Szélesebb irodalmi látóhatár

Ha türelmesen végigtallózzuk az elmúlt évek kulturális és irodalmi eseményeit, egy lassan szélesedő, mértékletesen felfelé ívelő folyamat körvonalai rajzolódnak elénk. A februári események óta idestova tizenhárom esztendő sorjázik mögöttünk, olyan évtized ez, amely mérhetetlenül gazdag volt történelmi, társadalmi és világpolitikai eseményekben egyaránt. Kulturális és irodalmi eseménynaptárunkba mégis nehéz lenne bejegyezni az elmúlt tíz év fontosabb szakaszait és évszámait. Beszéltünk és beszélünk írók és költők jelentkezéséről, írunk megjelenő könyvekről, színházi bemutatókról, de mindez úgy hat, mint egy időrendi felsorolás. Az egyes művek értékelésénél csupán a műfajok folytonosságának örülünk, vagy a témák, témakörök aktualitását tudjuk bizonyítani. Ugyancsak zavarban volnánk, ha meg akarnánk nevezni azokat a szépirodalmi műveket, amelyek lökésszerűen siettették volna a kibontakozást. Eddig hiányzanak irodalmunkból az áttörő jellegű művek, a métafák, az útkereső kitörések, az önmagunkon túlszaladó nekilendülések, az útjelzők. Valahogy túlságosan kimértek, mértéktartók vagyunk, mintha az „arany középút” elve szerint mérnénk lépteinket. Következésképp az irodalmi fejlődés folyamatára a lassú érlelődés, a vigyázva lépés, a lassan eszmélő kibontakozás jellemző.

E helyzet igazolására és mentegetésére felhozhatnánk egy egész sor olyan körülményt, amely visszahúzóan, negatívan hatott irodalmunk kibontakozására. Már jó néhányszor megállapítottuk, hogy irodalmunkban hiányzik a meglevő hagyomány folyamatossága, folytonossága. Az egyes irodalmi szakaszok érintkezési pontjai messze kerültek egymástól. Hisz haladó polgári irodalmunkat Horthy feudálkapitalista Magyarországa örökölte 1938-ban, az itt maradt Fábryt pedig a szlovák fasizmus zárta Illaván börtönbe. De nem oldódott meg a helyzet 1945 után sem, a csehszlovákiai magyar író csak négy évvel a felszabadulás után vehette kezébe a tollat. Nagyon megéreztük 1948 után azt, hogy sem líránknak, sem epikánknak nem volt közvetlen kontaktusa az előző korszakok szocialista irodalmával. Közvetlenül ható szocialista irodalmi örökség hiányában kellett újrakezdenünk.

Kétségtelen, hogy mindez befolyásolta, hátráltatta a „harmadvirágzás” kezdeti éveinek szárnybontogatását, hisz a tudatos folytatást ösztönös tapogatózás helyettesítette.

A fiatal nemzedék indulása, irodalmi gyermekkora szükségszerűen patrónust, útra indítót igényelt. Kiben találta meg? A líra Petőfiben, Aranyban, Adyban, esetleg Illyés Gyulában keresett támaszt. A próza pedig Móricz és a népi írók, Veres Péter és Szabó Pál írásaiból merített ösztönzést. Líránk lényegében a XIX. századi népies költészet alaphangját szólaltatta meg verseiben. Hasznosnak és az akkori körülmények között törvényszerűnek tűnt a népi-nemzeti eszménykép megelevenedése, de mechanikus követése már csírájában magában hordozta a konzerválódás, a megrekedés veszélyét.

A népies életszemléletnek irodalmunkban van egy másik gyökere is: a falu. Fiatal költőink és íróink zöme faluról szakadt a városba. S hiába élünk városban már több éve, ma is a falu szemével nézzük a világot. Gyermekkorunk s ifjú éveink élményvilága a faluhoz, a paraszti élet emlékeihez köt bennünket. Ha szocializmusról beszélünk, akkor elsősorban a falura, a falun végbemenő változásokra gondolunk, a város számunkra még ma is csak lakóhely, nem életforma. Karácsonyra, húsvétra, pihenni a falura vágyunk, és ha tehetjük, el is megyünk. Életformánkat, életszemléletünket illetően afféle irodalmi kétéltűek, városban élő falusi furcsaságok vagyunk. Ez a tény magyarázza, hogy fiatal prózánk, de különösen líránk a falun, a paraszti világban végbemenő változásokat tükrözi, illetve visszhangozza.

A paraszti élet ábrázolásának nagy hagyománya van a magyar irodalomban. Elég, ha csak Móriczra és a népi írók műveire utalunk. Móricz, Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Darvas József paraszti témájú írásai ádáz küzdelmek színhelyeként mutatják be a magyar falut. Elkeseredett harc folyik nemzedékek, nincstelenek és vagyonosok, kis- és középgazdák, katolikusok és kálvinisták között. Mindenki egyért tülekedik: földért, több földért. Költőink és prózaíróink nagy része ezt a falut ismerte, gyermek- és ifjúkorában ennek a falunak a légkörét szívta magába. S később irodalmi próbálkozásaiban is olyan írók műveit választotta eszményképül, amelyek közel álltak élményvilágához és ifjúkori emlékeihez. A falu élményt, a paraszti életet ábrázoló írók pedig eszményképet jelentettek sokunk számára.

A fiatal nemzedék faluélményének, a paraszti világban gyökerező életszemléletének voltak és vannak pozitív elemei, de korlátai is. A paraszti gondolkodás józansága, egyszerűsége, valóságismerete biztosította irodalmunk életközelségét. Az élet tényeihez való ragaszkodást sokszor odáig vittük, hogy riportokban vagy kisebb prózai alkotásokban már nem is az író, hanem a paraszt esze vezette a tollat.

Az „életközelség”, a népélet ábrázolása kialakított irodalmunkban egy bizonyos fajta „népies” gondolkodást, amely főleg az élet szociális tényeinek, változásainak a rögzítésére koncentrálódott. De a „népies” gondolkodás önmagában még nem jelent realizmust. Ez a népiesség voltaképpen csak út, állomás a realizmus felé. Sajnos, mielőtt ez a népies gondolkodás realista irodalmi szemléletté fejlődhetett volna, megmerevítette a sematizmus. A falun játszódó írásokban így tettük fel a kérdést: velünk vagy ellenünk. Kétféle embert ismert irodalmunk: jót és rosszat. A jellemek cselekvését és mozgáskörét, fejlődésük logikáját eleve determinálta osztályhelyzetük. Az embert, az emberi viszonyokat csak szociális problémaként kezeltük. Fiatal, de részben idősebb prózaíróinknak ma is az a legnagyobb problémájuk, hogy feloldják magukban ezt a szociológiai merevgörcsöt, és képesek legyenek az ember erkölcsének és lelki énjének sokoldalú ábrázolására is.

A paraszti világban gyökerező életszemlélet s a „falukonjunktúra” igazolására felhozhatnánk azt a tényt is, hogy a szlovákiai magyarság zöme falun, illetve kisvárosban él. Az elmúlt két-három évben megjelent riportokban és tájleíró költeményekben határozott körvonalakkal rajzolódnak elénk a dél-szlovákiai tájegységek: a Csallóköz, az Ipoly mente, Gömör, a Garam mente és a Bodrogköz. Csak jóleső érzéssel könyvelhetjük el az egészséges lokálpatriotizmus egyre gyakoribb irodalmi megnyilvánulását. Azonban a szülőföld és az azt övező tájegységek igaz, őszinte szeretete, szülőföldünk tisztelete nem válhat irodalmi gondolkodásunk kerékkötőjévé. Vagy fogalmazzunk másképp: nem békélhetünk meg azzal, hogy a magyar nyelvterület irodalmi gondolkodásunk határait is megvonja, mert ez szűkös keretek közé szorítaná életszemléletünket, gondolkodásunkat, és nem utolsósorban az alkotások tematikai merevgörcsét, megrekedését idézné elő.

A paraszti-plebejusi életfelfogáson kívül van irodalmunknak egy másik eszmei vénája is: a polgári származású írócsoport tevékenysége (Egri Viktor, Dávid Teréz, Nagy Irén, L. Kiss Ibolya, Ordódy Katalin stb.). Helyét és tevékenységét tekintve ez a csoport átmenetet, hidat képez a kritikai realista író magatartása és a szocialista irodalom eszmeisége között. Alkotásaik értéke és légköre már a kezdeti években differenciálódást mutat. Ordódy Katalin, L. Kiss Ibolya és Nagy Irén műveiben a múltnak egy jóakarattal megrajzolt, szentimentális képe vetítődik elénk. Dávid Teréz drámai és prózai írásai főleg a polgári, kispolgári mentalitás bírálata révén jelentenek értéket. Ezen írók hőseinek rajzában kidomborodik az erkölcsi elem is, de értékét tekintve ez nem más, mint a kispolgári élet sajátos életmorálja. A polgári múltú írók közül legtovább Egri Viktor jutott, aki a polgári életfelfogás bírálatán kívül megpróbálkozott a munkásélet ábrázolásával is.

Ez és ennyi lehetne irodalmunk eszmei genezise: alakuló, önmagát kereső paraszti-plebejusi életszemlélet és a szocialista realizmus eszmeiségéhez közelítő polgári valóságszemlélet. Ennek eredményeként szépirodalmunk alakjai zömükben paraszti és kispolgári figurák. A munkásélet s az értelmiségi problémák ábrázolásával csak elvétve találkozunk.

Ez a témakör mintha idegen volna és kívül esne szépíróink figyelmének körén; irodalmi szűzföld. Pedig hát a magyar munkások és azok vezérei hősiesen, az első vonalakban küzdve, vették ki részüket a csehszlovákiai munkásmozgalom harcaiból. Valahogy lassan bontakozik ki a társadalmi viszonyok összefüggéseit kutató és egyeztető intellektuális érzék és eszmélés, amelynek lépten-nyomon hiányát érezzük.

Gátlásoktól terhes a múltat értékelő történelemszemléletünk. Ennek egyik okát többek között abban látom, hogy az elmúlt húsz év sorsdöntő történelmi eseményeiben, egyes kivételektől eltekintve, a dolgozók tömegei és a csehszlovákiai magyar értelmiség passzív szerepet játszottak. A szlovák irodalom idősebb és középkorú nemzedéke részese és tanúja lehetett egy fegyveres nemzeti felkelésnek. A mi élményvilágunkból hiányzik ez a lépcsőfok. Nekünk csak a robbanásig feszült ellentéteket engedte látni a történelem. A paraszti világ ellentéteit a bőrünkön éreztük ugyan, de nyílt történelmi összecsapásnak nem lehettünk részesei. A történelem országútjáról az események keskeny ösvényére kerültünk. Háborús témájú alkotásainkban a hangsúly a pusztításon, a szenvedő ember helyzetének és érzékállapotának a leírásán van. A felkelés történelmi élményét nálunk egy szociografikus irodalmi eszménykép s erős szociológiai érzék helyettesítette.

Távol áll tőlem a szándék, hogy a meakulpázó, az önkorbácsoló szerepében tüntessem fel magam. Csupán hangsúlyozni akartam a gátlásoktól mentes történelemszemlélet kialakításának szükségét. Az egészséges történelemszemlélet és az irodalmi gondolkodás viszonyának tisztázása irodalmunkban még nem lezárt ügy, hanem előttünk álló feladat.