(1965)

Utazik, költözködik a világ. Nyár elején délnek, tél beálltával a havas-napos hegyek felé vonulnak a vaskaravánok. De nemcsak télen és nyáron, lassan már az év minden szakában foglaltak a vonatok, zsúfoltak az országutak, és szaporítani kell a repülőjáratok számát. Ha kiterjesztett szárnyakkal levegőbe emelkedne az a sokmilliónyi ember, felhő takarná a napos tengerek partjait.

Az utazás láza és nyugtalansága hatalmába kerítette a világot. Utazni kell, menni kell, mert aki otthon ül, arról nem beszélnek, az nem tud miről beszélni. Szomj ég az emberekben, amit csak máshol, idegenben lehet oltani. S ez a világszomj kielégíthetetlenül kíváncsi, túltesz a legnyugtalanabb írói, újságírói fantázián is. Bármennyire szemfüles is a toll embere, legtöbbször csak a napszemüveges, zenebonázó, fényképező, filmező turisták nyomában járhat. Ez a világgá sereglés nyomja, sodorja az embert, s ha nem akar a házőrző öregemberek hallgatag-szótlan sorsára jutni, maga is útra kél.

Nemrégiben a Szovjetunióban jártam.

Moszkváig repülővel tettem meg az utat. Hetekig hánytam-vetettem magamban az utazás módját, választhattam repülőgép és vonat között. Álmatlan éjszakák után végül a repülő mellett döntöttem. Ismerőseim nevettek, mosolyogtak aggodalmamon. Hisz az elmúlt években tízezrek tették meg előttem ezt az utat. Tucatszámra hallhattam és olvashattam a beszámolókat, jókat és rosszakat, megközelítően igazakat, hajlongva udvariaskodókat és ostobán mellébeszélőket.

Hamis illúziók, s az ebből születő kételyek fogták közre kíváncsiságomat. Illúziók és kételyek. És ami ennél fontosabb, a valóság szomja. Élt bennem egy képzelet alkotta kép, s ezt akartam szembesíteni a szovjetország, a szovjet élet valóságával.

Illúziók és kételyek, illúzió és valóság. Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk! Hírek, tények, olvasmányok garmadája szívódott idegeinkbe. Az ilyen utazás kényszeríti az embert, hogy kérdéseket fogalmazzon, és – képessége szerint – választ keressen rájuk.

Csalhatnak a hírek, egymást cáfolhatják a kommentárok. Gondolkodhatom a hallottakon, rendezhetem a történelmi eseményeket, töprenghetek, vívódhatom, vitázhatok, de a lényeg mégis csak az, hogy milyen magatartást alakít ki bennem mindez.

Olvastam Turgenyev meséit, ismertem Tolsztoj arisztokratáit és muzsikjait, hátborzongató emlékek fűznek Raszkolnyikovhoz. Sokat mulattam a Revizoron, dühöngtem az orosz kisvárosok tisztviselőinek képtelen, együgyűen ravasz viselkedésén.

Aztán jött a háború, a frontra masírozó katonák, az apám írta szűkszavú tábori levelezőlapok. A hazatérők kiábrándultsága, a félve mondott történetek, az itthoni kommunisták fanatikus hite és elszántsága. A visszavonulás, az összeomlás, a harctól agyoncsigázott szovjet katonák. Ezután Gorkij következett, majd Solohovot olvastam, utána Babajevszkijt és Azsajevet.

Belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek képzeltem. Hallgattam lelkesítő beszédeket és soktucatnyi előadást. Lelkesedtem és hittem. A nagy változás, a forradalom tényeit és eseményeit magaménak tartottam és vallottam. Aztán jöttek a nagy leleplezések, a XX. és a XXII. kongresszus. Ez mindenkit megdöbbentett, én sem voltam kivétel, engem is megrázott.

Választhattam közöny, érdektelenség, kiábrándulás, becsapottság, félrevonulás és a történtek józan fontolgatása között. Akaratomtól függetlenül kialakult bennem és köröttem a másik pólus, a tényekre építő ítélet és véleményalkotás. Romantika és realitás, fiatalos lelkesedés és tényekre döbbenés, hamisan táplált illúziók és igazságot vágyó szomjúság. Ilyen szélsőséges, egymástól távoli feszpontok között ível az elmúlt évtized történelme.

És ez mind bennünk van. Lelkünkben, idegeinkben vajúdik a történelem. Nagy eszmék megvalósításához tisztaság, igazság, hit és bizalom kell. Ezek összessége és jelenléte teszi örök ifjúvá a forradalmakat és a forradalmárokat. Nekünk a forradalom abécéjét részben rosszul magyarázták. Magunkban újra kell rendeznünk az eseményeket, azok értelmét és tanulságát.

Egy könnyű kézitáska lógott a kezemben, amikor kiszálltam az autóbuszból a prágai repülőtér bejárata előtt. Öltözékem is könnyű volt, de a sok hívatlan, görcsös, bütykös gondolat utazóládák terhénél is jobban nyomott.

Meg aztán az utazás izgalma. Ismerek bátor utasokat, akik valósággal élvezik a repülő féktelen száguldását, ezenkívül szép számmal akadnak a repülőterek várótermeiben hivalkodók, „hidegvérűek”. Lent azt mondják: megszoktam, viszont háromezer méter magasságban már zárt szempillákkal kínlódják végig a viharba került gép kiszámíthatatlan táncát.

A prágai repülőtér nemzetközi részlegén olyan forgalom kavarog, mint egy középnagyságú város pályaudvarán. Mire eligazodom a sok tábla és felírás között, a hangosbemondó már beszállásra szólít. Gyámoltalan vagyok és esetlenül tájékozódom, úgy vélem, a jelenlevők mindegyike Moszkvába utazik. Feketék, fehérek, sárga bőrűek. Hangoskodnak, zsonganak, cseh szót jóformán csak a hangszóróból hallhat az ember. Itthon vagyunk még, de ez már egy kicsit külföld.

Ebben a topogó nyomakodásban észre sem veszem, hogy a Kairó felé induló gép utasai közé sodródtam. Szájtátiskodásomból a hangszóró ingerült hangú bemondója térít magamhoz: a nevemet kiabálja, az egyetlen és utolsó utas vagyok, aki még nem foglalta el a helyét. Egyszerre három vámtiszt is kap a csomagom és irataim után. Pecsételnek, írnak, csak úgy tessék-lássék beletúrnak a kofferembe, és már szaladnak is velem a TU-104-es feljárói felé. Ebben a hirtelen kapkodásban még arra sem volt időm, hogy becsületesen meggusztáljam azt a félelmetesen nagy ezüst szivart, s máris becsapódott az ajtó. A gép a rajtvonalhoz indul.

Fekete szemű, szép arcú stewardess vesz pártfogásába. Végigvezet az egyik fülkén, aztán a másikon, és ha jól értem, azt magyarázta lágy oroszsággal, hogy már minden hely foglalt. Eszerint le is mondtak rólam, s az én fotelemben egy pontosan érkezett útitárs sápadozik. Már-már úgy alakul, hogy a konyha valamelyik székén ücsörgöm végig az utat, a stewardess egyre idegesebben számol, és kapkodja a fejét szabad hely után kutatva. De nincsen, már így is hattal többen utazunk a megengedettnél, elfoglalták még a pilótafülke mögötti szolgálati helyeket is.

A gép rajthoz közelítve lassít. Még a földön gurulunk, de én már beleizzadtam a repülésbe. Az utasok, habár mindegyikük önmagával van elfoglalva, csak potyautasoknak kijáró pillantásokat vetnek felém. Végül egy szovjet repülő ezredes átadja a helyét, ő előremegy a pilótafülke felé, én pedig lehuppanhatok.

Móricz Zsigmond még így fogalmazta a jövés-menést: gyalogolni jó. Ha igazat adunk is e tömör bölcsességnek, módosítjuk kissé: gyalogolni jó, utazni kell. Az utazás tempója gyorsul. Maholnap már szédítő számokban fejezzük ki az egy óra alatt megtehető kilométerek számát. Menni kell, utazni kell, s ez lassan már egyet jelent a féktelen száguldással. Sok ember ezen a téren kielégíthetetlen, a tegnapi ezer kilométeres sebesség ma már kevésnek tűnik. Fél, borzong a gépóriások láttán, mégis beleül, s felülről, szédítő magasból nézi a föld kanyargó ösvényeit, amelyeken egyre kevesebb ember gyalogol.

A gép meredek ívben húz fölfelé. Az elülső kabinfalon műszer mutatja a magasságot. Húsz perce vagyunk a levegőben, de még mindig emelkedünk. A magasságmérő vékonyka mutatója már nyolcszor pergett körbe. Magasság: több mint 8000 méter. Egy pillanatra mintha elfáradt volna a gép és pilótája, vízszintes helyzetben repülünk. De ez csak egy szemhunyorításnyi ideig tart, a magasságmérő mutatója ismét körbejár. A föld távolodik, a mélység egyre növekszik alattunk: a falvak és városok körvonalai elmosódottá válnak. A folyók és utak ezüstje vékonyka cérnaszállá zsugorodik. Így felülről nézve úgy tűnik, mintha az ember kiszorult volna e keskeny földi ösvényekről.

Az ember kinövi, kinőtte a Földet. Furcsán hangzik, mégis ezt érzem, ahogy az alattam tátongó kéklő mélységet figyelem. A magasságmérő kilenc és fél ezer méteren nyugszik. Innen, még ebből a kerek kis ablakból nézve is óriásivá tágult a látóhatár. Ha nem volna ilyen nagy a felhőforgalom, talán a világ végét is betekinthetném.

Magasról nézhetünk a világra, mégis keveset vagy alig valamit látunk. Nagyjából ez a repülés mérlege: a háromnapos vonatozást nem egészen két és fél óra alatt letudom. Időt nyerek, versenyt futok az idővel, belekóstolok a száguldás örömébe. Egy érzelmi állapottal gyarapszom, azonban veszítek is. A stewardess kellemes hangon bejelenti, Varsó fölött repülünk, a pilóta kissé oldalra is dönti a gépet, aki teheti, az ablaknál szorong. Sajnos csak egy fehér folt jelzi a lengyel főváros helyét.

Ez kevés, a kíváncsiság csalódottan lehűl bennem. Mintha párás üvegen keresztül kutatnám egy öreg, ráncos arcú ember ábrázatát. Hiába erőlködöm, arcainak csak a körvonalait láthatom. A vonásokat, a redőket, a részleteket képtelen vagyok kitapintani. Ez a bömbölő rohanás megfosztja ettől az embert.

A repülő utasa sokat láthat, mégis keveset mondhat magáénak, keveset vihet el magával. Legfeljebb útitársainak viselkedését lesheti lopva, és csodálhatja a technika vívmányait. A konkrét érzékelésre és tapasztalásra sem idő, sem alkalom. A Szovjetunióban élő rokonaim egyike megkért, hogy lepjem meg egy különleges csiszolású szemüveggel. Sikerült megszereznem. Most azon izgulok, vajon jó helyre tettem-e? Ha jókora kerülővel, Moszkván és Leningrádon keresztül Ungvárra érek, egy darabban tudom-e az asztalukra tenni? Akármilyen magasra száll is az ember, gondolatai a földhöz kötik. Apró, jelentéktelen földi dolgok fontossága a magassággal egyenes arányban növekszik. Ha kicsinynek tűnnek is a föld ösvényei, embert emberhez mégiscsak ezek a szeszélyesen kanyargó szálak vezetik.

Ahogy leszállás után kilépek a gép ajtaján, egy kicsit hősnek érzem magamat. Nevetségesen kicsinyes öntetszelgés, és mégsem az. Ezzel a féktelen száguldással egyszerre öregszik és fiatalodik az ember. Ez a kettősség pedig tűrhetően jó érzés.

Prágában azzal engedtek utamra, hogy Moszkvában várnak majd. Falusi és kisvárosi méretekhez szokott arányérzékem naivul leegyszerűsítette ezt a vendégváró találkozást. Már több mint egy órája tekergek a repülőtér bábeli forgatagában, de bizony senki sem mutatkozik. Utazásomat az Írószövetség patronálja, annyira bíztam ebben a repülőtéri találkozásban, hogy még címet sem tartottam fontosnak feljegyezni. Állok, ténfergek, bámulom a világjáró gépek le- és felszállását, s közben próbálom felmérni a közelgő estét.

Nem fér a fejembe ez a figyelmetlenség. Legalább üzenetet hagyhattak volna. Vagy talán félreértés történhetett? Nem vártam tálcán sót és kenyeret, elég lett volna egy jó szótól kísért útbaigazítás. Fogódzik belém a méreg, győzöm magamat csitítani. Mentegetem a házigazdák helyzetét: rengeteg az ide utazó, sokszorosára növekedett az ország turistaforgalma… Az idegenek napjában tízezrével szelik keresztül-kasul az országot, s jó szó nélkül egyet sem lehet elereszteni… Talán már bele is fásultak ebbe a folytonos vendégvárásba.

A repülőtér elfárasztott. Bátortalanul bekocogok egy csodaszép váróterembe, és lefészkelek egy fotelbe. A bejáratnál terebélyes asztal mellett egyenruhás lányok egymás kezéből adják-veszik a telefonkagylót. Igazítják, irányítják a „csatlakozásra” várakozókat. Ülök egy sort, aztán megkérdezem az egyiket:

– Nem kerestek?

– Nem. – Leültet, és időnként rám mosolyogva rövidíti várakozásomat. Három fotellel közelebb költözöm a telefonos lányok asztalához, hátha így jobban „szem előtt leszek”.

A váróterem középső része beillenék újkori Noé bárkájának. A világ majd minden nációjából tereferél egy családra való. Arcok és viseletek mesébe illő keveréke, mintha gondosan összeválogatták volna Ázsia valamennyi népének legjavát. Kisebbségben vagyok, restelkedem is a színpompás öltözetek lomha kavargásában szürke európaiságommal. Itt tapasztalom először, hogy Ázsia „nyakába vette” a világot. Kereskedők, diákok, politikusok, diplomaták, írók utaznak, mennek, várakoznak türelmesen, aztán szedik furcsa poggyászukat, és olyan biztonsággal szállnak a következő gépre, mintha ezer éve azt gyakorolnák.

Telefonkönyvet kérek az egyik kék ruhás útbaigazítótól. Nincsen… Moszkvában nincs telefonkönyv. Nem hagy sokáig csodálkozni, valahonnan megtudakolja az Írószövetség számát, és már tárcsáz is. Úgy értem, a vonal másik végén mentegetődznek. Ez a kedves lány, aki most lát először és utoljára, egyszeriben vendéglátómnak érzi magát. Csupán néhány percig beszélgethetünk, míg elkísér a taxiállomásig, de közvetlen, keresetlen szavai felérnek tucatnyi hivatalos fogadtatással.

Nem is nagyon sajnálom, hogy nem vártak rám. Ez a melengető kedvesség kisimította bennem az ingerültséget.

Kis és nagy dolgokból, számtalan vékonyka szálból, ezernyi mozzanatból rakódik össze egy város képe. Három napot tölthetek Moszkvában, nagyon kevés. Szerencsére ebből alig két órát vesz igénybe látogatásom hivatalos része. Mehetek, járhatok, választhatok tetszés szerint útirányt, programot, néznivalót.

Az Írószövetség kedves tisztviselőnője elnézést kér néhány órás gazdátlanságomért. Kárpótlásként autóba ültet, és körbekocsikázzuk Moszkvát. Hideg van, őszi eső permetez, alkalmatlan idő sétára és városnézésre. Már a második megálló után víztócsa csorog rólunk az autó gumipadlózatára. Kísérőm fanatikus kitartással mutogat és magyaráz. Én sokat akarok látni, ő még többet mutatni. Aztán a sofőrt is elkapja a városnézés láza, velünk ázik. A filmezőgép lencséje is belefáradna a sok, egymást váltó képbe. Új lakónegyedek, a régi Moszkva, faházakat döntögető bulldózerek, sugárutak, az egykori kereskedőnegyed szűk utcái alacsony, egyemeletes házakkal, a sztálini korszak háború utáni nehézkes épülettömbjei, pravoszláv templomok, a forradalmat követő évek divatjamúlt kollektív családi lakásai. Kevés olyan nagyváros létezik Európában, ahol az építkezés annyira ellentmondóan mutatná ki az elmaradást és a mérföldes előreugrásokat. Kísérőm nem takargat, nem is dicsekszik különösebben, de szereti, mérhetetlenül szereti ezt a várost. Vannak városok, amelyekkel mihamar betelik az idegen. Moszkva nem ilyen, sok itt a szemnek való is, de nem ez az elsőrendű, hanem a város légköre, és az az utánozhatatlan atmoszféra.

Egy bölcs kínai közmondás szerint jobb egyszer látni, mint százszor hallani. Nagyon igaz. A személyes tapasztalás élményét semmi sem pótolhatja. Két álló napig gyalog rovom a várost, a végkimerülésig talpalok. Ha már a lábam is elfáradt, leülök, pihenek, aztán folytatom. A repülőben még vitatkoztam Móricz Zsigmonddal, itt már áldom okosságát, ha valamit magammal akarok vinni ebből a városból, gyalogolnom kell. Utazásom előtt tele voltam meghatározhatatlan kételyekkel. Egy képet hordoztam és hoztam magammal, amelynek a hitelességéről nem voltam meggyőződve. Ezt a képet hasonlítgatom, szembesítem lábnyűvő gyaloglás közben.

Ha ezelőtt Moszkvára gondoltam, a Kreml tornyának körvonala tűnt elém. A hatalmas, csillagtartó torony sziluettje. Nem is olyan régen meghallgattam egy tanítási órát az általános iskola harmadik osztályában. A tanítónő a Szovjetunióról, a szovjet gyerekek életéről beszélt. Majd azt a feladatot adta tanítványainak, hogy rajzolják le, amit tudnak, illetve hallottak a témáról. A girbegurba, de könyörtelenül őszinte rajzok majd mindegyike egy tornyot és rajta vörös csillagot ábrázolt. Íme, a leegyszerűsített szimbólum, a leegyszerűsített kép, a leegyszerűsített történelem. Egy ügyességgel megáldott kéz három mozdulattal megrajzolja. Leegyszerűsítettük egy nagy néphez fűződő barátságunkat. Uniformizáltuk az érzéseket: hangos éljenzéssel, ünnepi ruhákkal, frázisokkal helyettesítettük az őszinte megbecsülést. Volt idő, amikor a szovjet élet valóságáról, a szovjet emberekről csak felsőfokú jelzők kíséretében szólhattunk. Megéltük a jelzők inflációját, a barátsággal kapcsolatos fogalmak értéktelenedését. Leegyszerűsítettük a szovjet életről alkotott képet, de nemcsak ez történt: az egyszerűsítés hamisításhoz vezetett.

Hová lettek a tegnapi éljenzők és tömjénezők? Hová lett a hangjuk? Hogyan alakult a szókincsük? A hamis illúziók? A hamis elképzelések nem időállók. De nemcsak erről van szó: a gyökér nélküli érzések az emberi magatartás kiszámíthatatlan végleteinek kiváltói is lehetnek.

Itt állok a Kreml falainál. Nézem a Vörös tér emberáradatát, a galambokkal játszó gyerekeket, a napon sütkérező sápadt öregeket. Gyaloglótárs híján csak magamnak mondhatom: a Szovjetunió nemcsak a Kreml tornya. A szovjet élet képét nem szabad csak jelképekre egyszerűsíteni. Nem elég határozott vonalakkal tornyot és csillagot rajzolni. A hiteles kép, a lelkünkbe vésődő kép csak ezernyi apró mozaikdarabból rakódhat össze.

Járom az utcákat, nézegetem az üzleteket és a kirakatokat. A kereskedelem kulturáltsága, az adás-vevés színvonala sok mindent elárul. Látok gyönyörű új üzleteket, filmekbe illő elárusítólányokkal. Az egyik ékszerüzletben olyan tolongás fogad csupa üveg pultok körül, mintha legalábbis ingyen osztogatnák az arany nyakláncokat. A Gorkij sugárút frissen épült hatalmas élelmiszerboltjai az ínyenceket is kielégíthetik. Ebédeltem a mi önkiszolgáló vendéglőnknek megfelelő sztolovajában, ahol percenként cserélték a kenyérkosár hamarabb száradó felső kenyérdarabjait. Elszomorodtam a gyötört arcú rokkantak láttán, megfordultam a nagyvárosi igényességgel öltözködő fiatal orosz lányok hangos csoportja után. Tízemeletes hatalmas épületkolosszusok közvetlen közelében régi faházak hosszú sora kanyarog. Betértem a kevésbé forgalmas mellékutcák kopottas üzleteibe. Megbámultam a kávéházak előtt hosszú sorban helyre várakozó fiatalok türelmét. Megcsodáltam egy leendő városnegyed építkezésének hihetetlen tempóját és hatalmas, elképesztő méreteit.

A legszebb mégiscsak az volt, amikor este holtfáradtan benyitottam egy félreeső hangszerkereskedésbe. A bolt egyik oldalán fényképezőgépeket és fényképezéshez szükséges dolgokat árultak, másik részében pedig hangszereket, harmonikákat. Mikor bementem, egy szikár idősebb ember izzadt homlokkal válogatott. Volt valami ünnepi ebben a vásárláshoz készülődésben. Rámutatott valamelyik harmonikára, s azt az elárusító, egy kamaszkorú fiúcska szó nélkül a nyakába akasztotta és játszani kezdett rajta, búsongó, szomorkás, szerelmes orosz dalokat tempós ukrán melódiákkal váltva. A bolt valamennyi vevője áhítatos csendben hallgatta a meg-megszakadó és újra folytatódó muzsikát. Már vevő és elárusító is beleizzadt a válogatásba. A vevő türelmetlenül szedette le a hangszereket, a fiúcska nem fáradt, húzta a harmonikát, mintha egy seregnyi embert akarna felvidítani.

Végül is a vevő kifakadt: már a harmadik üzletben járok, de egyikben sem tudnak kedvemre muzsikálni. Kapta a sapkáját, és elment. Egy perc múlva egyedül maradtam a megszégyenített legénnyel. Restelkedve rám nézett, tekintetével idegesen végigtapogatta öltözékemet, a harmonikára hajtotta fejét, és bús-bánatosan elkezdte játszani a Kék Duna keringőt.

Sokat írtak és beszéltek már Moszkváról. Azonban a városnézés közvetlen élményét egyetlen leírás sem képes helyettesíteni. Moszkva levegőjét, ízét csak itt lehet megérteni, megismerni és megszeretni.

Függetlenül és kötelezettségek nélkül csellengő városnéző vagyok. Ismerőseim „megsegítettek” ugyan néhány írófunkcionárius telefonszámával, de hiába vallatom a reményrejtegető készüléket. Többnyire senki sem jelentkezik, és ha mégis, a betűzve ejtett és háromszor ismételt üdvözlő mondatok után elakad a szívélyeskedés. Akit keresek, nincs otthon. Szeptember eleje van, Moszkvában ilyenkor már érezni az ősz közelségét, de aki teheti, még a tenger partján sütteti magát. Úgy látszik, ez a tengert birtokló országok sajátja. Az irodalmi uborkaszezon még a kora őszt is magának követeli.

Kicsit örültem is, hogy telefonhívásaim legfeljebb a házvezetőnőket vagy az otthon rostokoló feleségeket érték el. Mert ha olykor becsöngettem, és szlovák–cseh–orosz keveréknyelvemen magyarázkodni kezdtem, furcsa ábrázatok meredtek rám. Figyelték a szám mozgását is, de nem értettek.

Az utazás, a távolság és az idegen környezet önismeretre kényszerít. Hányszor elmondtuk és leírtuk ezeket a szavakat: világba szökkenés, világgá tárulkozás, világismeret. Tisztelni való nemes szándék. Mondjuk és ismételjük, de hetykélkedő titánkodásunk már keveset vagy semmit sem törődik azzal, hogy tulajdonképpen hol és hogyan kell ezt elkezdenünk. Moszkvai tartózkodásom első napján megállapíthattam magamról, hogy egy kicsit amolyan vidékről városba ruccant, nagyot akaró kisinas vagyok.

A világról, a világ folyásáról alkotott elképzelésünk naivul leegyszerűsített. Az első bizonyíték: nem ismerünk nyelveket.

Tanultam én oroszt már a középiskolában és később a főiskolán is, de hát ez csak olyan tessék-lássék szöszmötölés, olyan muszájlecke volt. No és hát azóta sem törtem magam valami nagyon, hogy azt a keveset megtartsam, ami esetleg tíz évvel ezelőtt rám ragadt. Aztán kapkodva pótolni akartam a mulasztást. Elutazásom előtt néhány nappal felhajtottam egy orosz nyelvkönyvet, és próbáltam felújítani a valaha tanultakat. De még ezt a felfrissítést is csak halasztgattam egyik napról a másikra. Végül is annyira kifutottam az időből, hogy a repülőben próbáltam utolérni önmagamat… Két óra és húsz perc alatt akartam megtanulni oroszul. Hm…

Közel tíz évig nyűttük, nyűhettük az orosz nyelvkönyveket. De nemcsak az oroszról van szó, hanem a nyelvekhez való viszonyunkról. Sajnos, ezen csak akkor kezdünk igazán töprengeni, amikor ott találjuk magunkat egy idegen nagyváros forgatagában.

Tolmácsom nincs, kísérőm a város és a velem vagy mellettem gyalogló emberek. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert nem köt hivatalos program, nem lökdösnek kíváncsi utazótársak, nem kell „végigcsinálnom” a városnézés hivatalos programját. Rossz, mert így egyedül nehezebben tájékozódom. De esetlenségemért sokszorosan kárpótol a kötetlenség. Az is vigasztal, hogy a küldöttségek, a hivatalos, tolmáccsal és minden egyébbel ellátott íródelegációk száma és jelentősége egyre kopik. Külföldi és belföldi írók egymás közti érintkezésének volt egy korszaka, ahol a lényeget ilyen szavak jelezték: „szívélyes fogadtatás, pohárköszöntők, megtekintették, bemutatták” stb. Ma ezeket a fogalmakat egy alapjában más magatartással kell helyettesítenünk. Moszkvában én azt éreztem, ha elvegyülhetek az emberek között, ha magamba szívhatom gondjaikat és feloldódhatom a város légkörében, többet nyertem vele, mint tucatnyi hivatalos fogadással és találkozóval.

Nem a közösségtől irtózom, hanem az unalmas és egyhangú ismertetésekkel tűzdelt, agyonszervezett, szokványos turistáskodástól. Elém tűnnek a hozzánk látogató külföldi író vendégek, akik egy- vagy kéthetes prágai tartózkodás után Szlovákiába jönnek. Panaszkodnak és pihenni vágynak: valamennyiüket untatja és fárasztja a templom-, vár-, kastély-, várrom- és múzeumlátogatások véget nem érő sora. Ismerni kell egy város múltját, de ez önmagában mégiscsak kevés. Az embereket nem a holttá merevedett régmúlt, hanem a nagyváros szövevénye, a nappalok és éjszakák íze, az élet ritmusa, az életet meghatározó tényezők, a hogyan és miért: egyszóval a városok mai bizonyítványa érdekli inkább. Ezt persze nehezebb kitapintani, érzékelni, magunkba szívni és leírni, mint a katedrálisok, a síremlékek áhítatáról és szépségéről szólni.

Háromszor is körbejárom a Vörös teret. Megbámulom az őrségváltást, beállok a mauzóleumlátogatók sorába, és türelmesen topogok előre, hogy láthassam Lenint. Fényképen, televízióban láttam már a teret és azt a hosszú-hosszú emberkígyót, amely alig láthatóan mozog a mauzóleum bejárata felé. Most mégis más. A sor egyik vége elfogy, a másik töltődik, és ez így megy reggeltől estig Lenin halála óta, immár negyven esztendeje. Ezt látni kell, mert amit a szem magába szívhat ebből a látványból, az felejthetetlen, és semmi sem pótolhatja. Hihetetlen emberszőttes kavarog ezen a téren: izgága, örökké fényképező franciák és németek, hevesen magyarázó románok, aztán a hatalmas ország ezernyi nációja Ungvártól Kamcsatkáig mind itt van. Jönnek, sereglenek elegánsan, egyenruhában, mások kopottan, szürkén, a hosszú utazástól gyűrötten.

Lenint látván a Kreml bejárata felé tódulnak az emberek. Előttem kirgizek népes csoportját állítják meg a kapuőrök: menet közben ebédeltek, vagy lehet, hogy csak reggeliztek. A félig fogyasztott hús- és kenyérdarabokat szigorúan csomagjaikba rakatják. Hiába duzzognak az atyafiak, szűkre vont pilláik alól dühösen villog a szemük, de a rendreutasítás itt nem tűr ellenvetést.

A Kreml város a városban, történelem a történelemben. A századok számát és múlását itt a falakról, a tornyokról és a tereket burkoló kövekről olvashatja le az idegen. Akármerre fordulok, monumentális alkotások szorítanak a földhöz. Az Uszpenszkij-székesegyház, az orosz cárok egykori koronázó temploma. Évszázadokon át ide temették a pravoszláv egyház főpapjait. Ebben a megdöbbentő méretű templomban áll a Monomah-trón, amelyen valaha Rettegett Iván tisztelgett istene előtt. Az Arhangelszkij-székesegyház, a „Nagy Iván” harangtorony, a kétszáz tonnás cárharang, a negyventonnás cárágyú, a korszerű Kongresszusi Palota, a Minisztertanács hatalmas épülete. Itt minden nagy és monumentális. A szeptemberi napfény jólelkűen ragyog a hagymakupolák aranyozásán, magasba nyúlnak a tornyok, mintha a föld láthatatlan manója tolná őket az ég felé. Árnyékukban sokezernyi hangyaember nézelődik, ámul-bámul, betűzgeti a feliratokat, jegyezget, és igyekszik magába örökíteni a látottakat.

Nem is tudom, mit csodáljak. A nagyságot, az ikonfestészet remekeit, avagy szólásra bírjam a cárokat őrző kriptákat? Ezt tenném a legszívesebben, benépesíteném a pompázatos templomok padsorait. Helyükre ültetném a pátriárkákat, a cárokat és feleségeiket, kezdődjön az istentisztelet. Itt minden a földi és égi hatalmasság magasztalásáért történik. Minden a nagyságot és hatalmat dicsőíti. Azért festették a freskókat és az ikonokat, azért emelték e remek templomokat, hogy még nagyobb áhítata és méltósága legyen a tiszteletadásnak. Ezt szeretném látni, ezt a földig görnyedő meghajlást a cár trónusa előtt. A félelem sápasztotta arcokat, a szemeket, a suttyomban lopott tekinteteket. Mi bujkált a gondolatokban? Nemes avagy gonosz szándék súgta a mormogó hajbókolást isten és ember előtt? Bennem egy gondolatot termett a templombámulásom: minél nagyobb a hatalom, annál több tiszteletet kíván. A magasan trónoló cárok előtt csak földig hajolhatott a porszem ember.

A rettegett hatalom újra csak félelmet szülhet. Ez nincs az ikonokra festve, nincs feljegyezve a kripták oldalára sem. Legszívesebben életre kelteném Rettegett Iván udvarát… Persze mindez balga, megmosolyogni való szándék. Hisz kálvinista gyermek- és ifjúkorom még csak elképzelni sem tudott ekkora nagyságot, pompát és mindennek velejáróját, a világi és égi hatalom rettegett tiszteletét.

Ha valamelyik közép-európai kis országból kerül ide az ember, feltétlenül idő-, tér- és arányzavarral küzd. Itt észrevétlenül az idő a távolság mértékegysége. Az első órákban lenyűgöz, aztán felszabadít, mintha egyre magasabbról nézném a világot: saját országomat, múltamat, élményeimet, elképzeléseimet és alig néhány órás tapasztalataimat.

Mérhetetlen távolság és nagyság, ezt érzékelem először. Érzékelem, és élményemmé válik. Olyan élménnyé, amely sok mindent megértet és megmagyaráz.

Nagy föld volt Oroszország, s ez a nagyság hozott jót és rosszat is. Ha itt mozdult a történelem, vele mozdult Ázsia és Európa. Szült ez a föld államgyarapítókat, bölcs uralkodókat, de termett zsarnokokat, s olykor kénytelen volt tűrni a hatalom megszállottait is. Van, akit a hatalom tesz naggyá, van, akit szelleme, okossága, zsenialitása emel az emberek fölé. A nagyság mindig két lehetőséget rejt és kínál: törpékké zsugoríthat halhatatlannak hitt uralkodókat, s életet adhat szellemóriásoknak. Adott is. Tolsztoj csak itt születhetett, és csak itt válhatott Tolsztojjá. Lelkébe fért a világ gondja, szellemével az emberiség lélekarcát tette nemesebbé. És ez a jó, ez a nemes nagyság győzött a forradalomban, és folytatódik azóta is a szovjet emberek hősiességében és áldozatvállalásában.

A Kreml olyan, mint egy történelemkönyv. Tíz lépés kriptától kriptáig, száz lépés egyik székesegyháztól a másikig évszázadokat fordít a nagy könyvben. A középkor és a legmaibb jelen őrzi, szövi a történelmet. A pravoszláv székesegyházak és a Kongresszusi Palota szomszédsága nemcsak építészeti érdekesség, hanem igen fontos szimbólum is.

Hagyom a cárokat és a székesegyházakat. Nem messze a Minisztertanács épületétől leülök egy padra. Felettem enyhén pirosló rózsalugas, azon túl alacsony törzsű almafák érlelik gyümölcsüket. A fő sétányon kifogyhatatlanul jönnek-mennek az emberek: egy lélegzésnyi időre megállnak, a délutáni napba hunyorogva hallgatják kísérőjük tájékoztatását, aztán mennek tovább. Itt, a Kreml falaihoz közel lelassul a forgalom, szerelmespárok, a városnézésben elfáradt vidékiek és természetesen moszkvaiak ülnek a padokon. A szomszéd lugasban idősebb emberek csoportja dominózik; fukarul ejtett szavakkal dicsérik az őszi nap melegét. Nyugodtan, ráérősen dobják és rakják a kockákat, de egyik szemük a Szpasszkij-torony hatalmas óralapját vizslatja, nemsokára hatot kondul a Kreml híres toronyórája.

– Mindjárt letesszük a kalapácsot – mondja társainak egy bozontos szemöldökű öregember.

– Aztán levetjük a munkaruhát.

– Kezet mosunk, és nekivágunk az estének.

Tréfálkozva, öregesen adják-veszik egymás szájából a szót.

– Mienk az éjszaka, Fjodor – toldja a beszédet egy kék kalapos társaságbeli.

– …mint negyven évvel ezelőtt – szólal meg a bozontos szemöldökű. Mindnyáján a beszélő felé fordulnak, s a szemre legöregebb csipkelődve folytatja:

– Este hivalkodsz, reggel panaszkodsz, a dunna alatt még reggel is hideg a térded…

Ennyit kaphattam el a beszédükből. Aztán széles, kényelmes mozdulatokkal szedelőzködnek, és indulnak a kijárat felé. Szeretnék hozzájuk csapódni és ürügyet találni az ismerkedésre. Jó lenne szólásra bírni őket, felmelegíteni az emlékeket, mondanák, mesélnének… Hogy telt el az elmúlt negyven év az ő életükben? Hol érte őket a forradalom, hogyan vészelték át a háborút? És Sztálin, milyennek látták, mit tartanak róla a XX. és az azt követő kongresszusok óta? Éget a kíváncsiság, s egyben restelkedem is, hisz vadidegen lévén, nem követelhetem, hogy feltárják előttem legbensőbb érzéseiket.

Gyötrő kérdések ezek, melyeket magamban hordtam. Ezekről szerettem volna szót váltani az imént látott öregekkel. Egy ideig a sarkukban voltam, de a Vörös tér esti emberforgataga magába szívta alakjukat, s szem elől tévesztettem őket.

Az esti Moszkva színei és lüktetése feloldja töprengésemet. A nagyvárosok zsibongása olyan, mint az ébredő tavasz; a friss gyepszőnyeg, a májusi orgona szebbnek tűnik a tavalyinál. Ilyen Moszkva is: az emberek élni akarása, a mai gond, a mai öröm rászövődik a tegnapra.

Búcsúzom Moszkvától. Maradnék szívesen, nyújtanám az órákat, jó lenne itt felejtkezni, s az ismerkedés kezdeti mohóságát nyugodt, ráérős szemlélődésre váltani. Nem lehet. Most érzem az otthon megváltott menetjegy „előnyét”: az úti programon nem lehet változtatni. Ha tetszik, ha nem, egy várossal odébb kell állnom. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magamat, hogy alkalomadtán visszatérek.

Az utolsó moszkvai ebédet egy aprócska kis vendéglőben (sztolovaja) töltöm el. Az előkelő éttermek felszolgálása idegesítően lassú és körülményes. Kérdeztem is: az étkezésnek honnan ez a méltóságos lassúsága? Ilyen okát adták: az orosz arisztokrácia életében az étkezés társadalmi aktusnak számított, ezt egyszerűen örököltük, „ránk hagyták”. A nyugalmas étkezést jó látni és átélni, egyszer. Először élmény, másodszor már ingerel a tálalás végét várni.

Időzavar és kíváncsiság hajtott a mi önkiszolgáló talponállóinkhoz hasonló egyszerű étkezőbe. Az idő már jócskán túlhaladta a delet, de még mindig nagy a forgalom. Tolongnak, zajongnak, s ha sérelem éri valamelyik étkezőt, hangosan tiltakozik a pénztárnál ülő terebélyes szőke asszonyságnál. Beállok a sorba, és várom, míg kiszolgálhatom magamat. A pénztárosnő egy iménti parázs vita győzteseként hangos szóval fürgébb mozgásra ösztökél. A sor egy lépéssel előbbre kígyózik. Attól tartok, hogy ebben a feszült hangulatban én sem úszom meg szép szóval az összeadást.

Aztán váratlanul megjuhászodik, öltözékem szerint külföldinek néz. Szemlátomást restelli az iménti szóváltást. Mosolyog és helyet mutat egy sarokasztalnál. Néhány pillanat múlva idősebb, megtört arcú asszony friss kenyeret tesz elém. A szomszéd asztalnál ülők lopva méregetnek, mintha nehezményeznék jelenlétemet. Talán közelednének is, de nem tudnak rajtam eligazodni. Kellemetlenül érzem magam: az idegennek kijáró udvariasság olyan foka ez, ami lehűti köröttem a levegőt.

Benyitok egy bazárszerű üzletbe, és kíváncsian nézegetem a pultra rakott holmit. Kedvesen csicsergő elárusítólány szegődik hozzám. Felváltva kínál fejkendőt, különös cigarettatárcát, fából faragott állatfigurát és érdekes emléktárgyakat. Már-már összeszedek magamban néhány kedves szót viszonzásul, mikor szemrebbenésnyi időre egy függöny mögé libben, és meglepett, nyakkendőjét igazgató férfit tessékel elém.

– Az igazgató, az üzlet igazgatója – mondja a lány. Esetlenül mosolygunk, és kölcsönösen bemutatkozunk. Melegem lesz. Fél szemmel a kijáratot méricskélem, de vadonatúj ismerősöm karonfog, és vásárlási szándékom iránt érdeklődik. Időbe telik, mire megértetem, hogy csupán a kíváncsiság hozott ide. Aztán hajlongva, parolázva elbúcsúzunk.

Jóleső szívélyesség ez, mégis van kellemetlen utóíze is. Kérdés motoszkál bennem: vajon minden vevőnek kijár ez a figyelmesség? Van-e választóvonal az udvariasság, a mosolygó szívélyesség és a tiszteletet adó emberi közvetlenség között?

Az orosz emberek egymás közti viszonyában van valami nagyszívű természetesség, ölelkező melegség. S ha úgy adódik, ezt az idegen is kiérezheti.

(Kijevben a Dnyeper dombnak kanyargó sétányán váratlanul megállított valaki.

– Csehszlovákia? – kérdezte hangosan. Csodálkozva bólintottam. Nagy termetű, ötven körüli ember állt előttem. Közelebb lépett és bemutatkozott, nyugalmazott harckocsizó tábornok. Páncélosaival részt vett Prága felszabadításában. Kész volt az ismeretség. Lakására hívott, és mondta, sorolta háborús élményeit. Jól ismeri Svoboda tábornokot, lelkendezik Prágáért. Esti programomra hivatkozva távozni készülök. A búcsúzás nehezebb, mint a megismerkedés, ötször is megállít, visszahív, míg utamra bocsát.

Kijevtől Ungvárig vonattal tettem meg az utat. Az étkezőkocsiban várjuk a tálalást. Utolsóként magas rangú kínai tisztek foglalják el az üres helyeket. A kocsi vezetője az étkező végében állva irányítja a tálalást. Megkülönböztetett előzékenységgel először a kínaiakat szolgálják ki. Néhányan tiltakoznak is, de a vezető ezt figyelmen kívül hagyja. Mosolyogva, hajlongva lesi a mogorva tisztek kurta szavú, parancsoló kívánságait.)

Délután három óra van, a leningrádi gyors pontban éjfélkor indul. A látni vágyás és a kielégíthetetlen kíváncsiság kegyetlen ösztökélő erő. Már rohanva közlekedem. A GUM Áruház délutáni embertömege végigsodor a földszinten, az emeleti árusítóhelyek folyosóin, az emeletek összekötő hídjain, aztán belezavarodom a forgalomba. Már nem tudom, mit láttam és mit hagytam ki. Az elárusítás rendszere nem tud eligazítani, sapkát akartam venni, meleg sapkát, de azt minden második benyílóban látok. Kivágtatok a Népgazdasági Kiállításra. Szakadó esőben sorra veszem a pavilonokat, nézek, bámulok mindent, azt is, ami a szabad ég alatt van kiállítva. Ez már maradéktalanul az új, szovjet élet: traktorok, autók, repülők, fémmegmunkáló gépek, hajók, motorok, rakéták, irányítóberendezések, megfigyelőállomások, minden van és minden új.

Zuhog rám az eső. Vigasztalásul útba ejtek minden büfét, és sorra kóstolom a kiállítás valamennyi borkülönlegességét. Igen elütnek a mi szájízünk szerinti boroktól. Édeskés krími italok és kesernyés grúz nótakeltő állandó kíséretében minden köztársaság borféleségéből iszom egy pohárral. Aztán pirogot veszek. Az elárusítónő rábeszél egy másodikra, harmadikra, ötödikre. Utána különös kirgiz italt ajánl. Szóval estére, a zárás órájáig beilleszkedtem a kiállítás hangulatába.

A szállodába loholok, és sebtében összecsomagolom a „cuccomat”. A földalatti még hátravan, nappal sajnáltam rá az időt. Két álló óráig villamosozom keresztül-kasul a város alatt. Ez az utolsó moszkvai élményem: a mozgólépcső és a földalatti mesébe illő márványcsarnok-állomásai.

A leningrádi gyors lassan maga mögött hagyja Moszkvát. A vonat ragyogóan tiszta és kényelmes. A kocsi végében kellemesen duruzsol a nagy útiszamovár. Váratlanul magyar szó üti meg a fülemet. Az ablaknál, fiatal nő kíséretében, egy idősebb, ápolt arcú férfi nézi a tűnő fényeket. Megismerkedünk. Magyar sebészprofesszor, jelenleg tanulmányi körúton van a Szovjetunióban. A baleseti sebészet specialistája. Útitársnője pesti származék, Moszkvában végezte az egyetemet, és tolmácsként kíséri a professzort. Jólesően felvillanyoz az ismeretség, mert bár a magányos kóborlás is érdekes, a napokig tartó társtalan szótlanság mégiscsak egyhangú kissé.

Reggel a leningrádi pályaudvar emberforgatagában azzal búcsúzunk egymástól, hogy a nap folyamán találkozunk. Majdhogynem délig vártam telefonhívásukat, hasztalan. A fonál, amelytől titokban oly sokat vártam, elszakadt. Izzadt homlokkal lapozgatok jegyzeteimben, és próbálok valami programot összeeszkábálni. Moszkvában kaptam egy telefonszámot: Igor Ivanov, a cseh és szlovák irodalom orosz fordítója.

Tárcsázok. Ezúttal szerencsém van. Rövid óra múlva harminc év körüli szikár fiatalember vár a szálló társalgójában. A bemutatkozás és ismerkedés mindössze néhány percig tart: kritikus, műfordító és költő. Az első pillanatokban kissé csalódott. A felesége két nappal ezelőtt csehszlovák nyelvészekkel ismerkedett meg a vonaton, azokat várták.

– Egyre megy – mondja, s közben illendően mosolyog. – Mire kíváncsi?

– Mindenre.

– Leningrád nagy város.

– Magára bízom. – Szótlanul bólint. Úgy hiszem, a program ügyében ezzel megállapodtunk. Már a szálloda előtt állunk. Igor Ivanov gondolkodik, oldalról nézve mintha fejben számolna. Én az eget vallatom; szürke, borús, barátságtalan ég. Fúj a szél, és ver az eső. Ha Kukorica Jancsi itt lenne, az alacsony felhőfodrokba kapaszkodva siethetne hazafelé.

Elindulunk városnézésre gyalog. Hat órán át, szakadó esőben, gyalog rójuk a várost. Kísérőm jóval alacsonyabb nálam, lábai apróbbak, mégis jobban bírja. Alig győzöm a loholást. Esküdni mernék, hogy irodalmi ténykedése mellett távgyalogló.

Az első állomás a Palota tér. E hatalmas térséget uraló kolosszális épülettömb: a Téli Palota. Háromemeletes gyönyörű barokk épület, oldalsó frontja a Névára néz, homlokzata a teret figyeli. Ősztől tavaszig itt laktak a cárok, mondja csendesen Igor Ivanov. Tudom, ismerem a Palota történetét és múltját. Számtalanszor láthattam képen, filmen, televízióban. Mégis megható itt állni a legújabb kori történelem kezdetének színhelyén. Ilyen nagy házban akár az egész világ okossága is elférne, de a zsarnokság, földi istenek lakhelye volt. A Téli Palotával átellenben a Vezérkar épülete zárja be a teret. Monumentális, klasszikus stílusú épület, közepén átjárót vágtak, és fölötte építették meg a Diadalívet. Itt, ez ív alatt özönlöttek rohamra 1917 októberében a munkások. A Palota tér közepén a világ egyik legnagyobb emlékműve, Sándor cár győzelmi oszlopa karcolja az eget.

Remekbe szabott építészeti alkotások. Csodálni kell a művész kezét és értelmét, amely létrehozta ezt a palotaóriást. Csodálni lehet a tér méreteit, az épületek monumentalitását. Egyik pillanatban mindez lenyűgöz, a másikban taszít. Borzongat és félelmet kelt bennem. Kár, hogy e döbbenten szemlélődő percek hangulatát nem rögzíthetem filmszalagra. Mintha kegyetlen cárok rideg tekintete kémlelné a teret; nem mozdul-e valami.

Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy képzelgés: egy közeli ablakból idehallatszik a volgai hajóvontatók dala. A többi már látomás dolga. Egymás mellett a cári fej és a szakállas muzsik arca. A hullámzó víztükör összerakja és széttöri ábrázatukat. Romantika? Naivitás? Lehet. Nem elég csodálni az architektúra remeklését: a szellem, amit a falak takartak (nekünk is kijutott belőle 1849-ben), csupán gyűlöletre érdemes.

Majd minden nagyváros magához láncolja a természet egy darabját: Párizs a Szajnát, London a Temzét, Prága a Moldvát, Budapest a Dunát, Leningrád a Névát őrzi. Igor Ivanovval most a Néva partján „maratonozunk”. Körbejárjuk az Admiralitás épületét, innen átvágunk a Dekabristák terére; csodálom a Bronzlovast, Nagy Péter emlékművét, s lenyűgöznek az Izsák-székesegyház méretei.

Időzünk a Mars-mezőn, a forradalom hősi halottainak sírjánál. Megállunk a Központi Lenin Múzeum előtt, lefényképezem azt a világháborús páncélautót, amelyen Lenin szónokolt 1917. április 3-án.

Ezután a Gribojedov-csatorna mentén gyalogolunk tovább. A Kazanyi-hídról megbámulom az óorosz stílusú hagymakupolás templomot. A templom helyén, mely a Vérző Megváltó nevet viseli, gyilkolták meg 1881. március 1-én II. Sándor cárt.

Aztán következik a többi, történelmet őrző emlék és épület, nevüket és számukat még felsorolni is sok. Öt óra felé könyörögve kérem Igor Ivanovot, hogy álljunk meg egy lélegzésre, és a városnézés fáradtságát öblítsük le egy pohár borral. Eleinte elereszti a füle mellett. Üzleteken, kiállítási termeken sodródunk keresztül. Aztán már követelem a megállót. Keskenyke mellékutcákon kanyargunk, körözünk, valami jóféle borkimérést keresünk. Nincs, vagy nem találunk, nem tudom. Kísérőm restelkedik is, kárpótlásul jókora fagylaltot nyom a kezembe, és gyalogolunk tovább a Nyevszkij proszpekten.

Moszkva és Leningrád architektúrája között lényeges különbség van. Moszkva aránylag kevés történelmi értékű épülettel dicsekedhet, és az a kevés is rendszertelenül szétszórt a város központjában. A Kreml épületkomplexuma és architektúrája ezért válik centrálissá. A sztálini korszak álklasszikus és monumentalitásra törekvő építészete legjobban talán Moszkva városképét sújtotta.

Leningrád ezzel szemben aránytalanul szerencsésebb helyzetben volt. Fejlődése gyors ütemű, egyenletes és tervszerű volt. Moszkva állandóan változik. Leningrád központi része változatlanul ugyanaz. Leningrád architektúrájára az egységes elvek alapján épített klasszikus és barokk épületcsoportok jellemzők.

Estére holtfáradtan betámolygunk az Állami Orosz Múzeum csarnokaiba. És itt is ugyanaz a tempó folytatódna: kutyafuttában… Szerencsémre a véletlen ismét összehoz vonatbeli ismerősömmel, a sebészprofesszorral és kedves kísérőjével. Lassítunk valamelyest. A professzor felcsap kiállítási kalauznak. Kiismeri magát, a múlt évben több mint egy hetet töltött e csodaszép képek társaságában. Kalauzkodása azt jelenti, hogy mindnyájunknak az ő ízléséhez kell igazodnunk. Állnék és szívnám magamba az orosz tájképfestészet utánozhatatlan remekeit, de nem lehet. „Vezetőnk” az ikonfestészet termeibe noszogat bennünket, és itt megrekedünk: „ez a legszebb, ennél szebbet nem alkottak”. Kérdez, faggat, magyaráz. Vitatkozna Igor Ivanovval, de az bólogat udvariasan, mindenben egyetért az orvossal. Vitapartner híján előadásba kezd, észre sem veszem, embergyűrű fonódik körénk. Hallgatják, nézik szenvedélyes mozdulatait, de nem értik, hisz magyarul beszél.

Az esti szórakozás lehetőségei felől faggatjuk Igor Ivanovot, az ősleningrádit. Színházat, operát és hangversenyt ajánl.

– Vidulni szeretnénk – mondja az orvos –, valami jó kávéházat, presszót vagy kocsmát mutasson!

– Kocsma, az van, de azt nem ajánlom – mondja restelkedve Ivanov. Azzal válunk el a professzortól, hogy este kilenckor találkozunk, és keresünk egy helyet, ahol ülve el lehet fogyasztani egy pohár vodkát. Ez az elhatározás is csak ígéret maradt, mert sohasem találkoztunk többé.

Engem Ivanov magukhoz invitál vacsorára. Szabódom ugyan, de mégis elfogadom a meghívást. Igazi oroszos vacsora: sonka, kolbász, vaj, kaviár, háromféle halfajta és mondanom sem kell, az elmaradhatatlan vodka. Itt éltem át az első komoly „vodkázást”. Ennek is, mint minden italozásnak, megvan a maga fortélya. A sorrend a fontos. Kis darab kenyér, gazdagon rakva húsfélével, utána pohár vodka. Minden pohár külön „aljazást” kíván, így sokáig lehet bírni, magyarázták a háziak.

Búcsúzáskor hosszasan, utcaszéltében ölelkezve válok el Igor Ivanovtól. Elkísér a buszmegállóig, zuhog ránk az eső, de sebaj, nemcsak mi ázunk Leningrád városában.

Leningrádtól Kijevig ismét TU-104-sel teszem meg az utat. A repülőtársaság tisztviselőnője kedvezni akart, a pilótafülke utáni kabinban biztosított nekem helyet. Ez külföldiek számára fenntartott hely. Összevissza hatan kuporgunk a kényelmes fotelekben, egy német család és én. No meg a másodpilóta, aki oly hanyag nyugalommal szemléli a repülést, mintha egy falusi szénásszekér tetején döcögne. Ezt is meg kell csinálni, gondolhatja magában. Hideg van, valamennyien fázunk. A repülőgép orrára zúduló mínusz negyvenfokos légtömeg itt is érezhető.

Kijev kedves város. Egyöntetűen európaibb, mint Moszkva, Kijevet a háború földig rombolta, a felszabadulás után majd minden házat szinte fundamentumától kellett újraépíteni. Még egyetlen városban sem láttam annyi parkot, fát és zöldet, mint Kijevben. Gyönyörű a fekvése is, akárcsak Budáé, a város nagyobbik fele a Dnyeper bal partjának lankáira borul.

Sokáig beszélgetünk az Ukrán Írók Szövetségének vezetőivel. Szóba kerül a szlovák, a cseh irodalom, aztán a mi helyzetünk iránt érdeklődnek. Hihetetlennek tűnik számukra a Csehszlovákiában megjelenő magyar sajtótermékek magas példányszáma. Ukrán írók friss kéziratait kérem tőlük; adnak is egy négykötetes prózai antológiát azzal a megjegyzéssel, ha ebből közöltünk, majd írjak, és küldenek többet is.

Kijevi kísérőm Tamara Velicsko, a Szlovák Nemzeti Felkelés egykori partizánja. Sokat hallottam már róla itthon is: harmincöt év körüli, nemes szépségű ukrán asszony. A nyugodt, mély tekintetű, csendesen mélázó arc a pillanat töredéke alatt lázba jön, forrón, szenvedélyesen magyaráz. Ilyenek lehettek Eger várának hős asszony védői. Rójuk a kijevi utcákat, és közben magyaráz. Tisztán, szépen beszél szlovákul. A téma a háború, azaz saját élete. Apja mérnök volt. A harminchetes tisztogatások időszakában szabotázzsal vádolták. Letartóztatták, hónapokig vallatták, nem tudtak rábizonyítani semmit. Kitört a háború, Kijevet elfoglalták a németek, a munkabíró fiatalokat Németországba hurcolták. Átmenetileg sikerült megúsznia a „sorozást”.

– Gyermek voltam, alig tizenhat éves, egyedül éltünk anyámmal, mentettem magamat, ahogy tudtam – magyarázza. – Egy szlovák katonai alakulattal elkerültem Eperjesre. Belekerültem a felkelésbe, partizán lettem, összekötő. Elfogtak, Pozsonyban bebörtönöztek, vallattak, kínoztak, némának tettettem magamat. Társaim kiszabadítottak. Még a felkelés idején férjhez mentem Velicskóhoz, az egyik felkelési részleg parancsnokához. Nyolcadik hónapos állapotos voltam, de még mindennap lovagoltam. Véget ért a háború, és végre hazamehettem. Aztán egy szörnyű év következett, nem hittek nekem, azzal vádoltak, hogy a partizánokhoz csak azért csatlakoztam, hogy alibim legyen. Egy évig az élet perifériáján éltem, alig volt betevő falatom… És végre tisztázódott…

Búcsúzáskor sír és nevet egyszerre. Régóta készül hozzánk, hogy találkozzon a partizántársakkal, felkeresse a régi helyeket. Embert még nem hallottam olyan elragadtatással és szeretettel beszélni Szlovákiáról, mint Tamara Velicskót.

– Szlovákiában leánykodtam –, mondja szomorú-kedvesen. Ott áll mellettem a lánya is, az még szebb. Tiszta kék szemekkel csodálkozik a világra, mintha nem értené, amit anyja mond.

Kijevtől Ungvárig vonatozom. Útitársam egy széles arcú őrmester. Nehezen indul a beszélgetés, sokára melegszünk bele, de aztán kérdés nélkül is elmondjuk magunkról a legfontosabbakat.

Harkov mellett lakik, civilben mechanikus, a hadseregben harckocsizó. Jelenleg Magyarországon szolgál.

– Tetszenek a magyar lányok? – érdeklődöm.

– Szépek, csak tartózkodók. – Aztán ő kérdezősködik életem, munkám felől.

– Élt-e a kapitalizmusban? – kérdezi jókora szünet után.

– Beleszülettem.

– Milyen világ volt az? – érdeklődik tovább. Elmondom, amilyennek éretlen gyerekszemmel láttam. Magyarázok, élményekre hivatkozom. Aztán szerényen, katonás egyszerűséggel megvendégel. Így utazunk, egymást kérdezgetve és melengetve magyarázatokkal és kérdésekkel. Hajnalban én leszállok, ő továbbutazik. Alhatna tovább, hisz még egy fél napig vonatozik majd. Felöltözik, lekísér a peronra; fájóan szúrós érzésekkel búcsúzunk.

Jólesett megismerni ezt az egyszerű sorkatonát, ezt az egyszerű embert.

Ungváron a rokonok szeretete vár. Faggatnak, kérdeznek vég nélkül. Örülünk a viszontlátásnak. Csinos rokon lányok és asszonyok társaságában a Munkács felé induló buszra várok. Fiatal, gyerekképű főhadnagy csatlakozik hozzánk. Ismerkedés nélkül társalogni kezd, persze a nők kedvéért elsősorban. Amint megtudja, hogy csehszlovákiai vagyok, hozzám csatlakozik. Együtt utazunk Munkácsra. Az autóbusz zsúfolt ugyan, de bennünket az nem zavar, hangosan vitázunk politikáról, irodalomról felváltva. Aztán elsorolja olvasmányait, majd bemutat a busz kalauznőjének, sorra ismerkedünk az utasokkal. Szüntelenül Csehszlovákiát dicséri, még nem járt nálunk, de sok jót hallott az országról. Munkácson inni hív, aztán lányokhoz csábít, sajnos sem egyikre, sem másikra nincs időm. Bejárja velem a fél várost; sötét este van, mire átad rokonaimnak.

Egész utam ismerkedés és búcsúzás volt. Ismerkedtem ezzel a végtelen nagy országgal, ismerkedtem az emberekkel, és búcsúztam tőlük. Pillanatfelvételnek talán elég, de megismerésnek kevés volt a néhány nap. Olyan ország, olyan nép ez, amely visszahív és visszavár.

Haldoklik a mese. Nem írunk hozzá, csak fogyasztjuk az álmodozó történeteket. Messzi századok képzeletét bebútorozzuk, utakat építünk benne. Csodatevő források vizét megvesszük, az üveghegyből letörünk egy darabkát, és hazavisszük játékszernek.

Nőismerősöm nemrégen tért meg egy kiadós „csavargásról”. Olaszországban, Egyiptomban, Algériában, Török- és Görögországban járt.

– Mit láttál? – kérdeztem kíváncsian.

– Sok mindent. Városokat, szép városokat.

– Mit hoztál?

Görög cigarettával kínált. Aztán két napra kölcsönzött egy Isztambulban vásárolt pornográf képeslapot. Ez volt minden. Mosolyogva búcsúztunk. Nem volt miről beszélnünk. Három perc alatt elmondta közel egyhónapos „csodálatos” utazásának történetét.

A mesevilág mögöttünk jár. Már csak árnyékként kísér. Értelmünk a dolgok hasznát és miértjét kutatja. Manapság így van; divatba jönnek országok és tengerek. Aztán dicsérik a bort, az autóutakat, az étkezést. Cuppognak, csettintgetnek, kalandokra, nőkre hivatkoznak és emlékeznek. Egy-egy ország aszerint érdekes vagy unalmas, hogy nyújt-e megfelelő élvezetet vagy sem. Milliók utaznak, mert most ez a divat. A világot járó turistakaravánok könnyelműsége divatot csinál országokból, népekből, történelemből.

Vonatra szálltam Románia felé. Az állomás, az emberek, az ég még hazai. A kocsi folyosója már más ország. Bizonytalankodom, a fekhelyemen teszek-veszek. Várom az útitársam. Holmija itt van. Őt magát még nem ismerem. Két napig egy levegőt szívunk majd – azért mégsem mindegy, kivel.

Már a csehszlovák-magyar határ felé közeledünk, mikor a hálófülke ajtajában megjelenik egy ügyes mozgású, kis termetű ember. Fejével biccent, mintha azt mondaná, jó estét. Bemutatkozunk. Ülünk egy sort és hallgatunk. Aztán téblábolva pislákolni kezd a kíváncsiság, óvatosan szemeljük a szavakat. Még egyszer, most már érthetően bemutatkozunk. Mérnök. Hat hónapot töltött Ostravában, Bukarestbe utazik.

– Munkahelye? – kérdezem udvariasan.

– Káderes? – üt vissza, és huncutul mosolyog. Zavarba hoz. Vannak ismerkedések, amelyeket nem lehet elsietni. Szemét hamiskásan hunyorgatva rajtam tartja, mintha beszédre bátorítana. De ő maga fukarul szól. Nehezen enged közel magához. Közelsége bizalmat ébresztő, modora, magatartása óvatos. Talán igaza is van. Alig három óra még, s a vonat határt keresztez.

Csehül beszélgetünk. Pontosabban: útitársam cseh-orosz szóegyvelegből izzadja a mondatokat. Én szlovákul válaszolgatok. Ez is újdonság. Közép-európai nyelvjárás; nyelvkeverék. Nem kérdeztem, nem is tudom, hogy útitársam mely nációhoz tartozik. De a fülem érzi a cseh, a román, a szlovák és a magyar nyelv beszédritmusának ijesztő keveredését.

Ez viszont jellemző. Nem tudunk szórakozva utazni. Ha a szomszédos kis országok embereivel kerülünk egy fedél alá, rögtön megmozdul bennünk valami. A gondok. Tegnapiak és tegnapelőttiek; történelmünk, sértettségünk, büszkeségünk és megaláztatásunk, félszegségünk és óvatosságunk. Minden holminkat utaztatjuk. Mosolygunk és parolázunk, de úgy érezzük, hogy kettőnk között ott ül egy láthatatlan harmadik, akitől óvakodunk és félünk.

Közép-Európa ravaszul épített kastély. Minden helyiségbe külön lépcső vezet: egyikbe le, másikba fel. Ha szót kívánunk váltani egymással, vagy lefelé topogunk, vagy kénytelenek vagyunk meghajolva felfelé dobogni. Hasonló történelmű kis népek tartják a szomszédságot, s ha alkalomadtán összekerül két más nyelvű ember, íratlan rangsor vibrál mozdulataikban.

Jóformán egymás hegyén-hátán szorongunk mégis. Az ismerkedésnek mutató ujjhegyei vannak. Kulisszákat kíván kitapintani; a gondolatok, a mosolyok, a kíváncsi kérdések hátterét.

Két ember beszélgetésében mindig ott van egy harmadik lehetőség is, a középút. Az amerikai emberről azt mondják, pillanatok alatt bensőséges ismeretséget köt. Nálunk az ismerkedés első percei – éppen a legfontosabbak – idegesítően hosszúra nyúlnak.

A sokféle nyelvből kölcsönzött szókincs olykor zavar. Megmosolyogtató a hadonászás és a mutogatás, de mégis felvillanyoz. Ez már több, mint a gyűlölködő, néma tekintet. Ez már párbeszéd. A kis népek között meginduló párbeszéd pedig történelmi pillanatot jelez.

Leborul az est. Előbb csendben, észrevétlen közelít, aztán valósággal a földre roggyan. A vonat kerekei fáradhatatlanul kattogják a ritmust. Városok közelednek és távolodnak. Budapest és a magyar Alföld fényei riasztják az éjszakát. Nagyvárosok fényes partjain is csak szippantásnyit pihen a vonat. Aztán fújtatva továbbrohan, mintha az éjszaka nyomása alól kívánna szabadulni. Biharkeresztes; határállomás. Nagyvárad már a másik oldalon fogad.

Előzőleg még egy kellemes jelenés. A fülke ajtajában váratlanul megjelenik egy lány. Egyenruhában van. Oroszul, németül, majd magyarul jó estét kíván. Útitársam jóízű magyarsággal visszaköszön; rácsodálkozom. A lány, kedves-kellemesen kívánságaink iránt érdeklődik. Helyet szorítunk neki magunk között, középütt. Utaskísérő; az út magyarországi szakaszán szolgál. Pénzt vált, tájékoztat, s ha úgy jön sora, társalog. Többet nem mond magáról, csak azt, hogy pesti. Egyszerűségében is különös. Haja fekete, arca sápadtan dióbélbarna. „Hivatalból” őt illetné a szó. Hallgat. Fél óra múlva a határra érünk; mi vagyunk az utolsó fülkéje.

Harminc perc alatt eldőlhet a világ sorsa… A lány hallgat. Számolom a perceket; haszontalanul nyargal az idő. Úgy képzelem, mi vagyunk az élet háromszöge; az ég, az ember és a föld. Egymást nézzük. Aztán rájövök, hogy ez túlzás. Ebben a lányban minden benne van. Múmiák lehetünk a szemében. A szeme vár és kérdez. Ország vége, szolgálat vége. Lehet, hogy azt várja: a szolgálat végét. Lehet. Nem több húsz évesnél; a kedvesség számára szolgálat. Hivatal. Kenyér. Holnap minden kezdődik elölről. Vonatok, emberek, tolakodó utasok. Mi is azok vagyunk, kíváncsiak. Nem állhatjuk tovább ezt a néma vallatást. Szóra bír mindkettőnket. Elámulok. Útitársam sem orosz, sem román, hanem – magyar. Erdélyi székely.

Nézünk, bámulunk egymásra, mintha az ördög kicserélte volna a fizimiskánkat. Aprócska villanásnyi öröm; nem több a gyertyaláng sercenésénél, majd minden a helyére zökken. Ez csak arra jó, hogy egy madárlépéssel közelebb húzódjunk egymáshoz. A lány elbúcsúzik, sajnáljuk, hogy alig volt hozzánk szava. Legalább bánná fukarságát!

Egy üveg bor van előttünk, feszeng bennünk a jókedv, de az előbbi közelítő mozdulat nem keresi a nótát. Nem kívánjuk az ölelkező megállót, szinte félünk a hangulat érzékenyítő lágyságától. A zamatos bor fénycsomóként szívódik idegeinkbe, aztán gondolatokká csavarodik. A jókedv nótát tilt és beszédet kényszerít. Még ott időz köztünk az előbbi pillanatok visszahozhatatlan kedvessége. Vannak hangulatok, amelyek sohasem ismétlődnek. Nem ismétlődhetnek. Az ismétlődés felperzselné az emlékeket.

Már több mint egy órája magunk mögött hagytuk a határt. Átestünk a vám- és útlevélvizsgálaton. Hanyag mozdulattal szedtük elő zsebünkből az iratokat, sebtében még rá is sandítottunk, hátha valami csodatevő manó pillanatfelvételt lopott a hivatalos paksamétába. A vonat robog. Az emlékeket rakosgató gondolat olykor még visszavillan, hátha meg lehet örökíteni egy mozdulatot, a legkedvesebbet. A rohanás robaja fárasztja az akarást; az éjszaka hatalmas fekete tábla, amelyre folyton új vonalakat, éji fényábrákat rajzol egy fáradhatatlan kéz.

Már Erdély földjén járunk. Visszafele kapkodó gondolataink a fülkébe juhászodnak, s odarakódnak elénk a kicsinyke asztalra. Jó lenne látni a tájat, a dombokat, a városokat. Sötét van. Így csak a képzelet rakosgathatja össze a természet színfalait. Az irdatlan éjszakából csak annyit látunk, amennyit bevilágít az ablak rohanó fénye. Zöld fény, szabad utat jelző. Szemaforok fogódznak össze, nagy messziséget befogó ívekké kapcsolódnak.

A beszédbe kapaszkodunk; bütykös asszonykezek szőtte tarisznyában kotorászunk.

– Hogy érezte magát? – kérdem.

– Kedves idegenben. – Aztán, mint aki adósnak érzi magát, ravasz hunyorítással: – A csehek szívélyesek, kedvesek és furcsák.

– Meddig élt köztük?

– Fél évig.

– Ostravába sokfelől vetődnek az emberek.

– Embere válogatja, mégis furcsák. Szokatlanok. Sok mindenben jártasabbak.

– Megbántották?

– Kiváló mesterek, szeretnek tanítani, de akaratlanul is fölényesek. Előzékenyek, finomak, mégis… Valamit nem éreznek…

– ?

– Mások fogékonyságát.

– Ez a tandíj – mondom évődve.

Értetlenül néz rám.

– A tanulni vágyók fizetsége.

– Örökké senki sem akar az iskolapadban ülni, minden nép megokosodik egyszer.

– Idő kérdése.

– Így mondják, csak kevesen értik. Az okosság is idő. A műveltség is idő.

– Messzi szavak – mondom közömbösen.

– Fontosak – igazít helyre. – A mesebeli bölcs is két dologgal számolt, az idővel és az emberek fogékonyságával.

– Messzi szavak – ismétlem.

– Vessen össze egy síksági meg egy hegyi embert. Az erdei ügyesebb. Még járni sem tud, de már fúr-farag.

– És a sorrend? – kérdezem.

– A fogékonyságot kell megérezni az emberben. A megérzés is bölcsesség. A hegyi ember életét háromszög fogja: a föld, a fa, ha mindkettő kicsúszik a kezéből, elmegy vasat kalapálni.

– Régen mondták így – vetem ellen.

– Az érzékenység száz évig is elél.

– Nem volt mi éltesse – ellenkezem.

– Hát a számítgató Bolyaiak meg az ágyút öntő Gábor Áron?

– Messzi arcok.

– A fölényeskedés éppen az ő érzékenységüket feszíti meg bennem.

Láttam, mondta volna tovább is, de aztán megrekedt kedvetlenségem zátonyán.

Késő éjszaka van. Messzi tengerek partján már szemét dörzsöli a hajnal. Ágyainkra húzódunk gondjainkkal, gondolatainkkal együtt. Közösekkel és ki-ki a magáéval. Rövid ideig még pislákol bennünk a nappal, aztán nem marad más, csak a kerekek robaja. Álmodik a világ, és mégis minden tovább mozog.

Ránk ébred a reggel. Ha nem lennénk álmosak, elmondanánk a gyermekdalt: „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske…” Tárul, szélesedik Románia ezerarcú tája. Ébred és öltözködik, még így őszidőn is.

Ismeretlen rendező pályaudvaron veszteglünk. Szomszédom váratlanul leugrik a vonatról. Vagonunk mellett hatalmas motoros mozdony várja az indítást. Körülnézi a mérnök, ragyog a szeme, majdhogy simogatja.

– A mienk, ezt mi gyártottuk – kiabálja felém.

Fénylő szemmel magyaráz a Diesel-mozdony előnyeiről. Nem értem. Inkább mozdulatait figyelem; élénkek, frissek, mintha a dinamó áramfeleslege mozgatná. Így mondja:

– …az energiával kezdődik minden, az élet és a haldoklás is. Az energia sosem szűnik meg, csupán átváltozik… az energia örök…

– Az ember örök… – mondom.

– Az meghal, az ember meghal!

– Akkor minek a fáradozás? – kellemetlenkedem.

– Az energiáért történik minden, az végtelen – mondja, de én már képtelen vagyok figyelni a mondatok ridegen logikus rendjére.

Az arcát bámulom.

Homlokráncaiban szántók barázdái, szemében értelem feszül: acélhuzalok, szén-, olaj- s urániumatomok valótlan kicsinysége szikrázik. Mindig azt hittem, ha székely emberrel találkozom, nem tesz majd mást, csak mesél. Mesél, mondja a gyönyörű szép történeteket a havasokról, a kaszálásról, csillagos pásztoréjszakákról. Ő mérnök, gyermekéveit a Csíki-havasok őrizték. Tehenes szekéren járták a mezőt, az apja szigorú volt. Most is gyereknek tekinti, ha hazamegy. A nagyapa is él még, de erről nem kíván szólni. Faggatnám, húznám belőle a szavakat; az érdekel, mi van középütt. Középütt a gyermekkor és a mérnökség között. A mese? Vagy a balladák?

Marosvásárhelyt a művelődési ház dísztermének ablakait székely népballadák mozaikjai ékesítik; döbbenetes emlékeztető. Hátborzongató történetek.

Útitársam előadásba melegedett; az egyen- és váltóáram átalakításáról, s a nagyfeszültségű távvezeték költségeiről beszél. Már hallgatósága is van. Csodálom a megszállottsággal határos technika imádatát, de én csak a szavak elejét és olykor végét érzékelem. A lélek vetkőzése ez; Kádár Kata szép termete helyett nehéz, kövesedő emlékek hullanak a feneketlen tó vizébe. Középütt a faeke és a nagyfeszültség között vannak a balladák; a jajongások, apám, anyám, nagyapám, és innentől már balladákká olvad a múlt. Most még szomorú emlékek. Inkább elhallgatja, vagy ha mondja, elérzékenyül. Ez még csak az első nemzedék, amely kikerült a sárból; gyerekének már mesévé szépül. Az unoka pedig rideg történelemként tanulja majd.

A ballada népek szomorúsága, mindenki szomorúsága. A ballada senkit sem tehet büszkévé.

A Déli-Kárpátok völgyeiben kanyarog a vonat. Köröttünk komor kísérőink, a hegyek. A hegyek tartózkodóak. Ha olykor közelebb lépnek is a vasúti talpfák felé, tartják a méltóságuk kívánta távolságot. A sínekhez közel patak bukdácsol a köveken. Csillogva, csobogva fénylik és beszélget, barátkozik a partján csikorgó országúttal. Sadoveanu történeteit keresem, a megindító históriák ízes szavú mesélőit. Nemrég olvastam egyik elbeszélését: a Sárkányt, „Kedves feleim! – kezdte fennszóval Számadó Ionita, miközben felállott és egész magasságában kiegyenesítette ösztövér alakját. – Bizony megvallom itt kegyelmetek előtt, hogy nagy iszonyattal hallgattam kegyes Gherman atya meséjét, a hajam is az égnek állott tőle a kucsmám alatt; de az én mesém, amelyet el akarok mondani kegyelmeteknek, még sokkalta csodálatosabb és félelmetesebb!”

Így kezdődik. Aztán folydogál a szó, hol vékonyabban, hol gazdagabban, megsimogatja Ancutát, a csinos kocsmárosnét, majd kicifrázva lepereg a gonosz bojár, Nastase Bolomir három házasságának története. Hol mondhatták el ezt a mesét? Némán vonulnak a hegyek, mintha minden pillanatban elmozdulna a világ, fordulna előre és vissza.

Így tudom, így mondták Bukarestben is: Románia lakosságának több mint nyolcvan százaléka paraszt volt. A hegyek lábánál bujkáló országúton szüntelen a forgalom; teherautók és traktorok szakadni nem akaró sora. Hol vannak a nehéz parasztszekerek? A mesélők? S a tűz körül kuporgó kíváncsi hallgatók? Az országutakról, a hegyek hajlataiból is elkopik a múlt. Olykor még látjuk, de legtöbbször már csak képzeljük, akarattal odaképzeljük régi helyükre a tegnapiakat.

November van, de a hosszú völgyi legelőkön mozdulatlan bivalycsordák szétszórt pontjai feketéllenek még. Állnak, kérődznek, egykedvűen tudomásul veszik a motorok hajtotta rohanást. Változó és álló pontok között ível az élet. És középütt van a mozgás; a lét legnagyobb és legkegyetlenebb hatalma, minden régi és minden új ellensége.

A vonatból nézve minden hátrafelé szalad, mintha visszapillantó tükröt vallatnék. Szeretném magam ráhangolni egy érzésre, egy élményre, ha csak rebbenésnyi időre is állóképpé merevíteni mindazt, amit a pillanat töredéke alatt befog a tekintet. Minél többet áttekinteni, befogni, megállítani az időt, a mozgást, az érzékelést… Aztán kilépni a képből, és múlhatatlannak hinni azt az állapotot.

Nem lehet. A visszapillantó tükör lassan összefogja a kilométereket, aztán könnyelműen hátrafelé szór mindent: pontokká zsugorítja a nagy képeket, minden ponttá, aprócska ponttá zsugorodik.

Már előre figyelmeztetnek, Sinaia következik. A román királyok fényűző palotamonstruma. Messziről mesebeli fellegvárnak tűnik, amelyet széles vállú óriás tart az ölében.

A történelem otthagyja ujja nyomát a természet legféltettebb hajlataiban is. A vonat kanyarog, percenként más szögből látom a palota homlokzatát. Egyszer fehér királyi koronának látszik, másszor hótiszta köpenyként rejti maga alá a fenyők zöld rengetegét. Királyi szemhez méltó hely ez; magasról néznek lefelé az ablakok, fenséges kilátás, talán a fél országot belátni erkélyeiről. Alulról tekintve mindez valószínűtlenül szép; a szegény ember legkisebb fia ilyennek álmodhatta a hegyi tündérek és a gazdag királyfiak találkozóhelyét… Szőném a mesét, de elmozdul a kép, tűnik, zsugorodik a hegy is, hogy nagyobbak, még komorabbak nyújtsák derekukat az ég felé.

Sinaia, királyi hatalmasságok fellegvára, távolról nézve összébb húzódik a hegy ölében.

A Kárpátok ezerarcú koszorú, mindenütt ugyanaz és mindenütt más. A Kárpátok: földrajz és történelem. Hadvezérek és katonák, piros virágok és letaposott csataterek végtelen vonulása. Győzelmi emlékművek és fűvel benőtt sírok. Minden hágójára hatalmas felirat illik. Vereckén: itt mentek a katonák! Uzsokon: erre jöttek a katonák. A Tatár-hágóra: elmentek a katonák! A Tömösire: vonultak a katonák…

Van még több is? Dukla! Százezer emberre borult a föld. Fizetség, adó mindenért, minden hágóért, minden szorosért, minden hajlatért.

Azt mondják, vörösebb lett a fák zöldje. Vérrel lehetett volna megfesteni a Kárpátok minden ösvényjelzőjét. íme, itt! Íme, erre! Húsz év múlva így mondja a sláger: „Elmentek a katonák.” Hol vannak a katonák? Hol vannak a sírjaik?… Elmentek a katonák!

Őrizzük az emlékműveket, az utolsó győzelmek jelzőit. Csak ezekre rakunk koszorút.

A Kárpátok hegylánca szép és kegyetlen. Emlékek, mesék, nóták, fakuló betyárarcok húzódnak egyre közelebb. Látható és láthatatlan erők harca; a romantika és a mindig parancsoló jelen. Jó lenne asztalt, széket faragni a legkeményebb fából, bükkből vagy gyertyánból. Hosszú-hosszú asztalt és nagyon sok széket… Megidézni a vármegyék urait, a betyárokat, a pandúrokat, dalok és balladák nemzőit, a mesemondókat, a kaszásokat, a putrikban szaporodó cigánygyerekeket, a zsákmányra büszke vadászokat, a krumplin, káposztán és puliszkán élőket, a tutajosokat, odaültetni őket körbe, meredjenek egymásra. Nézzenek! És akkor feltámasztani az elmúlt fél évezred legártatlanabb, legnyomorultabb katonáját, lámpást, áram izzította lámpást nyomni a kezébe. Világítson, villogtassa szemét a kárpáti folyók láthatatlan szelleme, az áram… Világítson, fényesítse a sárga arcokat. Dévénytől a Fogarasi-havasokig ér az asztal… Mindenki ugyanazt a kérdést kapja: ismételné az életét, avagy okosodott halálával?

A látomás izzította kérdésre csak az élő válaszolhat. Okosodunk-e mások halálával? Mások hiába való életáldozatával? A magyar költő ezt írta: „Dunának, Oltnak, egy a hangja”. Igaz, de itt más szimbólumok, más figyelmeztetők is vannak. Rémítőbbek és tanulságukkal megrázóbbak. Csermelytől tengerig hosszú az út, a folyó kibeszélheti magát.

Nagy csaták színhelyére zarándokoltunk. Waterloo, Borogyino a múlt századból, Verdun, Sztálingrád a huszadik századból, hogy csak a legborzalmasabbakat említsem. Sorolhatnám napestig. Elmegyünk és megborzongunk a tömegsírok felett, s közben a hadvezérek nagyságát simogatja gondolatunk. A vesztes tábornokokat nem tartjuk számon, nem ünnepeljük őket. A dicsőség vonz, a nagyság látása szédít, még akkor is, ha ezrek írták nevüket a csatába vezénylő napiparancsra.

A mese, a romantika keresése túl messzire visz. Ide a Kárpátokba fogódzik fél Európa történelme. Az emlékezés, a változó képek nyújtotta élmény látomássá alakul, a látomások tanulsága pedig ijesztő és rettenetes. A hegygerincekre méterenként állítanám a fejfákat, csupán a hágók szakítanák meg a sort, ahol „elmentek” a katonák.

Aztán mégis mindent háttérbe szorít a látvány, a Déli-Kárpátok gyönyörűsége. A Tátrát lábainál kerülgeti a vonat, itt felkapaszkodik a hegyek tetejére. Felejthetetlen élmény felülről nézni a fenyőrengetegre. A fák égnek meredő hegye gyermeki gyámoltalansággal székel a zúgó ágak felett. Ő a legkisebb köztük, mégis a legmesszebbre láthat.

A Kárpátok városokat ölel, városoknak nyit kaput. Brassó. Jó lenne megállni, ponttá zsugorodni, feloldódni a járókelők sürgés-forgásában. Vadonatúj állomás fedele alatt állunk, időnkből éppen csak annyira futja, hogy körbenézzem a hideg kék eget, a várost óvó hegyek oldalát, és magamba kapcsoljam Brassó hasonlíthatatlan zsongását.

Az utak hosszúak, s közben sok város kínál megállót. Legfeljebb azt tesszük, amit valaha a vendégfogadók fáradt utasai, megszállunk, meghálunk. Másnap tovább. Vagy talán még ennyit sem. Átrobogunk a főtéren, vagy a nyüzsgő állomásokon, s visszük, vesszük, amit lehet. Egy villanást, épülethomlokzatot, palotát, katedrálist, vendéglői ebéd ízét, s a mindenütt hasonló üzletek kirakatait és pultjait.

A motoros vándor nem szereti a nagyvárost. A kormánykerék mellett ülőt az utak, az ismeretlen távolságok vonzzák. Fellélegzik, ha a visszapillantó tükörbe vetül egy-egy hangos város utolsó háza.

A patinás régiségek csodálatát új módi váltja, az élvezetek ízlelése és keresése. Ha közel állunk is, szemünk madártávlatból néz. Érzékelni kívánjuk a dolgokat. Így láttam Brassót, madártávlatból; szép keretet viszek magammal, színeket, hangokat.

Láttam Brassót, de nem ismerem.

Aztán a gondolatokról, az érzékelés széléről lekopik a mese, a képzelgés, a romantika. Az élet, a mai élet nélkülözhetetlen állomása következik: Ploeşti, az olaj városa. A föld alatti olajtenger. Itt robogunk a partján.

Vaserdő: szivattyútornyok, orrukat hatalmas szúnyog módjára a földre tapasztják. Fáradhatatlan vasszívek, szívják és nyomják az olajat a szertefutó csőerekbe.

Közép-Európa egyedülálló olajkincsét román föld takarja. Az olaj nyersanyag. Nélkülözhetetlen. Lassan az életnél is fontosabb. Az olaj energia, biztonság, hatalom. Stratégiai térképeken piros színnel jelölik a források helyét. Hitler zsugorodó tervei görcsösen markolták Ploeştit. Az olaj benne van a történelemben. Ploeşti is. Az olaj jelen van mindenben és mindenütt, politikusok számvetésében és fejtartásában is. Nemhiába. Az olaj egyszerre veszedelem és előny. Szomszédságot javíthat és ronthat. Egyszerre lehet áldás és átok, megegyezés egyengetője és olthatatlan gyűlölet oka.

Még mindig az olaj partján rohanunk. Belefáradok. Szomszédomat nézem. Mit látni rajta az olajból? Lehet, hogy ostoba kíváncsiság, de úgy érzem, hogy az olaj és az ember, ha bonyolultan is, összefügg. Összefügg számításokkal, tervekkel, a magatartás biztonságával. Ez sokszor csak egy mozdulat, egy legyintés vagy szemvillanás. Otthoniaknak talán fel sem tűnik. Az idegen érzi, szükségszerűen regisztrálja.

Most ő mondja:

– Az olaj középütt van.

– ?

– A szén és az atom között – egészíti ki –, ez most a feltörő energia. Gazdaságosabb, mint a szén, és olcsóbb, mint az atom. Számítgatni kezd. Bizonygatja az olaj gazdaságosságát. Összehasonlítja a szén és az olaj kalóriaértékét. A papír igazat ad neki. Nem dicsekszik ez a székely, de mondja, mintha nagyapja mesélő szájából venné a szót: olaj, ipar, energia – már megint az energiánál tartunk. Gábor Áron az ágyúöntő is így magyarázhatta száz évvel előbb: Jó tüzet, hogy izzék a vas…

A technika önmagát kényszeríti előre. Az ipar lelke a nyersanyagban gazdag Romániában mindenütt jelen van. Jelen van a technika iránti fogékonyság is, akárcsak a mese és a ballada. Már nem lehet megállni; a nyersanyag ipart szül, az ipar technikai gondolkodást erősít. A technika ritmust és tempót diktál, világot nyit az országra, sokak eszejárásának kerekét mozgatja. A székely is érzi; a földhöz szokott nép magatartása elmozdul. Románia az okosodó népek sorába lép. Bukarest következik.

A képzeletemben szőtt városarc mozdulatlan vonásai szertefutnak. A székely mérnököt felesége várja a pályaudvaron; vidékről utazott Bukarestbe, hogy ennyivel rövidítse a várakozást. Kora délután van. Az első benyomás – az állomás sokszínűsége. Az utasáradat zöme választékosan elegáns, csak hellyel-közzel pettyezik házilag szőtt vászonruhák, báránybőr bekecsek és hímzett fejkendők.

A mérnök sietve útbaigazít, taxit rendel, és odaállít az utca jól látható sarkára, mutatóba. Ő meg vad mohósággal karon ragadja feleségét és elindulnak. Az asszony román. Beszédüket nem értem. Egyszerre mondják a türelmetlen szavakat, nevetnek, kacagnak, ölelkeznek. Szájuk, szemük, mosolyuk hosszú hónapok szótlanságán áll bosszút. Minden cél nélkül körbejárnak egy jókora teret. A kirakatok homályos üvegszemeibe éppen csak bekukkantanak, hogy láthassák magukat. Árnyékuk vész; az üvegtáblák nyújtják, lapítják, szélesítik, őrzik őket. Ilyenkor minden kép kedves, mintha lepketáncot járnának az utca üvegfalán. Belemosódnak a tömegbe, aztán ismét kiválnak belőle. Időnként rám lopnak egy illendő pillantást, mintha örömüket borzolva kérdenék, nem vittek-e még el? Majd megint szemükbe kap a jókedv. Úgy érzem magam, akár egy otthon hagyott pesztonka, csak a maradék öröm az enyém.

Kedves idegenben. Így mondta a mérnök. Ez most az én szerepem. Remélem, ez csak a pillanat keserű szála.

Az Írószövetség felé kocsizva születik a második benyomás: Bukarest tágas, levegős város. Vannak részei, melyekre pontosan ez illik: ligetváros. Helybelieknek talán fel sem tűnik. Beleszületnek, beleszoknak a tágas utcákba, a terekbe, a fasorok árnyékába. Filmek és prospektusok a városok szebbik arcát mutatják. Ez a város ilyen ismertetők után is meglepetés.

Választékosan kedves fogadtatás, ez a harmadik benyomás. Kísérővel „szerelnek fel”, s mehetünk, amerre a szemünk lát. Másnap, harmadnap a várost rójuk. A legújabb turista zsargon azt tartja, vannak egynapos, félnapos és kétórás városok. Aszerint, hogy mennyi időt igényel egy város futó megismerése. Bukarest sokarcú, sokrétű város. Aki itt siet, magát lopja meg.

Új ismerősömmel messziről, kerülgetve közelítjük egymást, de a harmadik pohár konyak felissza a távolságot. Véletlenül a szavak rendetlenségében közös ismerősre bukkanunk: Igor Ivanov, leningrádi irodalomtörténész és a cseh költészet orosz tolmácsolója. Prágában kerültek össze valamiféle konferencián, régi ismeretség. Közös huncutságok, férfias „csínytevések” jó barátkoztatók. E háromszögben én vagyok a legfiatalabb; a két ember közé szorult nagy távolság most hirtelen barátságot kínál. Igor Ivanov messze van, mégis odaül harmadiknak, kedvcsinálónak és emléket bogozónak.

Gyűrűbe terelődik a szavak rendetlensége. Leningrádról és prágai kiskocsmákról beszélgetünk.

– Te még nem ismersz engem, de én ismerlek téged – mondja váratlanul az ismerős cseh szöveget. Meghökkenek. Nem értem ezt a fordulatot.

– Tréfa? – kérdem esetlenül. Hunyorogva nevet.

– Hašek – mondja. S zavaromat élvezve folytatja:

– Ne akarj megismerni, te még nem ismersz a rossz oldalamról…

– Švejk.

– Hol mondja? – s kérdően hozzám hajol.

Kissé nehezen pereg visszafelé a derék katona története. Pedig a filmet is láttam, restellem magam… Valakinek a szavajárása, Linhart, Katz, Lukáš…?

– Dub hadnagy!

Nevet és pohara után nyúl, – Igyál, te magyar…

– Ez is Švejk – bátorodom neki. A mondatot már ő fejezi be.

„Húzd meg jól! Ti bezzeg nem így vendégelnétek meg minket.” – A derék katona biztatja így magyar ivótársát a tábori állomáson: „Csak igyál, te magyar!”

Švejk barátkoztató, közös ismerős. Ismerős és hozzánk szegődött útitárs. Hagyjuk, hogy együgyű mosolyával baráti hangulatot vonjon körénk.

– Én tolmácsoltam románra – mondja magyarázatként kísérőm. – Fordítói munkám eddigi legnagyobb élménye. Utánozhatatlan. Oldalakat tudok belőle kívülről. Olykor azon kapom magam, hogy Švejkkel beszélgetek. Ha tudnám, hogy megtalálom valamelyik kaszárnyában, beállnék katonának a kedvéért… Az ő szájából szeretném hallani történeteit… Švejk valahol él, az ilyen humorú emberen nem fog a halál… És ha meg is történt vele ez a kellemetlenség, fel kell támasztani.

Közösen megegyezünk abban, hogy Švejk él és létezik, csak nem látjuk, vagy talán nem is keressük eléggé. És ez nagy kár…

Déltájt a falujáró színház próbájára vagyunk hivatalosak. Teatrul Regional Bucureşti. Az együttes a cseh Jan Drda A vétkes falu című darabjának bemutatójára készül.

A nézőtér üres, csupán az első sorokban kuporog néhány pihenő színész. Három szereplő áll a színpadon. A negyedik a rendező. Ledübög a lépcsőkön, de fél perc sem telik el, ismét fenn magyaráz. Nézőtéren, színpadon ő az úr. Első látásra izgága fiatalembernek tűnik. Egy-egy mozdulatot háromszor, ötször, tízszer is elismételtet. Elölről kell kezdeni a jelenetet, a színészek ingerültek. Már én mondanám: türelem, csak még egy kis türelem, emberek! A kihagyott szövegrészeket pontosan bemondja. Kívülről tudja az egész darabot, lepődöm meg. A színészi gyámoltalanságot kifigurázza, karikatúrát csinál az esetlen mozdulatokból. Nevetnek rajta, azaz önmagukon. Levezeti ingerültségüket. Lehet, hogy nem is izgága, csupán magabiztos. Elképzelései vannak, amelyekhez ragaszkodik, gondolom.

Próbaszünet. A színpad alatt karikába gyűlünk. Egyszerű, közvetlen, fiatal, lelkes emberek. Lengyel vendégrendező is figyelte a próbát, előbb ő mondja el a véleményét franciául. Két mondatot sem szólhat, belevágnak, ellentmondanak neki. Hangzavar, aztán szenvedélyes mondatok, mintha tegnap hagyták volna abba a vitát. A téma: a modern színház, leginkább a korszerű mozgáskultúra izgatja őket.

A rendező figyelő szemmel hallgat, szenvedélyességét, dinamizmusát most adják tovább. Érzem, magas hőfoka van itt a szónak, szándéknak, akarásnak. Francia színpadok műsorfüzeteit rakják a székek karfájára. Egyszerre ketten is magyarázzák a modern színpadképek ésszerűségét, kissé absztrakt jellegét. A Drda-darab csehszlovákiai rendezői felfogásáról érdeklődnek, elmondom, amit tudok.

– Milyen a színházak műsora Pozsonyban? Prágában? És a kisszínpadok? – kérdi a lengyel. – Az most a legérdekesebb. Lehetőséget biztosítanak a kísérletezésre?

A kérdések fele megválaszolatlan marad. Fogalmak röpködnek: modernség, kísérletezés, az új formák fontossága… A művészi megújulás kezdeti stádiuma ez. Ingerlékenység, érzékenység az új iránt; a fogalmaknak még nincs pontos tartalmuk. Kialakult egy belső dinamizmus, ami utat, érvényesülést s egyre pontosabb megfogalmazást keres.

Hárman villamosozunk a város központja felé. J. G., a kísérőm s a színház kedves tagja. Dorina Lazar. Egyszerűségével vonzó nő. Ha nem is értem, jólesik hallani szavait; hangja simogató, marasztalóan meleg. Szólok hozzá, csak a szavak harmadát érti. Gügyögve összerak néhány magyar szót: anyám tud magyarul.

– És maga? – kérdem.

– Mi hasznát venném? – ezt már a tolmács közvetíti. Kevés az idő, fontosabb nyelvek is vannak. Mondanánk tovább, de a tolmácsolt szónak ereje vész, ez nem az igazi. A közeledés esetlenséggé torzul. A szándékból félszegség lesz, a félszegségből hallgatás.

– Kár, hogy legalább franciául nem tud – ezzel búcsúzott, és sajnálkozva mosolygott. „Kedves idegenségem” benépesült. S ahogy nő az új arcok száma, lassítva-szaporázva lépeget felém a város.

Egy kurta órára Mihai Beniucnak, az Írószövetség főtitkárának vendége vagyok. Meglepően tiszta magyarsággal köszönt, aztán románra vált. Érdeklődik Csehszlovákiáról, majd az otthoni viszonyokról szól. A román fejlődésnek különösen a gátló tényezőit hangsúlyozza:

– Más országokban húsz-harminc, nálunk több mint nyolcvan százalék volt a parasztság számaránya. A bojárok és parasztok országa voltunk. És maguknál a vallásnak sem érződik a visszahúzó ereje annyira, mint itt Romániában. Iparunk nem volt. A több nemzetiségű városok okozta gond sem lebecsülendő.

Már jónéhány kérdést megfogalmaztam magamban, de annyi hézagja sincs a beszédnek, hogy egy betűt közbevessek. Mihai Beniuc szenvedélyesen magyaráz. Mégis.

– És Kafka? Kafkáról hogy vélekednek? – kérdem. Megmosolyog.

– Ismerem Kafkát jól. Ismerem a Csehszlovákiában lábra kapott Kafka-lázat is. Őszintén szólva, nem értem. Érdekes egyéniség, de túlértékelik.

– És kiadják?

– Jó, ha az írók ismerik, de egyelőre nem látom különösebb értelmét, hogy a szélesebb olvasóközönséget ezzel traktáljuk. Miért csak Kafkát forszírozzák, hisz Švejkben éppúgy benne van a cseh ember, mint Kafka írásaiban?

Aztán ismét politikára, az ország nagy gondjaira térül a beszéd. Majd váratlanul a Szlovákiai Írók Szövetségének munkája felől érdeklődik:

– Nálunk most váltakozva funkcionáriuskodnak az írók – mondom.

– És ez jó?

– Az írók írni akarnak. Megunták a lótás-futást.

– A gyakori tisztségváltással elvesztik áttekintésüket.

– Egy ember ma már úgysem képes erre – ellenkezem.

– Milyenek a tapasztalataik? – kérdi nyugalommal.

– Még az elején tartunk.

– Felfogás és elvek dolga – folytatja. – Az irodalom nagy munkabefektetés, és aránylag kevés jó mű születik. Az Írószövetség szervezési küldetésű intézmény, összekötő kapocs a politika és az irodalom között. Állandó kontaktusra van szükség… Ezt pedig nem csinálhatja mindig más.

Folytatnám, mondanám, ellenkeznék. Nincs idő. Az ajtó előtt már egy brazil íróküldöttség topog. Búcsúzóul megkérdi:

– Persze, elsősorban Erdély érdekli?

– Az is, de nemcsak az.

– Egyedül válasszon útirányt – mondja mosolyogva az utolsó szó jogán.

Egyszerre dühít és vigasztal ez a nyúlfarknyi beszélgetés. Mihai Beniuc a békétlenség parazsát szórta rám. Kérdéseket szaporított bennem, amelyeket legfeljebb tartogatni tudok, de megválaszolni még egy év múltán sem.

Megint a város; a városok is őrzik évgyűrűiket, a stílusokat, a szellemi áramlásokat, a módos és szegény korszakokat, az ízlés és igények szintjét, a mindenkori figyelem irányát.

A századforduló középületei, kaszárnyái, színházai, utcákat alkotó tömbházai, földbirtokos-palotái ikertestvérként hasonlítanak egymásra Bécsben, Budán, Pozsonyban, Brünnben. Még Szarajevóban is felhúzták a hatalom kormányzósági épületét. E kor hatása és nyoma Bukarestben megkopik, mintha itt húzták volna meg a határt a Monarchia építészeti uniformisa, a román és az olasz architektúra között.

Minden város a szebbik arcát menti és őrzi. Nyomornegyedeitől, megalázó szégyenfoltjaitól szabadulni kíván. Bukarestnek is volt nyomornegyede; hiába keresem a néhai nagy piacok környékén. Mutatóba még maradt valami…

– Már ez sem az, ami volt – mondja kísérőm. – A nyomor „romantikája” is eltűnt. A kiskocsmák, a prostituáltak, a kerítőnők. Itt éjszaka is nappal volt, a „török fedeles” házakban.

A néhai bojárpaloták bámulatosak. A bejáratok, a lépcsők, a teraszok oszlopsoros kiképzése maradandó, nemes szépség. Ízlés, mértéktartás; kívül olaszos, belül franciás elrendezés.

Keresem a sztálini korszak monumentális épülettömbjeit. Egyáltalán nem, vagy csak elvétve, ha látni őket.

– Nincsenek – mondja kísérőm.

– Szebbeket építettek?

– Kihagytuk ezt a kort, „szerencsére” nem volt rá pénz.

Annál többet építenek most. Sokat és szépet. A bojárpaloták mértéktartó, nemes ízlése itt folytatódik. A hatalmas lakóházak sík falfelületeit, ahol csak lehet, megtörik, ékesítik, színesítik. Ahol lehet, kibontják és keresik a harmóniát. Építészetre fogékony nép.

Az európai nagyvárosok uniformist öltenek, az új lakótelepek mindenütt egyformák. Úgy érzem, Bukarest kivétel lesz. Ez a város önmaga arcát keresi, önmagára kíván hasonlítani.

Ez látszólag építészeti törekvés, de többről van szó. A romániai viszonyok, a sajátos nemzeti létfeltételek hangsúlyozása domináló motívum.

Demostene Botezzel, a Viata Romaneasca irodalmi lap főszerkesztőjével beszélgetek.

– A csehszlovákiai Írószövetség közös irodalmi lap kiadását szorgalmazza…

– Hallottam – egészíti ki.

– Az irodalmi integráció a népek közeledését is munkálná – magyarázom.

– Elhamarkodott lépés lenne – mondja. – Jelenleg a nemzeti irodalmak fejlesztésén van a hangsúly. Ezt kell szorgalmaznunk. A román irodalom ügyeit elsősorban itthon kell tisztáznunk.

Eddig jutunk. Már csak ismételjük, variáljuk az előbb mondottakat. Jó lenne türelmesen megkeresni az eltérő vélemények indítékait. Nincs rá idő.

A tengerhez utazunk. Meleget őrző kabátok alatt gubbasztunk. Fázós októberi reggel ügyeli a bujkáló meleg nyomát. Szerelvényünk most tolat az indító vágányra. Folyton csak erre a szóra gondolok: tenger. Gyermeki örömmé lágyul bennem a feszültség. Mondom, ismétlem magamban, nem is tudom hányszor: tenger. Szeretném, ha kirándulónak néznének. Senki sem ügyel ránk. Fázós sirályok vagyunk. Nem is lehet kétszer egymás után egyformán kiejteni: tenger! Mondjuk románul, angolul, németül, lengyelül és végül szlovákul: More. Útitársam játszik a szavakkal: la mer – l’amour: tenger – szerelem. Szóhangzások érdekes egyezése. Tenger, szerelem. Nekem most minden szó a tengert jelenti.

Tenger. Robog a vonat. Piros arcú moldvai legényekkel utazunk. Vígak, bőbeszédűek. Mindenkinek újságolják, hogy már kiforrott Moldvában az idei bor. Hívnak, tartsunk velük borkóstolóba.

A tenger nagyobb csábító. Feszültség nő bennem, erősödik, mint a tengeri dagály. Figyelném a beszéd zsongását; egyre messzebbről hullanak a szavak. Akárhová kötjük a szót, eltörik a beszéd, s másfelé fordul. Útitársam Švejket ébresztgeti, odaülteti közénk harmadiknak, mesélne, hadd teljék az idő:

„… én tökéletesen értem a lajtnant urat – felelte Švejk. – A lajtnant úr pontosan úgy beszél, mint a Pokorný bádogos Budějovicében. Ettől, ha az emberek megkérdezték, hogy »Fürdött már az idén a Malšéban?« azt felelte: »Nem fürödtem, de viszont az idén sok lesz a szilva.« Vagy ha azt kérdezték: »Evett már az idén vargányát?« Ő azt felelte: »Nem ettem, de az új marokkói szultán állítólag nagyon rendes ember.«”

– És mit mondott Švejk a tengerről? – kérdem szórakozottan.

– Szárazföldi ember volt – válaszolja útitársam. – Nem ismerte. Jó is, hogy nem ismerte, a tengerészek szűkszavú emberek. A cseh irodalom szerencséje, hogy a „derék katonákat” nem matróznak sorozták.

Ismét csak kettesben vagyunk. Švejk már nincs köztünk. Jókedve elhamvadt. Meg aztán ő igazán csak Prágában van otthon, s ott érzi jól magát.

A vonat robog. Mégis úgy érzem, egy helyben állunk, és a tenger közelít felénk. Falvak, tengeritáblák, teraszos szőlőtelepítések vonulnak visszafelé. Enyhe szél fúj a tenger felől, fáradtan mozdulnak a levelek. Föld felé hajolva gyászolják a nyarat, a meleget, a napsütést, a tenger felé mutató szivárványhidakat.

Egyedül van a tenger. Elhagyta a nyár, elhagyták az emberek. Csak a szél őrzi és a partjára húzott hatalmas épületek. Sorra járjuk Mamaiát, Konstancát, Eforiét, mindenütt csend. A rózsabokrok alá bújt mesevillák zárt szemekkel nézik a tengert; a csupa üveg „hizlaldák” messzire, a széles, nagy vízre figyelnek. Semmit sem látnak. Vagy ki tudja? Hatalmas, mozdulatlan festmény a tenger, csupán a szélein fodrozódik békétlenül. A keret mindig ugyanaz és mindig más; örök mozgó hullámtarajok. Mamaiában csillogó föveny nyeli a nagy víz csendes haragvását. Eforiéban emelkedő partra csap. Konstancában a kikötő gátjain törik szét büszkesége.

Most egyedül a tenger az úr. Hangja, zsongása mindent lefoglal, mindent betölt. A tenger előszöri látványa mindenkiben szétszaggatja a lélekre csavarodott bűnök, bánatok göncét. Olyan ez, mint a tragédia szülte megtisztulás ismételhetetlen élménye.

A víz széléig lépegetek. Bokán csapnak a hullámok. Megkóstolom a tengert. Most már elhiszem, hogy sós. Lábam nyoma ott maradt a homokon; az ég kékjébe vezető keskeny mezei út.

Két nap múltán visszavonatozunk Bukarestbe. Dél van, mire megérkezünk. Az éjszakai gyorssal Erdélybe utazunk. Rövidke fél napom van még a búcsúzásig. Hogy lesz a legmaradandóbb ez a néhány óra? A falumúzeumot látnia kell, tanácsolják. Útra kelünk. Bukarestnek nincs jelentős folyója. Tavak, ligetek ölelik körbe a várost. Erdő, liget őrzi a falumúzeum területét is; egyedülálló látvány. Románia minden jellegzetes tájegységének ide hozták egy tengerszemét. Parasztházak, földkunyhók, templomok Moldvából, Csíkból, Máramarosból, Olténiából, Dobrudzsából… Mintha csak a mezőre mentek volna, úgy maradt minden a konyhában, a kemence körül, a szobában. Még az ünneplő is ott lóg a szögön, káprázatos szőttesek és mozdulatlan bútorok társaságában. Udvarok, csűrök, szekerek várják a gazdát, s az asszonyt, hogy leakassza a sajtárt és fejni induljon.

A paraszti egyszerűség, a választékos ízlés nosztalgiát melegít bennem. Emlékeim visszafelé futnak: csodálkozom, lelkendezem, ennyi érték láttán. Milyen lehetett a házak hangulata sietős hajnalokon, fáradt estéken? Melyik padkán kezdődött a mesélés? Hol mondták a balladákat?

Egy földkunyhó láttán megáll a képek pergése; ez kitöröl belőlem minden emléket és romantikus lobogást. Ez a tákolmány a nyomor legalja, az emberi alázkodás mélypontja. Borzas szalmafedél földfalakat borít; a falak mentén vesszőből font fekhelyek durva pokróccal letakarva. Ez a berendezés; itt feküdtek, keltek és álmodtak. Nem, ezt nem! Itt nem lehetett álmodni. A lélek egy sarka alázkodott ugyan, de nagyobbik része gyűlölt embert, istent, napot, bölcsőt, keresztelőt és az igazságtalan élet minden óráját.

Vágytam látni az ősi erdélyi fatemplomokat. Itt vannak; akár a betlehemes kistemplom nagyított másai. Falusi ács keze faraghatta az oltárt, állíthatta a falakat. Élő enyészet. A padlódeszkák széle megkopott, inas, csontos térdek foszlatták szálait. Hívek serege énekelt, imádkozott, görnyedt és alkudozott a halállal. Mindnyájan a mennyek országába vágytak, de itt csak alázkodni lehetett, görnyedve remélni és térdepelve meghalni. Az erősödő szürkületben olyannak tűnik a kis templom, mint egy alaktalan koporsó a szomorkodó hívek seregében.

Várom, hogy estebédre konduljon a harang. Semmi sem mozdul. Néma tárgyak várakozó világa ez. Nézik az idő múlását és várják haza gazdáikat, akik sohasem érnek ide. Csak kíváncsi nézők nyitogatják a kapukat, akik látni, ámulni szeretnek, de itt maradni nem akar egyikük sem.

Minden múzeum látomásra késztet. Itt is szeretném megidézni a néhai lakókat. Ülnének a házak elé és hajolnának össze, ünnepséget készíteni, méltót, tisztát, fehér ingeset. Táncolnának kivilágos-kivirradtig, és húznák, énekelnék mindenki nótáját egyformán, hogy fájdalmában ne kelljen halálba mennie senkinek.

Sötétség húzódott a földre. A parki sétányokon kigyulladnak a lámpák, hogy világítsanak a városba igyekvők lába elé. Még egy pillantás a tiszta homlokú új házakra, a Calea Victoriei fényeire, és elfordul a világ.

Másnap Marosvásárhely fogad. A közös román-magyar orvosi egyetem előtt kezdjük a szemlét. Alattunk a város, a folyó, a csodálatosan szép főtér. Egy órát a magyar színművészeti főiskola igazgatójával, Szabó Lajossal töltünk. Megbámuljuk az iskola korszerű stúdiószínházát, s szót váltunk a negyvenkét hallgató egyik tanulócsoportjával. Majd a Teleki Téka, a Bolyai Múzeum, s az Igaz Szó szerkesztősége következik.

Nagy Imre festőművész képeiről magamba szívom a csíki tájat, a székelység markáns vonású alakjait. Képein színekbe öltözik a mese, a ballada, a hegyek és az emberek, a paraszti élet számtalan mozzanata. Rangos művészet, Európába szóló bizonyítvány. Restellem magam, hogy csak itt ismerkedem meg vele.

Délután Segesvár. A negyvennyolcas szabadságharc véres csatatere. Petőfi életének utolsó óráit jelző táblák; Petőfi-emlékmúzeum, a tömegsírok emlékműve, a völgykatlan szorongató látványa.

E nagy, szomorú temető után másnap Kolozsvár; a város gyönyörű panorámája. Az utcák, a terek, majd minden ház emlékeztető, múltat őrző. Most látom és érzem Erdély gazdagságát. Este a magyar színház előadása; a közönség népviseletben tarkálló színfoltjai, Kovács György, a kiváló színművész játéka. Futó beszélgetések román és magyar írókkal az Utunk, majd a Korunk szerkesztőségében.

Nyúlfarknyi időre felkapaszkodunk a magyar művészcsalád, a Szervátiuszok otthonába. Házuk lakóház és műterem egyszerre. Úgy érzem, hogy ez a ház azért építtetett, hogy bizonyítsa a népi valóság és egy magasrendű intellektuális szemlélet folyamatosságának lehetőségét. Itt minden művészetet lehel; az apa egyszerű, fába faragott népi hőseit az ifjabb Szervátiusz igéző absztraktsága folytatja.

S mintha mindezt kevesellené a természet, a fiatal feleség fal nagyságú gobelinképe kedves hátteret von a komor arcok mögé.

Mennyi tehetség! Mennyi erő! Mennyi nagyszerű ember, akiket csak egy kicsit is megismerhettem.

Hitük, reményeik és emberszeretetük bocsát utamra.

Nagy költő mondja: „Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből a bizonyos magasságban elkövetkező szétpattanásig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át, úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg. Annál több tapasztalatot kapunk, s ennek zavaros anyagából annál több okulást rostálhatunk ki; annál tartalmasabb beszámolót adhatunk, ha egyszer erre kerül a sor. Szegénysorból kiindulni – ez a legszédítőbb világ körüli tanulmányút.”

Igen, ebben a világ körüli tanulmányútban kellene magunkat gyakorolni.

Ennek az utazásnak a történetét jó lenne a végén kezdeni: megfordítani az útirányt, felcserélni az útba ejtett városok, a folyók, a szárazföld és a tenger sorrendjét. Így szebb lenne. A tengertől hazafelé hátrálni: hegyek homlokán lépkedni visszafelé, óriás karokkal egybeölelni eget-földet a tenger szépségével és csendjével.

Jugoszláviától csak így lehet búcsúzni: óriás öleléssel. Ez méltó a tájhoz és az emberekhez: a mindent egybeölelés.

Jó lenne visszafelé sorolni az emlékeket, félredobni a napok rendjét, a hónapok és az évek szigorú egymásutánját. Felrúgni idő és tér százféle kötelékét, úgy szólni, mint a picarók, országok és világ nagy csavargói. Dalolva keseregni, füttyentgetni a hegyek tetején, bekiáltani a völgyekbe, kocsmák zajába szövődve fittyet hányni császárra, királyra, égi és földi hatalmasságok mindegyikére.

Naiv elképzelés! Hol van a nagy csavargások kora? A tarisznyával útra kelő „három szegény szabólegény” mesévé kövesedett. A világjárás manapság előkészületekkel jár, hosszan tartó, nyűgös előkészületekkel. Nem lehet átugrani semmit: a földi utazás megszámlálhatatlan hivatalnoka rendet követel. Sorba kell állni az űrlapokért, sort kell állni a kitöltött kérvénnyel, sort kell állni okmánybélyegért, valutáért, gyorsfőzőért, turistaágyért, konzervekért és a külországban „értékesíthető” hiánycikkekért.

A világjárás nemcsak elhatározás, hanem szerencse, jövedelem, nemegyszer ismeretség dolga is. Az „elintézés” olykor hosszan tartóbb, mint maga az utazás: idegesítő, időfaló lótás-futás. Az utazás adminisztrációja megfoghatatlan. Mire haragos indulattal sorba venném a hivatalnokfejeket s a pecséteket osztogató intézményeket, passzust nyomnak a kezembe: Mehet! Ez az első fejezet: a hivatali intézendők s a velük járó „adminisztratív” izgalmak. Aztán a második következik: az országút, vasút vagy a repülőút, kinek mire futja, ki hogyan választ, s kinek milyen a szerencséje. Az utazás adminisztrációja láthatatlan: alattomosan jelen van, mint a jéghegyek víz alatti része.

Az országúton is sorba kell állni: percnek, napnak, időnek, térnek rendje, vonala, szigora van. Hol van a nagy csavargások kora? Aki kilép a sorból, veszélyt vállal.

Hol van a nyílt szabadszájúság: tiltások és következmények nélküli hetvenkedés? Besorakozunk és várunk. Minden nyugalmasnak mondott pillanat ideges remegést takar. Dohányzunk, szájunk szélét rágjuk, az óralapot falja szemünk. Tehetetlenségünkben ordítanánk is. Kire? Miért? Feszültség halmozódik bennünk. Előre szeretnénk számolni, máshol lenni, mint ahol vagyunk. Ezernyi tiltás: útkereszteződések, terelőutak, jelzőlámpák… Százféle meggondolás: szabad, nem szabad… S mintha visszafelé forogna a percmutató, megnő a számlap… Megrándul, előremozdul a „menetoszlop”. Az utazás, a világjárás adója mindez. Előre megyünk, idegen tájak változnak és tűnnek elénk. Örülnünk, vigadnunk illenék a szabad idegenségben, de a számtalan tiltás fékezi kedvünket, fékezi, megállítja bennünk az időt… Kedves, ölelgető idegenség Jugoszlávia, mégsem tudok teljesen felengedni, koloncként valami megmagyarázhatatlan bűntudat kísér, akárhová is mozdulok.

Másfél éve sincs, hogy véletlenül közénk került egy jugoszláviai újságíró. Tizenöt év múltán ő volt az első ember, aki irodalmunk háza tájára vetődött onnan délről. Szívesek és udvariasak voltunk hozzá. Kérdeztük, faggattuk, mondja, beszélje életüket…

Mondta. Mi ültünk, és iskolás szájtátisággal hallgattuk. Néztük, hallgattuk, megbámultuk. Voltaire Candide-ja vagy Vadembere vághatott a mienkhez hasonló képet.

Képtelenség, ez is képtelenség. Alig félnapi járóföldről betoppan egy ember, és megcsodáljuk. Képtelenség a kíváncsiságunk, képtelenség az idegent övező ámuló szemű csodálkozás is.

Az idegen sokat beszélt. Mi, a vendéglátók szemérmesen mosolyogtunk és hallgattunk. Nem helyeseltünk, nem bólogattunk, hallgattunk. Ha fukarul közbeszóltunk, csak arra volt jó, hogy az idegen amúgy is pergő beszéde felgyorsuljon.

Az éjszaka derekán szóvá is tette hallgatásunkat:

– Mindig ilyenek vagytok? – kérdezte.

Értetlenül néztünk rá.

– Félszegek – folytatta.

– Nem.

– Féltek tőlem?

– Nem.

– Bizalmatlanok vagytok?

– Nem.

Ügyetlenül magyarázkodtunk. Másra tereltük a szót, de folyton visszafordultunk udvarias hallgatásunkhoz, ahhoz, amit érthetően kerülgettünk: a múlthoz. Félszegek voltunk és esetlenek, amit előzékenységünkkel akartunk álcázni. A múltba vezető szavak útját egyszerűen átléptük.

Miért? Mit takargatunk? Mi az, ami miatt szégyenkezünk? Mit jelent természetellenes restelkedésünk? Tizenöt évvel ezelőtt talán nem is értettük, miről van szó, fiatalok voltunk, alig húszévesek. Igaznak hittük a sajtó és a politika Jugoszláviáról mondott rágalmait. Utólag kell rádöbbennünk a tévedésekre, a másokéra, és a magunk lelkesedésének naivságára. Ha szóba kerül, mosolyogva megkerülünk tíz évet, ha beszélünk is, arra gondolunk, amit nem mondunk ki. Az átugrott évekre, a „házon kívüli” emlékezetre. A hamar felejtésre…

Úgy kezdtünk Jugoszláviába járni, mintha semmi sem történt volna.

Nem mi csináltuk, mondjuk néhány év múltán. Többes számban próbálunk mentegetőzni… Ha mentegetőznénk! Egyszerűen szükségtelennek tartjuk, úgy járunk-kelünk, mintha mi sem történt volna. Turista módra, könnyedén, mosolyogva, nyárias lezserséggel autózunk hegyeken-völgyeken. A hangos, zajos múlt anonim lett. Volt, nincs. „Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána.”

Égi hatalmasság nem parancsol földieknek. Krisztus sincs, aki mondaná: menj el a te ellenségedhez, és kövesd meg őt. S hiába is mondaná. Országok és korszakok maguknak szabnak erkölcsöt. Tegnap is, ma is. Öreg rabbi okossága mondja: „… mert a reggel az reggel, az este az este”. Jó lenne már tudnunk nekünk is, hogy a napnak melyik szakát éljük? Hol tartunk népek és nemzetek egymáshoz való viszonyában? Az anonimitás helyett jó lenne már a bizonyosság. Felemelő lenne olyan történelmet írni végre, amiért holnap nem kell szégyenkeznünk: tetteinket nem kell „revideálnunk”, nem kell utólag felülvizsgálnunk, és másként magyaráznunk. Emberöltők görcseit oldaná, ha sem magunk, sem mások nevében nem kellene pirulnunk, miközben átlépünk egy országhatárt.

Jugoszláviába utazom. Reszketősen öreg az éjszaka, hűvös. A várakozás pillanataiban minden mozdulatlan: az állomás, a gőzölgő mozdonyok, a piros jelzőlámpák. Az emberek is mozdulatlanok. Párát lehelnek, száll a füst széles karimájú kalapjuk alól.

A messzeségből délibábot sző a képzelet. Előttem riogva rohan egy kép: fejjel lefelé lógó emberek… Alaktalanok. Alaktalanok a házak, az utcák, az autók, a fák, a hegyek is. Minden. Ismeretlen, alaktalan az ország is, ahova megyek.

Olykor a közel is messze van. Jugoszlávia alig félnapi vonatjárás, szomszédságnak is közeli. Másfél évtizedig mégis messze volt. Elérhetetlenül messze. Emlékek sem támadnak, s ha igen, azok is rosszak. Hazug a képzelgés is, vagy nevetni valóan naiv. Gyerekes.

Ködös hajnal. Bolond az, aki ilyenkor délibábra gondol.

Fél év alatt kétszer láttam az Adriát. Először télen, másodszor nyár derekán. Bejártam tucatnyi várost: vonatoztam, autóztam, hajóztam. Megfigyelhettem százféle emberarcot. Szabhattam útirányt, választhattam beszédtémát.

Naiv borjúcsodálkozás ez: egy soha nem látott országban eltűnik a dolgok és az élet természetessége. Mégis ezt regisztrálom első benyomásként: a vendégfogadás, a beszéd, az érvelés, az emberi magatartás érezhető másneműségét. Közvetlenségét és természetességét. Ez a légkör előbb visszafelé hat: kiábrándít önmagamból. Nevetségessé válik felületes tájékozottságom, semmissé teszi hebehurgya elképzeléseimet. Valami fokozatosan lekopik rólam, észrevétlenül, mintha port fújna rólam a szél.

Ez a légkör leegyszerűsíti a dolgokat önmagukra, önmaguk eredeti formájára. A szemlélődést és az ítészkedést itt a személyes névmások hangtalan monológjával kell kezdeni: én, te, ő, mi… És ismételni, hogy jól bevésődjenek a magán- és mássalhangzók. A szavak sorrendjén lehet változtatni, a jugoszláv élet alaprajza azonban így is ugyanaz marad: a társadalmi cselekvés, a gondolkodás, a politika itt a történelem és az ember természetrajzára épít. Alapul veszi azt, és igazodik hozzá.

Szabadka, határállomás. A vámvizsgálat rövid és nagyvonalú. Előzékenyek a határőrtisztek is. Tekintetükben nem érezni a „gyanút”. Egy kicsit még bánt is, hogy külországban az utas ennyire jelentéktelen üggyé zsugorodott. Kezelése adminisztratív ügy. Utazó, élő áru, aki, ha kérdezik, válaszol, s ha szükség van rá, papírjait is meg tudja mutatni.

A határon túl nem változik a táj. Tanyák, fukarul telepített kisvárosok, dombok hátára fésült szőlők s akácok nyújtóznak dél felé. Ősz van, november vége, sárgára érett a föld színe. Tengeritáblák, keskeny szeletek és ormótlan darabok; kórórakások, vágatlan földek egymás mellett és egymás után végeláthatatlanul. Itt-ott már barázdát hasított az eke, az őszi vetés zöldjét inkább képzelem, mint látom. Két szín uralja a nagy mezőséget: a sárga, az érett növény cipósárgája és a föld feketéje. Bácska fekete földje a megszelt kenyeret idézi: mesebeli jó föld, jó kenyér, ígéret földje. A vonat zakatolása erős, mégis a tengeritenger mozduló, verődő leveleinek zörgését hallom inkább.

Bácska: kenyérszagú föld.

Szabadka után mihamar megtelik az addig félüres vonat. Nyelvzavar. A folyosón és a kupékban szünet nélküli zsongás. Magyar, szerb, horvát, német és még ki tudja, hányféle nyelvkincse keveredik egybe. Szemnek, fülnek rögtön feltűnik a különbség: szenvedélyesebben utazó nép ez a mienknél. Beszédesebb, hangosabb, izgágább. Nem hajolnak közel egymáshoz, messziről mondják a szót. Barátok, családtagok szólongatják egymást a kocsi különböző részeiből. Ember ember hátán, lélegzet-elállító zsúfoltság, szavak fogózása és kínlódása… Balra tőlem szabadkai magyar színész, szemben egy német mérnök szorong, a másik szomszédom szerb szépség, aki filmújdonságok iránt érdeklődik lankadatlan szenvedéllyel… Újkori Noé bárkája ez a vonat, a civilizáció bosszúja. A hazaiak számára ruhát tépő mérgelődés az ilyen utazás, hétköznap. Nekem nagyszerű belépő egy országba: vonzó, ingerlő sokszínűség.

Táj és ember. E két szóba fogható a benyomások lényege. Ezzel kezdődött, ez kísért végig az országon, ez maradt meg bennem a legmélyebben. Sehol, egyetlen országban sem éreztem ennyire táj és ember együvé tartozását, egymásrautaltságát, természet- és emberarc hasonlóságát, mint itt.

A mi családunkban, közeli és távoli rokonságunkban nagyapámmal kezdődött a történelem. Az öröklődő emlékezet szerint először ő „volt el” otthonról, először ő „járta meg a világot”, háborúban, katonaként. Nagyapám hozta országok és városok hírét, katonatörténeteit telente ismételte hirtelen haláláig. Komák, sógorok, ivópajtások hallgatták egy életen át: hallgatták, majd ők is mondták, és meghaltak. Pipáikat, boroshordóikat megette a szú; csontjaik fölött kihűlt már a föld. Elmúltak. Csak az emlékezetüket örököltük, a katonahistóriákat: katonatörténelmet és katonaföldrajzot. Bosznia-Hercegovinát, Galíciát, a Piavét, Ferenc Ferdinándot, a császári famíliát sirató szomorúságot, Szarajevót…

Az emlékezet öröklődik. Apám is katona volt, ő is bakaruhában tanulta a világföldrajzot. Erdély, Délvidék, Ukrajna, Kolomea, a Don, a Maros, Kolozsvár, Újvidék, Voronyezs – és visszafelé. Apám emlékezetét is örököltem, ismerem történeteit, még a tábori lapok számait is tudom harminckilencből, negyvenkettőből.

Hány elődöm emlékezete vésődött belém? Grófok ivadékai pontosan ismerik őseik életrajzát. Nemzedékekre visszamenően el tudták sorolni a családfa szerteágazásait. Hadvezéreket, államférfiakat, nemzet- és vagyongyarapítókat sorolt fel egy-egy családi krónika. Udvari festő jött a házhoz, gyerekarcokat, menyasszonyokat, várurakat, büszke nagyasszonyokat örökített vásznára. Még a mindenkori udvari bolond képe is a falra került. A családfa büszkeség volt. Büszkeség és igazolás az utókor számára. A rangos családnak külön történelme volt, amelyet tudnia, ismernie kellett kicsinek és nagynak. Családtagnak és családhoz közelállónak. A béres jobban ismerte urának elődeit, mint saját őseit.

Rangos családfa, dicső múlt, büszkélkedő történelemtudat.

Milyen elődök emlékezete vésődött belém?

Galíciáról és Boszniáról úgy szóltunk évek hosszat, mint a kertek alji kaszálóról. Ferenc Ferdinánd és Horthy István kis híján a családi imakönyv utolsó lapjára került a „születtek” és „megholtak” jegyzékéhez. Katonaföldrajz, katonatörténelem. Az is a baka szemével, alulról nézve, alulról fölfelé, mint a piramisokra tekint az élő. Ezt is örököltem, e nézést, az alulról fölfelé nézést: piramisokra, rangos családfapiramisokra bámult apám, nagyapám, s valamennyi ősöm… Torzó emberi tartás: görbe nyakak, kancsal szemek, beszűkült agytekervények. Így születtek, így nemzettek utódokat, megdőlve, elferdülve, mint a vihar nyomta fák…

Így mondták tovább a bakatörténelmet is: nevetve, mosolyogva, elrévedezve. Részvéttelenül. A maguk féregsorsa köré gyámoltalan köröket rajzoltak, s a gondviselést kérték, őrizze meg életük. Magukra gondoltak ezerszer, másokra egyszer sem.

A bakatörténelem útvesztőiben vörös fonálként kígyózik az érzéketlenség, az utódokat megszégyenítő közöny. A tehetetlenség. Csaták, menetelések színhelye városok, folyók vagy mezőségek nevével szövődik eggyé. Embereket ritkán említ a bakatörténelem, s ha igen, feljebbvaló, őrmester vagy ellenség volt az. Rettegett vagy lenézett, megvetett ellenség: muszka, áruló román avagy vad szerb. Nagy emberi távolságokat őriz a bakatörténelem, azt adja tovább az emlékezet is. Kiszámíthatatlan emlékezet ez: egyszer halkan szól, máskor riadtan, olykor gyűlölködve, indulattól vakon ordít. Féregsorsok szenvedélyeibe vert gyökeret az emberi messzeség…

Hemingway, az egykori katona újrajárja háborús meneteléseinek színterét. Keresi az ismerős helyeket, emlékezik, és regényben vezekel. A folyón át a fák közé című regényének hőse halállal fizet a húsz évvel régebben történtek felidézéséért. Egy katonasors megdöbbentő beteljesülése ez.

Hány baka ősöm képes erre? Ki tud közülük visszamenni Galíciába, Kolomna alá vagy a Donhoz?

Apám mesélte Újvidékről: – Géppuskatűzzel fogadtak a szerbek, mikor bevonultunk a városba. A házak tetejéről és a tornyokból lőttek ránk. Másnap az iskola udvarán falhoz állítottak egy szerb tanító házaspárt. A sortűz után a férfi földre bukott. Feleségének még volt annyi ereje, hogy rogyadozva felálljon. Szembefordult a kivégző osztaggal, és fuldokolva kiáltotta: Még egyszer!

A baka nézte ezt. Ellenük sem, mellettük sem szólt. Legfeljebb megdöbbent, avagy maga is halálra rémült. Így ismerkedett egy más nyelvű néppel, így látta őket: a puskacső előtt is halálkonokan. A történetet hazahozta. Egyszer hősiességnek, máskor értelmetlenségnek nevezve a látottakat. A baka számára ezzel befejeződött egy hadjárat. Nem tudta, nem is értette a történtek okát és lényegét. Nem is kutatta. Más ember ügye, az ő dolguk, gondolta és mondta. A baka csak eddig érte fel ésszel a történelmet, a látványosság és a maga féregsorsa határáig.

A bakaemlékezet mesélgetéssé, szelíd históriákká enyhíti a valamikori tragédiákat.

Hányan tették vele együtt ugyanezt? Történetek, cifra históriák visszhangzanak, fellobban a szó, és elhal. Újramondják érzéketlenül, felelőtlenül, szégyentelenül. Legfeljebb sajnálkoznak. Az oktalan emberirtásból családi mendemonda lesz, öregember dicsekvő mesélgetése.

Az emlékezet öröklődik. Vesztes seregek közkatonái nem járnak vissza a csaták színhelyére. Parancsba nem adja senki, kíváncsiság nem fűti őket. Szégyenérzetük nincs. Vesztes, háborút vesztett bakák emlékezetét örököltem. Emlékezetük enyém lett. S ez minden.

Ismételni fogom a sorsukat?

Szégyelljem a bakatörténelmet? Vezekeljek? Mi ez? Nevetséges mea culpa? Avagy romantikus érzékenység?

Az élet hány rétegén kell áttörnöm, hogy megszabaduljak a bakatörténelem érzéketlenségétől, hogy nemzedékek tehetetlen szégyentelensége bűntudattá alakuljon bennem? Őseim emlékeiből, idegszálaiból egy piramis nagyságú emberarcot kell összeraknom, mely én leszek, te leszel, ők lesznek, aki nem örököl bakaemlékezetet, akinek másképp jár az esze, aki nem ismeri a szégyenkezést, ha átlép egy országhatárt, és megáll egy város kapuja előtt.

Bakaemlékezet és bűntudat kísért bennem.

Valaki azt kérdezte tőlem a múltkor: mit tesznek, ha alkalomadtán összekerülnek a más-más országban élő magyarok? Válasz helyett csak a vállamat vonogattam. Ismerősöm konokul ismételte a kérdést: mit tesznek?

– Beszélgetnek, úgy, mint más ember; beszélgetnek.

– Miről?

– Vizek állásáról, égről, földről, szerelemről, világ végéről és önmagukról – mondtam mosolyogva. – Leülünk, összehajolunk, és mondjuk…

– Érdekes – mondta értetlenül.

Gyerek szájába való naiv kérdések. Idétlenek és bántóak. Vártam, mikor kérdez tovább: miért hajolnak össze? Vagy: mit mondanak önmagukról? Másra tereltük a szót, s olykor zavartan összemosolyogtunk, mintha kárpótolni kívánnánk egymást valamiért.

Igen, vannak zavart keltő kérdések. Zavarkeltőek, de nem alaptalanok. Különböző országokban élő magyarok: földrajzi és történelmi csodabogarak. Közép-európai specialitás. Ellentétek és államközi feszültségek okai. Egyszer lebecsült, máskor túlértékelt tényezők. Politika, bizalom és bizalmatlanság próbakövei. Kerülgetett forró kása, és kínálkozó nagy lehetőségek. Tisztázatlan ellentmondások hordozói vagyunk, ellentmondásoké, amelyek átszövik beszélgetéseinket, találkozásainkat még akkor is, ha udvariasak és előzékenyek vagyunk egymáshoz.

Újvidék: in medias res. Belecseppentem egy városba, egy sokszínű közösség kellős közepébe. Először látott emberek fogadtak az állomáson, mégis úgy éreztem, hogy közvetlenségük egy régen megkezdett beszélgetés folytatását provokálja.

Az első találkozás őszintesége felért egy századikéval: beszéltünk különösebb összefüggés nélkül, bevezető nélkül, rendszertelenül. Mohón fogtuk a szavakat, mintha attól féltünk volna, hogy a következő pillanatban megmozdul alattunk a föld. Nevek és bemutatás helyett monológra egyszerűsítem vég nélküli vitáinkat.

Az első beszélő költő: „A költészet a humánum ereje. Olyan magasrendű humánus magatartást kell kialakítani, amely közömbösíti az emberi összeférhetetlenséget, természetesen a nemzeti súrlódásokat is. A művészet sajátos eszközeivel hasson. A nemzeti különbség számomra nem probléma, nem érzem, és ha hallom, sem tulajdonítok neki jelentőséget. Engem jobban sért, ha azt mondják nekem: úr, mintha megbélyegzően lemagyaroznak.”

Szerkesztő: „A nemzeti kérdésnek nem a múltját, hanem a jelenét kell nézni. A múltját képtelenség tisztázni.

A kis irodalmak képtelenek kitörni, mert a jelenleg formálódó nagy népek agyonnyomják a kicsinyeket.

Az írás nem szolgálat, ezzel csak áltatjuk magunkat. Egyértelműen az irodalmi apostolkodás ellen vagyok. Ez illúzió.”

Másik szerkesztő: „Tisztázni kell politika és hatalom, politika és irodalom viszonyát. A dolgokat külön kell egymástól választani ebben az esetben is.

Magyarságunk nem ok arra, hogy egymás nyakába boruljunk. Ez mit sem ér. Helytelennek tartanám, ha most szövetkeznénk, és elkezdenénk írni egymásnak megrendelésre. Inkább próbáljunk rezonálni egymás dolgaira.”

Író: „Két lehetőség között választhatunk. Bezárkózni vagy felszívódni. Az asszimilálódás folyamatának siettetését kell megakadályozni. Helyzetünk a haladás és a maradiság paradoxonja.”

Nyers körvonalaiban ez volt az ismerkedő beszélgetések témaköre. Ezzel kezdtük, s alapjában folytattuk is. Az ország akármelyik sarkába mozdultunk, nemzetiségi életünk gondja-baja kísért. Regionalizmus és egyetemesség, racionalizmus és romantika, olyan ellentétek, amelyeket a jugoszláv élet valósága magában hord, de egyben sietteti is megoldásukat.

Kezdetben volt a háború, a tragédiák kora. Befejezése után sem foghatta rozsda a puskákat, fonákjára fordult a világ. Még annyi idő sem telt el, hogy a rögtönzött fakereszteket márványtáblával cserélhették volna fel a hősök és áldozatok sírján, új rém született: a bizalmatlanság kora. Emberek, szerettelek benneteket, legyetek éberek! Fučik szállóigévé vált búcsúmondatához már folytatásként írhatnánk: Emberek, legyetek bizalmatlanok! Népek, ne higgyetek egymásnak! A megtisztulás érzése és tudata helyett vádaskodások, vádbeszédek. Közösségek, népek, nemzetek perbe fogása.

„Új” műfaj született: a szónoklat. A tragédiaelőadások helyére az ünnep, az ünnepélyesség nyomult. Az ünneplő-lelkendező egybegyűltekhez pedig szólni illik, szépen, választékosan, korhoz és eszméhez illő méltósággal. Pódium került a lábunk alá, és mondtuk: Emberek… Emberek… A szónoklatokból észrevétlen monológ lett. Ismétlődő monológ. Öröklődve ismétlődött a színpadkép, a kulisszák is: pódium, bársonnyal letakart asztal, előtte szónoki pulpitus…

A monológ kora illúziókat keltett, a nagyság és a végtelenség illúzióit. Tér, idő, hatalom és kicsinység külön értelme egybefolyt. Aztán véget ért az egyszemélyes előadások sora. Józanodtunk, önmagunkra eszméltünk, rádöbbentünk helyzetünkre: mikrovilág vagyunk.

A mindennapok kényszere azt mondja: a ma és még inkább a jövő a fontos. Elhiszem. De amint ezt kimondom, a múltra gondolok. Tudom, hogy az egyetemes, az általános emberi problémákra kell ügyelnem elsősorban. Mégis: visszafelé hangzik bennem az idő. A világ színpadán milliók sorstragédiája elevenedik meg újra és újra. A látottak lehangolnak, megdöbbentenek, felháborítanak. Mégsem elégítenek ki teljesen. A hallottakhoz és olvasottakhoz valamit hozzá kell tennem: a magam sorsát, elődeim sorsát. Csak így érzem a tragédiák kiváltotta teljes megtisztulást. El kell mondanunk magunkat; számomra enélkül nem teljes az egyetemesség. A füvek alázata helyett a füvek lázadásának kényszere éget.

Nem véletlen, hogy a szomszédos kis irodalmak manapság sokat hivatkoznak a történelemre: „nemzetieskednek”, mondják gúnyosan. Alapjában ez is lázadás; a fejlődés fedezetének keresése. Leszámolás, kiegyenlítődés; a mikrovilág diagnózisa és az egyetemesség akarása. A szellemi mozgás iránya: a nemzeti romantikától a racionalista életszemlélet felé. Ezt a kettősséget minden kis irodalom, minden mikrovilág magában hordja, a csehszlovákiai magyar irodalom is. Fábry Zoltán életműve szinte egyedülállóan példázza a mi kicsiny világunk és az egyetemesség összekapcsolásának lehetőségét és realitását.

A magam nemzedéke megélt egy forradalommal felérő változást. Nézte, látta a történteket. „Tanulta” a forradalmat. Gyakran foglalkoztat a kérdés: van-e bennünk elég lázadó erő. A hamis illúziók, a kicsinység burkai ellen lázadó erő. Valósággá, nemzedékünket jellemző vonássá válik-e a lázadás?

A kis irodalmak szükségszerűen rokonulnak. A fejlődés, a lét hasonló problémái közelítik őket. A jugoszláviai magyar irodalom helyzete sok tekintetben hasonló a mienkhez! Hasonló, de nem azonos. Mi okozza az eltéréseket? Mi legyen a sorsuk és szerepük a kis irodalmaknak? Melyek azok a determinánsok, amelyek meghatározzák a nemzetiségi kultúrák létét és fejlődését? Az államalakulat, valamint a nemzetiségi élet belső struktúrája milyen hatással van a gondolkodásra, a mikrovilág szellemi mozgására?

Még féltucatnyi kérdést írhatnék ide a mikro- és makrovilág viszonyáról. De most nem is ez a fontos, hanem a párbeszéd, a konfrontálás lehetőségének és szükségességének a hangsúlyozása. Monológok helyett dialógusokat kíván a kor. S a párbeszéd fontos tartozéka: változtassuk a kulisszákat. A történelmiekkel együtt a tájat, az emberi környezetet. A szükséges felismerések és tanulságok csak így kristályosodhatnak.

A jugoszláviai magyar irodalmat csak szórványosan, nagy vonalaiban látom. Ismereteim, enyhén szólva, hiányosak. Így csak élményekre, benyomásokra szorítkozhatom. A kölcsönös ismerkedés első foka ez: az idegen világ valóságának visszhangja bennem, egy más valóság tapasztalása.

Újvidékről délnek megyünk. Útitársam Ács Károly költő. Az útirány: Belgrád, Szarajevo, Dubrovnik (Raguza) és a tenger… Átlóként fogjuk át az országot. Ha kerülgetjük is a hegyeket, „tenger iránt” haladunk, hogy minél előbb vizet érjünk.

Az idegen városnevek izgalomba hoznak: az ismeretlenségnek visszhangja kél bennem. Szarajevo: előbb csak a szótagok egymáshoz tapadását érzem, együtthangzásukat. Aztán mesévé válnak a betűk, majd tankönyv lapjaira szorulnak… Szarajevo: egy pillanatra a tizennégyes merénylet képe villan elém, aztán katonanóta szövegébe illeszkedik… Gavrilo Princip, a Miljačka folyó hídja, a Fiatal Bosznia mozgalom… Nevek, arcok, évszámok, uralkodók, csaták, hadiutak, békekötések… És kezdődhet minden elölről: régi haragvások, új ellentétek, hadüzenetek. Összefolyik az idő: évtizedek, századok, fél évezred. Évszámok zuhataga, s mind, mind csatát, harcot, üldözést, bujdoklást, bosszúállást, leszámolást jelez.

A cseh föld félezernyi főúri kastélyt őriz, kultúrát, békét. Olasz és német mesterek művészetét. A Balkán: hadiutak szövevénye. Világhódító tervek első hulláma itt sepert végig: seregek vonultak ide, hogy védjék Európát. A védekezés, a harc, az ellenállás emberi tulajdonsággá vált. Az igazság akarása öröklődő szenvedély lett.

Idegenben más a dolgok akusztikája. A hegyek, városok akusztikája is más. Saját gondolataim, mondataim, szavaim akusztikája is más.

A Duna partján autózunk. Jó lenne a természetbe kapaszkodni, felejteni a komolykodást. Váltani kellene a hangulat komorságán…

– Ez a péterváradi erőd…

– Ez Karlóca – figyelmeztet ismételten útitársam. Az emlékezet zavartan visszalapoz. Igen, a török hódoltság utolsó évei, Savoyai Jenő csatanyerése 1697-ben Zentánál, aztán angol közvetítéssel 1699-ben létrejön a karlócai béke. Véget ért egy korszak, a Temesköztől eltekintve Magyarország felszabadult a török uralma alól.

Terhes történelem ez. Terhes és zavaró az emlékezés is. A Fruska Gora meredekeire kapaszkodunk. Ez már nyugtatóbb táj. Hallgatok. Szinte félek kérdezni, mert attól tartok, hogy csatát őrző emlékműre kell figyelnem. A mai táj arcát kívánom érzékelni, az erdőt, az útkanyarokat, a völgyek szőlőrengetegét. Ízlelni a Fruska Gora borát, kissé megszédülni. Gondtalanul szórni a szavakat, hogy hozzámelegedhessek az emberekhez. Restellek erről szólni, de csak ezt akarom, az emberekhez melegedni, nem is annyira gondjaikhoz vagy hangulataikhoz, hanem szenvedélyeikhez. Élénk mozdulataik s hangos szóváltásaik hajszálgyökereihez.

Az emlékezés rideg és fárasztó. Elég egy rövid mondat, és máris századokat lépünk visszafelé. Az időnek itt mélysége van, rétegeződik, mint a föld. Egy pillanat évszázadokat képes felidézni, egy pillanat száz évet egyenlít. Rácsapunk az évszámokra, aztán visszakapjuk kezünket, az akkordok összhangját keresem magamban. A századok és a jelen pillanat összefüggéseit.

A Fruska Gora legtetejéről leszaladunk a Szerémség síkjára. Ez is nyugtató. Gazdag fekete föld. Az út két szélén jegenyék sora. Azon túl falvak, hosszú parasztporták egymásutánja. Autóból nézve keveset mond mindez: legfeljebb a falak élénk színeiből, a kerítések hosszából és magasságából lehet következtetni a paraszti nyíltságra avagy zárkózottságra. Országok és tájak szerint változik a paraszti lét külső öltözéke: árulkodva múltról, nemzeti-faji mentalitásról és pszichéről.

Morva- és Csehország falvaiban, nyilván német hatásra, a paraszti porta elülső részét is fal takarja. L alakúra építik a házakat, vagy ha erre nem futja, nagy kapuval zárkóznak el a világ szeme elől. Szigorú rend: a kíváncsi szem csak akkor pillanthat az udvarra, ha szekér jön, megy, vagy ha nagy ritkán vendégségbe kap meghívást. Csábító rend és kiábrándító ridegség. Egyre gyakrabban panaszkodunk az Európa-szerte uniformizált városnegyedekre. Hasonlítanak egymáshoz a városok – mondjuk. Lassan a falvak is hasonlítanak. A falvak urbanizálódása megállíthatatlan. Elég Prágából Belgrádba utazni, hogy érzékeljük a ruhát és alakot váltó falvak városiasodását. S ez az urbanizálódás a néhai parasztudvarok egyre zártabbá válása felé halad. Nyugat-Szlovákia bortermelő falvainak sok-sok új háza L alakú vagy az utcát és világot kirekesztő nagy kapus épület. Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk: német hatás. Igen, az eredete az. Azonban a civilizáció előbb utánzásra csábító divatot, s nemsokára íratlan törvényt csinál a hatásból. Hisz még Árvában, Szlovákia valamikor legnyomorultabb részében is egyre szaporodnak a féludvarnyi nagy kapuk. A falu nemcsak épül, nemcsak külsőt vált, nemcsak öregszik, hanem gondolkozik is. Begombolkozik tetőtől talpig, mint a hideg télbe lépő fázós öregemberek. Dél-Szlovákia magyarlakta falvai némileg frissítően hatnak nyílt udvaraikkal. Némelyik csehszlovákiai magyar falu már valóságos kisváros.

Újvidék előtt jobbra kanyarodtunk le a tükörsima aszfaltútról. Bácskai szlovák falvakat kerestünk. Majd húsz kilométert kanyarogtunk a mezei utak bokáig érő fekete porában, míg falut értünk, Kiszacsot. Úttalan gazdag falu, házai jómódról tanúskodnak. Színesek, tiszták, mintha mézeskalácsból rakták volna a múlt héten a falakat: romantikus idill. A Szerémség parasztházai már jobban hallják és érzik a várost. Világiasabbak. Kevésbé rikító a falak meszelése, nagyobbak az ablakok, s a kerítéseket csak olyan magasra húzzák, hogy vállig érjen. Az udvarról az útra, a szomszédba látni. Így folytathatnánk a sort. Északnyugatról délnek haladva; vagy kezdhetnénk Dalmáciával, Szlovéniával. Tarthatnánk irányt. Tehetnénk félkört, vagy akár teljes kört is írhatna az utazás. Hányféle mérték? Nyíltságnak és bezárkózottságnak hányféle formája? Hányféle rétegeződés? Falvak fakuló romantikája és növekvő idegensége: elidegenedése. Úgy látszik, Közép-Európában megtörik az országhatárok idegenítő szigorúsága. Igen. Az utazás maholnap a népvándorlás méreteit ölti, de ezzel együtt nő az ember-viaszsejtek falának vastagsága, és magassága.

A futó utazás csak külsőségeket láttat. A múlt, a táj, falvak és városok külső vakolatát.

A nyáron kétnapos autózás után a boszniai hegyekben ránk szakadt az este. Sátorverő hely után kutattunk. Meg-megálltunk, egyikünk dombnak fel, másikunk a lejtős oldalon kutatta az állattól és embertől védett helyet. Eredménytelenül. Autóztunk tovább. Az út felfelé kapaszkodott, meredek hegyoldalnak, hajmeresztő kanyarokkal közelítve az esti ég széléhez. Pillanatok alatt felhő gomolygott ránk. Sötét lett. Nyári ítéletidő. A boszniai hegyek kiismerhetetlen útkanyaraiban. Két autóban heten voltunk: hét ijedt szempár. Férfi útitársam egy nyugodt orvos. Mosolygunk egymásra, vigasztaljuk a többieket, de tudjuk, hogy ez csak képmutatás, öncsalás. Ijesztő, kilátástalan helyzet. Álmosan, s félve tovább kocsizunk. Váratlanul fény villan egy völgyoldalon. Reménykedve megállunk. A ház előtt öregasszony áll elénk. Hajlongunk előtte, és tízszer is mondjuk: Jó estét! Hosszas magyarázkodás után befogadnak éjszakára. Népes, nagy család, de hetünknek átengedik egyik szobájukat. Ez a legszebb és a legrangosabb. Lerakodunk, sietve harapunk valamit, és egy üveg pálinkával a háziak közé vegyülünk.

Mikor megérkeztünk, csak a vénasszony volt itthon meg egy gyereket altatgató menyecske. Alig telt el negyed óra, megtelt a ház. Megjött a gazda, igazhitű, mohamedán bosnyák. Fején gondosan csavart turbán. Szótlan ember; éppen csak köszönt, és apró szemeivel sorra vizsgált mindnyájunkat. Aztán megjött a három felnőtt fiú, kettő a feleségével. Az asszonyok ölében álmos gyerekek dülöngélnek; magamban számolom, s az apjukhoz vagy anyjukhoz hasonlítom őket. Méricskélem, ki kihez tartozik. Sokan vannak, nem tudok igazságot tenni, belezavarodom.

Bemutatkozunk. Az öreg előbb megnevezi fiait, menyeit, aztán unokáit. Hallgatom ezt a sok idegen hangzású nevet, de csak az öregét tudom elkapni, a többi összezavarodik előttem.

Ahmed Szpahics Ibro bosnyák paraszt. Elhallgat. Nem kérdez. Néz és vár. Eddig is megfigyelhettem: ő, a gazda szól először és utoljára. A család többi tagja szemvillanással kér engedélyt a szólásra. Csend. Mintha mesébe cseppentünk volna. Húsznál is többen ülünk a padlót borító színpompás szőnyegpokrócokon. Szék csak egy van a szobában, azon is pálinkásüveg várja sorsát. Törökülésben ülök, úgy, mint a háziak. Zsibbad a lábam, feszengek, változtatnék a helyzetemen, csak restellem, félek, hogy megszegem a ház szigorúnak vélt szokásait.

– Doktor – mondom orvos útitársam felé bökve. Egy pillanatra minden tekintet rávillan. A gazda alig észrevehetően meg is hajtja magát előtte. A „doktor” varázserővel hat. A vénasszony reumájára panaszkodik, a gazda legfiatalabb fia pedig szívbántalmaira. Mielőtt felnyílna a gyógyszeres láda, pálinkát kínál az orvos. A fiatal bosnyákok nem kéretik magukat, isznak. Az öreg elhárítja, lágy mozdulattal tiltakozik, mintha a sátán képét tolná arrébb. Lehet, hogy csak az idegenekkel szemben, de érzem a fegyelmezett mértéktartást. Aprócska poharakból iszunk: a jókedv is így kúszik közénk, apránként. Megszaporodnak a szavak, felenged a tartózkodás. A meny magával hívja az orvos feleségét; utólag tudom meg a rövid párbeszéd tartalmát. Tanácsot kért a fiatalasszony; négy gyereke van, most várja az ötödiket. A férje tengerész. Egy évben kétszer jön szabadságra. Mióta férjhez ment, szoptat, vagy teherben van.

– Segítsen – ismételgeti a kérést. Az orvosfeleség meglepődve hallgatja. Legalább annyira tanácstalan, mint a bosnyák menyecske.

– Magának hány gyereke van? – faggatja a vendég asszonyt.

– Egy – válaszolja amaz mosolyogva.

– Segítsen, valami tablettákkal…

– Nincs; ilyen nincs.

– Maga hogy csinálja?

A kínos kérdezősködés tréfába fúl. Az orvosfeleség kedves-tehetetlenül vigasztalja:

– Több nem lesz…

– Félek.

– Ne aludjon a férjével.

A fiatalasszony hihetetlen csodálkozással nézi az idegent. Nem kérdez többet. Visszajön a nagy szobába, s az ajtófélfának támaszkodva hallgatja a beszélőket. Szomorú, nagyon szomorú, talán könnyes is a szeme.

A földön ülve pálinkázunk. Már a háziak italát isszuk. A hegyi emberek szögletes mozdulataival kínálnak: a visszautasítást sértésnek veszik. Iszogatva ismerkedünk tovább. A legidősebb fiú villanyszerelő, a második erdőőr, a harmadik gépésznek tanul. Itt laknak mind a völgyben. Innen járnak dolgozni ötven meg száz kilométerre. Három éve az apjuknak építettek házat, most mindegyik a magáéra gyűjt. Földről, termésről, állatok számáról már csak az öreg beszél. A fiatalok leválnak az ősi élet magváról: szemük és lelkük még őrzi a zord hegyi élet emlékeit; napot, eget, az évszakok váltását. Külön világukról nem szólnak még. Apjukkal nem vitáznak, ráhagyják. Szeretik, tisztelik, olykor köré sereglenek, de itthon már csak félemberek. Ez a tájat, létformát, szokásokat váltó generáció. Kétéltűek. Hazulról a világba, a világból hazajárók. Úgy, mint nálunk, úgy, mint mindenütt, ahol a paraszti élet ősi rendje felbomlott. Izgalmas élmény látni és érezni ezt itt a nagy hegyek között. Iskoláskönyvekbe illő példa: az idegen kíváncsiság ugyanazt tapasztalja Bosznia kellős közepén, mint a Bodrogközben, a Mátyusföldön, Gömörben vagy az Alföldön. Az emberek, a beszédtéma, a szókincs könnyen behelyettesíthetők. Behelyettesíthető a gyerekeit sokalló fiatalasszony, az öreg bosnyák paraszt, a fiai és a szemét meresztgető idegen is. Legfeljebb a nyelv különbözik, a múlt rétegeződése, a fakuló és újraszülető szokások, s a jelent tagadó vagy igenlő szenvedély hőfoka.

Sokáig azt hittem, hogy csak egy család, egy vérrokonság, egy táj az enyém. Egyre, az egyetlenegyre esküdtem. Az elsőre, mindenből az elsőre, a nekem legszebbre. Az egyetlen elsőhöz senki sem lehet hűtlen. Idegenben a dolgoknak visszhangjuk kél: naiv és mégis megdöbbentő felismerés. Az idegen világ akusztikája hasonlít az otthonihoz. Közép-Európa kis ország. S e kis országban vonalak húzódnak, az országhatárokon legfeljebb megreszket a kéz: párhuzamokat lehet húzni Prága és Belgrád között, Morvaország és Szlovénia között, a Csallóköz és a Szerémség között, tájak és emberek között. Hasonlít a falvak színe, a faluról szakadt első városi generációk romantikája, falunosztalgiája…

Hasonlít, de nem egyezik. Merőlegeseket is húzhatunk egymásra: a metszőpontokban feszültség izzik. Ezt lenne érdekes kitapintani, a feszültség okát és eredőit. A szenvedélyeket, amelyekből a szellem és a kultúra lesz. Hol tisztább az elhatározás megvalósulása?

Közép-Európa nagyvárosainak majd mindegyike történelmi mementó. Lehet, hogy a humanizmus és a civilizáció szuperfokán ezt írják majd az ősi városcímerekre: emlékezz a csatákra. Belgrád is mementó: többszörös figyelmeztető. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy e város – a valamikori Nándorfehérvár – falai alatt megsemmisült egy megszállott török császár világuralmi terve.

Egy isten az égben, egy uralkodó a földön – II. Mohamed vallotta ezt. Hitte és hirdette: hadsereggel, fegyverrel, álnoksággal és gyűlölettel. II. Mohamed nem lett a világ ura. Nándorfehérvár ura sem lehetett. Belebukott a világmegváltásba. A fanatikus uralkodó-hadvezérek szokványsorsa ez, belebuknak a világmegváltásba. Eddig a világ minden ilyen megváltója megbukott. Utólag hihetetlennek tűnik a letűnt korok fanatizmusa. Hihetetlen és nevetséges II. Mohamed figurája is: előtte és utána hányan keltek szent háborúra! Keresztesek, marsallbotosok, vörössapkások, fekete és zöld ruhás hadseregek. Jelkép, zászló, igazoló eszme mindig találtatott, akadt zászlótartó is… Sajnos csak utólag döbbenünk rá a fanatikus világmegváltók szörnyarcára.

Szóljanak a harangok! – így rendelhette el a pápa Hunyadi 1456-os győzelmének örömére a déli harangszót. Belgrádhoz közeledve abban reménykedtem, hogy ebben a városban szüntelenül szólnak a harangok. Csalódtam. A néhai vár falai között a temetők csendje reszket. Legfeljebb kíváncsi nézők cipőinek kopogása hallik, azon túl Belgrád lármája, s a harangszó csupán képzelt visszhang.

Csatákra csaták emléke kövesül: a valamikori vár most hadtörténeti múzeum. A jugoszláv partizánháború fegyvereit őrzik a várfalak közti térségek. Győzelemhez győzelmet, hősiességhez hősiességet írnak: Szóljanak a harangok!

Várak és folyók. Ezek Közép-Európa nagyvárosainak jelképei. Belgrád törökül Kalemegdán: csaták köve. A vár lábainál összefolyik a Duna és a Száva. Úgy, mint ahogy a dévényi vár alatt a Dunába vész a Morva folyó. A csaták kövét körbefogja a víz: őrzi, védi. Vigyázza az emléket. Várak és folyók, a történelem vízválasztói. Prágának, Budának, Bécsnek, Belgrádnak, Pozsonynak történelmi kilátói vannak: várak és várromok. Innen városok és századok tekinthetők át. Az idegen ezt keresi, ezt érzi először: az óvárosokat. Belgrád őssejtje: a Kalemegdán. Nem véletlen, hogy az ismerkedő kíváncsiság előbb a városok egysejtű állapotát kívánja érzékelni. Innen kezdődhet a rokonodás, a világvárosok bonyolult idegrendszerének, történelmi reflexióinak és szociális rétegeződésének az észlelése.

Hózivatar veri a várost. Hideg van, aki teheti, fedél alá húzódik. Melegedni térünk egy ügyes, csinos étterembe. Stambol Kapija – ez van a cégtáblára írva. Forró szilvapálinkát iszunk. Első ízlésre szokatlanul furcsa italféleség. Különös zamatára csak a sokadik pohár után jön rá az ember. A forralt bor lassan hat, a forralt pálinka egyszerre. Pillanatok alatt felszívja a végtagok hidegét; az első pohár a másodikat, a második a harmadikat kívánja, de a harmadik már nem marasztal. A hirtelen bódulat menésre ösztökél. Ösztönösen kialakul a napirend: „bemelegítünk”, és rójuk az utcákat. Belgrád főterét, a Terazijét, háromszor is körbejárjuk, aztán ismét „bemelegítünk”. Dalmát halkocsma zajába vegyülünk. Száz szemmel innám a sokszínű lármát; ha tehetném, mozdulatlanná merevítenék mindent. Színekre váltanám ezt az ismételhetetlen hangegyveleget. Indulatos mozdulat kísér minden szót, azt is hihetem, hogy adásvételi szerződést kötnek a boritatta abroszok felett, pedig a napi gondok cserélnek gazdát, úgy, mint a világtájak valamennyi kocsmájában.

Elmélyült szemlélődésre nincs idő. A futó ismerkedés csupán egy lehetőséget kínál: keresni a pillanatok hangulatát. Esik a hó. A város főútja tört fényű kirakatsor. A hózivatar homályán át bámulom a szerb királyok valamikori palotáját. Kutyafuttában megtekintjük Anton Augusztincsics szobrainak kiállítását. Utána roskadozó török házak között gázoljuk a havat. A városszéli kiskocsmák utcára bámuló konyháiban nyárson sült malacok hívják az ítéletidőben csatangoló járókelőket. Városbelinek szokványos kép, nekem olyan, mint egy mese! Egyszer látott mesebeli város fehérsége: szinte kegyetlenségnek tűnik ez a telet bámuló, izzadt homlokú kismalac.

Az est végállomása egy szlovén pince: Presernova Klet. Szűk, alagútszerű lejárat vezet az apró, alacsony mennyezetű helyiségbe. Szerelmespárok búvóhelye. Kiszámíthatatlan beszögellések sarkaiban szerelmek pecsételődnek sorra. Fény és árnyék majdnem összefolyik: egy kicsit a túlvilágon érzem magam. Egy ideig a hangulatnak, mozdulatoknak itt csak neszük van. Legfeljebb az üvegek alja koppan az asztal lapján, ha bort hoz a pincér. Felettünk a nagyvárosi éjszaka csituló lármája. Tíz méterrel lejjebb a csendes szavak szőtte más világ. Ha költő lennék, balladába szőtt szép szerelemről írnék. Ha drámát mondanék, szép szerelem tragédiájáról szólnék… Itt a szerelmek csak kezdődhetnek: szerelmet bánni nem ide járnak emberek.

Közeli szomszédságunkba népes társaság telepszik. Sört isznak, és az üveg aljával koccintanak. Egyikük verset szaval; hallgatják, aztán széles mozdulatokkal vitatkoznak. Alig hallhatóan nótába kezdenek, mintha csak szellő lebbenne. Csodálatos egyszerűséggel összefogódznak a hangok: „szevdalenkákat”, szerelmes szerb nótákat énekelnek. A szláv népdalok mélabúja, különösen a szerelmeseké, általánosan ismert. Viszont amit itt tapasztaltam, az szomorúbb volt minden eddig hallott szerelmes szomorúságnál.

Minden kocsmában van valami vonzó és kiábrándító. Itt csak a vonzást érzem: az ismételhetetlen mélabút. Fény és árnyék, mozgás és hangulat neszezését. Mintha mindenki hozna és vinne valamit. A verset vitató társaság is folyton fogy és bővül, elapad és újra feltöltődik. Hangulata viszont nem törik. Énekelnek, vitatkoznak egy sort, majd ismét nótába kezdenek. A mulatozásnak, a hangulat lépcsőfokainak csodálatos játéka ez: csak a pillanat a fontos, mindig csak azt mondják, amit a pillanat ad és kíván. Ha száraznak tűnik a szó, nótában beszélnek, várva a hangulat következő fordulatát.

A nagyváros mindenkit a saját képére formál. Presernova Klet: kissé a túlvilág Belgrád aszfaltja alatt. A város magánosodó embere ide szökik emlékezni, ős-énjének hangulatát és szókincsét idézni.

Szarajevóba véletlenül kerültem. Dubrovnikba, a tenger partjára indultunk volna repülővel. Sajnos, vagy szerencsére, nem jutottunk messzire. Megrekedtünk a belgrádi repülőtér szupermodern „indóházában”. Belgrád ugyan fogadott még: kínos-keservesen le- és felszálltak az északnak tartó nemzetközi járatok, de akinek dél felé vitt volna az útja, megrekedt. Hóvihar, ítéletidő tombolt a Balkánon.

A kényszerű várakozás órái lehetnek kellemesek, s egyben kínosak is. A világjárásnak bizonyos rutinja kell ahhoz, hogy otthon érezze magát az ember egy ilyen nemzetközi útkereszteződésen. Öt- tízpercenként és negyedóránként cserélődik az utasforgatag, aki mehet, megy, aki várakozásra ítéltetett, bámul, nézelődik, jókedvet színlelve locsog avagy káromkodik…

Persze utasa és embere válogatja. Engem nyugtalanít a szüntelen jövés-menés. Akár egy mozgólépcső. Ezerféle arc és öltözék. Lehet, Bábelben sem beszéltek ennyi nyelvet, mint itt. Az én fülem két-három nyelvhez szokott. Ez idegződött belém. A háromnál több nyelv egyszerre hangzása már soknak, megszámlálhatatlannak tűnik. Fülelek, figyelek, akár egy süket, s kérdezősködöm, mint egy falusi. Útitársam radarként fogja fel és továbbítja a válaszokat: szlovén, macedón, szerb, német, montenegrói, horvát, s ez mind „hazai nyelv”. Egyórás szájtátiskodás után rájövök, hogy a mozgólépcső tulajdonképpen áll. Az emberszőnyeg megállapodik: nem fogy, nem nő, nem cserélődik, csupán az alakja változik. Mint mindenütt Jugoszláviában, az első benyomás itt is a kontraszt: a nyelv, a hangnem, az arcok, a mozdulatok kontrasztja. Aztán csendesül, finomodik a hangzavar. Észrevétlenül monoton zsongássá csitul. A bizonytalan várakozás nyomasztóan idegesítő. Az üvegcsarnok kimondatlan feszültség, takargatott izgalom színhelye lesz. Az automaták, a berendezés szellemes mechanizmusa értelmüket vesztik. Megnő az egyszerű tárgyak jelentősége. Figyelem: a legtöbb szempár az óra számlapjára tapad. Itt most mindent a percmutató jelent. Mintha tízezer méter magasságban hánykolódna ez a nagy épület. Az óralap fekete karja félelmetes, a kimondatlan félelem jelképe. A csonka percmutató a szupermodern környezet legfontosabb „aprósága”.

Magyar pilóták csoportjához húzódom. Másodnapja vesztegelnek Belgrádban, Tiranába tartanak, s a hóvihar „leültette” őket. Tétlenül tereferélnek. Olykor szaporodik a szavuk, majd elkomorodnak. A navigátor félóránként az időjárás alakulása felől érdeklődik. – Tirana nem fogad – közli szűkszavúan. A másodpilóta cigarettával kínálja társát.

– Hol fogunk vacsorázni? – kérdi tettetett jókedvvel a stewardess. Válasz nélkül hagyják.

– Tirana felé mi van még nyitva? – érdeklődik a kapitány.

– Titograd!

– A szél iránya?

– Nem változott. Délkeleti, úgy, mint tegnap.

– Elindulunk? – kérdezi félénken a lány. A kapitány szájaszélét rágva gondolkozik.

– Harántszél – mondja maga elé –, az a legrosszabb.

Megérkezik a prága-tiranai járat. A gép utasai kínaiak. Megszámolom őket: harminchárman vannak. Szorosan egymás mellett ülnek a bőrzsámolyokon. Egymáshoz sem szólnak, csak néznek szigorúan maguk elé. Ebben a laza összevisszaságban furcsa látvány a feszes szótlanság. Egymáshoz sincs szavuk, mozdulatlan tekintetük mintha láthatatlan tanítómester szavait lesné. Jóformán meg sem melegednek, beszállásra szólítja őket a hangosbemondó. Összevillan a magyar pilóták tekintete, nem értik, istenkísértés: az egyetlen gép, amelyet tovább engednek, a kínaiakat viszi Tirana felé.

Szarajevóban dermesztő hideg van. Körös-körül mérges nagy hegyek: a Kosevo Romanija. A partizánharcok ismert csatáinak színhelye. Katonadal is maradt emlékül, „Tito a Romaniján vonul át”. Szarajevo számomra félelmetes város. Megnézzük a Gavrilo Princip-hidat, a Fiatal Bosznia mozgalom múzeumát, Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomát, a Monarchia hatalmas kormányzósági épületét, az újvárost, s végül beleragadunk a Bascsarcsijának, a kézműves kisiparosok negyedének szűk sikátoraiba.

Szarajevo a bakaföldrajz, a bakatörténelem kezdete.

Szarajevo a megdöbbentő ellentétek városa. Működő dzsámik, korszerű kirakatok, a középkorra emlékeztető kézművesipar, kávéházak; olasz, szerb, macedón, szlovén és magyar melódiák egyvelege. Történelem, ritmusok, mentalitás, arcok, életforma, jelen és régmúlt, fény és szerénység elképesztő keveredése. Szemnek látványosság, az értelemnek kérdő- és felkiáltójelek sora mindez. Az idegen talán itt kerül legközelebb a jugoszláv élet nagy gondjaihoz: az életforma, az életszínvonal megdöbbentő különbségeinek a megértéséhez. Szarajevót festői panoráma öleli körbe, mégsem tudok gyönyörködni. Nem fog meg a város szépsége. Szarajevo lüktető nagyváros, de sikátorpiacain dermedt kezű bosnyák parasztok kínálják a füstölt birkahúst, a tengeridarát, a babot s hegyi falvak szegényes élelmiszerkészletét.

Szarajevo komor arcú város, vonásai markáns-kemények, mint a környező hegyek sziklaráncai. Szarajevo arca túlságosan élő, szinte ujjheggyel tapinthatók az évek és események vájta redők. Nyugtalan város. Közép-Európában és a Balkánon kevés a hozzá hasonló hely. Dinamizmusa öröklődő tulajdonság. Ha rokonítani vagy hasonlítani akarom, Gavrilo Princip jut eszembe. Szarajevo nem városok, hanem korszakos események rokona. „Messzi van” Európától, reflexiói mégis ingerülten szenvedélyesek. Lázadó város. Belém ugyan másként verték a történelmet, de itt az emlékek és a város közvetlen közelsége erről győz meg: az örök lázadás szükségéről.

Kétszer jártam Szarajevóban, egyszer télen, másszor nyáron. Mind a két látogatás vasárnapra esett. Ünnepnapra, amikor kissé lelassul a város. Lelassul, és ünneplőbe gombolkozik. Az utcák forgataga ilyenkor nem hozhat izgalomba. Több idő van az ácsorgásra, a nézelődésre, a város szokatlan mozdulatainak a megfigyelésére.

Mind a két alkalommal temettek Szarajevóban. Mohamedán módra, visszafojtott szomorúsággal, inkább csak mozdulatokkal sejtetve a gyászt. Engem lehangol a temetés, komorrá tesz, látása mégis vonz. Szótlan menet hozza a koporsót. Leteszik a dzsámi árkádjai alá, és eltávoznak. Csupán egy dísze van az igazhitű mohamedán utolsó útjának, a feje fölé erősített fez. A koporsó előtt mindössze egy ember térdel. Családtag vagy egyházi elöljáró? Nem tudni. Imája néma, szótlan búcsúzás. Aztán váratlanul benépesedik a templomkert, és kezdetét veszi a szertartás. Rudakra emelik a halottat: a jelenlevők rövidke sorfallá alakulnak, s vállukon kúszik előre a koporsó. Pompa és ének nélküli végtisztesség. Primitíven egyszerű, és mégis méltóságteljes, mintha hadvezért vagy a török birodalom szultánját temetnék. A sorfal fogy és újra töltődik. Ugyanazt a rudat fogva mindenki csak egy lépést tesz a koporsóval. Az első pár éppen csak a vállához érinti a rúd végét, máris hátralép másodiknak, harmadiknak, hogy ismét előresiessen. Nem sokan vannak a temetésen, mégis az a benyomásom, hogy százak gyászsűrűjében tovább mozdul a kopott fezzel koronázott koporsó. A templomkert temető is. Kopjafejes sírkövek között szorong a menet. Aztán megállnak, és kelet felé fordítva földre teszik a halottat: kimondhatatlan fájdalommal felsír az imaének. Az arcok mozdulatlanul merevek. Senki sem sír. A gyász fájdalma egyetlen ember szavaiba szorul. Élők és holtak nevében egy névtelen valaki jajong. Ilyen lehetett az ősember szűkölése társa teteménél.

Kálvinista hitben nevelkedtem. A református végtisztesség legmegrendítőbb éneke a XC. zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” A halottnak kijáró utolsó földi szó: „Az embereket te meg hagyod halni. És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása…” Valahányszor énekeltem ezt a szöveget, naivul azt hittem, hogy a föld első embere is ezekkel a szavakkal fejezte ki gyászát. A halál, az elmúlás látványa szorongató s egyben rokonító. Születésében és halálában egyforma az ember. Az idegenség óránként váltja szemem előtt a kulisszákat, szépeket, vonzókat és elrémítőket. E változó színfalak új próbákra, új szerepvállalásokra, szerepváltoztatásokra ösztökélnek. Ez az idegenség hasonlít a sejtek átültetésére, ami módosítja az idegrendszer működését. Az otthont, az „egyetlennek és igaznak hitt mikrovilágot” igazán idegenben érti meg az ember. Az otthontól idegenben lehet eltávolodni, vagy életre-halálra közel kerülni hozzá. Az idegenség érzékelése, a viszonyítás előfeltétel: tárgyak, élmények, események, érzések, hagyományok összehasonlításának feltétele. Ez pedig a mozgás, s a mozgás az élet.

Egy álló napig autózunk a tenger felé. Előbb hegyekre kapaszkodunk, majd leereszkedünk a Neretva völgyébe. Kétoldalt vörösessárga sziklafalak, lent a folyó zöld vize. Formáját vesztett világ: szorongató völgyszakadék, mélység és magasság. Félelmetes és hihetetlenül szép színek pompája és kontrasztja váltakozik. Víz, kő és néhány olajfa a hegyek tetején: most ez a díszlet. Inkább őslények illenek ide, mint az ember; hatalmasok, nagyok, méltók a hegyek meredekeihez. Szép és kegyetlen vidék. A Vág vagy a Garam völgye a folyóval szélesedő termő sík. Itt minden talpalatnyi föld harc jutalma. Nagy ritkán szegényes települések tarkítják az út szélét. Aprócska ház, kisebb kamra vagy istálló, kétkerekű kordé, s a közelben legelő néhány juh, esetleg öszvér. Ez a ház és a ház tája küzdelmes szegénység.

A szomorú és mozdulatlan egyházas települések olykor faluvá terebélyesednek. Konfic az első állomás. Hagyományos fehér falú boszniai házak, s középen feltűnően elegáns útszéli csárda. Az előkelő vendégfogadó ismétlődő kép. Harmonikusan a környezetbe illő épület: kávéház, étterem, terasz és néhány szoba. Megfigyeltem az éttermet, büfékben, falatozókban, tehát ott, ahol napjában sok ember megfordul, korszerű, vonzó a berendezés. Nyilván az idegeneknek is szól ez. Viszont a „kocsmák” külső vagy belső öltözéke igényt, ízlést alakító tényező az otthoni ember számára is. A népművelés szükségszerű okossága ez, alkalmazkodás az emberi természetrajzhoz.

Mosztar, csodálatosan szép kisváros a Neretva partjain. Körben a hegyek tetején a török idők erődítményrendszerének maradványai. A város házsűrűjében minaretek kis erdeje. Már csak ezek hirdetik a valamikori vakbuzgóságot. Az imaházak földszintjét elfoglalta a város: egyszerűen körbeépítették a minareteket. Ismételhetetlen történelem.

Mosztartól délre már kopik a táj: házak, a kövektől elzsarolt kiskertek, s alacsony lugasra futtatott szőlőtelepítések. Elfogy a föld mindennemű zöldje, és kezdődik a karszt, a borzalmasan sivár karszt. Írni sem lehet erről sokat. Kő, kő, elöl, hátul, oldalt. Fenn az ég, s lent csak kő, szürke kő. Fél napig kanyargunk a kővilágban. Estére már az az érzésem, hogy követ lélegzem.

A jugoszláviai utazás legszebb kulisszája Dubrovnik, azaz Raguza, az egykori gazdag városállam. Középkori meseváros városfallal, bástyákkal hamisítatlan reneszánsz házsorokkal és sikátorok szabályos hálózatával. Délről a tenger, északról hegylánc félköre védi a várost. Nemes elhatározásokra, tettekre ösztönző környezet. Shakespeare királydrámáinak jó embereit ilyen tiszta arcú városvárakban képzelem cselekedni és tovább élni. Vannak helységek, amelyekre csak az emberi jóság, tisztaság és szépség jelzői illenek. Dubrovnik ilyen: egyszerűen tiszta, és szigorúan nyílt. Múltjára és szabadságszeretetére büszke város. A védőfalak legmagasabb bástyájára valamikor ez volt írva: Mindennél, aranynál is fontosabb a szabadság.

Nem hős város, de szabadságszerető. Történelme és hagyománya belefér egy szóba: szabadság. Hatalmak versengtek birtoklásáért, Velence, Magyarország; a török birodalom szomjúhozta gazdagságát. Fénykorában háromszáz hajója volt, s az a csodálatos, hogy függetlenségéért gazdagságát áldozta. Hódítók gyámságát tűrte maga fölött, vérlázító adókat fizetett, sarcot követeltek tőle, akár a vesztes ellenségtől. Fizetett, küldte az aranyat, semmint rabságot tűrjön.

Mennyi erősítő példa, a harc mennyi tanulsága régmúltban és jelenben!

A városfal sétányáról nézzük a tengert. Jó szofisták módjára a műfordítás indítékairól beszélünk. Egy-egy lefordított mű mennyire illeszkedik bele más irodalom organizmusába? Mi ösztönzi a fordítót? Személyes ismeretség? Lelki rokonság? Alkati hasonlóság? Látszólag kicsinyes, jelentéktelen „mikrotémák”. Látszólag! De alapjában az ember és irodalom természetrajzáról van szó. A történelem, a természet és a közvetlen emberközelség önkéntelenül is az élet dolgainak természetrajzát idézi. Magunkra, a magunk irodalmára és szellemi ténykedésünkre gondolok. Életfelfogásban, gondolkodásunkban, a művészetről vallott nézeteinkben jelentős eltérést érzek a Jugoszláviában tapasztaltak és a magunk élete között. Az itt látott és érzékelt dolgok izgatók, ingerlők, konfrontálásra késztetők. Hihetőbb az élet, a gondolkodás, a magatartás természetrajza. Mi megszoktuk az összesítésekben, a végeredményekben történő gondolkodást, az abszolút mértékegységeket. A jugoszláviai ország- és irodalomjárás éppen itt kezdi ki az embert: merevüléseket lazít, és a gondolkodás „abszolút” vonalait semlegesíti. Kételyeket támaszt, ítéleteket módosít, értékek viszonyítására, s egyáltalán a viszonylagosság elvének tudomásul vételére kényszeríti az embert.

A dubrovniki sétány a Sztradun. Napjában kétszer, délben és este ellepik a fiatalok. Olyan ez, mint a lepkerajzás. Benne van a természet egyszerűsége s a régmúlt idők arisztokratizmusa. Kötelezően méltóságteljes aktus. Előbb a férfiak jönnek, néhány perccel utánuk a lányok jelennek meg. A Sztradun ilyenkor előkelő bálterem. A puha zsírkő kockákon alig hallik az ezernyi láb lépéseinek nesze. Jelmez nélküli karnevál felejthetetlen képe… Évszázados ruhájuk csak a házaknak van meg a lámpáknak, minden más mai. Aztán valami ősi ösztön sugallatára, szétfoszlik a tünemény, pillanatok alatt kiürül az utca-terem. Volt, nincs…

Aki az Adriához jön, annak dél felé kell fordulnia. A mi kelet- és nyugatnézésünk itt elégtelen, sutává és esetlenné tesz. Ez más történelem és földrajz. Más égtáj, más vérmérséklet. Érzékelése, reflexiói érzékenyebbek. S számunkra ez kimondhatatlanul fontos.

Mikrovilágunk érzékenységét emeli, növeli ez a környezet. Élmény és gondolatvilágunk új kontaktusokra talál, mozgása felfokozódik! Ez a mozgás pedig, leírtuk, egyet jelent számunkra az élettel.

Az Adria valószínűtlenül szép. Sziklapartjaiba ókori mondába illő utat vájtak. Mire ezer kilométeres szédítő kanyargások után végére ér az utas, nem fáradtságot érez, hanem a továbbmenés szomjúságát. Jó lenne meghosszabbítani ezt az utat Európán és a világon át. A tengertől csak hátrálva búcsúzhat az ember: hegyek homlokán lépkedni visszafelé, óriás karokkal egybeölelni eget-földet a tenger szépségével és csendjével.

Jugoszláviától csak így lehet búcsúzni: óriás öleléssel. Ez méltó a tájhoz és az emberekhez: a mindent egybeölelés.