Két ünnepi levél

Féltelek az ünnepléstől – tósztok, fehér asztalok sora – elég volna egy is, a pusztakamarási. Az anyádé. Onnan nézni szerte, ötvenévesen, a visszafelé időt és a rád nehezedőt. Anya szül mindenkit. A szülés pillanatában már végrendelkeznek, testüket osztják, életük idejét, akkor merevül szemük mélyére a sors százféle arca is.

A fájdalmak görcse után melegség lesz az anyatest, kiterjedés, azonosulás természettel és világgal: beleágazik a mesékbe, a tájakba, a szülőföldbe, mindennapi történésekbe, a férfiak küzdelmeibe, az imádságokba, megtiprásokba, emberi feltámadásokba, mindenbe.

Tőzsér Árpád csehszlovákiai magyar költő írta: „Anyánk képén a világ a ráma.” Az anyák sokáig szeretnek élni, lenne bár száz esztendejük, ezért képesek azonosulni a világgal is, a világ százféle valóságával. Az életért, az élet mindenkori megmaradásáért.

Szépség is az anya, szépség a teste, féltése, könyörgése is az.

Hányszor mondták már ezt el száz esztendők óta? Versek, mesék, dalok, tenger: a szomorú, tragikus szavak is. A Te anyamondásod tiszta magasság, András. Messzire látni, s hallani.

Szépség az anya beszéde is.

Ahogy kettészakadunk, az anyatest melege szavakba terül. Szavakban nő, így van terjedése, erősödése. Ekkor még nem tudjuk, anyánk beszéde sorsunkkal lesz egy. Velünk magasodik vagy süllyed: emelhetjük építménnyé, tékozolhatjuk, pusztíthatjuk is. A nyelv életem bejárata, műveltségek, kultúrák bejárata. Minden pillanatban érint, mindenhez elvezet, megfogható, felmutatható…

Minek e beszéd?

Naponta érintkezünk egy más nyelvvel: utcán, munkahelyen, újságban, könyvben, üzletben, rádióban, vonaton és még sokhelyütt. Hallom szépségét, muzsikáját, látom szükségét és hasznát. Becsülöm a szlovák nyelvet, azért is, mert ismerem küzdelmét megmaradásáért. A pusztulás legszéléről jött, segített nemzetté erősödni egy népet, segített gondolkodást, gyarapodást, harcot. Nyelvek határán élek, más, különböző anyagú szavak és kultúrák teste naponta összeér: izgalom ez, tapasztalás, szellemi gyarapodásom, s egyben érzékenység is. Nyelvem nem tiltják, létét, jogát egy nagy eszme védi és biztosítja. Mégis van bennem valami állandó figyelés, szüntelen szembesítésre kényszerülök: egy más nyelv kiteljesedésének élménye, s a magam viszonya anyám beszédéhez.

Te építménnyé emeled a nyelvet.

A tudomány, a technika újkori forradalma s a példátlan méretű tömegmozgás, szinte belerobban a nyelvbe. E folyamat leterheli a nemzeti kultúrák organizmusát is. A kis népközösségek nyelvi önteremtő ereje kicsiny, nehezen küzd az új fogalmak és megnevezések állandó nyomásával. Így tapasztalom: nemzetiségi kultúránk nyelvi készenléte távolról sincs arányban a ráhatások erejével. Így a nagyobb erő irányába hasonul, a nemzetiségi területen használt magyar nyelv már ma is más nyelvű fogalmakkal és szavakkal tarkított.

S most magamtól kérdezem önkínzón: mit teszek anyám beszédéért? Érzem-e, mondom-e sorsát? S ami legfontosabb, emelem-e magasságra, magasságnak, vagy csak porlasztom talpam alá? Nyelveink határa barátkozás, egybeölelkezés, közös tervek hatalmas színtere, de a szavak sorvadásának is helye. Itt egyszerre gazdagodhat és fogyatkozik is a nyelv. Szocializmusunk lényege a teremtés, ezért egyetlen elveszett szép szavunk is az írás törvényének csorbítása.

Neked van igazad, az építkezőnek.

Nem elég jajgatni a nyelv bajait, siratni romlását. Nem elég tudni a közönyt, okolni a komfortot. Tapasztalom, már ilyen is van: nemzetiségi bajaink jajgatása, nemzetiségi közöny, nyelvi könnyítés, nemzetiségi komfort, s a könnyítések sokféle magyarázata.

Építeni kell a nyelvet, sokféleként. Úgy is, mint a madár rakja a fészkét, úgy is, mint Kőmíves Kelemenék, százszor is kezdeni Déva vára falát. Nagyot s szépet kíván a nyelv, termeket, palotákat, s nemcsak ilyeneket, házakat is, amiből ma legtöbbet építenek. Templomok s házak szintjén egyformán kell gondolnunk a nyelvvel.

S főleg a cselekvés szintjén, ahogy Te teszed.

„A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sohse tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák és mondva mondhassák. Az ok: eredendő helyzeti adottság. Helyzetéből, adottságából kiindulón, már eleve háttérbe szorult. Hagyománya, mintája, támasza, rokona nem volt. Erdély csupa tradíció irodalma egy kipróbált, önbiztos alapra épülhetett. Itt viszont Dévénytől Nagyszőllősig ismeretlen X-ek próbálkoztak egységgé összeállni. Komárom és Kassa egy síkra kerültek, a provincializmus és urbanitás egymást tükrözve szólalhatott meg csupán. A kicsinyesség és törpülés veszélye, a kísértő könnyítés veszélye kezdettől fennállt. Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik menekülni: másba, többe, nagyobba.” (Fábry Zoltán)

Marad tehát a szellemi küzdelem.

Életünk kiteljesedése az elmúlt negyedszázad: ének, dal, tánc, vers, sokféle ünnep hirdeti létünk. Beszédes számadatok is. De nemcsak néprajzi érdekesség vagyunk, nemcsak népművelési seregszemle. A népviselet, a varrottasok, a hajdani szokások, a mesék világán túl egy magasabb szellemi igény is: a szellemi élet igényei is vagyunk.

S valójában hogyan teljesedhetünk azzá, felmutatható szellemi életté? Irodalommá, művészetté, egyenrangúsággá? Tőled is kérdezem, András.

Irodalmunk s íróink szerepét küldetésként fogalmazzuk. Mondják és mondjuk: híd vagyunk. Neveket sorolhatnánk, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közelítő közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk.”

Negyven év komor, keserű summázása.

S azóta?

Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettséggé erősödött. Felismeréssel is gazdagodtunk, a tolmácsolás nem válhat az irodalom foglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számban kicsinek mondható nemzetiségi irodalmunkban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre predesztinál. Erre Te tanú vagy és bizonyíték!

Utóbbi műveid egy magasszintű irodalmi kölcsönhatás lehetőségét is bizonyítják. Az Anyám könnyű álmot ígér, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, s gondolom, a későbbiek is, a nemzeti irodalom rangján jelzett művek, s azon túl is. Egy más út bizonyítása vagy Te: bonyolult körülmények között is fel lehet törni, le lehet rázni a provincializmus sarát. Felül lehet emelkedni közönyön, kishitűségen, elavult történelmi és irodalmi dogmákon.

Ötágú síp vagyunk, történelmi-irodalmi pillanat: a jövő lehetősége is. Ötágú síp vagyunk, az is: nemzetiségi irodalmunk többirányú viszonyulás. Helyzetünk s „kétnyelvűségünk” nyomán lehetünk hidak, nyelvünk okán beleágazunk az egyetemes magyar irodalomba. Szocialista nemzetek földrajzi s történelmi térségeiben gondolkodhatunk, lehetünk szellemi vérfrissülés, s ma már aligha tekinthetnek nehezéknek. Így érzem: kedvező ideje alakul az értékek, a gondolkodás konfrontációjának, egy nagyméretű eszmei, erkölcsi, esztétikai szintézisnek a magyar irodalom nyelvi határain belül is.

Ötágú síp, az összhangot vonzza, a nagy egybehangzást, a népek nagy kórusát is. A Te hangod erősen hangzik, András, hallani határokon túlra is. Szerény hangommal hozzád szegődnék énekelni: a végek dicséretét, anyám beszédét, népek egymásba fogózását, az embert, a gondolkodó, a kételkedő, a kereső, a mindig feltámadó teremtő embert.

A szellemi küzdés ereje legyen kitüntetésed!

 

Ötven év – a jég rianása hangzik így. Vannak szavak, amelyeket az ember szeret másokhoz gondolni, elajándékozni s mosolyogva távolról nézni. Ez is olyan – az ötven év. Akik egymás mellett mennek, nem látják úgy az időt, legfeljebb ilyenkor, az önmagukra döbbenés pillanataiban.

„…Nyúlnak az árnyak, az erdőből kifelé megyünk a megcsodált, múlhatatlannak vélt ifjúságból, a beszámoló, a maradék idővel számot vető férfikorba” – írtad Nagy Lászlót búcsúztatva.

Az egymásra döbbenés pillanatai.

Életed távolságai – ezt idézed bennem először. Ha tehetném, fordítanék az időn visszafelé, hogy a gyermekkorba hátrálhassak, a kisiskolák küszöbéig, a mindenféle szagú osztályok padjaiig. Mai értelemmel szeretném látni indulásod – a kezdést. Innen követni életed, az első eszmélés pontjaitól, s látni, tudni, mi hozzád ért s nyomot hagyott – máig érőn.

Legendás messzi idők; onnan jöttél, az élet mélységéből, annak magasságára – ez út járhatóságát bizonyítottad. Hodász, szülőfalud Szatmárban, és Budapest – juhász ember családja és az egyetemi tanszék. Az öröklés, a szokás és a szegénység jogán lehettél volna juhászbojtár. Juhász. S lettél az irodalom tudósa. Az út eleje már szinte ködbe vész, ha újra mondod, hangzik mesének, legendának is. Mintha irodalmi szegénylegények beszélnék kora ifjúságuk. De számodra – múltad és emlékezeted – a realizmus forrása lett; gondolkodást, magatartást meghatározó erő.

Életed, sorsod a történelem kedvező ideje is; egy ország értelmetlen keresztre feszítése és egy nép feltámadása. Tragédia, tragédiák, dráma és drámák. Szenvedted, láttad, élted. S életed: ember, ország s a történelem élménye egyszerre. Nagy idő, nehéz idő, de embert morzsoló és hitványító is. Forradalmi értékű a felemelkedés minden mozzanata, s e változásnak te nem nézője, hanem alakítója vagy. – A forradalom benned van.

Életélményedből, tapasztalásodból természetesen következik szellemi vonzódásod köre és iránya. Móricz életműve, a magyar irodalom nagy realizmusa – életed programjává vált. Keresed Móriczot, hirdeted, s felmutatod megszámlálhatatlan sokszor. Róla szóló előadásaidban, írásaidban valami fogyhatatlan testvéri szeretettel hívod életre – az élő Móriczot. A találkozás nem véletlen; törvény, korok, nemzedékek egymásba fogózása. Életed nemzedékek, egy nép életének újramondása, egy nemzet társadalmi leckéjének visszakérdezése és felmondása. A nemzeti memória ügye; a szolgatörténelem visszaordítása, bevésés, továbbmondás.

A móriczi életmű kilátó is, innen rálátás nyílik a XX. századi magyar irodalom irányulásaira; kötés, kötődés, ihletője és lehetősége is. Szinte természetes a következő lépés – a népi irodalom. Az egy életmű vizsgálata helyett életművek sora. Jelenlevő nemzedék Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Erdei Ferenc… A közép-európai irodalmak történetének ritka, szinte egyedülálló jelensége; autodidakták, tudósok, szociográfusok, költők, prózaírók, képzőművészek, népi-nemzeti programot alkotó elhatározása. „Az 1919-ben elbukott társadalmi forradalom kereste itt a lehetőséget és a formát, hogy felszínre kerüljön… A valóság felmutatásával, a feltétlen igazmondással, történelmi realitásra és nemzeti felelősségre ébreszteni” – írod e mozgalom lényegi jegyeit elemezve.

A XX. századi magyar irodalom második nemzedéke; s Te közéjük fonódsz. Új műfajt formálsz – a személyes ismeretség mint ismeretanyag-forrás –, követheted a sorsok együttes s külön-külön küzdelmét. Együtt láthatod az életanyag mivé formálását – az életutak objektivizálható, bizonyító erejét. Ez a második egyetemed, a kiterjedés második köre. Nemzedékek során kevésszer adatik ilyen iskola s ilyen tanítók. És Te magasra emelve mutatod arcukat, hirdeted őket, hogy váljanak egy nép emlékezetévé. Hány történelmi értékű találkozás részese és tanúja voltál és vagy? A látott világ nagysága, a cselekvés belső növekedésed is. Szabó Pálról könyvet írtál, ezt az életművet értéssel, tiszteletadással senki se emelte oly magasra, mint azt Te tetted. A Talpalatnyi föld szociografikus realizmusát a történelmi szimbólum szintjére emeled.

„Élő Avar Jani, egy Móricz Zsigmond-i regényhős a valóságban; miközben rajta próbálta magát a lehetetlen…” – írtad Szabó Pálról. Tárgyi alaposság, részletező pontosság, megható tiszteletadás, szeretet – e fogalmak jelzik a Szabó Pál-könyv határait. Sajátos, czinei műfajod vonása ez is; a vizsgált tárgy tisztelete és szeretete. Sután hangzik? Lehet. Észre sem vesszük – ha hajszálér erejéig is –, érzéseinkben távolodunk hivatásunk, foglalkozásunk tárgyától, ezt tapasztalom.

Szabó Pál írja magáról: „…én mindig azt kerestem, hol, merre, s milyen tettekben, s emberi tartásban van a legtöbb emberség és jóság… Én soha cserben nem hagytam vállalt ügyet…” Ez rád is érvényes; a gondolkodás, az erkölcsi rokonodás és azonosulás felemelő kötődése. S ez ismét kiterjedés. Mióta ismerlek, a Te életed határait is a vállalt ügy határozza meg. Az azonosulás erkölcse ez, a nép, a nemzet, az ország életével, sorsával egybenövés.

Ha a neved mondják, emberek sorát gondolják mellé, a század irodalmának harmadik nemzedéke vagytok; folytonosság hordozói. Sánta Ferenc, Juhász Ferenc, Simon István, Csoóri Sándor, Nagy László… Egy sorban nőttél velük, s lettél szószóló prédikátoruk; mára más országos felelősség súlya alatt vagytok élőn vagy holtan, az irodalmi férfikorban.

Neveltél, nevelsz sok embert. Nehéz volna megszámlálni is. Az elmúlt nyáron két országot jártunk, süvegelnek, köszöntenek minden városban. Voltunk Erdélyben, nem volt tartózkodásunk, hol ne lett volna tisztelgő ismerősöd. Szalonnáztunk Farkaslakán Tamási Gáspárral, ez is műfajod: az irodalmi országlás, az irodalmi hírvivés, a látva-nézve gyarapodás. Közben szünet nélkül gombolyodik rólad a fonál, mondod, magyarázod, mutatod irodalmunk birtokait. Te belenősz az irodalom idejébe, befalazod magad emberek, iskolák, közösségek sorsába s életébe.

S az irodalmon túl; hány ember bajához értél már segítőn? Biztatón, eligazító jó szóval?

Szocialista irodalmak integrációja, kultúrák, népek egymáshoz közelítése – gyönyörű, felemelő program. A nemzetiségi irodalmak értékeinek figyelése, felmutatása révén úttörője, művelője vagy e százados ügynek. A romániai, a csehszlovákiai, jugoszláviai s a szovjetunióbeli magyar irodalom értékeit a tudomány, az egyetem szintjén erősíted tudattá. A földbe süppedésig mondod, ismétled, bizonyítod az együvé tartozás gondolatát, a határok nélküli irodalom reményét és jövőjét.

Változni és változtatni, Fábry Zoltán mondja ezt, e tapasztalat belenőtt életedbe is; ez a felfelé menés a folytonos gyarapodás és szellemi kiterjedés iránya.

Remélem, hogy ez alkalommal az idő, a naptár űzi velünk örök tréfáját. Azért is, akkor is Nagy Lászlóval mondom: „Az ember nem adhatja meg magát.”