Nem középiskolás fokon

A kulturális és irodalmi beltelkeken egyre fokozódik a mozgás, növekszik a forgalom. A sokéves bezárkózottság mesterségesen emelt kerítései kopnak, zsugorodnak. Szellemi, gondolati, irodalmi áramlásokat közvetítő huzalok feszülnek felettünk: a világirodalom neves értékei érezhetően közelebb kerülnek hozzánk. Olvashatunk, okulhatunk, és ami a legfontosabb, konfrontálhatunk. Mérhetjük, egyeztethetjük lehetőségeinket és képességeinket másokkal, tágabb körrel, magasabb rendű gondolati és művészi értékekkel.

Ez a termékenyítő oldala ennek a megnövekedett irodalmi forgalomnak. Azonban követelményei is vannak: fokozott mértékben veszi igénybe tájékozódási képességünket. A sokféle elképzelés, a sokféle kanyargó gyalogösvény összevisszaságában el kell igazodnunk. Látnunk és tudnunk kell, hogy a hajszálerek hol válnak sodró áramlássá. Ha nem tudunk különbséget tenni a rövid életű divat, a gyengécske szél hajtotta hullámok és az irodalmi állandósulás között, végletekbe esünk.

Az elmúlt évek folyamán sokszor leírtuk és elmondtuk ezeket a szavakat: önvizsgálat helyzetünk felmérésének szüksége. Türelmetlenül az olvasók elé vetettünk ilyen fogalmakat. Ingerülten számon kértük a szocialista öntudat, a társadalomerkölcs, az intellektuális szemléletmód magas szintű megnyilvánulásait. Igen, számon kértünk, igényt támasztottunk. De hát kitől kérdeztük mindezt? És ami a legfontosabb: hogyan jutottunk e fogalmak birtokába?

Ismerve sajtónk gyakorlatát, irodalmunk problémáit, tanítóink munkáját, az a benyomásom, hogy az esetek nagy részében fonákul gondolkodunk. Azaz felülről lefelé, és nem megfordítva. Nem is olyan régen azt mondtuk: ha szabadulni akarunk a provincializmus kötelékeitől, helyzetünket szüntelenül konfrontálnunk kell az előttünk járókéval, a többet tudókéval, a magasabb szinten gondolkodókéval. Úgy érzem, ezt megértettük, a baj csak az, hogy rosszul realizáljuk. Véleményeket és ítéleteket hangoztatunk, amelyek úgy simulnak termetünkre, mint a nagy testű embertől kölcsönkért ruhadarab. Egyre több az átvett és alkalmazott vélemény. Már tudunk általánosan, nagy vonalakban beszélni és „problémásan” írni, de a fontos részletek, helyzetünk elemzése nem kerül figyelmünk fókuszába. Kommentálunk, közvetítünk, magyarázunk, végrehajtunk. Az áramlás felülről lefelé történik. Ez is kell, azonban a „vétel” és a közvetítés nem válhat lényegünkké, nem lehet egyetlen célunk és küldetésünk. Nem elégedhetünk meg csupán a vevőállomás szerepével. Szükségünk van progresszív külső hatások és impulzusok termékenyítő hatására. Fejlődésünk jelenlegi szakaszában ezt hangsúlyoznunk kell: bennünket érő hatások, a rajtunk keresztülcsapó áramlások elsősorban azért fontosak, hogy finomabbá tegyék, kiműveljék érzékünket saját helyzetünk látására és kifejezésére. Úgy érzem, a lényeg ez: a kor szintjén kifejezni önmagunk múltját és jelenét.

Hol kezdjük el ezt a vizsgálatot? Úgy vélem, helyzetünk sajátos vonásainak a tudatosításával. A pontos és találó diagnózisoknak a mi esetünkben rendkívüli jelentőségük van. Az alulról felfelé irányuló gondolati áramlás csak itt és ezzel kezdődhet: a tényeken alapuló látleletek megfogalmazásával.

Ezzel kapcsolatban néhány fontos tényre szeretnék figyelmeztetni.

Életünk történelmi, szociológiai, etikai kérdései aránylag kis területen vetődnek fel. Az ellentéteknek, az összeütközéseknek nincs meg az a feszítő, fejlődést inspiráló szerepe, mint a nagy népek szellemi életében. A mi esetünkben figyelő szemmel kell vizsgálnunk a fejlődés görbéjét, lépést tartunk-e avagy lemaradunk. A fejlődés és lemaradás, illetve a hogyan tovább számunkra napirendi kérdések.

Szellemi életünk foghíjas, hiányos. A szellemi élet bizonyos területein nem, vagy csak keveset „termelünk” (pl. természettudományok), egyszerűen tudomásul vesszük a tényeket, konzumálunk. De hézagos a humán gondolkodás területe is. A humán gondolkodásnak vannak olyan szférái (történettudomány, társadalomszociológia, társadalompszichológia, etnográfia), ahol a tudományos gondolkodás szintjéig nem érünk fel. A gondolkodás felső szintjét az irodalom, az újságírás, a népművelési munka és pedagógiai gyakorlat helyettesíti. Úgy is mondhatnánk, hogy gondolkodásunknak csupán a középfoka van meg, a felsőfok a szellemi élet jelentős területein hiányzik.

Értelmiségünk zöme a már meglévő gondolatokat magyarázza, terjeszti és alkalmazza. Más szóval: értelmiségünk (pedagógusok, népművelők) elsősorban végrehajtó értelmiség. Ugyanez a jelenség megfigyelhető más nemzetiségek életében is: aránylag kicsi az alkotó értelmiség száma. Így van ez a mi esetünkben is. A főiskolán tanító pedagógusok számához mérten jelentéktelen a tudományos kutatómunkát végzőké. Népművelési munkánkban is inkább az ösztönös lelkesedés dominál. A tudományos jellegű helyzetfelmérés a legjobb esetben is csak illuzórikus igény. És a legelgondolkodtatóbb tény: értelmiségünk egészéhez mérten feltűnően kicsi a művészértelmiség létszáma.

Ismert dolog, hogy egy kor rekonstruálása, a társadalmi lét keresztmetszetének megrajzolása elképzelhetetlen az irodalom nélkül. Ez évszázados tapasztalat. A mi esetünkben viszont ez úgy fest, hogy az élet sokszor nagyon bonyolult tényeit s egymástól eltérő jelenségeit csupán az író, illetve az irodalom szemüvegén át nézzük és ítéljük meg. Természetesen ez nem mindig csak tőlünk függ. Tekintetbe kell vennünk a kor és a körülmények közrejátszását is. Ennek ellenére nem elégedhetünk meg azzal, hogy az életről alkotott véleményünk, világképünk, gondolkodásunk egyetlen alkotóeleme az irodalom legyen. Nem az irodalmi megismerés, az irodalom funkciójának lebecsüléséről van szó, hanem arról, hogy az irodalom nem helyettesíthet más művészeteket, tudományágakat. Az irodalom nem lehet egyedüli ítélőszék, a dolgok látásának és ábrázolásának egyetlen szempontja. Többször elmondtuk már, hogy teljessé, illetve teljesebbé kell tennünk szellemi életünk organizmusát. Persze ez nemcsak kultúrpolitikai óhaj. Nemcsak arról van szó, hogy az irodalom mellett igyekezzünk kedvezőbb létfeltételeket teremteni például a képzőművészet fejlődésének, hanem egy feszültséggel telített intellektuális légkör megteremtéséről, amelyhez véleményem szerint az irodalom önmagában elégtelen. Ennek érdekében szükséges volna áttekintenünk, megvitatnunk, hogy az irodalmon kívül melyek azok a területek, amelyek egy intellektuálisabb szellemi közeg kialakulását gyorsíthatnák, illetve elősegíthetnék. Azt hiszem, itt elsősorban a képzőművészet helyzetét kellene megvizsgálni. Az első köztársaság magyar szellemi életének jelentős tényezője volt a képzőművészet. Sajnos ma, annak ellenére, hogy számos kiváló magyar tehetség alkot és él Csehszlovákiában, szellemi életünk egészére gyakorolt hatásuk és befolyásuk kicsiny. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy egy teljesebb szellemi organizmus kialakításához feltétlenül szükség lenne a magyar képzőművészet rendszeres regisztrálására, számontartására és nem utolsósorban szerepeltetésére. Jó lenne megvitatnunk képzőművészeink helyzetét, problémáit, és amennyiben a sajtó lehetőségei megengedik, rendszeresen és hangsúlyozottan foglalkozni kell ezzel a problematikával.

Az elmondottakból logikusan adódik a következtetés: ha lassú szellemi életünk belső mozgása, gondolati akkumulációja, törvényszerűen megnő a kívülről jövő hatások, impulzusok szerepe. Főleg a politikai és kulturális impulzusok fontosságára gondolok. Számunkra a fejlődés létkérdése, hogy idejében fel tudunk-e zárkózni a politikai és kulturális progresszió élvonalához.

Itt kell szóvá tennünk a középszer, az irodalmi gondolkodás átlagos színvonalának kérdését is. Gyakran találkoztunk egy gondolkodásra késztető jelenséggel: lapjainkban írunk vagy közlünk olyan dolgokat, amelyek olvasóink többsége előtt érthetetlenek. Azaz az irodalom által megfogalmazott vagy megfogalmazandó igények és az átlagos gondolkodás szintje között nagy a távolság. Mit kezdjünk ezzel az űrrel?

Egyáltalán gondolkodtunk már azon komolyan, mit is jelent a mi esetünkben az átlag, a középszer? Az átlagolvasó, a népművelési dolgozó, a pedagógus, az átlagfiatal stb.? Ez így, első látásra népművelési vagy társadalomszociológiai kérdésnek tűnik. De irodalmunk fejlődésének is létkérdése. Hisz íróink, és tegyük hozzá, újságíróink esetében is jogos a kérdésfeltevés: milyen újságírásunk, irodalmunk átlaga a magyarországi vagy a cseh publicisztikához és irodalomhoz viszonyítva?

Közel tíz évig tartott, míg a szórványos jelentkezésekből, a szétszórt próbálkozásokból kulturális, illetve irodalmi folyamat lett. E folyamat jelenlegi keresztmetszete szerintem a közepes, az átlagos értékek túltengése. Nem állítom azt, hogy kultúránkban minden és mindenki átlagos. Kiemelkedő személyiségeink és értékeink is vannak. Sajnos a középszer a többség.

Szellemi életünk fejlődésének egyik alapvető kérdése: hogyan lehet az átlagosból, a középszerűből elsőrangú teljesítmény? Ismét a hogyan tovább kérdéséhez jutottunk. S a válasz? Mindent el kell követnünk, hogy erőteljesebbé váljon a felső szint, a csúcsok felé törés, a csúcsértékek létrehozására irányuló szándék.

A helyzetünkkel, a tényekkel és a sorsunkat alakító tényezőkkel számot vető gondolkodás első állomása: a pontos helyzetkép, a hiteles helyzetelemzés, a pontos szellemi látlelet. A másik: történelem- és valóságszemléletünk teljesebbé és átfogóbbá tétele.

Az elmúlt tíz év kulturális gyakorlata folytán kialakult bennünk egy sajátos, magába zárkózó nemzetiségi szemlélet. Vegyünk egy példát.

A közelmúltban megjelent néhány szókimondó írás a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás káros hatásáról. Megfigyelhettük, hogy ezek a cikkek szinte kivétel nélkül a nemzetiségi politika realizálása közben elkövetett sérelmeket sorolták fel. Természetesen ez nem véletlen. Az emberek elsősorban közvetlen gondjaikról beszélnek és írnak. Ezenkívül egy másik körülmény is magyarázza a nemzetiségi jogok szenvedélyes számonkérését. A csehszlovákiai magyarság életében a társadalmi fejlődés folyamata a nemzeti érzés, a nemzetiségi lét problémáival különösképpen bonyolódott.

Az irodalomban a nemzetiségi léttel összefüggő problémáknak két oldala van: az egyik a nemzetiségi politika elvei és ezen elvek gyakorlati megvalósítása. A felmerülő gondok és bajok egyik forrása éppen a realizálás közben elkövetett hibák. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy elsősorban a súrlódásokat és a sérelmeket kiváltó okokat kell megszüntetni. Ma már nem elég a nemzetiségi politika lenini tételeit ismételgetni. Röviden így mondhatnánk: a társadalmi viszonyok összetettebbé válása a lenini nemzetiségi politikának a valóság szüksége szerinti továbbfejlesztését és alkalmazását kívánja meg.

A dolog másik oldala már bennünket, a mi érzéseinket, ítélőképességünket és gondolkodásunkat illeti. Nekem úgy tűnik, hogy életünk majd minden gondját a nemzetiségi lét, a nemzeti érzés problémájára redukáljuk. Figyelmünk csak erre a területre koncentrálódik, s ezáltal sok mindent leegyszerűsítünk vagy nem veszünk észre. Nem óvatosságra és taktikázásra akarok inteni. A nemzetiségi létből adódó gondokat nem akarom levenni a napirendről, ezt egyszerűen nem lehet. Azonban szükségét érzem, hogy szót emeljünk életünk jelenségeinek csupán nemzeti szempontból történő megítélése ellen. Mintha a színháznak csak egyetlen reflektora lenne, és a színfalnak mindig ugyanazt a részét világítanánk meg. Úgy érzem, módfelett hasznunkra válna, ha kigyúlna a többi reflektor is. Minél több, annál jobb. Mert hisz az a célunk, hogy életünk jelenségeit minél több szempontból vizsgáljuk meg.

Kicsi az a terület, amelyet befog tekintetünk: sajnos még a „megfigyelt” terepen sem látunk mindent. Életszemléletünk szűk és leegyszerűsített. Lássunk két példát. Az egyik újságírásunk faluról alkotott képe. Sokat írtunk a faluról. Legtöbbször nagy termelő műhelyként mutattuk azt be. Ez volt az első hullám. Aztán okulva a hibákon azt mondtuk: az embert kell megírni. E szándék következtében az írás képlete így alakult: a termelő ember, s alapjában itt tartunk ma is. A lapokban megjelenő riportok nyolcvan százalékából ezt a profilt lehetne kirakni, a termelő embert.

No és bűn ez? – kérdezhetné valaki. Bűnnek nem bűn, csak éppen kevés. Újságíróink igyekeznek szabadulni a sematikus írásmód kellékeitől, próbálják másképpen kézbe fogni, megközelíteni az embert. És az eredmény? Megítélésem szerint a tények és helyzetek nagyvonalú és felületes regisztrálásánál tartunk. Leírunk tényeket, elmondunk egy emberi sorsot, úgy, ahogy láttuk és hallottuk, esetleg kommentáljuk is, de nem értelmezzük, nem kvalifikáljuk. Nem olvasunk az eseményekből és a tényekből. Kevés kivétellel még ma is felülről lefelé közeledünk az emberi gondokhoz; menet közben vagy előre rajzoljuk az arcokat. Hiába is tagadjuk, az előre gyártott elemek még bennünk vannak, kísértenek.

Az irodalmi igénnyel írott riportok inspiráló anyaga a reflexió, a benyomás, a táj és az emberi közösségek hangulata. Jól mondjuk, szépen írjuk, csak éppen kevés. Hányan vélekedtünk már a falun végbemenő változásról, de mind ez ideig egyikünk sem vett annyi fáradságot, hogy kimutassa a magyar dolgozók soraiban lezajló társadalmi átrétegeződést, pedig a „néhai” parasztságnak több mint a fele munkát változtatott, de nemcsak azt, hanem életformát is. Sok tízezer ember falujától távol eső munkahelyre utazgat. Milyen hatással van mindez a falu erkölcsi arculatának az alakulására? A családra? A közösséggel szemben tanúsított magatartásra? Hangsúlyozzuk a változást, de a változás fejlődési irányát, lényegét, törvényszerűségeit már nem firtatjuk.

És milyen az értelmiség rétegeződése? Érdeklődési köre? Életérzése? Más társadalmi rétegekkel szemben tanúsított magatartása? Az élettények felületes rögzítésével ma már nem jutunk messzire. Ha komolyan gondoljuk az írást, még egy jelentéktelennek látszó profil megrajzolásához is a szociológus és a gondolkodó elmélyültségével kell közelítenünk.

A másik kérdés történelemszemléletünk. A múltról alkotott képünk, sajnos ingerültséggel telített és szenvedélyektől fűtött. Ha a tegnapra terelődik a szó, piros tiltólámpaként 1946–47 parázslik elénk. Történelemszemléletünknek egyelőre ez a visszafelé vezető végállomása. A ma sérelmei törvényszerűen a múlt bántásait erősítik fel bennünk. S hogy ez így van, azt ma láthatjuk a legjobban. A nyíltabbá, őszintébbé váló társadalmi légkörben szinte kórusban mondtuk: korrigáljuk a menet közben elkövetett hibákat, és tisztázzuk végre a felszabadulás utáni évek torzulásait. (Örvendetes tény, hogy a közelmúlt pártdokumentumai alapul szolgálnak e kérdés tisztázásához.) Nemzetiségi történelemszemléletünk mai formájában sérelemvonulat. Ez pedig önmagában szűklátókörűség. Leszűkül benne a világ, és ezáltal ítéletünk, világképünk is leegyszerűsödik.

Mikor lesz nagyobb időegységekben és komplexumokban gondolkodó józan történelemszemléletünk? Hogyan léphetünk túl tegnapi önmagunkon? Hogyan szabadulhatunk meg a fejlődésünket és gondolkodásunkat akadályozó gátlásoktól? Képesek leszünk-e helyzetünk reális felmérésére? Egyszóval lépést tudunk-e tartani a korral?

Hol kezdjük el, illetve hol folytassuk? Ismert dolog, hogy a nemzetiségek szellemi életének legerősebb területei az irodalom, a művészetek egyik vagy másik ága és az újságírás. Igaz, hogy sem a művészet, sem az újságírás nem pótolhatja az ismeretszerzés tudományos jellegét. Azonban nagymértékben hozzájárulhatna a társadalmi lét tényeinek és folyamatának a feltárásához. És ezen túlmenően elsőrangú művelői és szorgalmazói lehetnek a társadalmi aktivitásnak.

Helyzeténél fogva e téren legtöbbet tehet az újságírás. Számottevő fórumaink vannak, és ha jól számolok, közel száz magyar újságírónk. Ez nagy lehetőség és nagy erő. Vajon élünk-e teljes mértékben ezekkel az adottságokkal? Meggyőződésem, hogy nem. Újságírásunk bel- és külföldi visszhangja, valamint a közvéleményre gyakorolt hatása adottságaihoz mérten kicsiny. Mintha nem dolgozna teljes kapacitással. Hangja sokszor a halkra fogott zenekar muzsikájához hasonló. Sok az „ülő” szerkesztő, és kevés az országot járó riporter. A újságírás szellemi életünknek az a területe, amelynek a lehetőségei távolról sincsenek kihasználva. Vannak merész nekilendülések, akarások, problémák, ingerült feszegetések, azonban a többség nehezen mozdul. Képletesen talán így mondhatnánk: újságírói mélyrepülés. Meggyőződésem, hogy újságíróink többre képesek, mint amennyit produkálnak.

Az irodalomra vonatkozóan azt mondhatjuk: három kultúra találkozási pontján élünk. Ez kiváló adottság, használjuk ki, és éljünk vele. Ez a helyzeti adottsága újságírásunknak is megvan. Él-e vele? Véleményem szerint publicisztikánk helyzeténél fogva nemzetközi rangra tehetne szert.

Néhány szó még az egyéni felelősségről. A személyi kultusz ürügyén szokássá vált mások bírálata. A hibákkal és a merevséggel szemben tanúsított kritikus magatartás elengedhetetlen. Ám ne essünk végletekbe. A velem vagy köröttem történtekért kisebb-nagyobb mértékben én is felelős vagyok. Ez elől nem lehet elfutni, ebből nem lehet kimosakodni. Saját felelősségrészemet nem kendőzhetem mások bűneivel.

Szokás az érdemekre hivatkozni. Inkább azt kellene felsorolnunk, amit nem tettünk meg. Megnevezni a távolmaradásokat, az óvatos hallgatást, lapítást, a mosom kezeimet-, a nem ingem, nem gatyám-féle megnyilvánulásokat. Ezt írjuk az életrajzunkba! Ezzel dicsekedjünk! Az az érzésem, hogy a korombeli újságíró-generáció kissé elpuhult, kényelmesedik, veszít közéleti szenvedélyességéből.

Az elmúlt évek folyamán sokszor tettük fel a kérdést: hogyan tovább? Kérdés és felelet kultúránk részkérdéseit érintette. Ismét jogos a kérdés: hogyan tovább? Azonban ma már szellemi életünk egészére kell vonatkoznia. Mert ha részleteiben vitatható is, kultúránk mégiscsak organizmussá erősödött: szellemi életünk a maga módján önálló, és szerves egységet képez. Most már azon van a hangsúly, hogy szellemi organizmusunk egyes területeinek működését felgyorsítsuk.

A fentiekben néhány részletproblémát vetettem fel. Az alapkérdés ez: hogyan tovább? Általánosan, nagyvonalúan ma már nem lehet erre válaszolni. Történelmi, társadalmi, szociológiai, etikai kérdések egész sorát kell vizsgálat tárgyává tennünk, hogy érdemben felelhessünk.

Ne sajnáljuk a fáradságot!