Szépprózánk néhány kérdéséről

Ha prózánkról akarunk szólni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a realizmus jelenlegi problémáit. A realizmus kérdései ugyanis prózánk jelenlegi helyzetének problémái is. A realizmus történelmi és esztétikai kritérium. Prózánk alapvető kérdéseinek vizsgálatánál ezért először is azokat a körülményeket kell áttekintenünk, amelyek az elmúlt tíz évben alakították arculatát. Tehát azokat a túlnyomóan történelmi-társadalmi vonatkozású tényezőket kell körvonalaznunk, amelyek meghatározták vagy befolyásolták prózairodalmunk kialakulását. Másrészt elemeznünk kell prózánk eszmei-világnézeti alapját, műfaji vonásait, gondolati tartalmát, az egyes írók írásmódját, kifejezőeszközeit.

A harmadvirágzás irodalmának és benne prózánk fejlődésének eddigi útja első látásra egyszerűnek és könnyen áttekinthetőnek látszik. Azonban ha figyelembe vesszük és elemezni próbáljuk azoknak a történelmi-társadalmi körülményeknek alakító hatását, amelyek az első lépésektől kezdve egész napjainkig hatottak és hatnak prózánkra, meglehetősen összetett, problématerhes szakasszal találjuk magunkat szemben. Nem véletlen, hogy a megtett út értékeit és hibáit, okait és okozatait, ellentmondásait és tiszta pontjait elsősorban prózai termésünk mutatja. A költészet érzések, gondolatok, szenvedélyek gyűjtőpontja, fókusza. A próza életszakaszok, korok, korszakok értelmének, miértjének kutatója, összefüggések elemzője és kifejezője. A prózai alkotások mondanivalója és művészi szintje egy irodalom életerejének, életrevalóságának, történelmi hitelességének, eszmei érettségének a fok- és értékmérője. A próza az objektív teljesség műfaja. Ezért nem egyszerűsíthetjük le a prózairodalmunk elemzésének módját sem. Az egyszerűsítés irodalmunk provinciális jellegének igazolását jelentené. Prózánk eddigi útjának tanulságai csak az összkép számbavételével, illetve elemzésével vonhatók le. A realizmus, valamint a tradicionalizmus és modernség problémáit nem dönthetjük el részmegállapítások és részigazságok hangoztatásával.

Néhány szót a művészi szintézisről. A szlovákiai magyarság életének alakulása egész sor történelmi és társadalmi tényezőtől függ. Úgy is mondhatnánk, hogy életünk valamennyi jelensége összetett. Következésképp a szlovákiai magyar dolgozók gondolat- és érzésvilága sok-sok szálból tevődik össze. Ez törvényszerűen szükségessé teszi az elvi elemzést, valamint a művészi szintézist egyaránt. Az összefüggések s az élet sokrétűségének ábrázolására törekvő irodalom alapfeltétele az irodalom eszmei centrumának léte. Amíg a körülöttünk élő nemzeti irodalmak életét egy nagyfokú centralizáció jellemzi, addig a mi irodalmunkra rányomja bélyegét egy belső széttöredezettség. (Hisz vidéki irodalmi körök hamarabb jelentettek meg lapokat, mint az Írószövetség magyar tagozata.) Ez a belső széttöredezettség sajnos inkább gyengeség, mintsem erő jele.

Prózaírásunk egyik jellegzetes vonása, hogy indulásától napjainkig együtt halad a publicisztikával. Ez a tény sok mindent megmagyaráz. Az újságírás szükségszerű alaptörvénye: az életközelség, az élet mindennapjainak figyelemmel kísérése. Ez jó indító alap. Az újságírás az író valóságszemléletében az élet mindennapjaihoz kötő köldökzsinór. Szerintem újságírásunknak nem kis szerepe van abban, hogy prózánk mindmáig mentes volt mindenféle öncélú formalista kacskaringóktól, amit például a fiatal szlovák prózaírás nem mondhat el magáról. A fiatal írók életszemléletének alakításában az újságírásnak kétségtelenül megvan a maga pozitív szerepe. Viszont ha az íróban nem tudatosodik az újságírás és az irodalom funkciójának, alaptörvényeinek különbözősége, nehezéket is jelent.

Prózánkon még ma is érzik az indulás gyermekbetegsége: a túlhajtott ideologizálási szándék. Elfelejtünk egy tényt, hogy az ideológia önmagában még nem művészet: éppen a forma, a művészi forma teszi azzá. Mennél művészibb formában nyer megfogalmazást egy-egy ideológiai igazság, annál értékesebb, annál nagyobb erőt jelent az illető ideológia számára. Sajnos, prózánk eddigi története folyamán gyakran előfordult, hogy a mű ideológiai túltelítettségétől vártuk hatásosságát és társadalmi igazolását. Szerintem prózánk egyik hibája a szerkesztőségi gyakorlat kialakította publicisztikai valóságszemlélet és írásmód. Ennek folytán elbeszéléseink és másnemű prózai írásaink sokat markolóak, inkább agitatív, dokumentáló jellegűek. Hiányzik belőlük a megragadott témák elmélyült elemzése és érlelése. Innen a prózai írások felületessége, elnagyoltsága és indokolatlan nagyvonalúsága. Például Mács József Végnélküli gyűlése, Petrőci Bálint Megbékélt emberekje, Egri Viktor Sovánkája, Szabó Béla Mint szemünk fényétje. Természetesen ezeknek a műveknek a születését lényegesen befolyásolták a társadalmi élet akkori körülményei és irodalmi kritériumai, de alacsony művészi szintjüket ez sem menti. Az ideológiai túlhajtottság vádja alól mindössze két regény képezhet kivételt: Szabó Béla A menyasszony és Egri Viktor Égő föld című regénye.

Kulturális és egyáltalán szellemi életünk alakulását nem lehet elválasztani a Szlovákiában élő magyarok hányatott történelmétől. Olyan helyen éltünk és élünk, amely az elmúlt fél évszázad leforgása alatt nagy történelmi változások színhelye volt. A század első felében megértük az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását, utána Masaryk és Beneš burzsoá demokráciáját, innen visszaléptünk Horthy Magyarországának feudálkapitalista világába, illetve az ún. Szlovák Állam fasizmusába. 1945-ben megértük a felszabadulást, átéltük a nemzetiségi kérdés rendezetlenségének három évét, s végre 1948 februárjával a szocializmus küszöbére értünk. Ötven év alatt szemtanúi és szenvedői voltunk a magyar feudalizmus utolsó lobbanásának, megismerhettük a burzsoá államrend kisebbségi politikáját, és építői vagyunk a szocializmusnak. Lakott ezen a földön gróf, báró, bankár, nagykereskedő, bérlő, faját védő és mentő politikus, jegyző és szolgabíró, jómódú bíró és gazdagodó kocsmáros, de szült ez a föld százával mártírokat, és csatasorba állított harcos sereget is. Fél évszázad leforgása alatt az államrendek és eszmék valóságos vándorlását élte meg a szlovákiai magyarság. Ha ezekből az eseményekből mindig leszűrhettük és leszűrtük volna a tanulságokat, sok bölcsünk lenne. Nagy történelmet őriz ez a föld: nagy tanulságokat. Népe mindig a történelem kohójában izzott. Szélen, kárörvendve, önmagát féltve nem állt soha. Harcolt, részese volt a történelemnek. Helyzetünket 1918-tól egészen napjainkig egyre változó társadalmi és történelmi tényezők határozták meg. Érvényes volt ez a gazdasági élet területén éppúgy, mint a gondolkodás, a szellemi élet megnyilvánulásaiban. Voltaképpen ezen tényezők felismeréséből fakadt az első köztársaság baloldali íróinak felelősségtudata is.

A szocialista forradalmak korszakában az alkotó művészi élet központi problémája: a tegnap emberének szocialista átalakulása, mába érése. Ez korélmény. A múlt embere szocializmusba érésének mikéntje nagyrészt az illető nemzet társadalmi-történelmi körülményeitől függ. Irodalmunk, közelebbről prózánk múltábrázolásának eszmei fundamentuma ez a törvényszerűség. Nemzetiségi irodalmunkban a szocialista átalakulás osztályérdekei szükségszerűen felvetik a hovatartozás kérdését. Ez mintegy hangsúlyozza az átalakulás történelmi vonatkozásait. Múlt nélkül nincs jelen. A történeti elem elkenése, átugrása, leszűkítése prózánk eszmeiségének megnyirbálását jelenti.

Vajon érvényesül-e a társadalmi-történelmi jelleg prózánk ilyen vonatkozású alkotásaiban?

Nem válaszolhatunk egyértelmű igennel. A múlt, a közelmúlt és a jelen szintézisének igényével Egri Viktor regénytrilógiájának első két kötete: a Márton elindul és a Tűrj, üllő, Szabó Béla A család kedvence és L. Kiss Ibolya Túl a folyón című regénye lép fel. E művek közös vonása és szándéka: a korélmény kifejezése, közvetve vagy közvetlenül a múlt mába érésének epikai ábrázolása.

 

Egri Viktor két regényének és A család kedvencének van egy közös vonása, éspedig az, hogy a történeti események fonala vagy összefüggésbe kerül a zsidók sorsával, vagy beletorkollik. Egrinél ennek objektív okai vannak, mert a munkásmozgalomban tevékeny szerepet játszottak a zsidó értelmiség különböző rétegei. Szabó Bélánál már inkább szubjektív módon alakul regénnyé a zsidóság tragédiája. A szlovákiai magyarság történetének kétségtelenül részét képezi a zsidóság sorstragédiája, sőt túl is nő azon: hisz a zsidóüldözés európai méretű volt, ezért irodalmi ábrázolása túlnő az országhatárokon. De a zsidóság sorsa ennek ellenére sem azonosítható mindenben a szlovákiai magyarság történetével, csak része ennek. A rész sok mindent megmagyaráz, de nem meríti és nem merítheti ki az egész, az objektív történetiség lényegét.

Egri Viktor Márton alakjában szintézisre törekszik. A trilógia első része 1923-ig vezeti Márton életét. A második kötet 1938-ban folytatódik tovább. Egri javára kell írnunk, hogy Márton alakjában a felszabadulás utáni irodalmunkban elsőnek rajzolja meg a munkást. Egri Viktor regénytrilógiájának megjelent első két kötete társadalmi fejlődésregény. Ebből a tényből következik, hogy az írónak feltétlenül figyelembe kell vennie a történelmi-társadalmi erők alakító hatását hőseinek, főleg Márton alakjának a megformálásában. Vajon következetesen érvényesül-e ez a bázis az első két rész cselekményvezetésében és jellemrajzában? Nem válaszolhatunk igennel. Az első kötet Mártonának és a regény többi alakjának megformálásában Egri két forrásra támaszkodik. Az egyik: a kor társadalmi viszonyai, a másik: az író személyes élményeinek kivetítése. Ha Mártonban sok is a szubjektív vonás, magatartás, tetteinek logikája a kort fejezi ki. Az első kötet végén Mártontól mint emberré érett hőstől búcsúzik az olvasó. Kemény ember. A jól induló első kötet után a második kötet már megtörik. Ennek szerintem két oka van: az egyik az, hogy az első és második kötet cselekményében komoly időbeli hézag van. Az egyik 1923-ban végződik, a másik meg 1938-ban kezdődik. A trilógia írójának mindenesetre joga van ott befejezni és ott kezdeni, ahol akarja, de az olvasó és a kritika az események logikája alapján számon kérheti ezt az írótól. És számon is kéri, mert ha az író Márton alakjában a szlovákiai magyar munkásmozgalom történetének akar emléket állítani, akkor semmiképpen sem mellőzheti a két kötet közötti időszakot. Nem mellőzheti azért, mert ezek az évek a csehszlovákiai munkásmozgalom hőskorát jelentik. Itt és ekkor lesz a kommunista párt tömegpárttá, ekkor kovácsolódik öntudatos marxista munkáspárttá. S éppen ez a kommunistává érlelődés hiányzik Mártonból.

A két kötet közötti törés másik oka: a Tűrj, üllő cselekményének krónikaszerűsége. Az író teljes történeti kép konstruálására törekszik. De szándéka a regény első felében a jellemábrázolás és cselekményvezetés rovására érvényesül. A történés gyors egymásutánisága és az író mindent közölni akarása krónikaszerűséget eredményez. A történelmi-társadalmi háttér megalkotása ezáltal csak szándék marad. Amit az olvasó kap, az nem egyéb, mint riportszerű eseményfelsorolás (kivételt képez ez alól a regény utolsó harmada, a szlovákiai zsidóság tragédiájának ábrázolásával). A második kötetben az események riportszerű rögzítése az eseményeket alakító történeti hatóerők redukálásához, leegyszerűsítéséhez vezet. A sokat markolás folytán a történeti körkép leszűkül. Ennek következtében módosul Márton életútjának eddigi tanulsága is. A társadalmi, nemzeti pillérekről induló kezdés faji okulássá és eszmei tényközléssé válik. Az írói szándék nem vált mindenben elfogadható alkotássá, éppen a történelmi-társadalmi hatóerők figyelmen kívül hagyása miatt. A szlovákiai magyarság generációs regényét szerintem csak a történelmünket alakító összes körülmény figyelembevételével lehet megírni. Csak az objektív, teljességre támaszkodó valóság- és történetszemlélet szülhet hitelességet.

Szabó Béla legújabb regényének, A család kedvencének alapproblémája a zsidóság történelmi katasztrófája. Keller Dávid, a regény főhőse a passzívan védekező zsidó erkölcstől a kommunista meggyőződésig jutó érlelődést példázza. A család kedvence történelmileg rövidebb időszakot ölel fel, mint Egri Viktor regénytrilógiájának első vagy második kötete. Szabó Bélát ez a tény megmenti a nagyvonalú és felületes történelmi általánosításoktól. Regényének alapeleme: az én-élmény, a fasizmusellenesség. Az író szubjektív és társadalmi jellegű összefüggésekre épít. Dávid útja világnézeti fejlődést jelez, melynek végeredménye a regény logikus eszmei konklúziója: a fasizmussal szemben védekezni kell, ellenállásra van szükség. Ehhez pedig a meggyőződés ad erőt. Ez eddig és így igaz. Mindamellett kihasználatlanul, észrevétlenül marad egy fontos tényező: a zsidóság más nemzetek keretében élt. Önálló nemzeti léte és nemzeti kultúrája nem volt Európában. Annak a népnek, illetve nemzetnek a történelmét és kultúráját vallotta magáénak, amelynek környezetében élt. Ez jelentette számára a szellemi talajt és biztonságot. Ha ez nem volt meg, a zsidóság magatartása és műveltsége nem lehetett más, mint kozmopolita. Következésképp minden világnézeti változásban – Dávid esetében a kommunistává fejlődésben – nagy szerepet játszott a nemzeti környezet és kultúra gondolkodást formáló hatása. Keller Dávid írói megformálása arról tanúskodik, hogy Szabó Béla tisztában van ezzel. Azonban a történelmi-nemzeti jelleg kidomborításában a felületen marad. Mert Keller Dávid szellemi környezetének a rajzában megelégszik a nyelv- és a kultúraszeretet hangoztatásával. Valaki feltehetné a kérdést: de miért van erre szükség az élet és halál küszöbén? Azért, mert Keller Dávid sorsa nemcsak a zsidóság tragédiájának a példázója. Ennél sokkal több. Az ellenállás, a védekezés és az erőkovácsolás regénye. Márpedig a világnézeti erősség megteremtéséhez szellemi, hovatartozásbeli alapokra van szükség. Hisz az Európa-szerte fellángoló antifasiszta frontoknak mindenütt megvolt a sajátos nemzeti arculatuk, a nemzeti erőforrásuk. A kommunista világnézet alakulásában a szellemi hovatartozás tudata, a nemzeti forradalmi hagyomány birtoklása és vállalása csak pozitív tényezőként szerepelhet.

L. Kiss Ibolya Túl a folyón című regénye jó szándékkal íródott. Az írónő célja az volt, hogy mai életünk létfontosságú kérdésére keressen választ és mutasson példát. A szándék: az együttélés pozitív példázása. A regény időben közel egy emberöltőt ölel fel. Ennek a történelmi keretnek a középpontjában maga az írónő áll. Voltaképpen ez a tény dönti el a regény társadalmi-történeti megalapozottságát, eszmei, világnézeti hovatartozását és formai értékeit is. Miért? A regény egész cselekménye folyamán dominál az én-élmény. Anna személyében a szubjektum a regény fókuszává válik. Ez szabja meg a mű egész légkörét. Az írónő valóságszemlélete erősen emocionális telítettségű. A mű középpontjában álló Anna jellemének legfontosabb alkotó eleme éppen az emocionális jellegű én-élmény. Ez a tengely, ez a kulcs. Ezzel függ össze az is, hogy a regény legszebb fejezetei szubjektív vonatkozású részek. Amíg az írónő az orvosi lelkiismeretnek, a hivatástudatnak állít emléket, addig művészi rangjuk van az egyes részeknek. Amint azonban leveti a fehér köpenyt, és kilép a rendelőből, a cselekmény erősen szubjektív vonalvezetése összezavarodik, torzzá válik. Ennek megvan a maga oka. L. Kiss Ibolya ugyanis igyekszik a maga élményeihez igazítani a történelmet, jobban mondva: saját életének példáját társadalmi-történelmi tanúságként nyújtani. Nem kell csodálkoznunk, ha az eredmény torzó lesz. A szubjektív élményvilág ugyanis nem fedi, nem mindenben egyezik a történelmi háttérrel. Végeredmény: az én-világhoz aktualizált társadalmi és történelmi jellegű tények kettőssége. Ez a regény legjobban kifejezi prózánk alapvonását: a szubjektív jelleget. A múlt, a történelem, az objektivitás itt csak annyiban fontos és szükséges, amennyiben az én-világot igazolja. Nemcsak leszűkül, hanem hamis konklúzióhoz is vezet.

Közvetve vagy közvetlenül életsors-, élettanulság-regények ezek. Ha a művek cselekményének a középpontjában nem is az író áll mindenütt, a jellemek egyikével-másikával van érintkezési pontja, sőt azonosulása. Az írói szubjektum érvényesülése a legmarkánsabban mutatkozik meg a főhősök megteremtésében. Ezek a központi szereplők az írói én-világ hordozói és kifejezői. Az Egri-trilógia első két kötetének Mártonja elválaszthatatlan a zsidóüldözéstől. A család kedvencének Dávidja ugyancsak elválaszthatatlan írójának 1942-es, 1945-ös énjétől. A Túl a folyón Annája kisebb vagy nagyobb változtatásokkal L. Kiss Ibolya életútjának szószólója.

E regények értékelésének kulcskérdése tehát a főhősök objektív valósághoz való viszonyában keresendő. Mert ez a viszony fejezi ki legjobban az író és történelem kapcsolatát.

Az eddigiek folyamán prózaírásunk árnyoldalainak okát próbáltam megvilágítani. Hiányos lenne a kép, ha nem mutatnánk rá regényírásunk két kiemelkedő alkotására. Az egyik Szabó Béla A menyasszonya, a másik Egri Viktor Égő földje. A menyasszony, különösen környezetrajzával, magasan kiemelkedik eddig kiadott regényeink közül. Az Égő föld pedig a jellemformálás sokrétűségével és elmélyültségével válik prózaírásunk másik legjobb regényévé. Ez a két mű fentebb említett vonásaival már jelenünkben is követni való hagyományt jelent.

Prózánknak van és lesz utánpótlása. Nem irodalmi „csodagyerekek” váratlan feltűnése, hanem egy lassan alakuló epikus nemzedék sorakozója jogosít fel e megállapításra. Mács József, Lovicsek Béla, Nagy Irén, Petrőci Bálint és Szőke József írásait ma már irodalmi értéknek kell tekintenünk. Eddig megjelent írásaik megkövetelik, hogy irodalmi szinten foglalkozzunk velük. Életkorban lényeges eltérés van e prózaírók között, de indulásuk, jelentkezésük nagyjából egy időre esik. Azonos körülmény – a szocializmus kezdeti évei – indítja őket útjukra. Indulásuk egybeesik a szocialista realista irodalom jelentkezése teremtette légkörrel. Az első próbálkozás, az írói eszmélés, szinte beleszületik a szocialista realizmusba. Ez a korszak félreérthetetlenül hangsúlyozza az ember és társadalom, író és társadalom szükséges kapcsolatát. A szocialista realizmus kritériumai határozott kiállást, világnézeti és eszmei tisztánlátást követelnek. Pártosságot, pártos kiállást, a munkásság osztályérdekei mellett való állásfoglalást jelent az írás. Írni annyit jelent, mint színt vallani, hitet tenni. Az élet, a valóság tudomásulvétele politikai tudatossággal párosul. Eszmei tudatosság: ez szabja meg és jellemzi a prózai utánpótlás szárnybontogatását.

Ebből következik a nyitó írások erősen politikai tartalmú célzatossága is: bizonyítani, érvelni a szocializmus igazsága mellett. Voltaképpen ezzel magyarázható, hogy az indulás jegyét magukon viselő prózai írásokban túlteng a tartalmi elem. Mondanivalóját az író hőseinek magatartásán keresztül akarja bemutatni. Ez a szándék következésképp megszabja a „típusválasztást”, a cselekményvezetést és nem utolsósorban az írásművek szerkezetét is. Jó és rossz, pozitív és negatív hősök állanak egymással szemben. Szükségképpen a történés kétfonalú, egymás mellett, illetve egymással szemben haladó. A szerkezeti tagoltságot rendszerint az összecsapások adják meg. Jobban mondva határozott szerkezeti elgondolkodásokról nem is beszélhetünk, inkább az események csomópontja jelent némi rendszert. Könnyen áttekinthető írások ezek – minden műfaji szándékosság és elgondolás nélkül –, amelyekben az írók kevés figyelmet szentelnek a kifejezés eszközeinek (Petrőci Bálint: Megbékélt emberek; Mács József: Végnélküli gyűlés).

Ezek az írások még keveset árultak el szerzőik irodalmi értékeiről. Az író egyénisége nem érvényesülhetett kellőképpen, mert sémákban gondolkodott, a szereplők egyike vagy másika inkább csak ürügyet jelentett az író mondanivalójának továbbítására.

A következő fejlődési szakaszban (Nagy Irén: Fölszállt a köd, Kiskisasszony; Kónya József: Dalol a Tátra; Lovicsek Béla: Haragosok; Mács József: Téli világ; Petrőci Bálint: Piros virág) az eszmei tudatosság már hitelesebb formában nyer kifejezést. A felsorolt kötetek alapanyaga: az író élményvilága. Kezdő, de idősebb íróink műveiben is állandóan visszatér a gyermek- és ifjúkor élménytartalma. A minőségi továbblépést itt éppen a saját élményvilág felé fordulás jelenti. Természetszerűen előtérbe kerül az író egyénisége. Az írások ihletője most már nem külsőségekben megnyilvánuló, előre felállított eszmei keret, hanem belső indíték. Így kerül be a fiatal prózaírók műveibe a közelmúlt, az ifjúkor szubjektív élményvilága és egyes írásokba a szülőföld szeretete. A kép, amely az imént felsorolt kötetekből elénk tárul, összetettebb, sokszínűbb, mint amit az előző művekben láthattunk.

Annak ellenére, hogy ez a fiatal nemzedék számban nem nagy, műveik tematikai differenciálódást mutatnak. Lovicsek Béla és Mács József a falut hozzák irodalmunkba, Nagy Irén a várost és a kispolgárságot formálja elbeszélésbe és kisregénybe, Kónya József természetimádatával jelent új színt, Petrőci Bálint a munkásélet ábrázolásával próbálkozik.

 

Lovicsek Béla és Mács József falusi témájú írásaiban sok a közös vonás. Mindkettőjük célja a parasztvilágban végbemenő változás érzékeltetése. Valóságszemléletükre elsősorban az jellemző, hogy forrongásában, vajúdásában igyekeznek ábrázolni a paraszti életet. Hőseik gondolkodásában és tetteiben az átalakulás mozgatóerőit szándékolják kidomborítani. A régihez, az „enyémhez” való ragaszkodás és nehéz barátkozás az újjal. Fontolgatás, pillanatnyi nekilendülés és megint visszaesés, önmarcangolás, tépelődés, megtorpanás, visszariadás s kétkedő ízlelgetése az újnak. Rendszerint ezek a tartalmi elemek fundálják írásaikat. A megformálás élményt, emléket és megfigyelt vagy hallott eseteket hív segítségül. Élményközelség, élményközösség avatja ezeket az írásokat az író életének részévé. Lovicsek Béla és Mács József a falun végbemenő forradalom rögzítői s egyúttal részesei. Azzá teszi őket a közös múlt és az egy ideig együtt haladó sors is.

Lovicsek és Mács paraszti tárgyú írásainak élménytartalma egy sajátos spontaneitással párosul. Miben mutatkozik ez meg? A paraszti élet alakjainak megválasztásában. Lovicsek és Mács parasztalakjai ismerősök, rokonok vagy falubéliek. Nem annyira megfigyelt falusi emberek ezek, mint inkább ismertek, látottak, akik az ifjúkori emlékek társszereplői, akiket az emlékezet idéz meg egy rövid pillanatra. Élő parasztemberek lépnek itt elő irodalmi alakokká és társadalmi mondanivalóvá. Megtörtént esetek válnak általános tételekké. A megformálás főleg az együttérzésre, az ismertre, a látottra, az életre támaszkodik. Az író ezekben az írásokban nem összegez, hanem inkább másol, enyhébben mondva irodalomba vetít megtörtént dolgokat. Elég ez? Nem! Az elbeszélés, a kisregény vagy a regény, egyáltalán a próza, általános érvényű igazságot kell, hogy jelezzen. Lovicsek és Mács, de minden fiatal prózaíró esetében mármost az a fontos, hogy mi lehet szülője ennek az általánosításnak? Az „egyszer láttam”, a „megtörtént”, az „így volt”, a még „ma is él”-e vagy az összegezés? Más szóval az egyes vagy az egész? Vajon részigazságok lépnek itt fel általános törvényekként, vagy a maguk összefüggésében megfigyelt és ábrázolt emberi és társadalmi viszonyok? Voltaképpen ettől függ az írás hitele és elfogadhatósága. Szerintem Lovicsek, Mács és valamennyi kezdő prózaíró túlságosan élményekben, történetekben és ismert alakokban gondolkodik. Az írás törvénye ezáltal itt bizonyos mértékben fordított: az irodalmi alakok élő hasonmásaihoz alakul a megrajzolt helyzet, és nem megfordítva.

Lovicsek és Mács prózai írásaiban az élményvilág felfedezése és irodalmi megformálása kétségtelenül továbblépést, elmélyülést jelent. Az élmény, az élményközelség az írás lelkét képezi; de nem jelenti az élet egészét s az alkotás valamennyi elemét. Továbblépés, haladás, de egy bizonyos ponton korlátot, megrekedtséget is kifejezhet „a megtörténtben” való gondolkodás. Lovicsek és Mács esetében a már említett eszmei tudatosság az élményvilággal párosulva nyer kifejezést. És az eredmény? Az írások nagy részének a priori jellege. A történet majd minden esetben az eszmei, a világnézeti mondanivalóhoz kanyarodik. A gyakorlatban pedig ez azt jelenti, hogy az ábrázolt alakoknak csak azok a jellemvonásai domborodnak ki, amelyek ezt az eszmei irányzatosságot alátámasztják és igazolják.

Szerintem Lovicsek, Mács és valamennyi fiatal prózaíró esetében az élet, a valóság elmélyültebb vizsgálatára van szükség. A továbbjutás életünk összefüggéseinek kutatását követeli meg.

Ma már nem elég csak az ismerős parasztembert nézni, a paraszti lét valamennyi meghatározó tényezőjét kell ismernem, ha érdemben akarok írni életükről.

Hasonló témáiknál fogva Lovicsek és Mács írásaiban több közös vonás van. Azonban már most, az első, illetve második kötetek után szembetűnik egyéniségük, írásmódjuk néhány eltérő vonása. Lovicsek Béla elbeszéléseiben erőteljesen kidomborodik a lényegre törés. Lovicsek szemmel láthatóan kerüli a hosszúra nyújtott természeti képeket. Nem magyarázkodik, nem topog a téma körül, hanem in medias res, a dolgok lényegébe vág. Lovicsek nem szentel különösebb figyelmet a történés előzményei magyarázatának. A kezdés nála egyenlő a cselekmény elindításával. Az elbeszélés- és novellaírás útján ez feltétlenül erősséget jelent.

A Haragosokban összegyűjtött elbeszéléseknek árnyoldalaik is vannak. A szerencsés kézzel megragadott kezdés sok esetben rossz útra gördül. A jellemformálás elsietetté, riportszerűvé válik. Következésképp az írások befejező képei agitatív jellegűek (Félresiklott élet, Igazságkeresés). Esetenként egyenesen idillé lágyul a sokat ígérő téma (A vén bolond). Az olvasónak időnként az a benyomása, hogy Lovicsek túlságosan tényszerű. Ez önmagában nem hiba. A baj szerintem ott kezdődik, hogy az író szociális jellegű érvei nem oldódnak minden esetben emberi sorsokká. A hangsúly nála az élet, a gondolkodást alakító körülmények bemutatásán van. Témáinak inkább szociális vonatkozásait domborítja ki. Viszont a túlnyomóan társadalmi tematika emberi vonatkozásaival, az élet érzelmi és gondolati skálájának elmélyült ábrázolásával a legtöbbször adós marad.

Lovicsek írásainak fent vázolt vonásaitól sokban különbözik Mács József elbeszéléseinek megformálása. Az írások tartalma itt is erősen szociális telítettségű. Tulajdonképpen ezzel függ össze Mács elbeszéléseinek egyik alapvonása: a légkörteremtés szándéka. Ez az igyekezet, jól igazgatva, idővel erősséggé válhat. De a Téli világ írásai és az azóta megjelent elbeszélések alapján ítélve a félresiklás veszélyét hordja magában. Milyen eszközökkel akar Mács témáinak megfelelő légkört teremteni? Szerkezeti és nyelvi eszközökkel. Mács különös figyelmet szentel a részleteknek. Nála az epikai spontaneitás az epizódok teremtésében nyilvánul meg. Írásmódjának anekdota- s epizódszerűsége leghosszabb lélegzetű írásában, A hold rabjában válik szembetűnővé. Az elbeszélés értékét szerintem inkább a néhány jól sikerült részlet, mint az írás egésze jelzi. A kérdés most az, hogy a részletek milyen formában olvadnak bele az írások alapgondolatába? Egyáltalán van-e összefogó, egységes jellege elbeszéléseinek? A válasz nem lehet igenlő. A részletek egésszé alakulása Mácsnál körülményesen történik. Ezáltal a légkörteremtési szándék nem válhat teljes értékűvé. Mert Mács epizódjai, történésmozzanatai elbeszéléseinek főleg cselekményvezetésében nyilvánulnak meg. Úgy is mondhatnánk, hogy a történés körülményeinek, külső tényezőinek összefogásából születik Mácsnál az epizód. De a cselekmény részeit megmunkáló írásmód egyúttal nem hozza magával a jellem és a lélekrajz elmélyülését. Ez pedig már komoly figyelmeztetés.

Az alkotás e formájának Mácsnál megvan a nyelvi vetülete is. Az író sok esetben mesterkélten fogalmaz. Eredeti akar lenni, és modorossá válik. Prózai képei és hasonlatai esetenként annyira bonyolultak, összetettek, hogy ez a közérthetőség rovására megy. Érzésem szerint ezt az okozza, hogy Mácsnál a szó hamarabb megszületik, mint annak tartalma, lényege. Valahogy magával ragadja a szó hangulata és a közlés kényszere. Mács a szavak csengésén és szépnek ígérkező hasonlatokon keresztül jut el egy-egy alapérzéshez vagy fogalom tisztázásához. Nem lenne ezt helyesebb megfordítani? A józan ész azt diktálja, hogy igen.

 

Fiatal prózánkban a paraszti tematika mellett a polgári problematika jelentkezik a legerőteljesebben.

Legújabban Nagy Irén Kiskisasszonya foglalkozik az életnek ezzel a területével. E kisregény az életút élmény- és emlékvilágából szövődik irodalmi alkotássá, Juditban, a regény központi alakjában az írónő tapasztalata és életszemlélete alakul és erősödik tanulsággá. A mű tengelyében Merényi Juditnak és polgári munkaadójának látszólagosan elsimuló, majd fellobbanó ellentéte áll. Ebbe a viszonyba szövődik bele Géza és Judit érzelmi kapcsolata. Az alapkonfliktus: szegények és gazdagok ellentéte. Judit a polgárság életmódjából, társadalmilag negatív magatartásából pozitív jellegű következtetést von le. A regény alaplogikája ez: a társadalmi fekély taszít és józan belátásra kényszerít. Judit így ír kedvesének: „A jövőben csak olyan helyen akarok dolgozni, ahol elismerik, hogy én ugyanolyan ember vagyok, mint a munkaadóm, és nem gép, amely a kiadott munkát elvégzi.” Judit a regény zárófejezetében így áll előttünk: „El kell jönnie az időnek, de addig az ember nem tehet mást, mint hallgat és összeszorított foggal dolgozik.” Merényi Judit a kitaszítottságtól e megállapításig jut. A végszó tehát ez: a polgári világ önzése belső differenciálódást, humánus elkülönülést alakít ki az emberekben. Ez önmagában finom meglátás.

A könyv megjelenésekor egyes bírálók azt vetették az írónő szemére, hogy az életnek csak egy kis szeletét ábrázolja. Ez igaz. Viszont az írónak ehhez joga van. A hangsúly ebben az esetben nem azon van, hogy az életnek szűkebb vagy nagyobb területét ábrázolja az író, hanem azon, hogy mit mond. A gondolat, a mondanivaló a lényeges. Merényi Judit jellemzése, beállítása emocionális jellegű. Egy reményekkel teli érettségizett lány ráébred a rideg valóságra. A megismerés, a rádöbbenés csalódást eredményez. Az évekig melengetett álmok szertefoszlanak. És mi lép a helyükbe? Remény, reménykedés. Szerintem a regény mondanivalója itt válik csonkává. Mert az érzések alakulásának megvan az a sajátossága, hogy az érzéstartalom változása szükségszerűen magatartást is alakít. Meddig jut Nagy Irén Merényi Judit ábrázolásában? A változó érzéstartalom konstatálásáig. Merényi Judit magatartásán ugyanis nagyon keveset változtat érzéseinek másneműsége. A mondat végigmondatlan marad.

A Kiskisasszony írója szándékosan kerüli a közhelyeket és a frázist. A mű nyelve nagyon kevés kivétellel valóban frázismentes, ami Nagy Irén fegyelmezett írásmódjának köszönhető.

Az elmondottak, illetve prózánk fentiekben vázolt helyzete magyarázza, hogy miért éppen epikai alkotásainkban vetődik fel tradíció és modernség, hagyományápolás és haladás kérdése. Az elmaradás itt a legszembetűnőbb. Jelenlegi helyzetünk és a művészi igény között itt mutatkozik legélesebben a különbség.

Jellemző: nálunk a harmadszori indulás nem a félbehagyottnak a folytatása, hanem valami másnak, újnak a kezdetét jelentette. Az 1948 után következő kibontakozás nem az első köztársaság irodalmából merít, hanem inkább az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakjait választja és nevezi elődjének. Amikor irodalmi ősöket keresünk, csak a magyar irodalomra gondolunk. Magától értetődőn ősünk, elődünk Balassi, Csokonai, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila, Móricz is. Azonban nemzetiségi létünk negyven esztendeje a jelen és a jövő érdekében itteni helyzetünkből nőtt tradíciót is nyújthatna. Ez közvetlen erősséget és segítséget jelentene.

A szocialista országok jelenkori irodalmában egy érdekes jelenség észlelhető: mennél nagyobb egy irodalom tradicionális alapja, annál folyamatosabban, gátlástalanabbul bontakozik ki a ma ábrázolása. És fordítva: a múlt elmosódása, a nem tudatosodott irodalmi hagyomány a sokféle külső ráhatást eredményezi. Fiatal íróink elbeszéléseiben az 1952-53-as években kézzelfoghatóan kimutatható a magyarországi prózaírók hatása. Voltaképpen ezzel magyarázható idősebb íróink stílusának sokfélesége is. Például Szabó Béla három regényének: a Mint szemünk fényének, A menyasszonynak és A család kedvencének egymástól sokban eltérő stílusa vagy Egri Viktor prózájának riportszerűsége. Mács Józsefnél kezdetben Móricz és jelenleg Tamási Áron hatása, Szőke Józsefnél a világirodalom kiemelkedő elbeszélőinek befolyása évekig tartó bizonytalankodást eredményez.

Azt szokták mondani, hogy minden ébredés, indulás visszatérés az eredetihez, az alapvetőhöz, de később fejlődésével túlszárnyalja azt. Prózánk esetében ennek az állításnak csak az egyik fele valósult meg. Eddig megjelent prózaköteteink társadalmi-szociális témáik révén csak létünket, helyzetünket jelzik és körvonalazzák. Megelégedhetünk-e ezzel? Nem! Irodalmunk léte és jövője ezt követeli prózánktól: a szociális témáknak feltétlenül emberi témákká kell mélyülniük, s az élet megítélésének társadalmi szempontját társadalmi-történelmi szemponttá kell szélesítenünk.

Társadalmi és történelmi helyzetünknél fogva életünkben és következésképpen irodalmunkban sok minden összetetten jelentkezik. Vegyünk egynéhány példát. Az indulás egybeesik a hazára találás élményével, s az irodalomban a szocialista realizmus és a sematizmus jelentkezésével. Vagy: a társadalmi-szociális tematika sokszor a nemzeti tudat problémájával vagy egyenesen a nacionalizmussal szövődik egybe stb. Társadalmi és irodalmi jelenségek ilyen összetett formában való felvetődése szükségszerűen megköveteli problémáink elméleti szinten történő tárgyalását, elemzését, valamint művészi szintézisét. Vajon helyesen járnánk el, ha tradíció és modernség ürügyén csak prózánk nyelvét hasonlítgatnánk akár a magyarországi, akár a nyugati irodalom alkotásaihoz? Helyes volna, ha a tradíció és modernség fogalmát csak a forma kérdésére csökkentenénk? Nem! Helyesen járnánk el, ha a realizmus valamelyik élő alakját kiáltanánk ki egyedüli példaképünkké? Nem! Nekünk saját magunkat kell kifejezni. Tradíció és modernség viszonya jelen helyzetünkben elsősorban tartalmi igényességet követel. A valóságszemlélet, a gondolat, a mondanivaló elmélyülését. Önmagunk, népünk megismerését, az életnek irodalmi szinten történő kifejezését követeli a kor. A szubjektív életútregényeken túl kell lépnünk. Múlt és jelen társadalmi, történelmi tényezőinek alapos elemzésére van szükségünk. Az élményekben, történetekben való gondolkodástól el kell jutniuk fiatal prózaíróinknak az összefüggésekben, a helyzetekben, az emberi viszonyokban való gondolkodásig. S mindez törvényszerűen magával hozza az egyéniségekből fakadó modern kifejezési forma kialakulását is.

Tradíció és modernség kapcsán elmondott néhány gondolatom nem meríti ki ezt a problémát. Csupán alapvonalaiban igyekeztem ezt a kérdést körvonalazni. Hosszú időre, sok vitára és mindnyájunk erőfeszítésére lesz szükség, míg a mai kor támasztotta igényesség alkotásokban nyer kifejezést.