Visszaolvasás

Visszaolvasás, talán ez lehetne a megfelelő indító szó: az elmúlt idő s önmagam dolgainak visszaolvasása. Negyedszázad írásaiból válogattam egy könyvre valót: igazolásul, mentségül, a magam tetteinek számonkéréséül is. Alkalmi írások, megjelenési idejük, indítékuk, műfajuk, témájuk eltérő – ami közös bennük, az irodalomteremtés gondja.

A mi nemzedékünk, az én nemzedékem, folytathatnám az időbeli behatárolással. Vehetném az ide sorolható évjáratokat, fogalmazhatnék így is: az ötvenesek nemzedéke. Nevezhetném magunkat a háború után indulóknak: a „harmadvirágzás” első értelmiségi vonulatának, az első városi újtelepeseknek… Inkább egyszerűsítek: azonos élményűek nemzedéke – ezt érzem a legigazibb besorolásnak.

Eszmei, társadalmi, hatalmi korszakváltás – ifjúkorunknak ez a meghatározó élménye.

Emberi és írói eszmélésem egybeesett irodalmunk háború utáni kibontakozásával. E könyv első írásai – ha hézagosan is – e folyamatra vetnek fényt: az ötvenes évekre, az irodalmi indulás évtizedére. Tapasztalatlanságunkra, tájékozatlanságunkra, tudatlanságunkra, de rávillantanak megszállott elszánásunkra is: irodalmat akartunk. Nagy – szinte megmosolyogtató – elhatározás volt ez, különösen a kezdet pontjáról nézve. Akkor mégsem tűnt annak, nehéz megaláztatás sérelmét hordtuk magunkban, de nem élt bennünk bosszúvágy, nem volt történelmi bűntudatunk. Jogot éreztünk világhoz, cselekvéshez s a magunk sorsához.

A hatvanas évek egyik jellemzője: visszahatás az előző évek torzulásaira. Antisematizmus, provincializmus-ellenesség, bezárkózottság-ellenesség, elvetése mindannak, ami torzítja a valósághoz való viszonyunkat. Erre az időre esnek a „szemléletviták” s Fábry meghatározó írásai.

Ám ez évtizedre nemcsak a torzulások elvetése jellemző: fokozatosan kialakul egy pozitív nemzetiségi program, s ezzel összefüggésben egy reális irodalomszemlélet is. Reflexiók, reagálások, kultúrpolitikai elgondolások…

A könyv első részét így jellemezhetném: a világ megérintése. Az írások másik csoportját így fogalmazhatnám meg: helyünk a világban.

Ez időben sokat utazom itthon és külföldön is. Ezek az utak az arányítás, a viszonyítás, az összehasonlítás megannyi lehetősége. Keresem önmagunk arcát a világban, s igyekszem behatárolni a magunk helyzetét.

A könyv harmadik részének írásait az egyéni és közösségi önismeret szándéka ösztönzi. Keresem irodalmi életünk mozgató erőit, magatartásunk meghatározóit és törvényeit, szellemi és gondolkodásbeli rokonaimat: választ arra a kérdésre, hogy mi lesz irodalmunk sorsa és útja.

 

Nemzetiségünknek van történelmi ideje, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sorsát. Ám ez időnek része a megannyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már nemzedékemnek is van történelmi ideje. Íme, emlékezetem vázlata:

Kezdetben volt a gyermekkor ideje, végeláthatatlan idő, a naivság, a tisztaság, a hit, a mesék. A világra, amelybe beleszülettem, fölfelé néztem.

A gyermekévek paraszti kényszermunkája elvette tőlem a feloldódást – nem játszhattunk. A gyermekélet meghatározó élményei: a változások. Gyermekfejjel tapasztalhattam a himnuszok, a zászlók, az indulók s a jelszavak korát.

Kétéltű család voltunk, kenyerünk szerint paraszt, a politika osztotta szerep szerint katona. Paraszt és katona. Őseim felhasznált emberek: sorsuk ígéretek, az ígéretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók, rettegő megbúvások, halálok vagy összeroppanások.

Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket, megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, láttam hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét, a kapituláns közkatonát. Katonának már nem vittek, de életem tragikus, komor kulisszája lett a háború.

A gyermekkor végén nemcsak tanúja, érintettje is voltam a megoldatlan nemzetiségi kérdésnek Csehszlovákiában.

Határvonal is a gyermekkor vége, ebben a tanácstalan zűrzavarban minden elmozdul a helyéről. Megtorpannak, megtörnek az élet öröknek hitt formái, megszűnik egy folyamatosság, s valami más kezdődik. A régi falu a fiatalságom: ebből a helyzetből megyek el és megyünk el sokan, mi vagyunk a háború utáni falu első kivándorlói. Hajt a hazátlanság kényszere, de hajt az ösztön is.

Mentünk, s nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem indították, nem tették sínre, befolyásos szülői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés.

Szüleink szinte képtelenek követni távolságainkat. Nagycsaládos juhász feleségétől kérdezték az ötvenes évek elején, akinek legkisebb fia akkor már egyetemi adjunktus volt: – A maga fia mit csinál, … né? – Tudom is én, esze szerint lehetett volna tanító is, pap is, de így csak az egyetemen lett valamiféle segéd.

Húszéves vagyok, a férfikor eleje. Határvonal ez is. Az életemet ért társadalmi hatások addig nagyrészt negatív tartalmúak.

Az ötvenes évek eleje, az első kis közösségek, félelem nélküli együttlétek – itt és ekkor váltanak át az emberi érzéstartalmak. Együtt lélegzünk, együtt légzés, ebben az emberpárában születnek a versek, s indul el az irodalom teremtése. Az örök kőművesek megszállottságával dolgozunk, nem tudjuk, milyen házat akarunk, de rakjuk a falat, adogatjuk a téglát. Az építés, a tenni akarás lázában égünk.

Pozsony, a város: már itt is a feltámasztó emberi közösségek, országos méretű ismerkedés, művélődés. A felszabadultság, a hazára találás érzéseit tapasztalom meg. Itt oldódnak életünk feszültségei. Itt van az elmondás, a kibeszélés lehetősége. Nem véletlen, hogy az első hajóval érkezők újságírásra, szerkesztői pályára, prózára, versre adják fejüket – ezek az önrealizálás első lehetőségei.

Aztán belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek hittem, magamat forradalmárnak gondoltam. A túlzásokkal terhes romantikus lelkesedés idejét éltük.

Majd a leleplezések. Választhattam: közöny, érdektelenség, kiábrándulás vagy félrevonulás. Ilyen hatások nyomása alatt alakul ki egy másik pólus: a tényekre építő ítélet és véleményalkotás. A romantikus lelkesedéstől a reáliákig, ez is a mi utunk. Mi megéltünk egy forradalommal felérő változást, fájó, hogy a forradalom ábécéjét nekünk részben rosszul magyarázták… Hányszor kellett magunkban újrarendezni a dolgokat?

Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk!

S mindez már irodalmi emlékezetünk része.

Irodalmi emlékezetem – mondhatnám emlékezetünk – vízválasztója a vox humana. „A vox humana népe vagyunk” – írja Fábry. E tétel a Fábry Zoltán-i életmű és egy korszak tanulsága, egy intellektuális magatartás bizonyítása, nemzetiségi irodalmunk egyetlennek mondott alternatívája. A magam nemzedéke Fábrytól – közvetlenül – erkölcsi magatartásból, humánumból kapott iskolát. Irodalmunk kialakulatlan viszonyaiban, kereső, tapogatózó állapotában, a sematizmus zsákutcájában Fábry biztos pont volt. Kivezető út. Mindennemű eszmei, erkölcsi zavar és bizonytalanság ellenpontja. Nagy dolog, amikor egy bontakozó irodalomnak az emberi-erkölcsi magatartás példáját és fontosságát sugallják. Igen, a humánum mint magatartás, a humánum mint mérce – irodalmi ifjúkoromnak ez volt a szellemi mennyezete. Példám is. De mára már dilemmává erősödött bennem.

A magam nemzedéke tulajdonképpen átvett egy, a fasizmus – antifasizmus viszonyaiból nőtt humánum morált: ember az embertelenségben. S mit kezdtünk vele? Hivatkoztunk rá, példálóztunk vele, próbáltuk aktualizálni is. Emlékszem, Fábry egyik tanulmányát az Irodalmi Szemle szerkesztőségében addig gyomroztuk – a közlésnek ugyanis ez volt a politikai feltétele –, míg a vox humanát szocialista vox humanára változtattuk. Úgy érzem, hogy a vox humanát a magunk nyelvére nem fordítottuk le. Nem, mert életünk körülményei már mások voltak. Minden kor, minden nemzedék maga alakítja ki gondolkodásának humánumtartalmát. Ha egyáltalán kialakítja. Lehet-e ma eszmény a Fábry Zoltán-i vox humana? Igen, mint inspiráló erő, de nem mint másolandó, szó szerint utánzandó. Szerintem Fábryt nem másolni, hanem folytatni kell. Úgy érzem, a vox humana szellemi örökségünkké válik, de tévedés lenne a kizárólagosság tantételét csinálni belőle. Humánum nélkül a művészet kifosztott ház, de a humánum általános vagy alkalmazott újrafogalmazásából nem lehet élni. Az értelmiség útja a kortól determinált, magatartását számtalan tényező határozza meg. A magunk nemzedékének is meg kell fogalmaznia humánumeszményét, illetve -programját. Minden elöregszik, az irodalom tartósnak hitt összesítő tételei is. Ez nem képrombolás, hanem az élet könyörtelen törvénye.

Milyen legyen értelmiségi szerepem? E probléma is irodalmi emlékezetem része. Kérdés ez azért, mert e szerep értelmezése az elmúlt negyedszázadban gyakran változott. Szolgálat, népszolgálat, küldetés, hangzik az ismert fogalmazás. Igen, ez nehezen vitatható. De hol van a szolgálat határa? Meddig eszköz az értelmiség, hol és miben kezdődik önállósága? Az alkotás törvénye, az önrealizálás elve az egyéniség jegyeit hangsúlyozza, ez pedig nehezen egyeztethető akármilyen alárendeltségi állapottal. Milyenek legyenek értelmiségi létem magatartásjegyei? Szolgálat és alkotó gondolkodás, szolgálat és felelősség, szolgálat és az egyéniség szabadsága, szolgálat és jogosultság önmagam, önmagunk sorsához… Én ez irányban gondolkodom.

Az értelmiség szerepe – azért is tűnődöm ezen, mert a nemzetiségi közélet, a nemzetiségi kultúra építményében az értelmiségnek hangsúlyozott funkciója van.

Mi legyen a kis irodalom sorsa? Ez a kérdés is emlékezetem része. Ismert dolog, csak az életképes, aminek közösségi funkciója van. Milyen legyen hát irodalmunk társadalmi szerepe? Lehet eszköz, tolmács, a szomszédos irodalmak híranyagforrása, dokumentumtár, azaz: másodhegedűs, mondhatja és ismételheti epizódszerepek sorát. De megillető szerepben lehet életképes, önerejű irodalom. Harminc év az irodalmi időben nem sok, a mi esetünkben mégis az: ez idő legnagyobb eseménye, hogy földig meztelenített állapotunkból lett irodalom. Irodalom, mely szüntelen a növekvés állapotában van. Meggyőződésem, ma már több okunk van önbecsülésre, mint szégyenkező szerénységre.

Irodalmi emlékezetem részei az elhalt társak is. Dal- és táncszínpadjainkról elment: Icsek István, Szokolay Imre, Gőgh László. Az írótársak közül: Sas Andor, Tóth Tibor, Fábry Zoltán, Tolvaj Bertalan, Bábi Tibor, Szabó Béla, L. Kiss Ibolya.¹ A képzőművészek közül Szabó Gyula, Bacskai Béla, Lőrincz Gyula…

A hetvenes évek egyik jellemző vonása, hogy irodalmunkban fokozatos érdeklődés tárgya lett a múlt. Ez a figyelem nem általános, hanem saját nemzetiségi múlt időnk visszalapozására konkretizálódik. Alig múlik hét, hogy lapjaink ne közölnének munkásmozgalmi vagy más témájú visszaemlékezést. Szinte műfaj, állandó rovat lett az öregek beszéltetése, egyáltalán a visszaemlékezés, az emlékidézés, az eltűnt idő újramondása.

Könyvkiadónk egyre több „genezis-tárgyú” művet jelentet meg: tanulmánygyűjtemény, balladáskönyv, városmonográfia, helytörténeti tanulmány, íróportré, tudósportré, műfajtörténeti tanulmány, életműkiadás, prózai és költői antológia, irodalomtörténeti értekezés, néprajzi gyűjtés, folyóirat-monográfia, színháztörténet, irodalmi lexikon, képzőművészeti album, bibliográfia – ami húsz évvel ezelőtt óhaj vagy szórványos kezdeményezés volt, mára folyamat lett.

Hisz tudjuk, a múlt tükör, önmagunk tükre, mely mozaikdarabokból, megszámlálhatatlan kis részből lesz egész. Mi – sajnos, megkésve – most olvassuk újra nemzetiségi múlt időnket. Vizsgáljuk történelmünk rétegeződését, társadalmi folyamatokat elemzünk, kutatjuk sorsok, alkotó életutak forrásait és tanulságait. Genezisünket akarjuk tudni és látni, azt, ahonnan jöttünk és ahogy jöttünk. A forrásvidékeket akarjuk tudni és felmutatni. Most hívjuk elő emlékezetünket, most írjuk történelmünket.

A történelmi idő végtelen. Múltszemléletünk egyik jellemzője, hogy nemzetiségi múltban gondolkodunk. Hat évtized, két emberöltő. Ez a hat évtized hivatkozási időnk, irodalom, pedagógia, népművelés meghatározó időkerete – ez történelem – és társadalomszemléletünk alapja. Pedig történelmi tudatunk nem épülhet a kizárólagosság elvére: a közelmúlt nem zárhatja ki a távolabbi múlt ismeretét és értését. Az egészséges történetszemlélet, az irodalom s egyáltalán a gondolkodás folytonosságot igényel: a történelmi folyamatot s e folyamat logikáját akarja látni és láttatni. Meggyőződésem, hogy az irodalmi gondolkodás érdekében is ki kell terjesztenünk történetszemléletünk határait. 1919 nehezen érthető a hatvanhetes kiegyezés nélkül, a kiegyezés értéséhez 1848 ismerete szükséges, a szabadságharc kiváltó okai a reformkorban gyökereznek és így tovább, az idők kezdetéig.

 

Gyakran szinte irigykedve hivatkozunk a romániai magyar irodalom műveire, Sütő András, Páskándi Géza, Kocsis István, Csiki László és Székely János történelmi drámáira. Az erdélyi magyar irodalomban nagy történelmi erő, nagy történelmi tapasztalat van jelen. A fejedelemség kora, az erdélyi államiság s ez államiság erőviszonyai – elhatároló és meghatározó élmény. Az irodalom pótolhatatlan forrásvidéke. A fejedelemség hatalmi struktúrájában jól láthatók az emberi természetrajz felfokozott megnyilvánulásai, a cselekvés területei, az, amit lehet és az, amit kell: a magatartásbeli polarizálódás, a szenvedély szélsőségei, tisztesség és becstelenség, gyávaság és bátorság, nyíltság és ravaszság, rátermettség és képtelenség… A gondolkodás, a műveltség, válaszutak, dilemmák – az erdélyi fejedelemség önmagában egy kétszáz éves dráma a megmaradásért.

Persze az erdélyi fejedelemséget nem lehet ismételni. Feltámasztani sem. De az államiság történelmi vetülete számos nemzedéket tett és tehetett történelemre és erkölcsre érzékennyé. Sokféle emberi magatartás példája lett… Nagyrészt az előtörténettel függ össze, hogy nekünk például nincs kisebbségi történelmi drámaírásunk. Hasonló okokkal magyarázható a szlovák történelmi drámaírás állapota is.

A történelmet nem lehet kitalálni, de saját történelmünk helyeit el kell foglalnunk, magunkévá kell tennünk. Azt a történelmet, ami van. Egy jugoszláviai magyar költő fejtegette: nem hisz a múltban és a jövőben, csak a jelenben. Múlt és jövő számára a legnagyobb tehertétel. Nem tudok vele egyetérteni. Múlt nélkül nincs jelen – szinte közhelyként ismételgetjük. A múlt persze nem öncél, tudása, ismerete önmagunk helyének és idejének meghatározója. Kik vagyunk? Ki vagyok?

E könyv írásaival dokumentálni kívánom a letűnt időt, s gazdagítani emberi-irodalmi emlékezetünket.