Gyalogolni kell

Utazik, költözködik a világ. Nyár elején délnek, tél beálltával a havas-napos hegyek felé vonulnak a vaskaravánok. De nemcsak télen és nyáron, lassan már az év minden szakában foglaltak a vonatok, zsúfoltak az országutak, és szaporítani kell a repülőjáratok számát. Ha kiterjesztett szárnyakkal levegőbe emelkedne az a sokmilliónyi ember, felhő takarná a napos tengerek partjait.

Az utazás láza és nyugtalansága hatalmába kerítette a világot. Utazni kell, menni kell, mert aki otthon ül, arról nem beszélnek, az nem tud miről beszélni. Szomj ég az emberekben, amit csak máshol, idegenben lehet oltani. S ez a világszomj kielégíthetetlenül kíváncsi, túltesz a legnyugtalanabb írói, újságírói fantázián is. Bármennyire szemfüles is a toll embere, legtöbbször csak a napszemüveges, zenebonázó, fényképező, filmező turisták nyomában járhat. Ez a világgá sereglés nyomja, sodorja az embert, s ha nem akar a házőrző öregemberek hallgatag-szótlan sorsára jutni, maga is útra kél.

Nemrégiben a Szovjetunióban jártam.

Moszkváig repülővel tettem meg az utat. Hetekig hánytam-vetettem magamban az utazás módját, választhattam repülőgép és vonat között. Álmatlan éjszakák után végül a repülő mellett döntöttem. Ismerőseim nevettek, mosolyogtak aggodalmamon. Hisz az elmúlt években tízezrek tették meg előttem ezt az utat. Tucatszámra hallhattam és olvashattam a beszámolókat, jókat és rosszakat, megközelítően igazakat, hajlongva udvariaskodókat és ostobán mellébeszélőket.

Hamis illúziók, s az ebből születő kételyek fogták közre kíváncsiságomat. Illúziók és kételyek. És ami ennél fontosabb, a valóság szomja. Élt bennem egy képzelet alkotta kép, s ezt akartam szembesíteni a szovjetország, a szovjet élet valóságával.

Illúziók és kételyek, illúzió és valóság. Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk! Hírek, tények, olvasmányok garmadája szívódott idegeinkbe. Az ilyen utazás kényszeríti az embert, hogy kérdéseket fogalmazzon, és – képessége szerint – választ keressen rájuk.

Csalhatnak a hírek, egymást cáfolhatják a kommentárok. Gondolkodhatom a hallottakon, rendezhetem a történelmi eseményeket, töprenghetek, vívódhatom, vitázhatok, de a lényeg mégis csak az, hogy milyen magatartást alakít ki bennem mindez.

Olvastam Turgenyev meséit, ismertem Tolsztoj arisztokratáit és muzsikjait, hátborzongató emlékek fűznek Raszkolnyikovhoz. Sokat mulattam a Revizoron, dühöngtem az orosz kisvárosok tisztviselőinek képtelen, együgyűen ravasz viselkedésén.

Aztán jött a háború, a frontra masírozó katonák, az apám írta szűkszavú tábori levelezőlapok. A hazatérők kiábrándultsága, a félve mondott történetek, az itthoni kommunisták fanatikus hite és elszántsága. A visszavonulás, az összeomlás, a harctól agyoncsigázott szovjet katonák. Ezután Gorkij következett, majd Solohovot olvastam, utána Babajevszkijt és Azsajevet.

Belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek képzeltem. Hallgattam lelkesítő beszédeket és soktucatnyi előadást. Lelkesedtem és hittem. A nagy változás, a forradalom tényeit és eseményeit magaménak tartottam és vallottam. Aztán jöttek a nagy leleplezések, a XX. és a XXII. kongresszus. Ez mindenkit megdöbbentett, én sem voltam kivétel, engem is megrázott.

Választhattam közöny, érdektelenség, kiábrándulás, becsapottság, félrevonulás és a történtek józan fontolgatása között. Akaratomtól függetlenül kialakult bennem és köröttem a másik pólus, a tényekre építő ítélet és véleményalkotás. Romantika és realitás, fiatalos lelkesedés és tényekre döbbenés, hamisan táplált illúziók és igazságot vágyó szomjúság. Ilyen szélsőséges, egymástól távoli feszpontok között ível az elmúlt évtized történelme.

És ez mind bennünk van. Lelkünkben, idegeinkben vajúdik a történelem. Nagy eszmék megvalósításához tisztaság, igazság, hit és bizalom kell. Ezek összessége és jelenléte teszi örök ifjúvá a forradalmakat és a forradalmárokat. Nekünk a forradalom abécéjét részben rosszul magyarázták. Magunkban újra kell rendeznünk az eseményeket, azok értelmét és tanulságát.

Egy könnyű kézitáska lógott a kezemben, amikor kiszálltam az autóbuszból a prágai repülőtér bejárata előtt. Öltözékem is könnyű volt, de a sok hívatlan, görcsös, bütykös gondolat utazóládák terhénél is jobban nyomott.

Meg aztán az utazás izgalma. Ismerek bátor utasokat, akik valósággal élvezik a repülő féktelen száguldását, ezenkívül szép számmal akadnak a repülőterek várótermeiben hivalkodók, „hidegvérűek”. Lent azt mondják: megszoktam, viszont háromezer méter magasságban már zárt szempillákkal kínlódják végig a viharba került gép kiszámíthatatlan táncát.

A prágai repülőtér nemzetközi részlegén olyan forgalom kavarog, mint egy középnagyságú város pályaudvarán. Mire eligazodom a sok tábla és felírás között, a hangosbemondó már beszállásra szólít. Gyámoltalan vagyok és esetlenül tájékozódom, úgy vélem, a jelenlevők mindegyike Moszkvába utazik. Feketék, fehérek, sárga bőrűek. Hangoskodnak, zsonganak, cseh szót jóformán csak a hangszóróból hallhat az ember. Itthon vagyunk még, de ez már egy kicsit külföld.

Ebben a topogó nyomakodásban észre sem veszem, hogy a Kairó felé induló gép utasai közé sodródtam. Szájtátiskodásomból a hangszóró ingerült hangú bemondója térít magamhoz: a nevemet kiabálja, az egyetlen és utolsó utas vagyok, aki még nem foglalta el a helyét. Egyszerre három vámtiszt is kap a csomagom és irataim után. Pecsételnek, írnak, csak úgy tessék-lássék beletúrnak a kofferembe, és már szaladnak is velem a TU-104-es feljárói felé. Ebben a hirtelen kapkodásban még arra sem volt időm, hogy becsületesen meggusztáljam azt a félelmetesen nagy ezüst szivart, s máris becsapódott az ajtó. A gép a rajtvonalhoz indul.

Fekete szemű, szép arcú stewardess vesz pártfogásába. Végigvezet az egyik fülkén, aztán a másikon, és ha jól értem, azt magyarázta lágy oroszsággal, hogy már minden hely foglalt. Eszerint le is mondtak rólam, s az én fotelemben egy pontosan érkezett útitárs sápadozik. Már-már úgy alakul, hogy a konyha valamelyik székén ücsörgöm végig az utat, a stewardess egyre idegesebben számol, és kapkodja a fejét szabad hely után kutatva. De nincsen, már így is hattal többen utazunk a megengedettnél, elfoglalták még a pilótafülke mögötti szolgálati helyeket is.

A gép rajthoz közelítve lassít. Még a földön gurulunk, de én már beleizzadtam a repülésbe. Az utasok, habár mindegyikük önmagával van elfoglalva, csak potyautasoknak kijáró pillantásokat vetnek felém. Végül egy szovjet repülő ezredes átadja a helyét, ő előremegy a pilótafülke felé, én pedig lehuppanhatok.

Móricz Zsigmond még így fogalmazta a jövés-menést: gyalogolni jó. Ha igazat adunk is e tömör bölcsességnek, módosítjuk kissé: gyalogolni jó, utazni kell. Az utazás tempója gyorsul. Maholnap már szédítő számokban fejezzük ki az egy óra alatt megtehető kilométerek számát. Menni kell, utazni kell, s ez lassan már egyet jelent a féktelen száguldással. Sok ember ezen a téren kielégíthetetlen, a tegnapi ezer kilométeres sebesség ma már kevésnek tűnik. Fél, borzong a gépóriások láttán, mégis beleül, s felülről, szédítő magasból nézi a föld kanyargó ösvényeit, amelyeken egyre kevesebb ember gyalogol.

A gép meredek ívben húz fölfelé. Az elülső kabinfalon műszer mutatja a magasságot. Húsz perce vagyunk a levegőben, de még mindig emelkedünk. A magasságmérő vékonyka mutatója már nyolcszor pergett körbe. Magasság: több mint 8000 méter. Egy pillanatra mintha elfáradt volna a gép és pilótája, vízszintes helyzetben repülünk. De ez csak egy szemhunyorításnyi ideig tart, a magasságmérő mutatója ismét körbejár. A föld távolodik, a mélység egyre növekszik alattunk: a falvak és városok körvonalai elmosódottá válnak. A folyók és utak ezüstje vékonyka cérnaszállá zsugorodik. Így felülről nézve úgy tűnik, mintha az ember kiszorult volna e keskeny földi ösvényekről.

Az ember kinövi, kinőtte a Földet. Furcsán hangzik, mégis ezt érzem, ahogy az alattam tátongó kéklő mélységet figyelem. A magasságmérő kilenc és fél ezer méteren nyugszik. Innen, még ebből a kerek kis ablakból nézve is óriásivá tágult a látóhatár. Ha nem volna ilyen nagy a felhőforgalom, talán a világ végét is betekinthetném.

Magasról nézhetünk a világra, mégis keveset vagy alig valamit látunk. Nagyjából ez a repülés mérlege: a háromnapos vonatozást nem egészen két és fél óra alatt letudom. Időt nyerek, versenyt futok az idővel, belekóstolok a száguldás örömébe. Egy érzelmi állapottal gyarapszom, azonban veszítek is. A stewardess kellemes hangon bejelenti, Varsó fölött repülünk, a pilóta kissé oldalra is dönti a gépet, aki teheti, az ablaknál szorong. Sajnos csak egy fehér folt jelzi a lengyel főváros helyét.

Ez kevés, a kíváncsiság csalódottan lehűl bennem. Mintha párás üvegen keresztül kutatnám egy öreg, ráncos arcú ember ábrázatát. Hiába erőlködöm, arcainak csak a körvonalait láthatom. A vonásokat, a redőket, a részleteket képtelen vagyok kitapintani. Ez a bömbölő rohanás megfosztja ettől az embert.

A repülő utasa sokat láthat, mégis keveset mondhat magáénak, keveset vihet el magával. Legfeljebb útitársainak viselkedését lesheti lopva, és csodálhatja a technika vívmányait. A konkrét érzékelésre és tapasztalásra sem idő, sem alkalom. A Szovjetunióban élő rokonaim egyike megkért, hogy lepjem meg egy különleges csiszolású szemüveggel. Sikerült megszereznem. Most azon izgulok, vajon jó helyre tettem-e? Ha jókora kerülővel, Moszkván és Leningrádon keresztül Ungvárra érek, egy darabban tudom-e az asztalukra tenni? Akármilyen magasra száll is az ember, gondolatai a földhöz kötik. Apró, jelentéktelen földi dolgok fontossága a magassággal egyenes arányban növekszik. Ha kicsinynek tűnnek is a föld ösvényei, embert emberhez mégiscsak ezek a szeszélyesen kanyargó szálak vezetik.

Ahogy leszállás után kilépek a gép ajtaján, egy kicsit hősnek érzem magamat. Nevetségesen kicsinyes öntetszelgés, és mégsem az. Ezzel a féktelen száguldással egyszerre öregszik és fiatalodik az ember. Ez a kettősség pedig tűrhetően jó érzés.

Prágában azzal engedtek utamra, hogy Moszkvában várnak majd. Falusi és kisvárosi méretekhez szokott arányérzékem naivul leegyszerűsítette ezt a vendégváró találkozást. Már több mint egy órája tekergek a repülőtér bábeli forgatagában, de bizony senki sem mutatkozik. Utazásomat az Írószövetség patronálja, annyira bíztam ebben a repülőtéri találkozásban, hogy még címet sem tartottam fontosnak feljegyezni. Állok, ténfergek, bámulom a világjáró gépek le- és felszállását, s közben próbálom felmérni a közelgő estét.

Nem fér a fejembe ez a figyelmetlenség. Legalább üzenetet hagyhattak volna. Vagy talán félreértés történhetett? Nem vártam tálcán sót és kenyeret, elég lett volna egy jó szótól kísért útbaigazítás. Fogódzik belém a méreg, győzöm magamat csitítani. Mentegetem a házigazdák helyzetét: rengeteg az ide utazó, sokszorosára növekedett az ország turistaforgalma… Az idegenek napjában tízezrével szelik keresztül-kasul az országot, s jó szó nélkül egyet sem lehet elereszteni… Talán már bele is fásultak ebbe a folytonos vendégvárásba.

A repülőtér elfárasztott. Bátortalanul bekocogok egy csodaszép váróterembe, és lefészkelek egy fotelbe. A bejáratnál terebélyes asztal mellett egyenruhás lányok egymás kezéből adják-veszik a telefonkagylót. Igazítják, irányítják a „csatlakozásra” várakozókat. Ülök egy sort, aztán megkérdezem az egyiket:

– Nem kerestek?

– Nem. – Leültet, és időnként rám mosolyogva rövidíti várakozásomat. Három fotellel közelebb költözöm a telefonos lányok asztalához, hátha így jobban „szem előtt leszek”.

A váróterem középső része beillenék újkori Noé bárkájának. A világ majd minden nációjából tereferél egy családra való. Arcok és viseletek mesébe illő keveréke, mintha gondosan összeválogatták volna Ázsia valamennyi népének legjavát. Kisebbségben vagyok, restelkedem is a színpompás öltözetek lomha kavargásában szürke európaiságommal. Itt tapasztalom először, hogy Ázsia „nyakába vette” a világot. Kereskedők, diákok, politikusok, diplomaták, írók utaznak, mennek, várakoznak türelmesen, aztán szedik furcsa poggyászukat, és olyan biztonsággal szállnak a következő gépre, mintha ezer éve azt gyakorolnák.

Telefonkönyvet kérek az egyik kék ruhás útbaigazítótól. Nincsen… Moszkvában nincs telefonkönyv. Nem hagy sokáig csodálkozni, valahonnan megtudakolja az Írószövetség számát, és már tárcsáz is. Úgy értem, a vonal másik végén mentegetődznek. Ez a kedves lány, aki most lát először és utoljára, egyszeriben vendéglátómnak érzi magát. Csupán néhány percig beszélgethetünk, míg elkísér a taxiállomásig, de közvetlen, keresetlen szavai felérnek tucatnyi hivatalos fogadtatással.

Nem is nagyon sajnálom, hogy nem vártak rám. Ez a melengető kedvesség kisimította bennem az ingerültséget.

Kis és nagy dolgokból, számtalan vékonyka szálból, ezernyi mozzanatból rakódik össze egy város képe. Három napot tölthetek Moszkvában, nagyon kevés. Szerencsére ebből alig két órát vesz igénybe látogatásom hivatalos része. Mehetek, járhatok, választhatok tetszés szerint útirányt, programot, néznivalót.

Az Írószövetség kedves tisztviselőnője elnézést kér néhány órás gazdátlanságomért. Kárpótlásként autóba ültet, és körbekocsikázzuk Moszkvát. Hideg van, őszi eső permetez, alkalmatlan idő sétára és városnézésre. Már a második megálló után víztócsa csorog rólunk az autó gumipadlózatára. Kísérőm fanatikus kitartással mutogat és magyaráz. Én sokat akarok látni, ő még többet mutatni. Aztán a sofőrt is elkapja a városnézés láza, velünk ázik. A filmezőgép lencséje is belefáradna a sok, egymást váltó képbe. Új lakónegyedek, a régi Moszkva, faházakat döntögető bulldózerek, sugárutak, az egykori kereskedőnegyed szűk utcái alacsony, egyemeletes házakkal, a sztálini korszak háború utáni nehézkes épülettömbjei, pravoszláv templomok, a forradalmat követő évek divatjamúlt kollektív családi lakásai. Kevés olyan nagyváros létezik Európában, ahol az építkezés annyira ellentmondóan mutatná ki az elmaradást és a mérföldes előreugrásokat. Kísérőm nem takargat, nem is dicsekszik különösebben, de szereti, mérhetetlenül szereti ezt a várost. Vannak városok, amelyekkel mihamar betelik az idegen. Moszkva nem ilyen, sok itt a szemnek való is, de nem ez az elsőrendű, hanem a város légköre, és az az utánozhatatlan atmoszféra.

Egy bölcs kínai közmondás szerint jobb egyszer látni, mint százszor hallani. Nagyon igaz. A személyes tapasztalás élményét semmi sem pótolhatja. Két álló napig gyalog rovom a várost, a végkimerülésig talpalok. Ha már a lábam is elfáradt, leülök, pihenek, aztán folytatom. A repülőben még vitatkoztam Móricz Zsigmonddal, itt már áldom okosságát, ha valamit magammal akarok vinni ebből a városból, gyalogolnom kell. Utazásom előtt tele voltam meghatározhatatlan kételyekkel. Egy képet hordoztam és hoztam magammal, amelynek a hitelességéről nem voltam meggyőződve. Ezt a képet hasonlítgatom, szembesítem lábnyűvő gyaloglás közben.

Ha ezelőtt Moszkvára gondoltam, a Kreml tornyának körvonala tűnt elém. A hatalmas, csillagtartó torony sziluettje. Nem is olyan régen meghallgattam egy tanítási órát az általános iskola harmadik osztályában. A tanítónő a Szovjetunióról, a szovjet gyerekek életéről beszélt. Majd azt a feladatot adta tanítványainak, hogy rajzolják le, amit tudnak, illetve hallottak a témáról. A girbegurba, de könyörtelenül őszinte rajzok majd mindegyike egy tornyot és rajta vörös csillagot ábrázolt. Íme, a leegyszerűsített szimbólum, a leegyszerűsített kép, a leegyszerűsített történelem. Egy ügyességgel megáldott kéz három mozdulattal megrajzolja. Leegyszerűsítettük egy nagy néphez fűződő barátságunkat. Uniformizáltuk az érzéseket: hangos éljenzéssel, ünnepi ruhákkal, frázisokkal helyettesítettük az őszinte megbecsülést. Volt idő, amikor a szovjet élet valóságáról, a szovjet emberekről csak felsőfokú jelzők kíséretében szólhattunk. Megéltük a jelzők inflációját, a barátsággal kapcsolatos fogalmak értéktelenedését. Leegyszerűsítettük a szovjet életről alkotott képet, de nemcsak ez történt: az egyszerűsítés hamisításhoz vezetett.

Hová lettek a tegnapi éljenzők és tömjénezők? Hová lett a hangjuk? Hogyan alakult a szókincsük? A hamis illúziók? A hamis elképzelések nem időállók. De nemcsak erről van szó: a gyökér nélküli érzések az emberi magatartás kiszámíthatatlan végleteinek kiváltói is lehetnek.

Itt állok a Kreml falainál. Nézem a Vörös tér emberáradatát, a galambokkal játszó gyerekeket, a napon sütkérező sápadt öregeket. Gyaloglótárs híján csak magamnak mondhatom: a Szovjetunió nemcsak a Kreml tornya. A szovjet élet képét nem szabad csak jelképekre egyszerűsíteni. Nem elég határozott vonalakkal tornyot és csillagot rajzolni. A hiteles kép, a lelkünkbe vésődő kép csak ezernyi apró mozaikdarabból rakódhat össze.

Járom az utcákat, nézegetem az üzleteket és a kirakatokat. A kereskedelem kulturáltsága, az adás-vevés színvonala sok mindent elárul. Látok gyönyörű új üzleteket, filmekbe illő elárusítólányokkal. Az egyik ékszerüzletben olyan tolongás fogad csupa üveg pultok körül, mintha legalábbis ingyen osztogatnák az arany nyakláncokat. A Gorkij sugárút frissen épült hatalmas élelmiszerboltjai az ínyenceket is kielégíthetik. Ebédeltem a mi önkiszolgáló vendéglőnknek megfelelő sztolovajában, ahol percenként cserélték a kenyérkosár hamarabb száradó felső kenyérdarabjait. Elszomorodtam a gyötört arcú rokkantak láttán, megfordultam a nagyvárosi igényességgel öltözködő fiatal orosz lányok hangos csoportja után. Tízemeletes hatalmas épületkolosszusok közvetlen közelében régi faházak hosszú sora kanyarog. Betértem a kevésbé forgalmas mellékutcák kopottas üzleteibe. Megbámultam a kávéházak előtt hosszú sorban helyre várakozó fiatalok türelmét. Megcsodáltam egy leendő városnegyed építkezésének hihetetlen tempóját és hatalmas, elképesztő méreteit.

A legszebb mégiscsak az volt, amikor este holtfáradtan benyitottam egy félreeső hangszerkereskedésbe. A bolt egyik oldalán fényképezőgépeket és fényképezéshez szükséges dolgokat árultak, másik részében pedig hangszereket, harmonikákat. Mikor bementem, egy szikár idősebb ember izzadt homlokkal válogatott. Volt valami ünnepi ebben a vásárláshoz készülődésben. Rámutatott valamelyik harmonikára, s azt az elárusító, egy kamaszkorú fiúcska szó nélkül a nyakába akasztotta és játszani kezdett rajta, búsongó, szomorkás, szerelmes orosz dalokat tempós ukrán melódiákkal váltva. A bolt valamennyi vevője áhítatos csendben hallgatta a meg-megszakadó és újra folytatódó muzsikát. Már vevő és elárusító is beleizzadt a válogatásba. A vevő türelmetlenül szedette le a hangszereket, a fiúcska nem fáradt, húzta a harmonikát, mintha egy seregnyi embert akarna felvidítani.

Végül is a vevő kifakadt: már a harmadik üzletben járok, de egyikben sem tudnak kedvemre muzsikálni. Kapta a sapkáját, és elment. Egy perc múlva egyedül maradtam a megszégyenített legénnyel. Restelkedve rám nézett, tekintetével idegesen végigtapogatta öltözékemet, a harmonikára hajtotta fejét, és bús-bánatosan elkezdte játszani a Kék Duna keringőt.

Sokat írtak és beszéltek már Moszkváról. Azonban a városnézés közvetlen élményét egyetlen leírás sem képes helyettesíteni. Moszkva levegőjét, ízét csak itt lehet megérteni, megismerni és megszeretni.

Függetlenül és kötelezettségek nélkül csellengő városnéző vagyok. Ismerőseim „megsegítettek” ugyan néhány írófunkcionárius telefonszámával, de hiába vallatom a reményrejtegető készüléket. Többnyire senki sem jelentkezik, és ha mégis, a betűzve ejtett és háromszor ismételt üdvözlő mondatok után elakad a szívélyeskedés. Akit keresek, nincs otthon. Szeptember eleje van, Moszkvában ilyenkor már érezni az ősz közelségét, de aki teheti, még a tenger partján sütteti magát. Úgy látszik, ez a tengert birtokló országok sajátja. Az irodalmi uborkaszezon még a kora őszt is magának követeli.

Kicsit örültem is, hogy telefonhívásaim legfeljebb a házvezetőnőket vagy az otthon rostokoló feleségeket érték el. Mert ha olykor becsöngettem, és szlovák–cseh–orosz keveréknyelvemen magyarázkodni kezdtem, furcsa ábrázatok meredtek rám. Figyelték a szám mozgását is, de nem értettek.

Az utazás, a távolság és az idegen környezet önismeretre kényszerít. Hányszor elmondtuk és leírtuk ezeket a szavakat: világba szökkenés, világgá tárulkozás, világismeret. Tisztelni való nemes szándék. Mondjuk és ismételjük, de hetykélkedő titánkodásunk már keveset vagy semmit sem törődik azzal, hogy tulajdonképpen hol és hogyan kell ezt elkezdenünk. Moszkvai tartózkodásom első napján megállapíthattam magamról, hogy egy kicsit amolyan vidékről városba ruccant, nagyot akaró kisinas vagyok.

A világról, a világ folyásáról alkotott elképzelésünk naivul leegyszerűsített. Az első bizonyíték: nem ismerünk nyelveket.

Tanultam én oroszt már a középiskolában és később a főiskolán is, de hát ez csak olyan tessék-lássék szöszmötölés, olyan muszájlecke volt. No és hát azóta sem törtem magam valami nagyon, hogy azt a keveset megtartsam, ami esetleg tíz évvel ezelőtt rám ragadt. Aztán kapkodva pótolni akartam a mulasztást. Elutazásom előtt néhány nappal felhajtottam egy orosz nyelvkönyvet, és próbáltam felújítani a valaha tanultakat. De még ezt a felfrissítést is csak halasztgattam egyik napról a másikra. Végül is annyira kifutottam az időből, hogy a repülőben próbáltam utolérni önmagamat… Két óra és húsz perc alatt akartam megtanulni oroszul. Hm…

Közel tíz évig nyűttük, nyűhettük az orosz nyelvkönyveket. De nemcsak az oroszról van szó, hanem a nyelvekhez való viszonyunkról. Sajnos, ezen csak akkor kezdünk igazán töprengeni, amikor ott találjuk magunkat egy idegen nagyváros forgatagában.

Tolmácsom nincs, kísérőm a város és a velem vagy mellettem gyalogló emberek. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert nem köt hivatalos program, nem lökdösnek kíváncsi utazótársak, nem kell „végigcsinálnom” a városnézés hivatalos programját. Rossz, mert így egyedül nehezebben tájékozódom. De esetlenségemért sokszorosan kárpótol a kötetlenség. Az is vigasztal, hogy a küldöttségek, a hivatalos, tolmáccsal és minden egyébbel ellátott íródelegációk száma és jelentősége egyre kopik. Külföldi és belföldi írók egymás közti érintkezésének volt egy korszaka, ahol a lényeget ilyen szavak jelezték: „szívélyes fogadtatás, pohárköszöntők, megtekintették, bemutatták” stb. Ma ezeket a fogalmakat egy alapjában más magatartással kell helyettesítenünk. Moszkvában én azt éreztem, ha elvegyülhetek az emberek között, ha magamba szívhatom gondjaikat és feloldódhatom a város légkörében, többet nyertem vele, mint tucatnyi hivatalos fogadással és találkozóval.

Nem a közösségtől irtózom, hanem az unalmas és egyhangú ismertetésekkel tűzdelt, agyonszervezett, szokványos turistáskodástól. Elém tűnnek a hozzánk látogató külföldi író vendégek, akik egy- vagy kéthetes prágai tartózkodás után Szlovákiába jönnek. Panaszkodnak és pihenni vágynak: valamennyiüket untatja és fárasztja a templom-, vár-, kastély-, várrom- és múzeumlátogatások véget nem érő sora. Ismerni kell egy város múltját, de ez önmagában mégiscsak kevés. Az embereket nem a holttá merevedett régmúlt, hanem a nagyváros szövevénye, a nappalok és éjszakák íze, az élet ritmusa, az életet meghatározó tényezők, a hogyan és miért: egyszóval a városok mai bizonyítványa érdekli inkább. Ezt persze nehezebb kitapintani, érzékelni, magunkba szívni és leírni, mint a katedrálisok, a síremlékek áhítatáról és szépségéről szólni.

Háromszor is körbejárom a Vörös teret. Megbámulom az őrségváltást, beállok a mauzóleumlátogatók sorába, és türelmesen topogok előre, hogy láthassam Lenint. Fényképen, televízióban láttam már a teret és azt a hosszú-hosszú emberkígyót, amely alig láthatóan mozog a mauzóleum bejárata felé. Most mégis más. A sor egyik vége elfogy, a másik töltődik, és ez így megy reggeltől estig Lenin halála óta, immár negyven esztendeje. Ezt látni kell, mert amit a szem magába szívhat ebből a látványból, az felejthetetlen, és semmi sem pótolhatja. Hihetetlen emberszőttes kavarog ezen a téren: izgága, örökké fényképező franciák és németek, hevesen magyarázó románok, aztán a hatalmas ország ezernyi nációja Ungvártól Kamcsatkáig mind itt van. Jönnek, sereglenek elegánsan, egyenruhában, mások kopottan, szürkén, a hosszú utazástól gyűrötten.

Lenint látván a Kreml bejárata felé tódulnak az emberek. Előttem kirgizek népes csoportját állítják meg a kapuőrök: menet közben ebédeltek, vagy lehet, hogy csak reggeliztek. A félig fogyasztott hús- és kenyérdarabokat szigorúan csomagjaikba rakatják. Hiába duzzognak az atyafiak, szűkre vont pilláik alól dühösen villog a szemük, de a rendreutasítás itt nem tűr ellenvetést.

A Kreml város a városban, történelem a történelemben. A századok számát és múlását itt a falakról, a tornyokról és a tereket burkoló kövekről olvashatja le az idegen. Akármerre fordulok, monumentális alkotások szorítanak a földhöz. Az Uszpenszkij-székesegyház, az orosz cárok egykori koronázó temploma. Évszázadokon át ide temették a pravoszláv egyház főpapjait. Ebben a megdöbbentő méretű templomban áll a Monomah-trón, amelyen valaha Rettegett Iván tisztelgett istene előtt. Az Arhangelszkij-székesegyház, a „Nagy Iván” harangtorony, a kétszáz tonnás cárharang, a negyventonnás cárágyú, a korszerű Kongresszusi Palota, a Minisztertanács hatalmas épülete. Itt minden nagy és monumentális. A szeptemberi napfény jólelkűen ragyog a hagymakupolák aranyozásán, magasba nyúlnak a tornyok, mintha a föld láthatatlan manója tolná őket az ég felé. Árnyékukban sokezernyi hangyaember nézelődik, ámul-bámul, betűzgeti a feliratokat, jegyezget, és igyekszik magába örökíteni a látottakat.

Nem is tudom, mit csodáljak. A nagyságot, az ikonfestészet remekeit, avagy szólásra bírjam a cárokat őrző kriptákat? Ezt tenném a legszívesebben, benépesíteném a pompázatos templomok padsorait. Helyükre ültetném a pátriárkákat, a cárokat és feleségeiket, kezdődjön az istentisztelet. Itt minden a földi és égi hatalmasság magasztalásáért történik. Minden a nagyságot és hatalmat dicsőíti. Azért festették a freskókat és az ikonokat, azért emelték e remek templomokat, hogy még nagyobb áhítata és méltósága legyen a tiszteletadásnak. Ezt szeretném látni, ezt a földig görnyedő meghajlást a cár trónusa előtt. A félelem sápasztotta arcokat, a szemeket, a suttyomban lopott tekinteteket. Mi bujkált a gondolatokban? Nemes avagy gonosz szándék súgta a mormogó hajbókolást isten és ember előtt? Bennem egy gondolatot termett a templombámulásom: minél nagyobb a hatalom, annál több tiszteletet kíván. A magasan trónoló cárok előtt csak földig hajolhatott a porszem ember.

A rettegett hatalom újra csak félelmet szülhet. Ez nincs az ikonokra festve, nincs feljegyezve a kripták oldalára sem. Legszívesebben életre kelteném Rettegett Iván udvarát… Persze mindez balga, megmosolyogni való szándék. Hisz kálvinista gyermek- és ifjúkorom még csak elképzelni sem tudott ekkora nagyságot, pompát és mindennek velejáróját, a világi és égi hatalom rettegett tiszteletét.

Ha valamelyik közép-európai kis országból kerül ide az ember, feltétlenül idő-, tér- és arányzavarral küzd. Itt észrevétlenül az idő a távolság mértékegysége. Az első órákban lenyűgöz, aztán felszabadít, mintha egyre magasabbról nézném a világot: saját országomat, múltamat, élményeimet, elképzeléseimet és alig néhány órás tapasztalataimat.

Mérhetetlen távolság és nagyság, ezt érzékelem először. Érzékelem, és élményemmé válik. Olyan élménnyé, amely sok mindent megértet és megmagyaráz.

Nagy föld volt Oroszország, s ez a nagyság hozott jót és rosszat is. Ha itt mozdult a történelem, vele mozdult Ázsia és Európa. Szült ez a föld államgyarapítókat, bölcs uralkodókat, de termett zsarnokokat, s olykor kénytelen volt tűrni a hatalom megszállottait is. Van, akit a hatalom tesz naggyá, van, akit szelleme, okossága, zsenialitása emel az emberek fölé. A nagyság mindig két lehetőséget rejt és kínál: törpékké zsugoríthat halhatatlannak hitt uralkodókat, s életet adhat szellemóriásoknak. Adott is. Tolsztoj csak itt születhetett, és csak itt válhatott Tolsztojjá. Lelkébe fért a világ gondja, szellemével az emberiség lélekarcát tette nemesebbé. És ez a jó, ez a nemes nagyság győzött a forradalomban, és folytatódik azóta is a szovjet emberek hősiességében és áldozatvállalásában.

A Kreml olyan, mint egy történelemkönyv. Tíz lépés kriptától kriptáig, száz lépés egyik székesegyháztól a másikig évszázadokat fordít a nagy könyvben. A középkor és a legmaibb jelen őrzi, szövi a történelmet. A pravoszláv székesegyházak és a Kongresszusi Palota szomszédsága nemcsak építészeti érdekesség, hanem igen fontos szimbólum is.

Hagyom a cárokat és a székesegyházakat. Nem messze a Minisztertanács épületétől leülök egy padra. Felettem enyhén pirosló rózsalugas, azon túl alacsony törzsű almafák érlelik gyümölcsüket. A fő sétányon kifogyhatatlanul jönnek-mennek az emberek: egy lélegzésnyi időre megállnak, a délutáni napba hunyorogva hallgatják kísérőjük tájékoztatását, aztán mennek tovább. Itt, a Kreml falaihoz közel lelassul a forgalom, szerelmespárok, a városnézésben elfáradt vidékiek és természetesen moszkvaiak ülnek a padokon. A szomszéd lugasban idősebb emberek csoportja dominózik; fukarul ejtett szavakkal dicsérik az őszi nap melegét. Nyugodtan, ráérősen dobják és rakják a kockákat, de egyik szemük a Szpasszkij-torony hatalmas óralapját vizslatja, nemsokára hatot kondul a Kreml híres toronyórája.

– Mindjárt letesszük a kalapácsot – mondja társainak egy bozontos szemöldökű öregember.

– Aztán levetjük a munkaruhát.

– Kezet mosunk, és nekivágunk az estének.

Tréfálkozva, öregesen adják-veszik egymás szájából a szót.

– Mienk az éjszaka, Fjodor – toldja a beszédet egy kék kalapos társaságbeli.

– …mint negyven évvel ezelőtt – szólal meg a bozontos szemöldökű. Mindnyáján a beszélő felé fordulnak, s a szemre legöregebb csipkelődve folytatja:

– Este hivalkodsz, reggel panaszkodsz, a dunna alatt még reggel is hideg a térded…

Ennyit kaphattam el a beszédükből. Aztán széles, kényelmes mozdulatokkal szedelőzködnek, és indulnak a kijárat felé. Szeretnék hozzájuk csapódni és ürügyet találni az ismerkedésre. Jó lenne szólásra bírni őket, felmelegíteni az emlékeket, mondanák, mesélnének… Hogy telt el az elmúlt negyven év az ő életükben? Hol érte őket a forradalom, hogyan vészelték át a háborút? És Sztálin, milyennek látták, mit tartanak róla a XX. és az azt követő kongresszusok óta? Éget a kíváncsiság, s egyben restelkedem is, hisz vadidegen lévén, nem követelhetem, hogy feltárják előttem legbensőbb érzéseiket.

Gyötrő kérdések ezek, melyeket magamban hordtam. Ezekről szerettem volna szót váltani az imént látott öregekkel. Egy ideig a sarkukban voltam, de a Vörös tér esti emberforgataga magába szívta alakjukat, s szem elől tévesztettem őket.

Az esti Moszkva színei és lüktetése feloldja töprengésemet. A nagyvárosok zsibongása olyan, mint az ébredő tavasz; a friss gyepszőnyeg, a májusi orgona szebbnek tűnik a tavalyinál. Ilyen Moszkva is: az emberek élni akarása, a mai gond, a mai öröm rászövődik a tegnapra.

Búcsúzom Moszkvától. Maradnék szívesen, nyújtanám az órákat, jó lenne itt felejtkezni, s az ismerkedés kezdeti mohóságát nyugodt, ráérős szemlélődésre váltani. Nem lehet. Most érzem az otthon megváltott menetjegy „előnyét”: az úti programon nem lehet változtatni. Ha tetszik, ha nem, egy várossal odébb kell állnom. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magamat, hogy alkalomadtán visszatérek.

Az utolsó moszkvai ebédet egy aprócska kis vendéglőben (sztolovaja) töltöm el. Az előkelő éttermek felszolgálása idegesítően lassú és körülményes. Kérdeztem is: az étkezésnek honnan ez a méltóságos lassúsága? Ilyen okát adták: az orosz arisztokrácia életében az étkezés társadalmi aktusnak számított, ezt egyszerűen örököltük, „ránk hagyták”. A nyugalmas étkezést jó látni és átélni, egyszer. Először élmény, másodszor már ingerel a tálalás végét várni.

Időzavar és kíváncsiság hajtott a mi önkiszolgáló talponállóinkhoz hasonló egyszerű étkezőbe. Az idő már jócskán túlhaladta a delet, de még mindig nagy a forgalom. Tolongnak, zajongnak, s ha sérelem éri valamelyik étkezőt, hangosan tiltakozik a pénztárnál ülő terebélyes szőke asszonyságnál. Beállok a sorba, és várom, míg kiszolgálhatom magamat. A pénztárosnő egy iménti parázs vita győzteseként hangos szóval fürgébb mozgásra ösztökél. A sor egy lépéssel előbbre kígyózik. Attól tartok, hogy ebben a feszült hangulatban én sem úszom meg szép szóval az összeadást.

Aztán váratlanul megjuhászodik, öltözékem szerint külföldinek néz. Szemlátomást restelli az iménti szóváltást. Mosolyog és helyet mutat egy sarokasztalnál. Néhány pillanat múlva idősebb, megtört arcú asszony friss kenyeret tesz elém. A szomszéd asztalnál ülők lopva méregetnek, mintha nehezményeznék jelenlétemet. Talán közelednének is, de nem tudnak rajtam eligazodni. Kellemetlenül érzem magam: az idegennek kijáró udvariasság olyan foka ez, ami lehűti köröttem a levegőt.

Benyitok egy bazárszerű üzletbe, és kíváncsian nézegetem a pultra rakott holmit. Kedvesen csicsergő elárusítólány szegődik hozzám. Felváltva kínál fejkendőt, különös cigarettatárcát, fából faragott állatfigurát és érdekes emléktárgyakat. Már-már összeszedek magamban néhány kedves szót viszonzásul, mikor szemrebbenésnyi időre egy függöny mögé libben, és meglepett, nyakkendőjét igazgató férfit tessékel elém.

– Az igazgató, az üzlet igazgatója – mondja a lány. Esetlenül mosolygunk, és kölcsönösen bemutatkozunk. Melegem lesz. Fél szemmel a kijáratot méricskélem, de vadonatúj ismerősöm karonfog, és vásárlási szándékom iránt érdeklődik. Időbe telik, mire megértetem, hogy csupán a kíváncsiság hozott ide. Aztán hajlongva, parolázva elbúcsúzunk.

Jóleső szívélyesség ez, mégis van kellemetlen utóíze is. Kérdés motoszkál bennem: vajon minden vevőnek kijár ez a figyelmesség? Van-e választóvonal az udvariasság, a mosolygó szívélyesség és a tiszteletet adó emberi közvetlenség között?

Az orosz emberek egymás közti viszonyában van valami nagyszívű természetesség, ölelkező melegség. S ha úgy adódik, ezt az idegen is kiérezheti.

(Kijevben a Dnyeper dombnak kanyargó sétányán váratlanul megállított valaki.

– Csehszlovákia? – kérdezte hangosan. Csodálkozva bólintottam. Nagy termetű, ötven körüli ember állt előttem. Közelebb lépett és bemutatkozott, nyugalmazott harckocsizó tábornok. Páncélosaival részt vett Prága felszabadításában. Kész volt az ismeretség. Lakására hívott, és mondta, sorolta háborús élményeit. Jól ismeri Svoboda tábornokot, lelkendezik Prágáért. Esti programomra hivatkozva távozni készülök. A búcsúzás nehezebb, mint a megismerkedés, ötször is megállít, visszahív, míg utamra bocsát.

Kijevtől Ungvárig vonattal tettem meg az utat. Az étkezőkocsiban várjuk a tálalást. Utolsóként magas rangú kínai tisztek foglalják el az üres helyeket. A kocsi vezetője az étkező végében állva irányítja a tálalást. Megkülönböztetett előzékenységgel először a kínaiakat szolgálják ki. Néhányan tiltakoznak is, de a vezető ezt figyelmen kívül hagyja. Mosolyogva, hajlongva lesi a mogorva tisztek kurta szavú, parancsoló kívánságait.)

Délután három óra van, a leningrádi gyors pontban éjfélkor indul. A látni vágyás és a kielégíthetetlen kíváncsiság kegyetlen ösztökélő erő. Már rohanva közlekedem. A GUM Áruház délutáni embertömege végigsodor a földszinten, az emeleti árusítóhelyek folyosóin, az emeletek összekötő hídjain, aztán belezavarodom a forgalomba. Már nem tudom, mit láttam és mit hagytam ki. Az elárusítás rendszere nem tud eligazítani, sapkát akartam venni, meleg sapkát, de azt minden második benyílóban látok. Kivágtatok a Népgazdasági Kiállításra. Szakadó esőben sorra veszem a pavilonokat, nézek, bámulok mindent, azt is, ami a szabad ég alatt van kiállítva. Ez már maradéktalanul az új, szovjet élet: traktorok, autók, repülők, fémmegmunkáló gépek, hajók, motorok, rakéták, irányítóberendezések, megfigyelőállomások, minden van és minden új.

Zuhog rám az eső. Vigasztalásul útba ejtek minden büfét, és sorra kóstolom a kiállítás valamennyi borkülönlegességét. Igen elütnek a mi szájízünk szerinti boroktól. Édeskés krími italok és kesernyés grúz nótakeltő állandó kíséretében minden köztársaság borféleségéből iszom egy pohárral. Aztán pirogot veszek. Az elárusítónő rábeszél egy másodikra, harmadikra, ötödikre. Utána különös kirgiz italt ajánl. Szóval estére, a zárás órájáig beilleszkedtem a kiállítás hangulatába.

A szállodába loholok, és sebtében összecsomagolom a „cuccomat”. A földalatti még hátravan, nappal sajnáltam rá az időt. Két álló óráig villamosozom keresztül-kasul a város alatt. Ez az utolsó moszkvai élményem: a mozgólépcső és a földalatti mesébe illő márványcsarnok-állomásai.

 

A leningrádi gyors lassan maga mögött hagyja Moszkvát. A vonat ragyogóan tiszta és kényelmes. A kocsi végében kellemesen duruzsol a nagy útiszamovár. Váratlanul magyar szó üti meg a fülemet. Az ablaknál, fiatal nő kíséretében, egy idősebb, ápolt arcú férfi nézi a tűnő fényeket. Megismerkedünk. Magyar sebészprofesszor, jelenleg tanulmányi körúton van a Szovjetunióban. A baleseti sebészet specialistája. Útitársnője pesti származék, Moszkvában végezte az egyetemet, és tolmácsként kíséri a professzort. Jólesően felvillanyoz az ismeretség, mert bár a magányos kóborlás is érdekes, a napokig tartó társtalan szótlanság mégiscsak egyhangú kissé.

Reggel a leningrádi pályaudvar emberforgatagában azzal búcsúzunk egymástól, hogy a nap folyamán találkozunk. Majdhogynem délig vártam telefonhívásukat, hasztalan. A fonál, amelytől titokban oly sokat vártam, elszakadt. Izzadt homlokkal lapozgatok jegyzeteimben, és próbálok valami programot összeeszkábálni. Moszkvában kaptam egy telefonszámot: Igor Ivanov, a cseh és szlovák irodalom orosz fordítója.

Tárcsázok. Ezúttal szerencsém van. Rövid óra múlva harminc év körüli szikár fiatalember vár a szálló társalgójában. A bemutatkozás és ismerkedés mindössze néhány percig tart: kritikus, műfordító és költő. Az első pillanatokban kissé csalódott. A felesége két nappal ezelőtt csehszlovák nyelvészekkel ismerkedett meg a vonaton, azokat várták.

– Egyre megy – mondja, s közben illendően mosolyog. – Mire kíváncsi?

– Mindenre.

– Leningrád nagy város.

– Magára bízom. – Szótlanul bólint. Úgy hiszem, a program ügyében ezzel megállapodtunk. Már a szálloda előtt állunk. Igor Ivanov gondolkodik, oldalról nézve mintha fejben számolna. Én az eget vallatom; szürke, borús, barátságtalan ég. Fúj a szél, és ver az eső. Ha Kukorica Jancsi itt lenne, az alacsony felhőfodrokba kapaszkodva siethetne hazafelé.

Elindulunk városnézésre gyalog. Hat órán át, szakadó esőben, gyalog rójuk a várost. Kísérőm jóval alacsonyabb nálam, lábai apróbbak, mégis jobban bírja. Alig győzöm a loholást. Esküdni mernék, hogy irodalmi ténykedése mellett távgyalogló.

Az első állomás a Palota tér. E hatalmas térséget uraló kolosszális épülettömb: a Téli Palota. Háromemeletes gyönyörű barokk épület, oldalsó frontja a Névára néz, homlokzata a teret figyeli. Ősztől tavaszig itt laktak a cárok, mondja csendesen Igor Ivanov. Tudom, ismerem a Palota történetét és múltját. Számtalanszor láthattam képen, filmen, televízióban. Mégis megható itt állni a legújabb kori történelem kezdetének színhelyén. Ilyen nagy házban akár az egész világ okossága is elférne, de a zsarnokság, földi istenek lakhelye volt. A Téli Palotával átellenben a Vezérkar épülete zárja be a teret. Monumentális, klasszikus stílusú épület, közepén átjárót vágtak, és fölötte építették meg a Diadalívet. Itt, ez ív alatt özönlöttek rohamra 1917 októberében a munkások. A Palota tér közepén a világ egyik legnagyobb emlékműve, Sándor cár győzelmi oszlopa karcolja az eget.

Remekbe szabott építészeti alkotások. Csodálni kell a művész kezét és értelmét, amely létrehozta ezt a palotaóriást. Csodálni lehet a tér méreteit, az épületek monumentalitását. Egyik pillanatban mindez lenyűgöz, a másikban taszít. Borzongat és félelmet kelt bennem. Kár, hogy e döbbenten szemlélődő percek hangulatát nem rögzíthetem filmszalagra. Mintha kegyetlen cárok rideg tekintete kémlelné a teret; nem mozdul-e valami.

Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy képzelgés: egy közeli ablakból idehallatszik a volgai hajóvontatók dala. A többi már látomás dolga. Egymás mellett a cári fej és a szakállas muzsik arca. A hullámzó víztükör összerakja és széttöri ábrázatukat. Romantika? Naivitás? Lehet. Nem elég csodálni az architektúra remeklését: a szellem, amit a falak takartak (nekünk is kijutott belőle 1849-ben), csupán gyűlöletre érdemes.

Majd minden nagyváros magához láncolja a természet egy darabját: Párizs a Szajnát, London a Temzét, Prága a Moldvát, Budapest a Dunát, Leningrád a Névát őrzi. Igor Ivanovval most a Néva partján „maratonozunk”. Körbejárjuk az Admiralitás épületét, innen átvágunk a Dekabristák terére; csodálom a Bronzlovast, Nagy Péter emlékművét, s lenyűgöznek az Izsák-székesegyház méretei.

Időzünk a Mars-mezőn, a forradalom hősi halottainak sírjánál. Megállunk a Központi Lenin Múzeum előtt, lefényképezem azt a világháborús páncélautót, amelyen Lenin szónokolt 1917. április 3-án.

Ezután a Gribojedov-csatorna mentén gyalogolunk tovább. A Kazanyi-hídról megbámulom az óorosz stílusú hagymakupolás templomot. A templom helyén, mely a Vérző Megváltó nevet viseli, gyilkolták meg 1881. március 1-én II. Sándor cárt.

Aztán következik a többi, történelmet őrző emlék és épület, nevüket és számukat még felsorolni is sok. Öt óra felé könyörögve kérem Igor Ivanovot, hogy álljunk meg egy lélegzésre, és a városnézés fáradtságát öblítsük le egy pohár borral. Eleinte elereszti a füle mellett. Üzleteken, kiállítási termeken sodródunk keresztül. Aztán már követelem a megállót. Keskenyke mellékutcákon kanyargunk, körözünk, valami jóféle borkimérést keresünk. Nincs, vagy nem találunk, nem tudom. Kísérőm restelkedik is, kárpótlásul jókora fagylaltot nyom a kezembe, és gyalogolunk tovább a Nyevszkij proszpekten.

Moszkva és Leningrád architektúrája között lényeges különbség van. Moszkva aránylag kevés történelmi értékű épülettel dicsekedhet, és az a kevés is rendszertelenül szétszórt a város központjában. A Kreml épületkomplexuma és architektúrája ezért válik centrálissá. A sztálini korszak álklasszikus és monumentalitásra törekvő építészete legjobban talán Moszkva városképét sújtotta.

Leningrád ezzel szemben aránytalanul szerencsésebb helyzetben volt. Fejlődése gyors ütemű, egyenletes és tervszerű volt. Moszkva állandóan változik. Leningrád központi része változatlanul ugyanaz. Leningrád architektúrájára az egységes elvek alapján épített klasszikus és barokk épületcsoportok jellemzők.

Estére holtfáradtan betámolygunk az Állami Orosz Múzeum csarnokaiba. És itt is ugyanaz a tempó folytatódna: kutyafuttában… Szerencsémre a véletlen ismét összehoz vonatbeli ismerősömmel, a sebészprofesszorral és kedves kísérőjével. Lassítunk valamelyest. A professzor felcsap kiállítási kalauznak. Kiismeri magát, a múlt évben több mint egy hetet töltött e csodaszép képek társaságában. Kalauzkodása azt jelenti, hogy mindnyájunknak az ő ízléséhez kell igazodnunk. Állnék és szívnám magamba az orosz tájképfestészet utánozhatatlan remekeit, de nem lehet. „Vezetőnk” az ikonfestészet termeibe noszogat bennünket, és itt megrekedünk: „ez a legszebb, ennél szebbet nem alkottak”. Kérdez, faggat, magyaráz. Vitatkozna Igor Ivanovval, de az bólogat udvariasan, mindenben egyetért az orvossal. Vitapartner híján előadásba kezd, észre sem veszem, embergyűrű fonódik körénk. Hallgatják, nézik szenvedélyes mozdulatait, de nem értik, hisz magyarul beszél.

Az esti szórakozás lehetőségei felől faggatjuk Igor Ivanovot, az ősleningrádit. Színházat, operát és hangversenyt ajánl.

– Vidulni szeretnénk – mondja az orvos –, valami jó kávéházat, presszót vagy kocsmát mutasson!

– Kocsma, az van, de azt nem ajánlom – mondja restelkedve Ivanov. Azzal válunk el a professzortól, hogy este kilenckor találkozunk, és keresünk egy helyet, ahol ülve el lehet fogyasztani egy pohár vodkát. Ez az elhatározás is csak ígéret maradt, mert sohasem találkoztunk többé.

Engem Ivanov magukhoz invitál vacsorára. Szabódom ugyan, de mégis elfogadom a meghívást. Igazi oroszos vacsora: sonka, kolbász, vaj, kaviár, háromféle halfajta és mondanom sem kell, az elmaradhatatlan vodka. Itt éltem át az első komoly „vodkázást”. Ennek is, mint minden italozásnak, megvan a maga fortélya. A sorrend a fontos. Kis darab kenyér, gazdagon rakva húsfélével, utána pohár vodka. Minden pohár külön „aljazást” kíván, így sokáig lehet bírni, magyarázták a háziak.

Búcsúzáskor hosszasan, utcaszéltében ölelkezve válok el Igor Ivanovtól. Elkísér a buszmegállóig, zuhog ránk az eső, de sebaj, nemcsak mi ázunk Leningrád városában.

Leningrádtól Kijevig ismét TU-104-sel teszem meg az utat. A repülőtársaság tisztviselőnője kedvezni akart, a pilótafülke utáni kabinban biztosított nekem helyet. Ez külföldiek számára fenntartott hely. Összevissza hatan kuporgunk a kényelmes fotelekben, egy német család és én. No meg a másodpilóta, aki oly hanyag nyugalommal szemléli a repülést, mintha egy falusi szénásszekér tetején döcögne. Ezt is meg kell csinálni, gondolhatja magában. Hideg van, valamennyien fázunk. A repülőgép orrára zúduló mínusz negyvenfokos légtömeg itt is érezhető.

Kijev kedves város. Egyöntetűen európaibb, mint Moszkva, Kijevet a háború földig rombolta, a felszabadulás után majd minden házat szinte fundamentumától kellett újraépíteni. Még egyetlen városban sem láttam annyi parkot, fát és zöldet, mint Kijevben. Gyönyörű a fekvése is, akárcsak Budáé, a város nagyobbik fele a Dnyeper bal partjának lankáira borul.

 

Sokáig beszélgetünk az Ukrán Írók Szövetségének vezetőivel. Szóba kerül a szlovák, a cseh irodalom, aztán a mi helyzetünk iránt érdeklődnek. Hihetetlennek tűnik számukra a Csehszlovákiában megjelenő magyar sajtótermékek magas példányszáma. Ukrán írók friss kéziratait kérem tőlük; adnak is egy négykötetes prózai antológiát azzal a megjegyzéssel, ha ebből közöltünk, majd írjak, és küldenek többet is.

Kijevi kísérőm Tamara Velicsko, a Szlovák Nemzeti Felkelés egykori partizánja. Sokat hallottam már róla itthon is: harmincöt év körüli, nemes szépségű ukrán asszony. A nyugodt, mély tekintetű, csendesen mélázó arc a pillanat töredéke alatt lázba jön, forrón, szenvedélyesen magyaráz. Ilyenek lehettek Eger várának hős asszony védői. Rójuk a kijevi utcákat, és közben magyaráz. Tisztán, szépen beszél szlovákul. A téma a háború, azaz saját élete. Apja mérnök volt. A harminchetes tisztogatások időszakában szabotázzsal vádolták. Letartóztatták, hónapokig vallatták, nem tudtak rábizonyítani semmit. Kitört a háború, Kijevet elfoglalták a németek, a munkabíró fiatalokat Németországba hurcolták. Átmenetileg sikerült megúsznia a „sorozást”.

– Gyermek voltam, alig tizenhat éves, egyedül éltünk anyámmal, mentettem magamat, ahogy tudtam – magyarázza. – Egy szlovák katonai alakulattal elkerültem Eperjesre. Belekerültem a felkelésbe, partizán lettem, összekötő. Elfogtak, Pozsonyban bebörtönöztek, vallattak, kínoztak, némának tettettem magamat. Társaim kiszabadítottak. Még a felkelés idején férjhez mentem Velicskóhoz, az egyik felkelési részleg parancsnokához. Nyolcadik hónapos állapotos voltam, de még mindennap lovagoltam. Véget ért a háború, és végre hazamehettem. Aztán egy szörnyű év következett, nem hittek nekem, azzal vádoltak, hogy a partizánokhoz csak azért csatlakoztam, hogy alibim legyen. Egy évig az élet perifériáján éltem, alig volt betevő falatom… És végre tisztázódott…

Búcsúzáskor sír és nevet egyszerre. Régóta készül hozzánk, hogy találkozzon a partizántársakkal, felkeresse a régi helyeket. Embert még nem hallottam olyan elragadtatással és szeretettel beszélni Szlovákiáról, mint Tamara Velicskót.

– Szlovákiában leánykodtam –, mondja szomorú-kedvesen. Ott áll mellettem a lánya is, az még szebb. Tiszta kék szemekkel csodálkozik a világra, mintha nem értené, amit anyja mond.

Kijevtől Ungvárig vonatozom. Útitársam egy széles arcú őrmester. Nehezen indul a beszélgetés, sokára melegszünk bele, de aztán kérdés nélkül is elmondjuk magunkról a legfontosabbakat.

Harkov mellett lakik, civilben mechanikus, a hadseregben harckocsizó. Jelenleg Magyarországon szolgál.

– Tetszenek a magyar lányok? – érdeklődöm.

– Szépek, csak tartózkodók. – Aztán ő kérdezősködik életem, munkám felől.

– Élt-e a kapitalizmusban? – kérdezi jókora szünet után.

– Beleszülettem.

– Milyen világ volt az? – érdeklődik tovább. Elmondom, amilyennek éretlen gyerekszemmel láttam. Magyarázok, élményekre hivatkozom. Aztán szerényen, katonás egyszerűséggel megvendégel. Így utazunk, egymást kérdezgetve és melengetve magyarázatokkal és kérdésekkel. Hajnalban én leszállok, ő továbbutazik. Alhatna tovább, hisz még egy fél napig vonatozik majd. Felöltözik, lekísér a peronra; fájóan szúrós érzésekkel búcsúzunk.

Jólesett megismerni ezt az egyszerű sorkatonát, ezt az egyszerű embert.

Ungváron a rokonok szeretete vár. Faggatnak, kérdeznek vég nélkül. Örülünk a viszontlátásnak. Csinos rokon lányok és asszonyok társaságában a Munkács felé induló buszra várok. Fiatal, gyerekképű főhadnagy csatlakozik hozzánk. Ismerkedés nélkül társalogni kezd, persze a nők kedvéért elsősorban. Amint megtudja, hogy csehszlovákiai vagyok, hozzám csatlakozik. Együtt utazunk Munkácsra. Az autóbusz zsúfolt ugyan, de bennünket az nem zavar, hangosan vitázunk politikáról, irodalomról felváltva. Aztán elsorolja olvasmányait, majd bemutat a busz kalauznőjének, sorra ismerkedünk az utasokkal. Szüntelenül Csehszlovákiát dicséri, még nem járt nálunk, de sok jót hallott az országról. Munkácson inni hív, aztán lányokhoz csábít, sajnos sem egyikre, sem másikra nincs időm. Bejárja velem a fél várost; sötét este van, mire átad rokonaimnak.

Egész utam ismerkedés és búcsúzás volt. Ismerkedtem ezzel a végtelen nagy országgal, ismerkedtem az emberekkel, és búcsúztam tőlük. Pillanatfelvételnek talán elég, de megismerésnek kevés volt a néhány nap. Olyan ország, olyan nép ez, amely visszahív és visszavár.