…a víznek árja

Megéltünk egy árvízkatasztrófát, amelyben hónapokkal ezelőtt senki sem hitt. Előrelátás helyett árvízlegendákat idéztünk, a közel- és a régmúltba vájtunk vigasztaló példákért. Bizakodtunk. Nyugtatni kívántuk magunkat, s enyhíteni a növekvő izgalmakat.

Drámai földrajzórát ültünk végig. Egy országnak kellett megtanulnia tragikus sorsú falvak: Csicsó, Pat, Izsa, Gúta, Kulcsod és soktucatnyi virágzó község nevét. Pusztulásuk félelmetes emlékeztető.

A kár, mindent egybevetve, kétmilliárd-hétszázmillió korona. Kimutatták azt is, hogy ez a tengernyi pénz az ország költségvetésének mindössze fél százalékát teszi ki. Így számítva nem sok. Persze minden azon múlik, honnan nézem a segítő milliókat.

Kuszált sorú levélben árvízkárosult rokon írja városi hozzátartozójának: „Igaz, már kaptunk a biztosítótól 4500 koronát, de rámegy a házra. Nagyon sok minden hiba van, ami pénzbe kerülne, ha bírnánk. Gondold csak el, van egy sezlon és egy ágy, ami úgy van összeszögezve, ez volt a fekvőhelye hatunknak. Mi jöttünk augusztus elején haza, 3-án a Jóska és Terike is itthon volt, és csak a múlt héten kaptunk egy ágyat, de már azt is megmondták, nem járt volna, mert áll a ház. Az iskolával vagyunk most meg bajba, nem kezdődik meg itt a tanítás. Összeszedik a gyerekeket, valahová Morvába viszik, de még azt nem tudják, hová. De azt tudják mondani, olyanoknak, akiknek áll a háza, mindennel el kell látni a gyerekeket. Nagyon megváltozott minden, a népek marják egymást, pedig akinek megmaradt a háza, nem oka annak, hogy a másik ledőlt. Nagyon lassan megy nálunk minden, itt csak ígérnek, de senki nem cselekszik. Ne haragudj, M…, sorainkért. Mi jól vagyunk, jó egészséget kívánunk…”

Szeptember végén írták ezt a levelet. Sok ilyen levelet írhattak, és írnak még majd. Szomorúakat, lehangolókat, kétségbeesetteket és segélykérőket.

Példátlan az árvízkárosultaknak nyújtott segítség. Láttam a menekítő autóbuszokat, a kétéltűeket, a helikoptereket. A gyerekeket, az internátusokba szállított öregeket. Megdöbbentő volt a pusztítás képe. Megdöbbentő a puszta élet menekítése: „úgy, ahogy voltunk, egy szál ruhában hoztak”. Megdöbbentő és torkot szorongató volt a gondoskodás, a segítő kéz közelsége is. A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: a nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláztattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindennél jelentősebb. Az első hetek segítésének volt légköre, melegsége, gondossága. Hiányzott belőle a leereszkedő gesztus. Érezhettük magyarok és szlovákok emberi egymásra döbbenését. A drámai pillanatok sajátja ez a kimondatlan érzés. Mi lesz belőle? Ma, holnap és azután? Elfelejtjük? Eltorzul, avagy erkölcsi próbakővé válik? Menekültek beszélték, hogy a tehetetlenség érzése vad szavakat szült. Ezerféle történetet írhatnánk le, jót is, rosszat is. Felemelőt és kiábrándítót. Sokan bizonyíthatják, az ingerült gyűlölködés mégiscsak megszégyenült. Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, mely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, szlovákokét. Tetteinkért most nem kell szégyenkeznünk. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben ismétlődött a történelem: az egymásrautaltság, az egymástól való függés, a közös sors… Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, felemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel.

Első számú gond az anyagi veszteség kárpótlása. Ma ez tégla, holnap padlódeszka, tetőcserép, bútor, ruha gondja. Állandó, hosszan tartó gondok. A komáromi járás kárvallottainak több mint nyolcvanmillió koronát fizetett ki a biztosító. Az építkezésekhez nyújtott államkölcsön-támogatás meghaladja a harminckétmilliót. Szavakkal és számokkal mondva ez megrendítően sok pénz. Sok ezer család gondjára-bajára váltva kevés.

Őrsújfalun sokáig néztem egy összedőlt házat. Döbbent hallgatás után azt kérdeztem a „házigazdától”: Mi maradt meg? Egy agyonázott paplanra mutatott: Ez. Így igaz: akinek összedőlt a háza, annak semmije sem maradt. Semmije! Paplanja sem. Takarója sem. Bútora sem. Ruhája sem. Akinek összedőlt a háza, annak elölről kell kezdeni az életet. Elölről! A kampósszöggel, a faültetéssel, a kislábassal. Új házas módjára. A kárvallottak jelentős része javakorabeli, avagy öregember. Fizetésük, munkabírásuk is kisebb a fiatalokénál. És ha fiatalok? Mikorra hozzák be ezt a lemaradást? A tatarozás, a házépítés csak az első lépés. A nincstelenné lett ember nem a milliókat hallja. Nem a statisztikusok, hanem a maga fejével számol. Erre kényszeríti a helyzete, az építés és szerzés féreggondjai.

Az árvízkatasztrófának a nagy gondjait, nagy tételeit érezzük. A „kicsinyekhez”, a mindennapi emberi kínlódásokhoz leereszkedünk. Pedig ebből van több. A sorsokat nem látjuk külön-külön, csak találkozási pontjaikon. Ott, ahol és amiben egyeznek, hasonlóak. Így könnyebb összegezni. Felmérni és általánosítani. Kissé elszoktunk önmagunktól, tegnapi gondjainktól. Mások meggyötörtsége is megtorpan előttünk: megállítja, megszégyeníti a szamaritánus mosoly. Magamnak mondom ezt, de úgy érzem, mondhatnák sokan mások is.

Elkészült az árvíz krónikája. Az első felvonás már megíródott. Történetekből, hasonló és különböző sorsok megrázkódtatásaiból összeáll a dráma első része. A járási és napilapok címfelirataiból összerakhatók a hónapok, a napok, az órák. A rémület, a pánik hangulata, az aggódás, a féltés: a kín, a küzdelem. Minden betű emberarcok ezreit fedi. A komáromi Dunatáj írja június 24-én: „Az árhullám Komárom felé közeledik”. Ugyanazon az oldalon: „Mocs és Pat tragédiája”. Napokkal később: „Hívunk mindenkit”. Június 25-én: „Tizennyolc méteres mélység”.

Az Új Szóban állandó címfelirat ismétlődött: „Segítünk”. Valahányszor elolvastam, megborzongtam. Ebben a szóban benne volt minden: az önfeláldozás, az együttérzés. „Segítünk.” Jelszóvá vált. Nem szabadna felejtenünk.

A nyár néhány napját egy bodrogközi faluban töltöttem. Éppen az árvízkárosultak javára gyűjtöttek, először, másodszor, harmadszor. Javakorabeli munkás felesége békétlenkedett így: „Mikor lesz már vége? Adtunk a munkahelyen, gyűjtött a nőszövetség, gyűjtött az egyház. Mi sem vagyunk milliomosok.” Minden életnek megvan a terhe, azokénak is, akiket nem ért a víz pusztítása. Mégis…

A komáromi járási pártbizottság elkészítette a pati gátszakadás fényképalbumát. Kívülről vendégkönyvnek látszik. Lapjai szörnyű emlékeztetők…

Nem lehet lezárni a krónikákat. Folytatni kell. A dráma még nem fejeződött be.

Az árvízről szóló írásokban megcsillant egy új, egy más újságírói etika: a riportokat és tudósításokat nem kell „lefordítani”, nem kell „átszámítani”. Nem kételkedem, elhiszem. Így volt, így láttuk, éltük, hallottuk. A hirtelen veszély pszichózisa szigorú erkölcsöt parancsolt: nem lehetett mellébeszélni, az igazat kellett mondani és írni. Amit megírtak és olvastam, azzal szemben nincs hiányérzetem. Igaznak tartom, csak úgy érzem, kevés. Nem mondtunk el mindent.

Felbecsülték és kifizették a károkat. Ássák az új házak alapjait. Építenek, szántanak. S mégis. Az élet visszatérő ereje vigasztaló, mégsem ád elég örömöt. A házak előbb vagy utóbb felépülnek. Elvezetik a lapályokban rekedt makacs vizet. Oltványokat raknak a kiszáradt cseresznyék helyére, de valami mégis megmarad, kitörölhetetlenül az idegekbe vésődött: a meggyötörtség érzése.

Látszólag késői okvetetlenkedés ez, az amúgy is próbára tett idegek ingerlése. Látszólag. A sajtó, a rádió naponta, olykor óránként hozta a híreket. Helyzeteket és tényeket rögzített. Dokumentált. Azonban a katasztrófa érzelmi vetületeiről annál kevesebb szó esett. Úgy érzem, hogy valamit lebecsülünk és elhallgatunk. Számokkal, kimutatásokkal érvelünk, viszont a történtek erkölcsi-érzelmi hátteréről egyáltalán nem vagy csak halkan szólunk. Pedig az árvíz drámája ezen a ponton, a tömegérzések megnyilvánulásával érinti a történelmet. A csehszlovákiai magyarság történelmét, a szlovák nép történelmét, együttélésünk múltját és jelenét.

Így, hogy az árvízkatasztrófa kísérő érzései nem lehetnek perdöntőek, az egyéni vagy akár a közösségi érzés megnyilvánulásai ebben az esetben nem bonyolódtak feloldhatatlan konfliktusokká. Azonban mégis motiválják a történteket, s a konkrét emberi magatartás szempontjából fontosak. Ha leírjuk e szót: magatartás, egy pillanatra önkéntelenül is megállunk. Számunkra e szónak különös jelentése van: történelme és erkölcsi fedezete. Ezzel mérjük magunkat, eszerint ítélünk másokat. A csehszlovákiai magyarságnak, mint minden kisebbségnek, csak közvetett a történelmet befolyásoló szerepe. Társadalmi és szellemi tevékenységünk egyik legfontosabb értékmérője az etika: az erkölcsi hozzáállás. Értékelésünk: látásunk, hallásunk, tapintásunk az emberi magatartásra koncentrál. Értelmünk is ezt teszi.

Az árvízdrámának sokféle összefüggése van. Többféle a magyarázó képlete is. Érdekes utólag áttekintenünk a nemzetiségi magyar sajtó árvízhíreit. Megkapó helyzetjelentések, tárgyilagos beszámolók: az aggódás és együttérzés hangján írott riportok. Az írások alaphangja emocionális, emberi, s egyetlen szóban nyer kifejezést: Segítsünk! Tehát: indítékaiban, érveléseiben és konzekvenciáiban is erkölcsi alapállás. Pontosabban: ösztönösen érvényesülő etikai magatartás.

Mindez a szlovák sajtótól sem vitatható el. Azonban ugyanarról a témáról sokkal többet mond. Keresi a katasztrófa okait. Összefüggések után kutat. A csallóközi árvíz itt már nemzetgazdasági problémaként szerepel. A szlovák sajtó messze vezető kérdéseket tesz fel: Ki a felelős?; A Csallóköz kérdőjelei. Az árvízkatasztrófa problémáit, ökonómiai vonatkozásait sokkal nagyobb térfélen veti fel, mint a magyar. Szélesebben és mélyebben. Sokrétűbben. Az államvezetés, a központi irányítás szintjén.

Ebből látható: az etikai alapállás sok és kevés is lehet. Sok, ha a humanitás nevében emberi sorsközösséget vállal. Kevés, ha érvényesíteni akarja erkölcsi meggyőződését. Az árvíz erre is rávillantott: a magyar és szlovák sajtó között hatékonysági szintkülönbség van. A magyar publicisztika rangosnak mondható írásai is legfeljebb az alsó szintjét érinthetik az államapparátus gépezetének. Kézenfekvő az ellenvetés: hisz nem, vagy nemcsak az államapparátus számára írunk. Igaz, nemcsak! A hatalom szerveivel való érintkezés minden társadalmi lét érzékeny kérdése. Viszont az egyre bonyolultabbá váló nemzeti, nemzetiségi életnek van egy alapkérdése: hogyan érintkezünk a hatalom szerveivel? Közvetlenül avagy hosszadalmas áttételekkel?

A csicsói gátszakadást követő hatodik napon néhányadmagammal itt álltam a megyer–bogyai vasúti töltés hídján. Alattunk megállíthatatlan vízáradat. Kétezer méterrel arrább már a vasút tetején ömlött át a víz. Három kilakoltatott bogyai ember a tiltás ellenére is megpróbált visszajutni a faluba. Kettő halálsápadtan visszafordult. A sínek felett már vállukig ért a víz: Kis híján odavesztünk – mondták reszketve. A harmadik a halált is vállalva „hazament szétnézni”.

Nagymegyeren helikopter pilótájával beszélgettem: Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket – mondta fáradt indulattal.

Felbáron temetésre készültek a legnagyobb veszély napjaiban. Népes család és nagyszámú rokonság hányta-vetette a gondot: Hova temessük? Maradjon itt, vagy vigyük máshová? Az otthoni földbe hantolták. Ez volt a halott anya utolsó kívánsága. Így akarta a család és a rokonság is.

A kritikus napokban híre járt, hogy a hajléktalan családokat átmenetileg Csehországba evakuálják. Komoly szándék volt ez, avagy kósza hír? Nem tudom. Most már nem is ez a fontos, hanem az emberek reagálása. A rémült reflexió.

Komáromból elindult egy evakuáló vonat, s mire Pozsonyba ért, alig volt rajta ember. A nyár folyamán sok száz magyar gyerek talált kedves fogadtatásra a csehországi üdülőtáborokban és internátusokban. Pedagógusok a megmondhatói, hogy a szülők nagy része milyen bizalmatlanul fogadta ezt. Tudták, gondoskodnak gyerekeikről, de ha módjukban állt, tíz körömmel húzták vissza őket. Voltak falvak, ahol minden áldozatot vállalva tatarozták az iskolát, csak maradjon otthon a gyerek…

Ide kell számítanunk a szülő természetes féltését is, azonban valami mást is: a múlt feltámadt félelmét. Első látásra érthetetlen bizalmatlanság, mégis érthető és megdöbbentő. A tizennyolc éve történtek az idegekben vibrálnak. Már kezdtem hinni, hogy az elmúlt két évtizedben kibeszéltük magunkból ezt a megalázó emléket. Nem így van. A félelem és a megaláztatás érzése hosszú életű. Élettartama kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan az újrajelentkezés hőfoka is. A nemzeti önérzetében megalázott ember érzékennyé válik. S ez az érzékenység rányomja bélyegét egy egész generációra, sőt még öröklődhet is. Ez nem magyar vonás, ez általános emberi tulajdonság. Példa erre a szlovák nemzet történetének elmúlt évszázada is.

Hosszú lejáratú a tisztulás, a teljes megtisztulás folyamata is. A bizalmatlanságot, a félelem érzését csak a teljes bizalom légköre oszlathatja szét teljesen. Bennünk és másokban is. Egy valamikori sokk maradványait hordozzuk magunkban. Nagy teher ez. Lelket és gondolkodást merevítő kolonc. Elég egy drámai pillanat, és már húsz évet lépünk visszafelé.

Segítünk. Jó lenne ezt a szót megfosztani érzelgős mellékízétől: felváltani okosságra, józanságra, elemzőkészségre. Ezt kellene tennünk sok más szóval és fogalommal is. A gesztusokkal, az ígérgetésekkel, a fogadkozásokkal, hangulatokkal is. Gyökerükre mezteleníteni a szavakat, a tényeket. Naiv, romantikus magatartásunkat más vágányra kell váltanunk. Át kell hangolódnunk. Változtatnunk kell ítéletalkotásaink módszerén is.

Az árvíz megrázkódtatás volt. Emellett sok mindenre fényt vetett. Felfedte publicisztikánk nemzetiségi politikánkról hangoztatott nézeteinek egyoldalúságát is. Figyelmünket és erőnket másfél évtizeden át a népművelés, az iskolaügy és az irodalom problémáira koncentráltuk. A társadalom szociális gondjai, a magyar lakosság szociális átrétegeződése, az anyagi lét kérdései idegenek, illetve ismeretlenek maradtak számukra.

Egy mai szlovák publicista A Csallóköz kérdőjelei címmel írt az árvízről. A kérdőjel után súlyos és elgondolkodtató tények következnek. A dunaszerdahelyi járásban a lakosságnak átlag 1,8 százaléka dolgozik az iparban, a komáromiban pedig 6,7 (a szlovákiai átlag 11 százalék). A két csallóközi járásban a munkabíró lakosság 25 százalékának helyben nincs munkalehetősége. A produktív korban levő férfiak egyötöde lakóhelyétől messze eső munkahelyeken dolgozik. Az országos átlaghoz képest alacsony az egy főre eső jövedelem.

Nagy kérdőjelek sora ez. Igaz, az ország más részein is találunk hasonló helyzetet. Nem nézhetjük csak a Csallóközt. Viszont a Csallóköz gazdag vidék. Ennek ellenére is azt kell mondanunk: elmaradott országrész.

A csallóközi árvíz felfedezés volt. Döbbenet, meglepetés. Elmaradottság és lehetőségek megkésett felismerése. Tragikus felfedezés. A helyzet összegezése már nem megy számok nélkül. Az emberi sorsokat a számok tükrében is látnunk kell.