Irodalmi látóhatár

 

Szépprózánk néhány kérdéséről

Szélesebb irodalmi látóhatár

Ha türelmesen végigtallózzuk az elmúlt évek kulturális és irodalmi eseményeit, egy lassan szélesedő, mértékletesen felfelé ívelő folyamat körvonalai rajzolódnak elénk. A februári események óta idestova tizenhárom esztendő sorjázik mögöttünk, olyan évtized ez, amely mérhetetlenül gazdag volt történelmi, társadalmi és világpolitikai eseményekben egyaránt. Kulturális és irodalmi eseménynaptárunkba mégis nehéz lenne bejegyezni az elmúlt tíz év fontosabb szakaszait és évszámait. Beszéltünk és beszélünk írók és költők jelentkezéséről, írunk megjelenő könyvekről, színházi bemutatókról, de mindez úgy hat, mint egy időrendi felsorolás. Az egyes művek értékelésénél csupán a műfajok folytonosságának örülünk, vagy a témák, témakörök aktualitását tudjuk bizonyítani. Ugyancsak zavarban volnánk, ha meg akarnánk nevezni azokat a szépirodalmi műveket, amelyek lökésszerűen siettették volna a kibontakozást. Eddig hiányzanak irodalmunkból az áttörő jellegű művek, a métafák, az útkereső kitörések, az önmagunkon túlszaladó nekilendülések, az útjelzők. Valahogy túlságosan kimértek, mértéktartók vagyunk, mintha az „arany középút” elve szerint mérnénk lépteinket. Következésképp az irodalmi fejlődés folyamatára a lassú érlelődés, a vigyázva lépés, a lassan eszmélő kibontakozás jellemző.

E helyzet igazolására és mentegetésére felhozhatnánk egy egész sor olyan körülményt, amely visszahúzóan, negatívan hatott irodalmunk kibontakozására. Már jó néhányszor megállapítottuk, hogy irodalmunkban hiányzik a meglevő hagyomány folyamatossága, folytonossága. Az egyes irodalmi szakaszok érintkezési pontjai messze kerültek egymástól. Hisz haladó polgári irodalmunkat Horthy feudálkapitalista Magyarországa örökölte 1938-ban, az itt maradt Fábryt pedig a szlovák fasizmus zárta Illaván börtönbe. De nem oldódott meg a helyzet 1945 után sem, a csehszlovákiai magyar író csak négy évvel a felszabadulás után vehette kezébe a tollat. Nagyon megéreztük 1948 után azt, hogy sem líránknak, sem epikánknak nem volt közvetlen kontaktusa az előző korszakok szocialista irodalmával. Közvetlenül ható szocialista irodalmi örökség hiányában kellett újrakezdenünk.

Kétségtelen, hogy mindez befolyásolta, hátráltatta a „harmadvirágzás” kezdeti éveinek szárnybontogatását, hisz a tudatos folytatást ösztönös tapogatózás helyettesítette.

A fiatal nemzedék indulása, irodalmi gyermekkora szükségszerűen patrónust, útra indítót igényelt. Kiben találta meg? A líra Petőfiben, Aranyban, Adyban, esetleg Illyés Gyulában keresett támaszt. A próza pedig Móricz és a népi írók, Veres Péter és Szabó Pál írásaiból merített ösztönzést. Líránk lényegében a XIX. századi népies költészet alaphangját szólaltatta meg verseiben. Hasznosnak és az akkori körülmények között törvényszerűnek tűnt a népi-nemzeti eszménykép megelevenedése, de mechanikus követése már csírájában magában hordozta a konzerválódás, a megrekedés veszélyét.

A népies életszemléletnek irodalmunkban van egy másik gyökere is: a falu. Fiatal költőink és íróink zöme faluról szakadt a városba. S hiába élünk városban már több éve, ma is a falu szemével nézzük a világot. Gyermekkorunk s ifjú éveink élményvilága a faluhoz, a paraszti élet emlékeihez köt bennünket. Ha szocializmusról beszélünk, akkor elsősorban a falura, a falun végbemenő változásokra gondolunk, a város számunkra még ma is csak lakóhely, nem életforma. Karácsonyra, húsvétra, pihenni a falura vágyunk, és ha tehetjük, el is megyünk. Életformánkat, életszemléletünket illetően afféle irodalmi kétéltűek, városban élő falusi furcsaságok vagyunk. Ez a tény magyarázza, hogy fiatal prózánk, de különösen líránk a falun, a paraszti világban végbemenő változásokat tükrözi, illetve visszhangozza.

A paraszti élet ábrázolásának nagy hagyománya van a magyar irodalomban. Elég, ha csak Móriczra és a népi írók műveire utalunk. Móricz, Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Darvas József paraszti témájú írásai ádáz küzdelmek színhelyeként mutatják be a magyar falut. Elkeseredett harc folyik nemzedékek, nincstelenek és vagyonosok, kis- és középgazdák, katolikusok és kálvinisták között. Mindenki egyért tülekedik: földért, több földért. Költőink és prózaíróink nagy része ezt a falut ismerte, gyermek- és ifjúkorában ennek a falunak a légkörét szívta magába. S később irodalmi próbálkozásaiban is olyan írók műveit választotta eszményképül, amelyek közel álltak élményvilágához és ifjúkori emlékeihez. A falu élményt, a paraszti életet ábrázoló írók pedig eszményképet jelentettek sokunk számára.

A fiatal nemzedék faluélményének, a paraszti világban gyökerező életszemléletének voltak és vannak pozitív elemei, de korlátai is. A paraszti gondolkodás józansága, egyszerűsége, valóságismerete biztosította irodalmunk életközelségét. Az élet tényeihez való ragaszkodást sokszor odáig vittük, hogy riportokban vagy kisebb prózai alkotásokban már nem is az író, hanem a paraszt esze vezette a tollat.

Az „életközelség”, a népélet ábrázolása kialakított irodalmunkban egy bizonyos fajta „népies” gondolkodást, amely főleg az élet szociális tényeinek, változásainak a rögzítésére koncentrálódott. De a „népies” gondolkodás önmagában még nem jelent realizmust. Ez a népiesség voltaképpen csak út, állomás a realizmus felé. Sajnos, mielőtt ez a népies gondolkodás realista irodalmi szemléletté fejlődhetett volna, megmerevítette a sematizmus. A falun játszódó írásokban így tettük fel a kérdést: velünk vagy ellenünk. Kétféle embert ismert irodalmunk: jót és rosszat. A jellemek cselekvését és mozgáskörét, fejlődésük logikáját eleve determinálta osztályhelyzetük. Az embert, az emberi viszonyokat csak szociális problémaként kezeltük. Fiatal, de részben idősebb prózaíróinknak ma is az a legnagyobb problémájuk, hogy feloldják magukban ezt a szociológiai merevgörcsöt, és képesek legyenek az ember erkölcsének és lelki énjének sokoldalú ábrázolására is.

A paraszti világban gyökerező életszemlélet s a „falukonjunktúra” igazolására felhozhatnánk azt a tényt is, hogy a szlovákiai magyarság zöme falun, illetve kisvárosban él. Az elmúlt két-három évben megjelent riportokban és tájleíró költeményekben határozott körvonalakkal rajzolódnak elénk a dél-szlovákiai tájegységek: a Csallóköz, az Ipoly mente, Gömör, a Garam mente és a Bodrogköz. Csak jóleső érzéssel könyvelhetjük el az egészséges lokálpatriotizmus egyre gyakoribb irodalmi megnyilvánulását. Azonban a szülőföld és az azt övező tájegységek igaz, őszinte szeretete, szülőföldünk tisztelete nem válhat irodalmi gondolkodásunk kerékkötőjévé. Vagy fogalmazzunk másképp: nem békélhetünk meg azzal, hogy a magyar nyelvterület irodalmi gondolkodásunk határait is megvonja, mert ez szűkös keretek közé szorítaná életszemléletünket, gondolkodásunkat, és nem utolsósorban az alkotások tematikai merevgörcsét, megrekedését idézné elő.

A paraszti-plebejusi életfelfogáson kívül van irodalmunknak egy másik eszmei vénája is: a polgári származású írócsoport tevékenysége (Egri Viktor, Dávid Teréz, Nagy Irén, L. Kiss Ibolya, Ordódy Katalin stb.). Helyét és tevékenységét tekintve ez a csoport átmenetet, hidat képez a kritikai realista író magatartása és a szocialista irodalom eszmeisége között. Alkotásaik értéke és légköre már a kezdeti években differenciálódást mutat. Ordódy Katalin, L. Kiss Ibolya és Nagy Irén műveiben a múltnak egy jóakarattal megrajzolt, szentimentális képe vetítődik elénk. Dávid Teréz drámai és prózai írásai főleg a polgári, kispolgári mentalitás bírálata révén jelentenek értéket. Ezen írók hőseinek rajzában kidomborodik az erkölcsi elem is, de értékét tekintve ez nem más, mint a kispolgári élet sajátos életmorálja. A polgári múltú írók közül legtovább Egri Viktor jutott, aki a polgári életfelfogás bírálatán kívül megpróbálkozott a munkásélet ábrázolásával is.

Ez és ennyi lehetne irodalmunk eszmei genezise: alakuló, önmagát kereső paraszti-plebejusi életszemlélet és a szocialista realizmus eszmeiségéhez közelítő polgári valóságszemlélet. Ennek eredményeként szépirodalmunk alakjai zömükben paraszti és kispolgári figurák. A munkásélet s az értelmiségi problémák ábrázolásával csak elvétve találkozunk.

Ez a témakör mintha idegen volna és kívül esne szépíróink figyelmének körén; irodalmi szűzföld. Pedig hát a magyar munkások és azok vezérei hősiesen, az első vonalakban küzdve, vették ki részüket a csehszlovákiai munkásmozgalom harcaiból. Valahogy lassan bontakozik ki a társadalmi viszonyok összefüggéseit kutató és egyeztető intellektuális érzék és eszmélés, amelynek lépten-nyomon hiányát érezzük.

Gátlásoktól terhes a múltat értékelő történelemszemléletünk. Ennek egyik okát többek között abban látom, hogy az elmúlt húsz év sorsdöntő történelmi eseményeiben, egyes kivételektől eltekintve, a dolgozók tömegei és a csehszlovákiai magyar értelmiség passzív szerepet játszottak. A szlovák irodalom idősebb és középkorú nemzedéke részese és tanúja lehetett egy fegyveres nemzeti felkelésnek. A mi élményvilágunkból hiányzik ez a lépcsőfok. Nekünk csak a robbanásig feszült ellentéteket engedte látni a történelem. A paraszti világ ellentéteit a bőrünkön éreztük ugyan, de nyílt történelmi összecsapásnak nem lehettünk részesei. A történelem országútjáról az események keskeny ösvényére kerültünk. Háborús témájú alkotásainkban a hangsúly a pusztításon, a szenvedő ember helyzetének és érzékállapotának a leírásán van. A felkelés történelmi élményét nálunk egy szociografikus irodalmi eszménykép s erős szociológiai érzék helyettesítette.

Távol áll tőlem a szándék, hogy a meakulpázó, az önkorbácsoló szerepében tüntessem fel magam. Csupán hangsúlyozni akartam a gátlásoktól mentes történelemszemlélet kialakításának szükségét. Az egészséges történelemszemlélet és az irodalmi gondolkodás viszonyának tisztázása irodalmunkban még nem lezárt ügy, hanem előttünk álló feladat.

 

Nem középiskolás fokon

A kulturális és irodalmi beltelkeken egyre fokozódik a mozgás, növekszik a forgalom. A sokéves bezárkózottság mesterségesen emelt kerítései kopnak, zsugorodnak. Szellemi, gondolati, irodalmi áramlásokat közvetítő huzalok feszülnek felettünk: a világirodalom neves értékei érezhetően közelebb kerülnek hozzánk. Olvashatunk, okulhatunk, és ami a legfontosabb, konfrontálhatunk. Mérhetjük, egyeztethetjük lehetőségeinket és képességeinket másokkal, tágabb körrel, magasabb rendű gondolati és művészi értékekkel.

Ez a termékenyítő oldala ennek a megnövekedett irodalmi forgalomnak. Azonban követelményei is vannak: fokozott mértékben veszi igénybe tájékozódási képességünket. A sokféle elképzelés, a sokféle kanyargó gyalogösvény összevisszaságában el kell igazodnunk. Látnunk és tudnunk kell, hogy a hajszálerek hol válnak sodró áramlássá. Ha nem tudunk különbséget tenni a rövid életű divat, a gyengécske szél hajtotta hullámok és az irodalmi állandósulás között, végletekbe esünk.

Az elmúlt évek folyamán sokszor leírtuk és elmondtuk ezeket a szavakat: önvizsgálat helyzetünk felmérésének szüksége. Türelmetlenül az olvasók elé vetettünk ilyen fogalmakat. Ingerülten számon kértük a szocialista öntudat, a társadalomerkölcs, az intellektuális szemléletmód magas szintű megnyilvánulásait. Igen, számon kértünk, igényt támasztottunk. De hát kitől kérdeztük mindezt? És ami a legfontosabb: hogyan jutottunk e fogalmak birtokába?

Ismerve sajtónk gyakorlatát, irodalmunk problémáit, tanítóink munkáját, az a benyomásom, hogy az esetek nagy részében fonákul gondolkodunk. Azaz felülről lefelé, és nem megfordítva. Nem is olyan régen azt mondtuk: ha szabadulni akarunk a provincializmus kötelékeitől, helyzetünket szüntelenül konfrontálnunk kell az előttünk járókéval, a többet tudókéval, a magasabb szinten gondolkodókéval. Úgy érzem, ezt megértettük, a baj csak az, hogy rosszul realizáljuk. Véleményeket és ítéleteket hangoztatunk, amelyek úgy simulnak termetünkre, mint a nagy testű embertől kölcsönkért ruhadarab. Egyre több az átvett és alkalmazott vélemény. Már tudunk általánosan, nagy vonalakban beszélni és „problémásan” írni, de a fontos részletek, helyzetünk elemzése nem kerül figyelmünk fókuszába. Kommentálunk, közvetítünk, magyarázunk, végrehajtunk. Az áramlás felülről lefelé történik. Ez is kell, azonban a „vétel” és a közvetítés nem válhat lényegünkké, nem lehet egyetlen célunk és küldetésünk. Nem elégedhetünk meg csupán a vevőállomás szerepével. Szükségünk van progresszív külső hatások és impulzusok termékenyítő hatására. Fejlődésünk jelenlegi szakaszában ezt hangsúlyoznunk kell: bennünket érő hatások, a rajtunk keresztülcsapó áramlások elsősorban azért fontosak, hogy finomabbá tegyék, kiműveljék érzékünket saját helyzetünk látására és kifejezésére. Úgy érzem, a lényeg ez: a kor szintjén kifejezni önmagunk múltját és jelenét.

Hol kezdjük el ezt a vizsgálatot? Úgy vélem, helyzetünk sajátos vonásainak a tudatosításával. A pontos és találó diagnózisoknak a mi esetünkben rendkívüli jelentőségük van. Az alulról felfelé irányuló gondolati áramlás csak itt és ezzel kezdődhet: a tényeken alapuló látleletek megfogalmazásával.

Ezzel kapcsolatban néhány fontos tényre szeretnék figyelmeztetni.

Életünk történelmi, szociológiai, etikai kérdései aránylag kis területen vetődnek fel. Az ellentéteknek, az összeütközéseknek nincs meg az a feszítő, fejlődést inspiráló szerepe, mint a nagy népek szellemi életében. A mi esetünkben figyelő szemmel kell vizsgálnunk a fejlődés görbéjét, lépést tartunk-e avagy lemaradunk. A fejlődés és lemaradás, illetve a hogyan tovább számunkra napirendi kérdések.

Szellemi életünk foghíjas, hiányos. A szellemi élet bizonyos területein nem, vagy csak keveset „termelünk” (pl. természettudományok), egyszerűen tudomásul vesszük a tényeket, konzumálunk. De hézagos a humán gondolkodás területe is. A humán gondolkodásnak vannak olyan szférái (történettudomány, társadalomszociológia, társadalompszichológia, etnográfia), ahol a tudományos gondolkodás szintjéig nem érünk fel. A gondolkodás felső szintjét az irodalom, az újságírás, a népművelési munka és pedagógiai gyakorlat helyettesíti. Úgy is mondhatnánk, hogy gondolkodásunknak csupán a középfoka van meg, a felsőfok a szellemi élet jelentős területein hiányzik.

Értelmiségünk zöme a már meglévő gondolatokat magyarázza, terjeszti és alkalmazza. Más szóval: értelmiségünk (pedagógusok, népművelők) elsősorban végrehajtó értelmiség. Ugyanez a jelenség megfigyelhető más nemzetiségek életében is: aránylag kicsi az alkotó értelmiség száma. Így van ez a mi esetünkben is. A főiskolán tanító pedagógusok számához mérten jelentéktelen a tudományos kutatómunkát végzőké. Népművelési munkánkban is inkább az ösztönös lelkesedés dominál. A tudományos jellegű helyzetfelmérés a legjobb esetben is csak illuzórikus igény. És a legelgondolkodtatóbb tény: értelmiségünk egészéhez mérten feltűnően kicsi a művészértelmiség létszáma.

Ismert dolog, hogy egy kor rekonstruálása, a társadalmi lét keresztmetszetének megrajzolása elképzelhetetlen az irodalom nélkül. Ez évszázados tapasztalat. A mi esetünkben viszont ez úgy fest, hogy az élet sokszor nagyon bonyolult tényeit s egymástól eltérő jelenségeit csupán az író, illetve az irodalom szemüvegén át nézzük és ítéljük meg. Természetesen ez nem mindig csak tőlünk függ. Tekintetbe kell vennünk a kor és a körülmények közrejátszását is. Ennek ellenére nem elégedhetünk meg azzal, hogy az életről alkotott véleményünk, világképünk, gondolkodásunk egyetlen alkotóeleme az irodalom legyen. Nem az irodalmi megismerés, az irodalom funkciójának lebecsüléséről van szó, hanem arról, hogy az irodalom nem helyettesíthet más művészeteket, tudományágakat. Az irodalom nem lehet egyedüli ítélőszék, a dolgok látásának és ábrázolásának egyetlen szempontja. Többször elmondtuk már, hogy teljessé, illetve teljesebbé kell tennünk szellemi életünk organizmusát. Persze ez nemcsak kultúrpolitikai óhaj. Nemcsak arról van szó, hogy az irodalom mellett igyekezzünk kedvezőbb létfeltételeket teremteni például a képzőművészet fejlődésének, hanem egy feszültséggel telített intellektuális légkör megteremtéséről, amelyhez véleményem szerint az irodalom önmagában elégtelen. Ennek érdekében szükséges volna áttekintenünk, megvitatnunk, hogy az irodalmon kívül melyek azok a területek, amelyek egy intellektuálisabb szellemi közeg kialakulását gyorsíthatnák, illetve elősegíthetnék. Azt hiszem, itt elsősorban a képzőművészet helyzetét kellene megvizsgálni. Az első köztársaság magyar szellemi életének jelentős tényezője volt a képzőművészet. Sajnos ma, annak ellenére, hogy számos kiváló magyar tehetség alkot és él Csehszlovákiában, szellemi életünk egészére gyakorolt hatásuk és befolyásuk kicsiny. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy egy teljesebb szellemi organizmus kialakításához feltétlenül szükség lenne a magyar képzőművészet rendszeres regisztrálására, számontartására és nem utolsósorban szerepeltetésére. Jó lenne megvitatnunk képzőművészeink helyzetét, problémáit, és amennyiben a sajtó lehetőségei megengedik, rendszeresen és hangsúlyozottan foglalkozni kell ezzel a problematikával.

Az elmondottakból logikusan adódik a következtetés: ha lassú szellemi életünk belső mozgása, gondolati akkumulációja, törvényszerűen megnő a kívülről jövő hatások, impulzusok szerepe. Főleg a politikai és kulturális impulzusok fontosságára gondolok. Számunkra a fejlődés létkérdése, hogy idejében fel tudunk-e zárkózni a politikai és kulturális progresszió élvonalához.

Itt kell szóvá tennünk a középszer, az irodalmi gondolkodás átlagos színvonalának kérdését is. Gyakran találkoztunk egy gondolkodásra késztető jelenséggel: lapjainkban írunk vagy közlünk olyan dolgokat, amelyek olvasóink többsége előtt érthetetlenek. Azaz az irodalom által megfogalmazott vagy megfogalmazandó igények és az átlagos gondolkodás szintje között nagy a távolság. Mit kezdjünk ezzel az űrrel?

Egyáltalán gondolkodtunk már azon komolyan, mit is jelent a mi esetünkben az átlag, a középszer? Az átlagolvasó, a népművelési dolgozó, a pedagógus, az átlagfiatal stb.? Ez így, első látásra népművelési vagy társadalomszociológiai kérdésnek tűnik. De irodalmunk fejlődésének is létkérdése. Hisz íróink, és tegyük hozzá, újságíróink esetében is jogos a kérdésfeltevés: milyen újságírásunk, irodalmunk átlaga a magyarországi vagy a cseh publicisztikához és irodalomhoz viszonyítva?

Közel tíz évig tartott, míg a szórványos jelentkezésekből, a szétszórt próbálkozásokból kulturális, illetve irodalmi folyamat lett. E folyamat jelenlegi keresztmetszete szerintem a közepes, az átlagos értékek túltengése. Nem állítom azt, hogy kultúránkban minden és mindenki átlagos. Kiemelkedő személyiségeink és értékeink is vannak. Sajnos a középszer a többség.

Szellemi életünk fejlődésének egyik alapvető kérdése: hogyan lehet az átlagosból, a középszerűből elsőrangú teljesítmény? Ismét a hogyan tovább kérdéséhez jutottunk. S a válasz? Mindent el kell követnünk, hogy erőteljesebbé váljon a felső szint, a csúcsok felé törés, a csúcsértékek létrehozására irányuló szándék.

A helyzetünkkel, a tényekkel és a sorsunkat alakító tényezőkkel számot vető gondolkodás első állomása: a pontos helyzetkép, a hiteles helyzetelemzés, a pontos szellemi látlelet. A másik: történelem- és valóságszemléletünk teljesebbé és átfogóbbá tétele.

Az elmúlt tíz év kulturális gyakorlata folytán kialakult bennünk egy sajátos, magába zárkózó nemzetiségi szemlélet. Vegyünk egy példát.

A közelmúltban megjelent néhány szókimondó írás a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás káros hatásáról. Megfigyelhettük, hogy ezek a cikkek szinte kivétel nélkül a nemzetiségi politika realizálása közben elkövetett sérelmeket sorolták fel. Természetesen ez nem véletlen. Az emberek elsősorban közvetlen gondjaikról beszélnek és írnak. Ezenkívül egy másik körülmény is magyarázza a nemzetiségi jogok szenvedélyes számonkérését. A csehszlovákiai magyarság életében a társadalmi fejlődés folyamata a nemzeti érzés, a nemzetiségi lét problémáival különösképpen bonyolódott.

Az irodalomban a nemzetiségi léttel összefüggő problémáknak két oldala van: az egyik a nemzetiségi politika elvei és ezen elvek gyakorlati megvalósítása. A felmerülő gondok és bajok egyik forrása éppen a realizálás közben elkövetett hibák. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy elsősorban a súrlódásokat és a sérelmeket kiváltó okokat kell megszüntetni. Ma már nem elég a nemzetiségi politika lenini tételeit ismételgetni. Röviden így mondhatnánk: a társadalmi viszonyok összetettebbé válása a lenini nemzetiségi politikának a valóság szüksége szerinti továbbfejlesztését és alkalmazását kívánja meg.

A dolog másik oldala már bennünket, a mi érzéseinket, ítélőképességünket és gondolkodásunkat illeti. Nekem úgy tűnik, hogy életünk majd minden gondját a nemzetiségi lét, a nemzeti érzés problémájára redukáljuk. Figyelmünk csak erre a területre koncentrálódik, s ezáltal sok mindent leegyszerűsítünk vagy nem veszünk észre. Nem óvatosságra és taktikázásra akarok inteni. A nemzetiségi létből adódó gondokat nem akarom levenni a napirendről, ezt egyszerűen nem lehet. Azonban szükségét érzem, hogy szót emeljünk életünk jelenségeinek csupán nemzeti szempontból történő megítélése ellen. Mintha a színháznak csak egyetlen reflektora lenne, és a színfalnak mindig ugyanazt a részét világítanánk meg. Úgy érzem, módfelett hasznunkra válna, ha kigyúlna a többi reflektor is. Minél több, annál jobb. Mert hisz az a célunk, hogy életünk jelenségeit minél több szempontból vizsgáljuk meg.

Kicsi az a terület, amelyet befog tekintetünk: sajnos még a „megfigyelt” terepen sem látunk mindent. Életszemléletünk szűk és leegyszerűsített. Lássunk két példát. Az egyik újságírásunk faluról alkotott képe. Sokat írtunk a faluról. Legtöbbször nagy termelő műhelyként mutattuk azt be. Ez volt az első hullám. Aztán okulva a hibákon azt mondtuk: az embert kell megírni. E szándék következtében az írás képlete így alakult: a termelő ember, s alapjában itt tartunk ma is. A lapokban megjelenő riportok nyolcvan százalékából ezt a profilt lehetne kirakni, a termelő embert.

No és bűn ez? – kérdezhetné valaki. Bűnnek nem bűn, csak éppen kevés. Újságíróink igyekeznek szabadulni a sematikus írásmód kellékeitől, próbálják másképpen kézbe fogni, megközelíteni az embert. És az eredmény? Megítélésem szerint a tények és helyzetek nagyvonalú és felületes regisztrálásánál tartunk. Leírunk tényeket, elmondunk egy emberi sorsot, úgy, ahogy láttuk és hallottuk, esetleg kommentáljuk is, de nem értelmezzük, nem kvalifikáljuk. Nem olvasunk az eseményekből és a tényekből. Kevés kivétellel még ma is felülről lefelé közeledünk az emberi gondokhoz; menet közben vagy előre rajzoljuk az arcokat. Hiába is tagadjuk, az előre gyártott elemek még bennünk vannak, kísértenek.

Az irodalmi igénnyel írott riportok inspiráló anyaga a reflexió, a benyomás, a táj és az emberi közösségek hangulata. Jól mondjuk, szépen írjuk, csak éppen kevés. Hányan vélekedtünk már a falun végbemenő változásról, de mind ez ideig egyikünk sem vett annyi fáradságot, hogy kimutassa a magyar dolgozók soraiban lezajló társadalmi átrétegeződést, pedig a „néhai” parasztságnak több mint a fele munkát változtatott, de nemcsak azt, hanem életformát is. Sok tízezer ember falujától távol eső munkahelyre utazgat. Milyen hatással van mindez a falu erkölcsi arculatának az alakulására? A családra? A közösséggel szemben tanúsított magatartásra? Hangsúlyozzuk a változást, de a változás fejlődési irányát, lényegét, törvényszerűségeit már nem firtatjuk.

És milyen az értelmiség rétegeződése? Érdeklődési köre? Életérzése? Más társadalmi rétegekkel szemben tanúsított magatartása? Az élettények felületes rögzítésével ma már nem jutunk messzire. Ha komolyan gondoljuk az írást, még egy jelentéktelennek látszó profil megrajzolásához is a szociológus és a gondolkodó elmélyültségével kell közelítenünk.

A másik kérdés történelemszemléletünk. A múltról alkotott képünk, sajnos ingerültséggel telített és szenvedélyektől fűtött. Ha a tegnapra terelődik a szó, piros tiltólámpaként 1946–47 parázslik elénk. Történelemszemléletünknek egyelőre ez a visszafelé vezető végállomása. A ma sérelmei törvényszerűen a múlt bántásait erősítik fel bennünk. S hogy ez így van, azt ma láthatjuk a legjobban. A nyíltabbá, őszintébbé váló társadalmi légkörben szinte kórusban mondtuk: korrigáljuk a menet közben elkövetett hibákat, és tisztázzuk végre a felszabadulás utáni évek torzulásait. (Örvendetes tény, hogy a közelmúlt pártdokumentumai alapul szolgálnak e kérdés tisztázásához.) Nemzetiségi történelemszemléletünk mai formájában sérelemvonulat. Ez pedig önmagában szűklátókörűség. Leszűkül benne a világ, és ezáltal ítéletünk, világképünk is leegyszerűsödik.

Mikor lesz nagyobb időegységekben és komplexumokban gondolkodó józan történelemszemléletünk? Hogyan léphetünk túl tegnapi önmagunkon? Hogyan szabadulhatunk meg a fejlődésünket és gondolkodásunkat akadályozó gátlásoktól? Képesek leszünk-e helyzetünk reális felmérésére? Egyszóval lépést tudunk-e tartani a korral?

Hol kezdjük el, illetve hol folytassuk? Ismert dolog, hogy a nemzetiségek szellemi életének legerősebb területei az irodalom, a művészetek egyik vagy másik ága és az újságírás. Igaz, hogy sem a művészet, sem az újságírás nem pótolhatja az ismeretszerzés tudományos jellegét. Azonban nagymértékben hozzájárulhatna a társadalmi lét tényeinek és folyamatának a feltárásához. És ezen túlmenően elsőrangú művelői és szorgalmazói lehetnek a társadalmi aktivitásnak.

Helyzeténél fogva e téren legtöbbet tehet az újságírás. Számottevő fórumaink vannak, és ha jól számolok, közel száz magyar újságírónk. Ez nagy lehetőség és nagy erő. Vajon élünk-e teljes mértékben ezekkel az adottságokkal? Meggyőződésem, hogy nem. Újságírásunk bel- és külföldi visszhangja, valamint a közvéleményre gyakorolt hatása adottságaihoz mérten kicsiny. Mintha nem dolgozna teljes kapacitással. Hangja sokszor a halkra fogott zenekar muzsikájához hasonló. Sok az „ülő” szerkesztő, és kevés az országot járó riporter. A újságírás szellemi életünknek az a területe, amelynek a lehetőségei távolról sincsenek kihasználva. Vannak merész nekilendülések, akarások, problémák, ingerült feszegetések, azonban a többség nehezen mozdul. Képletesen talán így mondhatnánk: újságírói mélyrepülés. Meggyőződésem, hogy újságíróink többre képesek, mint amennyit produkálnak.

Az irodalomra vonatkozóan azt mondhatjuk: három kultúra találkozási pontján élünk. Ez kiváló adottság, használjuk ki, és éljünk vele. Ez a helyzeti adottsága újságírásunknak is megvan. Él-e vele? Véleményem szerint publicisztikánk helyzeténél fogva nemzetközi rangra tehetne szert.

Néhány szó még az egyéni felelősségről. A személyi kultusz ürügyén szokássá vált mások bírálata. A hibákkal és a merevséggel szemben tanúsított kritikus magatartás elengedhetetlen. Ám ne essünk végletekbe. A velem vagy köröttem történtekért kisebb-nagyobb mértékben én is felelős vagyok. Ez elől nem lehet elfutni, ebből nem lehet kimosakodni. Saját felelősségrészemet nem kendőzhetem mások bűneivel.

Szokás az érdemekre hivatkozni. Inkább azt kellene felsorolnunk, amit nem tettünk meg. Megnevezni a távolmaradásokat, az óvatos hallgatást, lapítást, a mosom kezeimet-, a nem ingem, nem gatyám-féle megnyilvánulásokat. Ezt írjuk az életrajzunkba! Ezzel dicsekedjünk! Az az érzésem, hogy a korombeli újságíró-generáció kissé elpuhult, kényelmesedik, veszít közéleti szenvedélyességéből.

Az elmúlt évek folyamán sokszor tettük fel a kérdést: hogyan tovább? Kérdés és felelet kultúránk részkérdéseit érintette. Ismét jogos a kérdés: hogyan tovább? Azonban ma már szellemi életünk egészére kell vonatkoznia. Mert ha részleteiben vitatható is, kultúránk mégiscsak organizmussá erősödött: szellemi életünk a maga módján önálló, és szerves egységet képez. Most már azon van a hangsúly, hogy szellemi organizmusunk egyes területeinek működését felgyorsítsuk.

A fentiekben néhány részletproblémát vetettem fel. Az alapkérdés ez: hogyan tovább? Általánosan, nagyvonalúan ma már nem lehet erre válaszolni. Történelmi, társadalmi, szociológiai, etikai kérdések egész sorát kell vizsgálat tárgyává tennünk, hogy érdemben felelhessünk.

Ne sajnáljuk a fáradságot!

 

A tisztelgés szüksége és joga

Petőfi ünneplése magam kérdezése: életem visszakérdezése, magamtól és másoktól. Petőfi méltatása a múló-növekvő idő számonkérése, messziről közelítés mai önmagunkhoz, alulról haladás a magasságok felé. Ezért mindennemű válaszért sok időt kell járni visszafelé.

Nagyapám házában falon függött a képe. Ha kérdeztem felőle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást: Petőfi. Való életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van. Abban a házban mégis Petőfi volt az irodalom, a tudomány, a vers, a ritmus, s nagy ritkán az éneklés is.

Az iskola alsó osztályaiban Jézussal tanították együtt. A megváltó életét közelről mondták, részletezőn; éreztük, láttuk bőrének színét is. Petőfi felnőttként lépett közénk, gonddal komoran, bajuszos-szakállasan. Sokáig hittem, gyermeksége sem volt, s szigorú volt születésében is.

Kórusban mondatták velünk: „Egész úton hazafelé…” – húztuk, végeztük és kezdtük szemek és fülek fáradásáig zsoltárok éneklésével lassítva. Aztán A tintásüveg utolsó soraival jártunk végtelen nagy kört. Hat sort cérnavékony hang mondott, a hetediket közös erővel harsogtuk el. Mellettem tanyasi fiú ült, s ha századszor mondtuk is, nem értette. Miért Megyeri a neve? – kérdezgette esetlenül. Miért Megyeri? Miért?… Aztán magamtól kérdezgettem: Miért Megyeri?

Templomban vizsgáztunk tanévek zárásakor. Hónapokon át ismételgetett leckét mondtunk papnak, kurátornak, presbitériumnak és hívek hosszú padsorainak. Hittant hadartunk, nyelvet, földrajzot és verset mondtunk. Petőfit fogadta legjobban a templom, az Anyám tyúkját. Suszter fia mondta feszülve, erőlködve, hangosan. Egyik szemével a tanítónő súgó száját fogta, másikkal nagyanyját kereste. Az első sorok hallatán legtöbben a mennyezet rajzaira kapták tekintetüket, kicsi ábrák mögé menekültek a fiú küszködő vergődése elől. De az utolsó sorokra visszajöttek, s a költői világon járt szőke gyermekhomlokra melegedtek a szemek.

Aztán a történelem törései, váltásai következtek. S a változó világok sora közelített Petőfihez vagy távolított tőle. Volt világ, amely kisajátította. Ez a nemzetiszín Petőfi volt: karszalagosan, kokárdásan, lobogósan. Valamikori szekerezéseinek, gyaloglásainak, éhezéseinek színhelyét, Kassát, Rimaszombatot, Losoncot, Rozsnyót, Királyhelmecet így járta végig 1938 őszén, talpig „nemzetiben”.

„Talpra magyar…” Költészetéből e verset emelték az egész életműre árnyékot vető magaslatra. Elszaporodtak a nemzeti érzést méltató ünneplések: a Nemzeti dal falvaink, városaink legtöbbet ismételt költeménye lett harmincnyolc után. Ezt mondták szobrok talapzatán, tanévek kezdésekor-zárásakor, a templomi vizsgákon, leventeseregléseken, a múltat idéző ünnepségek mindegyikén. E költemény lett valamennyi iskolai ünnepség mottója is. Gyermekszemmel úgy sejlett, az élet mottója is ez lesz, a Nemzeti dal. Osztályunk homlokzatán ez állt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Egy húsz évig más állam területén élt nemzeti kisebbséget akartak így formálni, királyokkal, szentekkel és Petőfivel. Cseppenként tárták elénk a szülőtisztelő, rónát szerető, lányokat kedvelő, a népi élet idilljeit költői képekké formáló nagy magyar költő arcát, a jó viselet és a hazaszeretet példaképeként.

Utólag tudatosítom a kisajátított Petőfi-arcot. S ennek kapcsán az idő vágatait tudatomban. Azt az időt, amikor a gyermeki felfogás a dolgok minősítésére még alig képes, de annál élesebben regisztrál. A Petőfi-életmű élmények oldószere, illúziók közömbösítője: átüt az idő és emlékek rétegein, mert élettel és halállal igazolt.

A márciusokkal lelkesíteni kívántak. Segesvár és az aradi tizenhárom mementójával a tragédiát láttatták. Az életemből így múlt el hat esztendő; március, Segesvár és Arad jegyében. A Nemzeti dal lelkesítő szavainak szövetén át vesztes csatateret és akasztófák sorát láttam: időben és térben kísértetiesen közel egymáshoz. S mindezek felett ott lebegett a költő halála: a pont, a befejezés, a vég, a végzet, a bukás, a hősi halál, mint megdicsőülés s egyféle félelmetes eszményítés. Így a legfogékonyabb gyermekévek figyelésébe a hazájáért hősi halált halt költő eszményítése kerül. A sokféle érzelmi hatás és benyomás letisztulásával fogalmilag ez így kristályosodik: hősi halál és haza. Forradalmárból így lesz misztikum, megdöbbentő alakú torzó. Misztikum, amellyel tovább misztifikálható a történelem, a történelmi tudat, a társadalmi fejlődés, az erkölcsi rend, a háború, és minden ezután következő „hősi” halál.

A misztifikált fogalmak társíthatók a Talpra magyarral, a hősi halállal, a hazával, a haza fogalma pedig az irredenta jelszavak és indulók sorával. A magam nemzedékének a Nemzeti dallal egy időben tanították, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…”, „Bennem van a magyar vér, harcolok a hazámért…”, „Kalász, kalász, árva magyar kalász…”, „Elhangzott a szó, zeng az induló…” És sorolhatnám sokáig.

Ez a történelemrontás.

És Petőfi? Háború jött. Neve, alakja beleolvadt a háború hősi halottainak végtelen sorába. Erkölcsi idillé eszményített halálát közeli tragédiák homályosították.

Olykor a nagy életművek iránt is kegyetlenül közönyös az idő. 1945 után kettős életet éltem, az egyiket otthon, akkor már ismét Csehszlovákiában, a másikat Magyarországon, Sárospatakon. A nemzetiségi kérdés rendezetlensége miatt mentem oda művelődni. Nem volt jog, nem volt iskolapad, nem lehetett Petőfi sem. A kokárdás, nemzetiszín Petőfi-arc a mesék távolságába tűnt. Mese maradt csupán meg legenda az öregek száján. S nagy ritkán innen járt vissza, titokban, egyszer neve nincs vándorköltőként, másszor világgá ment Kukorica Jancsiként. Szinte túlvilági messzeségből szövődött újra egy halvány Petőfi-arc. Előbb újrateremtették a költőt, aztán belekapaszkodtak. Emberi bátorságához vágyainkat és reményeinket kötöttük hozzá. Létének nehéz szakaszaiban viselkedik így az ember: meséket mond és legendákat sző, hogy félelmét űzze, és bizonytalanságát veszejtse ezzel is. A mesébe menekülésnek és az élet realitásainak fájdalmas egyeztetése volt ez a kor.

A pataki iskolában ezzel egy időben eddig nem látott Petőfi-arcot mutattak elém: a szülőket, a hegyek szülte Hrúz Máriát és Petrovics Istvánt, a Kiskunságot, az iskolából iskolába verődő gyermek Petőfit, a kereséseket, a vándorlásokat, a vajúdásokat, költői kiteljesedését, felnövekvését a nagy márciusig, a forradalomig. A magyar nemes, Pató Pál úr, Egy gondolat bánt engemet, A nép nevében, Föltámadott a tenger… Valahogy így következtek a versek. És ismételten a Nemzeti dal. Életképek, tájak erősödtek fel bennem, fogalmak, amelyeket mélyen éreztem csak valahol, amelyeket csak szégyenkezve vagy félve őriztem magamban, ülepedni, kristályosodni kezdtek. Petőfi és a nép: innen indul és ide tért minden magyarázat Petőfiről. Olykor harsány volt a beszéd, de a fogalmak mégis belém szívódtak: természetesen, konokul, mint az anyatej vagy a föld nedvei.

Ekkor a népet tanították nekünk; önmagunkat, s Petőfi lázadó forradalmiságára neveltek.

Szándékosan sohasem kerestem Petőfit, egyszerűen volt, lett és van, mint a napokból álló idő. Az élettel jött, a körülményekkel, a folyton változó viszonyokkal. 1949 őszén, mikor már lehetett magyarul szólni, nagy ünnepség keretében elsőként Petőfi-verset mondtunk a kassai színházban. S először nem véletlenül az Egy gondolat bánt engemet, utána pedig Ady A grófi szérűn című verse hangzott el. Adyhoz is Petőfi lábnyoma vezetett el, mert a nagy életművek, ha olykor szoros úton is, de egymáshoz visznek.

Ötvenben, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadszori indulása idején színdarabok után kutattunk: a bénultság után mosolyogni akartunk, nevetni. Molière-t játszottunk meg Gogol Revizorját, de a nagy álmunk Petőfi János vitéze volt. A töpörödöttségből világgá vágytunk, ha csak a mese szárnyán is, de elmenni, vágtatni, királyokat győzni.

Aztán az irodalom alapozásának ideje jött. Az ötvenes évek kezdete. Az indulás képlete ilyen volt: háborút vészelt „öregek” s faluról városba szivárgó tétova fiatalok, mindnyájunk drámai töltésű, komor élményvilága, az irodalomteremtés szándéka, megfogalmazatlan példaképek – belső mérték és értékrend hiányával küzdve.

Születésünkkel, élményeinkkel – sok esetben mindkettővel – az élet mélypontjai felől jöttünk, alulról fölfelé. Az idő sokféle rétegén kellett áttörnünk, s ez úton sok helyütt érezhettük a Petőfi-életmű termékenyítő hatását. Az első lépések, a szilárd pontok keresésében viszonyítási alapul szolgált: a kultúra, az irodalom demokratizmusa, a néptisztelet, a népszeretet, a népuralom eszméjének sugallójául és mértékéül. Egy népi-plebejusi életérzés és magatartás kristályosító pontja lett. Ez már több volt egy-egy költemény keltette benyomásnál vagy hangulatnál. A Petőfi-életmű érintő közelsége itt már szélesebb összefüggésekben hat. Felismeréseket siettet, és helyzeteket tudatosít. Összefüggések és rokonítások keresésére kényszerít, irodalmi s közéleti elkötelezettségre figyelmeztet egyszerre. Életével és költészetével etikai-esztétikai programot példáz. Népi-plebejusi magatartás: mindezt a háború, a háború utáni évek megrázkódtatásai, a társadalmi-emberi felszabadulás küszöbén, a szocialista programok s nemzetiségi kultúránk célkitűzéseinek megfogalmazása idején, a szocialista ars poetica idején.

Majd a szobrok ideje jött. Az az idő, amikor a csehszlovákiai magyar kultúra erejéből és lehetőségeiből már a hagyományok tiszteletére is futotta. Elsajátítottuk múltunkat, elődöket, ősöket vettünk birtokba, közéletieket és művészeket. Félreállított vagy elfeledett emlékművek foglalták el valamikori helyüket. Rejtett deszkakoporsójából így került talapzatára ismét Pozsony Petőfi-szobra is. Aztán koszorúkkal tisztelegtünk félénken: Jókait, Madáchot, Tompát, Erdélyi Jánost ünnepeltük, és márciusonként Petőfit. Később természetessé vált a tisztelgés szüksége és joga. Ma már a dolgok természetéből következik tucatnyi emlékmű léte és az őket illető tisztelgés.

E tekintetben örvendetes folyamatról szólhatunk: szellemi hagyományaik értékeit egyre szélesebb körben mondják és veszik birtokukba szlovákok és magyarok egyaránt. Ez történik Petőfivel és másokkal, illetve a szlovák kultúra nagyjaival, jeleseivel. Néhány éve bántó, ingerült vitákat olvashattunk. Közös magyar–szlovák történelmünk volt a polémia tárgya: a szabadságharc belső ellentmondásairól, Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított mulasztásairól, Petőfi költészetének magyarközpontúságáról cserélődtek vélemények.

Magamtól kérdezem most: az elém tartott és megismert Petőfi-arcok közül melyik az enyém? A templomok bolthajtásai alá juhászított, szülőszerető, jámbor költőé? A nemzetiszín Petőfié? Avagy a nemzet nagy hősi halottjáé, a mártíré, a lázadóé, a plebejusé, a szabadságszerető forradalmáré? Avagy a vitatott, megkérdőjelezett Petőfi-arc kövesedik belém?

Úgy érzem, az a Petőfi sajátom, aki mindenki másé is lehet, szlováké, szerbé, románé, oroszé, németé egyaránt. A cselekvő hazaszeretet, az emberi-nemzeti haladás Petőfije, a nép Petőfije, a szabadság, a küzdelem Petőfije az enyém. S úgy vélem, ez a széles világ számára osztható érték.

Pozsony Duna menti parkjában egymás közelében áll Petőfi és Janko Král szobra. A Duna bal partján a közelmúltban avatták fel Štúr szobrát. Az idő és a történelem leküzdött távolságai után történhetett ez meg. Így méltó, így felemelő és biztató. A szobor nem minden, mondhatnók. Igaz, nem minden. Mégis. Ez már egy más jelkép, más történelmi igazság. Ez már olyan magaslat, ahonnan nagy évek képezhetők népeink múltjába és jelenébe: jelenünk és jövőnk kohéziójának lehetnek alkotói.

Ha tehetem, újrajárom Petőfi életének, vándorlásainak s halálának útjait. Keresem, nézem, figyelem azt, amit talán még nem ismerek, nem érzek égre robbanó életéből s annak tanulságaiból.

 

Tanú és tanulság

Ady és Fábry

Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot jártunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.

Otthon Petőfit szavaltunk, a városba már Adyval jöttünk. Görcs oldása volt ez: ösztönösen más szavakat, más ritmust kerestünk: „Korgó gyomrú magyar paraszt, / Hát mi vagyok én neked?”

Kisiskolásként annyiszor ismételtük, hogy refrénné kövült a szánkon. Megmosolyogtuk magunkat, a másik pillanatban érthetetlenül meghatódtunk. A nagyvilágot, sok minden összefüggését nem tudtuk, csak jöttünk. Megtanultuk és mondtuk a refrént, az Ady-refréneket.

A semmiből kezdés állapota – ismert, sokszor mondtuk már. Sokan tanúi, részesei voltunk; élményünk, de ezen túl más is. A kötések, a szellemi kötődések sora: kitörés a szellemi vákuumból. Amíg a félelemből verskeresés, versmondás lesz. Kimondható nevek: Petőfi, Ady, verscímek sora.

S az élni akarás egyre konkrétabb megfogalmazásokat kíván. Helymeghatározásokat, az ösztönös mozdulatok eligazítását. A csehszlovákiai magyar irodalomnak van egy sajátossága: az egymás után jövő nemzedékek élménye azonos vagy hasonló. Én élményeim során – háború, megaláztatások – jutottam el az élő irodalomhoz, Fábryhoz. Előbb az élményközösséget éreztem meg írásaiban. Fábry erkölcsi magatartást példáz és fogalmaz. Élmény és erkölcs kötődése: nemzetiségi irodalmunk alapvető ismérve. Utólag tudatosítom: irodalomba lépésétől haláláig Fábrynak ezáltal van meghatározó szerepe a csehszlovákiai magyar irodalom alakulásában. Fábry életműve etikai tételekre alapozott építmény, s ez építmény tartóváza Ady költészete – Ady a Fábry-életmű meghatározója. Dokumentálni szeretném e viszonyt, hitelesen talán így bizonyítható legjobban.

„Én abban a mértékben, ahogy lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy egy életen át vele, általa éljek, szóljak.”

S Ady hatása nemcsak egyszemélyes. „Ady Szlovákiában diákok, cserkészek demokratikus jelszava lett, és később a dolgozó ifjúság, ifjúmunkások dala és zenéje.”

A Magyar Nap 1936. november 22-i számában olvashatjuk: „Nincs munkás- és parasztkultúregyesület, amelyik ne ismerné az Ady-versek hódító, forradalmasító igézetét.”

A fasiszta szlovák állam évei. A Magyar Hírlapban nyilatkozatok sora jelenik meg Adyról. P. Sz. tanonc mondja: „…Egy könyvből kivágtam az arcképét, felfüggesztettem a szobánkban. Hadd lássam magam előtt egy igaz ember arcát, mert úgyis kevés van ebből a fajtából ma Pozsonyban.”

S idézhetnénk még hosszan. Ady nagy területen érintette a csehszlovákiai magyar kultúra első, háború utáni kibontakozását. Mégis: az Ady-hatás fókusza és kiteljesítője Fábry. Adyt Fábry fordította „csehszlovákiai magyarra”. Fábry Adyhoz való viszonya történelmi jelentésű felismerést hordoz: a kisebbségi irodalomnak létkérdése a progresszív szellemi vonulatokhoz való igazodás és felzárkózás.

Fábry Adyhoz való viszonya a kisebbségi és a nemzeti irodalom eszmei-erkölcsi kapcsolatának lehetőségét bizonyítja és dokumentálja.

Fábry a háborúból, a pusztítás térségeiről jövet találkozott Adyval. A találkozást megpecsételő vers az Ember az embertelenségben. Innen és ezzel kezdődik Fábry elkötelezettsége:

 

„Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott.”

 

Az Ember az embertelenségben a Fábry-életmű meghatározója lesz. „…az Ember az embertelenségben történelmi névadás volt. Egyszeri, felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e számadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett a varázsige, amely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent.”

Példátlanul szép kötődés: Fábry, a kisebbségi író, az Ady-költészet, a magyar irodalmi progresszió történelmi felismeréseiből, humánumából származtat programot. A vox humana a Fábry-életmű alaptétele. Életprogram. Ebből ágazik minden: háborúellenesség, forradalmiság, antifasizmus, hagyományteremtő szándék, valóságlátás, erkölcsi mérték.

„…Adyt megmutatni és tudatosítani lett volna életem nagy és talán már eltékozolt feladata” – írja magáról Fábry. Levelek sokaságában, nyilatkozatokban, személyes találkozások alkalmával beszél erről. Trilógiatervét megszállottként emlegette. A gondolat igaza, A béke igaza után az Ady igazát kívánta megírni.

„Tragédia, hogy a legnagyobb művem talán ez lenne, az Ady igaza, és betegségem miatt nem jutok hozzá, hogy befejezzem, mert mindig újabb és újabb dolgok jönnek, amiket hamarább kell megcsinálni.”

Ady volt a nagy terve, talán a legnagyobb. Nem jutott rá ideje. Így is, Ady költészete átszövi a Fábry-életmű minden szakaszát.

Háborúk, az első és a második. Fábry emlékezet-történelmében a háború a meghatározó élmény, Ady költészete által tragédiává tudatosul. Nemzeti tragédiává. Halottak élén, ez lesz Fábry háborúellenes vádiratának címe. „Adyban és Adyból a halottak kísértenek és vádolnak” – írja.

Ady által Fábry vádló lesz a magyar perben: a felszín-Magyarország a hurrá-patrióták, a kórház-sanzonok, a háborús nótamámor, a militarizmus vérmámoros gőze, a magyar történelmet eltékozlók vádlója.

Fábryban Ady költészete tudatosítja a háborút, a nemzeti tragédiát, a humánum történelmi szükségét. Fábry Ady által lesz vádló és ítélő. A kisebbségi élet százféle nehezéke mellett felfogja a nép-nemzet történelmi, „lenni vagy nem lenni” – gondjait. Máig látszó példa: Ady által Fábry egyszerre képes kisebbségben s a nemzet létkérdéseiben gondolkodni.

„Aki a szellemi ellenállás magyar exponense volt, az minden rokon ellenállás erkölcsi tőkéje lehet” – írja Adyról. Innen nő és szélesedik tovább a vox humana. 1936. augusztus 23-án Fábry beszédet mondott a kassai békenapon. Idézésre méltó a beszéd bármelyik mondata. Új háború küszöbén a fasizmus ellen. Nagy ideológust megszégyenítő helyzetfelmérés, előrelátás, gondolati-erkölcsi biztonság. „Az európai emberiség a háború és a béke, halál és élet között választhat, és a választás sok helyen a háborúra esik.”

Kisebbségi író mondja, de ez már nemcsak kisebbségi ügy.

„A háború és a béke ebben a pillanatban a fasizmus és a szocializmus tűz–víz ellentéte. A háború az emberiség őskora. A fasizmus tűzzel-vassal, terrorral és propagandával konzerválja ezt az őskort.”

Fábry, a fasizmus kérlelhetetlen ellensége, műfajt teremt, az antifasizmust. Antifasizmusa fanatikus gyűlölet, naponként elhangzó felhívás, felelősség, harc vállalása.

„Európában ma sajtóban, katedrákon, sőt szószékeken a fasizmust az új kor hajnalaként köszöntik, mellyel szemben a szocializmus elavult ócskaság. Itteni patentírozott magyar képviselőinek ideálja a ma Németországa… Kultúrprogramjukat Henlein szövegezi: a demokrácia vénasszonyok nyara. A francia népfront zsidó pénz eredménye, a népfrontkormány lehetetlenség.”

A Fábry-életmű – s ezen belül az Ady-élmény – alapvető vonása a közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, emberiség – e fogalmak valósága lesz a háború alatti és utáni írások meghatározója.

Az antifasizmus is a vox humana arca: a harc megnőtt térsége. Prága: „A német hódító stratégia egyik alaptétele: Akié Európa szíve, Prága – azé Európa” – írja Csehország megszállásának éveiben. Fábry tudtul adja: „Martin Bormann, Hitler helyettese, 1942. július 8-án körlevélben követelte, hogy a zsidók kitelepítése után fogjanak hozzá a csehek kitelepítéséhez.”

Don-kanyar: „Elpusztult a második magyar hadsereg? Oda se neki: napszámosok, béresek, nincstelenek hulltak. Selejt!… A magyar pusztulás, a rebellishullás mindig elsőrendű német érdek volt és maradt – minden magyar szabadságharc németellenes harc volt…”

1938 júliusában Kassán mondja el Fábry: „Tegnap még Ausztria volt a válaszfal, ma az imperializmus legmohóbbja a nyakunkon. Nem a magyarok nyakán, nem a csehek, szlovákok, románok, szerbek és horvátok nyakán. De a Duna-medence nyakán.”

Ady a politikai publicisztikában is jelen van; erkölcsi alaptételként aktualizálja Fábry:

 

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek.”

 

Van ebben valami megdöbbentő s dermesztő is: fegyverek, hadseregek, félelem és elaljasodás ellen a költészet, a humánum eszközével szembeszállni. Ellenállni. Ellenállásra hívni.

„Mi a nehezebbik részt választottuk: a harcot ezzel a világgá terpeszkedő emberveszedelemmel szemben… – Heinrich Mann mondja: a fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette… Mi vagyunk a jobbak, a különbek: erre az erkölcsi fölénytudatra nekünk szükségünk van, mint lélegzetvételhez a levegőre.”

Antifasiszta tárgyú írásai befogják a fasizmus egész „szellemterületét”, történelmi genezisét, logikáját, irodalmát, hatásterületeit. Kisebbség, Európa, emberiség a vox humana állomásai. Sokszor mondják Fábryról: antifasiszta író. Nemcsak az. Ellenálló. Mártírok rangjára emelhető ellenálló. Magatartása kiáll akármilyen összehasonlítást.

Fábry Ady által lett ellenállóvá. Önmaga és Ady által a nagy közép-európai, európai küzdelmek részesévé teszi a csehszlovákiai magyar irodalmat.

Néptestvériség – szinte már közhely. Felkelések, lázadások, életek, életművek, számtalan sok szó jelzi a szándékot és vágyat. Ady költészete a néptestvériség magassága is. Szózatát, a Magyar jakobinus dalát szinte már a föld issza alattuk. „Ady Endre a Duna-medencei népek megkiáltója” – írja Fábry. Néptestvériség, egyszerre felemelő és leterhelő tétel, nemzedékek életére elegendő tennivaló. Fábry Ady utókora, más történelem. Ady csak megsejtette a magyar lét nemzetiségi jövendőjét. Fábry továbbmondja Adyt, konkretizálja, aktualizálja, hirdeti. És valósítja más, maibb történelmi síkokban.

Ugyancsak Kassán, 1938 júliusában mondja Fábry: „Prágától Kassáig egységes és mindenütt jelenvaló demokratikus szellemnek kell a kisebbségi megbékélést előmozdítani. Minden más az ellenség malmára hajtja a vizet…

A csehszlovák demokrácia ma a szabad Közép-Európa lehetőségének utolsó bástyája. A csehszlovák demokráciának – melynek napjaink világtörténelmi szerepet utaltak ki – méltónak kell mutatkoznia erre a küldetésre. Csehszlovákiának ma közép-európai példát kellene statuálnia.”

Fábry Ady-viszonya: állandóság, folytonos szellemi, időbeli kiterjedés. Fábry hagyománytámasztó törekvése Ady jegyében történik: „Kell még tegnapról hív tanú… Csak az a hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet” – írja. Ez a hagyománykulcs. Balassi, Pázmány, Apáczai, Rákóczi, Csokonai, Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Madách, Ady, Móricz a hagyománysor. Ady erkölcsi többlete által jut el Ibsenhez, Gorkijhoz.

A Fábry–Ady viszony állandó erkölcsi kiterjedés is, erkölcsi mérték. „A háború az író próbaköve” – írja Fábry. A Goga–Ady viszony lezáró fejezetét több alkalommal is idézi. Goga beleszédült a háborús uszítás örvényébe. Ady hozzá írt leveléből: „Nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált… Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyarsága… Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Az internacionalizmus természete a sokirányú kiterjedés. Ady és Fábry internacionalizmusa is ilyen: egyként hordozója a néptestvériség eszméjének s a nép-nemzet féltésének.

1948 decemberében, a februári események után Fábry így összegez: „Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, amelyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk… mi voltunk és leszünk a szocialista emberség makacs beszélői és mániákus hordozói.”

Holtig tartó, megszállott elkötelezettségek.

Fábry Adyhoz való viszonya magasra mutatható példa. Ady költészete inspiráló, forradalmasító, humanizáló, sokirányú kiterjedés. Ebből nő ki a vox humana, szerteágazva a csehszlovákiai magyar szellemi élet évtizedeibe. Fábry nem a teljes Adyt mondja – az Ady-magatartás etikáját, Ady erkölcsi többletét aktualizálja, ezt fogalmazza újjá más-más helyzetekben.

Irodalomcentrikus szellemi élet vagyunk, s irodalmunk etikaközpontú. Ady által ez Fábry öröksége. Erkölcsi abszolutizmus. Ebből származik Fábry kérlelhetetlensége és szigora a tények iránt. Sokszor jártam Stószon, másfél évtizedig állandó s közeli kapcsolatban voltam Fábryval. Bennem van a táj, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Halála óta sokszor kérdezem magamtól: honnan volt életének érzékenysége szellemi világunk mindensége iránt?

Vox humana… Örök érvényű tétel?

A továbbmondás felelőssége nehezedik ránk.

 

A Sarló

Nagy nemzedék előtt kívánok tisztelegni egy indulás évfordulóján: ötven éve alakult a Sarló. 1928 augusztusában Gombaszögön – Rozsnyó alatt, a Sajó völgyében – fiatal magyar értelmiségiek táborozó sereglésre gyűltek. Cserkészek és volt cserkészek itt változtattak jelet: a cserkészliliom helyébe sarlót varrtak zászlajukra. A szimbólumváltás történelmi jelentésű kristályosító pont. Irányváltozás. Itt kezdődik egy nemzedék bámulatosan gyors nagykorúsodása. Innen keltezhetően erősödik a Sarló mozgalommá. Polgári radikalizmustól a marxizmusig, romantikus népszemlélettől a munkásmozgalomig – ez a megtett út. S mindezt huszonévesen cselekedték; „a mozgalom indulásakor többségük még nem volt húszéves, és megszűnésekor nem haladták túl a 25-öt…”

Búcsúzó nemzedék – Balogh Edgár, a Sarló szellemi vezére és szervezője nevezi így saját magukat. Kiszárad a szám. A Sarló utókora vagyok: olvasom, egyeztetem e „búcsúzó” nemzedék életrajzát s önmagam ifjúkori bizonyítványát. S kérdem: mit ér ez az örökség? Gondolkodásuk, tetteik és magatartásuk tanulsága? Ereklyévé fényesednek? Ünneplések és megemlékezések tárgyaivá válnak? Avagy más körülmények között belekerülnek a társadalom és történelem nagy és kiszámíthatatlan ismétlődéseibe? Fábry Zoltán írja: „Csak az a hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet.”

Ez a sarlósokra is érvényes, gondolom.

Komor történelmi színfalak, nehéz, súlyos események zuhataga: háború, a Monarchia bomlása, a Tanácsköztársaság, az utódállamok létrejötte – ez a Sarló-nemzedék belépője. Ezeréves illúziók hullnak a porba, foszlanak nosztalgiává, majd semmivé.

Hasonlóan komor a társadalmi színfal is: Csehszlovákia, az új államalakulat belső képlete. Ellentmondásai: polgári demokrácia, a cseh burzsoázia szinte gyarmatosító szerepe, a társadalom szociális feszültségei, a munkásmozgalom, a kommunista párt küzdelme, a nemzetiségek… A magyar nemzetiségi társadalom belső kuszáltsága: Budapest és Prága eszmei, helyzeti távolsága. S ebben a sokféleségben kellett választani, eligazodni; tudatosítani, felismerni a helyzetet.

A Sarló nemzedékének okossága az új történelmi-társadalmi valóság felismerése és tudatosítása. Az előrenézés. A beilleszkedés egy új állapot összefüggésrendjébe.

1928 augusztusában a sarlósok már programot fogalmaznak Gombaszögön: fiatal értelmiségiek társadalmi és művelődési programját. Célja az ismeretszerzés, a vidékjárás. Gombaszög regösjárással folytatódik, „vándorok” kelnek utakra. Falvak és kisvárosok életét figyelik, jegyzik. Társadalmi ismereteik forrása így lesz a tapasztalás – a legjobb eligazító. A romantika egyre reálisabb formává tudatosul. Szociográfus vándorcsoportok teregetik a magyar vidék, a „kisebbségi társadalom” új térképét. 1931 augusztusában nyolc csoport indul útnak: a Csallóközbe, a Vág és a Zsitva vidékére, a Garam völgyébe, Gömörbe és a Bodrog-közbe, a Felső-Tisza vidékére s a Vihorlát ukránok lakta tájaira.

Tájélmény, emberélmény, s ami a legfontosabb: az élet szociális élménye. Ebből nőnek a gondolkodtató felismerések: földmunkásnyomor, éhségvidékek, proletarizálódás, kispolgáriasodás – új minősítő fogalmak kerülnek a jelentésekbe, cikkekbe, emlékezésekbe.

A sarlósok háború utáni nemzedékélményét első szinten a líra fejezi ki és fogalmazza meg. Elsősorban Győry Dezső költészete. Az indulásnak, a kibontakozásnak azonban ez csak az egyik megnyilvánulása, a másik ág a szociográfia: a társadalmi jelenségek tudatos vizsgálata és figyelése. A valóságanyag szüksége, a szociális ember meglátása és felmutatása.

Érdekes összevetés: a Sarló kibontakozása és irodalmunk második világháború utáni indulása. Másodszor is a líra bont zászlót, viszont a szociológiai gondolkodás negyedszázad múltán sem kapott olyan szerepet, mint a termékeny Sarló-esztendőkben. Miért?

A Sarló-mozgalom vezetőinek és résztvevőinek ez is időtálló okossága: a szociális ember felismerése. Móricz Zsigmond méltán írhatta e fiatalokról: „…nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociális és kulturális magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszavából. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, s ha van élet, az nem élet. Ők már így látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb lett.”

Paradoxon, s talán a Sarló-nemzedék történelmi elégtétele is: mozgalmuk időben megelőzte a magyarországi, romániai és más országokbéli hasonló mozgalmakat.

A Sarló ténykedésének egymás utáni szakaszai: továbblépések. Kiterjedések. A mozgalom legmagasabb, kristályosító pontját az 1931-ben megtartott kongresszus jelzi. Az összejövetel a fiatal csehszlovákiai magyar baloldali értelmiség legjobbjainak felvonulása volt. Manifesztáció. Programfogalmazás.

„A Sarló első nyilvános kongresszusa szimbolikus esemény a fásult és szétbomlás előtt álló magyar életben. Az egyetemes európai és sajátos magyar világ történeti átalakulása tükröződik abban, hogy összejöttünk a magyar nyelvterület minden részéről Kelet-Európa válságának megbeszélésére… Ebben a helyzetben kivételes jelentőségű az a tény, hogy a magyar nyelvterület feszült dermedtségében akadt egy fiatal entellektüelekből álló csoport, amely tévedéseiből és küzdelmeiből kiemelkedve eljutott a marxista történetszemlélethez” – olvashatjuk a kongresszus megnyitó beszédében.

Ötvenegy küldött öt napig ülésezett. Az első nap megbeszéléseinek tárgya: a csehszlovákiai magyarság helyzete. Ennek kapcsán ismertették a Sarló „nyári vándorlásainak” eredményeit: szociográfiai előadások elemezték Szlovákia gazdasági helyzetét, kiemelve a földkérdés súlyosságát a csehszlovákiai magyarság életében.

Az e kérdésről elhangzott beszámolókból idézünk bizonyításul:

„A földkérdés Szlovenszkón és Kárpátalján különösen nagy fontosságú. A lakosságnak több mint a fele az agrártársadalomhoz tartozik. Ez az óriási tömeg, majdnem kétmillió ember, nem képez azonban egységes osztályt, hanem mély szociális differenciák hatják át… Egyik csallóközi vándorunk jelenti Nagy-magyar környékéről: Ha megtudnak a környéken valami munkát, készek éjfél után 2 órakor fölkelni, és 20 kilométert gyalogolni, hogy valahogy 8 Kč napszámhoz jussanak…”

A csehszlovák földreform nem adott földet a kisparasztnak és földmunkásnak… „A cseh és szlovák telepek és maradékbirtokok egész láncolata teremtetett meg Pozsonytól Nagyszőllősig. Legtöbbnyire az agrárpárt vezető embereinek és pártfogoltjainak birtokai s a volt légionisták granicsár-telepei ezek.”

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban a Sarló vezetősége indítványt terjesztett elő egy szociográfiai intézet alapítására. Azaz megfogalmazódik az intézményes megoldás gondolata.

A második napon a csehszlovákiai magyar szakértelmiség szervezkedése képezi az előadások s a vita tárgyát. Külön vitagyűlések foglalkoznak a mérnökök, orvosok, tanítók, írók, művészek mozgalmának szervezési és programkérdéseivel.

Ez is kiterjedés, továbblépés: a Sarló önmaga vonatkozásában is kilép a diákmozgalom kereteiből. Keresi társadalmi helyét, vázolja az értelmiség szerepéről, kötődéseiről, szervezettségéről kialakult elképzeléseit. Újraolvasom az egyes témákról mondott vitaindító elgondolásokat, izgalommal, érdeklődéssel, s gyanakvással is. Talán a már beidegzett óvatosság teszi – lesem, számolnám a „sarlós gondolkodás” esetleges elcsúszásait, ficamait. Várom, mikor és honnan csírázik ki az értelmiségi élet kísértése. A csábítás nagy – a csehszlovák társadalom politikai, szociális, történelmi és nemzetiségi ellentmondásokkal terhelt. Telve van feszültséggel; sokféle párt és számtalan tömörülés bizonygatja vezetésre hivatottságát. Az eszmei kavargásban a sarlósok a progresszív fejlődés útjait keresik. Fogalmazásuk, irányulásuk egyértelmű; „A szakintelligenciának a maga praxisa érdekében magáévá kell tennie a proletariátus életszemléletét, a marxizmust, tehát szocialistává kell válnia.”

Az építészek programjavaslatából:

„A körülmények kényszerítették, hogy kilépjünk az akadémikus szakelzárkózottságból, és az építészet fejlődését és visszafejlődését, kibontakozását és elferdüléseit tágabb szemszögből nézzük, mint az anyag és formák vizsgálása, matematikai formulák és talajtalan esztétikai spekulációk.”

Programjavaslatot terjesztenek elő a csehszlovákiai magyarság népegészségügyének szociográfiai módszerű, rendszeres feldolgozásáról: az orvosok és orvostanhallgatók szervezett teendőiről, társadalmi elkötelezettségéről. „A szaktudás és a főleg falusi magyar nép egészségügyének szembeállítása s az ellentmondás analízise csakis a proletariátus oldalára vezetheti át a fiatal orvosnemzedéket…” – írják.

Érdemes idézni Csáder Mihály orvosnak a kongresszushoz intézett leveléből: „Nincs egyetlen foglalkozás sem, amely hivatásánál fogva annyira szociális jellegű, mint az orvosé. Hiszen minden orvosi beavatkozás a szó tágabb értelmében az egyén vagy a társadalom szociális érdekeit szolgálja.”

A pedagógusok helyzetét s küldetését összegező vitagyűlés pontjaiból: „A kisebbségi magyarság új pedagógiája érdekében elsősorban oly magasfokú pedagógiai szakértelmiségre van szükség, amely a marxizmus elméletének alapján állva a legmodernebb lélektani, nevelési és szaktárgyi ismeretekkel rendelkezik.”

Dobossy László e témára vonatkozó előadásában ez olvasható: „Aki ma, a legkiélezettebb osztályharc korszakában, a nevelésnek a társadalomtól és politikától való függetlenségét hirdeti, (…) az vagy gonosz, vagy ostoba.”

Az írók programjavaslatából: „Célunk a művészi alkotás teljes funkcióját felfedni. Dokumentációs irodalom, szocialista világszemléleti irodalom, harcos proletárirodalom, marxista irodalomkritika és szociológia.”

A művészek-képzőművészek programjavaslatát Lőrincz Gyula ismertette: „A modern művészfiatalság nem akar a mindennapi élettől és a közszükségletektől távol álló kaszt lenni, hanem a dolgok praktikumából adódó művészeti tömegigényeket akarja kielégíteni.”

A Sarló kongresszusa a képzőművészet öt ágának eszmei alapjait és ezek küldetését vázolta fel: szociofotó, politikai rajz, montázs, színkonstrukció és kollektív tipográfia.

A harmadik nap előadásai és vitái a népi kultúra, valamint a proletárkultúra helyzetét elemezték. Érdekes és jellemző e következtetések vonala; a népi kultúra, polgári kultúra és proletárkultúra történelmi összefüggésében különös hangsúlyt kap a születendő proletárkultúra. Ezt tükrözi a vitanap befejezéseként elfogadott kultúrpolitikai program is:

1. a népi kultúra minden emléke és maradványa felgyűjtendő;

2. pontosan regisztrálandó a giccskultúra szerepe a csehszlovákiai magyarság életében;

3. a harcos proletárkultúrát a Sarló a következő konkrét formában szándékozik kibontakozásához segíteni: munkáslevelezés, faliújság és üzemi újság, szavalókórus, proletárszínjáték, ének- és zenekultúra.

Kelet-európai kérdés – ez volt a negyedik nap megbeszéléseinek tárgya. A Sarló-kongresszus legsúlyosabb napja – így érzem. E napon üdvözli a Sarlót a DAV képviseletében Ján Poničan, a cseh munkásság s a forradalmi értelmiség nevében pedig Julius Fučik: „A magyarok nemzeti felszabadulásáért nemcsak önök harcolnak, magyar entellektüelek a magyar proletariátus soraiban, a magyarok nemzeti felszabadulásáért küzdünk mi is…”

Klasszikus, tiszta fogalmazás Fučik minden szava. Népek iskoláinak homlokzatára való mondatok. E találkozás ritka történelmi pillanat is; nemzetek, kisebbségek közös szándékainak deklarálása, de a szándékok egybefogózása is. Hosszú útra kelők eskütétele.

Balogh Edgár kiemelkedő előadásban ad helyzetelemzést. A tétel: a Sarló eszmei orientációja. A volt és a van, a honnan hová kérdése és útja. Ez az orientáció egyszerre illúziórombolás és útjelölés. Leszámolás a biológiai nemzetegységgel, a magyar polgári államra beidegzett történelemszemlélettel, a nyelvi különbözőségekből biológiai ellentéteket csináló, a magyar nemzetet a Duna-medencei történelem kútforrásává idealizáló szemlélettel.

S az út? A kisebbségi sorsra jutott magyar értelmiség „forradalmi mozgásba jutott rétegei” létüknél fogva új szemlélet kialakítói és hordozói. Az új szemlélet lényege: a népeszme, a néppel való azonosulás. „A kisebbségi magyar intelligencia ideológiai átalakulása elsősorban a már kisebbségi körülmények között felnőtt új nemzedékben jelentkezik. Biztos osztálybázis; a régi magyar állam hiányában az intelligencia új nemzedéke értelmi értékeivel a parasztság és munkásság felé kénytelen fordulni, hogy megélhetését azok érdekszolgálatában megtalálja” – vallja Balogh Edgár.

Tehát népi orientáció. Ez az út vezeti el a Sarlót a néptestvériség, a szláv–magyar–román együvé tartozás, a népforradalom gondolatához, Kelet-Európa szocialista távlataihoz.

A valóság tanulmányozása, a népi orientáció útján jutott el a Sarló az orosz forradalom tanulmányozásához s a marxizmushoz is. „A fiatalság az orosz forradalom tanulmányozásában, Lenin tanításában fedezte fel azt a konkrét stratégiai tényt, hogy győzelmes népforradalmat csakis a proletariátus vezethet…”

Ezeket a tételeket mára közhasználatú fogalmakká alakította a gyakorlat. Viszont 1931-ben úttörés volt a Közép-Kelet-Európa új történelmi és politikai valóságában való gondolkodás. A Sarló-nemzedék ezáltal történelmi felelősség vállalásának letéteményese.

A kelet-európai kérdés a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés irányában is konkretizálódott. A sarlósok tapasztalat és elképzelések határain belül vitatják a kisebbségi lét elvi tételeit: a szociális és nemzeti vonatkozások összefüggéseit, a kisebbségek jogalanyiságát, az egyéni és kollektív jogok problémáját, a kulturális autonómia és politikai autonómia vonatkozásait, valamint az önrendelkezés elvén alapuló szovjet nemzetiségi politikát.

Az ötödik napon a diákifjúság eszmei orientációjának, szervezkedési formáinak s a munkásfiatalokhoz fűződő viszonyának lehetőségeit vitatta a kongresszus.

Szükségesnek tartottam számos idézettel élni: áttételes magyarázat helyett hitelesebben hat az eredeti szöveg. A Sarló igényeli és megérdemli az egyenes közvetítést. „Valóság, teória, valóságváltoztatás” – a felsorolt témakörökön bévül ez volt a sarlósok gondolkodásának gyakorlata. Mintha Fábry Zoltán neves tételével, a „változni és változtatni” formulával hangzana össze e logikai sor. A következtetések, összegezések, általánosítások mindenkori alapja a valóság. A Sarló valóságalapú mozgalom. Eszmei építkezésének a valóságalap a forrása. Az ilyen természetű gondolkodás pedig dinamikus, aktív, cselekvő.

Gondolkodásának módszere teszi a Sarló hagyományát jelen idejűvé.

A Sarló kisebbségi létünk eszmei-szervezeti gondjainak a megoldását kereső, aktív mozgalom. Említett 1931-es kongresszusán eljutott a programalkotás szintjére. E program átfogja a kisebbségi lét minden területét. Ötven év múltán vitathatjuk e szándékok és elképzelések részletkérdéseit, viszont eszmei irányulásában a mozgalom – egy polgári társadalmi struktúrában – kiemelkedően progresszív célkitűzéseket tükröz.

A fél évszázados Sarló-program ereje, értéke, aktualizálhatósága csak a szocializmus nagy eszmei tételeivel mérhető, illetve konfrontálható.

A Sarló-nemzedék összhangot tudott teremteni önmaga céljai, valamint a cseh és szlovák progresszió között. Összefogózott csillagok: szerencsés történelmi pillanat. Ezáltal nőhette túl önmaga eszmei és szervezeti kereteit.

Nem szándékom az ünneplőbe öltöztetés, a jót s rosszat egybeseprő, ellágyult, kritikátlan főhajtás. Nem a romantikát, nem a cserkészhangulatot idézem, hanem a mozgalom érett idejét, a marxizmusba, a munkásmozgalomba ágazását. Balogh Edgár ezt így fogalmazta: „A Sarló szervezeti hivatása abban áll, hogy a fiatal magyar intelligenciát kvalitásai és lehetőségei szerint a proletariátus világfrontjába állítsa.”

Ez a Sarló aktualizálható hagyatéka.

Ha Sarlót mondok, azokra gondolok, akik hűek maradtak a mozgalom eszmei alapjához, azokra, akik élethossziglan munkálták és munkálják Közép-Kelet-Európa népeinek kölcsönös egymáshoz közelítését.

Ez a Sarló-nemzedék aktualizálható magatartása.

A Sarló kisebbségi történelmünk felemelő pontja, nem szégyenítő tett, nem bűntudat oka, hanem büszkeséget, biztonságot sugalló hagyomány. Magamban restelkedem minden közömbösségért, kézlegyintő elmarasztalásért, lebecsülésért, írott és íratlan gyanúsításért, méltatlanságért és mellőzésért, ami érte e nemzedék tagjait. Tudom, az elmúlt ötven esztendő nem minden napja hozott számukra elismerést, és megbecsülést… Keserű a szám íze, mikor arra gondolok, hogy a szlovák DAV-nak – a Sarló eszmei társszervezetének – tagjait a társadalom, a nemzet figyelmének a megbecsülése övezi. Miért nincs ez így a Sarló esetében? Úgy érzem, Sarló-hagyományunk kisebbségi és nemzeti emlékezetünk szélére szorítva szégyenkezik. Mintha olykor kínos vagy kellemetlen lenne a Sarló puszta érintése is. Kinek az érdeke ez?

A Sarló-nemzedékkel komiszul bánt a történelem: szétszórta őket, más hazákba kényszerültek. Távozásuk szellemi vérveszteségünk. Volt, aki korai halállal halt, szellemi halállal. Többségük a más földben is újranőtt. Ha tehetném, népek színe elé idézném e nemzedéket: mondanák sorsukat.

A Sarló mai életünk példája is: úttörőket ünneplünk. A csehszlovákiai magyar fiatalok népes csoportja ez esztendő nyarán a sarlós vándorok nyomában járta az országot. A Sarló nem halt meg…

 

Két ünnepi levél