Gyanú nélkül

Ennek az utazásnak a történetét jó lenne a végén kezdeni: megfordítani az útirányt, felcserélni az útba ejtett városok, a folyók, a szárazföld és a tenger sorrendjét. Így szebb lenne. A tengertől hazafelé hátrálni: hegyek homlokán lépkedni visszafelé, óriás karokkal egybeölelni eget-földet a tenger szépségével és csendjével.

Jugoszláviától csak így lehet búcsúzni: óriás öleléssel. Ez méltó a tájhoz és az emberekhez: a mindent egybeölelés.

Jó lenne visszafelé sorolni az emlékeket, félredobni a napok rendjét, a hónapok és az évek szigorú egymásutánját. Felrúgni idő és tér százféle kötelékét, úgy szólni, mint a picarók, országok és világ nagy csavargói. Dalolva keseregni, füttyentgetni a hegyek tetején, bekiáltani a völgyekbe, kocsmák zajába szövődve fittyet hányni császárra, királyra, égi és földi hatalmasságok mindegyikére.

Naiv elképzelés! Hol van a nagy csavargások kora? A tarisznyával útra kelő „három szegény szabólegény” mesévé kövesedett. A világjárás manapság előkészületekkel jár, hosszan tartó, nyűgös előkészületekkel. Nem lehet átugrani semmit: a földi utazás megszámlálhatatlan hivatalnoka rendet követel. Sorba kell állni az űrlapokért, sort kell állni a kitöltött kérvénnyel, sort kell állni okmánybélyegért, valutáért, gyorsfőzőért, turistaágyért, konzervekért és a külországban „értékesíthető” hiánycikkekért.

A világjárás nemcsak elhatározás, hanem szerencse, jövedelem, nemegyszer ismeretség dolga is. Az „elintézés” olykor hosszan tartóbb, mint maga az utazás: idegesítő, időfaló lótás-futás. Az utazás adminisztrációja megfoghatatlan. Mire haragos indulattal sorba venném a hivatalnokfejeket s a pecséteket osztogató intézményeket, passzust nyomnak a kezembe: Mehet! Ez az első fejezet: a hivatali intézendők s a velük járó „adminisztratív” izgalmak. Aztán a második következik: az országút, vasút vagy a repülőút, kinek mire futja, ki hogyan választ, s kinek milyen a szerencséje. Az utazás adminisztrációja láthatatlan: alattomosan jelen van, mint a jéghegyek víz alatti része.

Az országúton is sorba kell állni: percnek, napnak, időnek, térnek rendje, vonala, szigora van. Hol van a nagy csavargások kora? Aki kilép a sorból, veszélyt vállal.

Hol van a nyílt szabadszájúság: tiltások és következmények nélküli hetvenkedés? Besorakozunk és várunk. Minden nyugalmasnak mondott pillanat ideges remegést takar. Dohányzunk, szájunk szélét rágjuk, az óralapot falja szemünk. Tehetetlenségünkben ordítanánk is. Kire? Miért? Feszültség halmozódik bennünk. Előre szeretnénk számolni, máshol lenni, mint ahol vagyunk. Ezernyi tiltás: útkereszteződések, terelőutak, jelzőlámpák… Százféle meggondolás: szabad, nem szabad… S mintha visszafelé forogna a percmutató, megnő a számlap… Megrándul, előremozdul a „menetoszlop”. Az utazás, a világjárás adója mindez. Előre megyünk, idegen tájak változnak és tűnnek elénk. Örülnünk, vigadnunk illenék a szabad idegenségben, de a számtalan tiltás fékezi kedvünket, fékezi, megállítja bennünk az időt… Kedves, ölelgető idegenség Jugoszlávia, mégsem tudok teljesen felengedni, koloncként valami megmagyarázhatatlan bűntudat kísér, akárhová is mozdulok.

 

Másfél éve sincs, hogy véletlenül közénk került egy jugoszláviai újságíró. Tizenöt év múltán ő volt az első ember, aki irodalmunk háza tájára vetődött onnan délről. Szívesek és udvariasak voltunk hozzá. Kérdeztük, faggattuk, mondja, beszélje életüket…

Mondta. Mi ültünk, és iskolás szájtátisággal hallgattuk. Néztük, hallgattuk, megbámultuk. Voltaire Candide-ja vagy Vadembere vághatott a mienkhez hasonló képet.

Képtelenség, ez is képtelenség. Alig félnapi járóföldről betoppan egy ember, és megcsodáljuk. Képtelenség a kíváncsiságunk, képtelenség az idegent övező ámuló szemű csodálkozás is.

Az idegen sokat beszélt. Mi, a vendéglátók szemérmesen mosolyogtunk és hallgattunk. Nem helyeseltünk, nem bólogattunk, hallgattunk. Ha fukarul közbeszóltunk, csak arra volt jó, hogy az idegen amúgy is pergő beszéde felgyorsuljon.

Az éjszaka derekán szóvá is tette hallgatásunkat:

– Mindig ilyenek vagytok? – kérdezte.

Értetlenül néztünk rá.

– Félszegek – folytatta.

– Nem.

– Féltek tőlem?

– Nem.

– Bizalmatlanok vagytok?

– Nem.

Ügyetlenül magyarázkodtunk. Másra tereltük a szót, de folyton visszafordultunk udvarias hallgatásunkhoz, ahhoz, amit érthetően kerülgettünk: a múlthoz. Félszegek voltunk és esetlenek, amit előzékenységünkkel akartunk álcázni. A múltba vezető szavak útját egyszerűen átléptük.

Miért? Mit takargatunk? Mi az, ami miatt szégyenkezünk? Mit jelent természetellenes restelkedésünk? Tizenöt évvel ezelőtt talán nem is értettük, miről van szó, fiatalok voltunk, alig húszévesek. Igaznak hittük a sajtó és a politika Jugoszláviáról mondott rágalmait. Utólag kell rádöbbennünk a tévedésekre, a másokéra, és a magunk lelkesedésének naivságára. Ha szóba kerül, mosolyogva megkerülünk tíz évet, ha beszélünk is, arra gondolunk, amit nem mondunk ki. Az átugrott évekre, a „házon kívüli” emlékezetre. A hamar felejtésre…

 

Úgy kezdtünk Jugoszláviába járni, mintha semmi sem történt volna.

Nem mi csináltuk, mondjuk néhány év múltán. Többes számban próbálunk mentegetőzni… Ha mentegetőznénk! Egyszerűen szükségtelennek tartjuk, úgy járunk-kelünk, mintha mi sem történt volna. Turista módra, könnyedén, mosolyogva, nyárias lezserséggel autózunk hegyeken-völgyeken. A hangos, zajos múlt anonim lett. Volt, nincs. „Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána.”

Égi hatalmasság nem parancsol földieknek. Krisztus sincs, aki mondaná: menj el a te ellenségedhez, és kövesd meg őt. S hiába is mondaná. Országok és korszakok maguknak szabnak erkölcsöt. Tegnap is, ma is. Öreg rabbi okossága mondja: „… mert a reggel az reggel, az este az este”. Jó lenne már tudnunk nekünk is, hogy a napnak melyik szakát éljük? Hol tartunk népek és nemzetek egymáshoz való viszonyában? Az anonimitás helyett jó lenne már a bizonyosság. Felemelő lenne olyan történelmet írni végre, amiért holnap nem kell szégyenkeznünk: tetteinket nem kell „revideálnunk”, nem kell utólag felülvizsgálnunk, és másként magyaráznunk. Emberöltők görcseit oldaná, ha sem magunk, sem mások nevében nem kellene pirulnunk, miközben átlépünk egy országhatárt.

 

Jugoszláviába utazom. Reszketősen öreg az éjszaka, hűvös. A várakozás pillanataiban minden mozdulatlan: az állomás, a gőzölgő mozdonyok, a piros jelzőlámpák. Az emberek is mozdulatlanok. Párát lehelnek, száll a füst széles karimájú kalapjuk alól.

A messzeségből délibábot sző a képzelet. Előttem riogva rohan egy kép: fejjel lefelé lógó emberek… Alaktalanok. Alaktalanok a házak, az utcák, az autók, a fák, a hegyek is. Minden. Ismeretlen, alaktalan az ország is, ahova megyek.

Olykor a közel is messze van. Jugoszlávia alig félnapi vonatjárás, szomszédságnak is közeli. Másfél évtizedig mégis messze volt. Elérhetetlenül messze. Emlékek sem támadnak, s ha igen, azok is rosszak. Hazug a képzelgés is, vagy nevetni valóan naiv. Gyerekes.

Ködös hajnal. Bolond az, aki ilyenkor délibábra gondol.

Fél év alatt kétszer láttam az Adriát. Először télen, másodszor nyár derekán. Bejártam tucatnyi várost: vonatoztam, autóztam, hajóztam. Megfigyelhettem százféle emberarcot. Szabhattam útirányt, választhattam beszédtémát.

Naiv borjúcsodálkozás ez: egy soha nem látott országban eltűnik a dolgok és az élet természetessége. Mégis ezt regisztrálom első benyomásként: a vendégfogadás, a beszéd, az érvelés, az emberi magatartás érezhető másneműségét. Közvetlenségét és természetességét. Ez a légkör előbb visszafelé hat: kiábrándít önmagamból. Nevetségessé válik felületes tájékozottságom, semmissé teszi hebehurgya elképzeléseimet. Valami fokozatosan lekopik rólam, észrevétlenül, mintha port fújna rólam a szél.

Ez a légkör leegyszerűsíti a dolgokat önmagukra, önmaguk eredeti formájára. A szemlélődést és az ítészkedést itt a személyes névmások hangtalan monológjával kell kezdeni: én, te, ő, mi… És ismételni, hogy jól bevésődjenek a magán- és mássalhangzók. A szavak sorrendjén lehet változtatni, a jugoszláv élet alaprajza azonban így is ugyanaz marad: a társadalmi cselekvés, a gondolkodás, a politika itt a történelem és az ember természetrajzára épít. Alapul veszi azt, és igazodik hozzá.

 

Szabadka, határállomás. A vámvizsgálat rövid és nagyvonalú. Előzékenyek a határőrtisztek is. Tekintetükben nem érezni a „gyanút”. Egy kicsit még bánt is, hogy külországban az utas ennyire jelentéktelen üggyé zsugorodott. Kezelése adminisztratív ügy. Utazó, élő áru, aki, ha kérdezik, válaszol, s ha szükség van rá, papírjait is meg tudja mutatni.

A határon túl nem változik a táj. Tanyák, fukarul telepített kisvárosok, dombok hátára fésült szőlők s akácok nyújtóznak dél felé. Ősz van, november vége, sárgára érett a föld színe. Tengeritáblák, keskeny szeletek és ormótlan darabok; kórórakások, vágatlan földek egymás mellett és egymás után végeláthatatlanul. Itt-ott már barázdát hasított az eke, az őszi vetés zöldjét inkább képzelem, mint látom. Két szín uralja a nagy mezőséget: a sárga, az érett növény cipósárgája és a föld feketéje. Bácska fekete földje a megszelt kenyeret idézi: mesebeli jó föld, jó kenyér, ígéret földje. A vonat zakatolása erős, mégis a tengeritenger mozduló, verődő leveleinek zörgését hallom inkább.

Bácska: kenyérszagú föld.

Szabadka után mihamar megtelik az addig félüres vonat. Nyelvzavar. A folyosón és a kupékban szünet nélküli zsongás. Magyar, szerb, horvát, német és még ki tudja, hányféle nyelvkincse keveredik egybe. Szemnek, fülnek rögtön feltűnik a különbség: szenvedélyesebben utazó nép ez a mienknél. Beszédesebb, hangosabb, izgágább. Nem hajolnak közel egymáshoz, messziről mondják a szót. Barátok, családtagok szólongatják egymást a kocsi különböző részeiből. Ember ember hátán, lélegzet-elállító zsúfoltság, szavak fogózása és kínlódása… Balra tőlem szabadkai magyar színész, szemben egy német mérnök szorong, a másik szomszédom szerb szépség, aki filmújdonságok iránt érdeklődik lankadatlan szenvedéllyel… Újkori Noé bárkája ez a vonat, a civilizáció bosszúja. A hazaiak számára ruhát tépő mérgelődés az ilyen utazás, hétköznap. Nekem nagyszerű belépő egy országba: vonzó, ingerlő sokszínűség.

Táj és ember. E két szóba fogható a benyomások lényege. Ezzel kezdődött, ez kísért végig az országon, ez maradt meg bennem a legmélyebben. Sehol, egyetlen országban sem éreztem ennyire táj és ember együvé tartozását, egymásrautaltságát, természet- és emberarc hasonlóságát, mint itt.

 

A mi családunkban, közeli és távoli rokonságunkban nagyapámmal kezdődött a történelem. Az öröklődő emlékezet szerint először ő „volt el” otthonról, először ő „járta meg a világot”, háborúban, katonaként. Nagyapám hozta országok és városok hírét, katonatörténeteit telente ismételte hirtelen haláláig. Komák, sógorok, ivópajtások hallgatták egy életen át: hallgatták, majd ők is mondták, és meghaltak. Pipáikat, boroshordóikat megette a szú; csontjaik fölött kihűlt már a föld. Elmúltak. Csak az emlékezetüket örököltük, a katonahistóriákat: katonatörténelmet és katonaföldrajzot. Bosznia-Hercegovinát, Galíciát, a Piavét, Ferenc Ferdinándot, a császári famíliát sirató szomorúságot, Szarajevót…

Az emlékezet öröklődik. Apám is katona volt, ő is bakaruhában tanulta a világföldrajzot. Erdély, Délvidék, Ukrajna, Kolomea, a Don, a Maros, Kolozsvár, Újvidék, Voronyezs – és visszafelé. Apám emlékezetét is örököltem, ismerem történeteit, még a tábori lapok számait is tudom harminckilencből, negyvenkettőből.

Hány elődöm emlékezete vésődött belém? Grófok ivadékai pontosan ismerik őseik életrajzát. Nemzedékekre visszamenően el tudták sorolni a családfa szerteágazásait. Hadvezéreket, államférfiakat, nemzet- és vagyongyarapítókat sorolt fel egy-egy családi krónika. Udvari festő jött a házhoz, gyerekarcokat, menyasszonyokat, várurakat, büszke nagyasszonyokat örökített vásznára. Még a mindenkori udvari bolond képe is a falra került. A családfa büszkeség volt. Büszkeség és igazolás az utókor számára. A rangos családnak külön történelme volt, amelyet tudnia, ismernie kellett kicsinek és nagynak. Családtagnak és családhoz közelállónak. A béres jobban ismerte urának elődeit, mint saját őseit.

Rangos családfa, dicső múlt, büszkélkedő történelemtudat.

Milyen elődök emlékezete vésődött belém?

Galíciáról és Boszniáról úgy szóltunk évek hosszat, mint a kertek alji kaszálóról. Ferenc Ferdinánd és Horthy István kis híján a családi imakönyv utolsó lapjára került a „születtek” és „megholtak” jegyzékéhez. Katonaföldrajz, katonatörténelem. Az is a baka szemével, alulról nézve, alulról fölfelé, mint a piramisokra tekint az élő. Ezt is örököltem, e nézést, az alulról fölfelé nézést: piramisokra, rangos családfapiramisokra bámult apám, nagyapám, s valamennyi ősöm… Torzó emberi tartás: görbe nyakak, kancsal szemek, beszűkült agytekervények. Így születtek, így nemzettek utódokat, megdőlve, elferdülve, mint a vihar nyomta fák…

Így mondták tovább a bakatörténelmet is: nevetve, mosolyogva, elrévedezve. Részvéttelenül. A maguk féregsorsa köré gyámoltalan köröket rajzoltak, s a gondviselést kérték, őrizze meg életük. Magukra gondoltak ezerszer, másokra egyszer sem.

A bakatörténelem útvesztőiben vörös fonálként kígyózik az érzéketlenség, az utódokat megszégyenítő közöny. A tehetetlenség. Csaták, menetelések színhelye városok, folyók vagy mezőségek nevével szövődik eggyé. Embereket ritkán említ a bakatörténelem, s ha igen, feljebbvaló, őrmester vagy ellenség volt az. Rettegett vagy lenézett, megvetett ellenség: muszka, áruló román avagy vad szerb. Nagy emberi távolságokat őriz a bakatörténelem, azt adja tovább az emlékezet is. Kiszámíthatatlan emlékezet ez: egyszer halkan szól, máskor riadtan, olykor gyűlölködve, indulattól vakon ordít. Féregsorsok szenvedélyeibe vert gyökeret az emberi messzeség…

Hemingway, az egykori katona újrajárja háborús meneteléseinek színterét. Keresi az ismerős helyeket, emlékezik, és regényben vezekel. A folyón át a fák közé című regényének hőse halállal fizet a húsz évvel régebben történtek felidézéséért. Egy katonasors megdöbbentő beteljesülése ez.

Hány baka ősöm képes erre? Ki tud közülük visszamenni Galíciába, Kolomna alá vagy a Donhoz?

Apám mesélte Újvidékről: – Géppuskatűzzel fogadtak a szerbek, mikor bevonultunk a városba. A házak tetejéről és a tornyokból lőttek ránk. Másnap az iskola udvarán falhoz állítottak egy szerb tanító házaspárt. A sortűz után a férfi földre bukott. Feleségének még volt annyi ereje, hogy rogyadozva felálljon. Szembefordult a kivégző osztaggal, és fuldokolva kiáltotta: Még egyszer!

A baka nézte ezt. Ellenük sem, mellettük sem szólt. Legfeljebb megdöbbent, avagy maga is halálra rémült. Így ismerkedett egy más nyelvű néppel, így látta őket: a puskacső előtt is halálkonokan. A történetet hazahozta. Egyszer hősiességnek, máskor értelmetlenségnek nevezve a látottakat. A baka számára ezzel befejeződött egy hadjárat. Nem tudta, nem is értette a történtek okát és lényegét. Nem is kutatta. Más ember ügye, az ő dolguk, gondolta és mondta. A baka csak eddig érte fel ésszel a történelmet, a látványosság és a maga féregsorsa határáig.

A bakaemlékezet mesélgetéssé, szelíd históriákká enyhíti a valamikori tragédiákat.

Hányan tették vele együtt ugyanezt? Történetek, cifra históriák visszhangzanak, fellobban a szó, és elhal. Újramondják érzéketlenül, felelőtlenül, szégyentelenül. Legfeljebb sajnálkoznak. Az oktalan emberirtásból családi mendemonda lesz, öregember dicsekvő mesélgetése.

Az emlékezet öröklődik. Vesztes seregek közkatonái nem járnak vissza a csaták színhelyére. Parancsba nem adja senki, kíváncsiság nem fűti őket. Szégyenérzetük nincs. Vesztes, háborút vesztett bakák emlékezetét örököltem. Emlékezetük enyém lett. S ez minden.

Ismételni fogom a sorsukat?

Szégyelljem a bakatörténelmet? Vezekeljek? Mi ez? Nevetséges mea culpa? Avagy romantikus érzékenység?

Az élet hány rétegén kell áttörnöm, hogy megszabaduljak a bakatörténelem érzéketlenségétől, hogy nemzedékek tehetetlen szégyentelensége bűntudattá alakuljon bennem? Őseim emlékeiből, idegszálaiból egy piramis nagyságú emberarcot kell összeraknom, mely én leszek, te leszel, ők lesznek, aki nem örököl bakaemlékezetet, akinek másképp jár az esze, aki nem ismeri a szégyenkezést, ha átlép egy országhatárt, és megáll egy város kapuja előtt.

Bakaemlékezet és bűntudat kísért bennem.

 

Valaki azt kérdezte tőlem a múltkor: mit tesznek, ha alkalomadtán összekerülnek a más-más országban élő magyarok? Válasz helyett csak a vállamat vonogattam. Ismerősöm konokul ismételte a kérdést: mit tesznek?

– Beszélgetnek, úgy, mint más ember; beszélgetnek.

– Miről?

– Vizek állásáról, égről, földről, szerelemről, világ végéről és önmagukról – mondtam mosolyogva. – Leülünk, összehajolunk, és mondjuk…

– Érdekes – mondta értetlenül.

Gyerek szájába való naiv kérdések. Idétlenek és bántóak. Vártam, mikor kérdez tovább: miért hajolnak össze? Vagy: mit mondanak önmagukról? Másra tereltük a szót, s olykor zavartan összemosolyogtunk, mintha kárpótolni kívánnánk egymást valamiért.

Igen, vannak zavart keltő kérdések. Zavarkeltőek, de nem alaptalanok. Különböző országokban élő magyarok: földrajzi és történelmi csodabogarak. Közép-európai specialitás. Ellentétek és államközi feszültségek okai. Egyszer lebecsült, máskor túlértékelt tényezők. Politika, bizalom és bizalmatlanság próbakövei. Kerülgetett forró kása, és kínálkozó nagy lehetőségek. Tisztázatlan ellentmondások hordozói vagyunk, ellentmondásoké, amelyek átszövik beszélgetéseinket, találkozásainkat még akkor is, ha udvariasak és előzékenyek vagyunk egymáshoz.

Újvidék: in medias res. Belecseppentem egy városba, egy sokszínű közösség kellős közepébe. Először látott emberek fogadtak az állomáson, mégis úgy éreztem, hogy közvetlenségük egy régen megkezdett beszélgetés folytatását provokálja.

Az első találkozás őszintesége felért egy századikéval: beszéltünk különösebb összefüggés nélkül, bevezető nélkül, rendszertelenül. Mohón fogtuk a szavakat, mintha attól féltünk volna, hogy a következő pillanatban megmozdul alattunk a föld. Nevek és bemutatás helyett monológra egyszerűsítem vég nélküli vitáinkat.

Az első beszélő költő: „A költészet a humánum ereje. Olyan magasrendű humánus magatartást kell kialakítani, amely közömbösíti az emberi összeférhetetlenséget, természetesen a nemzeti súrlódásokat is. A művészet sajátos eszközeivel hasson. A nemzeti különbség számomra nem probléma, nem érzem, és ha hallom, sem tulajdonítok neki jelentőséget. Engem jobban sért, ha azt mondják nekem: úr, mintha megbélyegzően lemagyaroznak.”

Szerkesztő: „A nemzeti kérdésnek nem a múltját, hanem a jelenét kell nézni. A múltját képtelenség tisztázni.

A kis irodalmak képtelenek kitörni, mert a jelenleg formálódó nagy népek agyonnyomják a kicsinyeket.

Az írás nem szolgálat, ezzel csak áltatjuk magunkat. Egyértelműen az irodalmi apostolkodás ellen vagyok. Ez illúzió.”

Másik szerkesztő: „Tisztázni kell politika és hatalom, politika és irodalom viszonyát. A dolgokat külön kell egymástól választani ebben az esetben is.

Magyarságunk nem ok arra, hogy egymás nyakába boruljunk. Ez mit sem ér. Helytelennek tartanám, ha most szövetkeznénk, és elkezdenénk írni egymásnak megrendelésre. Inkább próbáljunk rezonálni egymás dolgaira.”

Író: „Két lehetőség között választhatunk. Bezárkózni vagy felszívódni. Az asszimilálódás folyamatának siettetését kell megakadályozni. Helyzetünk a haladás és a maradiság paradoxonja.”

Nyers körvonalaiban ez volt az ismerkedő beszélgetések témaköre. Ezzel kezdtük, s alapjában folytattuk is. Az ország akármelyik sarkába mozdultunk, nemzetiségi életünk gondja-baja kísért. Regionalizmus és egyetemesség, racionalizmus és romantika, olyan ellentétek, amelyeket a jugoszláv élet valósága magában hord, de egyben sietteti is megoldásukat.

Kezdetben volt a háború, a tragédiák kora. Befejezése után sem foghatta rozsda a puskákat, fonákjára fordult a világ. Még annyi idő sem telt el, hogy a rögtönzött fakereszteket márványtáblával cserélhették volna fel a hősök és áldozatok sírján, új rém született: a bizalmatlanság kora. Emberek, szerettelek benneteket, legyetek éberek! Fučik szállóigévé vált búcsúmondatához már folytatásként írhatnánk: Emberek, legyetek bizalmatlanok! Népek, ne higgyetek egymásnak! A megtisztulás érzése és tudata helyett vádaskodások, vádbeszédek. Közösségek, népek, nemzetek perbe fogása.

„Új” műfaj született: a szónoklat. A tragédiaelőadások helyére az ünnep, az ünnepélyesség nyomult. Az ünneplő-lelkendező egybegyűltekhez pedig szólni illik, szépen, választékosan, korhoz és eszméhez illő méltósággal. Pódium került a lábunk alá, és mondtuk: Emberek… Emberek… A szónoklatokból észrevétlen monológ lett. Ismétlődő monológ. Öröklődve ismétlődött a színpadkép, a kulisszák is: pódium, bársonnyal letakart asztal, előtte szónoki pulpitus…

A monológ kora illúziókat keltett, a nagyság és a végtelenség illúzióit. Tér, idő, hatalom és kicsinység külön értelme egybefolyt. Aztán véget ért az egyszemélyes előadások sora. Józanodtunk, önmagunkra eszméltünk, rádöbbentünk helyzetünkre: mikrovilág vagyunk.

A mindennapok kényszere azt mondja: a ma és még inkább a jövő a fontos. Elhiszem. De amint ezt kimondom, a múltra gondolok. Tudom, hogy az egyetemes, az általános emberi problémákra kell ügyelnem elsősorban. Mégis: visszafelé hangzik bennem az idő. A világ színpadán milliók sorstragédiája elevenedik meg újra és újra. A látottak lehangolnak, megdöbbentenek, felháborítanak. Mégsem elégítenek ki teljesen. A hallottakhoz és olvasottakhoz valamit hozzá kell tennem: a magam sorsát, elődeim sorsát. Csak így érzem a tragédiák kiváltotta teljes megtisztulást. El kell mondanunk magunkat; számomra enélkül nem teljes az egyetemesség. A füvek alázata helyett a füvek lázadásának kényszere éget.

Nem véletlen, hogy a szomszédos kis irodalmak manapság sokat hivatkoznak a történelemre: „nemzetieskednek”, mondják gúnyosan. Alapjában ez is lázadás; a fejlődés fedezetének keresése. Leszámolás, kiegyenlítődés; a mikrovilág diagnózisa és az egyetemesség akarása. A szellemi mozgás iránya: a nemzeti romantikától a racionalista életszemlélet felé. Ezt a kettősséget minden kis irodalom, minden mikrovilág magában hordja, a csehszlovákiai magyar irodalom is. Fábry Zoltán életműve szinte egyedülállóan példázza a mi kicsiny világunk és az egyetemesség összekapcsolásának lehetőségét és realitását.

A magam nemzedéke megélt egy forradalommal felérő változást. Nézte, látta a történteket. „Tanulta” a forradalmat. Gyakran foglalkoztat a kérdés: van-e bennünk elég lázadó erő. A hamis illúziók, a kicsinység burkai ellen lázadó erő. Valósággá, nemzedékünket jellemző vonássá válik-e a lázadás?

A kis irodalmak szükségszerűen rokonulnak. A fejlődés, a lét hasonló problémái közelítik őket. A jugoszláviai magyar irodalom helyzete sok tekintetben hasonló a mienkhez! Hasonló, de nem azonos. Mi okozza az eltéréseket? Mi legyen a sorsuk és szerepük a kis irodalmaknak? Melyek azok a determinánsok, amelyek meghatározzák a nemzetiségi kultúrák létét és fejlődését? Az államalakulat, valamint a nemzetiségi élet belső struktúrája milyen hatással van a gondolkodásra, a mikrovilág szellemi mozgására?

Még féltucatnyi kérdést írhatnék ide a mikro- és makrovilág viszonyáról. De most nem is ez a fontos, hanem a párbeszéd, a konfrontálás lehetőségének és szükségességének a hangsúlyozása. Monológok helyett dialógusokat kíván a kor. S a párbeszéd fontos tartozéka: változtassuk a kulisszákat. A történelmiekkel együtt a tájat, az emberi környezetet. A szükséges felismerések és tanulságok csak így kristályosodhatnak.

A jugoszláviai magyar irodalmat csak szórványosan, nagy vonalaiban látom. Ismereteim, enyhén szólva, hiányosak. Így csak élményekre, benyomásokra szorítkozhatom. A kölcsönös ismerkedés első foka ez: az idegen világ valóságának visszhangja bennem, egy más valóság tapasztalása.

 

Újvidékről délnek megyünk. Útitársam Ács Károly költő. Az útirány: Belgrád, Szarajevo, Dubrovnik (Raguza) és a tenger… Átlóként fogjuk át az országot. Ha kerülgetjük is a hegyeket, „tenger iránt” haladunk, hogy minél előbb vizet érjünk.

Az idegen városnevek izgalomba hoznak: az ismeretlenségnek visszhangja kél bennem. Szarajevo: előbb csak a szótagok egymáshoz tapadását érzem, együtthangzásukat. Aztán mesévé válnak a betűk, majd tankönyv lapjaira szorulnak… Szarajevo: egy pillanatra a tizennégyes merénylet képe villan elém, aztán katonanóta szövegébe illeszkedik… Gavrilo Princip, a Miljačka folyó hídja, a Fiatal Bosznia mozgalom… Nevek, arcok, évszámok, uralkodók, csaták, hadiutak, békekötések… És kezdődhet minden elölről: régi haragvások, új ellentétek, hadüzenetek. Összefolyik az idő: évtizedek, századok, fél évezred. Évszámok zuhataga, s mind, mind csatát, harcot, üldözést, bujdoklást, bosszúállást, leszámolást jelez.

A cseh föld félezernyi főúri kastélyt őriz, kultúrát, békét. Olasz és német mesterek művészetét. A Balkán: hadiutak szövevénye. Világhódító tervek első hulláma itt sepert végig: seregek vonultak ide, hogy védjék Európát. A védekezés, a harc, az ellenállás emberi tulajdonsággá vált. Az igazság akarása öröklődő szenvedély lett.

Idegenben más a dolgok akusztikája. A hegyek, városok akusztikája is más. Saját gondolataim, mondataim, szavaim akusztikája is más.

A Duna partján autózunk. Jó lenne a természetbe kapaszkodni, felejteni a komolykodást. Váltani kellene a hangulat komorságán…

– Ez a péterváradi erőd…

– Ez Karlóca – figyelmeztet ismételten útitársam. Az emlékezet zavartan visszalapoz. Igen, a török hódoltság utolsó évei, Savoyai Jenő csatanyerése 1697-ben Zentánál, aztán angol közvetítéssel 1699-ben létrejön a karlócai béke. Véget ért egy korszak, a Temesköztől eltekintve Magyarország felszabadult a török uralma alól.

Terhes történelem ez. Terhes és zavaró az emlékezés is. A Fruska Gora meredekeire kapaszkodunk. Ez már nyugtatóbb táj. Hallgatok. Szinte félek kérdezni, mert attól tartok, hogy csatát őrző emlékműre kell figyelnem. A mai táj arcát kívánom érzékelni, az erdőt, az útkanyarokat, a völgyek szőlőrengetegét. Ízlelni a Fruska Gora borát, kissé megszédülni. Gondtalanul szórni a szavakat, hogy hozzámelegedhessek az emberekhez. Restellek erről szólni, de csak ezt akarom, az emberekhez melegedni, nem is annyira gondjaikhoz vagy hangulataikhoz, hanem szenvedélyeikhez. Élénk mozdulataik s hangos szóváltásaik hajszálgyökereihez.

Az emlékezés rideg és fárasztó. Elég egy rövid mondat, és máris századokat lépünk visszafelé. Az időnek itt mélysége van, rétegeződik, mint a föld. Egy pillanat évszázadokat képes felidézni, egy pillanat száz évet egyenlít. Rácsapunk az évszámokra, aztán visszakapjuk kezünket, az akkordok összhangját keresem magamban. A századok és a jelen pillanat összefüggéseit.

A Fruska Gora legtetejéről leszaladunk a Szerémség síkjára. Ez is nyugtató. Gazdag fekete föld. Az út két szélén jegenyék sora. Azon túl falvak, hosszú parasztporták egymásutánja. Autóból nézve keveset mond mindez: legfeljebb a falak élénk színeiből, a kerítések hosszából és magasságából lehet következtetni a paraszti nyíltságra avagy zárkózottságra. Országok és tájak szerint változik a paraszti lét külső öltözéke: árulkodva múltról, nemzeti-faji mentalitásról és pszichéről.

Morva- és Csehország falvaiban, nyilván német hatásra, a paraszti porta elülső részét is fal takarja. L alakúra építik a házakat, vagy ha erre nem futja, nagy kapuval zárkóznak el a világ szeme elől. Szigorú rend: a kíváncsi szem csak akkor pillanthat az udvarra, ha szekér jön, megy, vagy ha nagy ritkán vendégségbe kap meghívást. Csábító rend és kiábrándító ridegség. Egyre gyakrabban panaszkodunk az Európa-szerte uniformizált városnegyedekre. Hasonlítanak egymáshoz a városok – mondjuk. Lassan a falvak is hasonlítanak. A falvak urbanizálódása megállíthatatlan. Elég Prágából Belgrádba utazni, hogy érzékeljük a ruhát és alakot váltó falvak városiasodását. S ez az urbanizálódás a néhai parasztudvarok egyre zártabbá válása felé halad. Nyugat-Szlovákia bortermelő falvainak sok-sok új háza L alakú vagy az utcát és világot kirekesztő nagy kapus épület. Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk: német hatás. Igen, az eredete az. Azonban a civilizáció előbb utánzásra csábító divatot, s nemsokára íratlan törvényt csinál a hatásból. Hisz még Árvában, Szlovákia valamikor legnyomorultabb részében is egyre szaporodnak a féludvarnyi nagy kapuk. A falu nemcsak épül, nemcsak külsőt vált, nemcsak öregszik, hanem gondolkozik is. Begombolkozik tetőtől talpig, mint a hideg télbe lépő fázós öregemberek. Dél-Szlovákia magyarlakta falvai némileg frissítően hatnak nyílt udvaraikkal. Némelyik csehszlovákiai magyar falu már valóságos kisváros.

Újvidék előtt jobbra kanyarodtunk le a tükörsima aszfaltútról. Bácskai szlovák falvakat kerestünk. Majd húsz kilométert kanyarogtunk a mezei utak bokáig érő fekete porában, míg falut értünk, Kiszacsot. Úttalan gazdag falu, házai jómódról tanúskodnak. Színesek, tiszták, mintha mézeskalácsból rakták volna a múlt héten a falakat: romantikus idill. A Szerémség parasztházai már jobban hallják és érzik a várost. Világiasabbak. Kevésbé rikító a falak meszelése, nagyobbak az ablakok, s a kerítéseket csak olyan magasra húzzák, hogy vállig érjen. Az udvarról az útra, a szomszédba látni. Így folytathatnánk a sort. Északnyugatról délnek haladva; vagy kezdhetnénk Dalmáciával, Szlovéniával. Tarthatnánk irányt. Tehetnénk félkört, vagy akár teljes kört is írhatna az utazás. Hányféle mérték? Nyíltságnak és bezárkózottságnak hányféle formája? Hányféle rétegeződés? Falvak fakuló romantikája és növekvő idegensége: elidegenedése. Úgy látszik, Közép-Európában megtörik az országhatárok idegenítő szigorúsága. Igen. Az utazás maholnap a népvándorlás méreteit ölti, de ezzel együtt nő az ember-viaszsejtek falának vastagsága, és magassága.

A futó utazás csak külsőségeket láttat. A múlt, a táj, falvak és városok külső vakolatát.

A nyáron kétnapos autózás után a boszniai hegyekben ránk szakadt az este. Sátorverő hely után kutattunk. Meg-megálltunk, egyikünk dombnak fel, másikunk a lejtős oldalon kutatta az állattól és embertől védett helyet. Eredménytelenül. Autóztunk tovább. Az út felfelé kapaszkodott, meredek hegyoldalnak, hajmeresztő kanyarokkal közelítve az esti ég széléhez. Pillanatok alatt felhő gomolygott ránk. Sötét lett. Nyári ítéletidő. A boszniai hegyek kiismerhetetlen útkanyaraiban. Két autóban heten voltunk: hét ijedt szempár. Férfi útitársam egy nyugodt orvos. Mosolygunk egymásra, vigasztaljuk a többieket, de tudjuk, hogy ez csak képmutatás, öncsalás. Ijesztő, kilátástalan helyzet. Álmosan, s félve tovább kocsizunk. Váratlanul fény villan egy völgyoldalon. Reménykedve megállunk. A ház előtt öregasszony áll elénk. Hajlongunk előtte, és tízszer is mondjuk: Jó estét! Hosszas magyarázkodás után befogadnak éjszakára. Népes, nagy család, de hetünknek átengedik egyik szobájukat. Ez a legszebb és a legrangosabb. Lerakodunk, sietve harapunk valamit, és egy üveg pálinkával a háziak közé vegyülünk.

Mikor megérkeztünk, csak a vénasszony volt itthon meg egy gyereket altatgató menyecske. Alig telt el negyed óra, megtelt a ház. Megjött a gazda, igazhitű, mohamedán bosnyák. Fején gondosan csavart turbán. Szótlan ember; éppen csak köszönt, és apró szemeivel sorra vizsgált mindnyájunkat. Aztán megjött a három felnőtt fiú, kettő a feleségével. Az asszonyok ölében álmos gyerekek dülöngélnek; magamban számolom, s az apjukhoz vagy anyjukhoz hasonlítom őket. Méricskélem, ki kihez tartozik. Sokan vannak, nem tudok igazságot tenni, belezavarodom.

Bemutatkozunk. Az öreg előbb megnevezi fiait, menyeit, aztán unokáit. Hallgatom ezt a sok idegen hangzású nevet, de csak az öregét tudom elkapni, a többi összezavarodik előttem.

Ahmed Szpahics Ibro bosnyák paraszt. Elhallgat. Nem kérdez. Néz és vár. Eddig is megfigyelhettem: ő, a gazda szól először és utoljára. A család többi tagja szemvillanással kér engedélyt a szólásra. Csend. Mintha mesébe cseppentünk volna. Húsznál is többen ülünk a padlót borító színpompás szőnyegpokrócokon. Szék csak egy van a szobában, azon is pálinkásüveg várja sorsát. Törökülésben ülök, úgy, mint a háziak. Zsibbad a lábam, feszengek, változtatnék a helyzetemen, csak restellem, félek, hogy megszegem a ház szigorúnak vélt szokásait.

– Doktor – mondom orvos útitársam felé bökve. Egy pillanatra minden tekintet rávillan. A gazda alig észrevehetően meg is hajtja magát előtte. A „doktor” varázserővel hat. A vénasszony reumájára panaszkodik, a gazda legfiatalabb fia pedig szívbántalmaira. Mielőtt felnyílna a gyógyszeres láda, pálinkát kínál az orvos. A fiatal bosnyákok nem kéretik magukat, isznak. Az öreg elhárítja, lágy mozdulattal tiltakozik, mintha a sátán képét tolná arrébb. Lehet, hogy csak az idegenekkel szemben, de érzem a fegyelmezett mértéktartást. Aprócska poharakból iszunk: a jókedv is így kúszik közénk, apránként. Megszaporodnak a szavak, felenged a tartózkodás. A meny magával hívja az orvos feleségét; utólag tudom meg a rövid párbeszéd tartalmát. Tanácsot kért a fiatalasszony; négy gyereke van, most várja az ötödiket. A férje tengerész. Egy évben kétszer jön szabadságra. Mióta férjhez ment, szoptat, vagy teherben van.

– Segítsen – ismételgeti a kérést. Az orvosfeleség meglepődve hallgatja. Legalább annyira tanácstalan, mint a bosnyák menyecske.

– Magának hány gyereke van? – faggatja a vendég asszonyt.

– Egy – válaszolja amaz mosolyogva.

– Segítsen, valami tablettákkal…

– Nincs; ilyen nincs.

– Maga hogy csinálja?

A kínos kérdezősködés tréfába fúl. Az orvosfeleség kedves-tehetetlenül vigasztalja:

– Több nem lesz…

– Félek.

– Ne aludjon a férjével.

A fiatalasszony hihetetlen csodálkozással nézi az idegent. Nem kérdez többet. Visszajön a nagy szobába, s az ajtófélfának támaszkodva hallgatja a beszélőket. Szomorú, nagyon szomorú, talán könnyes is a szeme.

A földön ülve pálinkázunk. Már a háziak italát isszuk. A hegyi emberek szögletes mozdulataival kínálnak: a visszautasítást sértésnek veszik. Iszogatva ismerkedünk tovább. A legidősebb fiú villanyszerelő, a második erdőőr, a harmadik gépésznek tanul. Itt laknak mind a völgyben. Innen járnak dolgozni ötven meg száz kilométerre. Három éve az apjuknak építettek házat, most mindegyik a magáéra gyűjt. Földről, termésről, állatok számáról már csak az öreg beszél. A fiatalok leválnak az ősi élet magváról: szemük és lelkük még őrzi a zord hegyi élet emlékeit; napot, eget, az évszakok váltását. Külön világukról nem szólnak még. Apjukkal nem vitáznak, ráhagyják. Szeretik, tisztelik, olykor köré sereglenek, de itthon már csak félemberek. Ez a tájat, létformát, szokásokat váltó generáció. Kétéltűek. Hazulról a világba, a világból hazajárók. Úgy, mint nálunk, úgy, mint mindenütt, ahol a paraszti élet ősi rendje felbomlott. Izgalmas élmény látni és érezni ezt itt a nagy hegyek között. Iskoláskönyvekbe illő példa: az idegen kíváncsiság ugyanazt tapasztalja Bosznia kellős közepén, mint a Bodrogközben, a Mátyusföldön, Gömörben vagy az Alföldön. Az emberek, a beszédtéma, a szókincs könnyen behelyettesíthetők. Behelyettesíthető a gyerekeit sokalló fiatalasszony, az öreg bosnyák paraszt, a fiai és a szemét meresztgető idegen is. Legfeljebb a nyelv különbözik, a múlt rétegeződése, a fakuló és újraszülető szokások, s a jelent tagadó vagy igenlő szenvedély hőfoka.

Sokáig azt hittem, hogy csak egy család, egy vérrokonság, egy táj az enyém. Egyre, az egyetlenegyre esküdtem. Az elsőre, mindenből az elsőre, a nekem legszebbre. Az egyetlen elsőhöz senki sem lehet hűtlen. Idegenben a dolgoknak visszhangjuk kél: naiv és mégis megdöbbentő felismerés. Az idegen világ akusztikája hasonlít az otthonihoz. Közép-Európa kis ország. S e kis országban vonalak húzódnak, az országhatárokon legfeljebb megreszket a kéz: párhuzamokat lehet húzni Prága és Belgrád között, Morvaország és Szlovénia között, a Csallóköz és a Szerémség között, tájak és emberek között. Hasonlít a falvak színe, a faluról szakadt első városi generációk romantikája, falunosztalgiája…

Hasonlít, de nem egyezik. Merőlegeseket is húzhatunk egymásra: a metszőpontokban feszültség izzik. Ezt lenne érdekes kitapintani, a feszültség okát és eredőit. A szenvedélyeket, amelyekből a szellem és a kultúra lesz. Hol tisztább az elhatározás megvalósulása?

Közép-Európa nagyvárosainak majd mindegyike történelmi mementó. Lehet, hogy a humanizmus és a civilizáció szuperfokán ezt írják majd az ősi városcímerekre: emlékezz a csatákra. Belgrád is mementó: többszörös figyelmeztető. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy e város – a valamikori Nándorfehérvár – falai alatt megsemmisült egy megszállott török császár világuralmi terve.

Egy isten az égben, egy uralkodó a földön – II. Mohamed vallotta ezt. Hitte és hirdette: hadsereggel, fegyverrel, álnoksággal és gyűlölettel. II. Mohamed nem lett a világ ura. Nándorfehérvár ura sem lehetett. Belebukott a világmegváltásba. A fanatikus uralkodó-hadvezérek szokványsorsa ez, belebuknak a világmegváltásba. Eddig a világ minden ilyen megváltója megbukott. Utólag hihetetlennek tűnik a letűnt korok fanatizmusa. Hihetetlen és nevetséges II. Mohamed figurája is: előtte és utána hányan keltek szent háborúra! Keresztesek, marsallbotosok, vörössapkások, fekete és zöld ruhás hadseregek. Jelkép, zászló, igazoló eszme mindig találtatott, akadt zászlótartó is… Sajnos csak utólag döbbenünk rá a fanatikus világmegváltók szörnyarcára.

Szóljanak a harangok! – így rendelhette el a pápa Hunyadi 1456-os győzelmének örömére a déli harangszót. Belgrádhoz közeledve abban reménykedtem, hogy ebben a városban szüntelenül szólnak a harangok. Csalódtam. A néhai vár falai között a temetők csendje reszket. Legfeljebb kíváncsi nézők cipőinek kopogása hallik, azon túl Belgrád lármája, s a harangszó csupán képzelt visszhang.

Csatákra csaták emléke kövesül: a valamikori vár most hadtörténeti múzeum. A jugoszláv partizánháború fegyvereit őrzik a várfalak közti térségek. Győzelemhez győzelmet, hősiességhez hősiességet írnak: Szóljanak a harangok!

Várak és folyók. Ezek Közép-Európa nagyvárosainak jelképei. Belgrád törökül Kalemegdán: csaták köve. A vár lábainál összefolyik a Duna és a Száva. Úgy, mint ahogy a dévényi vár alatt a Dunába vész a Morva folyó. A csaták kövét körbefogja a víz: őrzi, védi. Vigyázza az emléket. Várak és folyók, a történelem vízválasztói. Prágának, Budának, Bécsnek, Belgrádnak, Pozsonynak történelmi kilátói vannak: várak és várromok. Innen városok és századok tekinthetők át. Az idegen ezt keresi, ezt érzi először: az óvárosokat. Belgrád őssejtje: a Kalemegdán. Nem véletlen, hogy az ismerkedő kíváncsiság előbb a városok egysejtű állapotát kívánja érzékelni. Innen kezdődhet a rokonodás, a világvárosok bonyolult idegrendszerének, történelmi reflexióinak és szociális rétegeződésének az észlelése.

Hózivatar veri a várost. Hideg van, aki teheti, fedél alá húzódik. Melegedni térünk egy ügyes, csinos étterembe. Stambol Kapija – ez van a cégtáblára írva. Forró szilvapálinkát iszunk. Első ízlésre szokatlanul furcsa italféleség. Különös zamatára csak a sokadik pohár után jön rá az ember. A forralt bor lassan hat, a forralt pálinka egyszerre. Pillanatok alatt felszívja a végtagok hidegét; az első pohár a másodikat, a második a harmadikat kívánja, de a harmadik már nem marasztal. A hirtelen bódulat menésre ösztökél. Ösztönösen kialakul a napirend: „bemelegítünk”, és rójuk az utcákat. Belgrád főterét, a Terazijét, háromszor is körbejárjuk, aztán ismét „bemelegítünk”. Dalmát halkocsma zajába vegyülünk. Száz szemmel innám a sokszínű lármát; ha tehetném, mozdulatlanná merevítenék mindent. Színekre váltanám ezt az ismételhetetlen hangegyveleget. Indulatos mozdulat kísér minden szót, azt is hihetem, hogy adásvételi szerződést kötnek a boritatta abroszok felett, pedig a napi gondok cserélnek gazdát, úgy, mint a világtájak valamennyi kocsmájában.

Elmélyült szemlélődésre nincs idő. A futó ismerkedés csupán egy lehetőséget kínál: keresni a pillanatok hangulatát. Esik a hó. A város főútja tört fényű kirakatsor. A hózivatar homályán át bámulom a szerb királyok valamikori palotáját. Kutyafuttában megtekintjük Anton Augusztincsics szobrainak kiállítását. Utána roskadozó török házak között gázoljuk a havat. A városszéli kiskocsmák utcára bámuló konyháiban nyárson sült malacok hívják az ítéletidőben csatangoló járókelőket. Városbelinek szokványos kép, nekem olyan, mint egy mese! Egyszer látott mesebeli város fehérsége: szinte kegyetlenségnek tűnik ez a telet bámuló, izzadt homlokú kismalac.

Az est végállomása egy szlovén pince: Presernova Klet. Szűk, alagútszerű lejárat vezet az apró, alacsony mennyezetű helyiségbe. Szerelmespárok búvóhelye. Kiszámíthatatlan beszögellések sarkaiban szerelmek pecsételődnek sorra. Fény és árnyék majdnem összefolyik: egy kicsit a túlvilágon érzem magam. Egy ideig a hangulatnak, mozdulatoknak itt csak neszük van. Legfeljebb az üvegek alja koppan az asztal lapján, ha bort hoz a pincér. Felettünk a nagyvárosi éjszaka csituló lármája. Tíz méterrel lejjebb a csendes szavak szőtte más világ. Ha költő lennék, balladába szőtt szép szerelemről írnék. Ha drámát mondanék, szép szerelem tragédiájáról szólnék… Itt a szerelmek csak kezdődhetnek: szerelmet bánni nem ide járnak emberek.

Közeli szomszédságunkba népes társaság telepszik. Sört isznak, és az üveg aljával koccintanak. Egyikük verset szaval; hallgatják, aztán széles mozdulatokkal vitatkoznak. Alig hallhatóan nótába kezdenek, mintha csak szellő lebbenne. Csodálatos egyszerűséggel összefogódznak a hangok: „szevdalenkákat”, szerelmes szerb nótákat énekelnek. A szláv népdalok mélabúja, különösen a szerelmeseké, általánosan ismert. Viszont amit itt tapasztaltam, az szomorúbb volt minden eddig hallott szerelmes szomorúságnál.

Minden kocsmában van valami vonzó és kiábrándító. Itt csak a vonzást érzem: az ismételhetetlen mélabút. Fény és árnyék, mozgás és hangulat neszezését. Mintha mindenki hozna és vinne valamit. A verset vitató társaság is folyton fogy és bővül, elapad és újra feltöltődik. Hangulata viszont nem törik. Énekelnek, vitatkoznak egy sort, majd ismét nótába kezdenek. A mulatozásnak, a hangulat lépcsőfokainak csodálatos játéka ez: csak a pillanat a fontos, mindig csak azt mondják, amit a pillanat ad és kíván. Ha száraznak tűnik a szó, nótában beszélnek, várva a hangulat következő fordulatát.

A nagyváros mindenkit a saját képére formál. Presernova Klet: kissé a túlvilág Belgrád aszfaltja alatt. A város magánosodó embere ide szökik emlékezni, ős-énjének hangulatát és szókincsét idézni.

Szarajevóba véletlenül kerültem. Dubrovnikba, a tenger partjára indultunk volna repülővel. Sajnos, vagy szerencsére, nem jutottunk messzire. Megrekedtünk a belgrádi repülőtér szupermodern „indóházában”. Belgrád ugyan fogadott még: kínos-keservesen le- és felszálltak az északnak tartó nemzetközi járatok, de akinek dél felé vitt volna az útja, megrekedt. Hóvihar, ítéletidő tombolt a Balkánon.

A kényszerű várakozás órái lehetnek kellemesek, s egyben kínosak is. A világjárásnak bizonyos rutinja kell ahhoz, hogy otthon érezze magát az ember egy ilyen nemzetközi útkereszteződésen. Öt- tízpercenként és negyedóránként cserélődik az utasforgatag, aki mehet, megy, aki várakozásra ítéltetett, bámul, nézelődik, jókedvet színlelve locsog avagy káromkodik…

Persze utasa és embere válogatja. Engem nyugtalanít a szüntelen jövés-menés. Akár egy mozgólépcső. Ezerféle arc és öltözék. Lehet, Bábelben sem beszéltek ennyi nyelvet, mint itt. Az én fülem két-három nyelvhez szokott. Ez idegződött belém. A háromnál több nyelv egyszerre hangzása már soknak, megszámlálhatatlannak tűnik. Fülelek, figyelek, akár egy süket, s kérdezősködöm, mint egy falusi. Útitársam radarként fogja fel és továbbítja a válaszokat: szlovén, macedón, szerb, német, montenegrói, horvát, s ez mind „hazai nyelv”. Egyórás szájtátiskodás után rájövök, hogy a mozgólépcső tulajdonképpen áll. Az emberszőnyeg megállapodik: nem fogy, nem nő, nem cserélődik, csupán az alakja változik. Mint mindenütt Jugoszláviában, az első benyomás itt is a kontraszt: a nyelv, a hangnem, az arcok, a mozdulatok kontrasztja. Aztán csendesül, finomodik a hangzavar. Észrevétlenül monoton zsongássá csitul. A bizonytalan várakozás nyomasztóan idegesítő. Az üvegcsarnok kimondatlan feszültség, takargatott izgalom színhelye lesz. Az automaták, a berendezés szellemes mechanizmusa értelmüket vesztik. Megnő az egyszerű tárgyak jelentősége. Figyelem: a legtöbb szempár az óra számlapjára tapad. Itt most mindent a percmutató jelent. Mintha tízezer méter magasságban hánykolódna ez a nagy épület. Az óralap fekete karja félelmetes, a kimondatlan félelem jelképe. A csonka percmutató a szupermodern környezet legfontosabb „aprósága”.

Magyar pilóták csoportjához húzódom. Másodnapja vesztegelnek Belgrádban, Tiranába tartanak, s a hóvihar „leültette” őket. Tétlenül tereferélnek. Olykor szaporodik a szavuk, majd elkomorodnak. A navigátor félóránként az időjárás alakulása felől érdeklődik. – Tirana nem fogad – közli szűkszavúan. A másodpilóta cigarettával kínálja társát.

– Hol fogunk vacsorázni? – kérdi tettetett jókedvvel a stewardess. Válasz nélkül hagyják.

– Tirana felé mi van még nyitva? – érdeklődik a kapitány.

– Titograd!

– A szél iránya?

– Nem változott. Délkeleti, úgy, mint tegnap.

– Elindulunk? – kérdezi félénken a lány. A kapitány szájaszélét rágva gondolkozik.

– Harántszél – mondja maga elé –, az a legrosszabb.

Megérkezik a prága-tiranai járat. A gép utasai kínaiak. Megszámolom őket: harminchárman vannak. Szorosan egymás mellett ülnek a bőrzsámolyokon. Egymáshoz sem szólnak, csak néznek szigorúan maguk elé. Ebben a laza összevisszaságban furcsa látvány a feszes szótlanság. Egymáshoz sincs szavuk, mozdulatlan tekintetük mintha láthatatlan tanítómester szavait lesné. Jóformán meg sem melegednek, beszállásra szólítja őket a hangosbemondó. Összevillan a magyar pilóták tekintete, nem értik, istenkísértés: az egyetlen gép, amelyet tovább engednek, a kínaiakat viszi Tirana felé.

Szarajevóban dermesztő hideg van. Körös-körül mérges nagy hegyek: a Kosevo Romanija. A partizánharcok ismert csatáinak színhelye. Katonadal is maradt emlékül, „Tito a Romaniján vonul át”. Szarajevo számomra félelmetes város. Megnézzük a Gavrilo Princip-hidat, a Fiatal Bosznia mozgalom múzeumát, Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomát, a Monarchia hatalmas kormányzósági épületét, az újvárost, s végül beleragadunk a Bascsarcsijának, a kézműves kisiparosok negyedének szűk sikátoraiba.

Szarajevo a bakaföldrajz, a bakatörténelem kezdete.

Szarajevo a megdöbbentő ellentétek városa. Működő dzsámik, korszerű kirakatok, a középkorra emlékeztető kézművesipar, kávéházak; olasz, szerb, macedón, szlovén és magyar melódiák egyvelege. Történelem, ritmusok, mentalitás, arcok, életforma, jelen és régmúlt, fény és szerénység elképesztő keveredése. Szemnek látványosság, az értelemnek kérdő- és felkiáltójelek sora mindez. Az idegen talán itt kerül legközelebb a jugoszláv élet nagy gondjaihoz: az életforma, az életszínvonal megdöbbentő különbségeinek a megértéséhez. Szarajevót festői panoráma öleli körbe, mégsem tudok gyönyörködni. Nem fog meg a város szépsége. Szarajevo lüktető nagyváros, de sikátorpiacain dermedt kezű bosnyák parasztok kínálják a füstölt birkahúst, a tengeridarát, a babot s hegyi falvak szegényes élelmiszerkészletét.

Szarajevo komor arcú város, vonásai markáns-kemények, mint a környező hegyek sziklaráncai. Szarajevo arca túlságosan élő, szinte ujjheggyel tapinthatók az évek és események vájta redők. Nyugtalan város. Közép-Európában és a Balkánon kevés a hozzá hasonló hely. Dinamizmusa öröklődő tulajdonság. Ha rokonítani vagy hasonlítani akarom, Gavrilo Princip jut eszembe. Szarajevo nem városok, hanem korszakos események rokona. „Messzi van” Európától, reflexiói mégis ingerülten szenvedélyesek. Lázadó város. Belém ugyan másként verték a történelmet, de itt az emlékek és a város közvetlen közelsége erről győz meg: az örök lázadás szükségéről.

Kétszer jártam Szarajevóban, egyszer télen, másszor nyáron. Mind a két látogatás vasárnapra esett. Ünnepnapra, amikor kissé lelassul a város. Lelassul, és ünneplőbe gombolkozik. Az utcák forgataga ilyenkor nem hozhat izgalomba. Több idő van az ácsorgásra, a nézelődésre, a város szokatlan mozdulatainak a megfigyelésére.

Mind a két alkalommal temettek Szarajevóban. Mohamedán módra, visszafojtott szomorúsággal, inkább csak mozdulatokkal sejtetve a gyászt. Engem lehangol a temetés, komorrá tesz, látása mégis vonz. Szótlan menet hozza a koporsót. Leteszik a dzsámi árkádjai alá, és eltávoznak. Csupán egy dísze van az igazhitű mohamedán utolsó útjának, a feje fölé erősített fez. A koporsó előtt mindössze egy ember térdel. Családtag vagy egyházi elöljáró? Nem tudni. Imája néma, szótlan búcsúzás. Aztán váratlanul benépesedik a templomkert, és kezdetét veszi a szertartás. Rudakra emelik a halottat: a jelenlevők rövidke sorfallá alakulnak, s vállukon kúszik előre a koporsó. Pompa és ének nélküli végtisztesség. Primitíven egyszerű, és mégis méltóságteljes, mintha hadvezért vagy a török birodalom szultánját temetnék. A sorfal fogy és újra töltődik. Ugyanazt a rudat fogva mindenki csak egy lépést tesz a koporsóval. Az első pár éppen csak a vállához érinti a rúd végét, máris hátralép másodiknak, harmadiknak, hogy ismét előresiessen. Nem sokan vannak a temetésen, mégis az a benyomásom, hogy százak gyászsűrűjében tovább mozdul a kopott fezzel koronázott koporsó. A templomkert temető is. Kopjafejes sírkövek között szorong a menet. Aztán megállnak, és kelet felé fordítva földre teszik a halottat: kimondhatatlan fájdalommal felsír az imaének. Az arcok mozdulatlanul merevek. Senki sem sír. A gyász fájdalma egyetlen ember szavaiba szorul. Élők és holtak nevében egy névtelen valaki jajong. Ilyen lehetett az ősember szűkölése társa teteménél.

Kálvinista hitben nevelkedtem. A református végtisztesség legmegrendítőbb éneke a XC. zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” A halottnak kijáró utolsó földi szó: „Az embereket te meg hagyod halni. És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása…” Valahányszor énekeltem ezt a szöveget, naivul azt hittem, hogy a föld első embere is ezekkel a szavakkal fejezte ki gyászát. A halál, az elmúlás látványa szorongató s egyben rokonító. Születésében és halálában egyforma az ember. Az idegenség óránként váltja szemem előtt a kulisszákat, szépeket, vonzókat és elrémítőket. E változó színfalak új próbákra, új szerepvállalásokra, szerepváltoztatásokra ösztökélnek. Ez az idegenség hasonlít a sejtek átültetésére, ami módosítja az idegrendszer működését. Az otthont, az „egyetlennek és igaznak hitt mikrovilágot” igazán idegenben érti meg az ember. Az otthontól idegenben lehet eltávolodni, vagy életre-halálra közel kerülni hozzá. Az idegenség érzékelése, a viszonyítás előfeltétel: tárgyak, élmények, események, érzések, hagyományok összehasonlításának feltétele. Ez pedig a mozgás, s a mozgás az élet.

Egy álló napig autózunk a tenger felé. Előbb hegyekre kapaszkodunk, majd leereszkedünk a Neretva völgyébe. Kétoldalt vörösessárga sziklafalak, lent a folyó zöld vize. Formáját vesztett világ: szorongató völgyszakadék, mélység és magasság. Félelmetes és hihetetlenül szép színek pompája és kontrasztja váltakozik. Víz, kő és néhány olajfa a hegyek tetején: most ez a díszlet. Inkább őslények illenek ide, mint az ember; hatalmasok, nagyok, méltók a hegyek meredekeihez. Szép és kegyetlen vidék. A Vág vagy a Garam völgye a folyóval szélesedő termő sík. Itt minden talpalatnyi föld harc jutalma. Nagy ritkán szegényes települések tarkítják az út szélét. Aprócska ház, kisebb kamra vagy istálló, kétkerekű kordé, s a közelben legelő néhány juh, esetleg öszvér. Ez a ház és a ház tája küzdelmes szegénység.

A szomorú és mozdulatlan egyházas települések olykor faluvá terebélyesednek. Konfic az első állomás. Hagyományos fehér falú boszniai házak, s középen feltűnően elegáns útszéli csárda. Az előkelő vendégfogadó ismétlődő kép. Harmonikusan a környezetbe illő épület: kávéház, étterem, terasz és néhány szoba. Megfigyeltem az éttermet, büfékben, falatozókban, tehát ott, ahol napjában sok ember megfordul, korszerű, vonzó a berendezés. Nyilván az idegeneknek is szól ez. Viszont a „kocsmák” külső vagy belső öltözéke igényt, ízlést alakító tényező az otthoni ember számára is. A népművelés szükségszerű okossága ez, alkalmazkodás az emberi természetrajzhoz.

Mosztar, csodálatosan szép kisváros a Neretva partjain. Körben a hegyek tetején a török idők erődítményrendszerének maradványai. A város házsűrűjében minaretek kis erdeje. Már csak ezek hirdetik a valamikori vakbuzgóságot. Az imaházak földszintjét elfoglalta a város: egyszerűen körbeépítették a minareteket. Ismételhetetlen történelem.

Mosztartól délre már kopik a táj: házak, a kövektől elzsarolt kiskertek, s alacsony lugasra futtatott szőlőtelepítések. Elfogy a föld mindennemű zöldje, és kezdődik a karszt, a borzalmasan sivár karszt. Írni sem lehet erről sokat. Kő, kő, elöl, hátul, oldalt. Fenn az ég, s lent csak kő, szürke kő. Fél napig kanyargunk a kővilágban. Estére már az az érzésem, hogy követ lélegzem.

A jugoszláviai utazás legszebb kulisszája Dubrovnik, azaz Raguza, az egykori gazdag városállam. Középkori meseváros városfallal, bástyákkal hamisítatlan reneszánsz házsorokkal és sikátorok szabályos hálózatával. Délről a tenger, északról hegylánc félköre védi a várost. Nemes elhatározásokra, tettekre ösztönző környezet. Shakespeare királydrámáinak jó embereit ilyen tiszta arcú városvárakban képzelem cselekedni és tovább élni. Vannak helységek, amelyekre csak az emberi jóság, tisztaság és szépség jelzői illenek. Dubrovnik ilyen: egyszerűen tiszta, és szigorúan nyílt. Múltjára és szabadságszeretetére büszke város. A védőfalak legmagasabb bástyájára valamikor ez volt írva: Mindennél, aranynál is fontosabb a szabadság.

Nem hős város, de szabadságszerető. Történelme és hagyománya belefér egy szóba: szabadság. Hatalmak versengtek birtoklásáért, Velence, Magyarország; a török birodalom szomjúhozta gazdagságát. Fénykorában háromszáz hajója volt, s az a csodálatos, hogy függetlenségéért gazdagságát áldozta. Hódítók gyámságát tűrte maga fölött, vérlázító adókat fizetett, sarcot követeltek tőle, akár a vesztes ellenségtől. Fizetett, küldte az aranyat, semmint rabságot tűrjön.

Mennyi erősítő példa, a harc mennyi tanulsága régmúltban és jelenben!

A városfal sétányáról nézzük a tengert. Jó szofisták módjára a műfordítás indítékairól beszélünk. Egy-egy lefordított mű mennyire illeszkedik bele más irodalom organizmusába? Mi ösztönzi a fordítót? Személyes ismeretség? Lelki rokonság? Alkati hasonlóság? Látszólag kicsinyes, jelentéktelen „mikrotémák”. Látszólag! De alapjában az ember és irodalom természetrajzáról van szó. A történelem, a természet és a közvetlen emberközelség önkéntelenül is az élet dolgainak természetrajzát idézi. Magunkra, a magunk irodalmára és szellemi ténykedésünkre gondolok. Életfelfogásban, gondolkodásunkban, a művészetről vallott nézeteinkben jelentős eltérést érzek a Jugoszláviában tapasztaltak és a magunk élete között. Az itt látott és érzékelt dolgok izgatók, ingerlők, konfrontálásra késztetők. Hihetőbb az élet, a gondolkodás, a magatartás természetrajza. Mi megszoktuk az összesítésekben, a végeredményekben történő gondolkodást, az abszolút mértékegységeket. A jugoszláviai ország- és irodalomjárás éppen itt kezdi ki az embert: merevüléseket lazít, és a gondolkodás „abszolút” vonalait semlegesíti. Kételyeket támaszt, ítéleteket módosít, értékek viszonyítására, s egyáltalán a viszonylagosság elvének tudomásul vételére kényszeríti az embert.

A dubrovniki sétány a Sztradun. Napjában kétszer, délben és este ellepik a fiatalok. Olyan ez, mint a lepkerajzás. Benne van a természet egyszerűsége s a régmúlt idők arisztokratizmusa. Kötelezően méltóságteljes aktus. Előbb a férfiak jönnek, néhány perccel utánuk a lányok jelennek meg. A Sztradun ilyenkor előkelő bálterem. A puha zsírkő kockákon alig hallik az ezernyi láb lépéseinek nesze. Jelmez nélküli karnevál felejthetetlen képe… Évszázados ruhájuk csak a házaknak van meg a lámpáknak, minden más mai. Aztán valami ősi ösztön sugallatára, szétfoszlik a tünemény, pillanatok alatt kiürül az utca-terem. Volt, nincs…

Aki az Adriához jön, annak dél felé kell fordulnia. A mi kelet- és nyugatnézésünk itt elégtelen, sutává és esetlenné tesz. Ez más történelem és földrajz. Más égtáj, más vérmérséklet. Érzékelése, reflexiói érzékenyebbek. S számunkra ez kimondhatatlanul fontos.

Mikrovilágunk érzékenységét emeli, növeli ez a környezet. Élmény és gondolatvilágunk új kontaktusokra talál, mozgása felfokozódik! Ez a mozgás pedig, leírtuk, egyet jelent számunkra az élettel.

Az Adria valószínűtlenül szép. Sziklapartjaiba ókori mondába illő utat vájtak. Mire ezer kilométeres szédítő kanyargások után végére ér az utas, nem fáradtságot érez, hanem a továbbmenés szomjúságát. Jó lenne meghosszabbítani ezt az utat Európán és a világon át. A tengertől csak hátrálva búcsúzhat az ember: hegyek homlokán lépkedni visszafelé, óriás karokkal egybeölelni eget-földet a tenger szépségével és csendjével.

Jugoszláviától csak így lehet búcsúzni: óriás öleléssel. Ez méltó a tájhoz és az emberekhez: a mindent egybeölelés.