Haldoklik a mese. Nem írunk hozzá, csak fogyasztjuk az álmodozó történeteket. Messzi századok képzeletét bebútorozzuk, utakat építünk benne. Csodatevő források vizét megvesszük, az üveghegyből letörünk egy darabkát, és hazavisszük játékszernek.
Nőismerősöm nemrégen tért meg egy kiadós „csavargásról”. Olaszországban, Egyiptomban, Algériában, Török- és Görögországban járt.
– Mit láttál? – kérdeztem kíváncsian.
– Sok mindent. Városokat, szép városokat.
– Mit hoztál?
Görög cigarettával kínált. Aztán két napra kölcsönzött egy Isztambulban vásárolt pornográf képeslapot. Ez volt minden. Mosolyogva búcsúztunk. Nem volt miről beszélnünk. Három perc alatt elmondta közel egyhónapos „csodálatos” utazásának történetét.
A mesevilág mögöttünk jár. Már csak árnyékként kísér. Értelmünk a dolgok hasznát és miértjét kutatja. Manapság így van; divatba jönnek országok és tengerek. Aztán dicsérik a bort, az autóutakat, az étkezést. Cuppognak, csettintgetnek, kalandokra, nőkre hivatkoznak és emlékeznek. Egy-egy ország aszerint érdekes vagy unalmas, hogy nyújt-e megfelelő élvezetet vagy sem. Milliók utaznak, mert most ez a divat. A világot járó turistakaravánok könnyelműsége divatot csinál országokból, népekből, történelemből.
Vonatra szálltam Románia felé. Az állomás, az emberek, az ég még hazai. A kocsi folyosója már más ország. Bizonytalankodom, a fekhelyemen teszek-veszek. Várom az útitársam. Holmija itt van. Őt magát még nem ismerem. Két napig egy levegőt szívunk majd – azért mégsem mindegy, kivel.
Már a csehszlovák-magyar határ felé közeledünk, mikor a hálófülke ajtajában megjelenik egy ügyes mozgású, kis termetű ember. Fejével biccent, mintha azt mondaná, jó estét. Bemutatkozunk. Ülünk egy sort és hallgatunk. Aztán téblábolva pislákolni kezd a kíváncsiság, óvatosan szemeljük a szavakat. Még egyszer, most már érthetően bemutatkozunk. Mérnök. Hat hónapot töltött Ostravában, Bukarestbe utazik.
– Munkahelye? – kérdezem udvariasan.
– Káderes? – üt vissza, és huncutul mosolyog. Zavarba hoz. Vannak ismerkedések, amelyeket nem lehet elsietni. Szemét hamiskásan hunyorgatva rajtam tartja, mintha beszédre bátorítana. De ő maga fukarul szól. Nehezen enged közel magához. Közelsége bizalmat ébresztő, modora, magatartása óvatos. Talán igaza is van. Alig három óra még, s a vonat határt keresztez.
Csehül beszélgetünk. Pontosabban: útitársam cseh-orosz szóegyvelegből izzadja a mondatokat. Én szlovákul válaszolgatok. Ez is újdonság. Közép-európai nyelvjárás; nyelvkeverék. Nem kérdeztem, nem is tudom, hogy útitársam mely nációhoz tartozik. De a fülem érzi a cseh, a román, a szlovák és a magyar nyelv beszédritmusának ijesztő keveredését.
Ez viszont jellemző. Nem tudunk szórakozva utazni. Ha a szomszédos kis országok embereivel kerülünk egy fedél alá, rögtön megmozdul bennünk valami. A gondok. Tegnapiak és tegnapelőttiek; történelmünk, sértettségünk, büszkeségünk és megaláztatásunk, félszegségünk és óvatosságunk. Minden holminkat utaztatjuk. Mosolygunk és parolázunk, de úgy érezzük, hogy kettőnk között ott ül egy láthatatlan harmadik, akitől óvakodunk és félünk.
Közép-Európa ravaszul épített kastély. Minden helyiségbe külön lépcső vezet: egyikbe le, másikba fel. Ha szót kívánunk váltani egymással, vagy lefelé topogunk, vagy kénytelenek vagyunk meghajolva felfelé dobogni. Hasonló történelmű kis népek tartják a szomszédságot, s ha alkalomadtán összekerül két más nyelvű ember, íratlan rangsor vibrál mozdulataikban.
Jóformán egymás hegyén-hátán szorongunk mégis. Az ismerkedésnek mutató ujjhegyei vannak. Kulisszákat kíván kitapintani; a gondolatok, a mosolyok, a kíváncsi kérdések hátterét.
Két ember beszélgetésében mindig ott van egy harmadik lehetőség is, a középút. Az amerikai emberről azt mondják, pillanatok alatt bensőséges ismeretséget köt. Nálunk az ismerkedés első percei – éppen a legfontosabbak – idegesítően hosszúra nyúlnak.
A sokféle nyelvből kölcsönzött szókincs olykor zavar. Megmosolyogtató a hadonászás és a mutogatás, de mégis felvillanyoz. Ez már több, mint a gyűlölködő, néma tekintet. Ez már párbeszéd. A kis népek között meginduló párbeszéd pedig történelmi pillanatot jelez.
Leborul az est. Előbb csendben, észrevétlen közelít, aztán valósággal a földre roggyan. A vonat kerekei fáradhatatlanul kattogják a ritmust. Városok közelednek és távolodnak. Budapest és a magyar Alföld fényei riasztják az éjszakát. Nagyvárosok fényes partjain is csak szippantásnyit pihen a vonat. Aztán fújtatva továbbrohan, mintha az éjszaka nyomása alól kívánna szabadulni. Biharkeresztes; határállomás. Nagyvárad már a másik oldalon fogad.
Előzőleg még egy kellemes jelenés. A fülke ajtajában váratlanul megjelenik egy lány. Egyenruhában van. Oroszul, németül, majd magyarul jó estét kíván. Útitársam jóízű magyarsággal visszaköszön; rácsodálkozom. A lány, kedves-kellemesen kívánságaink iránt érdeklődik. Helyet szorítunk neki magunk között, középütt. Utaskísérő; az út magyarországi szakaszán szolgál. Pénzt vált, tájékoztat, s ha úgy jön sora, társalog. Többet nem mond magáról, csak azt, hogy pesti. Egyszerűségében is különös. Haja fekete, arca sápadtan dióbélbarna. „Hivatalból” őt illetné a szó. Hallgat. Fél óra múlva a határra érünk; mi vagyunk az utolsó fülkéje.
Harminc perc alatt eldőlhet a világ sorsa… A lány hallgat. Számolom a perceket; haszontalanul nyargal az idő. Úgy képzelem, mi vagyunk az élet háromszöge; az ég, az ember és a föld. Egymást nézzük. Aztán rájövök, hogy ez túlzás. Ebben a lányban minden benne van. Múmiák lehetünk a szemében. A szeme vár és kérdez. Ország vége, szolgálat vége. Lehet, hogy azt várja: a szolgálat végét. Lehet. Nem több húsz évesnél; a kedvesség számára szolgálat. Hivatal. Kenyér. Holnap minden kezdődik elölről. Vonatok, emberek, tolakodó utasok. Mi is azok vagyunk, kíváncsiak. Nem állhatjuk tovább ezt a néma vallatást. Szóra bír mindkettőnket. Elámulok. Útitársam sem orosz, sem román, hanem – magyar. Erdélyi székely.
Nézünk, bámulunk egymásra, mintha az ördög kicserélte volna a fizimiskánkat. Aprócska villanásnyi öröm; nem több a gyertyaláng sercenésénél, majd minden a helyére zökken. Ez csak arra jó, hogy egy madárlépéssel közelebb húzódjunk egymáshoz. A lány elbúcsúzik, sajnáljuk, hogy alig volt hozzánk szava. Legalább bánná fukarságát!
Egy üveg bor van előttünk, feszeng bennünk a jókedv, de az előbbi közelítő mozdulat nem keresi a nótát. Nem kívánjuk az ölelkező megállót, szinte félünk a hangulat érzékenyítő lágyságától. A zamatos bor fénycsomóként szívódik idegeinkbe, aztán gondolatokká csavarodik. A jókedv nótát tilt és beszédet kényszerít. Még ott időz köztünk az előbbi pillanatok visszahozhatatlan kedvessége. Vannak hangulatok, amelyek sohasem ismétlődnek. Nem ismétlődhetnek. Az ismétlődés felperzselné az emlékeket.
Már több mint egy órája magunk mögött hagytuk a határt. Átestünk a vám- és útlevélvizsgálaton. Hanyag mozdulattal szedtük elő zsebünkből az iratokat, sebtében még rá is sandítottunk, hátha valami csodatevő manó pillanatfelvételt lopott a hivatalos paksamétába. A vonat robog. Az emlékeket rakosgató gondolat olykor még visszavillan, hátha meg lehet örökíteni egy mozdulatot, a legkedvesebbet. A rohanás robaja fárasztja az akarást; az éjszaka hatalmas fekete tábla, amelyre folyton új vonalakat, éji fényábrákat rajzol egy fáradhatatlan kéz.
Már Erdély földjén járunk. Visszafele kapkodó gondolataink a fülkébe juhászodnak, s odarakódnak elénk a kicsinyke asztalra. Jó lenne látni a tájat, a dombokat, a városokat. Sötét van. Így csak a képzelet rakosgathatja össze a természet színfalait. Az irdatlan éjszakából csak annyit látunk, amennyit bevilágít az ablak rohanó fénye. Zöld fény, szabad utat jelző. Szemaforok fogódznak össze, nagy messziséget befogó ívekké kapcsolódnak.
A beszédbe kapaszkodunk; bütykös asszonykezek szőtte tarisznyában kotorászunk.
– Hogy érezte magát? – kérdem.
– Kedves idegenben. – Aztán, mint aki adósnak érzi magát, ravasz hunyorítással: – A csehek szívélyesek, kedvesek és furcsák.
– Meddig élt köztük?
– Fél évig.
– Ostravába sokfelől vetődnek az emberek.
– Embere válogatja, mégis furcsák. Szokatlanok. Sok mindenben jártasabbak.
– Megbántották?
– Kiváló mesterek, szeretnek tanítani, de akaratlanul is fölényesek. Előzékenyek, finomak, mégis… Valamit nem éreznek…
– ?
– Mások fogékonyságát.
– Ez a tandíj – mondom évődve.
Értetlenül néz rám.
– A tanulni vágyók fizetsége.
– Örökké senki sem akar az iskolapadban ülni, minden nép megokosodik egyszer.
– Idő kérdése.
– Így mondják, csak kevesen értik. Az okosság is idő. A műveltség is idő.
– Messzi szavak – mondom közömbösen.
– Fontosak – igazít helyre. – A mesebeli bölcs is két dologgal számolt, az idővel és az emberek fogékonyságával.
– Messzi szavak – ismétlem.
– Vessen össze egy síksági meg egy hegyi embert. Az erdei ügyesebb. Még járni sem tud, de már fúr-farag.
– És a sorrend? – kérdezem.
– A fogékonyságot kell megérezni az emberben. A megérzés is bölcsesség. A hegyi ember életét háromszög fogja: a föld, a fa, ha mindkettő kicsúszik a kezéből, elmegy vasat kalapálni.
– Régen mondták így – vetem ellen.
– Az érzékenység száz évig is elél.
– Nem volt mi éltesse – ellenkezem.
– Hát a számítgató Bolyaiak meg az ágyút öntő Gábor Áron?
– Messzi arcok.
– A fölényeskedés éppen az ő érzékenységüket feszíti meg bennem.
Láttam, mondta volna tovább is, de aztán megrekedt kedvetlenségem zátonyán.
Késő éjszaka van. Messzi tengerek partján már szemét dörzsöli a hajnal. Ágyainkra húzódunk gondjainkkal, gondolatainkkal együtt. Közösekkel és ki-ki a magáéval. Rövid ideig még pislákol bennünk a nappal, aztán nem marad más, csak a kerekek robaja. Álmodik a világ, és mégis minden tovább mozog.
Ránk ébred a reggel. Ha nem lennénk álmosak, elmondanánk a gyermekdalt: „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske…” Tárul, szélesedik Románia ezerarcú tája. Ébred és öltözködik, még így őszidőn is.
Ismeretlen rendező pályaudvaron veszteglünk. Szomszédom váratlanul leugrik a vonatról. Vagonunk mellett hatalmas motoros mozdony várja az indítást. Körülnézi a mérnök, ragyog a szeme, majdhogy simogatja.
– A mienk, ezt mi gyártottuk – kiabálja felém.
Fénylő szemmel magyaráz a Diesel-mozdony előnyeiről. Nem értem. Inkább mozdulatait figyelem; élénkek, frissek, mintha a dinamó áramfeleslege mozgatná. Így mondja:
– …az energiával kezdődik minden, az élet és a haldoklás is. Az energia sosem szűnik meg, csupán átváltozik… az energia örök…
– Az ember örök… – mondom.
– Az meghal, az ember meghal!
– Akkor minek a fáradozás? – kellemetlenkedem.
– Az energiáért történik minden, az végtelen – mondja, de én már képtelen vagyok figyelni a mondatok ridegen logikus rendjére.
Az arcát bámulom.
Homlokráncaiban szántók barázdái, szemében értelem feszül: acélhuzalok, szén-, olaj- s urániumatomok valótlan kicsinysége szikrázik. Mindig azt hittem, ha székely emberrel találkozom, nem tesz majd mást, csak mesél. Mesél, mondja a gyönyörű szép történeteket a havasokról, a kaszálásról, csillagos pásztoréjszakákról. Ő mérnök, gyermekéveit a Csíki-havasok őrizték. Tehenes szekéren járták a mezőt, az apja szigorú volt. Most is gyereknek tekinti, ha hazamegy. A nagyapa is él még, de erről nem kíván szólni. Faggatnám, húznám belőle a szavakat; az érdekel, mi van középütt. Középütt a gyermekkor és a mérnökség között. A mese? Vagy a balladák?
Marosvásárhelyt a művelődési ház dísztermének ablakait székely népballadák mozaikjai ékesítik; döbbenetes emlékeztető. Hátborzongató történetek.
Útitársam előadásba melegedett; az egyen- és váltóáram átalakításáról, s a nagyfeszültségű távvezeték költségeiről beszél. Már hallgatósága is van. Csodálom a megszállottsággal határos technika imádatát, de én csak a szavak elejét és olykor végét érzékelem. A lélek vetkőzése ez; Kádár Kata szép termete helyett nehéz, kövesedő emlékek hullanak a feneketlen tó vizébe. Középütt a faeke és a nagyfeszültség között vannak a balladák; a jajongások, apám, anyám, nagyapám, és innentől már balladákká olvad a múlt. Most még szomorú emlékek. Inkább elhallgatja, vagy ha mondja, elérzékenyül. Ez még csak az első nemzedék, amely kikerült a sárból; gyerekének már mesévé szépül. Az unoka pedig rideg történelemként tanulja majd.
A ballada népek szomorúsága, mindenki szomorúsága. A ballada senkit sem tehet büszkévé.
A Déli-Kárpátok völgyeiben kanyarog a vonat. Köröttünk komor kísérőink, a hegyek. A hegyek tartózkodóak. Ha olykor közelebb lépnek is a vasúti talpfák felé, tartják a méltóságuk kívánta távolságot. A sínekhez közel patak bukdácsol a köveken. Csillogva, csobogva fénylik és beszélget, barátkozik a partján csikorgó országúttal. Sadoveanu történeteit keresem, a megindító históriák ízes szavú mesélőit. Nemrég olvastam egyik elbeszélését: a Sárkányt, „Kedves feleim! – kezdte fennszóval Számadó Ionita, miközben felállott és egész magasságában kiegyenesítette ösztövér alakját. – Bizony megvallom itt kegyelmetek előtt, hogy nagy iszonyattal hallgattam kegyes Gherman atya meséjét, a hajam is az égnek állott tőle a kucsmám alatt; de az én mesém, amelyet el akarok mondani kegyelmeteknek, még sokkalta csodálatosabb és félelmetesebb!”
Így kezdődik. Aztán folydogál a szó, hol vékonyabban, hol gazdagabban, megsimogatja Ancutát, a csinos kocsmárosnét, majd kicifrázva lepereg a gonosz bojár, Nastase Bolomir három házasságának története. Hol mondhatták el ezt a mesét? Némán vonulnak a hegyek, mintha minden pillanatban elmozdulna a világ, fordulna előre és vissza.
Így tudom, így mondták Bukarestben is: Románia lakosságának több mint nyolcvan százaléka paraszt volt. A hegyek lábánál bujkáló országúton szüntelen a forgalom; teherautók és traktorok szakadni nem akaró sora. Hol vannak a nehéz parasztszekerek? A mesélők? S a tűz körül kuporgó kíváncsi hallgatók? Az országutakról, a hegyek hajlataiból is elkopik a múlt. Olykor még látjuk, de legtöbbször már csak képzeljük, akarattal odaképzeljük régi helyükre a tegnapiakat.
November van, de a hosszú völgyi legelőkön mozdulatlan bivalycsordák szétszórt pontjai feketéllenek még. Állnak, kérődznek, egykedvűen tudomásul veszik a motorok hajtotta rohanást. Változó és álló pontok között ível az élet. És középütt van a mozgás; a lét legnagyobb és legkegyetlenebb hatalma, minden régi és minden új ellensége.
A vonatból nézve minden hátrafelé szalad, mintha visszapillantó tükröt vallatnék. Szeretném magam ráhangolni egy érzésre, egy élményre, ha csak rebbenésnyi időre is állóképpé merevíteni mindazt, amit a pillanat töredéke alatt befog a tekintet. Minél többet áttekinteni, befogni, megállítani az időt, a mozgást, az érzékelést… Aztán kilépni a képből, és múlhatatlannak hinni azt az állapotot.
Nem lehet. A visszapillantó tükör lassan összefogja a kilométereket, aztán könnyelműen hátrafelé szór mindent: pontokká zsugorítja a nagy képeket, minden ponttá, aprócska ponttá zsugorodik.
Már előre figyelmeztetnek, Sinaia következik. A román királyok fényűző palotamonstruma. Messziről mesebeli fellegvárnak tűnik, amelyet széles vállú óriás tart az ölében.
A történelem otthagyja ujja nyomát a természet legféltettebb hajlataiban is. A vonat kanyarog, percenként más szögből látom a palota homlokzatát. Egyszer fehér királyi koronának látszik, másszor hótiszta köpenyként rejti maga alá a fenyők zöld rengetegét. Királyi szemhez méltó hely ez; magasról néznek lefelé az ablakok, fenséges kilátás, talán a fél országot belátni erkélyeiről. Alulról tekintve mindez valószínűtlenül szép; a szegény ember legkisebb fia ilyennek álmodhatta a hegyi tündérek és a gazdag királyfiak találkozóhelyét… Szőném a mesét, de elmozdul a kép, tűnik, zsugorodik a hegy is, hogy nagyobbak, még komorabbak nyújtsák derekukat az ég felé.
Sinaia, királyi hatalmasságok fellegvára, távolról nézve összébb húzódik a hegy ölében.
A Kárpátok ezerarcú koszorú, mindenütt ugyanaz és mindenütt más. A Kárpátok: földrajz és történelem. Hadvezérek és katonák, piros virágok és letaposott csataterek végtelen vonulása. Győzelmi emlékművek és fűvel benőtt sírok. Minden hágójára hatalmas felirat illik. Vereckén: itt mentek a katonák! Uzsokon: erre jöttek a katonák. A Tatár-hágóra: elmentek a katonák! A Tömösire: vonultak a katonák…
Van még több is? Dukla! Százezer emberre borult a föld. Fizetség, adó mindenért, minden hágóért, minden szorosért, minden hajlatért.
Azt mondják, vörösebb lett a fák zöldje. Vérrel lehetett volna megfesteni a Kárpátok minden ösvényjelzőjét. íme, itt! Íme, erre! Húsz év múlva így mondja a sláger: „Elmentek a katonák.” Hol vannak a katonák? Hol vannak a sírjaik?… Elmentek a katonák!
Őrizzük az emlékműveket, az utolsó győzelmek jelzőit. Csak ezekre rakunk koszorút.
A Kárpátok hegylánca szép és kegyetlen. Emlékek, mesék, nóták, fakuló betyárarcok húzódnak egyre közelebb. Látható és láthatatlan erők harca; a romantika és a mindig parancsoló jelen. Jó lenne asztalt, széket faragni a legkeményebb fából, bükkből vagy gyertyánból. Hosszú-hosszú asztalt és nagyon sok széket… Megidézni a vármegyék urait, a betyárokat, a pandúrokat, dalok és balladák nemzőit, a mesemondókat, a kaszásokat, a putrikban szaporodó cigánygyerekeket, a zsákmányra büszke vadászokat, a krumplin, káposztán és puliszkán élőket, a tutajosokat, odaültetni őket körbe, meredjenek egymásra. Nézzenek! És akkor feltámasztani az elmúlt fél évezred legártatlanabb, legnyomorultabb katonáját, lámpást, áram izzította lámpást nyomni a kezébe. Világítson, villogtassa szemét a kárpáti folyók láthatatlan szelleme, az áram… Világítson, fényesítse a sárga arcokat. Dévénytől a Fogarasi-havasokig ér az asztal… Mindenki ugyanazt a kérdést kapja: ismételné az életét, avagy okosodott halálával?
A látomás izzította kérdésre csak az élő válaszolhat. Okosodunk-e mások halálával? Mások hiába való életáldozatával? A magyar költő ezt írta: „Dunának, Oltnak, egy a hangja”. Igaz, de itt más szimbólumok, más figyelmeztetők is vannak. Rémítőbbek és tanulságukkal megrázóbbak. Csermelytől tengerig hosszú az út, a folyó kibeszélheti magát.
Nagy csaták színhelyére zarándokoltunk. Waterloo, Borogyino a múlt századból, Verdun, Sztálingrád a huszadik századból, hogy csak a legborzalmasabbakat említsem. Sorolhatnám napestig. Elmegyünk és megborzongunk a tömegsírok felett, s közben a hadvezérek nagyságát simogatja gondolatunk. A vesztes tábornokokat nem tartjuk számon, nem ünnepeljük őket. A dicsőség vonz, a nagyság látása szédít, még akkor is, ha ezrek írták nevüket a csatába vezénylő napiparancsra.
A mese, a romantika keresése túl messzire visz. Ide a Kárpátokba fogódzik fél Európa történelme. Az emlékezés, a változó képek nyújtotta élmény látomássá alakul, a látomások tanulsága pedig ijesztő és rettenetes. A hegygerincekre méterenként állítanám a fejfákat, csupán a hágók szakítanák meg a sort, ahol „elmentek” a katonák.
Aztán mégis mindent háttérbe szorít a látvány, a Déli-Kárpátok gyönyörűsége. A Tátrát lábainál kerülgeti a vonat, itt felkapaszkodik a hegyek tetejére. Felejthetetlen élmény felülről nézni a fenyőrengetegre. A fák égnek meredő hegye gyermeki gyámoltalansággal székel a zúgó ágak felett. Ő a legkisebb köztük, mégis a legmesszebbre láthat.
A Kárpátok városokat ölel, városoknak nyit kaput. Brassó. Jó lenne megállni, ponttá zsugorodni, feloldódni a járókelők sürgés-forgásában. Vadonatúj állomás fedele alatt állunk, időnkből éppen csak annyira futja, hogy körbenézzem a hideg kék eget, a várost óvó hegyek oldalát, és magamba kapcsoljam Brassó hasonlíthatatlan zsongását.
Az utak hosszúak, s közben sok város kínál megállót. Legfeljebb azt tesszük, amit valaha a vendégfogadók fáradt utasai, megszállunk, meghálunk. Másnap tovább. Vagy talán még ennyit sem. Átrobogunk a főtéren, vagy a nyüzsgő állomásokon, s visszük, vesszük, amit lehet. Egy villanást, épülethomlokzatot, palotát, katedrálist, vendéglői ebéd ízét, s a mindenütt hasonló üzletek kirakatait és pultjait.
A motoros vándor nem szereti a nagyvárost. A kormánykerék mellett ülőt az utak, az ismeretlen távolságok vonzzák. Fellélegzik, ha a visszapillantó tükörbe vetül egy-egy hangos város utolsó háza.
A patinás régiségek csodálatát új módi váltja, az élvezetek ízlelése és keresése. Ha közel állunk is, szemünk madártávlatból néz. Érzékelni kívánjuk a dolgokat. Így láttam Brassót, madártávlatból; szép keretet viszek magammal, színeket, hangokat.
Láttam Brassót, de nem ismerem.
Aztán a gondolatokról, az érzékelés széléről lekopik a mese, a képzelgés, a romantika. Az élet, a mai élet nélkülözhetetlen állomása következik: Ploeşti, az olaj városa. A föld alatti olajtenger. Itt robogunk a partján.
Vaserdő: szivattyútornyok, orrukat hatalmas szúnyog módjára a földre tapasztják. Fáradhatatlan vasszívek, szívják és nyomják az olajat a szertefutó csőerekbe.
Közép-Európa egyedülálló olajkincsét román föld takarja. Az olaj nyersanyag. Nélkülözhetetlen. Lassan az életnél is fontosabb. Az olaj energia, biztonság, hatalom. Stratégiai térképeken piros színnel jelölik a források helyét. Hitler zsugorodó tervei görcsösen markolták Ploeştit. Az olaj benne van a történelemben. Ploeşti is. Az olaj jelen van mindenben és mindenütt, politikusok számvetésében és fejtartásában is. Nemhiába. Az olaj egyszerre veszedelem és előny. Szomszédságot javíthat és ronthat. Egyszerre lehet áldás és átok, megegyezés egyengetője és olthatatlan gyűlölet oka.
Még mindig az olaj partján rohanunk. Belefáradok. Szomszédomat nézem. Mit látni rajta az olajból? Lehet, hogy ostoba kíváncsiság, de úgy érzem, hogy az olaj és az ember, ha bonyolultan is, összefügg. Összefügg számításokkal, tervekkel, a magatartás biztonságával. Ez sokszor csak egy mozdulat, egy legyintés vagy szemvillanás. Otthoniaknak talán fel sem tűnik. Az idegen érzi, szükségszerűen regisztrálja.
Most ő mondja:
– Az olaj középütt van.
– ?
– A szén és az atom között – egészíti ki –, ez most a feltörő energia. Gazdaságosabb, mint a szén, és olcsóbb, mint az atom. Számítgatni kezd. Bizonygatja az olaj gazdaságosságát. Összehasonlítja a szén és az olaj kalóriaértékét. A papír igazat ad neki. Nem dicsekszik ez a székely, de mondja, mintha nagyapja mesélő szájából venné a szót: olaj, ipar, energia – már megint az energiánál tartunk. Gábor Áron az ágyúöntő is így magyarázhatta száz évvel előbb: Jó tüzet, hogy izzék a vas…
A technika önmagát kényszeríti előre. Az ipar lelke a nyersanyagban gazdag Romániában mindenütt jelen van. Jelen van a technika iránti fogékonyság is, akárcsak a mese és a ballada. Már nem lehet megállni; a nyersanyag ipart szül, az ipar technikai gondolkodást erősít. A technika ritmust és tempót diktál, világot nyit az országra, sokak eszejárásának kerekét mozgatja. A székely is érzi; a földhöz szokott nép magatartása elmozdul. Románia az okosodó népek sorába lép. Bukarest következik.
A képzeletemben szőtt városarc mozdulatlan vonásai szertefutnak. A székely mérnököt felesége várja a pályaudvaron; vidékről utazott Bukarestbe, hogy ennyivel rövidítse a várakozást. Kora délután van. Az első benyomás – az állomás sokszínűsége. Az utasáradat zöme választékosan elegáns, csak hellyel-közzel pettyezik házilag szőtt vászonruhák, báránybőr bekecsek és hímzett fejkendők.
A mérnök sietve útbaigazít, taxit rendel, és odaállít az utca jól látható sarkára, mutatóba. Ő meg vad mohósággal karon ragadja feleségét és elindulnak. Az asszony román. Beszédüket nem értem. Egyszerre mondják a türelmetlen szavakat, nevetnek, kacagnak, ölelkeznek. Szájuk, szemük, mosolyuk hosszú hónapok szótlanságán áll bosszút. Minden cél nélkül körbejárnak egy jókora teret. A kirakatok homályos üvegszemeibe éppen csak bekukkantanak, hogy láthassák magukat. Árnyékuk vész; az üvegtáblák nyújtják, lapítják, szélesítik, őrzik őket. Ilyenkor minden kép kedves, mintha lepketáncot járnának az utca üvegfalán. Belemosódnak a tömegbe, aztán ismét kiválnak belőle. Időnként rám lopnak egy illendő pillantást, mintha örömüket borzolva kérdenék, nem vittek-e még el? Majd megint szemükbe kap a jókedv. Úgy érzem magam, akár egy otthon hagyott pesztonka, csak a maradék öröm az enyém.
Kedves idegenben. Így mondta a mérnök. Ez most az én szerepem. Remélem, ez csak a pillanat keserű szála.
Az Írószövetség felé kocsizva születik a második benyomás: Bukarest tágas, levegős város. Vannak részei, melyekre pontosan ez illik: ligetváros. Helybelieknek talán fel sem tűnik. Beleszületnek, beleszoknak a tágas utcákba, a terekbe, a fasorok árnyékába. Filmek és prospektusok a városok szebbik arcát mutatják. Ez a város ilyen ismertetők után is meglepetés.
Választékosan kedves fogadtatás, ez a harmadik benyomás. Kísérővel „szerelnek fel”, s mehetünk, amerre a szemünk lát. Másnap, harmadnap a várost rójuk. A legújabb turista zsargon azt tartja, vannak egynapos, félnapos és kétórás városok. Aszerint, hogy mennyi időt igényel egy város futó megismerése. Bukarest sokarcú, sokrétű város. Aki itt siet, magát lopja meg.
Új ismerősömmel messziről, kerülgetve közelítjük egymást, de a harmadik pohár konyak felissza a távolságot. Véletlenül a szavak rendetlenségében közös ismerősre bukkanunk: Igor Ivanov, leningrádi irodalomtörténész és a cseh költészet orosz tolmácsolója. Prágában kerültek össze valamiféle konferencián, régi ismeretség. Közös huncutságok, férfias „csínytevések” jó barátkoztatók. E háromszögben én vagyok a legfiatalabb; a két ember közé szorult nagy távolság most hirtelen barátságot kínál. Igor Ivanov messze van, mégis odaül harmadiknak, kedvcsinálónak és emléket bogozónak.
Gyűrűbe terelődik a szavak rendetlensége. Leningrádról és prágai kiskocsmákról beszélgetünk.
– Te még nem ismersz engem, de én ismerlek téged – mondja váratlanul az ismerős cseh szöveget. Meghökkenek. Nem értem ezt a fordulatot.
– Tréfa? – kérdem esetlenül. Hunyorogva nevet.
– Hašek – mondja. S zavaromat élvezve folytatja:
– Ne akarj megismerni, te még nem ismersz a rossz oldalamról…
– Švejk.
– Hol mondja? – s kérdően hozzám hajol.
Kissé nehezen pereg visszafelé a derék katona története. Pedig a filmet is láttam, restellem magam… Valakinek a szavajárása, Linhart, Katz, Lukáš…?
– Dub hadnagy!
Nevet és pohara után nyúl, – Igyál, te magyar…
– Ez is Švejk – bátorodom neki. A mondatot már ő fejezi be.
„Húzd meg jól! Ti bezzeg nem így vendégelnétek meg minket.” – A derék katona biztatja így magyar ivótársát a tábori állomáson: „Csak igyál, te magyar!”
Švejk barátkoztató, közös ismerős. Ismerős és hozzánk szegődött útitárs. Hagyjuk, hogy együgyű mosolyával baráti hangulatot vonjon körénk.
– Én tolmácsoltam románra – mondja magyarázatként kísérőm. – Fordítói munkám eddigi legnagyobb élménye. Utánozhatatlan. Oldalakat tudok belőle kívülről. Olykor azon kapom magam, hogy Švejkkel beszélgetek. Ha tudnám, hogy megtalálom valamelyik kaszárnyában, beállnék katonának a kedvéért… Az ő szájából szeretném hallani történeteit… Švejk valahol él, az ilyen humorú emberen nem fog a halál… És ha meg is történt vele ez a kellemetlenség, fel kell támasztani.
Közösen megegyezünk abban, hogy Švejk él és létezik, csak nem látjuk, vagy talán nem is keressük eléggé. És ez nagy kár…
Déltájt a falujáró színház próbájára vagyunk hivatalosak. Teatrul Regional Bucureşti. Az együttes a cseh Jan Drda A vétkes falu című darabjának bemutatójára készül.
A nézőtér üres, csupán az első sorokban kuporog néhány pihenő színész. Három szereplő áll a színpadon. A negyedik a rendező. Ledübög a lépcsőkön, de fél perc sem telik el, ismét fenn magyaráz. Nézőtéren, színpadon ő az úr. Első látásra izgága fiatalembernek tűnik. Egy-egy mozdulatot háromszor, ötször, tízszer is elismételtet. Elölről kell kezdeni a jelenetet, a színészek ingerültek. Már én mondanám: türelem, csak még egy kis türelem, emberek! A kihagyott szövegrészeket pontosan bemondja. Kívülről tudja az egész darabot, lepődöm meg. A színészi gyámoltalanságot kifigurázza, karikatúrát csinál az esetlen mozdulatokból. Nevetnek rajta, azaz önmagukon. Levezeti ingerültségüket. Lehet, hogy nem is izgága, csupán magabiztos. Elképzelései vannak, amelyekhez ragaszkodik, gondolom.
Próbaszünet. A színpad alatt karikába gyűlünk. Egyszerű, közvetlen, fiatal, lelkes emberek. Lengyel vendégrendező is figyelte a próbát, előbb ő mondja el a véleményét franciául. Két mondatot sem szólhat, belevágnak, ellentmondanak neki. Hangzavar, aztán szenvedélyes mondatok, mintha tegnap hagyták volna abba a vitát. A téma: a modern színház, leginkább a korszerű mozgáskultúra izgatja őket.
A rendező figyelő szemmel hallgat, szenvedélyességét, dinamizmusát most adják tovább. Érzem, magas hőfoka van itt a szónak, szándéknak, akarásnak. Francia színpadok műsorfüzeteit rakják a székek karfájára. Egyszerre ketten is magyarázzák a modern színpadképek ésszerűségét, kissé absztrakt jellegét. A Drda-darab csehszlovákiai rendezői felfogásáról érdeklődnek, elmondom, amit tudok.
– Milyen a színházak műsora Pozsonyban? Prágában? És a kisszínpadok? – kérdi a lengyel. – Az most a legérdekesebb. Lehetőséget biztosítanak a kísérletezésre?
A kérdések fele megválaszolatlan marad. Fogalmak röpködnek: modernség, kísérletezés, az új formák fontossága… A művészi megújulás kezdeti stádiuma ez. Ingerlékenység, érzékenység az új iránt; a fogalmaknak még nincs pontos tartalmuk. Kialakult egy belső dinamizmus, ami utat, érvényesülést s egyre pontosabb megfogalmazást keres.
Hárman villamosozunk a város központja felé. J. G., a kísérőm s a színház kedves tagja. Dorina Lazar. Egyszerűségével vonzó nő. Ha nem is értem, jólesik hallani szavait; hangja simogató, marasztalóan meleg. Szólok hozzá, csak a szavak harmadát érti. Gügyögve összerak néhány magyar szót: anyám tud magyarul.
– És maga? – kérdem.
– Mi hasznát venném? – ezt már a tolmács közvetíti. Kevés az idő, fontosabb nyelvek is vannak. Mondanánk tovább, de a tolmácsolt szónak ereje vész, ez nem az igazi. A közeledés esetlenséggé torzul. A szándékból félszegség lesz, a félszegségből hallgatás.
– Kár, hogy legalább franciául nem tud – ezzel búcsúzott, és sajnálkozva mosolygott. „Kedves idegenségem” benépesült. S ahogy nő az új arcok száma, lassítva-szaporázva lépeget felém a város.
Egy kurta órára Mihai Beniucnak, az Írószövetség főtitkárának vendége vagyok. Meglepően tiszta magyarsággal köszönt, aztán románra vált. Érdeklődik Csehszlovákiáról, majd az otthoni viszonyokról szól. A román fejlődésnek különösen a gátló tényezőit hangsúlyozza:
– Más országokban húsz-harminc, nálunk több mint nyolcvan százalék volt a parasztság számaránya. A bojárok és parasztok országa voltunk. És maguknál a vallásnak sem érződik a visszahúzó ereje annyira, mint itt Romániában. Iparunk nem volt. A több nemzetiségű városok okozta gond sem lebecsülendő.
Már jónéhány kérdést megfogalmaztam magamban, de annyi hézagja sincs a beszédnek, hogy egy betűt közbevessek. Mihai Beniuc szenvedélyesen magyaráz. Mégis.
– És Kafka? Kafkáról hogy vélekednek? – kérdem. Megmosolyog.
– Ismerem Kafkát jól. Ismerem a Csehszlovákiában lábra kapott Kafka-lázat is. Őszintén szólva, nem értem. Érdekes egyéniség, de túlértékelik.
– És kiadják?
– Jó, ha az írók ismerik, de egyelőre nem látom különösebb értelmét, hogy a szélesebb olvasóközönséget ezzel traktáljuk. Miért csak Kafkát forszírozzák, hisz Švejkben éppúgy benne van a cseh ember, mint Kafka írásaiban?
Aztán ismét politikára, az ország nagy gondjaira térül a beszéd. Majd váratlanul a Szlovákiai Írók Szövetségének munkája felől érdeklődik:
– Nálunk most váltakozva funkcionáriuskodnak az írók – mondom.
– És ez jó?
– Az írók írni akarnak. Megunták a lótás-futást.
– A gyakori tisztségváltással elvesztik áttekintésüket.
– Egy ember ma már úgysem képes erre – ellenkezem.
– Milyenek a tapasztalataik? – kérdi nyugalommal.
– Még az elején tartunk.
– Felfogás és elvek dolga – folytatja. – Az irodalom nagy munkabefektetés, és aránylag kevés jó mű születik. Az Írószövetség szervezési küldetésű intézmény, összekötő kapocs a politika és az irodalom között. Állandó kontaktusra van szükség… Ezt pedig nem csinálhatja mindig más.
Folytatnám, mondanám, ellenkeznék. Nincs idő. Az ajtó előtt már egy brazil íróküldöttség topog. Búcsúzóul megkérdi:
– Persze, elsősorban Erdély érdekli?
– Az is, de nemcsak az.
– Egyedül válasszon útirányt – mondja mosolyogva az utolsó szó jogán.
Egyszerre dühít és vigasztal ez a nyúlfarknyi beszélgetés. Mihai Beniuc a békétlenség parazsát szórta rám. Kérdéseket szaporított bennem, amelyeket legfeljebb tartogatni tudok, de megválaszolni még egy év múltán sem.
Megint a város; a városok is őrzik évgyűrűiket, a stílusokat, a szellemi áramlásokat, a módos és szegény korszakokat, az ízlés és igények szintjét, a mindenkori figyelem irányát.
A századforduló középületei, kaszárnyái, színházai, utcákat alkotó tömbházai, földbirtokos-palotái ikertestvérként hasonlítanak egymásra Bécsben, Budán, Pozsonyban, Brünnben. Még Szarajevóban is felhúzták a hatalom kormányzósági épületét. E kor hatása és nyoma Bukarestben megkopik, mintha itt húzták volna meg a határt a Monarchia építészeti uniformisa, a román és az olasz architektúra között.
Minden város a szebbik arcát menti és őrzi. Nyomornegyedeitől, megalázó szégyenfoltjaitól szabadulni kíván. Bukarestnek is volt nyomornegyede; hiába keresem a néhai nagy piacok környékén. Mutatóba még maradt valami…
– Már ez sem az, ami volt – mondja kísérőm. – A nyomor „romantikája” is eltűnt. A kiskocsmák, a prostituáltak, a kerítőnők. Itt éjszaka is nappal volt, a „török fedeles” házakban.
A néhai bojárpaloták bámulatosak. A bejáratok, a lépcsők, a teraszok oszlopsoros kiképzése maradandó, nemes szépség. Ízlés, mértéktartás; kívül olaszos, belül franciás elrendezés.
Keresem a sztálini korszak monumentális épülettömbjeit. Egyáltalán nem, vagy csak elvétve, ha látni őket.
– Nincsenek – mondja kísérőm.
– Szebbeket építettek?
– Kihagytuk ezt a kort, „szerencsére” nem volt rá pénz.
Annál többet építenek most. Sokat és szépet. A bojárpaloták mértéktartó, nemes ízlése itt folytatódik. A hatalmas lakóházak sík falfelületeit, ahol csak lehet, megtörik, ékesítik, színesítik. Ahol lehet, kibontják és keresik a harmóniát. Építészetre fogékony nép.
Az európai nagyvárosok uniformist öltenek, az új lakótelepek mindenütt egyformák. Úgy érzem, Bukarest kivétel lesz. Ez a város önmaga arcát keresi, önmagára kíván hasonlítani.
Ez látszólag építészeti törekvés, de többről van szó. A romániai viszonyok, a sajátos nemzeti létfeltételek hangsúlyozása domináló motívum.
Demostene Botezzel, a Viata Romaneasca irodalmi lap főszerkesztőjével beszélgetek.
– A csehszlovákiai Írószövetség közös irodalmi lap kiadását szorgalmazza…
– Hallottam – egészíti ki.
– Az irodalmi integráció a népek közeledését is munkálná – magyarázom.
– Elhamarkodott lépés lenne – mondja. – Jelenleg a nemzeti irodalmak fejlesztésén van a hangsúly. Ezt kell szorgalmaznunk. A román irodalom ügyeit elsősorban itthon kell tisztáznunk.
Eddig jutunk. Már csak ismételjük, variáljuk az előbb mondottakat. Jó lenne türelmesen megkeresni az eltérő vélemények indítékait. Nincs rá idő.
A tengerhez utazunk. Meleget őrző kabátok alatt gubbasztunk. Fázós októberi reggel ügyeli a bujkáló meleg nyomát. Szerelvényünk most tolat az indító vágányra. Folyton csak erre a szóra gondolok: tenger. Gyermeki örömmé lágyul bennem a feszültség. Mondom, ismétlem magamban, nem is tudom hányszor: tenger. Szeretném, ha kirándulónak néznének. Senki sem ügyel ránk. Fázós sirályok vagyunk. Nem is lehet kétszer egymás után egyformán kiejteni: tenger! Mondjuk románul, angolul, németül, lengyelül és végül szlovákul: More. Útitársam játszik a szavakkal: la mer – l’amour: tenger – szerelem. Szóhangzások érdekes egyezése. Tenger, szerelem. Nekem most minden szó a tengert jelenti.
Tenger. Robog a vonat. Piros arcú moldvai legényekkel utazunk. Vígak, bőbeszédűek. Mindenkinek újságolják, hogy már kiforrott Moldvában az idei bor. Hívnak, tartsunk velük borkóstolóba.
A tenger nagyobb csábító. Feszültség nő bennem, erősödik, mint a tengeri dagály. Figyelném a beszéd zsongását; egyre messzebbről hullanak a szavak. Akárhová kötjük a szót, eltörik a beszéd, s másfelé fordul. Útitársam Švejket ébresztgeti, odaülteti közénk harmadiknak, mesélne, hadd teljék az idő:
„… én tökéletesen értem a lajtnant urat – felelte Švejk. – A lajtnant úr pontosan úgy beszél, mint a Pokorný bádogos Budějovicében. Ettől, ha az emberek megkérdezték, hogy »Fürdött már az idén a Malšéban?« azt felelte: »Nem fürödtem, de viszont az idén sok lesz a szilva.« Vagy ha azt kérdezték: »Evett már az idén vargányát?« Ő azt felelte: »Nem ettem, de az új marokkói szultán állítólag nagyon rendes ember.«”
– És mit mondott Švejk a tengerről? – kérdem szórakozottan.
– Szárazföldi ember volt – válaszolja útitársam. – Nem ismerte. Jó is, hogy nem ismerte, a tengerészek szűkszavú emberek. A cseh irodalom szerencséje, hogy a „derék katonákat” nem matróznak sorozták.
Ismét csak kettesben vagyunk. Švejk már nincs köztünk. Jókedve elhamvadt. Meg aztán ő igazán csak Prágában van otthon, s ott érzi jól magát.
A vonat robog. Mégis úgy érzem, egy helyben állunk, és a tenger közelít felénk. Falvak, tengeritáblák, teraszos szőlőtelepítések vonulnak visszafelé. Enyhe szél fúj a tenger felől, fáradtan mozdulnak a levelek. Föld felé hajolva gyászolják a nyarat, a meleget, a napsütést, a tenger felé mutató szivárványhidakat.
Egyedül van a tenger. Elhagyta a nyár, elhagyták az emberek. Csak a szél őrzi és a partjára húzott hatalmas épületek. Sorra járjuk Mamaiát, Konstancát, Eforiét, mindenütt csend. A rózsabokrok alá bújt mesevillák zárt szemekkel nézik a tengert; a csupa üveg „hizlaldák” messzire, a széles, nagy vízre figyelnek. Semmit sem látnak. Vagy ki tudja? Hatalmas, mozdulatlan festmény a tenger, csupán a szélein fodrozódik békétlenül. A keret mindig ugyanaz és mindig más; örök mozgó hullámtarajok. Mamaiában csillogó föveny nyeli a nagy víz csendes haragvását. Eforiéban emelkedő partra csap. Konstancában a kikötő gátjain törik szét büszkesége.
Most egyedül a tenger az úr. Hangja, zsongása mindent lefoglal, mindent betölt. A tenger előszöri látványa mindenkiben szétszaggatja a lélekre csavarodott bűnök, bánatok göncét. Olyan ez, mint a tragédia szülte megtisztulás ismételhetetlen élménye.
A víz széléig lépegetek. Bokán csapnak a hullámok. Megkóstolom a tengert. Most már elhiszem, hogy sós. Lábam nyoma ott maradt a homokon; az ég kékjébe vezető keskeny mezei út.
Két nap múltán visszavonatozunk Bukarestbe. Dél van, mire megérkezünk. Az éjszakai gyorssal Erdélybe utazunk. Rövidke fél napom van még a búcsúzásig. Hogy lesz a legmaradandóbb ez a néhány óra? A falumúzeumot látnia kell, tanácsolják. Útra kelünk. Bukarestnek nincs jelentős folyója. Tavak, ligetek ölelik körbe a várost. Erdő, liget őrzi a falumúzeum területét is; egyedülálló látvány. Románia minden jellegzetes tájegységének ide hozták egy tengerszemét. Parasztházak, földkunyhók, templomok Moldvából, Csíkból, Máramarosból, Olténiából, Dobrudzsából… Mintha csak a mezőre mentek volna, úgy maradt minden a konyhában, a kemence körül, a szobában. Még az ünneplő is ott lóg a szögön, káprázatos szőttesek és mozdulatlan bútorok társaságában. Udvarok, csűrök, szekerek várják a gazdát, s az asszonyt, hogy leakassza a sajtárt és fejni induljon.
A paraszti egyszerűség, a választékos ízlés nosztalgiát melegít bennem. Emlékeim visszafelé futnak: csodálkozom, lelkendezem, ennyi érték láttán. Milyen lehetett a házak hangulata sietős hajnalokon, fáradt estéken? Melyik padkán kezdődött a mesélés? Hol mondták a balladákat?
Egy földkunyhó láttán megáll a képek pergése; ez kitöröl belőlem minden emléket és romantikus lobogást. Ez a tákolmány a nyomor legalja, az emberi alázkodás mélypontja. Borzas szalmafedél földfalakat borít; a falak mentén vesszőből font fekhelyek durva pokróccal letakarva. Ez a berendezés; itt feküdtek, keltek és álmodtak. Nem, ezt nem! Itt nem lehetett álmodni. A lélek egy sarka alázkodott ugyan, de nagyobbik része gyűlölt embert, istent, napot, bölcsőt, keresztelőt és az igazságtalan élet minden óráját.
Vágytam látni az ősi erdélyi fatemplomokat. Itt vannak; akár a betlehemes kistemplom nagyított másai. Falusi ács keze faraghatta az oltárt, állíthatta a falakat. Élő enyészet. A padlódeszkák széle megkopott, inas, csontos térdek foszlatták szálait. Hívek serege énekelt, imádkozott, görnyedt és alkudozott a halállal. Mindnyájan a mennyek országába vágytak, de itt csak alázkodni lehetett, görnyedve remélni és térdepelve meghalni. Az erősödő szürkületben olyannak tűnik a kis templom, mint egy alaktalan koporsó a szomorkodó hívek seregében.
Várom, hogy estebédre konduljon a harang. Semmi sem mozdul. Néma tárgyak várakozó világa ez. Nézik az idő múlását és várják haza gazdáikat, akik sohasem érnek ide. Csak kíváncsi nézők nyitogatják a kapukat, akik látni, ámulni szeretnek, de itt maradni nem akar egyikük sem.
Minden múzeum látomásra késztet. Itt is szeretném megidézni a néhai lakókat. Ülnének a házak elé és hajolnának össze, ünnepséget készíteni, méltót, tisztát, fehér ingeset. Táncolnának kivilágos-kivirradtig, és húznák, énekelnék mindenki nótáját egyformán, hogy fájdalmában ne kelljen halálba mennie senkinek.
Sötétség húzódott a földre. A parki sétányokon kigyulladnak a lámpák, hogy világítsanak a városba igyekvők lába elé. Még egy pillantás a tiszta homlokú új házakra, a Calea Victoriei fényeire, és elfordul a világ.
Másnap Marosvásárhely fogad. A közös román-magyar orvosi egyetem előtt kezdjük a szemlét. Alattunk a város, a folyó, a csodálatosan szép főtér. Egy órát a magyar színművészeti főiskola igazgatójával, Szabó Lajossal töltünk. Megbámuljuk az iskola korszerű stúdiószínházát, s szót váltunk a negyvenkét hallgató egyik tanulócsoportjával. Majd a Teleki Téka, a Bolyai Múzeum, s az Igaz Szó szerkesztősége következik.
Nagy Imre festőművész képeiről magamba szívom a csíki tájat, a székelység markáns vonású alakjait. Képein színekbe öltözik a mese, a ballada, a hegyek és az emberek, a paraszti élet számtalan mozzanata. Rangos művészet, Európába szóló bizonyítvány. Restellem magam, hogy csak itt ismerkedem meg vele.
Délután Segesvár. A negyvennyolcas szabadságharc véres csatatere. Petőfi életének utolsó óráit jelző táblák; Petőfi-emlékmúzeum, a tömegsírok emlékműve, a völgykatlan szorongató látványa.
E nagy, szomorú temető után másnap Kolozsvár; a város gyönyörű panorámája. Az utcák, a terek, majd minden ház emlékeztető, múltat őrző. Most látom és érzem Erdély gazdagságát. Este a magyar színház előadása; a közönség népviseletben tarkálló színfoltjai, Kovács György, a kiváló színművész játéka. Futó beszélgetések román és magyar írókkal az Utunk, majd a Korunk szerkesztőségében.
Nyúlfarknyi időre felkapaszkodunk a magyar művészcsalád, a Szervátiuszok otthonába. Házuk lakóház és műterem egyszerre. Úgy érzem, hogy ez a ház azért építtetett, hogy bizonyítsa a népi valóság és egy magasrendű intellektuális szemlélet folyamatosságának lehetőségét. Itt minden művészetet lehel; az apa egyszerű, fába faragott népi hőseit az ifjabb Szervátiusz igéző absztraktsága folytatja.
S mintha mindezt kevesellené a természet, a fiatal feleség fal nagyságú gobelinképe kedves hátteret von a komor arcok mögé.
Mennyi tehetség! Mennyi erő! Mennyi nagyszerű ember, akiket csak egy kicsit is megismerhettem.
Hitük, reményeik és emberszeretetük bocsát utamra.
Nagy költő mondja: „Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből a bizonyos magasságban elkövetkező szétpattanásig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át, úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg. Annál több tapasztalatot kapunk, s ennek zavaros anyagából annál több okulást rostálhatunk ki; annál tartalmasabb beszámolót adhatunk, ha egyszer erre kerül a sor. Szegénysorból kiindulni – ez a legszédítőbb világ körüli tanulmányút.”
Igen, ebben a világ körüli tanulmányútban kellene magunkat gyakorolni.