -támogató, -pártoló. Persze, ehhez mindenkinek joga van. Igen. De én nem tudok szabadulni a keserű érzéstől: a halál közbenjárása kell, hogy mások értékére rádöbbenjünk. És magunkra is. Mennyit érnek az elkésett, későn mondott szavak? Mennyit ér az üres házhoz beszélés, a koporsót, fejfát néző szomorkás sajnálkozás? Az utólag fogalmazott tisztelet, elismerés, közhírré tett barátság? Mennyit?

Fábry nem ez.

Én az ötvenes évek második felében kerültem közel hozzá. Gondjai voltak: könyvének, a Palackpostának kéziratát fanyalogva fogadták. Az ajánló vélemények nem nagyon tolongtak a kiadó asztalán. Gondja volt a házzal, rossz volt a tető, a könyvtárszoba mennyezete beázott. A CSEMADOK kassai szervezete, Béres József főpallérságával rendbe hozta; a 60. születésnap egyik ajándéka a megjavított tető volt. Az Írószövetség megbízásából egy rádiót cipeltem Stószra. Fábry nagyon örült. „Ez most nekem a világ, ezután zenét is hallgathatok” – mondta. Felolvasta az őt kereső leveleket, sorra mutogatta a dedikált könyveket, „dicsekedett”. Ezt tette, valahányszor nála jártam. Hatvanévesen már jólesett neki az elismerés; akkor meghökkentett ez, ma már értem. Negyven év magánya, egyedül-küzdelme után kell az emberi melegség. Kegyetlen élet a Fábryé, egyetlen nagy feszülés, alig van benne gondtalanság, feloldódás. S ha igen, a küzdelem öröme világítja meg tájait.

Hatvanötödik születésnapjára sokan jöttek. Ott találkoztam Illyés Gyulával és feleségével, eljött Forbáth Imre és hosszú sorban mások. Kitüntették Fábryt, életében először, hatvanöt évesen. Ült a fehér asztalnál, nézett, mosolygott, keveset beszélt. Legelőször ő állt fel, ő ment el, fárasztotta az ünneplés, nem szokta meg.

Fábry élete bizonyítás: egy lehetséges út, az erkölcsi magatartás, a vox humana bizonyítása. Ebből származtatja mindig időszerű tételét: változni és változtatni. Élete annak is példája, hogy a kisebbségi lét legmélyéről az emberiség gondjáig lehet emelkedni. Az emberekhez és az irodalomhoz való viszonyában nem a kimutatható hibák, hanem a felmutatható értékek irányába ment. Nem bűntudatot erősített, hanem fölemelkedéshez vezető utat segített keresni. Ez nagy bölcsesség. Ezért lehetett háza az irodalom intézménye is.

Karácsonyok és szilveszterek között Tolvaj Bertalannal, Hajdók Gézával útrakeltünk Királyhelmecről Stószra. Tarisznya ennivalót és bort vittünk. Jönnek a háromkirályok, így fogadott. Bár állna az ablakban, és várhatna hozzá igyekvő mindnyájunkat ma is, és segítene eligazodni kuszált életünk dolgaiban.

Mert ahányszor eltávolodunk tőle, annyiszor kell visszatérni hozzá – önmagunkhoz.

 

Három eddig megjelent regényed nyíltan vállalja a családot és a szülőföldet, a bodrogközi életsorsokat: a regények figuráiban valóságos alakokat, hús-vér embereket lehet sejteni, fölfedezni. Hogyan foglalnád most össze a tanulságait és a lényegét annak az emberi-erkölcsi példának, amit a családtól, tehát a szülőktől, a szűkebb család-rokonságtól s általánosabban fogalmazva, a bodrogközi embertől kaptál?

 

Bodrogköz a folytonos változások földje, szinte a honfoglalástól napjainkig. Érinti a tatárjárás: a múlt század közepéig vízi világ; pusztítja pestis, malária; koleralázadás színtere; századokon át fejedelmi-földesúri birtok. Itt folyik az akkori Európa legnagyobb méretű folyószabályozása; lakói részt vesznek a szabadságharcban; megritkítja őket a kivándorlás; áldozatai az első világháborúnak; a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban Helmecen direktórium alakul; tizenkilencben Csehszlovákiához kerül, harmincnyolcban Magyarországhoz csatolják; dúlja a második világháború, végigsepri a kitelepítés. Ötvenben a kollektivizálás, a hatvanas évektől kezdődően demográfiai robbanás színtere; elkezdődik a városba áramlás… Sorolni is nehéz. Történelmében nincs állandóság, lakói folytonos változások részesei, illetve áldozatai. Család-rokonságom, őseim messzi időkbe visszamenően úgy lettek részesei a történelemnek, hogy beleparancsolták, belekényszerítették őket, vagy maguk kényszerültek bele. A kényszer a történelem folyamán itt sokszor ismétlődő állapot. A szabad döntések, az utak választhatóságának lehetőségét fukarul mérte az idő.

Apám, anyám, család-rokonságom ebben a történelmi közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha nagyon nehéz is az élet. Így inkább csak visszafelé mondani-említeni azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek- és ifjúkoromban ezt láttam, ezt szívtam magamba. Mindez tudatosult bennem, de nem a másolás és utánzás szintjén: nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A történelmi meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség mint magatartásforma, számomra idegen. Ellenszenves. Mindennek épp az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitást. Elődeim életéből azt szeretném folytatni, ami bennük nem volt. A lázadás szükségét. Az események, a történelem érdekes fonákja: amit nem éltem meg apám, anyám és rokonságom életében, azt szeretném továbbmondani: az ő életük hiányait, nemzedékek visszafogott és magukba fojtott dühét, mérgét. Élményeimhez a parasztarcok, a nincstelenek állnak közelebb, értelmemhez, mai tudatomhoz viszont a bodrogközi spanyolosok, a kommunisták, akik lázadni és ellenállni mertek.

 

A szülőföldélmény és világélmény benned hogyan illeszkednek egymáshoz, s hogyan építik, egészítik ki egymást?

 

Szülőföld – sokat gondolkozom ezen. Helmecről huszonöt esztendeje jöttem el, azóta hazajárok, s valahányszor otthon vagyok, gyermek- és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét és az idősebbekét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár. Virrasztókban találkozik, azaz már nincs is. Emlékké, múlt idővé merevedik.

Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. A Fábry-féle vox humana a kiterjedés erkölcse: s ahogy igaz emberi viszonylatban, igaz a szülőföld viszonylatában is. Szülőföldemhez más tájak, más emberek élménye társul: emberélményem, életlátásom, történelemlátásom ezáltal folyton gyarapodik. Ahányszor más tájat látok – tehát ahányszor lehetőségem van egy másféle ismeretforrás birtokbavételére –, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S mennél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. A mi dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak a szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek tagja, része vagyok. S az út innen is továbbágazik, a nép, a nemzet élményéhez és a nemzetekhez való viszony élményéhez: egyre nagyobb földrajzi, szellemi és erkölcsi területek meghódításához és birtokbavételéhez.