Gondok könyve

 

Visszaolvasás

Visszaolvasás, talán ez lehetne a megfelelő indító szó: az elmúlt idő s önmagam dolgainak visszaolvasása. Negyedszázad írásaiból válogattam egy könyvre valót: igazolásul, mentségül, a magam tetteinek számonkéréséül is. Alkalmi írások, megjelenési idejük, indítékuk, műfajuk, témájuk eltérő – ami közös bennük, az irodalomteremtés gondja.

A mi nemzedékünk, az én nemzedékem, folytathatnám az időbeli behatárolással. Vehetném az ide sorolható évjáratokat, fogalmazhatnék így is: az ötvenesek nemzedéke. Nevezhetném magunkat a háború után indulóknak: a „harmadvirágzás” első értelmiségi vonulatának, az első városi újtelepeseknek… Inkább egyszerűsítek: azonos élményűek nemzedéke – ezt érzem a legigazibb besorolásnak.

Eszmei, társadalmi, hatalmi korszakváltás – ifjúkorunknak ez a meghatározó élménye.

Emberi és írói eszmélésem egybeesett irodalmunk háború utáni kibontakozásával. E könyv első írásai – ha hézagosan is – e folyamatra vetnek fényt: az ötvenes évekre, az irodalmi indulás évtizedére. Tapasztalatlanságunkra, tájékozatlanságunkra, tudatlanságunkra, de rávillantanak megszállott elszánásunkra is: irodalmat akartunk. Nagy – szinte megmosolyogtató – elhatározás volt ez, különösen a kezdet pontjáról nézve. Akkor mégsem tűnt annak, nehéz megaláztatás sérelmét hordtuk magunkban, de nem élt bennünk bosszúvágy, nem volt történelmi bűntudatunk. Jogot éreztünk világhoz, cselekvéshez s a magunk sorsához.

A hatvanas évek egyik jellemzője: visszahatás az előző évek torzulásaira. Antisematizmus, provincializmus-ellenesség, bezárkózottság-ellenesség, elvetése mindannak, ami torzítja a valósághoz való viszonyunkat. Erre az időre esnek a „szemléletviták” s Fábry meghatározó írásai.

Ám ez évtizedre nemcsak a torzulások elvetése jellemző: fokozatosan kialakul egy pozitív nemzetiségi program, s ezzel összefüggésben egy reális irodalomszemlélet is. Reflexiók, reagálások, kultúrpolitikai elgondolások…

A könyv első részét így jellemezhetném: a világ megérintése. Az írások másik csoportját így fogalmazhatnám meg: helyünk a világban.

Ez időben sokat utazom itthon és külföldön is. Ezek az utak az arányítás, a viszonyítás, az összehasonlítás megannyi lehetősége. Keresem önmagunk arcát a világban, s igyekszem behatárolni a magunk helyzetét.

A könyv harmadik részének írásait az egyéni és közösségi önismeret szándéka ösztönzi. Keresem irodalmi életünk mozgató erőit, magatartásunk meghatározóit és törvényeit, szellemi és gondolkodásbeli rokonaimat: választ arra a kérdésre, hogy mi lesz irodalmunk sorsa és útja.

 

Nemzetiségünknek van történelmi ideje, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sorsát. Ám ez időnek része a megannyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már nemzedékemnek is van történelmi ideje. Íme, emlékezetem vázlata:

Kezdetben volt a gyermekkor ideje, végeláthatatlan idő, a naivság, a tisztaság, a hit, a mesék. A világra, amelybe beleszülettem, fölfelé néztem.

A gyermekévek paraszti kényszermunkája elvette tőlem a feloldódást – nem játszhattunk. A gyermekélet meghatározó élményei: a változások. Gyermekfejjel tapasztalhattam a himnuszok, a zászlók, az indulók s a jelszavak korát.

Kétéltű család voltunk, kenyerünk szerint paraszt, a politika osztotta szerep szerint katona. Paraszt és katona. Őseim felhasznált emberek: sorsuk ígéretek, az ígéretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók, rettegő megbúvások, halálok vagy összeroppanások.

Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket, megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, láttam hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét, a kapituláns közkatonát. Katonának már nem vittek, de életem tragikus, komor kulisszája lett a háború.

A gyermekkor végén nemcsak tanúja, érintettje is voltam a megoldatlan nemzetiségi kérdésnek Csehszlovákiában.

Határvonal is a gyermekkor vége, ebben a tanácstalan zűrzavarban minden elmozdul a helyéről. Megtorpannak, megtörnek az élet öröknek hitt formái, megszűnik egy folyamatosság, s valami más kezdődik. A régi falu a fiatalságom: ebből a helyzetből megyek el és megyünk el sokan, mi vagyunk a háború utáni falu első kivándorlói. Hajt a hazátlanság kényszere, de hajt az ösztön is.

Mentünk, s nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem indították, nem tették sínre, befolyásos szülői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés.

Szüleink szinte képtelenek követni távolságainkat. Nagycsaládos juhász feleségétől kérdezték az ötvenes évek elején, akinek legkisebb fia akkor már egyetemi adjunktus volt: – A maga fia mit csinál, … né? – Tudom is én, esze szerint lehetett volna tanító is, pap is, de így csak az egyetemen lett valamiféle segéd.

Húszéves vagyok, a férfikor eleje. Határvonal ez is. Az életemet ért társadalmi hatások addig nagyrészt negatív tartalmúak.

Az ötvenes évek eleje, az első kis közösségek, félelem nélküli együttlétek – itt és ekkor váltanak át az emberi érzéstartalmak. Együtt lélegzünk, együtt légzés, ebben az emberpárában születnek a versek, s indul el az irodalom teremtése. Az örök kőművesek megszállottságával dolgozunk, nem tudjuk, milyen házat akarunk, de rakjuk a falat, adogatjuk a téglát. Az építés, a tenni akarás lázában égünk.

Pozsony, a város: már itt is a feltámasztó emberi közösségek, országos méretű ismerkedés, művélődés. A felszabadultság, a hazára találás érzéseit tapasztalom meg. Itt oldódnak életünk feszültségei. Itt van az elmondás, a kibeszélés lehetősége. Nem véletlen, hogy az első hajóval érkezők újságírásra, szerkesztői pályára, prózára, versre adják fejüket – ezek az önrealizálás első lehetőségei.

Aztán belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint istennek hittem, magamat forradalmárnak gondoltam. A túlzásokkal terhes romantikus lelkesedés idejét éltük.

Majd a leleplezések. Választhattam: közöny, érdektelenség, kiábrándulás vagy félrevonulás. Ilyen hatások nyomása alatt alakul ki egy másik pólus: a tényekre építő ítélet és véleményalkotás. A romantikus lelkesedéstől a reáliákig, ez is a mi utunk. Mi megéltünk egy forradalommal felérő változást, fájó, hogy a forradalom ábécéjét nekünk részben rosszul magyarázták… Hányszor kellett magunkban újrarendezni a dolgokat?

Mennyi egymásnak ellentmondó hatás kavarog bennünk!

S mindez már irodalmi emlékezetünk része.

Irodalmi emlékezetem – mondhatnám emlékezetünk – vízválasztója a vox humana. „A vox humana népe vagyunk” – írja Fábry. E tétel a Fábry Zoltán-i életmű és egy korszak tanulsága, egy intellektuális magatartás bizonyítása, nemzetiségi irodalmunk egyetlennek mondott alternatívája. A magam nemzedéke Fábrytól – közvetlenül – erkölcsi magatartásból, humánumból kapott iskolát. Irodalmunk kialakulatlan viszonyaiban, kereső, tapogatózó állapotában, a sematizmus zsákutcájában Fábry biztos pont volt. Kivezető út. Mindennemű eszmei, erkölcsi zavar és bizonytalanság ellenpontja. Nagy dolog, amikor egy bontakozó irodalomnak az emberi-erkölcsi magatartás példáját és fontosságát sugallják. Igen, a humánum mint magatartás, a humánum mint mérce – irodalmi ifjúkoromnak ez volt a szellemi mennyezete. Példám is. De mára már dilemmává erősödött bennem.

A magam nemzedéke tulajdonképpen átvett egy, a fasizmus – antifasizmus viszonyaiból nőtt humánum morált: ember az embertelenségben. S mit kezdtünk vele? Hivatkoztunk rá, példálóztunk vele, próbáltuk aktualizálni is. Emlékszem, Fábry egyik tanulmányát az Irodalmi Szemle szerkesztőségében addig gyomroztuk – a közlésnek ugyanis ez volt a politikai feltétele –, míg a vox humanát szocialista vox humanára változtattuk. Úgy érzem, hogy a vox humanát a magunk nyelvére nem fordítottuk le. Nem, mert életünk körülményei már mások voltak. Minden kor, minden nemzedék maga alakítja ki gondolkodásának humánumtartalmát. Ha egyáltalán kialakítja. Lehet-e ma eszmény a Fábry Zoltán-i vox humana? Igen, mint inspiráló erő, de nem mint másolandó, szó szerint utánzandó. Szerintem Fábryt nem másolni, hanem folytatni kell. Úgy érzem, a vox humana szellemi örökségünkké válik, de tévedés lenne a kizárólagosság tantételét csinálni belőle. Humánum nélkül a művészet kifosztott ház, de a humánum általános vagy alkalmazott újrafogalmazásából nem lehet élni. Az értelmiség útja a kortól determinált, magatartását számtalan tényező határozza meg. A magunk nemzedékének is meg kell fogalmaznia humánumeszményét, illetve -programját. Minden elöregszik, az irodalom tartósnak hitt összesítő tételei is. Ez nem képrombolás, hanem az élet könyörtelen törvénye.

Milyen legyen értelmiségi szerepem? E probléma is irodalmi emlékezetem része. Kérdés ez azért, mert e szerep értelmezése az elmúlt negyedszázadban gyakran változott. Szolgálat, népszolgálat, küldetés, hangzik az ismert fogalmazás. Igen, ez nehezen vitatható. De hol van a szolgálat határa? Meddig eszköz az értelmiség, hol és miben kezdődik önállósága? Az alkotás törvénye, az önrealizálás elve az egyéniség jegyeit hangsúlyozza, ez pedig nehezen egyeztethető akármilyen alárendeltségi állapottal. Milyenek legyenek értelmiségi létem magatartásjegyei? Szolgálat és alkotó gondolkodás, szolgálat és felelősség, szolgálat és az egyéniség szabadsága, szolgálat és jogosultság önmagam, önmagunk sorsához… Én ez irányban gondolkodom.

Az értelmiség szerepe – azért is tűnődöm ezen, mert a nemzetiségi közélet, a nemzetiségi kultúra építményében az értelmiségnek hangsúlyozott funkciója van.

Mi legyen a kis irodalom sorsa? Ez a kérdés is emlékezetem része. Ismert dolog, csak az életképes, aminek közösségi funkciója van. Milyen legyen hát irodalmunk társadalmi szerepe? Lehet eszköz, tolmács, a szomszédos irodalmak híranyagforrása, dokumentumtár, azaz: másodhegedűs, mondhatja és ismételheti epizódszerepek sorát. De megillető szerepben lehet életképes, önerejű irodalom. Harminc év az irodalmi időben nem sok, a mi esetünkben mégis az: ez idő legnagyobb eseménye, hogy földig meztelenített állapotunkból lett irodalom. Irodalom, mely szüntelen a növekvés állapotában van. Meggyőződésem, ma már több okunk van önbecsülésre, mint szégyenkező szerénységre.

Irodalmi emlékezetem részei az elhalt társak is. Dal- és táncszínpadjainkról elment: Icsek István, Szokolay Imre, Gőgh László. Az írótársak közül: Sas Andor, Tóth Tibor, Fábry Zoltán, Tolvaj Bertalan, Bábi Tibor, Szabó Béla, L. Kiss Ibolya.¹ A képzőművészek közül Szabó Gyula, Bacskai Béla, Lőrincz Gyula…

A hetvenes évek egyik jellemző vonása, hogy irodalmunkban fokozatos érdeklődés tárgya lett a múlt. Ez a figyelem nem általános, hanem saját nemzetiségi múlt időnk visszalapozására konkretizálódik. Alig múlik hét, hogy lapjaink ne közölnének munkásmozgalmi vagy más témájú visszaemlékezést. Szinte műfaj, állandó rovat lett az öregek beszéltetése, egyáltalán a visszaemlékezés, az emlékidézés, az eltűnt idő újramondása.

Könyvkiadónk egyre több „genezis-tárgyú” művet jelentet meg: tanulmánygyűjtemény, balladáskönyv, városmonográfia, helytörténeti tanulmány, íróportré, tudósportré, műfajtörténeti tanulmány, életműkiadás, prózai és költői antológia, irodalomtörténeti értekezés, néprajzi gyűjtés, folyóirat-monográfia, színháztörténet, irodalmi lexikon, képzőművészeti album, bibliográfia – ami húsz évvel ezelőtt óhaj vagy szórványos kezdeményezés volt, mára folyamat lett.

Hisz tudjuk, a múlt tükör, önmagunk tükre, mely mozaikdarabokból, megszámlálhatatlan kis részből lesz egész. Mi – sajnos, megkésve – most olvassuk újra nemzetiségi múlt időnket. Vizsgáljuk történelmünk rétegeződését, társadalmi folyamatokat elemzünk, kutatjuk sorsok, alkotó életutak forrásait és tanulságait. Genezisünket akarjuk tudni és látni, azt, ahonnan jöttünk és ahogy jöttünk. A forrásvidékeket akarjuk tudni és felmutatni. Most hívjuk elő emlékezetünket, most írjuk történelmünket.

A történelmi idő végtelen. Múltszemléletünk egyik jellemzője, hogy nemzetiségi múltban gondolkodunk. Hat évtized, két emberöltő. Ez a hat évtized hivatkozási időnk, irodalom, pedagógia, népművelés meghatározó időkerete – ez történelem – és társadalomszemléletünk alapja. Pedig történelmi tudatunk nem épülhet a kizárólagosság elvére: a közelmúlt nem zárhatja ki a távolabbi múlt ismeretét és értését. Az egészséges történetszemlélet, az irodalom s egyáltalán a gondolkodás folytonosságot igényel: a történelmi folyamatot s e folyamat logikáját akarja látni és láttatni. Meggyőződésem, hogy az irodalmi gondolkodás érdekében is ki kell terjesztenünk történetszemléletünk határait. 1919 nehezen érthető a hatvanhetes kiegyezés nélkül, a kiegyezés értéséhez 1848 ismerete szükséges, a szabadságharc kiváltó okai a reformkorban gyökereznek és így tovább, az idők kezdetéig.

 

Gyakran szinte irigykedve hivatkozunk a romániai magyar irodalom műveire, Sütő András, Páskándi Géza, Kocsis István, Csiki László és Székely János történelmi drámáira. Az erdélyi magyar irodalomban nagy történelmi erő, nagy történelmi tapasztalat van jelen. A fejedelemség kora, az erdélyi államiság s ez államiság erőviszonyai – elhatároló és meghatározó élmény. Az irodalom pótolhatatlan forrásvidéke. A fejedelemség hatalmi struktúrájában jól láthatók az emberi természetrajz felfokozott megnyilvánulásai, a cselekvés területei, az, amit lehet és az, amit kell: a magatartásbeli polarizálódás, a szenvedély szélsőségei, tisztesség és becstelenség, gyávaság és bátorság, nyíltság és ravaszság, rátermettség és képtelenség… A gondolkodás, a műveltség, válaszutak, dilemmák – az erdélyi fejedelemség önmagában egy kétszáz éves dráma a megmaradásért.

Persze az erdélyi fejedelemséget nem lehet ismételni. Feltámasztani sem. De az államiság történelmi vetülete számos nemzedéket tett és tehetett történelemre és erkölcsre érzékennyé. Sokféle emberi magatartás példája lett… Nagyrészt az előtörténettel függ össze, hogy nekünk például nincs kisebbségi történelmi drámaírásunk. Hasonló okokkal magyarázható a szlovák történelmi drámaírás állapota is.

A történelmet nem lehet kitalálni, de saját történelmünk helyeit el kell foglalnunk, magunkévá kell tennünk. Azt a történelmet, ami van. Egy jugoszláviai magyar költő fejtegette: nem hisz a múltban és a jövőben, csak a jelenben. Múlt és jövő számára a legnagyobb tehertétel. Nem tudok vele egyetérteni. Múlt nélkül nincs jelen – szinte közhelyként ismételgetjük. A múlt persze nem öncél, tudása, ismerete önmagunk helyének és idejének meghatározója. Kik vagyunk? Ki vagyok?

E könyv írásaival dokumentálni kívánom a letűnt időt, s gazdagítani emberi-irodalmi emlékezetünket.

 

Irodalmi látóhatár

 

Szépprózánk néhány kérdéséről

Szélesebb irodalmi látóhatár

Ha türelmesen végigtallózzuk az elmúlt évek kulturális és irodalmi eseményeit, egy lassan szélesedő, mértékletesen felfelé ívelő folyamat körvonalai rajzolódnak elénk. A februári események óta idestova tizenhárom esztendő sorjázik mögöttünk, olyan évtized ez, amely mérhetetlenül gazdag volt történelmi, társadalmi és világpolitikai eseményekben egyaránt. Kulturális és irodalmi eseménynaptárunkba mégis nehéz lenne bejegyezni az elmúlt tíz év fontosabb szakaszait és évszámait. Beszéltünk és beszélünk írók és költők jelentkezéséről, írunk megjelenő könyvekről, színházi bemutatókról, de mindez úgy hat, mint egy időrendi felsorolás. Az egyes művek értékelésénél csupán a műfajok folytonosságának örülünk, vagy a témák, témakörök aktualitását tudjuk bizonyítani. Ugyancsak zavarban volnánk, ha meg akarnánk nevezni azokat a szépirodalmi műveket, amelyek lökésszerűen siettették volna a kibontakozást. Eddig hiányzanak irodalmunkból az áttörő jellegű művek, a métafák, az útkereső kitörések, az önmagunkon túlszaladó nekilendülések, az útjelzők. Valahogy túlságosan kimértek, mértéktartók vagyunk, mintha az „arany középút” elve szerint mérnénk lépteinket. Következésképp az irodalmi fejlődés folyamatára a lassú érlelődés, a vigyázva lépés, a lassan eszmélő kibontakozás jellemző.

E helyzet igazolására és mentegetésére felhozhatnánk egy egész sor olyan körülményt, amely visszahúzóan, negatívan hatott irodalmunk kibontakozására. Már jó néhányszor megállapítottuk, hogy irodalmunkban hiányzik a meglevő hagyomány folyamatossága, folytonossága. Az egyes irodalmi szakaszok érintkezési pontjai messze kerültek egymástól. Hisz haladó polgári irodalmunkat Horthy feudálkapitalista Magyarországa örökölte 1938-ban, az itt maradt Fábryt pedig a szlovák fasizmus zárta Illaván börtönbe. De nem oldódott meg a helyzet 1945 után sem, a csehszlovákiai magyar író csak négy évvel a felszabadulás után vehette kezébe a tollat. Nagyon megéreztük 1948 után azt, hogy sem líránknak, sem epikánknak nem volt közvetlen kontaktusa az előző korszakok szocialista irodalmával. Közvetlenül ható szocialista irodalmi örökség hiányában kellett újrakezdenünk.

Kétségtelen, hogy mindez befolyásolta, hátráltatta a „harmadvirágzás” kezdeti éveinek szárnybontogatását, hisz a tudatos folytatást ösztönös tapogatózás helyettesítette.

A fiatal nemzedék indulása, irodalmi gyermekkora szükségszerűen patrónust, útra indítót igényelt. Kiben találta meg? A líra Petőfiben, Aranyban, Adyban, esetleg Illyés Gyulában keresett támaszt. A próza pedig Móricz és a népi írók, Veres Péter és Szabó Pál írásaiból merített ösztönzést. Líránk lényegében a XIX. századi népies költészet alaphangját szólaltatta meg verseiben. Hasznosnak és az akkori körülmények között törvényszerűnek tűnt a népi-nemzeti eszménykép megelevenedése, de mechanikus követése már csírájában magában hordozta a konzerválódás, a megrekedés veszélyét.

A népies életszemléletnek irodalmunkban van egy másik gyökere is: a falu. Fiatal költőink és íróink zöme faluról szakadt a városba. S hiába élünk városban már több éve, ma is a falu szemével nézzük a világot. Gyermekkorunk s ifjú éveink élményvilága a faluhoz, a paraszti élet emlékeihez köt bennünket. Ha szocializmusról beszélünk, akkor elsősorban a falura, a falun végbemenő változásokra gondolunk, a város számunkra még ma is csak lakóhely, nem életforma. Karácsonyra, húsvétra, pihenni a falura vágyunk, és ha tehetjük, el is megyünk. Életformánkat, életszemléletünket illetően afféle irodalmi kétéltűek, városban élő falusi furcsaságok vagyunk. Ez a tény magyarázza, hogy fiatal prózánk, de különösen líránk a falun, a paraszti világban végbemenő változásokat tükrözi, illetve visszhangozza.

A paraszti élet ábrázolásának nagy hagyománya van a magyar irodalomban. Elég, ha csak Móriczra és a népi írók műveire utalunk. Móricz, Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Darvas József paraszti témájú írásai ádáz küzdelmek színhelyeként mutatják be a magyar falut. Elkeseredett harc folyik nemzedékek, nincstelenek és vagyonosok, kis- és középgazdák, katolikusok és kálvinisták között. Mindenki egyért tülekedik: földért, több földért. Költőink és prózaíróink nagy része ezt a falut ismerte, gyermek- és ifjúkorában ennek a falunak a légkörét szívta magába. S később irodalmi próbálkozásaiban is olyan írók műveit választotta eszményképül, amelyek közel álltak élményvilágához és ifjúkori emlékeihez. A falu élményt, a paraszti életet ábrázoló írók pedig eszményképet jelentettek sokunk számára.

A fiatal nemzedék faluélményének, a paraszti világban gyökerező életszemléletének voltak és vannak pozitív elemei, de korlátai is. A paraszti gondolkodás józansága, egyszerűsége, valóságismerete biztosította irodalmunk életközelségét. Az élet tényeihez való ragaszkodást sokszor odáig vittük, hogy riportokban vagy kisebb prózai alkotásokban már nem is az író, hanem a paraszt esze vezette a tollat.

Az „életközelség”, a népélet ábrázolása kialakított irodalmunkban egy bizonyos fajta „népies” gondolkodást, amely főleg az élet szociális tényeinek, változásainak a rögzítésére koncentrálódott. De a „népies” gondolkodás önmagában még nem jelent realizmust. Ez a népiesség voltaképpen csak út, állomás a realizmus felé. Sajnos, mielőtt ez a népies gondolkodás realista irodalmi szemléletté fejlődhetett volna, megmerevítette a sematizmus. A falun játszódó írásokban így tettük fel a kérdést: velünk vagy ellenünk. Kétféle embert ismert irodalmunk: jót és rosszat. A jellemek cselekvését és mozgáskörét, fejlődésük logikáját eleve determinálta osztályhelyzetük. Az embert, az emberi viszonyokat csak szociális problémaként kezeltük. Fiatal, de részben idősebb prózaíróinknak ma is az a legnagyobb problémájuk, hogy feloldják magukban ezt a szociológiai merevgörcsöt, és képesek legyenek az ember erkölcsének és lelki énjének sokoldalú ábrázolására is.

A paraszti világban gyökerező életszemlélet s a „falukonjunktúra” igazolására felhozhatnánk azt a tényt is, hogy a szlovákiai magyarság zöme falun, illetve kisvárosban él. Az elmúlt két-három évben megjelent riportokban és tájleíró költeményekben határozott körvonalakkal rajzolódnak elénk a dél-szlovákiai tájegységek: a Csallóköz, az Ipoly mente, Gömör, a Garam mente és a Bodrogköz. Csak jóleső érzéssel könyvelhetjük el az egészséges lokálpatriotizmus egyre gyakoribb irodalmi megnyilvánulását. Azonban a szülőföld és az azt övező tájegységek igaz, őszinte szeretete, szülőföldünk tisztelete nem válhat irodalmi gondolkodásunk kerékkötőjévé. Vagy fogalmazzunk másképp: nem békélhetünk meg azzal, hogy a magyar nyelvterület irodalmi gondolkodásunk határait is megvonja, mert ez szűkös keretek közé szorítaná életszemléletünket, gondolkodásunkat, és nem utolsósorban az alkotások tematikai merevgörcsét, megrekedését idézné elő.

A paraszti-plebejusi életfelfogáson kívül van irodalmunknak egy másik eszmei vénája is: a polgári származású írócsoport tevékenysége (Egri Viktor, Dávid Teréz, Nagy Irén, L. Kiss Ibolya, Ordódy Katalin stb.). Helyét és tevékenységét tekintve ez a csoport átmenetet, hidat képez a kritikai realista író magatartása és a szocialista irodalom eszmeisége között. Alkotásaik értéke és légköre már a kezdeti években differenciálódást mutat. Ordódy Katalin, L. Kiss Ibolya és Nagy Irén műveiben a múltnak egy jóakarattal megrajzolt, szentimentális képe vetítődik elénk. Dávid Teréz drámai és prózai írásai főleg a polgári, kispolgári mentalitás bírálata révén jelentenek értéket. Ezen írók hőseinek rajzában kidomborodik az erkölcsi elem is, de értékét tekintve ez nem más, mint a kispolgári élet sajátos életmorálja. A polgári múltú írók közül legtovább Egri Viktor jutott, aki a polgári életfelfogás bírálatán kívül megpróbálkozott a munkásélet ábrázolásával is.

Ez és ennyi lehetne irodalmunk eszmei genezise: alakuló, önmagát kereső paraszti-plebejusi életszemlélet és a szocialista realizmus eszmeiségéhez közelítő polgári valóságszemlélet. Ennek eredményeként szépirodalmunk alakjai zömükben paraszti és kispolgári figurák. A munkásélet s az értelmiségi problémák ábrázolásával csak elvétve találkozunk.

Ez a témakör mintha idegen volna és kívül esne szépíróink figyelmének körén; irodalmi szűzföld. Pedig hát a magyar munkások és azok vezérei hősiesen, az első vonalakban küzdve, vették ki részüket a csehszlovákiai munkásmozgalom harcaiból. Valahogy lassan bontakozik ki a társadalmi viszonyok összefüggéseit kutató és egyeztető intellektuális érzék és eszmélés, amelynek lépten-nyomon hiányát érezzük.

Gátlásoktól terhes a múltat értékelő történelemszemléletünk. Ennek egyik okát többek között abban látom, hogy az elmúlt húsz év sorsdöntő történelmi eseményeiben, egyes kivételektől eltekintve, a dolgozók tömegei és a csehszlovákiai magyar értelmiség passzív szerepet játszottak. A szlovák irodalom idősebb és középkorú nemzedéke részese és tanúja lehetett egy fegyveres nemzeti felkelésnek. A mi élményvilágunkból hiányzik ez a lépcsőfok. Nekünk csak a robbanásig feszült ellentéteket engedte látni a történelem. A paraszti világ ellentéteit a bőrünkön éreztük ugyan, de nyílt történelmi összecsapásnak nem lehettünk részesei. A történelem országútjáról az események keskeny ösvényére kerültünk. Háborús témájú alkotásainkban a hangsúly a pusztításon, a szenvedő ember helyzetének és érzékállapotának a leírásán van. A felkelés történelmi élményét nálunk egy szociografikus irodalmi eszménykép s erős szociológiai érzék helyettesítette.

Távol áll tőlem a szándék, hogy a meakulpázó, az önkorbácsoló szerepében tüntessem fel magam. Csupán hangsúlyozni akartam a gátlásoktól mentes történelemszemlélet kialakításának szükségét. Az egészséges történelemszemlélet és az irodalmi gondolkodás viszonyának tisztázása irodalmunkban még nem lezárt ügy, hanem előttünk álló feladat.

 

Nem középiskolás fokon

A kulturális és irodalmi beltelkeken egyre fokozódik a mozgás, növekszik a forgalom. A sokéves bezárkózottság mesterségesen emelt kerítései kopnak, zsugorodnak. Szellemi, gondolati, irodalmi áramlásokat közvetítő huzalok feszülnek felettünk: a világirodalom neves értékei érezhetően közelebb kerülnek hozzánk. Olvashatunk, okulhatunk, és ami a legfontosabb, konfrontálhatunk. Mérhetjük, egyeztethetjük lehetőségeinket és képességeinket másokkal, tágabb körrel, magasabb rendű gondolati és művészi értékekkel.

Ez a termékenyítő oldala ennek a megnövekedett irodalmi forgalomnak. Azonban követelményei is vannak: fokozott mértékben veszi igénybe tájékozódási képességünket. A sokféle elképzelés, a sokféle kanyargó gyalogösvény összevisszaságában el kell igazodnunk. Látnunk és tudnunk kell, hogy a hajszálerek hol válnak sodró áramlássá. Ha nem tudunk különbséget tenni a rövid életű divat, a gyengécske szél hajtotta hullámok és az irodalmi állandósulás között, végletekbe esünk.

Az elmúlt évek folyamán sokszor leírtuk és elmondtuk ezeket a szavakat: önvizsgálat helyzetünk felmérésének szüksége. Türelmetlenül az olvasók elé vetettünk ilyen fogalmakat. Ingerülten számon kértük a szocialista öntudat, a társadalomerkölcs, az intellektuális szemléletmód magas szintű megnyilvánulásait. Igen, számon kértünk, igényt támasztottunk. De hát kitől kérdeztük mindezt? És ami a legfontosabb: hogyan jutottunk e fogalmak birtokába?

Ismerve sajtónk gyakorlatát, irodalmunk problémáit, tanítóink munkáját, az a benyomásom, hogy az esetek nagy részében fonákul gondolkodunk. Azaz felülről lefelé, és nem megfordítva. Nem is olyan régen azt mondtuk: ha szabadulni akarunk a provincializmus kötelékeitől, helyzetünket szüntelenül konfrontálnunk kell az előttünk járókéval, a többet tudókéval, a magasabb szinten gondolkodókéval. Úgy érzem, ezt megértettük, a baj csak az, hogy rosszul realizáljuk. Véleményeket és ítéleteket hangoztatunk, amelyek úgy simulnak termetünkre, mint a nagy testű embertől kölcsönkért ruhadarab. Egyre több az átvett és alkalmazott vélemény. Már tudunk általánosan, nagy vonalakban beszélni és „problémásan” írni, de a fontos részletek, helyzetünk elemzése nem kerül figyelmünk fókuszába. Kommentálunk, közvetítünk, magyarázunk, végrehajtunk. Az áramlás felülről lefelé történik. Ez is kell, azonban a „vétel” és a közvetítés nem válhat lényegünkké, nem lehet egyetlen célunk és küldetésünk. Nem elégedhetünk meg csupán a vevőállomás szerepével. Szükségünk van progresszív külső hatások és impulzusok termékenyítő hatására. Fejlődésünk jelenlegi szakaszában ezt hangsúlyoznunk kell: bennünket érő hatások, a rajtunk keresztülcsapó áramlások elsősorban azért fontosak, hogy finomabbá tegyék, kiműveljék érzékünket saját helyzetünk látására és kifejezésére. Úgy érzem, a lényeg ez: a kor szintjén kifejezni önmagunk múltját és jelenét.

Hol kezdjük el ezt a vizsgálatot? Úgy vélem, helyzetünk sajátos vonásainak a tudatosításával. A pontos és találó diagnózisoknak a mi esetünkben rendkívüli jelentőségük van. Az alulról felfelé irányuló gondolati áramlás csak itt és ezzel kezdődhet: a tényeken alapuló látleletek megfogalmazásával.

Ezzel kapcsolatban néhány fontos tényre szeretnék figyelmeztetni.

Életünk történelmi, szociológiai, etikai kérdései aránylag kis területen vetődnek fel. Az ellentéteknek, az összeütközéseknek nincs meg az a feszítő, fejlődést inspiráló szerepe, mint a nagy népek szellemi életében. A mi esetünkben figyelő szemmel kell vizsgálnunk a fejlődés görbéjét, lépést tartunk-e avagy lemaradunk. A fejlődés és lemaradás, illetve a hogyan tovább számunkra napirendi kérdések.

Szellemi életünk foghíjas, hiányos. A szellemi élet bizonyos területein nem, vagy csak keveset „termelünk” (pl. természettudományok), egyszerűen tudomásul vesszük a tényeket, konzumálunk. De hézagos a humán gondolkodás területe is. A humán gondolkodásnak vannak olyan szférái (történettudomány, társadalomszociológia, társadalompszichológia, etnográfia), ahol a tudományos gondolkodás szintjéig nem érünk fel. A gondolkodás felső szintjét az irodalom, az újságírás, a népművelési munka és pedagógiai gyakorlat helyettesíti. Úgy is mondhatnánk, hogy gondolkodásunknak csupán a középfoka van meg, a felsőfok a szellemi élet jelentős területein hiányzik.

Értelmiségünk zöme a már meglévő gondolatokat magyarázza, terjeszti és alkalmazza. Más szóval: értelmiségünk (pedagógusok, népművelők) elsősorban végrehajtó értelmiség. Ugyanez a jelenség megfigyelhető más nemzetiségek életében is: aránylag kicsi az alkotó értelmiség száma. Így van ez a mi esetünkben is. A főiskolán tanító pedagógusok számához mérten jelentéktelen a tudományos kutatómunkát végzőké. Népművelési munkánkban is inkább az ösztönös lelkesedés dominál. A tudományos jellegű helyzetfelmérés a legjobb esetben is csak illuzórikus igény. És a legelgondolkodtatóbb tény: értelmiségünk egészéhez mérten feltűnően kicsi a művészértelmiség létszáma.

Ismert dolog, hogy egy kor rekonstruálása, a társadalmi lét keresztmetszetének megrajzolása elképzelhetetlen az irodalom nélkül. Ez évszázados tapasztalat. A mi esetünkben viszont ez úgy fest, hogy az élet sokszor nagyon bonyolult tényeit s egymástól eltérő jelenségeit csupán az író, illetve az irodalom szemüvegén át nézzük és ítéljük meg. Természetesen ez nem mindig csak tőlünk függ. Tekintetbe kell vennünk a kor és a körülmények közrejátszását is. Ennek ellenére nem elégedhetünk meg azzal, hogy az életről alkotott véleményünk, világképünk, gondolkodásunk egyetlen alkotóeleme az irodalom legyen. Nem az irodalmi megismerés, az irodalom funkciójának lebecsüléséről van szó, hanem arról, hogy az irodalom nem helyettesíthet más művészeteket, tudományágakat. Az irodalom nem lehet egyedüli ítélőszék, a dolgok látásának és ábrázolásának egyetlen szempontja. Többször elmondtuk már, hogy teljessé, illetve teljesebbé kell tennünk szellemi életünk organizmusát. Persze ez nemcsak kultúrpolitikai óhaj. Nemcsak arról van szó, hogy az irodalom mellett igyekezzünk kedvezőbb létfeltételeket teremteni például a képzőművészet fejlődésének, hanem egy feszültséggel telített intellektuális légkör megteremtéséről, amelyhez véleményem szerint az irodalom önmagában elégtelen. Ennek érdekében szükséges volna áttekintenünk, megvitatnunk, hogy az irodalmon kívül melyek azok a területek, amelyek egy intellektuálisabb szellemi közeg kialakulását gyorsíthatnák, illetve elősegíthetnék. Azt hiszem, itt elsősorban a képzőművészet helyzetét kellene megvizsgálni. Az első köztársaság magyar szellemi életének jelentős tényezője volt a képzőművészet. Sajnos ma, annak ellenére, hogy számos kiváló magyar tehetség alkot és él Csehszlovákiában, szellemi életünk egészére gyakorolt hatásuk és befolyásuk kicsiny. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy egy teljesebb szellemi organizmus kialakításához feltétlenül szükség lenne a magyar képzőművészet rendszeres regisztrálására, számontartására és nem utolsósorban szerepeltetésére. Jó lenne megvitatnunk képzőművészeink helyzetét, problémáit, és amennyiben a sajtó lehetőségei megengedik, rendszeresen és hangsúlyozottan foglalkozni kell ezzel a problematikával.

Az elmondottakból logikusan adódik a következtetés: ha lassú szellemi életünk belső mozgása, gondolati akkumulációja, törvényszerűen megnő a kívülről jövő hatások, impulzusok szerepe. Főleg a politikai és kulturális impulzusok fontosságára gondolok. Számunkra a fejlődés létkérdése, hogy idejében fel tudunk-e zárkózni a politikai és kulturális progresszió élvonalához.

Itt kell szóvá tennünk a középszer, az irodalmi gondolkodás átlagos színvonalának kérdését is. Gyakran találkoztunk egy gondolkodásra késztető jelenséggel: lapjainkban írunk vagy közlünk olyan dolgokat, amelyek olvasóink többsége előtt érthetetlenek. Azaz az irodalom által megfogalmazott vagy megfogalmazandó igények és az átlagos gondolkodás szintje között nagy a távolság. Mit kezdjünk ezzel az űrrel?

Egyáltalán gondolkodtunk már azon komolyan, mit is jelent a mi esetünkben az átlag, a középszer? Az átlagolvasó, a népművelési dolgozó, a pedagógus, az átlagfiatal stb.? Ez így, első látásra népművelési vagy társadalomszociológiai kérdésnek tűnik. De irodalmunk fejlődésének is létkérdése. Hisz íróink, és tegyük hozzá, újságíróink esetében is jogos a kérdésfeltevés: milyen újságírásunk, irodalmunk átlaga a magyarországi vagy a cseh publicisztikához és irodalomhoz viszonyítva?

Közel tíz évig tartott, míg a szórványos jelentkezésekből, a szétszórt próbálkozásokból kulturális, illetve irodalmi folyamat lett. E folyamat jelenlegi keresztmetszete szerintem a közepes, az átlagos értékek túltengése. Nem állítom azt, hogy kultúránkban minden és mindenki átlagos. Kiemelkedő személyiségeink és értékeink is vannak. Sajnos a középszer a többség.

Szellemi életünk fejlődésének egyik alapvető kérdése: hogyan lehet az átlagosból, a középszerűből elsőrangú teljesítmény? Ismét a hogyan tovább kérdéséhez jutottunk. S a válasz? Mindent el kell követnünk, hogy erőteljesebbé váljon a felső szint, a csúcsok felé törés, a csúcsértékek létrehozására irányuló szándék.

A helyzetünkkel, a tényekkel és a sorsunkat alakító tényezőkkel számot vető gondolkodás első állomása: a pontos helyzetkép, a hiteles helyzetelemzés, a pontos szellemi látlelet. A másik: történelem- és valóságszemléletünk teljesebbé és átfogóbbá tétele.

Az elmúlt tíz év kulturális gyakorlata folytán kialakult bennünk egy sajátos, magába zárkózó nemzetiségi szemlélet. Vegyünk egy példát.

A közelmúltban megjelent néhány szókimondó írás a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás káros hatásáról. Megfigyelhettük, hogy ezek a cikkek szinte kivétel nélkül a nemzetiségi politika realizálása közben elkövetett sérelmeket sorolták fel. Természetesen ez nem véletlen. Az emberek elsősorban közvetlen gondjaikról beszélnek és írnak. Ezenkívül egy másik körülmény is magyarázza a nemzetiségi jogok szenvedélyes számonkérését. A csehszlovákiai magyarság életében a társadalmi fejlődés folyamata a nemzeti érzés, a nemzetiségi lét problémáival különösképpen bonyolódott.

Az irodalomban a nemzetiségi léttel összefüggő problémáknak két oldala van: az egyik a nemzetiségi politika elvei és ezen elvek gyakorlati megvalósítása. A felmerülő gondok és bajok egyik forrása éppen a realizálás közben elkövetett hibák. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy elsősorban a súrlódásokat és a sérelmeket kiváltó okokat kell megszüntetni. Ma már nem elég a nemzetiségi politika lenini tételeit ismételgetni. Röviden így mondhatnánk: a társadalmi viszonyok összetettebbé válása a lenini nemzetiségi politikának a valóság szüksége szerinti továbbfejlesztését és alkalmazását kívánja meg.

A dolog másik oldala már bennünket, a mi érzéseinket, ítélőképességünket és gondolkodásunkat illeti. Nekem úgy tűnik, hogy életünk majd minden gondját a nemzetiségi lét, a nemzeti érzés problémájára redukáljuk. Figyelmünk csak erre a területre koncentrálódik, s ezáltal sok mindent leegyszerűsítünk vagy nem veszünk észre. Nem óvatosságra és taktikázásra akarok inteni. A nemzetiségi létből adódó gondokat nem akarom levenni a napirendről, ezt egyszerűen nem lehet. Azonban szükségét érzem, hogy szót emeljünk életünk jelenségeinek csupán nemzeti szempontból történő megítélése ellen. Mintha a színháznak csak egyetlen reflektora lenne, és a színfalnak mindig ugyanazt a részét világítanánk meg. Úgy érzem, módfelett hasznunkra válna, ha kigyúlna a többi reflektor is. Minél több, annál jobb. Mert hisz az a célunk, hogy életünk jelenségeit minél több szempontból vizsgáljuk meg.

Kicsi az a terület, amelyet befog tekintetünk: sajnos még a „megfigyelt” terepen sem látunk mindent. Életszemléletünk szűk és leegyszerűsített. Lássunk két példát. Az egyik újságírásunk faluról alkotott képe. Sokat írtunk a faluról. Legtöbbször nagy termelő műhelyként mutattuk azt be. Ez volt az első hullám. Aztán okulva a hibákon azt mondtuk: az embert kell megírni. E szándék következtében az írás képlete így alakult: a termelő ember, s alapjában itt tartunk ma is. A lapokban megjelenő riportok nyolcvan százalékából ezt a profilt lehetne kirakni, a termelő embert.

No és bűn ez? – kérdezhetné valaki. Bűnnek nem bűn, csak éppen kevés. Újságíróink igyekeznek szabadulni a sematikus írásmód kellékeitől, próbálják másképpen kézbe fogni, megközelíteni az embert. És az eredmény? Megítélésem szerint a tények és helyzetek nagyvonalú és felületes regisztrálásánál tartunk. Leírunk tényeket, elmondunk egy emberi sorsot, úgy, ahogy láttuk és hallottuk, esetleg kommentáljuk is, de nem értelmezzük, nem kvalifikáljuk. Nem olvasunk az eseményekből és a tényekből. Kevés kivétellel még ma is felülről lefelé közeledünk az emberi gondokhoz; menet közben vagy előre rajzoljuk az arcokat. Hiába is tagadjuk, az előre gyártott elemek még bennünk vannak, kísértenek.

Az irodalmi igénnyel írott riportok inspiráló anyaga a reflexió, a benyomás, a táj és az emberi közösségek hangulata. Jól mondjuk, szépen írjuk, csak éppen kevés. Hányan vélekedtünk már a falun végbemenő változásról, de mind ez ideig egyikünk sem vett annyi fáradságot, hogy kimutassa a magyar dolgozók soraiban lezajló társadalmi átrétegeződést, pedig a „néhai” parasztságnak több mint a fele munkát változtatott, de nemcsak azt, hanem életformát is. Sok tízezer ember falujától távol eső munkahelyre utazgat. Milyen hatással van mindez a falu erkölcsi arculatának az alakulására? A családra? A közösséggel szemben tanúsított magatartásra? Hangsúlyozzuk a változást, de a változás fejlődési irányát, lényegét, törvényszerűségeit már nem firtatjuk.

És milyen az értelmiség rétegeződése? Érdeklődési köre? Életérzése? Más társadalmi rétegekkel szemben tanúsított magatartása? Az élettények felületes rögzítésével ma már nem jutunk messzire. Ha komolyan gondoljuk az írást, még egy jelentéktelennek látszó profil megrajzolásához is a szociológus és a gondolkodó elmélyültségével kell közelítenünk.

A másik kérdés történelemszemléletünk. A múltról alkotott képünk, sajnos ingerültséggel telített és szenvedélyektől fűtött. Ha a tegnapra terelődik a szó, piros tiltólámpaként 1946–47 parázslik elénk. Történelemszemléletünknek egyelőre ez a visszafelé vezető végállomása. A ma sérelmei törvényszerűen a múlt bántásait erősítik fel bennünk. S hogy ez így van, azt ma láthatjuk a legjobban. A nyíltabbá, őszintébbé váló társadalmi légkörben szinte kórusban mondtuk: korrigáljuk a menet közben elkövetett hibákat, és tisztázzuk végre a felszabadulás utáni évek torzulásait. (Örvendetes tény, hogy a közelmúlt pártdokumentumai alapul szolgálnak e kérdés tisztázásához.) Nemzetiségi történelemszemléletünk mai formájában sérelemvonulat. Ez pedig önmagában szűklátókörűség. Leszűkül benne a világ, és ezáltal ítéletünk, világképünk is leegyszerűsödik.

Mikor lesz nagyobb időegységekben és komplexumokban gondolkodó józan történelemszemléletünk? Hogyan léphetünk túl tegnapi önmagunkon? Hogyan szabadulhatunk meg a fejlődésünket és gondolkodásunkat akadályozó gátlásoktól? Képesek leszünk-e helyzetünk reális felmérésére? Egyszóval lépést tudunk-e tartani a korral?

Hol kezdjük el, illetve hol folytassuk? Ismert dolog, hogy a nemzetiségek szellemi életének legerősebb területei az irodalom, a művészetek egyik vagy másik ága és az újságírás. Igaz, hogy sem a művészet, sem az újságírás nem pótolhatja az ismeretszerzés tudományos jellegét. Azonban nagymértékben hozzájárulhatna a társadalmi lét tényeinek és folyamatának a feltárásához. És ezen túlmenően elsőrangú művelői és szorgalmazói lehetnek a társadalmi aktivitásnak.

Helyzeténél fogva e téren legtöbbet tehet az újságírás. Számottevő fórumaink vannak, és ha jól számolok, közel száz magyar újságírónk. Ez nagy lehetőség és nagy erő. Vajon élünk-e teljes mértékben ezekkel az adottságokkal? Meggyőződésem, hogy nem. Újságírásunk bel- és külföldi visszhangja, valamint a közvéleményre gyakorolt hatása adottságaihoz mérten kicsiny. Mintha nem dolgozna teljes kapacitással. Hangja sokszor a halkra fogott zenekar muzsikájához hasonló. Sok az „ülő” szerkesztő, és kevés az országot járó riporter. A újságírás szellemi életünknek az a területe, amelynek a lehetőségei távolról sincsenek kihasználva. Vannak merész nekilendülések, akarások, problémák, ingerült feszegetések, azonban a többség nehezen mozdul. Képletesen talán így mondhatnánk: újságírói mélyrepülés. Meggyőződésem, hogy újságíróink többre képesek, mint amennyit produkálnak.

Az irodalomra vonatkozóan azt mondhatjuk: három kultúra találkozási pontján élünk. Ez kiváló adottság, használjuk ki, és éljünk vele. Ez a helyzeti adottsága újságírásunknak is megvan. Él-e vele? Véleményem szerint publicisztikánk helyzeténél fogva nemzetközi rangra tehetne szert.

Néhány szó még az egyéni felelősségről. A személyi kultusz ürügyén szokássá vált mások bírálata. A hibákkal és a merevséggel szemben tanúsított kritikus magatartás elengedhetetlen. Ám ne essünk végletekbe. A velem vagy köröttem történtekért kisebb-nagyobb mértékben én is felelős vagyok. Ez elől nem lehet elfutni, ebből nem lehet kimosakodni. Saját felelősségrészemet nem kendőzhetem mások bűneivel.

Szokás az érdemekre hivatkozni. Inkább azt kellene felsorolnunk, amit nem tettünk meg. Megnevezni a távolmaradásokat, az óvatos hallgatást, lapítást, a mosom kezeimet-, a nem ingem, nem gatyám-féle megnyilvánulásokat. Ezt írjuk az életrajzunkba! Ezzel dicsekedjünk! Az az érzésem, hogy a korombeli újságíró-generáció kissé elpuhult, kényelmesedik, veszít közéleti szenvedélyességéből.

Az elmúlt évek folyamán sokszor tettük fel a kérdést: hogyan tovább? Kérdés és felelet kultúránk részkérdéseit érintette. Ismét jogos a kérdés: hogyan tovább? Azonban ma már szellemi életünk egészére kell vonatkoznia. Mert ha részleteiben vitatható is, kultúránk mégiscsak organizmussá erősödött: szellemi életünk a maga módján önálló, és szerves egységet képez. Most már azon van a hangsúly, hogy szellemi organizmusunk egyes területeinek működését felgyorsítsuk.

A fentiekben néhány részletproblémát vetettem fel. Az alapkérdés ez: hogyan tovább? Általánosan, nagyvonalúan ma már nem lehet erre válaszolni. Történelmi, társadalmi, szociológiai, etikai kérdések egész sorát kell vizsgálat tárgyává tennünk, hogy érdemben felelhessünk.

Ne sajnáljuk a fáradságot!

 

A tisztelgés szüksége és joga

Petőfi ünneplése magam kérdezése: életem visszakérdezése, magamtól és másoktól. Petőfi méltatása a múló-növekvő idő számonkérése, messziről közelítés mai önmagunkhoz, alulról haladás a magasságok felé. Ezért mindennemű válaszért sok időt kell járni visszafelé.

Nagyapám házában falon függött a képe. Ha kérdeztem felőle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást: Petőfi. Való életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van. Abban a házban mégis Petőfi volt az irodalom, a tudomány, a vers, a ritmus, s nagy ritkán az éneklés is.

Az iskola alsó osztályaiban Jézussal tanították együtt. A megváltó életét közelről mondták, részletezőn; éreztük, láttuk bőrének színét is. Petőfi felnőttként lépett közénk, gonddal komoran, bajuszos-szakállasan. Sokáig hittem, gyermeksége sem volt, s szigorú volt születésében is.

Kórusban mondatták velünk: „Egész úton hazafelé…” – húztuk, végeztük és kezdtük szemek és fülek fáradásáig zsoltárok éneklésével lassítva. Aztán A tintásüveg utolsó soraival jártunk végtelen nagy kört. Hat sort cérnavékony hang mondott, a hetediket közös erővel harsogtuk el. Mellettem tanyasi fiú ült, s ha századszor mondtuk is, nem értette. Miért Megyeri a neve? – kérdezgette esetlenül. Miért Megyeri? Miért?… Aztán magamtól kérdezgettem: Miért Megyeri?

Templomban vizsgáztunk tanévek zárásakor. Hónapokon át ismételgetett leckét mondtunk papnak, kurátornak, presbitériumnak és hívek hosszú padsorainak. Hittant hadartunk, nyelvet, földrajzot és verset mondtunk. Petőfit fogadta legjobban a templom, az Anyám tyúkját. Suszter fia mondta feszülve, erőlködve, hangosan. Egyik szemével a tanítónő súgó száját fogta, másikkal nagyanyját kereste. Az első sorok hallatán legtöbben a mennyezet rajzaira kapták tekintetüket, kicsi ábrák mögé menekültek a fiú küszködő vergődése elől. De az utolsó sorokra visszajöttek, s a költői világon járt szőke gyermekhomlokra melegedtek a szemek.

Aztán a történelem törései, váltásai következtek. S a változó világok sora közelített Petőfihez vagy távolított tőle. Volt világ, amely kisajátította. Ez a nemzetiszín Petőfi volt: karszalagosan, kokárdásan, lobogósan. Valamikori szekerezéseinek, gyaloglásainak, éhezéseinek színhelyét, Kassát, Rimaszombatot, Losoncot, Rozsnyót, Királyhelmecet így járta végig 1938 őszén, talpig „nemzetiben”.

„Talpra magyar…” Költészetéből e verset emelték az egész életműre árnyékot vető magaslatra. Elszaporodtak a nemzeti érzést méltató ünneplések: a Nemzeti dal falvaink, városaink legtöbbet ismételt költeménye lett harmincnyolc után. Ezt mondták szobrok talapzatán, tanévek kezdésekor-zárásakor, a templomi vizsgákon, leventeseregléseken, a múltat idéző ünnepségek mindegyikén. E költemény lett valamennyi iskolai ünnepség mottója is. Gyermekszemmel úgy sejlett, az élet mottója is ez lesz, a Nemzeti dal. Osztályunk homlokzatán ez állt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Egy húsz évig más állam területén élt nemzeti kisebbséget akartak így formálni, királyokkal, szentekkel és Petőfivel. Cseppenként tárták elénk a szülőtisztelő, rónát szerető, lányokat kedvelő, a népi élet idilljeit költői képekké formáló nagy magyar költő arcát, a jó viselet és a hazaszeretet példaképeként.

Utólag tudatosítom a kisajátított Petőfi-arcot. S ennek kapcsán az idő vágatait tudatomban. Azt az időt, amikor a gyermeki felfogás a dolgok minősítésére még alig képes, de annál élesebben regisztrál. A Petőfi-életmű élmények oldószere, illúziók közömbösítője: átüt az idő és emlékek rétegein, mert élettel és halállal igazolt.

A márciusokkal lelkesíteni kívántak. Segesvár és az aradi tizenhárom mementójával a tragédiát láttatták. Az életemből így múlt el hat esztendő; március, Segesvár és Arad jegyében. A Nemzeti dal lelkesítő szavainak szövetén át vesztes csatateret és akasztófák sorát láttam: időben és térben kísértetiesen közel egymáshoz. S mindezek felett ott lebegett a költő halála: a pont, a befejezés, a vég, a végzet, a bukás, a hősi halál, mint megdicsőülés s egyféle félelmetes eszményítés. Így a legfogékonyabb gyermekévek figyelésébe a hazájáért hősi halált halt költő eszményítése kerül. A sokféle érzelmi hatás és benyomás letisztulásával fogalmilag ez így kristályosodik: hősi halál és haza. Forradalmárból így lesz misztikum, megdöbbentő alakú torzó. Misztikum, amellyel tovább misztifikálható a történelem, a történelmi tudat, a társadalmi fejlődés, az erkölcsi rend, a háború, és minden ezután következő „hősi” halál.

A misztifikált fogalmak társíthatók a Talpra magyarral, a hősi halállal, a hazával, a haza fogalma pedig az irredenta jelszavak és indulók sorával. A magam nemzedékének a Nemzeti dallal egy időben tanították, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…”, „Bennem van a magyar vér, harcolok a hazámért…”, „Kalász, kalász, árva magyar kalász…”, „Elhangzott a szó, zeng az induló…” És sorolhatnám sokáig.

Ez a történelemrontás.

És Petőfi? Háború jött. Neve, alakja beleolvadt a háború hősi halottainak végtelen sorába. Erkölcsi idillé eszményített halálát közeli tragédiák homályosították.

Olykor a nagy életművek iránt is kegyetlenül közönyös az idő. 1945 után kettős életet éltem, az egyiket otthon, akkor már ismét Csehszlovákiában, a másikat Magyarországon, Sárospatakon. A nemzetiségi kérdés rendezetlensége miatt mentem oda művelődni. Nem volt jog, nem volt iskolapad, nem lehetett Petőfi sem. A kokárdás, nemzetiszín Petőfi-arc a mesék távolságába tűnt. Mese maradt csupán meg legenda az öregek száján. S nagy ritkán innen járt vissza, titokban, egyszer neve nincs vándorköltőként, másszor világgá ment Kukorica Jancsiként. Szinte túlvilági messzeségből szövődött újra egy halvány Petőfi-arc. Előbb újrateremtették a költőt, aztán belekapaszkodtak. Emberi bátorságához vágyainkat és reményeinket kötöttük hozzá. Létének nehéz szakaszaiban viselkedik így az ember: meséket mond és legendákat sző, hogy félelmét űzze, és bizonytalanságát veszejtse ezzel is. A mesébe menekülésnek és az élet realitásainak fájdalmas egyeztetése volt ez a kor.

A pataki iskolában ezzel egy időben eddig nem látott Petőfi-arcot mutattak elém: a szülőket, a hegyek szülte Hrúz Máriát és Petrovics Istvánt, a Kiskunságot, az iskolából iskolába verődő gyermek Petőfit, a kereséseket, a vándorlásokat, a vajúdásokat, költői kiteljesedését, felnövekvését a nagy márciusig, a forradalomig. A magyar nemes, Pató Pál úr, Egy gondolat bánt engemet, A nép nevében, Föltámadott a tenger… Valahogy így következtek a versek. És ismételten a Nemzeti dal. Életképek, tájak erősödtek fel bennem, fogalmak, amelyeket mélyen éreztem csak valahol, amelyeket csak szégyenkezve vagy félve őriztem magamban, ülepedni, kristályosodni kezdtek. Petőfi és a nép: innen indul és ide tért minden magyarázat Petőfiről. Olykor harsány volt a beszéd, de a fogalmak mégis belém szívódtak: természetesen, konokul, mint az anyatej vagy a föld nedvei.

Ekkor a népet tanították nekünk; önmagunkat, s Petőfi lázadó forradalmiságára neveltek.

Szándékosan sohasem kerestem Petőfit, egyszerűen volt, lett és van, mint a napokból álló idő. Az élettel jött, a körülményekkel, a folyton változó viszonyokkal. 1949 őszén, mikor már lehetett magyarul szólni, nagy ünnepség keretében elsőként Petőfi-verset mondtunk a kassai színházban. S először nem véletlenül az Egy gondolat bánt engemet, utána pedig Ady A grófi szérűn című verse hangzott el. Adyhoz is Petőfi lábnyoma vezetett el, mert a nagy életművek, ha olykor szoros úton is, de egymáshoz visznek.

Ötvenben, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadszori indulása idején színdarabok után kutattunk: a bénultság után mosolyogni akartunk, nevetni. Molière-t játszottunk meg Gogol Revizorját, de a nagy álmunk Petőfi János vitéze volt. A töpörödöttségből világgá vágytunk, ha csak a mese szárnyán is, de elmenni, vágtatni, királyokat győzni.

Aztán az irodalom alapozásának ideje jött. Az ötvenes évek kezdete. Az indulás képlete ilyen volt: háborút vészelt „öregek” s faluról városba szivárgó tétova fiatalok, mindnyájunk drámai töltésű, komor élményvilága, az irodalomteremtés szándéka, megfogalmazatlan példaképek – belső mérték és értékrend hiányával küzdve.

Születésünkkel, élményeinkkel – sok esetben mindkettővel – az élet mélypontjai felől jöttünk, alulról fölfelé. Az idő sokféle rétegén kellett áttörnünk, s ez úton sok helyütt érezhettük a Petőfi-életmű termékenyítő hatását. Az első lépések, a szilárd pontok keresésében viszonyítási alapul szolgált: a kultúra, az irodalom demokratizmusa, a néptisztelet, a népszeretet, a népuralom eszméjének sugallójául és mértékéül. Egy népi-plebejusi életérzés és magatartás kristályosító pontja lett. Ez már több volt egy-egy költemény keltette benyomásnál vagy hangulatnál. A Petőfi-életmű érintő közelsége itt már szélesebb összefüggésekben hat. Felismeréseket siettet, és helyzeteket tudatosít. Összefüggések és rokonítások keresésére kényszerít, irodalmi s közéleti elkötelezettségre figyelmeztet egyszerre. Életével és költészetével etikai-esztétikai programot példáz. Népi-plebejusi magatartás: mindezt a háború, a háború utáni évek megrázkódtatásai, a társadalmi-emberi felszabadulás küszöbén, a szocialista programok s nemzetiségi kultúránk célkitűzéseinek megfogalmazása idején, a szocialista ars poetica idején.

Majd a szobrok ideje jött. Az az idő, amikor a csehszlovákiai magyar kultúra erejéből és lehetőségeiből már a hagyományok tiszteletére is futotta. Elsajátítottuk múltunkat, elődöket, ősöket vettünk birtokba, közéletieket és művészeket. Félreállított vagy elfeledett emlékművek foglalták el valamikori helyüket. Rejtett deszkakoporsójából így került talapzatára ismét Pozsony Petőfi-szobra is. Aztán koszorúkkal tisztelegtünk félénken: Jókait, Madáchot, Tompát, Erdélyi Jánost ünnepeltük, és márciusonként Petőfit. Később természetessé vált a tisztelgés szüksége és joga. Ma már a dolgok természetéből következik tucatnyi emlékmű léte és az őket illető tisztelgés.

E tekintetben örvendetes folyamatról szólhatunk: szellemi hagyományaik értékeit egyre szélesebb körben mondják és veszik birtokukba szlovákok és magyarok egyaránt. Ez történik Petőfivel és másokkal, illetve a szlovák kultúra nagyjaival, jeleseivel. Néhány éve bántó, ingerült vitákat olvashattunk. Közös magyar–szlovák történelmünk volt a polémia tárgya: a szabadságharc belső ellentmondásairól, Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított mulasztásairól, Petőfi költészetének magyarközpontúságáról cserélődtek vélemények.

Magamtól kérdezem most: az elém tartott és megismert Petőfi-arcok közül melyik az enyém? A templomok bolthajtásai alá juhászított, szülőszerető, jámbor költőé? A nemzetiszín Petőfié? Avagy a nemzet nagy hősi halottjáé, a mártíré, a lázadóé, a plebejusé, a szabadságszerető forradalmáré? Avagy a vitatott, megkérdőjelezett Petőfi-arc kövesedik belém?

Úgy érzem, az a Petőfi sajátom, aki mindenki másé is lehet, szlováké, szerbé, románé, oroszé, németé egyaránt. A cselekvő hazaszeretet, az emberi-nemzeti haladás Petőfije, a nép Petőfije, a szabadság, a küzdelem Petőfije az enyém. S úgy vélem, ez a széles világ számára osztható érték.

Pozsony Duna menti parkjában egymás közelében áll Petőfi és Janko Král szobra. A Duna bal partján a közelmúltban avatták fel Štúr szobrát. Az idő és a történelem leküzdött távolságai után történhetett ez meg. Így méltó, így felemelő és biztató. A szobor nem minden, mondhatnók. Igaz, nem minden. Mégis. Ez már egy más jelkép, más történelmi igazság. Ez már olyan magaslat, ahonnan nagy évek képezhetők népeink múltjába és jelenébe: jelenünk és jövőnk kohéziójának lehetnek alkotói.

Ha tehetem, újrajárom Petőfi életének, vándorlásainak s halálának útjait. Keresem, nézem, figyelem azt, amit talán még nem ismerek, nem érzek égre robbanó életéből s annak tanulságaiból.

 

Tanú és tanulság

Ady és Fábry

Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot jártunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.

Otthon Petőfit szavaltunk, a városba már Adyval jöttünk. Görcs oldása volt ez: ösztönösen más szavakat, más ritmust kerestünk: „Korgó gyomrú magyar paraszt, / Hát mi vagyok én neked?”

Kisiskolásként annyiszor ismételtük, hogy refrénné kövült a szánkon. Megmosolyogtuk magunkat, a másik pillanatban érthetetlenül meghatódtunk. A nagyvilágot, sok minden összefüggését nem tudtuk, csak jöttünk. Megtanultuk és mondtuk a refrént, az Ady-refréneket.

A semmiből kezdés állapota – ismert, sokszor mondtuk már. Sokan tanúi, részesei voltunk; élményünk, de ezen túl más is. A kötések, a szellemi kötődések sora: kitörés a szellemi vákuumból. Amíg a félelemből verskeresés, versmondás lesz. Kimondható nevek: Petőfi, Ady, verscímek sora.

S az élni akarás egyre konkrétabb megfogalmazásokat kíván. Helymeghatározásokat, az ösztönös mozdulatok eligazítását. A csehszlovákiai magyar irodalomnak van egy sajátossága: az egymás után jövő nemzedékek élménye azonos vagy hasonló. Én élményeim során – háború, megaláztatások – jutottam el az élő irodalomhoz, Fábryhoz. Előbb az élményközösséget éreztem meg írásaiban. Fábry erkölcsi magatartást példáz és fogalmaz. Élmény és erkölcs kötődése: nemzetiségi irodalmunk alapvető ismérve. Utólag tudatosítom: irodalomba lépésétől haláláig Fábrynak ezáltal van meghatározó szerepe a csehszlovákiai magyar irodalom alakulásában. Fábry életműve etikai tételekre alapozott építmény, s ez építmény tartóváza Ady költészete – Ady a Fábry-életmű meghatározója. Dokumentálni szeretném e viszonyt, hitelesen talán így bizonyítható legjobban.

„Én abban a mértékben, ahogy lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy egy életen át vele, általa éljek, szóljak.”

S Ady hatása nemcsak egyszemélyes. „Ady Szlovákiában diákok, cserkészek demokratikus jelszava lett, és később a dolgozó ifjúság, ifjúmunkások dala és zenéje.”

A Magyar Nap 1936. november 22-i számában olvashatjuk: „Nincs munkás- és parasztkultúregyesület, amelyik ne ismerné az Ady-versek hódító, forradalmasító igézetét.”

A fasiszta szlovák állam évei. A Magyar Hírlapban nyilatkozatok sora jelenik meg Adyról. P. Sz. tanonc mondja: „…Egy könyvből kivágtam az arcképét, felfüggesztettem a szobánkban. Hadd lássam magam előtt egy igaz ember arcát, mert úgyis kevés van ebből a fajtából ma Pozsonyban.”

S idézhetnénk még hosszan. Ady nagy területen érintette a csehszlovákiai magyar kultúra első, háború utáni kibontakozását. Mégis: az Ady-hatás fókusza és kiteljesítője Fábry. Adyt Fábry fordította „csehszlovákiai magyarra”. Fábry Adyhoz való viszonya történelmi jelentésű felismerést hordoz: a kisebbségi irodalomnak létkérdése a progresszív szellemi vonulatokhoz való igazodás és felzárkózás.

Fábry Adyhoz való viszonya a kisebbségi és a nemzeti irodalom eszmei-erkölcsi kapcsolatának lehetőségét bizonyítja és dokumentálja.

Fábry a háborúból, a pusztítás térségeiről jövet találkozott Adyval. A találkozást megpecsételő vers az Ember az embertelenségben. Innen és ezzel kezdődik Fábry elkötelezettsége:

 

„Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott.”

 

Az Ember az embertelenségben a Fábry-életmű meghatározója lesz. „…az Ember az embertelenségben történelmi névadás volt. Egyszeri, felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e számadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett a varázsige, amely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent.”

Példátlanul szép kötődés: Fábry, a kisebbségi író, az Ady-költészet, a magyar irodalmi progresszió történelmi felismeréseiből, humánumából származtat programot. A vox humana a Fábry-életmű alaptétele. Életprogram. Ebből ágazik minden: háborúellenesség, forradalmiság, antifasizmus, hagyományteremtő szándék, valóságlátás, erkölcsi mérték.

„…Adyt megmutatni és tudatosítani lett volna életem nagy és talán már eltékozolt feladata” – írja magáról Fábry. Levelek sokaságában, nyilatkozatokban, személyes találkozások alkalmával beszél erről. Trilógiatervét megszállottként emlegette. A gondolat igaza, A béke igaza után az Ady igazát kívánta megírni.

„Tragédia, hogy a legnagyobb művem talán ez lenne, az Ady igaza, és betegségem miatt nem jutok hozzá, hogy befejezzem, mert mindig újabb és újabb dolgok jönnek, amiket hamarább kell megcsinálni.”

Ady volt a nagy terve, talán a legnagyobb. Nem jutott rá ideje. Így is, Ady költészete átszövi a Fábry-életmű minden szakaszát.

Háborúk, az első és a második. Fábry emlékezet-történelmében a háború a meghatározó élmény, Ady költészete által tragédiává tudatosul. Nemzeti tragédiává. Halottak élén, ez lesz Fábry háborúellenes vádiratának címe. „Adyban és Adyból a halottak kísértenek és vádolnak” – írja.

Ady által Fábry vádló lesz a magyar perben: a felszín-Magyarország a hurrá-patrióták, a kórház-sanzonok, a háborús nótamámor, a militarizmus vérmámoros gőze, a magyar történelmet eltékozlók vádlója.

Fábryban Ady költészete tudatosítja a háborút, a nemzeti tragédiát, a humánum történelmi szükségét. Fábry Ady által lesz vádló és ítélő. A kisebbségi élet százféle nehezéke mellett felfogja a nép-nemzet történelmi, „lenni vagy nem lenni” – gondjait. Máig látszó példa: Ady által Fábry egyszerre képes kisebbségben s a nemzet létkérdéseiben gondolkodni.

„Aki a szellemi ellenállás magyar exponense volt, az minden rokon ellenállás erkölcsi tőkéje lehet” – írja Adyról. Innen nő és szélesedik tovább a vox humana. 1936. augusztus 23-án Fábry beszédet mondott a kassai békenapon. Idézésre méltó a beszéd bármelyik mondata. Új háború küszöbén a fasizmus ellen. Nagy ideológust megszégyenítő helyzetfelmérés, előrelátás, gondolati-erkölcsi biztonság. „Az európai emberiség a háború és a béke, halál és élet között választhat, és a választás sok helyen a háborúra esik.”

Kisebbségi író mondja, de ez már nemcsak kisebbségi ügy.

„A háború és a béke ebben a pillanatban a fasizmus és a szocializmus tűz–víz ellentéte. A háború az emberiség őskora. A fasizmus tűzzel-vassal, terrorral és propagandával konzerválja ezt az őskort.”

Fábry, a fasizmus kérlelhetetlen ellensége, műfajt teremt, az antifasizmust. Antifasizmusa fanatikus gyűlölet, naponként elhangzó felhívás, felelősség, harc vállalása.

„Európában ma sajtóban, katedrákon, sőt szószékeken a fasizmust az új kor hajnalaként köszöntik, mellyel szemben a szocializmus elavult ócskaság. Itteni patentírozott magyar képviselőinek ideálja a ma Németországa… Kultúrprogramjukat Henlein szövegezi: a demokrácia vénasszonyok nyara. A francia népfront zsidó pénz eredménye, a népfrontkormány lehetetlenség.”

A Fábry-életmű – s ezen belül az Ady-élmény – alapvető vonása a közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, emberiség – e fogalmak valósága lesz a háború alatti és utáni írások meghatározója.

Az antifasizmus is a vox humana arca: a harc megnőtt térsége. Prága: „A német hódító stratégia egyik alaptétele: Akié Európa szíve, Prága – azé Európa” – írja Csehország megszállásának éveiben. Fábry tudtul adja: „Martin Bormann, Hitler helyettese, 1942. július 8-án körlevélben követelte, hogy a zsidók kitelepítése után fogjanak hozzá a csehek kitelepítéséhez.”

Don-kanyar: „Elpusztult a második magyar hadsereg? Oda se neki: napszámosok, béresek, nincstelenek hulltak. Selejt!… A magyar pusztulás, a rebellishullás mindig elsőrendű német érdek volt és maradt – minden magyar szabadságharc németellenes harc volt…”

1938 júliusában Kassán mondja el Fábry: „Tegnap még Ausztria volt a válaszfal, ma az imperializmus legmohóbbja a nyakunkon. Nem a magyarok nyakán, nem a csehek, szlovákok, románok, szerbek és horvátok nyakán. De a Duna-medence nyakán.”

Ady a politikai publicisztikában is jelen van; erkölcsi alaptételként aktualizálja Fábry:

 

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek.”

 

Van ebben valami megdöbbentő s dermesztő is: fegyverek, hadseregek, félelem és elaljasodás ellen a költészet, a humánum eszközével szembeszállni. Ellenállni. Ellenállásra hívni.

„Mi a nehezebbik részt választottuk: a harcot ezzel a világgá terpeszkedő emberveszedelemmel szemben… – Heinrich Mann mondja: a fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette… Mi vagyunk a jobbak, a különbek: erre az erkölcsi fölénytudatra nekünk szükségünk van, mint lélegzetvételhez a levegőre.”

Antifasiszta tárgyú írásai befogják a fasizmus egész „szellemterületét”, történelmi genezisét, logikáját, irodalmát, hatásterületeit. Kisebbség, Európa, emberiség a vox humana állomásai. Sokszor mondják Fábryról: antifasiszta író. Nemcsak az. Ellenálló. Mártírok rangjára emelhető ellenálló. Magatartása kiáll akármilyen összehasonlítást.

Fábry Ady által lett ellenállóvá. Önmaga és Ady által a nagy közép-európai, európai küzdelmek részesévé teszi a csehszlovákiai magyar irodalmat.

Néptestvériség – szinte már közhely. Felkelések, lázadások, életek, életművek, számtalan sok szó jelzi a szándékot és vágyat. Ady költészete a néptestvériség magassága is. Szózatát, a Magyar jakobinus dalát szinte már a föld issza alattuk. „Ady Endre a Duna-medencei népek megkiáltója” – írja Fábry. Néptestvériség, egyszerre felemelő és leterhelő tétel, nemzedékek életére elegendő tennivaló. Fábry Ady utókora, más történelem. Ady csak megsejtette a magyar lét nemzetiségi jövendőjét. Fábry továbbmondja Adyt, konkretizálja, aktualizálja, hirdeti. És valósítja más, maibb történelmi síkokban.

Ugyancsak Kassán, 1938 júliusában mondja Fábry: „Prágától Kassáig egységes és mindenütt jelenvaló demokratikus szellemnek kell a kisebbségi megbékélést előmozdítani. Minden más az ellenség malmára hajtja a vizet…

A csehszlovák demokrácia ma a szabad Közép-Európa lehetőségének utolsó bástyája. A csehszlovák demokráciának – melynek napjaink világtörténelmi szerepet utaltak ki – méltónak kell mutatkoznia erre a küldetésre. Csehszlovákiának ma közép-európai példát kellene statuálnia.”

Fábry Ady-viszonya: állandóság, folytonos szellemi, időbeli kiterjedés. Fábry hagyománytámasztó törekvése Ady jegyében történik: „Kell még tegnapról hív tanú… Csak az a hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet” – írja. Ez a hagyománykulcs. Balassi, Pázmány, Apáczai, Rákóczi, Csokonai, Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Madách, Ady, Móricz a hagyománysor. Ady erkölcsi többlete által jut el Ibsenhez, Gorkijhoz.

A Fábry–Ady viszony állandó erkölcsi kiterjedés is, erkölcsi mérték. „A háború az író próbaköve” – írja Fábry. A Goga–Ady viszony lezáró fejezetét több alkalommal is idézi. Goga beleszédült a háborús uszítás örvényébe. Ady hozzá írt leveléből: „Nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált… Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyarsága… Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Az internacionalizmus természete a sokirányú kiterjedés. Ady és Fábry internacionalizmusa is ilyen: egyként hordozója a néptestvériség eszméjének s a nép-nemzet féltésének.

1948 decemberében, a februári események után Fábry így összegez: „Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, amelyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk… mi voltunk és leszünk a szocialista emberség makacs beszélői és mániákus hordozói.”

Holtig tartó, megszállott elkötelezettségek.

Fábry Adyhoz való viszonya magasra mutatható példa. Ady költészete inspiráló, forradalmasító, humanizáló, sokirányú kiterjedés. Ebből nő ki a vox humana, szerteágazva a csehszlovákiai magyar szellemi élet évtizedeibe. Fábry nem a teljes Adyt mondja – az Ady-magatartás etikáját, Ady erkölcsi többletét aktualizálja, ezt fogalmazza újjá más-más helyzetekben.

Irodalomcentrikus szellemi élet vagyunk, s irodalmunk etikaközpontú. Ady által ez Fábry öröksége. Erkölcsi abszolutizmus. Ebből származik Fábry kérlelhetetlensége és szigora a tények iránt. Sokszor jártam Stószon, másfél évtizedig állandó s közeli kapcsolatban voltam Fábryval. Bennem van a táj, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Halála óta sokszor kérdezem magamtól: honnan volt életének érzékenysége szellemi világunk mindensége iránt?

Vox humana… Örök érvényű tétel?

A továbbmondás felelőssége nehezedik ránk.

 

A Sarló

Nagy nemzedék előtt kívánok tisztelegni egy indulás évfordulóján: ötven éve alakult a Sarló. 1928 augusztusában Gombaszögön – Rozsnyó alatt, a Sajó völgyében – fiatal magyar értelmiségiek táborozó sereglésre gyűltek. Cserkészek és volt cserkészek itt változtattak jelet: a cserkészliliom helyébe sarlót varrtak zászlajukra. A szimbólumváltás történelmi jelentésű kristályosító pont. Irányváltozás. Itt kezdődik egy nemzedék bámulatosan gyors nagykorúsodása. Innen keltezhetően erősödik a Sarló mozgalommá. Polgári radikalizmustól a marxizmusig, romantikus népszemlélettől a munkásmozgalomig – ez a megtett út. S mindezt huszonévesen cselekedték; „a mozgalom indulásakor többségük még nem volt húszéves, és megszűnésekor nem haladták túl a 25-öt…”

Búcsúzó nemzedék – Balogh Edgár, a Sarló szellemi vezére és szervezője nevezi így saját magukat. Kiszárad a szám. A Sarló utókora vagyok: olvasom, egyeztetem e „búcsúzó” nemzedék életrajzát s önmagam ifjúkori bizonyítványát. S kérdem: mit ér ez az örökség? Gondolkodásuk, tetteik és magatartásuk tanulsága? Ereklyévé fényesednek? Ünneplések és megemlékezések tárgyaivá válnak? Avagy más körülmények között belekerülnek a társadalom és történelem nagy és kiszámíthatatlan ismétlődéseibe? Fábry Zoltán írja: „Csak az a hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet.”

Ez a sarlósokra is érvényes, gondolom.

Komor történelmi színfalak, nehéz, súlyos események zuhataga: háború, a Monarchia bomlása, a Tanácsköztársaság, az utódállamok létrejötte – ez a Sarló-nemzedék belépője. Ezeréves illúziók hullnak a porba, foszlanak nosztalgiává, majd semmivé.

Hasonlóan komor a társadalmi színfal is: Csehszlovákia, az új államalakulat belső képlete. Ellentmondásai: polgári demokrácia, a cseh burzsoázia szinte gyarmatosító szerepe, a társadalom szociális feszültségei, a munkásmozgalom, a kommunista párt küzdelme, a nemzetiségek… A magyar nemzetiségi társadalom belső kuszáltsága: Budapest és Prága eszmei, helyzeti távolsága. S ebben a sokféleségben kellett választani, eligazodni; tudatosítani, felismerni a helyzetet.

A Sarló nemzedékének okossága az új történelmi-társadalmi valóság felismerése és tudatosítása. Az előrenézés. A beilleszkedés egy új állapot összefüggésrendjébe.

1928 augusztusában a sarlósok már programot fogalmaznak Gombaszögön: fiatal értelmiségiek társadalmi és művelődési programját. Célja az ismeretszerzés, a vidékjárás. Gombaszög regösjárással folytatódik, „vándorok” kelnek utakra. Falvak és kisvárosok életét figyelik, jegyzik. Társadalmi ismereteik forrása így lesz a tapasztalás – a legjobb eligazító. A romantika egyre reálisabb formává tudatosul. Szociográfus vándorcsoportok teregetik a magyar vidék, a „kisebbségi társadalom” új térképét. 1931 augusztusában nyolc csoport indul útnak: a Csallóközbe, a Vág és a Zsitva vidékére, a Garam völgyébe, Gömörbe és a Bodrog-közbe, a Felső-Tisza vidékére s a Vihorlát ukránok lakta tájaira.

Tájélmény, emberélmény, s ami a legfontosabb: az élet szociális élménye. Ebből nőnek a gondolkodtató felismerések: földmunkásnyomor, éhségvidékek, proletarizálódás, kispolgáriasodás – új minősítő fogalmak kerülnek a jelentésekbe, cikkekbe, emlékezésekbe.

A sarlósok háború utáni nemzedékélményét első szinten a líra fejezi ki és fogalmazza meg. Elsősorban Győry Dezső költészete. Az indulásnak, a kibontakozásnak azonban ez csak az egyik megnyilvánulása, a másik ág a szociográfia: a társadalmi jelenségek tudatos vizsgálata és figyelése. A valóságanyag szüksége, a szociális ember meglátása és felmutatása.

Érdekes összevetés: a Sarló kibontakozása és irodalmunk második világháború utáni indulása. Másodszor is a líra bont zászlót, viszont a szociológiai gondolkodás negyedszázad múltán sem kapott olyan szerepet, mint a termékeny Sarló-esztendőkben. Miért?

A Sarló-mozgalom vezetőinek és résztvevőinek ez is időtálló okossága: a szociális ember felismerése. Móricz Zsigmond méltán írhatta e fiatalokról: „…nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociális és kulturális magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszavából. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, s ha van élet, az nem élet. Ők már így látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb lett.”

Paradoxon, s talán a Sarló-nemzedék történelmi elégtétele is: mozgalmuk időben megelőzte a magyarországi, romániai és más országokbéli hasonló mozgalmakat.

A Sarló ténykedésének egymás utáni szakaszai: továbblépések. Kiterjedések. A mozgalom legmagasabb, kristályosító pontját az 1931-ben megtartott kongresszus jelzi. Az összejövetel a fiatal csehszlovákiai magyar baloldali értelmiség legjobbjainak felvonulása volt. Manifesztáció. Programfogalmazás.

„A Sarló első nyilvános kongresszusa szimbolikus esemény a fásult és szétbomlás előtt álló magyar életben. Az egyetemes európai és sajátos magyar világ történeti átalakulása tükröződik abban, hogy összejöttünk a magyar nyelvterület minden részéről Kelet-Európa válságának megbeszélésére… Ebben a helyzetben kivételes jelentőségű az a tény, hogy a magyar nyelvterület feszült dermedtségében akadt egy fiatal entellektüelekből álló csoport, amely tévedéseiből és küzdelmeiből kiemelkedve eljutott a marxista történetszemlélethez” – olvashatjuk a kongresszus megnyitó beszédében.

Ötvenegy küldött öt napig ülésezett. Az első nap megbeszéléseinek tárgya: a csehszlovákiai magyarság helyzete. Ennek kapcsán ismertették a Sarló „nyári vándorlásainak” eredményeit: szociográfiai előadások elemezték Szlovákia gazdasági helyzetét, kiemelve a földkérdés súlyosságát a csehszlovákiai magyarság életében.

Az e kérdésről elhangzott beszámolókból idézünk bizonyításul:

„A földkérdés Szlovenszkón és Kárpátalján különösen nagy fontosságú. A lakosságnak több mint a fele az agrártársadalomhoz tartozik. Ez az óriási tömeg, majdnem kétmillió ember, nem képez azonban egységes osztályt, hanem mély szociális differenciák hatják át… Egyik csallóközi vándorunk jelenti Nagy-magyar környékéről: Ha megtudnak a környéken valami munkát, készek éjfél után 2 órakor fölkelni, és 20 kilométert gyalogolni, hogy valahogy 8 Kč napszámhoz jussanak…”

A csehszlovák földreform nem adott földet a kisparasztnak és földmunkásnak… „A cseh és szlovák telepek és maradékbirtokok egész láncolata teremtetett meg Pozsonytól Nagyszőllősig. Legtöbbnyire az agrárpárt vezető embereinek és pártfogoltjainak birtokai s a volt légionisták granicsár-telepei ezek.”

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban a Sarló vezetősége indítványt terjesztett elő egy szociográfiai intézet alapítására. Azaz megfogalmazódik az intézményes megoldás gondolata.

A második napon a csehszlovákiai magyar szakértelmiség szervezkedése képezi az előadások s a vita tárgyát. Külön vitagyűlések foglalkoznak a mérnökök, orvosok, tanítók, írók, művészek mozgalmának szervezési és programkérdéseivel.

Ez is kiterjedés, továbblépés: a Sarló önmaga vonatkozásában is kilép a diákmozgalom kereteiből. Keresi társadalmi helyét, vázolja az értelmiség szerepéről, kötődéseiről, szervezettségéről kialakult elképzeléseit. Újraolvasom az egyes témákról mondott vitaindító elgondolásokat, izgalommal, érdeklődéssel, s gyanakvással is. Talán a már beidegzett óvatosság teszi – lesem, számolnám a „sarlós gondolkodás” esetleges elcsúszásait, ficamait. Várom, mikor és honnan csírázik ki az értelmiségi élet kísértése. A csábítás nagy – a csehszlovák társadalom politikai, szociális, történelmi és nemzetiségi ellentmondásokkal terhelt. Telve van feszültséggel; sokféle párt és számtalan tömörülés bizonygatja vezetésre hivatottságát. Az eszmei kavargásban a sarlósok a progresszív fejlődés útjait keresik. Fogalmazásuk, irányulásuk egyértelmű; „A szakintelligenciának a maga praxisa érdekében magáévá kell tennie a proletariátus életszemléletét, a marxizmust, tehát szocialistává kell válnia.”

Az építészek programjavaslatából:

„A körülmények kényszerítették, hogy kilépjünk az akadémikus szakelzárkózottságból, és az építészet fejlődését és visszafejlődését, kibontakozását és elferdüléseit tágabb szemszögből nézzük, mint az anyag és formák vizsgálása, matematikai formulák és talajtalan esztétikai spekulációk.”

Programjavaslatot terjesztenek elő a csehszlovákiai magyarság népegészségügyének szociográfiai módszerű, rendszeres feldolgozásáról: az orvosok és orvostanhallgatók szervezett teendőiről, társadalmi elkötelezettségéről. „A szaktudás és a főleg falusi magyar nép egészségügyének szembeállítása s az ellentmondás analízise csakis a proletariátus oldalára vezetheti át a fiatal orvosnemzedéket…” – írják.

Érdemes idézni Csáder Mihály orvosnak a kongresszushoz intézett leveléből: „Nincs egyetlen foglalkozás sem, amely hivatásánál fogva annyira szociális jellegű, mint az orvosé. Hiszen minden orvosi beavatkozás a szó tágabb értelmében az egyén vagy a társadalom szociális érdekeit szolgálja.”

A pedagógusok helyzetét s küldetését összegező vitagyűlés pontjaiból: „A kisebbségi magyarság új pedagógiája érdekében elsősorban oly magasfokú pedagógiai szakértelmiségre van szükség, amely a marxizmus elméletének alapján állva a legmodernebb lélektani, nevelési és szaktárgyi ismeretekkel rendelkezik.”

Dobossy László e témára vonatkozó előadásában ez olvasható: „Aki ma, a legkiélezettebb osztályharc korszakában, a nevelésnek a társadalomtól és politikától való függetlenségét hirdeti, (…) az vagy gonosz, vagy ostoba.”

Az írók programjavaslatából: „Célunk a művészi alkotás teljes funkcióját felfedni. Dokumentációs irodalom, szocialista világszemléleti irodalom, harcos proletárirodalom, marxista irodalomkritika és szociológia.”

A művészek-képzőművészek programjavaslatát Lőrincz Gyula ismertette: „A modern művészfiatalság nem akar a mindennapi élettől és a közszükségletektől távol álló kaszt lenni, hanem a dolgok praktikumából adódó művészeti tömegigényeket akarja kielégíteni.”

A Sarló kongresszusa a képzőművészet öt ágának eszmei alapjait és ezek küldetését vázolta fel: szociofotó, politikai rajz, montázs, színkonstrukció és kollektív tipográfia.

A harmadik nap előadásai és vitái a népi kultúra, valamint a proletárkultúra helyzetét elemezték. Érdekes és jellemző e következtetések vonala; a népi kultúra, polgári kultúra és proletárkultúra történelmi összefüggésében különös hangsúlyt kap a születendő proletárkultúra. Ezt tükrözi a vitanap befejezéseként elfogadott kultúrpolitikai program is:

1. a népi kultúra minden emléke és maradványa felgyűjtendő;

2. pontosan regisztrálandó a giccskultúra szerepe a csehszlovákiai magyarság életében;

3. a harcos proletárkultúrát a Sarló a következő konkrét formában szándékozik kibontakozásához segíteni: munkáslevelezés, faliújság és üzemi újság, szavalókórus, proletárszínjáték, ének- és zenekultúra.

Kelet-európai kérdés – ez volt a negyedik nap megbeszéléseinek tárgya. A Sarló-kongresszus legsúlyosabb napja – így érzem. E napon üdvözli a Sarlót a DAV képviseletében Ján Poničan, a cseh munkásság s a forradalmi értelmiség nevében pedig Julius Fučik: „A magyarok nemzeti felszabadulásáért nemcsak önök harcolnak, magyar entellektüelek a magyar proletariátus soraiban, a magyarok nemzeti felszabadulásáért küzdünk mi is…”

Klasszikus, tiszta fogalmazás Fučik minden szava. Népek iskoláinak homlokzatára való mondatok. E találkozás ritka történelmi pillanat is; nemzetek, kisebbségek közös szándékainak deklarálása, de a szándékok egybefogózása is. Hosszú útra kelők eskütétele.

Balogh Edgár kiemelkedő előadásban ad helyzetelemzést. A tétel: a Sarló eszmei orientációja. A volt és a van, a honnan hová kérdése és útja. Ez az orientáció egyszerre illúziórombolás és útjelölés. Leszámolás a biológiai nemzetegységgel, a magyar polgári államra beidegzett történelemszemlélettel, a nyelvi különbözőségekből biológiai ellentéteket csináló, a magyar nemzetet a Duna-medencei történelem kútforrásává idealizáló szemlélettel.

S az út? A kisebbségi sorsra jutott magyar értelmiség „forradalmi mozgásba jutott rétegei” létüknél fogva új szemlélet kialakítói és hordozói. Az új szemlélet lényege: a népeszme, a néppel való azonosulás. „A kisebbségi magyar intelligencia ideológiai átalakulása elsősorban a már kisebbségi körülmények között felnőtt új nemzedékben jelentkezik. Biztos osztálybázis; a régi magyar állam hiányában az intelligencia új nemzedéke értelmi értékeivel a parasztság és munkásság felé kénytelen fordulni, hogy megélhetését azok érdekszolgálatában megtalálja” – vallja Balogh Edgár.

Tehát népi orientáció. Ez az út vezeti el a Sarlót a néptestvériség, a szláv–magyar–román együvé tartozás, a népforradalom gondolatához, Kelet-Európa szocialista távlataihoz.

A valóság tanulmányozása, a népi orientáció útján jutott el a Sarló az orosz forradalom tanulmányozásához s a marxizmushoz is. „A fiatalság az orosz forradalom tanulmányozásában, Lenin tanításában fedezte fel azt a konkrét stratégiai tényt, hogy győzelmes népforradalmat csakis a proletariátus vezethet…”

Ezeket a tételeket mára közhasználatú fogalmakká alakította a gyakorlat. Viszont 1931-ben úttörés volt a Közép-Kelet-Európa új történelmi és politikai valóságában való gondolkodás. A Sarló-nemzedék ezáltal történelmi felelősség vállalásának letéteményese.

A kelet-európai kérdés a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés irányában is konkretizálódott. A sarlósok tapasztalat és elképzelések határain belül vitatják a kisebbségi lét elvi tételeit: a szociális és nemzeti vonatkozások összefüggéseit, a kisebbségek jogalanyiságát, az egyéni és kollektív jogok problémáját, a kulturális autonómia és politikai autonómia vonatkozásait, valamint az önrendelkezés elvén alapuló szovjet nemzetiségi politikát.

Az ötödik napon a diákifjúság eszmei orientációjának, szervezkedési formáinak s a munkásfiatalokhoz fűződő viszonyának lehetőségeit vitatta a kongresszus.

Szükségesnek tartottam számos idézettel élni: áttételes magyarázat helyett hitelesebben hat az eredeti szöveg. A Sarló igényeli és megérdemli az egyenes közvetítést. „Valóság, teória, valóságváltoztatás” – a felsorolt témakörökön bévül ez volt a sarlósok gondolkodásának gyakorlata. Mintha Fábry Zoltán neves tételével, a „változni és változtatni” formulával hangzana össze e logikai sor. A következtetések, összegezések, általánosítások mindenkori alapja a valóság. A Sarló valóságalapú mozgalom. Eszmei építkezésének a valóságalap a forrása. Az ilyen természetű gondolkodás pedig dinamikus, aktív, cselekvő.

Gondolkodásának módszere teszi a Sarló hagyományát jelen idejűvé.

A Sarló kisebbségi létünk eszmei-szervezeti gondjainak a megoldását kereső, aktív mozgalom. Említett 1931-es kongresszusán eljutott a programalkotás szintjére. E program átfogja a kisebbségi lét minden területét. Ötven év múltán vitathatjuk e szándékok és elképzelések részletkérdéseit, viszont eszmei irányulásában a mozgalom – egy polgári társadalmi struktúrában – kiemelkedően progresszív célkitűzéseket tükröz.

A fél évszázados Sarló-program ereje, értéke, aktualizálhatósága csak a szocializmus nagy eszmei tételeivel mérhető, illetve konfrontálható.

A Sarló-nemzedék összhangot tudott teremteni önmaga céljai, valamint a cseh és szlovák progresszió között. Összefogózott csillagok: szerencsés történelmi pillanat. Ezáltal nőhette túl önmaga eszmei és szervezeti kereteit.

Nem szándékom az ünneplőbe öltöztetés, a jót s rosszat egybeseprő, ellágyult, kritikátlan főhajtás. Nem a romantikát, nem a cserkészhangulatot idézem, hanem a mozgalom érett idejét, a marxizmusba, a munkásmozgalomba ágazását. Balogh Edgár ezt így fogalmazta: „A Sarló szervezeti hivatása abban áll, hogy a fiatal magyar intelligenciát kvalitásai és lehetőségei szerint a proletariátus világfrontjába állítsa.”

Ez a Sarló aktualizálható hagyatéka.

Ha Sarlót mondok, azokra gondolok, akik hűek maradtak a mozgalom eszmei alapjához, azokra, akik élethossziglan munkálták és munkálják Közép-Kelet-Európa népeinek kölcsönös egymáshoz közelítését.

Ez a Sarló-nemzedék aktualizálható magatartása.

A Sarló kisebbségi történelmünk felemelő pontja, nem szégyenítő tett, nem bűntudat oka, hanem büszkeséget, biztonságot sugalló hagyomány. Magamban restelkedem minden közömbösségért, kézlegyintő elmarasztalásért, lebecsülésért, írott és íratlan gyanúsításért, méltatlanságért és mellőzésért, ami érte e nemzedék tagjait. Tudom, az elmúlt ötven esztendő nem minden napja hozott számukra elismerést, és megbecsülést… Keserű a szám íze, mikor arra gondolok, hogy a szlovák DAV-nak – a Sarló eszmei társszervezetének – tagjait a társadalom, a nemzet figyelmének a megbecsülése övezi. Miért nincs ez így a Sarló esetében? Úgy érzem, Sarló-hagyományunk kisebbségi és nemzeti emlékezetünk szélére szorítva szégyenkezik. Mintha olykor kínos vagy kellemetlen lenne a Sarló puszta érintése is. Kinek az érdeke ez?

A Sarló-nemzedékkel komiszul bánt a történelem: szétszórta őket, más hazákba kényszerültek. Távozásuk szellemi vérveszteségünk. Volt, aki korai halállal halt, szellemi halállal. Többségük a más földben is újranőtt. Ha tehetném, népek színe elé idézném e nemzedéket: mondanák sorsukat.

A Sarló mai életünk példája is: úttörőket ünneplünk. A csehszlovákiai magyar fiatalok népes csoportja ez esztendő nyarán a sarlós vándorok nyomában járta az országot. A Sarló nem halt meg…

 

Két ünnepi levél

Közelképek

 

…a víznek árja

Megéltünk egy árvízkatasztrófát, amelyben hónapokkal ezelőtt senki sem hitt. Előrelátás helyett árvízlegendákat idéztünk, a közel- és a régmúltba vájtunk vigasztaló példákért. Bizakodtunk. Nyugtatni kívántuk magunkat, s enyhíteni a növekvő izgalmakat.

Drámai földrajzórát ültünk végig. Egy országnak kellett megtanulnia tragikus sorsú falvak: Csicsó, Pat, Izsa, Gúta, Kulcsod és soktucatnyi virágzó község nevét. Pusztulásuk félelmetes emlékeztető.

A kár, mindent egybevetve, kétmilliárd-hétszázmillió korona. Kimutatták azt is, hogy ez a tengernyi pénz az ország költségvetésének mindössze fél százalékát teszi ki. Így számítva nem sok. Persze minden azon múlik, honnan nézem a segítő milliókat.

Kuszált sorú levélben árvízkárosult rokon írja városi hozzátartozójának: „Igaz, már kaptunk a biztosítótól 4500 koronát, de rámegy a házra. Nagyon sok minden hiba van, ami pénzbe kerülne, ha bírnánk. Gondold csak el, van egy sezlon és egy ágy, ami úgy van összeszögezve, ez volt a fekvőhelye hatunknak. Mi jöttünk augusztus elején haza, 3-án a Jóska és Terike is itthon volt, és csak a múlt héten kaptunk egy ágyat, de már azt is megmondták, nem járt volna, mert áll a ház. Az iskolával vagyunk most meg bajba, nem kezdődik meg itt a tanítás. Összeszedik a gyerekeket, valahová Morvába viszik, de még azt nem tudják, hová. De azt tudják mondani, olyanoknak, akiknek áll a háza, mindennel el kell látni a gyerekeket. Nagyon megváltozott minden, a népek marják egymást, pedig akinek megmaradt a háza, nem oka annak, hogy a másik ledőlt. Nagyon lassan megy nálunk minden, itt csak ígérnek, de senki nem cselekszik. Ne haragudj, M…, sorainkért. Mi jól vagyunk, jó egészséget kívánunk…”

Szeptember végén írták ezt a levelet. Sok ilyen levelet írhattak, és írnak még majd. Szomorúakat, lehangolókat, kétségbeesetteket és segélykérőket.

Példátlan az árvízkárosultaknak nyújtott segítség. Láttam a menekítő autóbuszokat, a kétéltűeket, a helikoptereket. A gyerekeket, az internátusokba szállított öregeket. Megdöbbentő volt a pusztítás képe. Megdöbbentő a puszta élet menekítése: „úgy, ahogy voltunk, egy szál ruhában hoztak”. Megdöbbentő és torkot szorongató volt a gondoskodás, a segítő kéz közelsége is. A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: a nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláztattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindennél jelentősebb. Az első hetek segítésének volt légköre, melegsége, gondossága. Hiányzott belőle a leereszkedő gesztus. Érezhettük magyarok és szlovákok emberi egymásra döbbenését. A drámai pillanatok sajátja ez a kimondatlan érzés. Mi lesz belőle? Ma, holnap és azután? Elfelejtjük? Eltorzul, avagy erkölcsi próbakővé válik? Menekültek beszélték, hogy a tehetetlenség érzése vad szavakat szült. Ezerféle történetet írhatnánk le, jót is, rosszat is. Felemelőt és kiábrándítót. Sokan bizonyíthatják, az ingerült gyűlölködés mégiscsak megszégyenült. Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, mely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, szlovákokét. Tetteinkért most nem kell szégyenkeznünk. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben ismétlődött a történelem: az egymásrautaltság, az egymástól való függés, a közös sors… Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, felemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel.

Első számú gond az anyagi veszteség kárpótlása. Ma ez tégla, holnap padlódeszka, tetőcserép, bútor, ruha gondja. Állandó, hosszan tartó gondok. A komáromi járás kárvallottainak több mint nyolcvanmillió koronát fizetett ki a biztosító. Az építkezésekhez nyújtott államkölcsön-támogatás meghaladja a harminckétmilliót. Szavakkal és számokkal mondva ez megrendítően sok pénz. Sok ezer család gondjára-bajára váltva kevés.

Őrsújfalun sokáig néztem egy összedőlt házat. Döbbent hallgatás után azt kérdeztem a „házigazdától”: Mi maradt meg? Egy agyonázott paplanra mutatott: Ez. Így igaz: akinek összedőlt a háza, annak semmije sem maradt. Semmije! Paplanja sem. Takarója sem. Bútora sem. Ruhája sem. Akinek összedőlt a háza, annak elölről kell kezdeni az életet. Elölről! A kampósszöggel, a faültetéssel, a kislábassal. Új házas módjára. A kárvallottak jelentős része javakorabeli, avagy öregember. Fizetésük, munkabírásuk is kisebb a fiatalokénál. És ha fiatalok? Mikorra hozzák be ezt a lemaradást? A tatarozás, a házépítés csak az első lépés. A nincstelenné lett ember nem a milliókat hallja. Nem a statisztikusok, hanem a maga fejével számol. Erre kényszeríti a helyzete, az építés és szerzés féreggondjai.

Az árvízkatasztrófának a nagy gondjait, nagy tételeit érezzük. A „kicsinyekhez”, a mindennapi emberi kínlódásokhoz leereszkedünk. Pedig ebből van több. A sorsokat nem látjuk külön-külön, csak találkozási pontjaikon. Ott, ahol és amiben egyeznek, hasonlóak. Így könnyebb összegezni. Felmérni és általánosítani. Kissé elszoktunk önmagunktól, tegnapi gondjainktól. Mások meggyötörtsége is megtorpan előttünk: megállítja, megszégyeníti a szamaritánus mosoly. Magamnak mondom ezt, de úgy érzem, mondhatnák sokan mások is.

Elkészült az árvíz krónikája. Az első felvonás már megíródott. Történetekből, hasonló és különböző sorsok megrázkódtatásaiból összeáll a dráma első része. A járási és napilapok címfelirataiból összerakhatók a hónapok, a napok, az órák. A rémület, a pánik hangulata, az aggódás, a féltés: a kín, a küzdelem. Minden betű emberarcok ezreit fedi. A komáromi Dunatáj írja június 24-én: „Az árhullám Komárom felé közeledik”. Ugyanazon az oldalon: „Mocs és Pat tragédiája”. Napokkal később: „Hívunk mindenkit”. Június 25-én: „Tizennyolc méteres mélység”.

Az Új Szóban állandó címfelirat ismétlődött: „Segítünk”. Valahányszor elolvastam, megborzongtam. Ebben a szóban benne volt minden: az önfeláldozás, az együttérzés. „Segítünk.” Jelszóvá vált. Nem szabadna felejtenünk.

A nyár néhány napját egy bodrogközi faluban töltöttem. Éppen az árvízkárosultak javára gyűjtöttek, először, másodszor, harmadszor. Javakorabeli munkás felesége békétlenkedett így: „Mikor lesz már vége? Adtunk a munkahelyen, gyűjtött a nőszövetség, gyűjtött az egyház. Mi sem vagyunk milliomosok.” Minden életnek megvan a terhe, azokénak is, akiket nem ért a víz pusztítása. Mégis…

A komáromi járási pártbizottság elkészítette a pati gátszakadás fényképalbumát. Kívülről vendégkönyvnek látszik. Lapjai szörnyű emlékeztetők…

Nem lehet lezárni a krónikákat. Folytatni kell. A dráma még nem fejeződött be.

Az árvízről szóló írásokban megcsillant egy új, egy más újságírói etika: a riportokat és tudósításokat nem kell „lefordítani”, nem kell „átszámítani”. Nem kételkedem, elhiszem. Így volt, így láttuk, éltük, hallottuk. A hirtelen veszély pszichózisa szigorú erkölcsöt parancsolt: nem lehetett mellébeszélni, az igazat kellett mondani és írni. Amit megírtak és olvastam, azzal szemben nincs hiányérzetem. Igaznak tartom, csak úgy érzem, kevés. Nem mondtunk el mindent.

Felbecsülték és kifizették a károkat. Ássák az új házak alapjait. Építenek, szántanak. S mégis. Az élet visszatérő ereje vigasztaló, mégsem ád elég örömöt. A házak előbb vagy utóbb felépülnek. Elvezetik a lapályokban rekedt makacs vizet. Oltványokat raknak a kiszáradt cseresznyék helyére, de valami mégis megmarad, kitörölhetetlenül az idegekbe vésődött: a meggyötörtség érzése.

Látszólag késői okvetetlenkedés ez, az amúgy is próbára tett idegek ingerlése. Látszólag. A sajtó, a rádió naponta, olykor óránként hozta a híreket. Helyzeteket és tényeket rögzített. Dokumentált. Azonban a katasztrófa érzelmi vetületeiről annál kevesebb szó esett. Úgy érzem, hogy valamit lebecsülünk és elhallgatunk. Számokkal, kimutatásokkal érvelünk, viszont a történtek erkölcsi-érzelmi hátteréről egyáltalán nem vagy csak halkan szólunk. Pedig az árvíz drámája ezen a ponton, a tömegérzések megnyilvánulásával érinti a történelmet. A csehszlovákiai magyarság történelmét, a szlovák nép történelmét, együttélésünk múltját és jelenét.

Így, hogy az árvízkatasztrófa kísérő érzései nem lehetnek perdöntőek, az egyéni vagy akár a közösségi érzés megnyilvánulásai ebben az esetben nem bonyolódtak feloldhatatlan konfliktusokká. Azonban mégis motiválják a történteket, s a konkrét emberi magatartás szempontjából fontosak. Ha leírjuk e szót: magatartás, egy pillanatra önkéntelenül is megállunk. Számunkra e szónak különös jelentése van: történelme és erkölcsi fedezete. Ezzel mérjük magunkat, eszerint ítélünk másokat. A csehszlovákiai magyarságnak, mint minden kisebbségnek, csak közvetett a történelmet befolyásoló szerepe. Társadalmi és szellemi tevékenységünk egyik legfontosabb értékmérője az etika: az erkölcsi hozzáállás. Értékelésünk: látásunk, hallásunk, tapintásunk az emberi magatartásra koncentrál. Értelmünk is ezt teszi.

Az árvízdrámának sokféle összefüggése van. Többféle a magyarázó képlete is. Érdekes utólag áttekintenünk a nemzetiségi magyar sajtó árvízhíreit. Megkapó helyzetjelentések, tárgyilagos beszámolók: az aggódás és együttérzés hangján írott riportok. Az írások alaphangja emocionális, emberi, s egyetlen szóban nyer kifejezést: Segítsünk! Tehát: indítékaiban, érveléseiben és konzekvenciáiban is erkölcsi alapállás. Pontosabban: ösztönösen érvényesülő etikai magatartás.

Mindez a szlovák sajtótól sem vitatható el. Azonban ugyanarról a témáról sokkal többet mond. Keresi a katasztrófa okait. Összefüggések után kutat. A csallóközi árvíz itt már nemzetgazdasági problémaként szerepel. A szlovák sajtó messze vezető kérdéseket tesz fel: Ki a felelős?; A Csallóköz kérdőjelei. Az árvízkatasztrófa problémáit, ökonómiai vonatkozásait sokkal nagyobb térfélen veti fel, mint a magyar. Szélesebben és mélyebben. Sokrétűbben. Az államvezetés, a központi irányítás szintjén.

Ebből látható: az etikai alapállás sok és kevés is lehet. Sok, ha a humanitás nevében emberi sorsközösséget vállal. Kevés, ha érvényesíteni akarja erkölcsi meggyőződését. Az árvíz erre is rávillantott: a magyar és szlovák sajtó között hatékonysági szintkülönbség van. A magyar publicisztika rangosnak mondható írásai is legfeljebb az alsó szintjét érinthetik az államapparátus gépezetének. Kézenfekvő az ellenvetés: hisz nem, vagy nemcsak az államapparátus számára írunk. Igaz, nemcsak! A hatalom szerveivel való érintkezés minden társadalmi lét érzékeny kérdése. Viszont az egyre bonyolultabbá váló nemzeti, nemzetiségi életnek van egy alapkérdése: hogyan érintkezünk a hatalom szerveivel? Közvetlenül avagy hosszadalmas áttételekkel?

A csicsói gátszakadást követő hatodik napon néhányadmagammal itt álltam a megyer–bogyai vasúti töltés hídján. Alattunk megállíthatatlan vízáradat. Kétezer méterrel arrább már a vasút tetején ömlött át a víz. Három kilakoltatott bogyai ember a tiltás ellenére is megpróbált visszajutni a faluba. Kettő halálsápadtan visszafordult. A sínek felett már vállukig ért a víz: Kis híján odavesztünk – mondták reszketve. A harmadik a halált is vállalva „hazament szétnézni”.

Nagymegyeren helikopter pilótájával beszélgettem: Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket – mondta fáradt indulattal.

Felbáron temetésre készültek a legnagyobb veszély napjaiban. Népes család és nagyszámú rokonság hányta-vetette a gondot: Hova temessük? Maradjon itt, vagy vigyük máshová? Az otthoni földbe hantolták. Ez volt a halott anya utolsó kívánsága. Így akarta a család és a rokonság is.

A kritikus napokban híre járt, hogy a hajléktalan családokat átmenetileg Csehországba evakuálják. Komoly szándék volt ez, avagy kósza hír? Nem tudom. Most már nem is ez a fontos, hanem az emberek reagálása. A rémült reflexió.

Komáromból elindult egy evakuáló vonat, s mire Pozsonyba ért, alig volt rajta ember. A nyár folyamán sok száz magyar gyerek talált kedves fogadtatásra a csehországi üdülőtáborokban és internátusokban. Pedagógusok a megmondhatói, hogy a szülők nagy része milyen bizalmatlanul fogadta ezt. Tudták, gondoskodnak gyerekeikről, de ha módjukban állt, tíz körömmel húzták vissza őket. Voltak falvak, ahol minden áldozatot vállalva tatarozták az iskolát, csak maradjon otthon a gyerek…

Ide kell számítanunk a szülő természetes féltését is, azonban valami mást is: a múlt feltámadt félelmét. Első látásra érthetetlen bizalmatlanság, mégis érthető és megdöbbentő. A tizennyolc éve történtek az idegekben vibrálnak. Már kezdtem hinni, hogy az elmúlt két évtizedben kibeszéltük magunkból ezt a megalázó emléket. Nem így van. A félelem és a megaláztatás érzése hosszú életű. Élettartama kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan az újrajelentkezés hőfoka is. A nemzeti önérzetében megalázott ember érzékennyé válik. S ez az érzékenység rányomja bélyegét egy egész generációra, sőt még öröklődhet is. Ez nem magyar vonás, ez általános emberi tulajdonság. Példa erre a szlovák nemzet történetének elmúlt évszázada is.

Hosszú lejáratú a tisztulás, a teljes megtisztulás folyamata is. A bizalmatlanságot, a félelem érzését csak a teljes bizalom légköre oszlathatja szét teljesen. Bennünk és másokban is. Egy valamikori sokk maradványait hordozzuk magunkban. Nagy teher ez. Lelket és gondolkodást merevítő kolonc. Elég egy drámai pillanat, és már húsz évet lépünk visszafelé.

Segítünk. Jó lenne ezt a szót megfosztani érzelgős mellékízétől: felváltani okosságra, józanságra, elemzőkészségre. Ezt kellene tennünk sok más szóval és fogalommal is. A gesztusokkal, az ígérgetésekkel, a fogadkozásokkal, hangulatokkal is. Gyökerükre mezteleníteni a szavakat, a tényeket. Naiv, romantikus magatartásunkat más vágányra kell váltanunk. Át kell hangolódnunk. Változtatnunk kell ítéletalkotásaink módszerén is.

Az árvíz megrázkódtatás volt. Emellett sok mindenre fényt vetett. Felfedte publicisztikánk nemzetiségi politikánkról hangoztatott nézeteinek egyoldalúságát is. Figyelmünket és erőnket másfél évtizeden át a népművelés, az iskolaügy és az irodalom problémáira koncentráltuk. A társadalom szociális gondjai, a magyar lakosság szociális átrétegeződése, az anyagi lét kérdései idegenek, illetve ismeretlenek maradtak számukra.

Egy mai szlovák publicista A Csallóköz kérdőjelei címmel írt az árvízről. A kérdőjel után súlyos és elgondolkodtató tények következnek. A dunaszerdahelyi járásban a lakosságnak átlag 1,8 százaléka dolgozik az iparban, a komáromiban pedig 6,7 (a szlovákiai átlag 11 százalék). A két csallóközi járásban a munkabíró lakosság 25 százalékának helyben nincs munkalehetősége. A produktív korban levő férfiak egyötöde lakóhelyétől messze eső munkahelyeken dolgozik. Az országos átlaghoz képest alacsony az egy főre eső jövedelem.

Nagy kérdőjelek sora ez. Igaz, az ország más részein is találunk hasonló helyzetet. Nem nézhetjük csak a Csallóközt. Viszont a Csallóköz gazdag vidék. Ennek ellenére is azt kell mondanunk: elmaradott országrész.

A csallóközi árvíz felfedezés volt. Döbbenet, meglepetés. Elmaradottság és lehetőségek megkésett felismerése. Tragikus felfedezés. A helyzet összegezése már nem megy számok nélkül. Az emberi sorsokat a számok tükrében is látnunk kell.

 

Gyalogolni kell

Haldoklik a mese

Gyanú nélkül

Forrásvidék

 

Bodrogköz, szülőföldem

Mivel kezdjem? Közeli avagy távoli idő: Bodrogköz mindkettő. Ember, föld, vizek. Itt születtem, s ahogy ezt leírom, elmozdul a föld, szerteszóródnak az elkészített szavak. A gyermekévek színe csábít, ez a legszebb Bodrogköz. És a legkisebb is. De gyermekkorom elején anyám áll, előtte nagyapám s annak ősei; úgy mondták, telkes jobbágyok voltak. Így tapogathatnék messzire visszafelé, egészen a honfoglalásig.

Anonymus írja a magyarok cselekedeteiről:

 

„Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik… minden lakójával együtt elfoglalta… Miután több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.”

 

S mi volt itt a magyarok jövetele előtt? Pontosan nehéz megválaszolni. A Tisza szó feltehetően kelta eredetű. Kutatások folytán avar leletek kerültek elő; egyes helységnevek – Helmec, Pólyán, Dobra, Dámóc – szláv származékúak. Számos ásatás honfoglalás előtti településekről ad hírt.

ZEMPLÉN: már a rómaiak idejében lakott hely; a honfoglalás idején erősség volt. Anonymus szerint Árpád itt fogadta Zalán bolgár fejedelem küldötteit, s a településhez közel vívott csatát Zalán seregével.

BOLY: a honfoglalás korában lakott hely volt.

SZENTES: a kőkorszakban is lakott település.

BÉLY: honfoglalás kori szláv erősség.

BÁCSKA: ősrégi besenyő település.

A Felső-Bodrogköz falvainak története szinte kivétel nélkül az Árpád-korig vezethető vissza:

CSERNŐ: István király idejében már lakott település. A XV. század elején Bocskai István birtoka, a XVI. század közepén a Rákócziaké.

BORSI: nevét Bors vezértől származtatják.

KISGÉRES: 1214-es oklevél Gyures néven tesz róla említést.

LELESZ: ősi település, létének első írásos nyoma 1132-ből való. Árpád-kori temploma van, a váci püspök 1180-ban premontrei prépostságot alapított itt.

SZŐLŐSKE: létezését 1029-ből származó írás említi.

És sorolhatnánk Szomotort, Vékét, a Tárkányokat, Kis- és Nagykövesdet, Nagygérest. S magát Királyhelmecet, a Felső-Bodrogköz központját, ahol a századfordulói ásatások szláv temetkezési helyet bizonyítanak. Az Árpád-kor elején már szerepe van, s ettől kezdve hosszú századokon történelmi keresztút.

A Bodrogköz a honfoglalás országútja, a honfoglaló magyarok megtelepülésének egyik központja. Vörösmarty hőseposz színterévé teszi a Zalán futásában:

 

„Bodrogköz szigetén hegy emelkedik a hideg éjnek Tája felé, egyedül, erdővel, övezve derékon, Zölden alúl, pusztán a szirteknek hagyva fölülről Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly Balja felől, jobbján Bodrog fut csendes özönnel: Összekerülnek utóbb keskeny szegletre, s zuhogva Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó Szép hegynek, zengő ligetit s vizlepte lapályát.” (I. Ének)

 

Ember, föld, víz: ezer év történelem, az idő mélye, nem is tudom, meddig? Mennyi lehet az enyém ez időből? Mögöttem egymásra rétegződő századok, ámulva-bámulva nézhetem az események halmazát. Fejthetem, bonthatom a bodrogközi történelem rétegeit. Idézhetek gyarapítókat, árvizeket, járványokat, pusztulásokat, hősöket, árulókat és gyávákat… Nem elég. A kérdés ez: mennyit tudok kisajátítani, magamévá tenni e földből? E föld idejéből? Tudom-e magamévá tenni s a világ elé mutatni a tájat, az embereket, sorsukat, nyelvüket? Bodrogköz, szülőföldem, tulajdonképpen milyen az én szülőföldismeretem? S ezáltal emberi-nemzeti önismeretem? Bodrogköz, szülőföldem, serkentesz-e folytonos önvizsgálatra?

Láttam a temérdek nádasokat, lápokat, ereket, ingoványokat, zsombékosokat, a tavaszi vizeket. A kilencszáznegyvenes polgári iskolai földrajzkönyv Magyarország mocsárvidékeként tárgyalja a Bodrogközt. Alig volt esztendő, hogy ne gyötört volna malária – a Bodrogköz réme –, láz és hideglelés. Az orvos magyarázta: mocsári betegség, szúnyogok okozzák.

Folyóhatárait katonai térképen láttam először. Tisza, Latorca, Bodrog. Szigetnek is tekinthető a Bodrogköz, három folyó szigetének. Csupán északkeleten van keskenyke bejárata. Tájszomszédja északnyugaton a Hegyalja, a Tiszántúlon a Rétköz, északnak az ungi lapály, délen a tokaji hegycsoport.

 

A Bodrogköz vizenyős mélyedés; századok során a folyók töltötték fel fokozatosan. A folyók szeszélyes, kiszámíthatatlan kanyarok sokaságát vágták: a Felső-Tiszán vagy a kárpáti vizekről jövő tutajosok meghajolhattak minden égtáj felé. Alacsonyan fekvő helyeken a Tisza mellékágakat bocsátott magából. Ilyen „mellékfolyó” a Karcsa. Szirmay Antal így ír róla: „…a helmeci hegyből eredő patakokkal megszaporodván, Géres, Örös, Pácin és Karcsa községek közt kanyarog, és azon Hosszú-rétnek nevezett tavakat képezi, amelyek Szerdahely, Karos és Luka községekből egészen a Tiszáig terjednek, és ott Leányvárt, Cigándot és Karádot örökös, szinte átgázolhatatlan mocsarakkal zárják el a világtól.”

Tárkánytól Tokajig a Karcsa vízi út volt, máramarosi sót szállítottak rajta. Szabályozására I. Rákóczi György belga és velencei mérnökökkel terveket készíttetett; a munkára azonban nem került sor, a múlt század végére teljesen eliszaposodott a Karcsa.

A Tisza másik mellékága a Tice; egyes vélemények szerint a név a Tisza szó változata. Középkori források „sáros vizű Tiszának” is mondják. A Tiszát és a Bodrogot kötötte össze. Hosszú ideig Boly és Bacska között a Karcsával érintkezett, a Latorcához közel nyugatnak folyt, és Zemplén mellett érte el a Bodrogot.

A múlt század közepi folyószabályozás bodrogközi időválasztó. Így számítják a vizek korát is: a honfoglalástól az ármentesítésig, és onnan napjainkig. Az első félezer évet bizonyító földtörténeti adatok hézagosak; annyi viszont ismeretes, hogy a honfoglalástól a XIX. század közepéig a Bodrogköz természeti viszonyai alig változtak, szinte azonosak voltak. Majd nyolc évszázad természeti mozdulatlansága: a víz nyolcszáz éves uralma.

A vizek korának jellemzője és meghatározója a földművelés és állattartás. A honfoglalástól kezdődően ez a fejlődés, a kibontakozás útja. A Bodrogközben kevés a föld, a szántás-vetés homokhátakra, az állattartás legelőkre, rétekre szorul. A termő-termékeny szigetek körül víz van: erek, mellékágak, láp, mocsár, nádas. A vízi világ, a homoki és mocsárerdők többletet is jelentenek; a halászat, vadászat, méhészet, gyékény- és kosárfonás foglalkozás és élelemkiegészítés. Kenyér. Sokaknak egyetlen kenyér.

Kuthy Lajos, a táj kutatója így ír a múlt század közepi bodrogközi faluról: „Szomszédi szíves egyezségben élnek egymással, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vízen. Sok község él csupán lúdtenyésztésből, nádlásból vagy csíkhalfogásból, marhát őriz, a lápot használja, szántóföldje nincs, a többi is prima occupationis (első foglalás) jogán. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízimadár.”

Az Árpád-kortól kezdődően legendák maradtak fenn a bodrogközi vízi világ halbőségéről. Már Anonymus is tudja: „A Tiszában több volt a hal, mint a víz.” Ugyancsak a Tiszáról mondja egy 1790-es följegyzés: „Vagynak benne mázsás harcsák, harminc-negyven fontos pontyok és csukák, amelyeket szekerenként hordanak Kassára, Eperjesre, Debrecenbe és más városokba.” Szirmay Antal írja a szabályozás előtti állapotokról: „Oly bősége van itt a halaknak, hogy kiáradván tavasszal a Bodrog és nyáron medrébe visszatérve, annyi halat hagy maga után a földre kivetve, hogy a sertéseket azon hizlalják.”

Számtalan a halfaj: kecsege, sügér, süllő, harcsa, márna, csuka, kárász. Mindenki halászhatott a Bodrogközben, viszont közhírré tették: „…régi bevett és a felsőség által is helyben hagyott szokás szerint tartoznak az uraság Tisztjeinek böjti napokra, kántorokra, péntek és szombat napokra halat font számra házhoz vinni…”

A vízi világ más ennivalót is adott: sulymot – puliszkát főztek és kenyeret sütöttek belőle –, harmat- vagy vízikását, gyékény bendőjét, káka belét, vadkörtét, vadalmát, madártojást és sokféle négylábú vadat.

A történelmet szépítő hajlam a természetet is idealizálja. Sokféle írásból a Bodrogköz hősi szép tájnak tűnik: bőségesnek, áldásosnak, paradicsominak. Tudatunk mélyén valahol ez a Bodrogköz él. Szép ez a táj – de szépítik is. Ezt teszi Anonymus, Vörösmarty és később sokan mások. Az is, aki egyszerű történetet mesél, az is, aki vadjait, madarait, erdeit, berkeit mondja, veszi számba.

Vonzó a vízi világ, mitizálható is. Történész, költő, néprajzos, szociográfus előbb a szépet mondja a Bodrogközről. Pedig a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, félelemé, a rettegéseké s az örök küzdelemé… „Emlékezetembe betörnek az őszi és tavaszi nagy vizek. Egybefolynak: hallom a hirtelen áradás zúgását. Jön a víz – ordítják valahonnan. A kiáltásban őseim rémülete visszhangzik, a vérrokon ősöké, a sors-vérrokonok hangja…

Szólnak minden harangok, jajgatják a hírt, az élet veszedelme jön… Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy… Sokára énekké fárad a harang, majd elvész az is…

Éjszaka jön, temetni kezd a víz, sírás és zsolozsmák nélkül, némán betemeti a lábnyomokat, behordja az utakat, eltemeti a füveket, ellepi a föld testébe vágott fészkeket, aztán az ember lábához kúszik.”

A szabályozás előtti Bodrogköz folyói olyan árvizeket hoztak, hogy a termőföldnek csupán 11 százaléka volt művelhető. A mocsarak lecsapolásáig e vidék megfékezhetetlen réme a malária. Még 1939-ben is a legveszélyesebb fertőző betegségként tartották számon. A mocsár, a láp, az elzárkózottság termi a járványokat; a kolera, a tífusz a Bodrogköz visszajáró, félelmetes kísértete volt.

Az 1825–27-es országgyűlés összeírást rendelt el. A cél: új adókulcs bevezetése. Meg kell tehát állapítani a nép teherbírását. A vármegyék saját érdekükben rossz képet festenek helyzetükről. Az országos bizottság Zemplén és Szatmár megye összeírási adatait nem fogadja el. Felülvizsgálatot rendelnek el. Ekkor készül Kölcsey jelentése, a Beszéd a szatmári adózó nép állapotáról. Kossuth a zempléni felülvizsgáló bizottság tagja, s az elkészült jelentés nagyrészt az ő munkája. 1831-ben a zempléni koleralázadás megpecsételi az országjárás sorsát is.

E felülvizsgálat során valóssá vált és tudatosult egy lehetetlennek tetsző tény: a zempléni parasztság ráfizetéssel gazdálkodik, különösen Felső-Zemplén népe. Évenként innen indulnak délre részaratni sok ezren.

A vizek szabályozása európai hírű és méretű munka. Mondják második honfoglalásnak, hasonlítják a szűzföldek meghódításához. 1846-ban Leleszen megalakult a Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat. Az év szeptemberében Széchenyi István kapavágásával a szabolcsi Tiszadob határában indult meg a hatalmas munka. A szabadságharc idején lelassult, s csak a kiegyezés éveiben vett újfent kívánatos lendületet e nagyméretű vállalkozásnak a megvalósítása. A Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat monographiája 1890-ben ezeket jegyzi: „Csap és Tokaj között kiásott 33 darab átvágás által a Tisza folyónak 171 kilométer hosszú eredeti pályája 84 kilométerrel lett megrövidítve.” A Tisza-töltés hossza Bodrogközben 80 km, az összes csatorna hossza, vízvezető erekkel együtt 183,4 km. A csatornákból kiásott föld 1,6 millió m3. Óriási mennyiség – s mindez emberi erő: izmok, kezek, lábak s kezdetleges szerszámok: ásó, talicska eredménye.

Sokáig húzódott a Latorca-töltés építése. Főbb állomásai: 1915, 1941–44. E szintén hatalmas méretű munka csak 1950-ben folytatódott, s 1956–60-ban fejeződött be.

Az ármentesítés után belvízlevezető csatornák sorát kellett megépíteni: Boly határában (1882–84), Géres, Szentes (1885), Rad, Perbenyik, Dobra (1895–97), Nagykövesd (1931–32) és Helmec határában (1940–42) létesült elvezető rendszer. És végül: 1950-ben elkészült a szomotori főcsatorna. Ezzel kezdődött a Bodrogköz szomjas-száraz földjének öntözése. E táj újkora.

Számok hosszú sora; mögötte munka, küzdelem, emberek. Több mint száz év: szakadatlan védekezés, készenlét. Az egyiptomi fáraók piramisait sem emelhették több munkával. Sajnos az építők, a szervezők neve krónikák lapjain porosodik; vagy talán ott sem. A Felső-Bodrogköz falvaiban hiába keresem emlékművét, emlékeztető tábláját az ármentesítőknek. Nincs. A természettel vívott nagy háború katonáival szemben a bodrogközi utókor hálátlan. Pedig ez is történelmünk – a küzdelem történelme.

A nagy árvizek sora: akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924… A Tisza, a Bodrog és a Latorca világpusztításai emlékeztető rémlátomások…

 

Most azt kellene írnom: a föld kora. A víz szelídítése után nagy kiterjedésű föld vált művelhetővé. De ezzel együtt új ellenség kelt: a nagybirtok. A „víz után” a megművelhető föld ötven százaléka a nagybirtoké. Az ármentesítés, sajnos, nem jelentett földosztást is. Majorokat hoztak létre, a falvak szegénységét telepítették ide, nagy részüket Szabolcsból és Felső-Zemplénből. Az ideig a Bodrogköz túlsúlyban református volt; e telepítéssel megnőtt a római és görög katolikusok aránya.

Bodrogközben a falvak többnyire sorosan települtek. A természeti viszonyok szerint négy településtípust különböztethetünk meg: homokdombra épült falvakat; vízközeli homokhátak településeit; szorosan vízparti falvakat (pl. Rad); domblábakhoz húzódó helységeket (Helmec, Szentes, Ladmóc, Kövesd).

A vizek által a Bodrogköz zárt tájegység volt; földrajzilag viszonylag zártak voltak az egyes települések is, külső kapcsolat teremtésére, fenntartására aránylag kevés lehetőség nyílott. Ebből következik a Bodrogköz egyik demográfiai sajátossága: az endogámia, a faluközösségeken belüli házasodás. Ez a különben XVIII–XIX. századi európai jelenség a múlt század végéig, illetve az első világháborúig jellemzője e tájnak. E szokás egyik káros kinövése a gyermekágyi halál, a fiatalon – néhány nappal a szülés után – elhalt anyák nagy száma. Ezáltal, de más oknál fogva is, a régi Bodrogközben a nők haltak meg előbb. Az újraházasodás természeti kényszer volt a jobbágyi-paraszti létformában; viszont a nemzedékeken belüli birtokgyarapítás lehetőségét is jelentette. Sokan elözvegyülés és újraházasodás révén tettek szert egyre nagyobb vagyonra.

A bodrogközi falvak történetének és fejlődésének egyik meghatározója: nem tudtak terjeszkedni. Előbb a víz miatt, később a föld növekvő értéke miatt. A népszaporulat nőtt, viszont a községek belterülete 1945-ig alig vagy egyáltalán nem változott. Kevés kivételtől eltekintve az egyes telekhatárok egyeztek a száz év előttiekkel. A Bodrogközben is nyomon követhető a folyamat: a nemzedéki, vérségi alapon szerveződött nagycsalád felbomlik, s átadja helyét a kisebb családi munkaszervezetnek. Ez az átalakulás a Bodrogközben jóval lassúbb volt, mint másutt: mozgásiránya azonban lényegében azonos a paraszti világ átformálásával. Sajátos képződmény alakul ennek következtében a Bodrogközben: a több házas udvar, ahol három-öt család is zsúfolódik egy belhelyen. Kisgéres klasszikusan bizonyítja ezt.

A Bodrogköz közvetlen szomszédja a Hegyalja. A Rákócziak korában – e föld jelentős részét ők birtokolták – kiemelkedő szerepet játszott itt a bortermelés. A szőlő szinte monokultúrává fejlődött, siettette a mezőgazdasági árutermelés kialakulását. Kereskedelmével, bontakozó iparával a Hegyalja dinamikusabb fejlődésű tájegység, mint a Bodrogköz, ahol alacsonyak voltak a gabonahozamok; lassabban terjedt a kenyérfogyasztás is, mint másutt. A Bodrogközben – tenyészterületén – szinte utolsónak számolták fel a szürke magyar marhát. Kisgéresben még jóval a háború után is ragaszkodtak e szívós, szép, de kis hozamú állathoz. A bodrogközi terméskultúra, a gazdasági-társadalmi folyamatok kibontakozása visszamaradottabb, archaikusabb, konzervatívabb volt más országrészeknél. Ez a tény szinte évszázadok arculatát s fejlődését határozta meg.

 

A bodrogközi természet: a vizek világa, vadjai, madarai, halai s ezek romantikája. „Híressége” a mocsár is, a kolera, a malária. Hírhedtté tette a kivándorlás is. Ismert tény, hogy a múlt század végétől az első világháborúig ötvenmillió ember hagyta el Európát. Ez is járvány, a kivándorlás embervesztesége felért a pestis vagy kolera középkori pusztításaival. Útja, terjedése nyomon követhető: a brit szigetekről indult, innen Németországba, majd észak felé ágazott s Galíciába. Közép-Európába északról jött, utoljára a Balkánon sepert.

A monarchiabeli Magyarország kivándorlási statisztikája pontosan jelzi az érintett területeket: a mai magyar–szlovák, szovjet–román határvidéket. A kivándorlás a valamikori Sáros, Szepes, Zemplén és Abauj-Torna megyék férfilakosságát hányadolta. Főleg Észak-Amerikába mentek, de sok tízezren Dél-Amerika államaiba is. A Bodrogköz Zemplén vármegye kivándorlási góca volt.

Az ok: a népfelesleg, a megélhetés. Ehhez járult a bizonytalanság, a más jövő reménye s a másoktól kapott biztatás is. A magyarok a Bodrogközből Amerikába vándoroltak, Zemplén felső részéről, a terméketlen földekről meg szlovákok, ruszinok jöttek le azonos okok miatt, hasonló reményekkel.

A kivándorlás előzménye az ipari felfejlődés s az ebből következő demográfiai robbanás. A mezőgazdaságból felszabadult munkaerő az ipari létesítmények felé áramlik. Viszont a munkahelyek képtelenek befogadni annyi embert, amennyit a falu kibocsátani kényszerül. Emberfelesleg, emberpiac. Az ipari forradalom első hulláma: a monarchiabeli Magyarország drágán fizette meg fejlődésének e fázisát. Drágán fizetett Zemplén, drágán a Bodrogköz: emberekkel, emberi izomerővel, újkori rabszolgákkal. (E jelenség hasonlatos a harmadik világ gyengén fejlett országainak mai helyzetéhez; az ő emberfeleslegüket a nyugati tőkés országok gyárai nyelik el.)

Hajóstársaságok ügynökei járták a vidéket, szerveztek, ígértek, csábítottak. A hatóságoknak fékezniük kellett volna a rabszolgakereskedelmet – ehelyett cinkosokká váltak. A világgá menés kényszere különösen erős volt azokon a helyeken, ahol a legnagyobb volt a nagybirtok aránya. Leleszről 1903-ig a lakosság 60 százaléka vándorolt ki.

Ma sem tudni pontosan, mennyien mentek el a Bodrogközből. Ezrek. S mit hozott Amerika? Elsősorban pénzt. Hagyományosan idézik egy néprajzkutató erre vonatkozó feljegyzését: „Bodrogközben, ahol bádogtetős házat látsz, az mind Amerikából hazahozott vagy hazaküldött dollárokból épült. Másnak ilyenre nem telt.”

De a bádogtetős házak, a dollárok kárpótolták-e azt az emberveszteséget, amit e népközösség a kivándorlás által szenvedett el? S a visszavándorlók? Hiába jártak világot, lényeges változást nem hoztak, legfeljebb más szabású ruhákat, tréfásan, idétlenül használt angol szavakat, más viselkedési formát. A kivándorlás és a visszavándorlók társadalmi-történelmi jelentése: felgyorsították a hagyományos bodrogközi életmód bomlását. Azáltal is, hogy a kivándorlás és a visszavándorlás csatornája lett a szektáknak. Szociológusok megfigyelték és kimutatták, hogy a szekták ténykedési területe egybeesik a ki- és visszavándorlás nyomorterületeivel. Nagyrészt a Felső-Bodrogközre is érvényes ez. A szekták – elsősorban a jehovisták – bázisát itt is a szegény, zsúfolt falvak protestánsai adják. A protestantizmus szektákra bomlásának történelmi folyamata a Bodrogköz mikrovilágában is kimutatható. Behozták ide a jehovizmust, amely e sok tekintetben archaikus, zárt társadalmi közegben elburjánzott. A jehovista szószólók mai beszédeit is a lelki kétely, a bizonytalanság, a világtól való félelem sugallja, noha ezt ők maguk másként nevezik. A jehovisták egy népközösség bomlásának bizonyítéka is.

 

Most ez kívánkozik ide: az ember kora, az eseményeké, a történelemé. Bodrogköz természete egyszerre szép és embert próbáló. Ilyen a történelme is, embert próbáló, nyugtalan, a honfoglalástól kezdődőn telve örvényekkel. Ennek ellenére – néprajzi bizonyítások szerint – az itt lakók kevéssé vegyült utódai a honfoglalás kori népességnek. A nyelvtudomány ezzel is magyarázza a viszonylag tiszta, az irodalmihoz közel álló bodrogközi nyelvet.

A sokszázados elzártság sajátos lelki alkatot, magatartás formákat alakított ki a Bodrogközben. A háború előtti néprajzi munkák ennek kapcsán megjegyzik: a bodrogközi nép erkölcsileg derék, nehezen hajlítható természet. Mit igazol avagy cáfol ez állításból a történelem?

Magamtól kérdem: a visszafelé futó időből miért lehet látni, tudni többet? Egy élet látásába férne bele száz esztendő vagy annál is több. Hosszabb történelmi időt kellene élnünk, hogy lenne nagyobb okosságunk az idő változásaihoz. A Bodrogköz történelme tele van meghatározó változások sorával. S mi lehet ott az embernek rendelt gond?

Megmaradni, fennmaradni, s a küzdelemben is emelkedni. Megmaradni a vizek pusztítása ellen, a zsarnokság ellen, a kényszer ellen, a háborúk ellen, az üldözések ellen, megmaradni sokféle fordulat örvényében.

Királyhelmec a Felső-Bodrogköz szíve. E kisváros sokáig történelemhordozó. Történelme magában foglalja, jellemzi vagy érinti környékének históriáját is. Íme az idő változó arca: a régebbi múltból két pecsétje is van, egy XVI. és egy XIX. századi. Az első felirata: Sigillum Hospitum De Helmecz 1561 (A helmeci vendégnépek pecsétje 1561). Dísze a szőlővessző, a későbbi körpecsété is ez, csizmás szőlősgazda és szőlőfürt. A vendégség, a jókedv itt régi keletű.

Helmecet eléri a tatárdúlás; határa a XIV. század elejétől adománybirtok, földesurai lesznek. A Kis-hegy emelkedőjére 1414-ben várat kezdenek építeni, amit 1548-ban Zemplén vármegye mint „rablófészket” leromboltat. S folytatódik a birtokosok sora: Báthori, Nyári István, Lorántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, majd a leleszi prépostság. A középkor itt is a nagybirtoké, a perlekedő, császárszolga, lázadó, összeesküvő nagyuraké. Rákóczi felszabadító fejedelem, de itt ő is csak birtokló.

1709: Helmecen és környékén a fekete halál, a pestis pusztít. Feljegyzések szerint alkohollal gyógyítják a betegség gyógyíthatatlanságát.

1792: ismét ragályos betegség dühöng.

1827: éhínség pusztít.

1831: a dél-zempléni koleralázadás éve, 19 ezren esnek áldozatul, a lázadók vezetőit – száz embert – elrettentésül felkoncolják.

Petőfi járt itt 1847-ben.

Helmeci, bodrogközi önkéntesek a sátoraljaújhelyi 2. zászlóaljban harcoltak a szabadságharc idején.

Majd a kiegyezés építkező fél százada jön: céhek szerveződnek, posta, iskola, malom, távíróvezeték, kórház épül, és adóhivatal létesül.

A századfordulóval felgyorsul az idő: kivándorlás, az első világháború, 49 ember halt hősi halált. Nemzetőrség szerveződik, a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban megalakul a direktórium. Olvasom tagjainak névsorát: dr. Székely Károly elnök, dr. Arnstein József, Denkó János, Gút Ernő, Hadházi Imre… És még sokan. Csodálom bátorságukat, elszántságukat. Elsőnek ők ismerték fel az embersorsok súlyát. Talán ez az első nagy összhang természet, föld és ember között. Íme, a forradalmi lehetőség kiszabadulni a történelmi kényszerek állapotából. Elfojtják. A Tanácsköztársaság alakulatai jönnek, román csapatok, majd csehszlovák katonák. Felső-Bodrogköz Csehszlovákiához kerül, a direktórium tagjait elfogják, és Terezínbe internálják. A magyar főszolgabíró helyét Moravek Antal cseh szolgabíró foglalja el.

1923-ban Hajdú István, Kovács Gábor és Margita László megalakítja a kommunista párt alapszervezetét.

Ugyanez évben megnyílik a szlovák nyelvű iskola.

1926-ban hat orvos és ügyvéd tevékenykedik Helmecen, illetve a Felső-Bodrogközben. Az ügyvédek száma néhány éven belül tizenháromra nő.

A gazdasági válság ide is elér: nincs munka, piac. A must ára a szódavízzel azonos; felgyorsul a lakosság eladósodása. Ez már az adóhivatal s a végrehajtók világa.

Komor világ: katonatörténetek, a kenyér, a szőlő, a várható jövendő – e fogalmak köré csomósodik a beszélgetés. Messzi a világtól, mégis nyakig benne: gondterhelt, tétova keresések a kisiparos műhelyekben. Hunyorgó, szemlélődő, alulról fölfelé paraszti nézések: alig-mosolyú élet. A mosolyt a hivatalnokok hordozzák, a cseh, aztán a magyar hivatalnokok: ők máshonnan jönnek hozzánk, valahonnan, akárha az ég magasságából ereszkednének lefelé. És szaporodnak, szaporodnak. A harmincas évek végéig ez a nagyközség-város még hivatalnokot is alig termelt magából; megszámolhatók voltak fél kézen, azok is beosztott írnokok.

A bécsi döntés értelmében a Bodrogköz 1938 novemberében teljes egészében Magyarországhoz kerül. Nagygyűlésen tiltakoznak a kommunisták, a köztársaság egysége mellett szállnak síkra.

Mi lesz az ember sorsa? Mi lesz velünk? És mi lesz a haza sorsa? 1938 elején ezek a kérdések már a levegőben reszkettek: gyermeki értelmemhez ebből a himnuszok érnek el, a zászlók, a jelszavak, az ügyetlen hazafias versikék. Érezni (mondják, beszélik is): a haza, a magyar haza ideje jön el! A haza és jövendő.

Így tört ránk 1938 ősze. Alig volt más eligazítónk, mint nagyapám nehéz életének emlékezet-bibliája. Ehhez hátráltunk.

Először mentek el a katonák háborús seregbe, a parasztcsaládok nagy része ettől kezdve férfiszegény. Akkor ezt még nem tudtuk így, de számunkra már az 1938-as mozgósítással megkezdődött a háború. Hátország lettünk, felvonulási és utánpótlási terület. Családfő asszonyok, koravén gyerekek, visszafiatalított öregek – közösségem megváltozott arca. Hatalom lesz a férfierő, a fogat, a ló, az ökör, a tehén, s a szekér, a kerék, minden, ami nincs. Az elsőháborús hadiözvegyek arcán káröröm – ők ezt már tudják. A vasárnapi istentiszteletek ismétlődő zsoltárrefrénje: Szűkölködünk nagymértékben, segedelem nélkül…

Gyermekéletem partjai komorak: amit tenni kell, minden kötelesség: az iskola, a kapa, a balta, a gereblye, a permetező koravénítő, lélekölő játékszerek. A gyermekévek paraszti kényszermunkája elveszi tőlem az időt, elveszi tőlem a játékot. Ezzel is kezdődik nemzedékem koravénsége – nem játszhattunk.

Kárpótlás talán a szabadság, mert a mező szabad, a dinnyeföld, a legelő, a Szőlő-hegy, itt alig van tiltás, leszólás, parancsolás. És itt vannak társaink, az állatok: lovak, ökrök, tehenek, disznók, bárányok, kutyák, nyulak, macskák. Szinte éljük az állatok életét, utca hosszat ismerjük nevüket, tudjuk vemhes és meddő állapotukat. Ha kancát visznek a csődörhöz, szaladunk; ha tehenet vezetnek a bikához folyatni, ott vagyunk, s bámuljuk ölelkezésüket. Nyulakat magunk párosítunk, ismerjük a kutyák szerelmeit…

A nincstelenség, a Hét krajcár történetét Móricz naponta írhatta volna tovább: az istállóban sokszor melegebb volt, mint a házban.

És a könyvek, a polgári iskola kötelező irodalma, a kispolgár asztalokról lekerült könyvmorzsalék, „cowboy-irodalom”, banditák, seriffek, a mindig aranyszőke farmerlányok. Vettük, cseréltük, loptuk, innen tanultuk az igazságszolgáltatást. Valamirevaló könyvhöz akkor jutottam, miután elvitték a zsidókat, mikor már prédává lett a házuk. Én a zsidó állatorvos könyvtárából vittem – krumpliszedő kosárszám – a magyar remekírókat.

Betűre a reformátusok iskolájában tanítottak, itt tanultam az „egyedül üdvözítő” református hit tanait, a kátét, a zsoltárokat, a reggel és este mondandó imákat, a tízparancsolat tételeiből itt fonták lelkünkbe az erkölcsöt, húzták meg jó és rossz határát. Iskola és templom szinte egymásba nyíló bejáratok; mielőtt elkezdődik a tanítás, templomba megyünk kézen fogva, s onnan vissza ugyanúgy.

Itt ismerem meg a fejünk fölé lombosodó hatalmat: doboló kisbíró, csendőr, bíró; van jegyző urunk is. A tanító, igazgató, káplán, nagytiszteletű esperesünk és a presbitérium – elsőként megtapasztalt hatalmi struktúra. Helyi hatalom, kis kiterjedésű uralkodás, amely fölfelé rangosította és egyenlősítette magát: a bíró igazságos volt, mint Mátyás, az esperes olyan, mint Kálvin János, a reformátusok vezére. Itt mindennek volt egy valós és egy képzelt mérete; a valós méret kicsi volt, a képzelt nagyított.

Jellemző, ahogy ez a „kis hatalom” összetársít: a református esperes egyúttal parlamenti képviselő is, a premontrei Mécs László meg költő – országos emberek. 1938 októberében vitéz Béldy Alajosnak, a bevonuló magyar seregek parancsnokának e két pap tesz jelentést. A törökvilág s a reformkor bizonyos helyzetei kísértenek vissza: a politika, a vallás, az egyház és a költészet megkésett együvé erőszakolása – sajnálatosan túlhaladott állapot.

Vasárnapok s ünnepek alkalmával zsúfolásig a templom, a paraszti reformátusság utolsó lobbanása, menedékhely az isten háza, utolsó menedékhely, érezhetően közeleg a világ nehezedő nyomása. Puritán ez az élet, öntükre még sincs, legfeljebb emberi természete próbál az igazsághoz közelíteni: befelé fordul, magára gondol elsősorban, esendőségében imádkozik, a védekezés, az önvédelem természete szerint.

Saját határain túlra nem merészkedik ez a református nézés. Ott a zsidók, a kommunisták, a katolikusok, a más hitűek vannak. Jellemző az is, hogy e reformátusság nem teremt szellemi példát. Lehetnék tanító, talán pap is, de ezen túl nem nyit ablakot sehová sem. Itt nem alakultak a világot tudni-ismerni akaró elszánások, nem születtek Kőrösi Csomák és Misztótfalusi Kis Miklósok – legfeljebb papot, tanítót, legátust és mendikánst tisztelő vastagnyakú kálvinisták.

Itt, Helmecen paposkodik Mécs László; impozáns látvány, mosolygó papszobor, rajongója számos. Misét szolgáltat és pódiumokról szaval; hallgatom, bámulom szájtátva. Messze van tőlem. (Döbbenetemre 1968-ban verssel tisztelt meg pannonhalmi magányából.) Itt, Helmecen írja nyomort kiáltó verseit Prerau Margit – őt meg a szegény zsidók misztikus zártsága tartja tőlem távol.

Gyermeki életem, ösztönösen is igazodni akarván, kihez forduljon? Mit tiszteljen és miért? Ki van az Istentől lefelé, kié az Isten hasonlatossága és kié az emberé? Ki a látvány és ki a követendő? A becsületes vagy az ügyeskedő nyomába nőni? Ki mondja a teendőt, az olvasandót, a megjegyzendőt? A tanítón, a hitoktatón kívül ki viszi figyelmem valahová is? Alapjában senki. Az ösztön, a körülmények emelnek fel vagy nyomnak le. Így ágyazzák alám az életet, innen csírázik érzékenységem, érdeklődésem és elszánásaim iránya. Korai gyermekkorom vajon egyidős volt-e az akkori idővel? – kérdezem magamtól gyakran. Nem volt-e rajtam koravénség avagy mindenre csodálkozó naivság? Gondolkodom azon is, hogy az itt megtapasztalt lelkület, a helyi hatalom sémája és viszonyai, a kis területű uralkodás, ez a puritánnak mondott hierarchia meddig kísér és mennyire hasznosítható vagy alkalmazható későbbi életemben?

 

Aztán a katonák ideje jött, hadseregek mentek és jöttek erre, vonultak győzelem mérgével itatva, és jöttek bomolva. Akkor tudatosult bennem, kétéltű család vagyunk. Kenyerünk után paraszt, a politika és a tábornokok osztotta szerep szerint meg katona. Paraszt és katona, s az is változó színpadokon: nagyapám a Monarchia huszára volt, apám már a köztársaság katonája; harmincnyolc után parancsolták országot gyarapítani Erdélybe, Jugoszláviába, majd a szovjetországba. Parancs, búcsúk, világot csapkodó nóták és – bukás. Galícia és vissza. Piave és vissza. Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda és vissza. Újvidék és vissza. Don-kanyar és vissza. Egy emberöltő hosszán bukott seregek katonái – győzelmet csak nótákban éltek. Bakaföldrajz, bakaemlékezet. Történelmi bakasors: felhasznált emberek, ígéretek, az ígéretföld messzeségei, fellobbanó kicsiny emberi illúziók – halálok vagy összeroppanások.

Helmecről 970 zsidót hurcoltak el 1944-ben. Vasárnap délelőtt van, már mindkét templomban elharangozták az elsőt. A széles, hosszú utca kihalt, a Kis-köz végén sem áll senki. Most viszik a zsidókat. Elsőnek a malmos családját hozzák: három gyerek, szülők, öregek, mindegyikük kezében sietve göngyölt batyu, mögöttük csendőrök. Aztán a többi család kerül az utcára, nem hallani mást, mint félő, bizonytalan lépések koppanását. Az utca két oldalán kapufák, minden kapufa egy döbbent arc. Köszöntik őket, de inkább a szemek féltő-biztató köszönése ez, mint a szavaké.

Tisztelettel írom le a Felső-Bodrogköz mártírjainak nevét. Kazsimér Géza és Tutkovics István a spanyol háborúban haltak: Jakab Bertalant itthon vitte el a francia fogságban szerzett baja. Leczó Mihályt a magyar hadsereg katonái kínozták halálra. A Felső-Bodrogköz köztársaságbeli és háború alatti ellenálló gócait – Helmec, Lelesz, Szentes, Zétény, Nagykövesd, Bodrogszerdahely – kommunisták szervezték. Agitáltak, sztrájkokat szerveztek, röplapokat nyomtak és terjesztettek, fegyveres ellenállást készítettek elő. Szembeszegültek az idővel, ellenálltak: azt bizonyították, amit Bodrogköz történetében senki azelőtt. A sokszázados tűrés és belenyugvás helyett volt erejük mást tenni. Nemet mondani. Felismerték a történelem nagy lehetőségét. Márványtáblára kívánkozik valamennyiük neve.

Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket s halálokat. Megtapinthattam a szökevény- és fogolyarcokat, megéltem hazatéréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét – a kapituláns közkatonát. Ahogy az újrarendeződő élet görgeti őket, mert előző helyüket hiába is keresik: bukdácsolnak, lemerülnek és felbukkannak. Kis ideig kíváncsiság, majd érzéketlenség és közöny tárgyává lesznek. S ők váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket – megmenekülésüket. Ezt tartják maguk fölé igazolásul és védekezésül – megmaradt életüket.

A második világháborúban 52 helmeci veszett oda.

1944. november 28-án Királyhelmec felszabadul.

S a háborúból megmaradt féregéleteknek nincs idejük felocsúdni, az öröm még szájuk széléig sem ér el, le sem verhetik ruhájukról más országok porát – lecsap a büntetés. Bűnhődni kell. 1945 a felszabadulás éve, de az ünnepi asztal mellett nincs helye a csehszlovákiai magyarságnak.

Nemzeti államot akarunk, hangoztatja az ország akkori elnöke, Eduard Beneš.

Sokan szöknek, menekülnek kényszer-önkéntesen. Éjszakánként mennek, libasorban, egymás batyuját fogva, hogy el ne vesszenek a sötétben.

Nincsenek magyar iskolák sem. 1945 telén Magyarországra szöktem, Sárospatakra, iskolát járni. Az iskola: remény. Észak és Nyugat-Magyarország iskoláiba sok száz ilyen tarisznyás-hátizsákos kisdiák szorul.

Sárospatak: életem kiterjedése. Sohasem hallott nevek folynak tudatomba. Dózsa köztük a legnagyobb haragú, úgy tanítják, őse minden parasztnak, nekem is. Őse a lázadóknak, az igazságot akaróknak, az igazmondóknak.

Meghosszabbodik bennem az ősök sora: Lorántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, Comenius a pataki iskola pártfogói, szellemének gerjesztői. Neveltjei: Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Kossuth, Szemere, Tompa, Móricz… Költők, politikusok, tudósok, hitvallók – gályarabsorsok, mártíromságok, erkölcsi felnövések és magatartások példái. Képmásuk a falakról néz, történetük, tetteik a könyvekben elérhető, megtapintható közelségben. 1945 telén a szénior úgy beszél nekünk Kossuth Lajosról, mintha a múlt héten fogott volna vele kezet. A pataki iskola szellemét előbb minden nemzedék magához veszi, s úgy adja tovább kézből kézbe, familiáris mosollyal.

Patak a tiszántúli reformátusság legendája és egyeteme. Fénykorában református köztársaság, szellemi autonóm terület: beleágazott a magyar történelem szakaszaiba. Országos szerepe volt.

1945-ben mi vagyunk az első háború utáni évfolyam, de ez már nem fénykor. Nehéz megmondani, mikor szűnt meg Patak növése? És miért is? Miért nem lehetett Debrecen vagy annál is több? A háború utáni Patak tovább él, újraéled, folytatni kívánja önmaga százados életét: az iskola, az internátus szigora ugyanaz, nem változott a diákönkormányzat demokratizmusa sem, a fegyelemre épülő familiárisság sem. De negyvenöt nyomorgó nincstelenségében még nem tudjuk, hogy ez már utóélet.

Egyházi iskola vagyunk; a képzőben Comenius elvei szerint tanítják és gyakorolják a pedagógiát: szemléletesség, fokozatosság, természetszerűség, tudatosság. A kollégiumban esténként imával zárjuk a napot, hétfőn áhítattal kezdjük a hetet, közösen imádkozunk az étkezések előtt, vasárnap templom, negyedévenként félhetes lelkigyakorlatok, sátoros ünnepekkor mendikáció, majd legáció: ilyenkor szertemegyünk Zemplén, Abaúj és Borsod református gyülekezeteibe, s hirdetjük az igét. A reformáció valamikori erejét tapasztalom mindenütt: a közösségeket. Pontosabban a közösségek harangos-énekes ünnepnapjait. Mindez saját sorsom újra- és újraörvénylését hozza. Úgy érzem, itt százszor és ezerszer ismétlődnek ugyanazok a mozdulatok. Mint a favágás vagy a hajóvontatás iszonyatos egyhangúsága. Mert a zsoltár fohászkodás, de sorsok, kibírhatatlan emberi állapotok felpanaszlása is. A zsoltár száz esztendők, de pillanat is; Istennel beszélgetés, de úgy, hogy hallják a emberek is.

Valahol itt érzem meg a kimondás kényszerét. Patak tanít meg beszélni – előbb énekben, imában, szónoklatban. Ez a közeg életem felpanaszlásának valami ősi kisajtajait nyitogatja bennem. Talán itt fogan meg bennem az irodalom.

Persze Patak nem csak zsoltáréneklés és imádkozás. A tanári kar s az iskola diáktársadalma – túlnyomó többségében – szociális telítésű: s ezáltal eszmeérzékeny, gondolatérzékeny, haladás- és forradalomérzékeny. Az értelmiséggé alakulás, azaz a felemelkedés saját erőből történik: e folyamat plebejus gőgje, plebejus haragja és elszánása, hatalmas toló és feszítő erő.

Nem véletlen, hogy 1945 és 49 között a Parasztpárt számos értekezletét a pataki főiskola imatermében tartja: szinte szabad vitafórum, ahová özönlenek Hegyalja és a tanyavilág parasztjai. Itt láttam először – hadügyminiszterként – Veres Pétert, s hallottam szájából a magyar paraszti jövendőt: Kert-Magyarország programját. Itt hallottam szónokolni Rákosi Mátyást a magyar haladás útjáról. Itt láttam és hallottam beszélni a népi irodalom számos képviselőjét: szociológusok, írók, költők, politikusok, néprajzosok nyilvánosan fogalmazták a szocialista Magyarország alapozó programját. Itt éltem meg a népi irodalom kibontakozó reneszánszát. De ez már nem a hagyományain nyugvó református világ lelkülete; az a református világ megállt, építménye, sémái észrevehetően elmerevülnek. Létrejön a korszakváltások kettőssége: az iskolában a miatyánk, a bontakozó nyilvánosság alkalmain az Internacionálé. Zsoltár és Internacionálé: szinte tudathasadásos kettősség.

Megalakul Patakon a népi kollégium – a százados diákönkormányzattal szemben –, s ez a nevelési forma már hozza a több demokratizmust is. De ami ennél fontosabb: a foglalkozás tartalma más telítésű lesz. A plebejusi indulat itt már indulókat fúj, és mozgósító jelszavakat harsog. Azaz a plebejusi életérzés a változás irányába radikalizálódik, s bírálója lesz előző önmagának. Radikalizáló tényező vagyunk mi is.

Innen, ebből a világból járok haza – lopva, földhöz lapulva, keresett zsiványként, csempészekkel, csempészkedve –, egyik hazátlanságból a másikba. Ez is tudathasadásos állapot: a kettős hontalanság.

1948 februárja, Csehszlovákia Kommunista Pártjának hatalomátvétele véget vet a magyarság megpróbáltatásainak. Valami egyezmény értelmében hazaküldenek bennünket Magyarországról, s letelepítenek előző életünkhöz.

1949 nyarától otthon: még mindig érezhető a bizonytalanság és a félelem. Tíz esztendeig tartó odisszea, tíz évig tartó tragédia és dráma-idő, évtizedes szomorúság-idő. Érdekes társadalompszichológiai tanulmány tárgya lehetne: a csehszlovákiai magyarság évtizedes kálváriájának milyen a lerakódása? A megalázottság és a félelem érzése milyen nyomokat hagyott a lélekben? Gondolkodásunkban és magatartásunkban? Mondhatnám a társadalmi károsodás hosszú sorát; reformkori állapotokba zuhantunk vissza… Aztán újratámada az élet, eljöve az emberi, társadalmi kivilágosodás.

Elkezdődik a beszéd ideje. A kimondás, a beszéd egyéni és közösségi élmény egyszerre. Valami alaktalan öröm tör az élet felszínére – ha megkésetten is.

Egy esztendeig sofőrködöm, aztán tanítónak állhatok.

Megnyílnak a magyar iskolák, újság indul, kulturális szövetség alakul. Minden meghirdetett ünnepi alkalom: zsúfolásig telt ház. De így van a hétköznapok összejövetelein is. Összejárni, együtt lenni… – rádöbbenünk a közösség erejére. Így leszünk újra nép, ilyen összebújó közösségekben. Petőfi és Ady plebejus, lázító verseit szavaljuk.

Megérezzük, az ország ritmusához kell igazodnunk. Izgalmas kollektivitás: többes számban beszélünk, többesen cselekszünk. Járjuk a Bodrogköz falvait, és alapítjuk az ifjúsági szövetség meg a CSEMADOK helyi szervezeteit. Helmecen szervezek tánccsoportot, énekkart, színjátszó csoportot – valahol mindennap próba, mindennap együtt vagyunk.

Ez éledő mozgás szembetűnő kísérője: félreállítottak, mellőztek egy tapasztalt kommunista nemzedéket – hiányzik magabiztos, mozgalmi jelenléte. A másik: a csehszlovákiai magyarságnak nem maradt számottevő értelmisége. Szellemi hadiállapotban élünk, nincsenek tanítók: meghúzódott nyugdíjasok, gyerekemberek, hetek alatt képzett tanfolyamosok, pedagógiaérzékeny más foglalkozásúak állnak a padok elé. Napszámosok, parasztok, kisiparosok, hazatántorgott zsidók – ezen túl már a szlovák hivatal kezdődik. Mindennek pótlása úgy folyik, mint az ősközösségekben: összebújunk, s tesszük a dolgunk. Változtatni egyelőre csak a közösségek alakzatán tudunk. Alakul egy különös ember, a nemzetiségi „mindenes”. A későbbi évek folyamán neves szlovákiai magyar költő irónia és gúny tárgyává teszi őket. Mindenre kész Jánosok – így minősít. Nemzetiségi létünk sajnos-kényszerű jelensége ez: a szellem emberének itt több alakja van. A pedagógus, a tudós, író, újságíró, szerkesztő, a politikai tisztségviselő, a szakember itt népművelő is: több is, kevesebb is önmagánál. A népművelés, a műkedvelő népművészeti mozgalom nemzetiségi műfaj: közösségszervező; a nemzetiségi kultúra tömegbázisa nyelvi bázis. Hisz az anyanyelv kiélésének a család, az iskola mellett a népművelés a harmadik, szinte legnagyobb területe.

Az egymás nyomába lépő évfolyamok, nemzedékek nagy része megmerül a munkában. Ki táncos, ki énekes, ki előadó, ki szervező minőségben.

Egyikük vagyok én is.

Aztán mikor otthon már látták „művészetünket”, társzekérre ülünk, és járjuk a falvakat; éppen csak a felirat hiányzik a bak fölé: Déryné második társulata.

Alig is vesszük észre, hogy a félelem, a védekezés érzése átvált: elérünk a természetes viselkedésig, az élet örömeihez, a haza, a jog élményéhez, a szerelmekhez és nászokhoz – egy más életérzéshez.

Egy bontakozó, alapozó korszak alapélményei ezek: az átváltozás, az átváltozások. Ezután más arccal fordul felém az élet.

 

Ezerkilencszázötvenegy. Épp hogy megkóstolom a tanítóskodást, elhagyom. Pozsonyba megyek, főiskolára. Műveltebben jövök vissza, ezzel búcsúzom igazgatómtól, Zoldán Iréntől. Pozsony, a négytornyú vár eddig kisiskolás legenda, most valóság. Negyvenötig tudvalevően háromnyelvű, háromtörténelmű, háromkultúrájú város. Ez időre majdnem egynemű lett. Az itt maradt magyar elem töredéke a valamikorinak. Az ötvenes évek elejének pozsonyi magyarsága: ingázó munkások a Csallóközből – vonatok, buszok, városszéli kocsmák táplálékai. A kisszámú kommunista mozgalmiak, a Szlovákia falvaiból és kisvárosaiból kivált diák jövevények, a Magyarországról hazazsuppolt egynéhány főiskolás és a megmaradt értelmiségiek: ez az indulás személyi bázisa.

De ez már a találkozások ideje, emberek, tájak egymáshoz rokonodása. Jöttünk a Csallóközből, Nyitra vidékéről, a Mátyusföldről, Gömörből, a Bodrogközből. Hozzuk a szülőföldet beszédben, dialektusokban, nótákban, ételben, italban. Itt tudatosul bennem a szülőföld.

Alakul éneklő csoport itt is, s járjuk a Pozsony környéki falvakat. Talán nem is tudatosítjuk, hogy minden közösségbe magunkkal visszük az éneklés, a kiéneklés bátorságát. Előjön egy lány Somorjáról, Cséfalvay Katalin, csalogánnyá rangosodik mihamar, minden szólóéneke egy fokkal emeli önbizalmunkat.

Az a szlovák világ, amely Sárospatakról ellenségnek, ellenségesnek, Helmecről messzinek, elérhetetlennek tűnt, itt van. Arcok, nevek, töredezve tárulkozó sorsok: a Vág völgye, a Szepesség, a Tátra alja, a Fátra, a Fehér- és a Kis-Kárpátok vidéke – most rokonodom e tájakkal is.

Az iskola mellett dolgozom az ifjúsági szövetség központi bizottságán. Részt veszek a magyar iskolák úttörőszervezeteinek alakításában. E minőségben találkozom először Duba Gyulával, aki úttörővezetőként tűnik elő. Egyre több ember ismeretsége, az élet bővülő körei. A vidék alaktalansága és Pozsony: új útvonalak; új centrum. Ős és előd nélküli intézmények: legális magyar nyelvű pártlap, nemzetiségi kulturális szövetség, az ifjúsági szövetség magyar osztálya, magyar könyvkiadó, a pedagógiai kar magyar tagozata, pedagógiai gimnázium, alakuló magyar szerkesztőségsejtek – mindmegannyi kristályosító pont. A nemzetiségi intézmények alaprakásának ideje, az intézményesedés első idősávja. Sajátos, közművelődési és kultúraközpontú nemzetiségi struktúra alakul, amely már a szocialista társadalom művelődési intézményrendszeréhez igazodik. Példája ennek nincs. Aki e munkában részt vállal, mást tesz, mint előző életében. Egy tabula rasa állapot. A cselekvés az akkori évek legjellemzőbb fogalma. S mindennek konkrétsága van. A nép: behelyettesíthető nevek sokasága. A haza: megnevezhető táj; szülőföld-hazában élünk:

A nemzetiségi közösségi élet színhelye a CSEMADOK. Lőrincz Gyula, ő a közéleti ember és a festőművész szerepét ötvözi magában, Fábry István, Kugler János, Fellegi István, Klajnyik József – kommunista mozgalmiak. Ők a közéleti első vonal.

A főiskola: megkésett sietés, a háború utáni magyar pedagógusképzés első évfolyama vagyunk. Amolyan szellemi szükségállapot ez is: verbuvált hallgatóság, összeállt tanári kar. A pedagógustörzs mégis rangos szintű, volt középiskolai tanárok, akik kiemelkedő szellemi teljesítményt nyújtottak már a két háború között is, most jutnak főiskolai és egyetemi tanszékhez. Késői beteljesülések. Orbán Gábor összehasonlító nyelvtant és finn nyelvet tanít. Előadásain érdekesen mosódik eggyé a tananyag és az életút kissé romantizált élménye.

Ez is a nemzetiségi lét, a kis területű szellemi élet sajátja: az életsorsok felfokozott pedagógiai és erkölcsi jelentést nyernek, illetve nyerhetnek.

Mayer Imre – a tudás, a bölcs fegyelem, a pontosság embere – leíró és történeti nyelvtant ad elő.

Sas Andor idős korában lett egyetemi tanár. Számára a katedra történelmi előléptetés, egy hányatott, őrlődő élet elégtétele. Ő a műveltséget emelte elénk, az irodalom ismeretét és fanatikus szeretetét. Valami állandó, belső izgalommal mondta az irodalmat, az öreg parasztok arcát láttam ilyennek, ahogy markukban morzsolták a rögöt. Így érintette hozzám Sas Andor a verset, mosolyogva, a zsidó emberek ezeréves mosolyával: a felszabadult, a megszabadult, a kevésszer győzött ember mélyből szakadó mosolyával. Őt hallgatva azt éreztem, hogy az irodalom, a költészet, számára a szabadság, önélete szabadságjogának megszállott újra- és újramondása.

Sas Andor életsorsa, egész lénye, számomra már erkölcsi jelentésű – magához emelő kisugárzás. Ez is beszélni tanulás, de talán már irodalmi beszéd kezdete.

Akárhogy is szeretném egyes számban mondani gondolataimat, nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó létformája. Ebben benne van a múlt – a drámai töltésű közös élmények sora –, a keserű történelem, a becsapottságok s a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van az összebújás primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közösség védelem, igazolás, több emberi biztonság. A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja.

Sokszor úgy érzem, hogy talán túl sokáig voltunk a közösség anyaméhében; a személyiség határai mélyen a lélekben vagy a külvilágba mosódva húzódtak – pedig kell az egyéni próba is, az egyéni utak megtapasztalása, az egyedül menetelés, kell a szólófutás is.

A kollektivitás idejének konkrétsága van, s minden cselekvésnek érzelmi felfokozottsága. E gomolygás állapotából sarjad ki költészetünk, fogalmazódnak az első ars poeticák. Az első programok. Költészetünk, irodalmunk bontakozása kétségtelenül kollektív élményű, kollektív ihletésű, s ez, szinte máig érően, sok mindent meghatároz. Közösségi ihletésű nemzedékem akkor formálódó értelmiségtudatát is.

Érdekes jelenség: az indulás hagyományérzéketlensége. Pontosabban: az ötvenes évek elején kezdők nem keresik közvetlen irodalmi elődeiket. Az első hullám költőinél inkább kimutatható Petőfi, Ady s a népiesek hatása, mint a két háború közötti hazai progresszivitás nyoma. Fábry Stószon él, de számunkra még ismeretlenség, valami antifasiszta csodabogár. Keveset tudunk róla vagy semmit. Ugyanígy a Losoncon élő Szabó Gyula festőművész és az Ostravában élő Forbáth Imre – élő, létező ismeretlenségek. Még nem keltünk keresésükre. S akárki idősebbről van is szó, inkább legyintünk, mintsem vennénk a megismerés fáradságát.

Ebben is látszik: valójában tíz esztendő esett ki (1938–1948). Tízéves vákuum: szinte minden folytonosság nélküli a kezdés.

Van hagyományunk, de nincs hagyományszemléletünk. Különösen a fiatalokra vonatkozik ez: a kezdés szakaszában az egyéni múlt idő a fontos, ezt hozzuk, ezt mutatjuk fel elsőnek, az egyéni múlt időt. Ebből szövődik valami plebejusi düh és gőg, s ez az indulat azonosul a szocializmus eszmeiségével. A visszafelé nézés így a jelenhez kapcsolás inkább, mintsem az irodalmi múlt keresése.

Hagyományszemléletünk sokáig tisztázatlan, megfogalmazatlan (még ma sem konkretizált teljesen). Ez magyarázza azt is, hogy könyvkiadásunk valójában húsz év múltán kezdi irodalmi hagyományunk érdemi felmutatását.

Hiányos, sebtében pakolt batyut csaptunk a hátunkra induláskor. Az irodalmi folytonosság nagy szünetében sarjadt a harmadvirágzás első termése.

Utólag érzem, hogy a folytonosság hosszú, kényszerű szünete idővesztés volt. Fábry Zoltán ez időben hiába írta hagyományt éltető tanulmányait, nem jelenhettek meg, csak később, A gondolat igaza és A béke igaza köteteiben.

 

Az itt maradt kevés idősebb közül személyes közelségben Egri Viktor van és Szabó Béla. Első irodalmi nyilvánosságélményem Szabó Béla novellás kötetének vitája. Először látok élő, beszélő csehszlovákiai magyar írót. Egri Viktor szerkesztő, az induló újságírás és irodalom olvasószerkesztője, abban az időben nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen szerep. Hálával és tisztelettel szólok e tevékenységéről. A göcsörtös, indulatos, túlöltöztetett vagy szegényes ruhájú mondatok özönében eligazodott. És eligazítást adott. Megmondta, mi a rossz és mi a jó, s fáradhatatlanul magyarázta a nyelv gondolati, képi lehetőségeit. Az igazságnak s magamnak is tartozom ezzel: háború utáni irodalmunk megszólaló elindítója Egri Viktor volt.

Az ötvenes évek eleje a mi életünkben beszédes idő: a kibeszélés, a felpanaszlás ideje. Érzékennyé váltunk a szó, a fogalmak, a vita iránt. Tisztázni kívánjuk dolgainkat: beszélgetve, vitázva tűnik elő a kezdő költők csoportja. Helyet kapnak a Szlovákiai Írók Szövetsége székházában – ez már vitafórum. Szabad belépés, jöhet minden érdeklődő. Itt, e borzas beszélgetéseken találkozom Gyurcsó Istvánnal, Dénes Györggyel, Bábi Tiborral, Ozsvald Árpáddal.

Az ifjúsági szövetség és a CSEMADOK közössége után az íróközösség jegyzi meg életem. Számtalan vitán fogalmazódik meg irodalmunk szervezettségének szüksége. Sokféle tájékozatlan elképzelés, ajánlat, beadványok, kilincselések: legyen a szlovákiai magyar íróknak irodalmi és szervezeti illetőségük.

A szervezkedés gondja mellett felemelő idő is ez: a múlt kísértetei, elfogultságai ismeretlenek. Szinte a drámai katarzis állapota. Ritkán látható történelmi napsütés. Ezt tapasztalom az ifjúsági szövetség minden szintjén, ugyanezt a főiskolán. Szinte tüneményes gyorsasággal kel életre egy magyar főiskolai tagozat.

Ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztságának kellett mozdulnia elsőnek a közös felé. A korábbi tíz esztendő változásai érlelték meg ezt a tempót. Apám nehéz leveleket ír. Ír és üzenget, menjek, segítsek, mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát. Egy világ törik darabjaira, de csak a külső töréseit látom meg. Apám fáradhatatlan panaszló: kevés a fizetség, alig tudnak megélni. Egy nemzedék áldozata zajlik előttem – közel-távoli morajlás.

Írogatni kezdek; apró jelzések, tudósítások. Olvasom a megjelent verseket:

 

„Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regöse.” (Ozsvald Árpád, 1956)

 

Megérintenek a szavak, mintha nagyon közelről beszélne hozzám valaki.

 

„Két karom jó erejére nincs szüksége itt senkinek – nem hagyom itt! Nem leszek többé oktalan bujdosó, szülőföldemhez tartozom.” (Gyurcsó István, 1956)

 

Az otthon, szülőföld, haza: halottaikból támadt fogalmak.

 

„Itt van, ez itt a te hazád, Hol minden fűszál ismer téged!” (Bábi Tibor, 1954)

 

Az élet primitív emberi jogaira döbbenések, sértően elemi felismerések. Mégis igazak. Egy népközösség lábadozásának első költői hangjai: nem haltunk meg, élünk. Vagyunk. Jogunk van az élethez. Ma talán banálisan hangzó szavak; emberi feltámadásunk ideje ez. Jellemzőek a költőket avató első verskötetcímek: Magra vár a föld; Tavasz lesz újra, kedves; Anyám mosolyog; Ez a te néped…

Felnézek a költőkre, irigylem őket, szeretnék úgy beszélni, mint ők. Nem tudok. Aprócska versikék állnak bennem össze. Kevés. Megyek a költők nyomába, szövögetem örömös, hevülő mondataimat, aztán megtorpanok. Valahol félúton megáll bennem a szavak növése, az ujjongó lelkesedést már nem tudom követni. Ösztönösen is másfelé fordulok, recenziókat írók, népművészetünk, népművelésünk gondjait feszegetem.

Irodalmunkkal együtt megéltem a sematizmus idejét: keserű, tanulságos élmény… Ez idő számomra olybá tűnik, mint önmagunk esetlen szembevigyorgása. A megaláztatások nyomása alól szabadulva, az otthon, a haza, az élet öröme terjedt közénk. A sematizmus ezt fokozza fel, ezt torzítja éjjel-nappali tapsolássá és éljenzéssé. Futótűzként, heves lázként hirtelen lobbant fel a túláradó dicsőítés, szépítés. Tudatunkban, emlékezetünkben a depresszió zsibbadtsága, nyelvünkön a hála éneke (bűn és bűntudat nélkül) – borzongató ellentétek.

A sematizmus heveny állapota irodalmunkban viszonylag rövid. Fájó, hogy egybeesett az indulással. Köszönhető ez Fábry Zoltánnak, aki háború utáni első írásai megjelenésétől haláláig minden sematikus gondolat ellensége és irtója. Két kiemelkedő jelentőségű, Kevesebb verset – több költészetet és Antisematizmus című tanulmányával torlaszt emel e zsákutca bejáratához. Mondván, erre irodalmi út nem vezet. Fábry a sematizmus ellenmérge. „Szolgakényelem… A legkisebb ellenállás iránya” – mondja többek között e rákfenéről.

Rövid volt a sematizmus ideje, köszönhető ez Tőzsérék, Cselényiék költői belépőjének is, akik vad haraggal vetették el a dogmatikus élet- és irodalomszemléletet.

Nappal, esztendővel nehezen jelölhető a sematizmus eleje és vége irodalmunkban. Ha rövid idejű is, de megjegyzett egy évtizedet, éppen az indulásét; fékezett, visszahúzó nehezék lett, visszavetette a kibontakozás lendületét. Megkésettségünk egyik állomása: a személyi kultusz dogmatizmusa és a sematikus irodalomszemlélet.

Gondolhatnánk, történelem, lezárt korszak. Sajnos, ma is érzem lappangó-kísértő veszélyét: a nemzetiségi közélet, életünk struktúrája kedvez az előre gyártott gondolatelemeknek, a mechanikus utánzásoknak és transzplantálásoknak. (S az ismétlődések: minden emberi mozdulat, amely önmaga ismétlésére kényszerül, előbb pózzá, majd sémává merevül.) Nemcsak a személyi kultusz szülhet sematizmust: a jövő üres, lelkendező szépítése, a könnyítő önmagyarázatok, a fizikai és gondolati komfort, elvek konjunkturális kisajátítása, az alibizmus mind, mind a sematizálódás tápszerei.

Ellenségem a dogma, barátom a valóságküzdelem – így tapasztalom.

Elvégeztem a főiskolát, ott marasztalnak tanársegédnek. Irodalomelméletet tanítok, tankönyvek társszerzője vagyok, s magam is írok ilyet. Van kenyerem, elém tették a létrát, szabad az út, ívelhetnék a tudományok magasságáig. Egyik rokonom mondja, lehetsz te még docens is. De az irodalom számomra nagyobb nyugtalanság, naponta érzem kísértését. Az irodalom, a közlés kényszerének nehéz ellenállni, talán lehetetlen is.

1956 tavaszán a Szlovákiai Írók Szövetségének választmánya elismeri szervezeti létjogosultságunkat – a magyar szekció első titkára én leszek.

Valami örömfélét éreztem ekkor. Bekerültem az irodalom műhelyébe, inasnak, adminisztrátorként. Személyes közelségbe kerülök a szlovák irodalom akkori derékhadával: Vladimír Mináč, Ctibor Štitnický, Vojtech Mihálik, Andrej Plávka, Pavol Horov, Alexander Matuška, Milan Pišút, Miroslav Válek és később Laco Novomeský.

Kezdetben idegenkednek tőlem, hívatlan vagyok, bekerült. Évek kellenek, míg oldódik a merevség. Itt a bőrömön érzem a beidegzett történelmi érzékenység erejét. A máig érő vádakat: a magyarosítás, a nemzeti történelem, a nemzeti fejlődés késői kibontakozása. Sokszor hallom a történelmi többest: ti magyarok… Újraélhetem a magyar történelmet. A történelmi visszapillantó tükör szlovák szemmel nem a legszebb látvány. De hát én nem vagyok magyar király, sem leszármazottja semmiféle úrnak. Az utókor átkai nem mindig a címzetthez jutnak. Mondanám a magam sérelmeit, de talán még nincs hozzá bátorságom.

A felsereglés évtizede; az ötvenes évek végére már látni és érezni a fiatal értelmiségiek vonulatát. A nemzetiségi nincstelenségből nemzedék tűnt elő. Nemzedék? Évjáratnemzedékek? Vagy különböző korúak egyidejű városba tódulása? Lehetőség és szükség; kitöltünk egy űrt. A háború utáni magyar kisebbség alsó rétegeiből jövünk – paraszt, munkás, kisiparos, kiskereskedő, papi ivadék, a legmagasabbról jövő is lentről kapaszkodik. A háború utáni első értelmiségi képződmény vagyunk, az „öregek” mellett a második vonal.

A város: munkahely, iskola, az új közösségek megtapasztalása, szinte mindent vállaló aktivitás – ez az első időzóna. A folytatás: műveltsége és lehetősége szerint ez a fiatal értelmiség konkretizálódik, szakosodik. Műkedvelőből profi lesz. Turczel Lajos és Csanda Sándor irodalomtörténészek, Ág Tibor néprajzos, Takács András koreográfus, Szabó Rezső és még sok hivatásos népművelő, Gály Iván, Fónod Zoltán újságírók, az irodalom szerkesztői.

Ez idő tájt tűnnek fel a műegyetem, az orvostudományi kar magyar hallgatói.

Irodalom, újságírás, népművészet, népművelés, színjátszás, politikai mozgalmi munka – a társadalmi megnyilvánulás determináns területei.

S e fiatal értelmiség szembetűnően jellemző vonásai? Öntudatos, magabiztos, történelmileg tiszta, nincs bűntudata. Politikai nézeteiben és tetteiben radikális, építeni akar, elhatározásai, tenni akarása olykor nagyobb, mint tapasztalata és hozzáértése. Menet közben tanul és művelődik.

A Szlovákiai Írók Szövetsége számomra izgalmas tapasztalat. Alapjában hivatal, de ez idő tájt nem az intézmény van az irodalom fölött, hanem fordítva. Történelmi jelentésű irodalmi idő: szembetűnő a szlovák művész értelmiség magabiztossága. A Szlovák Nemzeti Felkelés, az újkori szlovák szabadságharc, most válik jelentéssé, néptudattá, a nemzet tudatává. Most tudatosul a győzelem, s válik ihletőjévé a művészetnek: zenének, irodalomnak, képzőművészetnek. Most teljesedik ki a nemzeti kultúra teremtése, a nemzeti múlt számbavétele, a saját értelmiség kiművelése, a nemzeti kultúra világhoz kapcsolása. Az Írószövetség ekkor afféle szellemi parlament, s e tételek beágazzák életét. Tanúja vagyok számos vitának, összecsapásnak; hallgatom, figyelem a kultúra és a nemzeti felemelkedés programjának hangos fogalmazását.

Nagy emberi, szellemi élmény mindez.

A szlovák „burzsoá nacionalisták” elleni pert – az ötvenes évek elején – több szinten éltem meg. Először valós idejét, sajtónyilvánosságát, szervezett társadalmi visszhangját. Sajnos, szégyenünkre, nagy nyilvánosságú magyar vádbeszéd is elhangzott. E bírói beszéd kettős élű volt, bűnt olvasott a per szlovák vádlottjaira, s felmutatta a magyar „burzsoá nacionalizmust” is. A magyar nemzetiség éppen hogy felocsúdott a korábbi esztendők kábulatából, máris ellenséget kerestek soraiban. Ez a mechanikus bűnvádi eljárás, párhuzamvonás többször ismétlődött háború utáni történelmünk folyamán.

Másodszor: megéltem az Írószövetségben a per újrafelvételét, a hamis per újratárgyalását a „burzsoá nacionalisták” ellen – a vádlottak egy része író volt. Kereső, oknyomozó viták során itt láttam, milyen könnyű vádat emelni, hallgatásra, börtönre kárhoztatni valakit, valakiket. Itt tapasztalom azt is, mennyire nehéz cáfolni a hamisságot, a hazugságot, mennyire embert őrlő az igazság keresése és bizonyítása. Rámehet egy élet, rámehetnek életek. Igazság, igazmondás, tények – az Írószövetség akkori vitáinak ez az irányulása és lényege. Izgalmas tapasztalás, egy fiatal irodalom keresi önmaga emberi és történelmi igazságait.

Harmadszor: személyes találkozásaim a per már rehabilitált áldozataival, különösen Laco Novomeskýval. Tudtam, hogy szabadulása után – amikor még nem hagyhatta el Prágát – jeles szlovák írók titokban látogatták és erősítették, akarták és várták haza. Jelen voltam az Írószövetség azon közgyűlésén, amikor a megtaposott írói becsület elégtételeként visszafogadták. Aztán több ízben is beszélhettem vele, a magyar ügyről, a börtönévekről…

Novomeský, a népben, nemzetben gondolkodó intellektuális költő politikus: közép-európai képződmény. Élete nagy elszánások, dilemmák, kálváriák, felemelkedések és zuhanások – s az élet késő szakaszára eső erkölcsi megbecsülés. Novomeský: történelmi megbékélésre s bölcsességre vezérlő élet.

Az Írószövetség magyar tagozata (szekciója) már az irodalom hivatala, intézmény, keret, fórum. Az irodalmi figyelem ugyan szerteágazóbb, de egy tétel mindenki számára egyformán fontos: az irodalmi lap. Nincs csehszlovákiai magyar irodalmi folyóirat, nyilvánosság nélkül pedig az irodalom néma hadonászás. Igaz, minden csehszlovákiai magyar újság közöl irodalmat, de persze programjához illően, másodsorban, alkalmazott anyagként.

A szándék, az elhatározás egyértelmű: irodalmi lapra van szükség. Beadványok, javaslatok, kérelmek, megokolások és mindez ismét elölről. Néhány éves ügyködés után nehéz szüléssel világra jön egy negyedéves folyóirat, az Irodalmi Szemle. Én lettem az első szerkesztője. Társszerkesztőm a művelt Tóth Tibor, aki tapasztalatával és nyelvi kultúrájával korai haláláig támasza volt a szerkesztői munkának. Első számunkban (1958 szeptembere) jelent meg Fábry Zoltán Ideje már bizony című, azóta is sokat idézett, folyóiratot avató írása.

A negyedéves lap kínosan lassú, később kéthavi lap lettünk, ez volt a közbülső állomás, majd havilap, azaz évente tízszer megjelenő folyóirat. Ismétlődött s igazolódott fölfelé haladásunk sémája, ha egy madárlépéssel kívántunk is előbbre jutni, annak előbb a lehetőségét kellett megteremteni. Meg kellett tanulni szervezetileg is jelen lenni a világban, így jártuk ki a lapalapítás, indítás iskoláját is.

Tóth Tibor halála után Bábi Tibor, Tőzsér Árpád, Koncsol László jeles társszerkesztők. Tőzsér és Koncsol maradandót alkotnak szerkesztésből; alapozó, nevelő emberek, nyelvet és esztétikát tanítanak szerkesztés közben. Jelenlétük, munkájuk, szemléletük a lap növekedését, szellemi terebélyesedését és programjának alakítását jelenti.

És jöttek a gondok: a lap betájolása, orientációja, koncepciója. Egy kapaszkodó, bontakozó, erejét gyűjtő irodalom egyetlen lapja. „Egyke.” Mi legyen szerepe? A helyzet, a gyakorlat, az idő válaszolt a kérdésre: nem lehet csoporté, nemzedéké, iskoláé – legyen mindenkié. Tehetség, kezdeményezés, gondolkodás, erkölcsi felelősség közös irodalmi tulajdona. (Afféle irodalmi népfrontállapot.) De ne legyen csak egyarcú, az irodalmon kívül adjon helyet történelemnek, szociológiának, nyelvészetnek, néprajznak, a nemzetiségi élet minden jellemző ágának: legyen tehát több funkciót betöltő lap. Emellett sorra bemutatta a szlovák és cseh irodalom akkori legjobb alkotásait, jelezte a szomszédos irodalmak mozgásirányát, olykor vállalkozva világirodalmi tudósításra is. Szerkesztési elv volt a véleménycsere s annak szervezése. Vita tárgyává tettük többek között a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetét; a nemzetiségi kultúrák szerepét; a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségeit a szocialista irodalmak progresszív áramlataihoz, illetve az európai irodalmakhoz; a szocialista irodalmak együttélésének tapasztalatait; a nemzetiségi irodalmak műfaji jellemzőit; az iskolai irodalmi nevelést; a realizmus, a dekadencia, az irodalmi nemzetköziség, a sematizmus, antisematizmus problémáit; a színjátszás és drámaírás gondjait; a műkedvelő csoportok helyzetét…

S közvetítettük a szomszédos irodalmak vonatkoztatható eszmecseréit is.

Vállalva irodalmunk lehetőségeit, s vállalkozva a lehetetlenségre is.

Ismeretlen volt az Irodalmi Szemle, idegenek voltunk, újak. Így, ajánlólevelek nélkül indultam világgá, bemutatkozni, elmagyarázni magunkat. Prágába, Moszkvába, Kijevbe, Leningrádba, Budapestre, Szegedre, Varsóba, Katowicébe, Kolozsvárra, Bukarestbe, Újvidékre, Belgrádba. A víz fölé bukkantunk. Személyes szerkesztői kapcsolatot teremtettünk a Slovenské pohladyval (a Szlovák Írószövetség lapja), a Plamennal (a Cseh Írószövetség akkori havilapja), a Kortárssal, lengyel lapokkal, az ukrán folyóirattal, a moszkvai Novij Mirrel, a Tiszatájjal, a Korunkkal, az Igaz Szóval, a Híddal. Állandósítottuk a szerkesztőcserét; minden találkozó mindmegannyi konfrontálási lehetőség, ismerkedés a másféle helyzetekkel, a másféle gondolkodással.

Kis irodalom nem lehet meg önmagában.

A hatvanas évek elejéig szellemi életünk hangsúlyozottan határon bévüli: az országhatár meghatározó szellemi-irodalmi határ is. Irodalmunk történései – szinte egy évtizedig – szigorúan belügyként kezeltetnek. Elsősorban a hazai valósághoz való viszonyunkat hangsúlyozzák. Máig is hallom azt a tekintélyes véleményt, mely szerint az itt élő magyaroknak annyi közük van Magyarországhoz, mint Vietnamhoz. Az akkoriban Magyarhonból idelátogató írók bántóan és kínosan tartózkodóak voltak irodalmi dolgaink iránt. A maihoz képest zárt világ volt ez, mintha ablaküvegen át néztük volna egymást. A hatvanas évek Magyarország önújrafelfedezése, de a nemzetiségek felfedezésének ideje is. Irodalmunk ezáltal megszűnik csak belügy lenni, s fokozatosan alakulni kezd egy másféle állapot: a kettős szellemi honosság, kettős irodalmi állampolgárság. Így lehet hídszerepünk, így alakulhat ki irodalmunk jellegzetes autonómiája is.

A XX. kongresszus életre keltette társadalmi és irodalmi mozgás inspirálta e folyamatot. Tágultak irodalmunk s gondolkodásunk határai; e szándékot szerény adottságaival munkálta az Irodalmi Szemle.

Számomra mindez gazdagító emberi tapasztalás: ez időben ismerkedhettem meg Forbáth Imrével, Illyés Gyulával, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Tamási Áronnal, Balogh Edgárral, Darvas Józseffel, Dobozy Imrével, Dobossy Lászlóval, Gáll Ernővel, Szalatnai Rezsővel, Győry Dezsővel – a magyar (s mondhatnánk a közép-európai) irodalmi élet egy más rétegével. Tapasztalat, műveltség, megküzdött írósorsok és nehéz kiteljesedések: élmények, beszélő-mesélő irodalmi okítások, intelmek – az ilyen írói életutak melegítenek, emelnek, biztatnak, magatartást szabnak.

Még nem ért véget irodalmunk intézményrendjének megteremtése: további tíz esztendő. Javaslatok, kérelmezések, így lesz nemzetiségi díj, majd később Madách-díj. És még egy nekifutás, a könyvkiadó! 1954-ben megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, csupán kicsi folt maradt belőle, egy szerkesztőség. A visszaesés már-már a földet súrolta. Így múlt el közel másfél évtized. Aztán a javaslatok, kérelmezések kálváriája ismét: 1967-től félönállóság, 1969-től Madách Könyv- és Lapkiadó, melynek vezetője lettem.

Ennyi az írói előtörténet: hosszú, túl hosszú idő.

Első könyvem 1963-ban jelent meg: Messze voltak a csillagok. „Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny vagyok az emberi megaláztatás iránt. Élményem a megaláztatás: gyermek- és ifjú éveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződött, él, hat nemzedéken át. Tucatnyi embersors görcsölődött belém, oktalan tragikus sorsoké… Jó lenne már szép emlékekről írni. Sajnos, én még nem tartok ott. Előbb szeretném látni egy tragikus sorsú nemzedék elmosolyodását…”

Ezt írtam első könyvem, próbálkozásom elé.

Írjál úgy, ahogy beszélsz, ajánlotta valaki. Ezt tettem. E kisregény leföldelte bennem a keresést. Műfajom lett a próza. Az első könyv egyszerre emelkedés és zuhanás, remény és kétség. Az ember épp hogy bepillant az irodalom tükrébe, máris pironkodva takarja el arcát. Az igazi próba a második könyv, mondják. Én nem tudok könyvben vagy csak könyvben gondolkodni. Lehet ez alkati gyengém, de inkább a helyzet teszi, gondolom.

A csehszlovákiai magyar irodalomban sok a meghatározatlanság: helyzete, funkciója, kötődései. Elmosódottak belső, műfaji, eszmei, gondolati hagyományhatárai is. Ilyenkor érzem, hogy elégtelen irodalmunk akkumuláló ereje, érzem azt is, hogy valóságunk számunkra nem elég parancsoló: nem mindig önkezünk gyúrta agyagból építkezünk – mennyi leértékelt, előre gyártott darabot s bazárholmit építettünk már be irodalmunkba. Fábry valóságirodalom-igényét mondjuk, idézzük mint tételt, de hol van realizmusszemléletünk határa, határai? S egyáltalán: mit jelent számunkra valóságirodalom és realizmus?

Távol áll tőlem a gondolat, hogy a magam szemléletét valakire rátukmáljam. Sorsok, sorsutak, sorsállapotok, ezt próbálom epikává fogalmazni. Sorsregényeket írok. Földönfutók című regényemet a csehszlovákiai magyarság kollektív vád alá helyezése ellen írtam. A Földönfutók a büntetés, a meghurcolás, a sérelem könyve. Úgy éreztem, el kell mondanom a valót, s a hírmondást nem lehet a történelem kénye-kedvének visszhangjára és kozmetikájára bízni. Szemtanú voltam. Azért is írtam ezt a könyvet, hogy szabaduljak a rám bélyegzett bűnvádtól, azért is, mert nem ismerem el a vádat, miszerint e népközösség egy szálig a haladás földönfutásra ítélt ellensége.

Oktalanul bűnhődött kisembersorsokat mondtam el. S miközben írtam, kerestem a történelem (az akkori helyzet) rendelkező erőit. Az összefüggéseket, a szélesebb, a magasabb rálátást: messzire, egyre messzebbre vezettek a szálak, egészen az akkori világpolitika csúcsáig. Akkor, ismereteim első szintjén úgy látszott, hogy ez országos ügy. Nem csak az volt. A világpolitika feszültsége ért testünkhöz – majdhogy belepusztultunk. Frázisnak tűnhet, mégis igaz: mint nemzetiségnek politikai jelentésünk van. Hatvan esztendeje a politikum életünk állandó tényezője, s meghatározója minden eddig megélt társadalmi változásnak. Népközösségünk és az egyéni sorsok történelmi jelentésű feszültségei nagyrészt politikai eredetűek. A sorsok, a magatartások így tulajdonképpen politikai-történelmi helyzetek lecsapódásai. Az írói toll itt kényszerűen a felettünk lévő erővonalak feszültségmérője is.

Életünk folyamatában így meghatározó esemény- és erőgócok keletkeznek: a földönfutás idején az embersorsok és a történelem rendelkező erői messze voltak egymástól. Ilyen képlet tudatában hogyan lehet elmondani az emberi igazságot?

Kérdezem magamtól, miért húsz év múltán erősödött fel bennem a közösségi sérelem elmondásának kényszere? A sérelemből félelem nő először, aztán hosszú bizonytalanság. A mi időnk tulajdonságai, az események, a történtek összefüggései csak később láthatók és tudhatók. Ezenkívül bátorítás, az élet bátorítása is kell ahhoz, hogy a rossz az igazmondás kényszerévé alakuljon. A sérelmek igazmondásának is van átfutási ideje.

Harmadik regényemben, az Egy szál ingben címűben is egyén és történelem, közösség és történelmi mozgás viszonyát kutatom. Azt próbálom megmutatni, hogy milyen emberarcokat, tartásokat, lelkiállapotokat szül a folytonos leterhelés, az állandóan változó helyzet. Követtem olyan sorsok nyomát, amelyek „párhuzamosan” futottak az idővel – volt látszatörömük, valójában a hatalmat szolgálták ki. Emberi fennmaradásukért tették. Szolgálatért megmaradni: nem új képlete a történelemnek. E magatartás szüntelen, minden helyzetben újratermeli önmagát. Szükség van rájuk: besúgókra, börtönőrökre, sokféle hivatalnokokra, az álmukban is szalutálókra, az idő lakájaira. Az ilyen életeknek van egy csúcsra futásuk, aztán – amint leszolgáltak, csörgő medáliákkal – a hosszú foszlás ideje jön.

Nyomon követtem az élet egy szál ingeseit, a történelem meztelenjeit a történelmi közmunkára mindig kiparancsolhatókat. Azt az embert, akinek testébe évszázadok során kalapálták az alázatot, az engedelmességet, a meghajlást: azokat, akiket a megmaradás félelme őröl, akik a parancs, a trombita hangjára mindig a sorakozóhelyre futottak. Az ilyeneknek egy okosságuk van: megvárni, kivárni a rossz idő végét – így maradni meg. Egyszerre hány élet morzsolódik az ilyen engedelmes sorsokban? Hányszor hal meg az ilyen ember, amíg az élet engedelmességgé és alázattá csitul lelkében?

Felmutattam az ellenállók sorsát, a szembeszegülőkét, akik életükkel keresztezték a történelem gonosz útját: azokat, akik tudják, hogy a történelem nagy folyamát látják, s életük apró kis köreiből mindennap elindulnak egymáshoz, együtt akarván kapaszkodni vágyott életük felé.

Kérdés, hogy a sorsok, a sorstörténelem irodalmi megfogalmazása hitelesíthető-e? Van-e objektív bizonyító ereje? Realizmusereje?

 

Vox humana, erkölcsirodalom – e könyv írása közben gyakran gondoltam e Fábry-fogalmakra. Életműve döbbenetes következtetéseire: a politika, a történelem ránk csapó hullámaival szemben egyetlen fegyver van: az emberség, az ember jogait és szabadságát védő erkölcs. Embernek maradni az embertelenségben. Fábry ezt a fasizmus – antifasizmus, a háború és béke viszonylatában konkretizálja. Foglalkoztat a kérdés: a vox humana miként bontható le a hétköznapok történelmére? Mennyiben fegyver e tétel a nemzetiségi lét változó helyzeteiben? S főleg: miként váltható aktív, aktivizáló szellemi erővé?

Nem az igazát vonom kétségbe, de vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy e tétel az elszenvedett történelem kissé félelmetes tanulsága. Mára már van egy gyengén hangzó felhangja is. Irodalmunk egész hatvan évében kimutatható a védekezés, talán mondjuk így: az aktív védekezés mozdulata. Az elszenvedett történelmet küzdő történelemmé, emberséget kiküzdő jövővé kellene változtatni – így gondolom én Fábry aktualitását.

A magam nemzedékének még élménye a paraszti világ előző létformája, de élményünk a létformaváltás is. S az is, ami most van. Negyedszázaddal ezelőtt írott, íratlan vélemény volt: a csehszlovákiai magyarság megtartó ereje a falu. Mára urbanizálódó nemzetiség lettünk. A magyar lakosság szociális átrétegeződése szemünk előtt zajlott és zajlik, életünk következtető, összegező sémái egymás után halványulnak. Más helyzet részesei és tanúi vagyunk. E másság számunkra lényeges vonása, hogy a közösségi élmény helyébe az egyéni élmény (és érdek) tolakszik. Jobban látszanak az egyéniség-, a személyiségjegyek. Az egyén és történelem viszonya az egyén és egzisztencia problémájára vált. Azaz: életérzésváltozás. Ezt kívántam jelezni legújabb, Hólepedő című könyvemben. Mindenkinek meg kell küzdenie önmaga életét, ez a könyv alapgondolata.

Sok minden változott az elmúlt negyedszázadban, de a lét, az emberi-nemzeti fennmaradás, a megmaradás kérdése ugyanaz marad.

Irodalmunk továbbfejlődése? Foglalkoztató gondom. A Fábry halála óta keletkezett légűr – főleg a kritikában – mindmáig tart. Megrendült a kritikai értékrend, az elvi mértéket, az elemző konfrontálást (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) egyéni hozzászólások, erősen szubjektív vélemények, nemzedéki, baráti szimpátiák, unszimpátiák helyettesítik. Kritikánk nem gondolkodik irodalmunk egészében. Megnyilvánulásai inkább általánosak, mint konkrétak. A minősítések határai így összefolynak, elmosódnak. Az elvi mérték bizonytalansága megszüli a helyzet szélsőségeit; a radikalizmust, az önkikiáltást, hisztérikus ordítozást, az irodalmi feljelentést, a gyáva elhallgatásokat és megkerüléseket, a hitoktató kritikusi pózt. Úgy érzem, hogy a szépirodalmi művek többet mondanak, mint amit kritikánk ebből meghallani és felmutatni képes.

Gondolom, hogy a közeljövőben nehezen lesz elkerülhető a kritika kritikája.

A magyarországi irodalomkritika növekvő mértékben foglalkozik könyveinkkel. A minősítés szempontjai és következtetései gyakran eltérőek a mienkétől. Van példa sok mindenre. Vannak művek, amelyek nagyobb hangsúlyt kapnak magyarországi lapokban, mint itt, és fordítva. Mi lesz tovább? E minősítő különbség kiegyenlítődik-e avagy elmélyül?

Kritikánk által bizonytalanul fogalmazott irodalomszemléletünk, irodalmunk realizmusvonulata s realizmusunk sajátos jelei. A társadalmi-nemzetiségi önismeret szempontjából milyen művek, jegyek, tendenciák jelentik a csehszlovákiai magyar irodalom valóságszemléletét? Alapvető kérdések.

Foglalkoztat a magyar nemzetiség önmagához való viszonya. Anyagi növekedésünk kimutatható. De szellemiekben, intézményekben, erkölcsiekben az ötvenes évek nagymértékű kibontakozása hol tart ma?

Gondjaim vannak, egyéniek és közösségiek. Amit leírtam, életemnek csupán egy rétege; remélem, hogy lesz módom továbbmondani a megélt időt.

 

S azóta? Több mint negyedszázada Bodrogköz az anyagi gyarapodás idejét éli. Amióta e táj kivált a mindenségből, ilyen gazdagodó ideje nem volt még. Ahányszor hazamegyek, ez tűnik szemembe: az építés. A bodrogközi történelem most az építkezés korát jelzi. Sorolhatnám: utak, iskolák, kórház, sportlétesítmények sora, egészséges ivóvíz, állami gazdaságok, szövetkezetek, gyümölcs- és szőlőtelepítések. És házak, házak… Az erre utaló számadatok, statisztikák szinte frázisként hangzanak már. Beleszoktunk a korba, ez természetes. Mindez nem ajándék – munka, szorgalom eredménye. Bodrogköz dolgozik, termel, s ezáltal gyarapszik.

Igen, a tárgyi világ építményei felmutathatók, kimutathatók, szemmel is mérhetők. S az emberek? A munkahelyi közösségek, a faluközösségek, Helmec közössége? A paraszti, a kisiparos-, kereskedő-, a napszámos-, a béreslét mivé alakult harminc év múltán? Milyen ma a bodrogközi társadalom? Kínálkozik – mint másutt is – az egyszerűsítő válasz. Igen, az egyszerűsítő válasz. Igen, az egyezés sokféle, a fejlődés tendenciái legfeljebb fázisbeli különbséget mutatnak az ország más részeihez képest. S az eltérő, a megkülönböztető vonások?

Vannak. Csak erről keveset szólunk. Az elmúlt esztendőknek a Bodrogközről tudósító írásai javarészt a táj szépségét, a népművelés gondjait, kommunisták helytállását idézik-mondják. A szükségesről beszélnek, a szépről, a valamikori állapotokról; néprajzi, népművészeti mozaikdarabokat mutatnak a széles közvélemény elé. Valamiféle idillikus kép áll mindebből össze, pedig a Bodrogköz nem idill. Sohasem volt, ma sem az. Érdekesen „elmellőzzük” a Bodrogköz társadalmi valóságát, emberi-nemzeti önismeretünk egyik forrását. Pedig a társadalmi átformálódás, a szociális átrétegeződés, a demográfiai robbanás második, harmadik hulláma itt is nyomon követhető tanulságos folyamat.

Negyedszázada falusi család-rokonság közepén ülhettem. Kiterjedt, nagy közösség, az együvé tartozás megfogalmazatlan, mégis erős érzésével. Az ünnepek, a jókedv, a gyász, az egymást segítő munka alkalmai: mindannyi melengető összejövetel. Egymás nézése, kérdezése, az események közös tudomásulvétele: matuzsálemek és felnőttek beszédét figyelő gyermekszemek. Ez volt az idő felső és alsó határa. S közte nemzedékek arca, nagy tabló, amelyet évszázadok óta festenek. E széles rokonság az idő mélyéből jött, rázták háborúk, tragédiák, halálok: mindennek ellenére volt, fennmaradt, hatott. Összetartotta őket a föld, ez volt a kenyéradó, a mindenható – a cél: sorsok, lehetőségek meghatározója. Innen, a földtől kezdődnek az elágazások a parasztcsaládok feszítő emberfölöslege folytán – a kőműveskanál, a suszterkalapács, az ácsszekerce, a tanítóság s a papi reverenda felé.

A termelői parasztközösségek lazulásának, belső differenciálódásának folyamata már a szemem előtt játszódik. De a nagy rokonság együtt van, az otthon, a család, a föld, a munka mind a falu közösségén belüli valóság.

Ez volt az utolsó történelmi fényképfelvétel. A háború utáni negyedszázad elporlasztotta e nagycsaládot. A mezőgazdaság kollektivizálása a migráció nyitánya is. Építkezésekre, ipari vagy ipari jellegű munkahelyekre a falvakból áramlik a munkaerő. Nehéz, ellentmondásos folyamat. A szocialista mezőgazdaság kezdeti szakasza nem karnevál. Szervezőket, parasztokat sokszorosan megterhelő küzdelem. Új fogalmak születnek: kétlakiak, bejárók, eljárók, ingázók. A föld még jelen van, de már nem meghatározó erőként. A Bodrogköz viszonylag zárt, archaikus közössége az iparral ismerkedik, az ipari munka belső ritmusával. Más lüktetés, más dinamika ez, mint a föld élete, a vetésé, a szántásé. S ezt a mást tanulni kell. Az ötvenes évektől kezdődően a Bodrogköz hatalmas iskola, építő, ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közlekedési szakmák sorát sajátítják el az emberek. Alakul, teremtődik a bodrogközi ipari munkásság. Létrejönnek a szellemi kibontakozás intézményes feltételei: az iskolák, a népművelési, egészségügyi, közigazgatási, szakágazati irányítás létesítményei és szervei.

S kibontakozott a migráció második fázisa: a városba menés, költözés. A bejárás, a kétlakiság, az ingázás az idősebb nemzedék létformája. A negyedszázad előtti család és rokonság akkori legfiatalabbjai városi szakmunkások. Elmennek, városba települnek. Kassa ipari-szellemi vonzása óriási. Tudjuk, az urbanizálódás világméretű folyamat, a Bodrogközt sem kerülte el. Itt faluról Helmec kisvárosi méreteibe, onnan Kassára mennek. Következmény: a Bodrogköz egyes falvainak fogy a lakossága. Különösen a peremfalvaké, amelyeknek csökkent a gazdasági-társadalmi funkciója. Igen, vannak új házsorok, lakóik többnyire fiatalok vagy már középkorúak; s vannak – ugyanabban a faluban – elöregedő, illetve elöregedett utcák. A Bodrogköz falvaiban egyre több az eladó ház. Királyhelmec lakossága az elmúlt harminc évben nagyrészt kicserélődött. A lélekszámban stagnáló, fogyó faluközösségek új helyzetet teremtenek; többféle ágazó társadalmi, szociális, nemzetiségi problémákat vetnek felszínre.

Jellegében a Bodrogköz mezőgazdasági termőterület; az átrakodó állomást kivéve ipari létesítményei helyi vagy járási szintűek. Innen ma is sokan utaznak. A hajnali-esti munkásvonatok és autóbuszok e táj jellemző jegyei. A valamikor archaikus, mozdulatlan Bodrogköz ma mobilis országrész. Korán kél és korán fekszik. Izgalmas vizsgálatok tárgyát képezhetné: a mai bodrogközi ember napi hasznos idejéből mennyit tölt tengelyen? Izgalmas volna e számokat a társadalmi aktivitás nyelvére fordítva értelmezni.

A járások átszervezésével 1960-ban Királyhelmec megszűnt járási székhely lenni. Kárpótlásul megmaradt a városi rangja. Ezáltal megszakadt egy sok száz éves folyamatosság. Egy kisvárosi jellegű közösség, amely a maga szintjén történelmi szerepet játszott, hangsúlyát vesztette. Csökkent társadalmi, politikai, kulturális irányító funkciója. Önmaga múltjához képest fejlődik; viszont az ország hasonló szintű kisvárosaihoz mérten gyarapodásának milyen az üteme?

Lackó Józseftől, a városi nemzeti bizottság elnökétől tudom: a városnak fejlesztési gondjai vannak. Lakásépítés, közművesítés. Halljuk, olvassuk a kulturális rendezvények hírét. Mégis izgat a kérdés: Helmec közössége mennyire hordozója e kultúrának, mennyire képes betölteni, folytatni a Felső-Bodrogköz szellemi központjának szerepét?

Nem csak kenyérrel…

Van itt sokféle jó. Valamikor karácsonyi kántálások után szoktuk bekiáltani a házakba: bort, búzát, békességet. Megterem minden: sok búza, hús, gyümölcs és bor. Mindenből sok. Az ember arcához, szorgalmához alakul a táj is. S a kultúra, ami a pódiumról szól, ami a házakba költözik, az milyen?

Kiművelődött egy pedagógus értelmiség, orvos értelmiség, agrár értelmiség, sok képzett irányító és szervező. Számukhoz, műveltségükhöz képest érződik-e kultúrateremtő erejük? Ezt már sokan kérdezték, igen. Én sem tudok mást, mint önmagunkat kérdezni. Magamtól is csak ezt kérhetem számon: mit tettem, mit teszek a Bodrogköz világgá mutatásáért? Az ország és a Bodrogköz, a világ és a Bodrogköz viszonyát kell ügyelnünk. A korai halált halt Tolvaj Bertalant említeném; ő ezt fogta fel, a világhoz kötődés szükségét. Épített és ablakot nyitott: cselekedett.

Hatalmas pergamentekercset kellene göngyölíteni, s írni mindazok nevét, akik életükkel, munkájukkal, tudásukkal emelik, szépítik a Bodrogköz arcát. Mert becsületünk, önbizalmunk s jogunk is ennek arányában s ezáltal leend.

 

Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia

Talán egyetlen nemzedék sem adott annyi embert, annyi nevet a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar szellemi életnek, mint az 1930-asoké. Ebben az évben született Dobos László, Duba Gyula, Veres János, Török Elemér, Szeberényi Zoltán, hogy csak a nemzedék ismertebb literátorainak nevét sorakoztassam ide a példa kedvéért. Ennek a jelenségnek feltehetően több elfogadható magyarázatát is lehetne találni; az egyik minden bizonnyal az emberi életnek a háború és a jogfosztottság évei után ugrásszerűen megnövekedett lehetőségeiből, az emberi cselekvés hirtelen kitágult térségeinek tényéből indulna ki. Dobos Lászlóék generációja tizennyolc-húsz-huszonöt éves volt azokban az esztendőkben; a társadalmi cselekvés igénye és az íróvá válás folyamata elválaszthatatlanul egybefonódott bennük. Valószínűleg külön feladata lesz majd az elkövetkező idők csehszlovákiai magyar irodalom- és nemzetiségtörténet-írásának, hogy külön is megvizsgálja e nemzedék irodalom- és nemzetiségtörténeti szerepét, elemezze föllépésüknek és ténykedésüknek a körülményeit, feltételeit, rögzítse letagadhatatlan erényeiket, értékeiket, ám számot adjon hibáikról, mulasztásaikról is. Addig azonban még sok víz le fog folyni a Dunán, Garamon, Ipolyon és Bodrogon. S most veszem csak észre, újraolvasva a Dobos Lászlóval készített beszélgetésünket, hogy néhány személyesre hangolt vallomással és töprengéssel bizonyos értelemben ennek az összefoglaló munkának is „eléje dolgoztunk”.

 

Szoktál-e álmodni?

 

Viszonylag keveset alszom, így fukarul bánik velem az álom. Sokat verekszem álmomban kígyókkal, gonosz, erős állatokkal. Emberekkel is. Olykor megtörténik, hogy elindul valaki felém, jön, jön… Azt várom tőle, hogy ne bántson, hogy jó szándékkal közelítsen és érintsen meg.

 

Van-e olyan kérdés, amelyre egy ilyen beszélgetésben nem, vagy nem szívesen válaszolnál? Elmondhat-e mindent magáról, a családjáról, hozzá közel álló személyekről s egyáltalán a világról az író, vagy lehetnek az életében tabunak számító kérdések, érzelmek, tapasztalatok?

 

Mindent el akarok mondani, amit tudok magamról és az életről, hangzana a hirtelen válasz. De nem önmagamért vagy legalábbis: nemcsak önmagamért. Az író élete önmagában nem érdekes. Életrajz, mint sok más emberé. Az én-világ, a személyes élmény és tapasztalat csak az írással, a művekkel kapcsolatban kaphat más jelentést. Az irodalommal egyidős kérdés: az írói életrajz miként viszonyul a műhöz? Tolsztojról írják: közel hatvan éven át, első írásától az utolsóig, állandóan magáról beszél. Idézhetnénk példát sokfélét, élményközpontú életműveket éppen úgy, mint a történelemből építkezőket… A hangsúly mindig a művön van, a mű igazsághitelén és művészi erején. S így a kérdés könnyen megfordítható a megfigyelt világnak, az életemnek van-e igazsághitele?

Vagy másként fogalmazva: megkerülhetem-e, átléphetem-e magamat? Képtelen vagyok rá, így érzem. Mindent el akarok mondani, aminek irodalmi megformálására képesnek érzem magamat – elhallgatások, átlépések, taktikázás nélkül. Életemnek érzékeny, nehéz szakaszait is. Nem ismerem el a megrostált írói beszédet. Természetesen nemcsak a magam életének „ki vagyok”-igazságaira gondolok, hanem a tények és összefüggések bizonyító erejére. Az igazmondás nem jelent egyet az önigazolással; nem szeretném újraszenvedni életünk eme rákbetegségét.

Van olyan vélemény, mely szerint meg kell várnunk a dolgok kimondhatóságának idejét! Ha ez igaz lenne, örök életért kellene könyörögnünk. A dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése. A kimondhatóság ideje bennem van: ha érzés, gondolat, ítélet, tapasztalat irodalommá érik, fogalmazódik bennem, ki kell mondanom.

 

Van-e valamilyen általánosítható, napi időbeosztásod?

 

Egyre erőteljesebben tudatosul bennem az idő: az irodalmilag hasznos idő szüksége és értéke, s ez nyilván nemcsak az én gondom. Tulajdonképpen minden irodalom és kultúra versenyt fut az idővel, így a miénk is. Én is. A művelődés, a tájékozódás, az anyaggyűjtés, a feltöltődés és maga az írás – mind, mind idő. S itt meg kell jegyeznem, hogy az irodalom jelentős része, a csehszlovákiai magyar irodalom különösen, „másodállásban” születik. Maradék időben, a nap egészéből kiszakított, ellopott, kikényszerített időben.

A kötelesség, a munkahely elveszi a nap legjavát, időben és erőben egyaránt. Munka és szabad idő: e kereteken belül kényszeríti magát az ember egyféle rendszerességre. Más megoldás nincs. Az én szabad időm: az est és az éjszaka. Sokáig vártam lakásra, ezalatt rászoktam az éjszakai munkára. S ez beidegződött. Az éjszaka csendje.

 

Valaki azt mondta: irodalmunk – amatőr irodalom. Találónak, a lényeget megragadónak, korlátainkra, lehetőségeinkre igencsak jellemzőnek érzem ezt az újabb kifejezést is: másodállásban született irodalom…

 

Tudni kell azonban, hogy ma már az irodalom nem lehet csak alkalmiság dolga, a rövid és hosszú lejáratú teendők sorában nem szorulhat vissza a második, harmadik, sokadik helyre. Az irodalom főállás kell legyen, a napnak nem maradék, hanem fő idejét igényli.

A háború utáni kibontakozásnak objektív késleltető akadályai voltak. Ma ilyenek már nincsenek. Ezáltal megszűnik a külön megméretés, a külön megbírálás oka: a nemzetiségi irodalom önmagában még nem jelent sem erkölcsi, sem művészi minősítést. Irodalmunk egyre szélesebb területen válik a konfrontálás tárgyává, megméretünk a nemzeti irodalom serpenyőjén is. Azaz a teljesítmény, az egyre nagyobb teljesítmény igénye tüzes vasként naponta ér nyelvünkhöz. (Szerintem ez kell, hogy vonatkozzék nemzetiségi létünk minden területére.) Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia. S hogy ez lehetséges, azt a százados elnyomást, bezártságot élt népek írói bizonyítják, akik remekművekkel robbantak a világirodalomba. Például a dél-amerikaiak. De más vonatkozásban se menjünk messzire: Sütő András három drámája, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye olyan művészi tények, amelyek a kortársi magyar irodalom felső szintjéhez zárkóznak.

Mindehhez idő kell, idő…

És persze tehetség.

Némi könnyítést jelentenek a rokon foglalkozások – az újságírás, lap- és könyvszerkesztés, az oktatás, az ismeret-, műveltség- és információszerzés különféle lehetőségei. Igen. Nem kevés segítséget nyújtanak az írónak a két-, három- és hathónapos ösztöndíjak. Igen. De az alkotás szempontjából mindkettő átmeneti állapot. Utána ismét csak jön a mindennapi írás gondja: a szabad idő, az irodalmi hasznos idő fojtogató szűkössége. A lépéstartás egyenlőtlen viszonyai: mert az írás – állandóság.

A magunk berkeiben két ember függetlenítette magát e körforgástól: Fábry Zoltán és Szabó Gyula. Hátukat a keresztfának feszítve éltek, aszkéták módján vállalva minden szembejövő rosszat.

De – gondolom – nem is az író egyéni időbeosztása érdekes, hanem az irodalom ideje, amiből levezethető az egyéni alkotás kényszerítő ritmusa is. Érdekes kísérlet lehetne behatárolni a csehszlovákiai magyar irodalom jelen idejét. Hol tartunk? Egyidősek vagyunk-e irodalmi önmagunkkal, a mindenkori nappal? Nem történeti-irodalomtörténeti életkorunkra gondolok, hanem társadalmi, gondolkodásbeli, műfaji, esztétikai felnőttségünkre. S elsősorban a társadalmi történés meg az irodalmi idő összhangjára. Sokszor az a benyomásom, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom úgy lélegzik, mintha örök élete lenne. Lassúnak érzem irodalmunk belső ritmusát, reflexeit, reagálásait, csatlakozásait. Háború utáni semmiből indulásunk nem lehet irodalomfogytiglani menlevél. Sokáig időzünk egy-egy helyen, egy-egy helyzetmegállapítást, fogalmat, tételt negyedszázadig is használunk és alkalmazunk.

 

Jellegzetesen egyműfajú író vagy. Eddig három regényed jelent meg, s készen van a negyedik is¹; nem írtál novellát, elbeszélést, drámát, gyermekirodalmi vagy ifjúsági művet, nem foglalkoztál műfordítással. Milyen elhatározások, illetve adottságok magyarázzák írói gyakorlatodban ezt az egyműfajúságot?

 

Ez látszat. Kezdeti műfajom nem a széppróza volt; rövidebb publicisztikai írásokkal kezdtem. Később kritikával, kultúrpolitikai és elméleti írásokkal folytattam. Bennem sohasem a műfaj fogalmazódott meg elsőnek, hanem a mondanivaló, a tennivaló. Nem tudok műfajokban gondolkodni, ez talán gyengém is. Hogy most szépprózát írok, az nyilván a körülmények, a meghatározó események kérdése is. Más elfoglaltságok miatt eddig keveset írtam, az egy- vagy többműfajúság kérdésének eldöntését ezért még korainak tartom. Különben foglalkozom a drámaírás gondolatával, s gyermekkönyv tervét is melengetem.

Aztán van, illetve volt egy másik „műfajom” is: az irodalomszervezés meg a lapszerkesztés. Erre ment rá több mint tíz esztendőm. Ez könyvre átszámítva – nem is tudom mennyi. Az ötvenes évek elején, Pozsonyba kerülésemkor kezdett formálódni a szlovákiai magyar szellemi élet. Akkor a közösségszervező munkát tartottam elsőrendűnek. Ma már szinte hihetetlen, s talán mulatságos is, de volt egy szakasz az életemben, amikor a szervezési és szervezeti tennivalókat fontosabbnak tudtuk, mint a műveket. Holott tudvalevő, hogy az irodalmat a művek teszik és határozzák meg. Akkor arról volt szó, hogy megteremtsük a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának intézményes feltételeit, azaz, hogy létrehozzuk azokat az intézményeket – szervezeti tömörülés lehetőségét, irodalmi lapot, könyvkiadót, irodalmi díjat –, amelyek nélkül irodalom nem létezhet. Utólag tudatosítom, hogy az irodalomszervezés „műfaja” igencsak hálátlan dolog, kevés a becsülete. Pedig tapasztalataim szerint a kis irodalmaknak, a felfejlődő irodalmaknak erős szervezési gócokra is szükségük van.

 

Jó lenne, ha most „tetten érhetnénk” íróvá válásod pillanatát, illetve személyeden keresztül megragadhatnánk azt a folyamatot, amelynek során az ember természetes közlésvágya minden mást legyőző és háttérbe szorító közléskényszerré alakul át. Ki kellene emelnünk ennek a folyamatnak a meghatározó mozzanatait, személyes és történelmi-társadalmi összefüggéseit. Az első regényedet tehát nem lebecsülendő irodalomkritikai, lapszerkesztői és közírói tevékenység előzte meg. A kérdésem: mi volt még ennek is előtte?

 

A mű előtörténete, illetve az az emberi-írói felkészülés, ami ezt megelőzte, benne van a könyveimben. A magam részéről nagyképűségnek tartom az „írói gyermekkor” részletezését. Egy kis kitérő: a diploma megszerzése után a főiskolán maradtam tanársegédként. Irodalomelméletet tanítottam, esztétikát; zöldfülű kezdőként. És nyilván fontoskodón. Valahányszor erre gondolok, restelkedem. Ma azt tartom, hogy lehetetlen az írás, az írásművészet elméletét tanítani és magyarázni az írás konkrét tapasztalata nélkül. Ahhoz, hogy az ember elméleti következtetéseket vonhasson le, ahhoz, hogy általánosíthasson, előbb meg kell járnia az írás mennyét és poklát.

Az Irodalmi Szemle nemrégen fejezett be egy sorozatot Első közlésem címmel. Én is gondolkodtam azon, hogy megírom, felmutatom az első képet. Meggondoltam. Tudom, az emlékezés csábító, különösen, ha egy irodalmi lap közönsége előtt történik. De hát kit érdekel az én írói gügyögésem? Most, irodalmunk fejlődő szakaszában miért fontos ez? A megjelent „első közléseket” olvasva az volt a benyomásom, hogy gyermekkori képeinket rakosgatjuk udvariasan mosolygó emberek elé. Meggyőződésem, hogy irodalmunk mai fejlődési szakasza nem a korai memoárokat igényli. A személyiség útja, kibontakozása lehet példa, lehet tanulság, lehet történeti-irodalomtörténeti elem. Jellemezheti, teljesebbé teheti a korképet. Igen. A mi esetünkben – irodalmunk súlyához képest – mégis elsietettnek éreztem ezt a mozdulatot. A korai kis memoárok egyféle nosztalgiát hordoznak; a vissza-visszanézés ellágyít, lelassít, a személyiség önfelértékelésére csábít. S végső fokon irodalmunk súlyponti eltolódását hozza magával.

 

Azzal, amit mondasz, nem egészen értek egyet. S távol áll tőlem, hogy a folyóirat szerkesztőjeként a bizonyítványunkat magyarázzam, úgy sejtem mégis, hogy félreértetted a szerkesztői elgondolást. A sorozat elé írt bevezető jegyzet, véleményem szerint világosan, érthetően beszél. Hadd idézzek most belőle néhány mondatot: „…az irodalom változásaira, fejlődésére igenis hatást tesz az én-tudat megléte vagy hiánya. Az én-tudat pedig a literatúra fogalomrendszerében az irodalmi lexikonokat, történeti munkákat az alkotás gyökereit kereső monográfiákat és írói interjúkat jelenti s még ezen túl számlálatlan sok dolgot. Egyszóval: önismeretet (…) Csak a biztos én-tudat, azaz önismeret után beszélhetünk öntudatról, eszmeiségről és irodalmi feladatokról.” A fentiek értelmében pedig nem éppen lebecsülendő szerep jut a sorozat által szorgalmazott emlékezéseknek, visszatekintéseknek, önélveboncolásoknak is.

 

Értem, amit mondasz, a véleményemet mégis csak ismételni tudnám. De térjünk vissza inkább az eredeti kérdéshez.

Emberi-írói felkészülésen én az anyaggal vívott állandó küzdelmet értem. S e küzdelem tárgya a csehszlovákiai magyar múlt és jelen: az emberi lét kiteljesedéséért folytatott permanens küzdelem. Ebből nőhetünk valamivé…

Hogy mikor indul az emberben az író, nehéz meghatározni. Vannak ugyan megfogható jegyei, de megítélésem szerint az írás jóval az első vers, első novella előtt kezdődik. Amikor az ember még valahol önmagában próbálkozik. Úgy érzem, hogy ezek a belső „megjelenések” a döntőek. Az írás az emberélet legmélyebb rétegeiből jön. A kiváltó ok, ami a természetes közlésvágyat bennem a felszínre juttatta, a megaláztatás érzése volt.

1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképző diákja voltam. 1947 telén hazajöttem Patakról, s egy tanyára, Fejszésre vezényeltek teherautót rakni. A premontrei prépostság cselédjeit pakoltuk, Csehországba deportálták őket. Komisz télidő volt, hideg, szélfúvás. A kollektív bűnhődés gyakorlati vetülete – számomra ez volt az első emberi megrendülés a háború után. Közvetlenül ez az élmény ébresztette föl bennem a közlésvágyat. Visszaszöktem Patakra, s a történetet megírtam az iskolai lapba. Valahogy így kezdődött az íróságom: az emberi megrendülések, megaláztatások hatására. S talán ezzel is magyarázható, hogy első két könyvem ezeket a megaláztatásokat mondja, a magam körül látott, tapasztalt igazságtalanságot.

 

Az utóbbi időben egyre több azoknak az írásoknak, történelmi-történeti esszéknek és emlékezéseknek a száma, amelyek a csehszlovákiai magyar kultúra és nemzetiségi élet ötvenes évek eleji újraindulásának lehetőségeit és körülményeit vizsgálják. Te hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, s hogyan jellemeznéd társadalmi-közéleti belépőd feltételeit s magát a kort?

 

Minden közösség, amely megérintett, életem rétegévé vált. Éltem a kisparaszti életet, gondjait, nincstelenségét. Szülőhelyem, Királyhelmec parasztfaluból lett nagyközséggé, kisvárossá, járási székhellyé. Élményem a kisvárosi lét minden rétege: napszámos, kisiparos, kereskedő, hivatalnok, református, katolikus, zsidó. Sokszori élményem a gyerekszemmel látott háborúzó katona.

Életem egyik fontos időválasztója a háború; negyvenöt után bennem és kívülem kétfelé ágazik az idő.

Egyfelől a magyarországi református iskolát hozza magával, a nyomor szélét súroló nincstelenséget. A pedagógusélet reményét: lehetek tanító és kántor. Valamiféle esetlen, alaktalan illúziót a régi élet folytatásáról. Valóság és romantika parttalan keveredése életemnek ez a korszaka, a paraszti élet nemzedékekbe fojtott feszültsége s az egyházi iskola vaskezű puritánsága. Testemen még régi utak pora, de már reped rajtam a ruha, talpam alatt nyílik ketté a föld. A zsoltárok ideje s az első indulóké.

Másfelől ott van a szülőföld, a haza: társadalmi, szellemi, emberi légüres tér. A nyarakat, a sátoros ünnepeket itthon töltöm. A társadalmi cselekvés ereje – más híján – bálokban, pincékben, ivászatokban folyik el. A bál jó ideig társadalmi fórum is – vígság helye és konfliktusoké is: farkasszemet nézünk a frissen jött szlovák hivatalnokfiúkkal. S verekszünk a lányokért, táncokért, a prímásért, muzsikáért – alapjában primitív, elementáris emberi jogainkért. A bizonytalanság évei ezek.

1950-ben tanítónak álltam. Pedagógusvilág, pedagógusközpontú szellemi élet: a kultúrateremtés első mozdulatai. Új történelmi helyzet, szülőföld és haza most válik sajátunkká. Megnyílt a cselekvés lehetősége, másféle emberi kiterjedésünk, önbizalmunk lesz. A kassai színházban Petőfit és Adyt szavaljuk… Ez már a lehetőségek ideje.

 

Mikor kerültél föl Pozsonyba?

 

1951-ben. Az ötvenes években az ifjúsági szövetség dolgozója voltam, előbb Bodrogközben, később Pozsonyban, a központi bizottságon, s közben főiskolára jártam. Új emberek serege: ahány arc, annyi táj, annyi életrajz, annyi emberi történet, a hasonlítások és viszonyítások annyi lehetősége. Az élettel való ismerkedésnek ez már egy más szintje, más magassága: szervező munka, állandó mozgás. Viták, társadalmi aktivitás, toborzások, felvonulások – s mindez a lelkesedés magas hőfokán. Szülőföldjét, rokonságát mindenki magával hozta; beszédünkben tájak, országrészek rokonodnak: a Bodrogköz, Nyitra vidéke, a Garam mente, a Csallóköz, de éppúgy a Tátra alja, a Vág völgye, Árva… Sorsok, tájak rokonodása ez az idő.

Az ifjúsági szövetségnek volt egy magyar osztálya, amely Száraz József vezetésével dolgozott. Száraz József a spanyol front embere volt, vezető és tanító egyszerre. A spanyol háború napi témánk, élő forradalmár jár közöttünk. Nincs benne semmi rendkívüli, csak az élete. Az elszánása, élményei.

Akkoriban indult az Ifjúsági Szemle. Az Új Szó mellékleteként jelent meg. Szűcs Béla szerkesztette az első önálló, havonta megjelenő magyar nyelvű ifjúsági lapot, az Alkotó Ifjúságot. Egy aktatáska volt a szerkesztősége; egy korszak kezdete.

Távlatokban, a szocializmus távlataiban gondolkodtunk. Reménykedés, lehetőség, kibontakozás – a depresszió alól szabadult ember kiteljesedő érzései. Az ötvenes évek eleje a magam életében eszmei, gondolati, tudati vízválasztó. Az 1945–1949 közötti emberi parlag után ez már a jövő felé fordulás ideje. A radikalizmusé. E hirtelen társadalmi kiterjedés, származásunknak a tudata, az indulás hőfoka és jelszavai biztonságot adtak. Szembefordultunk mindennel, ami valaha is károsította az életünket. Türelmetlen volt ez a radikalizmus, hirtelen s olykor meggondolatlan is. Azóta már tudatosítottam ezt, de a mi radikalizmusunk talán minden nagy korszakváltozásnak is sajátja, a nagy elszánások árnyéka és széle.

Ezután a magyar íróközösség első cölöpverői lépnek életembe: Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Csanda Sándor. Az egymáshoz közelítő lépések, az irodalmi behívók, akkori helyzetünk tudatosítása – ez a „harmadvirágzás” előtörténete. Ugyanakkor lettem tagja a CSEMADOK közösségének. Számtalan összejövetel, sereglések, szereplések. Az együttlevés spontán öröme táncban, dalban, versben, színművekben… A kibontakozó emberi-szellemi kollektivitás ideje ez.

 

Persze a kor torzulásoktól, ballépésektől sem volt mentes…

 

A legnagyobb történelmi lecke a személyi kultusszal adatott föl számunkra. Fiatalok voltunk, huszonévesek. Jómagam ugyan nem követtem el dicsőítő írást, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy én sem voltam mentes a tévedhetetlen embert bámuló hiszékenységtől. Amikor Sztálin meghalt, őszintén gyászoltam, azt hittem, megáll az idő folyása.

Történelmi lecke volt az úgynevezett burzsoá nacionalisták ellen folytatott per is. Olvastam a vádiratot, a tiltakozások sokaságát. Közel tíz évig csak azt tudhattam, hogy a magyar kisebbség háború utáni megaláztatásának a szlovák burzsoá nacionalizmus az oka. 1951 és 1955 között zajlott a magyar burzsoá nacionalisták keresése is. Február után alig múlt el egy kis idő, s ismét vádak, sietve erőszakolt párhuzam… Ez már az okító, tanító idő volt.

 

Míg első két regényedben életünknek csupán egy-egy meglehetősen keskeny szeletét vizsgálod, addig a harmadikban már kísérletet teszel egy szélesebb nemzetiségtörténelmi és társadalmi tabló megrajzolására. Miért lehetnek – vagy lehetnének – fontosak számunkra az ilyen, nemzetiségi létünk hatvan évét egységbe foglaló és egységben láttató tablóképek?

 

Képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Életem emberi tudatosulása társadalmi-történelmi tudatosulást hozott magával. Innen nézve a csehszlovákiai magyarság történelme történelmi csomópontok egymásutánja. 1918, 1938, 1945, 1948 és az azóta eltelt idő belső szakaszai mind, mind meghatározó pontok. Elődeim és a magam élményei alapján úgy látom, hogy történelmünk a kisemberek sors-történelme, csomópont-történelem, emlékezet-történelem, baka-történelem, amelyből a csehszlovákiai magyarság erkölcsi magatartásformái kinőnek. Azért is tartom fontosnak a prózát, mert el kell mondja, föl kell mutassa ezeket a történelmi folyamatokat. Enélkül nehéz lenne irodalmunknak továbblépnie. A drámaírás gondolata is azért foglalkoztat, hogy tisztábban láthassam, s ha képes leszek rá, láttassam a történelmi-társadalmi folyamatok konfliktusait, konfliktushelyzeteit.

 

Márkus Béla indokoltan és találóan nevezte a Messze voltak a csillagokat, a Földönfutókat és az Egy szál ingbent „szabálytalan trilógiának”, hiszen mindhárom regény lényegében ugyanazt az életet, ugyanazt a sorsot – a csehszlovákiai magyarság életének döntő mozzanatait mondja, valóságának mozaikkockáit rendezi egységbe. Időközben elkészült új regényed, a Hólepedő, bár sok mindenben rokona a megelőző munkáidnak, úgy veszem észre mégis, hogy másként kapcsolódik hozzájuk, mint azok egymáshoz. Összefogja ugyan ez is a társtalanságnak és cselekvésképtelenségnek a „szabálytalan trilógiádban” jelenlévő szálait, de új magatartásformával és megoldási lehetőségekkel gazdagodik. Tehát összegezésnek és nyitásnak is vélem ezt az új kéziratot.

 

Én inkább elágazásnak mondanám. Az emberi-női társtalanság okait, viszonyait, kísérő árnyékait próbálom benne megfogalmazni. A társtalanság minden emberi közösség kísérője, így a mi népközösségünk gondja is. A téma így nemcsak kisebbségi, hanem általános emberi. Küzdelem – e regény lényege ez a szó. Mindenkinek meg kell küzdenie az életért, a saját életéért. Élet és halál mezsgyéje a Hólepedő. Innen kell visszajönni, újraélni, kapaszkodni, megmaradni, az emberek közé emelkedni – ez a küzdelem regénybeli távolsága. Előző könyveim történelmi és szociális súlypontúak, ez a regényem erkölcsi és pszichológiai vonatkozású. Remélem, érdemes volt megírni.

 

Fábry Zoltán fogalmazta meg elsőként a szlovákiai magyar regény igényét és szükségét. Az egyik magyarországi kritikus pedig az Egy szál ingbent ekként üdvözölte. Én azonban nem hiszem, hogy megírható az egyetlen szlovákiai magyar regény…

 

Fábry óta ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak. Valójában ismétlik, újramondják Fábry megállapítását: még nem született meg a csehszlovákiai magyar regény. Ez a vélemény mindmáig tartja magát, ránehezedik az irodalmunkra, kölönccé vált. Fábry valamikori megállapítását egyesek hagyománnyá örökítik, s ezzel abszolutizálják.

E kérdésnek furcsa kinövései is vannak. Fiatal prózaírónk például egy regény recenzálásának ürügyén azt kérdezte: nagykorú-e már a csehszlovákiai magyar irodalom? Mit lehet erre válaszolni? S ha akármit is mondunk, mi változik meg? És milyen felismerésekkel gyarapodunk? Másik megállapítása: regényírásunk jó vagy rossz kísérletek sora. Ami enyhén szólva is nagyképűség. Szerintem ez a fanyalgó, csak kérdező, s a folyamatok minősítését mellőző számonkérés ma már meghaladott. Prózaírónak különben is nehéz és kínos dolog ezt cáfolnia. Nem kívánok eltérni a tárgytól, de meg kell kérdeznem: az egyetlen regényt vagy „a” regényt hiányolja a kritika? Nem tudom. És még egy kérdés: a nemzeti irodalmak prózai műveinek értékszintjét egyetlen regény vagy általában a regény fejezi ki?

E kritikai hiányolással szemben álló tény: prózaírásunk egyre többet mond a csehszlovákiai magyar valóságról. Az utóbbi esztendők prózai termésében a társadalmiasodás, a történelmiesedés jegyei is fölerősödtek. Néhány írónknál érződik a valóságanyaggal való birkózás, a nagyobb ellenállás iránya, az összefüggések keresése, élménykockák helyett a tablók igénye. Szélesedik a prózaírás látóköre, keressük a történelmi szakaszok hordozóit, kifejezőit, fogalmazzuk a kisebbségi élet erkölcsi magatartásformáit. A valóságirodalom Fábry által megfogalmazott és hangsúlyozott igénye mostanság kezd érvényre jutni. S nemcsak az igények fogalmazása szintjén. Érezni, tudni már több képességet is. Az egyszálú történetek, a „hallottam”, „láttam” helyett, az egysíkú beszámolók mellett már időtömböket is felszínre hoz a prózánk. Már nem az egyszeri időt, hanem a mozgó időt mondjuk: folyamatokat – sorsok, emberöltők, nemzedékek idejét. Az elmondás epikai gondolkodássá, történelmi szakaszok epikai rekonstruálásává erősödik. A „kisebbségi társadalom” jellemző és meghatározó folyamatainak epikai ábrázolása irodalmunk további erősödésének a feltétele is. Epika nélkül hiányos a történelem, a történelemtudat, a történelmi idő. Kitöltetlen a társadalmi múlt idő, a társadalmi cselekvés színtere.

Görömbei András ezzel kapcsolatban a „féltörténeti jelleget”, az „emlékezésjelleggel” való birkózást említi szépprózánkra jellemzőnek.

 

Igen, így van. Éppen az emlékezettörténelem, a sorstörténelem jellemzi újabb regényeinket. Úgy gondolom, amennyire tárgyilagos a sors-történelem, olyannyira objektivizáló erős is. Ennek kapcsán egy sokszor megkerült vagy elhallgatott kettősségre szeretném felhívni a figyelmet. Nemzetiségi létünk 1918-cal kezdődik ugyan, de tudatunknak része az azelőtti idő is. Része vagyunk a csehszlovák államiságnak, de van népi-nemzeti emlékünk, tudatunk 1918 előttről is. Érdekes, hogy a háború utáni szépprózánk visszafelé nem lépett még túl ezen az időhatáron.

S hogyan lehet egyeztetni, egyenlíteni ezt a kettőséget? Úgy gondolom, hogy valóságszemléletünk, történelemszemléletünk, irodalomszemléletünk határainak kiterjesztésével. Pontosabban: a nagyobb szellemi területen való mozgás és gondolkodás lehetőségével. Ehhez lehet lépcsőfok a sors-történelmet mondó próza is.

 

Amit az 1918-as időhatárral mondtál, Zalabai Zsigmond kisprózánk vallomásos-emlékező jellegével kapcsolatos véleményét juttatja eszembe: „ez a fajta vallomásos-emlékidéző novella- és elbeszélésforma mintha túlságosan is a negyvenes-ötvenes évek társadalmi élményeinek a kalodájába szorult volna, s emiatt adós marad mind a régebbi múlt, mind a jelen társadalmi valóságának ábrázolásával.” Úgy vélem, regényirodalmunk elemzésekor is ugyanilyen summázásra kényszerülnénk.

A probléma fölvetése nyilván jó szándékú; hiszem, hogy nem a vallomásos próza alábecsülése. Mégis, mintha azt mondanánk: elég is, kevés is. Jó is, de…

Vegyük sorra.

Regény- és novellaírásunk időszámítása, belső ritmusa nem azonos, eltérnek egymástól. Zalabai maga írja: „Kisprózánk fejlődése egybeesik a nagyepikai formák fellendülésével.” Azaz: a regény hatott a novellára, a regény valóságszemlélete, vallomásos-emlékező jellege, formája inspirálta a kisepikánkat. Ha ez így van, érdekes kölcsönhatás, furcsa szerelem tanúi vagyunk. Mert ez azt is jelenti, hogy a nehezebb mozgású, a több időt és nagyobb időtávlatot igénylő regény gyorsabb, mint az általában fürge, mozgékony novella. Miért maradt el nálunk a gyorsabb észjárású testvér? Valószínűleg olyan ellentmondás ez, amelynek kiváltó okai túlmutatnak novellaírásunk s egész irodalmunk határain.

Vallomásos-emlékező próza? A válasz nem lehet igen, vagy nem. Nem ítélhetünk a kizárólagosság elve alapján, mert: ez a próza felfogható korjelenségként, egy adott irodalmi szakasz termékeként, sajátos kisebbségi irodalmi műfajként is. Megokolást, magyarázatot e minősítések mindegyikére mondhatunk.

A vallomásos próza megítélésének nem lehet szempontja, hogy „élménymondó”-e vagy sem, csupán a hitelessége, igazmondása, művészi ereje. A kérdés az, hogy a szubjektívnek mondott, látott sors mennyire jellemző a konkrét időre? A szubjektív epikai formákat csupán kiegészítik, s nem pedig kizárják az objektívek, objektívebbek.

Objektív anyagformálás, az epika időhatárainak kiterjesztése – Zalabai ebben jelöli meg prózánk jövőbeni lehetőségeit. Ez így van, de csak részben. Prózánk történelmi, szociális, erkölcsi súlypontú, s tudvalevően minden népközösség a saját, megélt-megtapasztalt időhatárainak keretén belül bizonyítja létét. Ez alól mi sem vagyunk kivétel. A jövő szüksége: a magatartásformák, az emberi függőségek, viszonyulások pszichológiai vizsgálata és ábrázolása is. Azaz: a több irányú kiterjedés. Időt és teret kell meghódítanunk s ugyanúgy az emberi lélek mélységeit is.

 

Már első szépírói jelentkezésedet, a másfél évtizeddel ezelőtti megjelent Messze voltak a csillagokat is problémaérzékeny és eszközeiben korszerű, jól szerkesztett regényként üdvözölte a kritika. Mit jelent ma korszerűnek lenni, korszerű regényt írni?

 

Jó regényt írni. És tovább talán nem is kellene folytatnom a választ. Amit mégis mondok, az tulajdonképpen csak kiegészítés. A korszerű regényre sok példa van, de recept nincs rá. Ezért inkább a mai regény néhány jellegzetességéről szólnék.

Először is itt van az idő problémája. A mai regényidő lényegesen felgyorsult, voltaképpen ezzel függ össze az időfelbontás, az idősíkváltás is.

Másodszor: megszaporodtak a regény ismeretforrásai. Régebben azt mondtuk: az életet ábrázolja, az életet tükrözi. A mai regényhez az a bizonyos élet sokféle vonatkozásban szükségeltetik. Megnőtt a regény szövegének jelentősége, a mai próza képisége összetettebb.

Harmadszor: az asszociatív, képzettársító mondatszerkesztés, a tömör nyelv, a racionális cselekményvezetés, a gondolatiság. És még sorolhatnám a mai regény eszköztárát. De akárhonnan is nézem, kezdve Apuleius Aranyszamárjától egészen Márquez Száz év magányáig, azt látom, hogy a korszerűséget a valóságanyaggal való megbirkózás hozza magával. Mert a korszerűség bennünk van.

Ez nagy bozót… Legalábbis első látásra annak tűnik.

Az irodalom kifejezőeszközeinek változását tulajdonképpen az ember létformaváltása kényszeríti ki. Az Egy szál ingbenről megjelent kritikák fölemlítik az idősíkok váltását – egy helyt elismerésként, másutt bírálatként. A magam mentsége: nemzedékem gondolkodásában két idő van jelen. Magamban hordom a parasztvilág pusztulását, idejét és viszonyait, de ugyanúgy egy más, városi létformát is. Tehát két idő, létforma tudatosul bennem. E létformaváltásnak egyik ismérve a kiterjedés, tér és idő kiterjedése. A tudomány megnőtt szerepe, a tárgyak értéke, a világ összezsugorodott távolságai, a történelem, a gondolkodás kitágult térségei mind, mind e folyamat részei. Mindez természetesen feszíti, alakítja az irodalom megszokott eszközeit. A korszerűség moraja tehát valahol mélyen, az idő gyomrában kezdődik, s ha közérzetté válik, irodalmiasodik is.

 

Kritikusaid szerint írásaid egyik legfőbb erénye a szép nyelvezet. Hol erednek a forrásai, illetve a szűkebb szülőföld, a Bodrogköz mennyit adott hozzá ehhez a nyelvezethez?

 

Regényeim nyelvének forrásait természetesen gyermek- és ifjúkorom világában, mindazokban az eseményekben és élményekben kell keresni, amelyeket az anyanyelvvel együtt szívtam magamba. Ez általánosítható és az írók nagy részére vonatkoztatható: a nyelv forrásait az esetek többségében az otthon, a szülőföld, egy város vagy egy táj adják. Ezért ide kívánkozik a kérdés: a legutóbbi könyvemben beszélt nyelv hasonlít-e gyermek- és ifjúkoromnak a családban, rokonságban, szűkebb népközösségben használt nyelvéhez? Némileg, nem teljesen, hasonlít – ilyen válaszok jönnek a számra. Az írás szempontjából azonban nem is a hasonlóság a legfontosabb, hanem hogy a nyelv logikáját tegye magáévá az ember. A szófűzések, a mondatalkotás, a képiség, a szókincs, a hasonlatok, a képzettársítások, a fogalomalkotás logikáját. A Bodrogközből magammal hozott nyelv szép, tiszta, gazdag – a nép- és köznyelv szintjén. Nekem irodalmi, művészi erejét kell felmutatnom. Azaz: teremteni a nyelvet, építménnyé magasítani.

Nem akarok egyszerűsíteni: tudom, a szülőföldforrású nyelvet állandóan gazdagítják a más nyelvi vidékek, termékenyíti az alkotás izgalma, a megismert remekművek sora, más nyelvek birtoklása. Ám az író nyelvteremtő felelőssége mindig ugyanaz marad. Illyés, Tamási, Weöres, Sütő – és még sorolhatnám a neveket – megannyi nyelvteremtő. E gond ránk is nehezedik, egyenként is, irodalmunk egészére is.

 

Milyen nyelvet beszél a csehszlovákiai magyar író? Köznyelvünk általános romlásával párhuzamosan romlik-e az irodalmi nyelvünk is?

 

Sokat beszélünk a köznyelv romlásáról, s bizonyításul nyomasztó példák sorát mondjuk. De van egy megelőző kérdés: milyen a csehszlovákiai magyar irodalom nyelve? Költészetünk, szépprózánk, elméleti írásaink, publicisztikánk nyelve? Gazdag, korszerű, tárgyilagosan fogalmazó, árnyalt, színtelen, egyhangú, modoros, sivár, kiteljesedő, elmerevült? Milyen jelző illik irodalmunk nyelvkultúrájára? S nem kevésbé fontos kérdés: íróink, újságíróink gyarapítják-e a nyelvet, mesterségük, hivatásuk eszközét és tárgyát, vagy csak élnek belőle?

Egyre több szó esik két kultúra egymás mellett éléséről, ennek hasznáról, előnyeiről. Nemzetiségi viszonylatban új műveltségállapot alakul: a két kultúrát, illetve az anyanyelvi és a második kultúrát, az anyanyelvet és a második nyelvet birtokló ember. E kettősségtöbblet tudata erkölcsileg és emberileg is felemelő, s a közép-európai kultúrák jövője felé mutat. Magasztos elv, igen. De milyen ennek az állapotnak a nyelvi vetülete? Hatása az irodalom és a közélet nyelvére? Milyen szerepet kap e kettősségben az anyanyelv? Hol van és hol lesz e kettősség egyensúlya? A marxizmus a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, de milyen legyen a nyelvek egyenjogúságának gyakorlata? Milyen legyen a közéleti és az irodalmi nyelv egymáshoz való viszonya a kettős forrású műveltségben? A két kultúra, a két nyelv birtoklása nemcsak deklarálás kérdése, hanem gyakorlat, számtalan mindennap. S éppen e gyakorlatból kérdések sora ágazik szét; ilyen anyanyelvünk helyzetének, jövőjének, művelése kilátásainak kérdése is.

Az utóbbi huszonöt esztendőben lapjaink számtalan ankétnak, vitának adtak helyet. E véleménycserék témája rendszerint társadalmi szükségletet és fontosságot jelez. Nyelvünk helyzetét azonban egyszer sem tettük nyilvános vizsgálat tárgyává, így emlékszem. Miért? Önelégültségből? Nyelvi komfortból, elbizonytalanodásból, felelőtlenségből? Kétnyelvű közegben fokozottabb törődést kíván a nyelv.

A köznyelv romlása eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött. Bizonyításként példák sokaságát mondhatnám. A közigazgatás, a munkahelyek, a munkafolyamatok csatornáin szlovák szavak és megnevezések garmadája kerül a nyelvünkbe. Ez már közismert tény. Szaporodnak az olyan vélemények, melyek szerint a magyar nyelv itteni használata hátrányos. Első kézből tudom: neves mezőgazdász nemesítőnk magyar nyelvű hozzászólását bátor kiállásnak minősítették a társai egy járási szintű megbeszélésen. Az anyanyelv nyilvános használata már bátorságszámba megy?

E helyzet kikényszeríti a kérdést: milyen a magyar nyelv társadalmi szerepe? A válasz kézenfekvő: megcsappant nyelvünk társadalmi jelentősége. Romlásának ez is egyik oka, belső használatú, otthoni nyelvvé válik. Holott alkotmánytörvény biztosítja a nyelvhasználati jogot.

 

Irodalmunk, újságírásunk miként viszonyul a köznyelv nagyméretű romlásához?

 

Lapjaink nyelvművelő rovatai – különösen az Új Szóé – egyre erőteljesebben szólnak e témáról. Egy csepp a tengerben: kevés. Nyelvünk védése és művelése ma már sokirányú összefogást, sokféle eszköz felhasználását követeli meg. A köznyelv állapota s ezzel összefüggően irodalmunk jövője szorítóba állít bennünket.

Éveim szaporodtával egyre inkább rádöbbenek a nyelvre, erejére, százféle szépségére, hatalmára. Úgy mondják, hogy az Egy szál ingben nyelve jó és szép. Olyan véleményt is szemembe mondtak, hogy egyetlen hozadéka a nyelvezete. Nem vagyok magamtól elragadtatva. Erős váram-e nékem a nyelv? Inkább kérdezzük többes számban: erős várunk-e a nyelv? Gyakran gondolok Illyés, Tamási, Weöres és Sütő nyelvépítményeire, és restelkedem. Milyen sokat lehet tenni egy nyelvért!

 

Mit jelent számodra csehszlovákiai magyarnak lenni?

 

Embernek lenni. A nemzeti érzés: emberi érzés, emberi jog. Ha az évek számát veszem, harmincesztendős bennem az emberi-nemzeti együttélés tapasztalata. A fél életem. Szinte már kódexet vagy tízparancsolatot írhatnék magamnak. Elsősorban saját használatra, s szerény ajánlással másoknak.

Jog és kötelesség: e két fogalom sok mindent meghatároz. Kötelességeim írottak és íratlanok. Írott kötelességeimet értelmem ügyeli: az ország-közösség rendjét, törvényeit és érdekeit. Az íratlanokat érzéseim, ösztöneim hordják, de így ez már nem is kötelesség, hanem állandó viszonyom minden ittenihez. Ez az ország az enyém is. Magamra vállalom egy emberre osztható gondjait, terheit.

De jogom is ez az ország, jogom az egyenlőség. Munkám arányában egyenlő vagyok az ország minden más emberével. Amint egyenlőnek érzem magam, e társadalmi valóság nemzeti tudatommal egyenlítődik. Jogom az anyanyelvem használata, s egyenlőnek tekintem az ország minden beszélt nyelvével. És ha bántás, sértés éri nyelvemet, úgy érzem, hogy az ország tisztességét tapossák.

A nemzetiségi tudat: műveltség, gondolkodás, felelősség. önbecsülés, de népeket becsülő szolidaritás is. S az a felemelő, ha e két utóbbi érzés együtt hathat, mert az egyik zavara magával hozza a másik torzulásait is.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztat egy jelenség, a nemzetiségi komfort. Valamiféle közöny, érdektelenség, a dolgok kényelmes megközelítése tapasztalható. És a dolgok elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például: egyre csökken a magyar iskolák száma, egyre kevesebb gyermeket iratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki fordulattal vagy kézlegyintéssel nem lehet napirendre térni.

 

Hídnak lenni, közvetíteni népek, kultúrák, irodalmak között – gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy ez a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legfontosabb történelmi feladata. S közben hol józan tárgyilagossággal vizsgáljuk és értelmezzük a kérdést, hol önmagunknak tetszelegve, hol pedig erőnket és lehetőségeinket alábecsülve. Úgy vélem azonban, hogy a hídszerep korszerű, napjaink realitásait is számbavételező értelmezésével adósai vagyunk még önmagunknak.

 

A hídszerep Közép-Európa történelme által életre hívott és aktualizált fogalom – egyszerre felismerés és szükséglet. Lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből, humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is.

Neveket sorolhatnék, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk.”

Negyven év komor summázása ez.

S azóta?

Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettsége erősödött. De egy nagy felismeréssel is gazdagodtunk ennek kapcsán: a tolmácsolás nem válhat az irodalom fő foglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számbelileg kicsinek mondható nemzetiségi irodalmakban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre képesít bennünket.

A hídszerep már negatív tapasztalás is: kísért az erkölcsi vállalások és nemes szándékok veszélye – a frázis, a divattá fényesedés. Úgy érzem, ha konkrétum nélkül vesszük szánkra e szót, zsugorítjuk, koptatjuk, az alkalmi szónoklatok és pohárköszöntők garatjára öntjük.

A kölcsönösség is a hídszerep tapasztalata: az irodalom, a kultúra hídjait hosszú távon csak a kétirányú forgalom éltetheti. Nemzeti-nemzetiségi-nemzeti irodalmak között a viszony kétirányú: a szlovák, cseh és magyar irodalom miként vállalja nemzetiségi irodalmunk létét és gondját? A választ nem a szónoklatok, nem az udvariasság, hanem a tények szintjén kell mondanunk.

 

Nem kellene-e módosítanunk a hagyományos hídszerep-értelmezésünkön?

 

A hídszerep egyszerre ereklyeszerű és aktuális tétel: olykor az az érzésem, hogy a lényeget kell újrafogalmazni. Kelet-Közép-Európában megnőtt és felgyorsult az emberi közeledés lehetősége. Ezáltal az irodalom és a kultúra hídjain kívül más hidak is keletkeznek. Kelet-Közép-Európa szocialista térségében ma intenzív gazdasági, szellemi, emberi forgalom bonyolódik. Itt egy más történelmi, szociális, társadalmi, államközi valóság van kialakulóban. Az emberi érintkezés, az emberi kapcsolatok új helyzetet, más életérzést teremtenek. Így az irodalmi híd a néptestvériség útjává szélesedhet.

Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a sokirányú, nagyméretű integrálódás miként hat vissza a nemzetiségi létre? A nemzetiségi lét struktúrája irodalmunkra és egész szellemi ténykedésünkre? Pontosabban: e folyamatban hogyan alakul a „többség” és „kisebbség” viszonya? Mert voltaképpen ettől függ, hogy a nemzetiségi irodalom a sokirányú kiterjedés, a kölcsönösség s az egyenlőség elvein épülhet-e, nőhet-e tovább, avagy a védekezés, a nemzetiségi lét mentésének a gondjába görcsölődik. Az integrálódás hatalmas erejű folyamatát én úgy fogom fel, mint a háztól házig, néptől népig, irodalomtól irodalomig vezető hidak sorát. Mert egymáshoz közeledésünk így válhat a humánum és az emberi felszabadultság állandó forrásává.

 

Tíz évig szerkesztetted az Irodalmi Szemlét, Fábry Zoltán főmunkatársi segédletével. Milyen személyes emlékeid vannak róla? Hol van Fábry igazi helye irodalmi és szellemi életünkben, s mit kellene tennünk ahhoz, hogy ezt az őt megillető helyet mielőbb elfoglalhassa?

 

Fábry halálával légüres tér támadt irodalmunkban, amit azóta sem sikerült kitölteni. Legszívesebben az élő Fábrynak mondanám, hogy lekötelezettje, adósa vagyok életem végéig. Elhatározásom, hogy terjedelmesebb írásban beszélem el őt, ahogy és amilyennek én láttam. Életének utolsó tizenöt esztendejében közel voltam hozzá, leveleztünk, s mint a Szemle főmunkatársát, volt idő, amikor havonta látogattam. Bennem van a táj, ahol élt, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Stószra tanácsért, tisztábban látó, eligazító véleményért mentem. Szellemi életünkben számomra mindeddig Fábry a legnagyobb élmény. Ismeretsége ma gyakori hivatkozások tárgya, de hivalkodásé is. Szeretném ezt elkerülni, mert az emlékezésbe bújtatott dicsekvés is bántaná emberi szerénységét.

Nevéhez fogalmak sora társul. Fábry és Stósz – egybefogódzott szavak. De amíg összenőttek… Stósz via Košice, egy idő után így is címezték leveleit, s a küldemények bárhonnan Európából megérkeztek hozzá. De amíg híre kelt ennek az embernek…

Fábry: vox humana, antifasizmus, erkölcs, szellemi ellenállás, Ady, béke. Közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, Európa, emberiség a háború alatti és utáni írások meghatározói. Könyvtárában ajánlással küldött könyvek sora: Thomas Mann, József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter… Fábry neve köré lassan legenda nő, de ez már az utókor műve is. A megbecsülés megérdemelt, de érzem a veszélyét is. A legendateremtés szereti a külsőségeket, szeret szépíteni, elsimítani a ráncokat, szeret kisajátítani és birtokba venni. Így válhat egy életmű ereklyévé, ártatlan zarándokhellyé, szerényen mosolygó ember képévé.

Halála óta számos emlékezést írtak róla; ezeket olvasva olykor meghökkenek. Mennyi Fábry-barát, -támogató, -pártoló. Persze, ehhez mindenkinek joga van. Igen. De én nem tudok szabadulni a keserű érzéstől: a halál közbenjárása kell, hogy mások értékére rádöbbenjünk. És magunkra is. Mennyit érnek az elkésett, későn mondott szavak? Mennyit ér az üres házhoz beszélés, a koporsót, fejfát néző szomorkás sajnálkozás? Az utólag fogalmazott tisztelet, elismerés, közhírré tett barátság? Mennyit?

Fábry nem ez.

Én az ötvenes évek második felében kerültem közel hozzá. Gondjai voltak: könyvének, a Palackpostának kéziratát fanyalogva fogadták. Az ajánló vélemények nem nagyon tolongtak a kiadó asztalán. Gondja volt a házzal, rossz volt a tető, a könyvtárszoba mennyezete beázott. A CSEMADOK kassai szervezete, Béres József főpallérságával rendbe hozta; a 60. születésnap egyik ajándéka a megjavított tető volt. Az Írószövetség megbízásából egy rádiót cipeltem Stószra. Fábry nagyon örült. „Ez most nekem a világ, ezután zenét is hallgathatok” – mondta. Felolvasta az őt kereső leveleket, sorra mutogatta a dedikált könyveket, „dicsekedett”. Ezt tette, valahányszor nála jártam. Hatvanévesen már jólesett neki az elismerés; akkor meghökkentett ez, ma már értem. Negyven év magánya, egyedül-küzdelme után kell az emberi melegség. Kegyetlen élet a Fábryé, egyetlen nagy feszülés, alig van benne gondtalanság, feloldódás. S ha igen, a küzdelem öröme világítja meg tájait.

Hatvanötödik születésnapjára sokan jöttek. Ott találkoztam Illyés Gyulával és feleségével, eljött Forbáth Imre és hosszú sorban mások. Kitüntették Fábryt, életében először, hatvanöt évesen. Ült a fehér asztalnál, nézett, mosolygott, keveset beszélt. Legelőször ő állt fel, ő ment el, fárasztotta az ünneplés, nem szokta meg.

Fábry élete bizonyítás: egy lehetséges út, az erkölcsi magatartás, a vox humana bizonyítása. Ebből származtatja mindig időszerű tételét: változni és változtatni. Élete annak is példája, hogy a kisebbségi lét legmélyéről az emberiség gondjáig lehet emelkedni. Az emberekhez és az irodalomhoz való viszonyában nem a kimutatható hibák, hanem a felmutatható értékek irányába ment. Nem bűntudatot erősített, hanem fölemelkedéshez vezető utat segített keresni. Ez nagy bölcsesség. Ezért lehetett háza az irodalom intézménye is.

Karácsonyok és szilveszterek között Tolvaj Bertalannal, Hajdók Gézával útrakeltünk Királyhelmecről Stószra. Tarisznya ennivalót és bort vittünk. Jönnek a háromkirályok, így fogadott. Bár állna az ablakban, és várhatna hozzá igyekvő mindnyájunkat ma is, és segítene eligazodni kuszált életünk dolgaiban.

Mert ahányszor eltávolodunk tőle, annyiszor kell visszatérni hozzá – önmagunkhoz.

 

Három eddig megjelent regényed nyíltan vállalja a családot és a szülőföldet, a bodrogközi életsorsokat: a regények figuráiban valóságos alakokat, hús-vér embereket lehet sejteni, fölfedezni. Hogyan foglalnád most össze a tanulságait és a lényegét annak az emberi-erkölcsi példának, amit a családtól, tehát a szülőktől, a szűkebb család-rokonságtól s általánosabban fogalmazva, a bodrogközi embertől kaptál?

 

Bodrogköz a folytonos változások földje, szinte a honfoglalástól napjainkig. Érinti a tatárjárás: a múlt század közepéig vízi világ; pusztítja pestis, malária; koleralázadás színtere; századokon át fejedelmi-földesúri birtok. Itt folyik az akkori Európa legnagyobb méretű folyószabályozása; lakói részt vesznek a szabadságharcban; megritkítja őket a kivándorlás; áldozatai az első világháborúnak; a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban Helmecen direktórium alakul; tizenkilencben Csehszlovákiához kerül, harmincnyolcban Magyarországhoz csatolják; dúlja a második világháború, végigsepri a kitelepítés. Ötvenben a kollektivizálás, a hatvanas évektől kezdődően demográfiai robbanás színtere; elkezdődik a városba áramlás… Sorolni is nehéz. Történelmében nincs állandóság, lakói folytonos változások részesei, illetve áldozatai. Család-rokonságom, őseim messzi időkbe visszamenően úgy lettek részesei a történelemnek, hogy beleparancsolták, belekényszerítették őket, vagy maguk kényszerültek bele. A kényszer a történelem folyamán itt sokszor ismétlődő állapot. A szabad döntések, az utak választhatóságának lehetőségét fukarul mérte az idő.

Apám, anyám, család-rokonságom ebben a történelmi közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha nagyon nehéz is az élet. Így inkább csak visszafelé mondani-említeni azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek- és ifjúkoromban ezt láttam, ezt szívtam magamba. Mindez tudatosult bennem, de nem a másolás és utánzás szintjén: nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A történelmi meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség mint magatartásforma, számomra idegen. Ellenszenves. Mindennek épp az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitást. Elődeim életéből azt szeretném folytatni, ami bennük nem volt. A lázadás szükségét. Az események, a történelem érdekes fonákja: amit nem éltem meg apám, anyám és rokonságom életében, azt szeretném továbbmondani: az ő életük hiányait, nemzedékek visszafogott és magukba fojtott dühét, mérgét. Élményeimhez a parasztarcok, a nincstelenek állnak közelebb, értelmemhez, mai tudatomhoz viszont a bodrogközi spanyolosok, a kommunisták, akik lázadni és ellenállni mertek.

 

A szülőföldélmény és világélmény benned hogyan illeszkednek egymáshoz, s hogyan építik, egészítik ki egymást?

 

Szülőföld – sokat gondolkozom ezen. Helmecről huszonöt esztendeje jöttem el, azóta hazajárok, s valahányszor otthon vagyok, gyermek- és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét és az idősebbekét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár. Virrasztókban találkozik, azaz már nincs is. Emlékké, múlt idővé merevedik.

Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. A Fábry-féle vox humana a kiterjedés erkölcse: s ahogy igaz emberi viszonylatban, igaz a szülőföld viszonylatában is. Szülőföldemhez más tájak, más emberek élménye társul: emberélményem, életlátásom, történelemlátásom ezáltal folyton gyarapodik. Ahányszor más tájat látok – tehát ahányszor lehetőségem van egy másféle ismeretforrás birtokbavételére –, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S mennél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. A mi dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak a szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek tagja, része vagyok. S az út innen is továbbágazik, a nép, a nemzet élményéhez és a nemzetekhez való viszony élményéhez: egyre nagyobb földrajzi, szellemi és erkölcsi területek meghódításához és birtokbavételéhez.