A tisztelgés szüksége és joga

Petőfi ünneplése magam kérdezése: életem visszakérdezése, magamtól és másoktól. Petőfi méltatása a múló-növekvő idő számonkérése, messziről közelítés mai önmagunkhoz, alulról haladás a magasságok felé. Ezért mindennemű válaszért sok időt kell járni visszafelé.

Nagyapám házában falon függött a képe. Ha kérdeztem felőle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást: Petőfi. Való életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van. Abban a házban mégis Petőfi volt az irodalom, a tudomány, a vers, a ritmus, s nagy ritkán az éneklés is.

Az iskola alsó osztályaiban Jézussal tanították együtt. A megváltó életét közelről mondták, részletezőn; éreztük, láttuk bőrének színét is. Petőfi felnőttként lépett közénk, gonddal komoran, bajuszos-szakállasan. Sokáig hittem, gyermeksége sem volt, s szigorú volt születésében is.

Kórusban mondatták velünk: „Egész úton hazafelé…” – húztuk, végeztük és kezdtük szemek és fülek fáradásáig zsoltárok éneklésével lassítva. Aztán A tintásüveg utolsó soraival jártunk végtelen nagy kört. Hat sort cérnavékony hang mondott, a hetediket közös erővel harsogtuk el. Mellettem tanyasi fiú ült, s ha századszor mondtuk is, nem értette. Miért Megyeri a neve? – kérdezgette esetlenül. Miért Megyeri? Miért?… Aztán magamtól kérdezgettem: Miért Megyeri?

Templomban vizsgáztunk tanévek zárásakor. Hónapokon át ismételgetett leckét mondtunk papnak, kurátornak, presbitériumnak és hívek hosszú padsorainak. Hittant hadartunk, nyelvet, földrajzot és verset mondtunk. Petőfit fogadta legjobban a templom, az Anyám tyúkját. Suszter fia mondta feszülve, erőlködve, hangosan. Egyik szemével a tanítónő súgó száját fogta, másikkal nagyanyját kereste. Az első sorok hallatán legtöbben a mennyezet rajzaira kapták tekintetüket, kicsi ábrák mögé menekültek a fiú küszködő vergődése elől. De az utolsó sorokra visszajöttek, s a költői világon járt szőke gyermekhomlokra melegedtek a szemek.

Aztán a történelem törései, váltásai következtek. S a változó világok sora közelített Petőfihez vagy távolított tőle. Volt világ, amely kisajátította. Ez a nemzetiszín Petőfi volt: karszalagosan, kokárdásan, lobogósan. Valamikori szekerezéseinek, gyaloglásainak, éhezéseinek színhelyét, Kassát, Rimaszombatot, Losoncot, Rozsnyót, Királyhelmecet így járta végig 1938 őszén, talpig „nemzetiben”.

„Talpra magyar…” Költészetéből e verset emelték az egész életműre árnyékot vető magaslatra. Elszaporodtak a nemzeti érzést méltató ünneplések: a Nemzeti dal falvaink, városaink legtöbbet ismételt költeménye lett harmincnyolc után. Ezt mondták szobrok talapzatán, tanévek kezdésekor-zárásakor, a templomi vizsgákon, leventeseregléseken, a múltat idéző ünnepségek mindegyikén. E költemény lett valamennyi iskolai ünnepség mottója is. Gyermekszemmel úgy sejlett, az élet mottója is ez lesz, a Nemzeti dal. Osztályunk homlokzatán ez állt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Egy húsz évig más állam területén élt nemzeti kisebbséget akartak így formálni, királyokkal, szentekkel és Petőfivel. Cseppenként tárták elénk a szülőtisztelő, rónát szerető, lányokat kedvelő, a népi élet idilljeit költői képekké formáló nagy magyar költő arcát, a jó viselet és a hazaszeretet példaképeként.

Utólag tudatosítom a kisajátított Petőfi-arcot. S ennek kapcsán az idő vágatait tudatomban. Azt az időt, amikor a gyermeki felfogás a dolgok minősítésére még alig képes, de annál élesebben regisztrál. A Petőfi-életmű élmények oldószere, illúziók közömbösítője: átüt az idő és emlékek rétegein, mert élettel és halállal igazolt.

A márciusokkal lelkesíteni kívántak. Segesvár és az aradi tizenhárom mementójával a tragédiát láttatták. Az életemből így múlt el hat esztendő; március, Segesvár és Arad jegyében. A Nemzeti dal lelkesítő szavainak szövetén át vesztes csatateret és akasztófák sorát láttam: időben és térben kísértetiesen közel egymáshoz. S mindezek felett ott lebegett a költő halála: a pont, a befejezés, a vég, a végzet, a bukás, a hősi halál, mint megdicsőülés s egyféle félelmetes eszményítés. Így a legfogékonyabb gyermekévek figyelésébe a hazájáért hősi halált halt költő eszményítése kerül. A sokféle érzelmi hatás és benyomás letisztulásával fogalmilag ez így kristályosodik: hősi halál és haza. Forradalmárból így lesz misztikum, megdöbbentő alakú torzó. Misztikum, amellyel tovább misztifikálható a történelem, a történelmi tudat, a társadalmi fejlődés, az erkölcsi rend, a háború, és minden ezután következő „hősi” halál.

A misztifikált fogalmak társíthatók a Talpra magyarral, a hősi halállal, a hazával, a haza fogalma pedig az irredenta jelszavak és indulók sorával. A magam nemzedékének a Nemzeti dallal egy időben tanították, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…”, „Bennem van a magyar vér, harcolok a hazámért…”, „Kalász, kalász, árva magyar kalász…”, „Elhangzott a szó, zeng az induló…” És sorolhatnám sokáig.

Ez a történelemrontás.

És Petőfi? Háború jött. Neve, alakja beleolvadt a háború hősi halottainak végtelen sorába. Erkölcsi idillé eszményített halálát közeli tragédiák homályosították.

Olykor a nagy életművek iránt is kegyetlenül közönyös az idő. 1945 után kettős életet éltem, az egyiket otthon, akkor már ismét Csehszlovákiában, a másikat Magyarországon, Sárospatakon. A nemzetiségi kérdés rendezetlensége miatt mentem oda művelődni. Nem volt jog, nem volt iskolapad, nem lehetett Petőfi sem. A kokárdás, nemzetiszín Petőfi-arc a mesék távolságába tűnt. Mese maradt csupán meg legenda az öregek száján. S nagy ritkán innen járt vissza, titokban, egyszer neve nincs vándorköltőként, másszor világgá ment Kukorica Jancsiként. Szinte túlvilági messzeségből szövődött újra egy halvány Petőfi-arc. Előbb újrateremtették a költőt, aztán belekapaszkodtak. Emberi bátorságához vágyainkat és reményeinket kötöttük hozzá. Létének nehéz szakaszaiban viselkedik így az ember: meséket mond és legendákat sző, hogy félelmét űzze, és bizonytalanságát veszejtse ezzel is. A mesébe menekülésnek és az élet realitásainak fájdalmas egyeztetése volt ez a kor.

A pataki iskolában ezzel egy időben eddig nem látott Petőfi-arcot mutattak elém: a szülőket, a hegyek szülte Hrúz Máriát és Petrovics Istvánt, a Kiskunságot, az iskolából iskolába verődő gyermek Petőfit, a kereséseket, a vándorlásokat, a vajúdásokat, költői kiteljesedését, felnövekvését a nagy márciusig, a forradalomig. A magyar nemes, Pató Pál úr, Egy gondolat bánt engemet, A nép nevében, Föltámadott a tenger… Valahogy így következtek a versek. És ismételten a Nemzeti dal. Életképek, tájak erősödtek fel bennem, fogalmak, amelyeket mélyen éreztem csak valahol, amelyeket csak szégyenkezve vagy félve őriztem magamban, ülepedni, kristályosodni kezdtek. Petőfi és a nép: innen indul és ide tért minden magyarázat Petőfiről. Olykor harsány volt a beszéd, de a fogalmak mégis belém szívódtak: természetesen, konokul, mint az anyatej vagy a föld nedvei.

Ekkor a népet tanították nekünk; önmagunkat, s Petőfi lázadó forradalmiságára neveltek.

Szándékosan sohasem kerestem Petőfit, egyszerűen volt, lett és van, mint a napokból álló idő. Az élettel jött, a körülményekkel, a folyton változó viszonyokkal. 1949 őszén, mikor már lehetett magyarul szólni, nagy ünnepség keretében elsőként Petőfi-verset mondtunk a kassai színházban. S először nem véletlenül az Egy gondolat bánt engemet, utána pedig Ady A grófi szérűn című verse hangzott el. Adyhoz is Petőfi lábnyoma vezetett el, mert a nagy életművek, ha olykor szoros úton is, de egymáshoz visznek.

Ötvenben, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadszori indulása idején színdarabok után kutattunk: a bénultság után mosolyogni akartunk, nevetni. Molière-t játszottunk meg Gogol Revizorját, de a nagy álmunk Petőfi János vitéze volt. A töpörödöttségből világgá vágytunk, ha csak a mese szárnyán is, de elmenni, vágtatni, királyokat győzni.

Aztán az irodalom alapozásának ideje jött. Az ötvenes évek kezdete. Az indulás képlete ilyen volt: háborút vészelt „öregek” s faluról városba szivárgó tétova fiatalok, mindnyájunk drámai töltésű, komor élményvilága, az irodalomteremtés szándéka, megfogalmazatlan példaképek – belső mérték és értékrend hiányával küzdve.

Születésünkkel, élményeinkkel – sok esetben mindkettővel – az élet mélypontjai felől jöttünk, alulról fölfelé. Az idő sokféle rétegén kellett áttörnünk, s ez úton sok helyütt érezhettük a Petőfi-életmű termékenyítő hatását. Az első lépések, a szilárd pontok keresésében viszonyítási alapul szolgált: a kultúra, az irodalom demokratizmusa, a néptisztelet, a népszeretet, a népuralom eszméjének sugallójául és mértékéül. Egy népi-plebejusi életérzés és magatartás kristályosító pontja lett. Ez már több volt egy-egy költemény keltette benyomásnál vagy hangulatnál. A Petőfi-életmű érintő közelsége itt már szélesebb összefüggésekben hat. Felismeréseket siettet, és helyzeteket tudatosít. Összefüggések és rokonítások keresésére kényszerít, irodalmi s közéleti elkötelezettségre figyelmeztet egyszerre. Életével és költészetével etikai-esztétikai programot példáz. Népi-plebejusi magatartás: mindezt a háború, a háború utáni évek megrázkódtatásai, a társadalmi-emberi felszabadulás küszöbén, a szocialista programok s nemzetiségi kultúránk célkitűzéseinek megfogalmazása idején, a szocialista ars poetica idején.

Majd a szobrok ideje jött. Az az idő, amikor a csehszlovákiai magyar kultúra erejéből és lehetőségeiből már a hagyományok tiszteletére is futotta. Elsajátítottuk múltunkat, elődöket, ősöket vettünk birtokba, közéletieket és művészeket. Félreállított vagy elfeledett emlékművek foglalták el valamikori helyüket. Rejtett deszkakoporsójából így került talapzatára ismét Pozsony Petőfi-szobra is. Aztán koszorúkkal tisztelegtünk félénken: Jókait, Madáchot, Tompát, Erdélyi Jánost ünnepeltük, és márciusonként Petőfit. Később természetessé vált a tisztelgés szüksége és joga. Ma már a dolgok természetéből következik tucatnyi emlékmű léte és az őket illető tisztelgés.

E tekintetben örvendetes folyamatról szólhatunk: szellemi hagyományaik értékeit egyre szélesebb körben mondják és veszik birtokukba szlovákok és magyarok egyaránt. Ez történik Petőfivel és másokkal, illetve a szlovák kultúra nagyjaival, jeleseivel. Néhány éve bántó, ingerült vitákat olvashattunk. Közös magyar–szlovák történelmünk volt a polémia tárgya: a szabadságharc belső ellentmondásairól, Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított mulasztásairól, Petőfi költészetének magyarközpontúságáról cserélődtek vélemények.

Magamtól kérdezem most: az elém tartott és megismert Petőfi-arcok közül melyik az enyém? A templomok bolthajtásai alá juhászított, szülőszerető, jámbor költőé? A nemzetiszín Petőfié? Avagy a nemzet nagy hősi halottjáé, a mártíré, a lázadóé, a plebejusé, a szabadságszerető forradalmáré? Avagy a vitatott, megkérdőjelezett Petőfi-arc kövesedik belém?

Úgy érzem, az a Petőfi sajátom, aki mindenki másé is lehet, szlováké, szerbé, románé, oroszé, németé egyaránt. A cselekvő hazaszeretet, az emberi-nemzeti haladás Petőfije, a nép Petőfije, a szabadság, a küzdelem Petőfije az enyém. S úgy vélem, ez a széles világ számára osztható érték.

Pozsony Duna menti parkjában egymás közelében áll Petőfi és Janko Král szobra. A Duna bal partján a közelmúltban avatták fel Štúr szobrát. Az idő és a történelem leküzdött távolságai után történhetett ez meg. Így méltó, így felemelő és biztató. A szobor nem minden, mondhatnók. Igaz, nem minden. Mégis. Ez már egy más jelkép, más történelmi igazság. Ez már olyan magaslat, ahonnan nagy évek képezhetők népeink múltjába és jelenébe: jelenünk és jövőnk kohéziójának lehetnek alkotói.

Ha tehetem, újrajárom Petőfi életének, vándorlásainak s halálának útjait. Keresem, nézem, figyelem azt, amit talán még nem ismerek, nem érzek égre robbanó életéből s annak tanulságaiból.