Tanú és tanulság

Fábry Zoltánt nehéz ünnepelni. Nem illik hozzá a póz, a frázis, nem illenek hozzá a hivatalok köszöntői, s a hangzatos tósztok is idegenek tőle. Ha róla és hozzá kívánunk szólni, a szavakat ős-tiszta állapotukra kell meztelenítenünk. Életműve hasonlatos a mozaikokból rakott balladák alakjaihoz: távolról szemlélve ismétlődő komor színek harmóniája, közelről tekintve drámai küzdelem minden mozdulata. Küzdelem a létért, az emberi megmaradásért, a tiszta életért s a bűntelen halálért. Hosszú életet él, s ez életpályán mégis kevés a beteljesülés. Kevés a győzelem öröme. Az írói szándék és a megvalósulás között nagy a távolság. Indulások, kezdések, nemes elhatározások, vágyak, illúziók, az emberszeretet megszállottsággal határos hirdetése, majd a történelem nagy roppanásai – s a bestialitás tabula rasát hagy maga után. S kezdődhet minden elölről. A nagy humanisták sorsa ez. Újrakezdeni és ismételni. Szép és egyben kegyetlen sors. Az ilyen ember a születések és halálok fájdalmát éli. Ezért hiteles, amit mond, ezért lehet és kell neki hinni. Fábry humanizmusa és a mindenkori társadalmi valóság között nagyok az ellentétek. Így volt ez a múltban, s így van ma is.

Élete egyenlő az egyszerű emberi mozdulatokkal, az általa megélt fél évszázados történelem drámai pillanataival, egyenlő nemzeti kisebbségünk sorsával. Gyakran hivatkozik első világháborús élményeire. Itt kezdődik emberi eszmélése, ez ihlette ars poeticáját. Egy ember drámai mozdulata volt ez: ölni vagy megmaradni embernek. Lenni vagy nem lenni, élet vagy halál. Az ember drámai mozdulatai mindig megdöbbentőek. Egy ilyen döbbenetből Fábry erkölcsöt alakított: az élet erkölcsét, a humanizmust, melynek lényege a küzdelem, a meg nem alkuvás, a védekezés, a vádolás és a lázítás. Több mint ötven éven át nem tett mást, mint védekezett az embertelenség ellen, vádolta az emberi gonoszságot, s lázított az ember-törpék ellen. Védekezett, vádolt s lázított annak érdekében, hogy az ember drámai mozdulatai ne torkolljanak tragédiákba.

Fábry Zoltán tanú és tanulság.

Egész életműve valami különös anyag, ami szinte arra teremtődött, hogy hosszan rezonáljon. Számára most sem fejeződött be a háború, az első és a második. Fábry élményei determinálók és elkötelezők. Élményei meghatározzák írói munkásságának értelmét és célját: útját állni az emberi lét, az emberi méltóság megsemmisülésének. Ellenmérgeket keres, a gondolkodás, a kultúra kínálta ellenmérgeket helyezi állandóan új és új összefüggésekbe. Ha költő volna, életművének talán ilyen címet adhatnánk: a rontás ellen. Fábry élményei rokonok és rokoníthatók: a háború és a kisebbségi sors. Az első a fokozhatatlan emberi pusztítás, a másik az emberi értékek elkallódásának veszélye. Ebből következik az egész életmű állandó feszültsége, a figyelés, a figyelmeztetés, a folytonos szellemi készültség. Más sorsot élők számára ez olykor szükségtelen messianizmusnak s megszállott próféciának tűnik, számunkra viszont érthető és természetes.

Magyarország határain kívül több országban él magyar nemzeti kisebbség. Érdekes lenne összehasonlítani irodalmuknak etikai képletét. Összehasonlítani és egyeztetni. Fábry egy kisebbségi irodalom erkölcsi képlete. Egy vállalt út, egy vállalt sors, egy sajátos erkölcsi-irodalmi elképzelés megvalósulása. Manapság a világ erőinek hatalmas méretű koncentrációja, illetve polarizációja folyik. Emellett egyre érezhetőbben előtérbe kerül a kis népek és nemzetek ügye is. A környező „kis irodalmak” életében is egyre több politikai-erkölcsi probléma halmozódik fel. Fábry egy ilyen „kis irodalom” etikai-esztétikai tanulsága, dokumentuma és szeizmográfja egy személyben.

Fábry Zoltán nemzedékeket kristályosító pont. Az ötvenes évek elején gyámoltalan falusi kisfiúkként vetődtünk Pozsonyba. Mintha szétszórtságból jöttünk volna, valahonnan messziről: tétován, tapogatózva kerestük az új környezet fogózóit. Egymást, a munkát, a tennivalókat. Mögöttünk az embergyalázás sötét évei, az üldöztetés friss élményei, köröttünk lelkesültséget szító markáns színek, hangos jelszavak. Fejtegetni, magyarázni kezdtük egymásnak, milyen lesz ez az élet, amely itt ránk vár. Szövetségesünk alig volt: csupán a múlt, az egyetlen táj, amit magunkkal hoztunk, apánk, anyánk képe, a szétszórt hangok és betűk, s a tárgyak, a dolgok nagy rendezetlenségben körülöttünk. Ez volt a gyülekező, a félénk, tétova gyülekező. S minden hang, ha bizonytalankodó volt is, a reményt szította bennünk: a reményt, amely akkor is, most is a világon a legvédtelenebb. Ezeket a fényvillanásokat, az akadozó énekhangokat, az értelmet kereső szándék erejét fogta fel Fábry Zoltán. Felfogta és lekottázta. Összehozta a beszélőket, kijavította a gyülekező énekszövegének hamis szótagjait. Idősebb volt nálunk sokkal, mégis, már nem tudom, hányadszor, volt ereje újrakezdeni, s azonosulni egy fiatalabb nemzedék indulásával. Voltak itt más írásértők is, segítettek is, de Fábry hangja más volt. Ő egy felrobbantott híd pilléreire rakta a pallót. A megszakadt folyamatosságot igyekezett megteremteni, az elszakadt szálakat összekötni. Irodalomteremtő munkásságának egyik legnagyobb tette ez: képes volt visszafiatalodni, tragikus kor után volt ereje lelkesedni, lelkesíteni, biztatni. A csehszlovákiai magyar irodalom két korszakának legnagyobb tanulságát közvetítette és adta tovább: a humánumot, népek és kultúrák tiszteletét. 1958-ban az Irodalmi Szemle első számát is ő indította:

 

„Indultok? Jó, ideje már bizony, (Tartok veletek, váltig, holtig, persze) Bízom egy kicsit és mégse bízom…”

 

Adynak e szavaival forrósította az indulás izgalmát. Mellénk állt, egészen közel, hogy hallhassuk lélegzetvételét.

Remény és kétely. Bizakodással és kétségektől kínzott érzéssel mondta: „Negyven év nehézségét, súlyát, letagadhatatlanságát, kötelezettségét adom tovább: az emberiség ügyét és hangját, létének legbiztosabb zálogát. Nincs rózsaszínem, derűkönnyítésem, szóvirágom. Az idők teljében élünk újra. Az embertelenség régi és új válfajai kiprovokálják a humánum törvényét: az embert az embertelenségben.”

Fábry szavai, fogalmai kísértetiesen igazak. Igazak és időtállók. Akárhol pillantok a tíz évvel ezelőtt megjelent írás szövegébe, frissnek, mainak tetszenek a mondatok, mintha csak most hozta volna a reggeli posta:

„Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, középen. De a híd két vége a levegőben lógott, a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk – határon innen és határon túl egyformán –, mostohagyerekek, kik sose éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.”

Ideje már bizony, ez volt az írás címe. Megjelenése után Fábryt elzárkózottsággal, az új valóság nem értésével, engem felelőtlenséggel vádoltak. Hajszálon múlott, hogy az indulásból nem lett ismét megrekedtség, becsapottság és közöny.

Tíz esztendeje dolgozik együtt a szerkesztőségünkkel. Szinte hetenként fordul a posta. Fábry levelei intenek, segítenek, figyelmeztetnek, olykor panaszkodnak. Alig van számunk, hogy ne jelenne meg benne írása. Tíz éve havonként bizonyítja és igazolja azt, amit útrabocsátójában mondott. Személyesen járunk hozzá, halk szavú mondataira szükségünk van, szükségünk van közelségének tudatára. Jó érezni figyelő tekintetét, jó tudni, hogy van egy nagy okos öregünk.

Hetvenedik születésnapján ünnepelni kívánjuk őt, tisztelni. Lehet, hogy ismét akadnak, akik Fábry-kultusszal és egy szükségtelen messianizmus vádjával illetnek majd bennünket. A nagy dolgok hirdetéséhez és megvalósításához megszállottság is kell. Az emberi, a nemzeti méltóság, az emberiesség, a humanizmus igazáért érdemes vállalni bármiféle vádat. Egy drámai és küzdelmes életmű igazolja ezt, mert csak többek lehetünk, de kevesebbek nem, mint a gondolat igaza, a humanizmus igaza, Fábry igaza.

 

Halálod igaz, én mégis az élőt szólítom. Halálod idején is az élőhöz jöttem. Sokan jöttünk így, élőnek szóló tisztességet tenni. Te munkával érdemes életeddel messzi világgá mentél, mi pedig jöttünk, jövünk fekete sorokban, hogy végtisztességgel fejet hajtsunk életed előtt.

Sokan jöttünk hozzád, Fábry Zoltán. Itt vagyunk mindnyájan, fiatalok s öregek. Itt vannak, akik szerettek, eljöttek becsülőid, itt állnak segítő jó embereid. Itt vannak a magukénak valló kommunisták. Hithű keresztények is körbeállnak. Megrendült közönyösek is jöttek, munkádat, magatartásodat kétségbevonó kételkedők is. Eljöttek néhai vádlóid, ítélkező bíráid is. Tisztességadásunkban nem különbözünk egymástól. Életünk becsülő tiszteletét, mindnyájunk adósságát rakjuk eléd. Tudjuk, az élő érdemelte ezt. Tudjuk, hogy az élő várta ezt tőlünk.

Nehéz, kegyetlen, igaz életet éltél. Milliók sorsát s küzdelmét vállaltad. Óvtad, féltetted a háborútól üldözött Európát. Féltő öleléssel védted és szolgáltad kicsiny magunkat, a csehszlovákiai magyarságot. Csehszlovákiai magyar voltál és európai, európai és csehszlovákiai magyar. Sokat, nagyot, erőd és erőnk felett vállaltál magadra. Életed lényege és értelme a küzdés, a küzdelem volt. Gyűlölted a háborút és a háborúzókat. Gyűlölted a faji felsőbbrendűség megszállottjait. Küzdöttél emberi, nemzeti énünkért és létünkért. Küzdöttél a nemzetek egyenlőségéért s egymás közti békéjéért. Küzdöttél emberi s nemzeti megaláztatásunk ellen, őrző voltál a strázsán.

Életed értelme a küzdelem volt. Életed keserűsége a meg nem értés, a közöny. Magad írtad 1958-ban: „Hány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt. Indultak, indultunk és megrekedtünk. Mennyi indulás, mennyi letörés… Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: Kinek, minek? Közöny mindig volt és árgus figyelő szemek is és lecsapó sorompók: tiltó végzések… Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremtenünk, és elölről kezdve máris óriásokat utánozni. Próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett, a világháborúban megtalált humánum és szocializmus. Mi lettünk az emberség, a nép, a szegény nemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei…”

Hányszor indultál és kezdted elölről a harcot? Hányszor aláztak meg? Hányszor fúlt közönybe szavad? Hányszor ültettek oktalanul a vádlottak padjára? Hosszú, nehéz évtizedek meg nem értése volt életed keserűsége. De így is, letörten is volt erőd biztatni, meg nem értetten is volt erőd figyelmeztetni, óvni, nevelni, reményt kelteni és biztatást sugallni.

Életeddel bizonyítottad igazad, emberséged igazát. Műveidben a szavaknak életfedezetük van. Úgy éltél, ahogy írtál. Hosszú életet kellett élned, hogy életed bizonyságot nyerjen. Későn, sokára, az öregkor küszöbén ért el hozzád az annyira várt visszhang, az elismerés, a téged körülvevő szeretet és megbecsülés. Ez az elismerés volt a Te győzelmed. Legyőzted a kishitűséget, a kételkedőket, a lekicsinylő megmosolygókat, az elvteleneket, gyávákat és hitetleneket. Megvédted magad, megőrizted magad. Megvédted és bizonyítottad a csehszlovákiai magyarság emberi, erkölcsi erejét.

Életeddel és munkáddal szellemiséget műveltél és teremtettél. Tanítómester lettél, egy nemzedék útra indítója. Sohasem voltál csak magadnak és magadért való. A kisebbségi sors kínjait, erkölcsét Te mondtad el, s Te élted köztünk a legtisztábban. A csehszlovákiai magyarság a Te életedben, a Te műveidben, veled és általad nőtt a legmagasabbra. Úgy éltél, hogy igazodni lehetett és kellett hozzád. Életeddel, életműveddel emberi és nemzeti mivoltát mérheti egy nemzedék.

Ember voltál és magyar. Igazságot kereső, igazságot mondó, igazságot osztó, ember dolgában megalkuvást nem tűrő író és bíró.

Halálod igaz, én mégis az élőt szólítom. Lásd, sokan jöttünk az élőhöz, élőnek szóló tisztességet tenni.

Néhány hónappal ezelőtt ezt írtad a CSEMADOK Központi Bizottságához intézett leveledben:

„Én már nem sokáig leszek veletek, köztetek: arra kell gondolnom, mi lesz velem, mi jön utánam, mi lesz velünk, mi lesz veletek, szlovákiai magyarok? A folytonosság az életünk, és ennek nem szabad megszakadni. Veletek akarok lenni és maradni.

Életművemet – a vox humana »stószi mértékét«, fenntartását, folyamatosságát – rátok testálom, ahogy vagyonomat, materiális és szellemi hagyatékomat végrendeletileg is a CSEMADOK-ra hagytam.

Legyünk és maradjunk méltók egymáshoz: magyarságunkhoz, internacionalizmusunkhoz, szocializmusunkhoz, szlovákiai küldetésünkhöz, a vox humanához.”

Élők lépnek öröködbe, Fábry Zoltán. Követőid, tanítványaid, egy nép mond és vall magáénak. Életemre, életünkre fogadom, hogy életedhez, életművedhez, szellemi hagyatékodhoz, testamentumodhoz hűek maradunk.