Messze voltak a csillagok

HAMAR FELEJTENEK AZ EMBEREK. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben.

Október végén két napra behívtak a kerületi székhelyre: valami szemináriumfélén tartottam előadásokat. Húzódoztam eléggé, de hát azzal ösztökéltek, hogy „taníttattunk”… Végre is kötélnek álltam és elmentem. Mostanában sokszor a fejemhez vágják: „taníttattunk”. Már szinte ingerültté tesz, ha hallom. A járás tudálékos főagronómusa olyan szemrehányó ábrázattal adja ezt tudtomra, mintha legalábbis a saját zsebéből számolta volna ki taníttatásom költségeit. A falu fizetett értem, a szövetkezet teremtette elő három évig a tandíjamat. Mérhetetlenül felháborít, ha valaki az inge gallérjára varrja mások érdemeit.

Negyvenéves fejjel ültem be az iskola padjába, hogy három évig tudósok előadását hallgassam. Ha jól meggondoljuk, nem kicsiség ez. Csak kimondani könnyű, hogy tanuljunk. De hát próbálnák meg tizenöt éves faluszolgálat után a szövettant, az anyagcserét meg a sejtelméletet felfogni. Varga Manci, a diákkori szerelmem éppen hogy elkészült negyvenegyben a zöld szalag hímzésével, amikor kiparancsoltak bennünket légvédelmi pincét ásni a Bodrog partjára. Azóta is csak nagy ünnepeken láttam belülről az iskolát. Három évnek előtte a felvételin mondták is, miért nem folytattam mindjárt. Miért? Hát a háború meg a falu. Érettségizni sem hagytak, behívtak. Mikor aztán nagy sokára hazakerültem, igen sok tennivaló akadt a faluban, azt pedig fontosabbnak tartottam, mint a tanulást.

Szóval, ha egy kicsit megkésve is, de befejeztem, elvégeztem az iskolát. Titulust is kaptam. Ács Kálmán mezőgazdász, ez áll a piros hátú diplomában. Nagy kacskaringók után így lettem parasztsarjadékból kiokosított, művelt paraszt. A taláros ceremónia után behívattak, hogy maradnék valamiféle laboratóriumban kutatónak. Ezer örömmel, mondtam, feltéve, ha azt a kutatóintézetet odaszerkesztik Kistarádiba, a falum határának valamelyik sarkába. Megmosolyogtak. Hazajöttem és csupán azt kértem a szövetkezettől, lehessek agronómus. Mielőtt iskolába kerültem, elnök voltam ugyan, de ráuntam a sok járkálásra. Sehogy sem volt ínyemre a sok megbeszélés, gyűlés. Talán a földet is körülutazhattam volna azzal a fáradsággal, amivel gyűlésekre jártam az elmúlt tíz esztendőben…

Nekem föld kell. Nem találom a helyem, hacsak egy napig is nem érezhetem szagát és nem láthatom göröngyeit.

A földről tartottam előadást ott a kerületi székhelyen is. Némelyik ember oly sok szépet és jót tud mondani a földről, úgy tud áradozni, példálózni, akár egy földre szállott parasztmessiás. De a ragaszkodás még nem termékenyíti meg a jó fekete aljföldünket. Attól még nem nő se búza, se tengeri, legfeljebb csak papsajt sápadozik a gyepesek szélén…

Ismerni kell a földet, a természetet: a föld él, s ezt kell kifürkészni, az életét.

Az eladások szünetében egy ismerős kisgerenyi ember szegődött hozzám. Panaszkodott és tanácsot kért.

– Alakuláskor még fogatokkal munkáltuk meg az egész határt, most meg már a lánctalpas sem bírja az ekét húzni – magyarázta.

– Megcsappant a föld humusztartalma, megült a föld – mondtam neki.

– Miképpen lehetne ezen segíteni?

– Trágyával.

– Ezt mi is tudjuk.

– Akkor miért nem teszik?

– Azért, mert nem áll módunkban – magyarázta félrenéző szemmel. – Tudhatná, hogy a szövetkezet egy nagy gépezet, ha összeroppan egy fogaskerék, az egész gazdaság megérzi. Egyik munka összefügg a másikkal, ha valahol mulasztottunk, háromszorosan megbosszulja magát. Nálunk is ilyesmi történt. Forró fejjel láttunk hozzá a nagybani gazdálkodáshoz: a magunk józan paraszti eszét a sutba dobtuk, a felülről jövő intézkedéseket pedig szentírásnak vettük. Hűbelebalázs módjára felszántottuk a legelőket, még azt is, amit igazán nem kellett volna. Alig hagytunk egy tenyérnyi füvest az egész határban. A marhát bekötöttük az istállóba. Úgy tudtuk, hogy az újszerű gazdálkodás így kívánja. Hét év múltán jöttünk rá, hogy milyen akasztani való szamárnépség vagyunk. Ötszáz darab marhánkból háromszázötven tüdőbajos lett. Egyszóval rosszul állunk. Tán még öt esztendő sem állít talpra bennünket. Nem lesz marhánk, nincs trágyánk sem… De ha tudna valamiféle jó műtrágyát ajánlani, ami segítene a bajunkon, meghálálnánk.

Mindezt elmondtam a tanfolyam résztvevőinek is. Volt olyan, aki egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot, megmosolyogta a bajba jutott kisgerenyieket. Mások homlokukat ráncolva gondolkodtak a hallottakon.

Épületes história ez nagyon… Persze, most már könnyű okosnak lenni, van mire visszatekinteni. A tegnap elkövetett tévedésekre csak a holnap, a jövő mutathat rá igazán. Így volt ez mindig… A lelkesedés, a tenni akarás sokszor elnémítja bennünk az ítélőbírót… Aki a mások szorultságán csupán mosolyogni tud, az csak magára gondol, abban meghalt az ítélőbíró. Az ilyen ember pedig még a tegnapjára is restell visszapillantani, fél, hogy elbotlik benne.

Ha valaki nagyot akar ugrani, messziről neki kell szaladnia. A paraszti okosságot az újszerű gazdálkodás sem nélkülözheti. Helyből csak közelre ugorhat az ember… Meg hát… sokan mondják, magyarázzák, kevesen értik ezt az új gazdálkodást.

Hosszú és fárasztó viták után véget ért az iskolázás. A vonat indulásáig volt még némi időm, gondoltam, tiszteletem teszem falumbéli jó barátomnál, Györke Antinál, aki most a kerületi nemzeti bizottságon tevékenykedik felelős beosztásban.

Valahányszor Györke Antiékhoz látogattam, mindig felbosszantott a fogadtatás. Jó barátok voltunk, talán még vagyunk is, mégis ilyen kérdésekkel ver közénk tanyát az unalom: Hogy vagytok? Mi újság? Mi szél hozott?!

Már megfogadtam magamban, hogy nagyon gorombán odamondok valamit egyszer ezekre a semmitmondó kérdezősködésekre. No de a másik pillanatban az villan a fejembe: mi más módon kezdenők, ha nem így. Szamárság, rossz szokás, tudja ezt mindenki, mégis mondjuk és csináljuk napjában nem is tudom hányszor.

Egy kis ideig tapogattuk, kérdezgettük egymást, aztán elhallgattunk, hirtelen elfogyott a szavunk. Nem tudom mivel magyarázni, de valahogy fonákul érzem magam ilyenkor: nincs miről beszélnünk. Pedig hát egy egész bibliára is kitelnék mindabból, amit közösen megéltünk.

Hallgattunk és néztünk egymásra.

Mi lehet ez? Unalom, vagy annyira elfoglalja Antit a munkája, hogy még ilyenkor is valahol az akták között motoszkál az esze? Udvarias és előzékeny, de akármelyik oldalról nézem is, már nem az, aki volt. Lassabban jár, erőtlenebbé vált járása… Valahol megszakadt ennek az embernek az útja… Hol tanulta meg ezt a leereszkedést, ahogy kezet fog… Nem értem.

Kellemetlen dolog a mellébeszélés, különösen akkor, ha az ember tudatosan teszi. Szomszédos ez már a hazugsággal. Itt ülök majd egy órája, és csak nem bír köztünk felparázslani a beszélgetés. Beszélünk erről-arról, kapdossuk a szót innen-onnan, de döcög, ki-kihagy, aztán végképp elfogy. Kiapad a szó, mint nyáron a sekély vizű patak.

Nincs miről beszélnünk.

Mikor aztán kínossá válik a hallgatás, és túlságosan hosszúra nő a csend, Anti feláll, és akkurátus, ünnepélyes mozdulatokkal az asztalra tesz egy üveg kistarádi szilvapálinkát.

– Hazai… Sárgállik, akár az arany.

– Az íze is jó.

– Igyunk egy kortyot.

– Unalomból is megtehetjük.

Elereszti a füle mellett az igen érthető célzást. Hallgat, s közben aprókat csettint a nyelvével, ízlelgeti a kisüsti ritka jó zamatát.

– Ha ezt iszom, mindig a falunk jut az eszembe – tereli másfelé a szót.

– Jó emlékeztető, sok mindent eszébe juttat az embernek, jót is, rosszat is…

Két vagy három mondat után már az emlékeinknél tartottunk, Anti szívesen emlékezik, már van miről beszélnünk… Hát igen, a mi barátságunk már csak a múltból, az emlékekből él. Szeretem ezt az embert, de a jó barátsághoz kevés az emlék. Szívesen veszem a közelségét, jólesik a kézfogása, a tekintete, de egy dolog nagyon bánt: ital kell hozzá, hogy felmelegedjünk. Előbb innunk kell, csak azután tudunk beszélgetni, akkor is csak a múlt, az emlék, az is jól megszűrve, leporolva, megtisztítva a foltoktól.

Szóba kerül a háború és a bujdosásom. Aztán szedném sorra csempészkedésünk cifrábbnál cifrább történeteit, ha már az emlékek alá raktunk tüzet. Érdekes, már a múltkor is megfigyeltem, hogy ha ezekre a tiltott határátlépésekre terelődik a szó, Györke Anti egyszeriben elhallgat. Álla megnyúlik, zavartan pislog, s összevissza kapdossa a tekintetét.

Addig fészkelődött bennem a méreg, hogy szóvá is tettem:

– Hígul az eszed, tisztára akarod magad mosni, pedig én nem látom sem szükségét, sem értelmét…

Közbevágott:

– Ne érts félre. Sokféle ember van a világon… több a rossz, mint a jó… sok a rosszakaratú… Hamar gyanúba keveredsz… bekevernek, tisztán kell az emberek elé állani…

Elámultam.

– Az ember nem másíthatja meg a múltját… Vannak gyűrődések az életében, amiket takarni éppen lehet, de eltüntetni nem.

– A divatnak hódolsz, Kálmán. Mostanában sokat beszélnek az igazmondásról, meg az igazmondó kommunistákról.

– Én is utálom a prédikálást, de nem bírom elhallgatni a véleményem. Szégyenkezel, ha ennek a pipaszárnyi életednek kitérői kerülnek szóba… Pedig tudod te azt éppen úgy, mint én, hogy az élet kanyarog, csak ritkán halad a kiszabott utakon. Nagy kerülőkkel értünk oda, ahol éppen vagyunk. Nem volt egyenes az út, sok volt a kitérő, a mellékösvény, a veszélyes kanyar…

– Ne oktass! – fortyant fel ingerülten Anti.

A búcsúzáskor békítgetni próbált:

– Ingerültek vagyunk, sietünk, mindig csak sietünk… Sokat megéltünk együtt, mégsem tudunk szót érteni. Tudod, Kálmán, az élmények idővel megszépülnek, és ez a fontos. Azt kell látnunk, ami szép volt az életünkben… A szépre kell emlékeznünk.

– Nagyon megokosodtál.

– Nem arról van szó… A múlt már mögöttünk van, a jelen a fontos, a ma és a holnap, ezért kell élni, Kálmán.

Most már elemében volt Györke Anti. Ömlött belőle a szó, csak ketten voltunk a szobában, de olyan hévvel magyarázott, mintha egy nagygyűlésnek tartana előadást.

– Hiába nézel rám olyan rosszallón – folytatta –, bólogatsz vagy szenvedélyesen tiltakozol, olyan képet vágsz, mintha te lennél a kerület legigazabb embere… Közben elfelejtesz élni… túl vagy a negyvenen és jóformán még nem is éltél. Magadra is gondolj, az életedre…

Már az ajtó előtt álltam, de nem csitult a szóáradat, mintha csak most kezdte volna el.

– Későn kezdtük az életet, Kálmán, valahogy pótolnunk kell a mulasztást.

Hosszasan kezet ráztunk. Búcsúzott tőlem és sajnálkozott. Még a lépcsőház legaljában is hallottam a sopánkodását.

– Sietsz, mindig sietsz, sose tudja magát kibeszélni az ember… Mire belemelegednénk, indul a vonatod…

Csapódva zárul mögöttem a nagy bérház üvegajtaja. Jólesett magamba szívni az őszi este nyirkos levegőjét, hallgatni a város esti morajlását, a közeli állomás vonatfüttyét, az induló és fékező villamosok csengetését. Jólesett magam mellett érezni az állomás felé siető emberek közelségét, lépteik koppanását. Kívántam a mozgást: ilyenkor mindig felfrissített; gyaloglás közben valahogy jobban tudtam gondolkodni.

Az a négy hét, amit a szénapajta vermében töltöttem, egész életemre megutáltatta velem a tétlen henyélést. Azóta nem szerettem se ülni, sem egy helyben állni. A menést, a gyaloglást annál jobban. A szövetkezet épületében volt egy külön szobám, az asztaltól a falig valóságos ösvényt tapostam a padlón. Nevettek, csúfoltak is érte.

Párás őszi este vonta be a várost. Az állomás előtti park termetes fái mintha lassú léptekkel távolodtak volna a járda szélétől.

Tavasszal és nyáron szívesen utazgattam a kerületi székhelyre. Akármilyen szűk és elhagyott utcában jártam, mindenütt öltözködött az élet. Kistarádin meg más falvakban is a természet kezdi a tavaszt, a nagyvárosban az emberek.

Télutón egy nagy csoport szövetkezeti taggal fent jártam a Tátrában. Volt egy kis pénze a szövetkezetnek, magunk is adtunk hozzá, és elmentünk világot látni. Visszafelé megálltunk itt nézelődni, okosodni.

Tavaszodott. A téli levegő tiszta és hideg volt, de ízetlen. A tavaszi levegő olyan, mintha az isten konyháján keverték volna össze az illatát.

Itt, ebben a nagyvárosban is ezt éreztem, a tavaszt, a márciusi tavaszt. Nálunk hamarább kezdődik, ide később ér. Láttam egy csoport lányt egybefogódzva, mintha csak egy csokor kökörcsin hajtogatta volna a derekát. Lelkembe itatódott a városnak ez a tavaszi hullámzása. Ha nem is éreztem úgy ízét, zamatát, de az ember szembogarán sokáig ott ragad a kora tavaszi embervirágzás… Szép, nagyon szép dolog ez, mikor tavaszelőn sétálni indul egy ilyen jókora város. Mintha csak a Tisza-parti nagyrét indult volna el szomszédolni.

Az őszt, különösen a városi őszutót nem szenvedhetem. Ilyen párás őszi estéken, hacsak egy órára is megáll itt a levegő, köd ereszkedik. A ködöt nem szeretem. A ködben mozgó emberek láttán olyan érzés nyugtalanít, mintha távolodnánk egymástól. Az ember megfoghatatlan ponttá, a természet mozgó foltjává zsugorodik a fekete-szürke esthomályban.

A köd fátylat von szemem elé, én pedig szeretek látni, tisztán és messzire látni.

Az állomás épületében keresztülfúrtam magam az örökké mozgó, zsibongó utazók ki-be özönlő áradatán. A határszéli személyvonat utolsó kocsijának végén lustán gomolygott a fűtőcsőből áramló gőz.

Letelepedtem az ablak elé, és türelmetlenül vártam az indulást. Reméltem, a vonat egyenletes zakatolása elzsibbaszt egy kicsit, s alábbhagy a gondolatok szüntelen rajzása a fejemben.

A harmadik megálló után arra lettem figyelmes, hogy két gyerek, egy tizenkét éves forma fiúcska és valamivel fiatalabb kislány utazik mellettem. Testvérek voltak. Időnként lopva rájuk pillantottam: az egyszeregyet gyakorolták csak úgy szórakozásból. Kuncogtak, fojtottan kacarásztak, ha valamelyikük melléfogott. Aztán abbahagyták a számolást. A fiúcska kártyacsomót vett ki a zsebéből, gyakorlott mozdulatokkal kevert, utána osztott, és elkezdődött a játék, az egyszeregy helyett most már kártyával. Huszonegyeztek.

Nem szóltam bele a játékukba, de magamban, csendben én is velük tartottam. Kibiceltem. Persze a kislányhoz, a gyengébbhez húztam. Engem is elkapott gyermeteg játékának láza. Mártának szurkoltam, úgy hívták a kislányt, mégis vesztett. A következő osztás után suttogva magyaráztam, segítettem neki a játékban, csalafintaságra buzdítottam. Belemelegedtünk. Észre sem vettük, már hárman játszottunk, ketten egy ellen. Péter, a fiúcska, minden tudományát összeszedte, hogy ne maradjon alul. Versengett velünk. Minden idegszálával a kártyalapokhoz tapadt, nem hagyta magát.

Annyira belemelegedtem a segédkezésbe, hogy észre se vettem, amint egy javakorabeli ember odahúzódott Péter mellé, és határozott mozdulattal kivette kezéből a kártyát. Ezt tette a kislány lapjaival is. Engem csak azért hagyott nyugton, mert üres volt a kezem. Az ismeretlen utas kedvesen, nagy türelemmel magyarázott a két gyereknek: azok szemlesütve hallgatták, nyilván restellték magukat.

Jómagam úgy tettem, mint akinek semmi köze a dologhoz, szórakozottságot színlelve, a sötétbe burkolt szántókra meresztgettem a szemem. Ez a tanítóféle – mert biztosan az volt – a gyerekekhez beszélt ugyan, de éreztem, nekem is szól az intés. Már volt is a nyelvemen valami, hogy mentsem a helyzetet, de hát mit mondhat egy felnőtt, ha tetten érik? Hallgat, pislog és nagyokat nyel.

Mindhárman megkönnyebbültünk, mikor az idegen befejezte mondókáját, felállt és átült a helyére. A két gyerek egy kis ideig maga elé pislogott, majd kérdőn vetette rám tekintetét.

– Igaza volt – vetettem véget a kellemetlen hallgatásnak. Többet nem szóltak, nem kérdeztek semmit. A bodrogfalvi állomás előtt felsegítettem rájuk a kabátot, ide utaztak a nagyanyjukhoz vasárnapi látogatóba. Követtem fürge mozdulataikat, de néhány pillanat múlva eltakarta előlem alakjukat a kocsik aljából felszálló gőz gomolygása.

Egyedül utaztam tovább.

Bosszús voltam. Néhány órája még felháborított Györke Anti hetvenkedése, most meg engem utasítottak rendre. Hiába igyekszem egyenesen tartani a derekam, mégiscsak megbotlom én is… Ne tartsa magát az ember makulátlannak soha, tévedhet, véthet még a legigazabb is…

Ahogy így próbáltam mentegetni a szégyenem, Györke Anti kipirult, magyarázó arca közeledett felém: idegennek tűnt fel. Sokáig egy utat tapostunk, így tartottam jónak, így volt rendjén. Valahol kettévált az utunk. Hol, mikor? Hirtelen nem tudtam okát adni. Hol kezdődött az emberség vízválasztója? Hisz olyan lelkesen, őszintén kezdtünk mindent: hamar felejtenek az emberek, szeretik az életüket szépnek és zavartalannak látni. Néhány évvel ezelőtt, aki csak tehette, ifjú életének nyomorával és nincstelenségével hivalkodott. Ma szívesebben fitogtatják jelenüket, dicsekszenek elért pozíciójukkal… Nem értem ezt a feledékenységet. Ez nemcsak érzelgős emlékezés dolga. Az első hazugság valamikor régen, talán még a gyermekkor csapongó képzeletvilágában kezdődött. És hazudni csak egyszer nehéz, először… Hisz egyszerre indultunk Györke Antival, és velünk együtt még sok ezren reménykedve, a háborútól meggyötörten. Szépet és jót akartunk mindannyian, a szemafor zöldet mutatott. Egyenes, nyílt pálya futott előttünk a messzibe, szabad volt az út, mégis sokan holtvágányra futottak. Györke Anti is ott áll még az úton, de már nem halad, csak álldogál. Most már csak egy gondja van, hogy le ne taszítsa valaki még az útszélről is…

A polgári negyedik osztályában egyszerre olvastuk Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét. Egy hónapig majd minden tanulótársam Nyilas Misinek tudta magát. Hová lettek ezek a nyílt gyermektekintetek?! Györke Anti is hogy megtanult ravaszkodni, hunyorgatni, fontoskodva le s fel járkálni az elegáns íróasztal előtt; kezet nyújtani, általános tanácsokat adni, utasítgatni. Forrónak érzi maga alatt a széket, ha a csempészkedés csak szóba kerül is… restelli, szégyenkezik… fél, hogy mások is meghallják. Tizenöt év múltán már foltnak érzi magán a kenyérkeresetnek ezt a legutolsó módját – pedig volt idő, mikor még hivalkodott is vele.

Egyenletesen zakatoltak alattam a vonat kerekei, a kocsi kellemesen ringatott… nagy fényű lámpák villództak az ablak előtt, már este volt, de sok helyütt még most is dolgoztak. Bővítik az állomásokat, vakvágányokra és kitérőkre van szükség. Ijesztően nő a forgalom: a fabarakkok, mintha gyökeret vertek volna a töltés tövében, nem mozdulnak.

Örül is ennek az ember, meg bele is fárad a nagy igyekvésbe: jómagam úgy vagyok vele, hogy míg papiroson láttam a magtárunk tervét, felhőkarcolónak képzeltem, mire felépült, ugyancsak összezsugorodott a szememben, kicsiny lett, szűkre szabtuk… Az álom csak addig álom, míg be nem teljesedik, aztán megint új álmok születnek… az ember mindig többre vágyik. Nem szeretnék a vasúti tervezők bőrében lenni, akármit építenek, minden kicsire sikerül… Úgy látszik, sohasem tanuljuk meg a tervezés mesterségét.

Éreztem, hogy lassan kerülget az álom, gyengült az elmaradozó lámpák fénye. A gondolatot ilyenkor már nehéz a járt úton tartani, gazdátlanul csapong… A papunk minden pünkösdkor egy szobor emlegetésével kezdi prédikációját. Már betéve tudom. A szobor az istent példázza három személyben. Akármelyik oldalról figyelem a szoborba mintázott istenfejet, ugyanazt nézem, és mégis mást látok. Így magyarázza a káplánunk: atya, fiú, szentlélek egy személyben. Az isten egy és mégis három. Nem láttam én azt a szobrot soha, de látatlanul is másképp magyaráznám: az ember az isten. Egy az ember, mégis sok arca van.

Az ablakon kívül suhanó fények mintha Györke Anti arcváltozását villantanák meg: ugyanaz és mindig más. Sok arca van az embernek… erről persze kellemetlen beszélni. Nem szeretjük magunkon a foltot, ha van is, eltüntetjük vagy takargatjuk, pedig de eltorzul az ember, ha folyton csak szépnek mutatja magát. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kedvesebb a tavasszal virágzó, ősszel levelét hullató ibolya, mint a suhogó örökzöld fenyő… Úgy szép az ember, ha szégyenkezni is tud, arcpirulással teljes az emberi ábrázat.

Egyre lágyabbnak éreztem a vonat ringatását. Utoljára még azon tűnődtem, kinek futja tovább az erejéből? A vonat fárad el, vagy a szembe suhanó lámpák sora ritkul meg?

Elaludtam.

Ebben az évben enyhe decemberünk volt, mintha csak üvegházban teleltünk volna. Január és február pedig olyan rövidnek tetszett, akár a medve álma. Hó is csak néha szállingózott, mutatóba, éppen hogy el ne bízzuk magunkat. Készültünk, tataroztunk, tervezgettünk, no meg torzsalkodtunk, ahogy az már ilyen télidőben lenni szokott. Hibát kereső mindig akad.

Csúnyán összeakaszkodtam egy konok parasztemberrel, Kormos Istvánnal. Jó eszű volt az öreg, az árnyékba húzódva is meglátta az embert, mégis, valahányszor szót váltottunk, mindketten más-más malomba hordtuk a búzát. Ugyanarról beszélünk, mégis másképpen értjük.

A szövetkezet áprilisi taggyűlésén keményen letorkoltam Kormos Istvánt. Van a mi határunknak három homokdombja, az egész jó negyven hektárt tesz ki. Szemre is jó nagy darab föld egyben, de hasznunk vajmi kevés van belőle. Szántjuk, vetjük, hordjuk rá a drága műtrágyát, és év végén akárhogy számolunk is, ráfizettünk. A járás számon tartja, hiába bizonygatjuk, hogy még a ráfordított munka se térül meg, úgy be kell adni utána mindent, mint az első osztályú termőföldről. A dinnyét kivéve kiég benne minden. Persze, a dinnyével sem olyan egyszerű, jó, ha minden öt évben egyszer sikerül.

Szóval hát olyan tehertételféle a nyakunkon ez a negyven hektár homok. Az év elején nagyszerű alkalom kínálkozott, hogy túladjunk azon a sivatagon; előnyös cserét csinálhattunk volna az állami gazdasággal; befásították volna.

A tagsági gyűlésen Kormos István volt a csere legnagyobb ellenzője. „Ősi rög az, ha homok is, de még kinek-kinek a saját nevén van, a csereföld pedig már nem lesz, nem lehet.”

Leszavaztak, a csere nem jött létre. Viaskodtam az öreggel körömszakadtáig, feszegettem minden oldalról a konokságát: nem állt kötélnek!

Egy hétre rá összeakadtunk az almáskertben. Be sem fejeztük a cigaretta sodrását, rákezdte:

– Nagyon a paraszti út mellett taposol te néha, Kálmán, mellélépsz, és magad sem veszed észre… Tudod, csak az a jó paraszt, aki érti a múltat és a jövendőt: a paraszti kalendáriumban már tavasszal kezdődik az ősz; vetés nélkül nincs aratás. A jövő esztendő sikere mindig az előzőtől függ. Olyan ez a mi paraszti életünk, mint egy lassan fonódó szíjostor: én is ott folytattam a fonását, ahol apám abbahagyta… Te sem tehetsz mást, ne hetvenkedj, folytatni kell, ha más módon is, okosabban, fiatalosan, Kálmán; az ember ne vetkőzzön ki magából… Legyen okosabb, mint az apja volt… de ne vesse el a sulykot…

Ha más formában is, de hallottam már a példálódzást jó néhányszor. Próbáltam nyomon követni az öreg Kormos esze járását. Egy ideig sikerült is, aztán elakadtam, nem volt tovább… Sokáig magamnak is kételyeim voltak: vajon apám parasztvilága folytatódik-e bennem tovább, vagy már a magam teljesen önálló útját járom? Elszakadt-e az ostor, vagy talán éppen én fonom és továbbítom szabad végét a mi fiataljainknak?

Nem!

Mi máshol kezdtük, mint ahol tegnap abbahagyták a szántást! Mélyebb, jóval mélyebb barázdát hasítunk. Csodálom az okos öreg parasztokat, némelyikükben nagy bölcsesség gyűlt össze az élet folyamán. Szeretem hallani szavukat, belőlük sarjadtam, de már nem ismételném meg az életüket. A parasztvilág körforgása véget ért. Kormos István útiránya azonos az enyémmel, mégis van köztünk különbség. Ő letérő mellékösvények után kutat, én pedig a széles utat kívánom…

Rövid tél, hosszú tavasz. Nálunk korán nyit a tavasz: március elején kezd duzzadni a rügy. Nem az a varázslatos, hirtelen lombba borulás ez, amit hegyvidéken ámulva szemlél az ember. Bodrogközben hosszú a tavasz, hetekig, olykor hónapokig tartó: langyos, napfényes meg borulatos, permeteget hozó, virágot fakasztó, áldott idő.

Aztán egyszerre beköszönt a nyár, hirtelen, egyik napról a másikra. Szénakaszáláshoz készülődtünk, gyönyörű volt a határ: hosszú szárat eresztett minden növény, apró füvet csak a homokdombok oldalában láthattunk. Máshol mindenütt kötésig ért a fű.

Aggódtunk is, vajon a kaszálógép nem hoz-e szégyent tervezőire, bírja-e majd vágni. Felejthetetlen szép nyári reggel volt. Ilyenkor szaporán kél a nap. Előbb csak rávillan a háztetők kúpcserepeire, észrevétlenül árnyékot növesztenek a házak, a fák, a bokrok, mintha egy kis időre minden támaszt keresne a nap vörös fényével szemben. A fény és a sötétség, a nappal és az éjszaka utolsó, pajkos bujócskái ezek a reggeli árnyak. A fény eleinte csak belopódzik az udvarokba, aztán a tűzfalak nyílásain át széthasogatja a padlások homályát, nagy, okos homlokot fehérít a házak fejére, míg aztán a nap sugárkarjai körülölelnek mindent.

Azelőtt, nem is olyan régen, zavartalan volt a napkelte; most zajos a reggel. Vonatfüttyök pettyezik, és legújabban, napjában talán háromszor is, repülőgép zúgása hasogatja meg a csendet. Magasan húznak, legtöbbször hiába kutatjuk az eget, csupán mély búgásuk ér hozzánk.

Már régen felszáradt a harmat, mikor nagy merészen egy motoros kanyarodott elénk:

– Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant egy gránát. Homokért voltak, ott találták – hadarta lélegzethez jutva.

Megfordult velem a világ. Ilyen döbbenetes pillanatokról utólag nehezen tud számot adni az ember. Kerékpárra kaptam, és ész nélkül hajtottam hazafelé… Ijedtségemben azt is elfelejtettem megkérdezni a hírhozótól, melyik fiammal történt a szerencsétlenség. Házasságom tizennégy esztendeje alatt háromszor szült a feleségem… Leánygyermeket akartunk mind a ketten, csak lányokat akartunk. Én úgy gondoltam, ha nagyon akarjuk, csak lányok születnek majd. Fiúval nem is számoltunk, azt háborúba viszik. A lány megmarad… Még meg sem született, és már a háborútól féltettük. Nem csoda, ha annyi borzalom láttán az anyák nem akartak katonákat szülni: egyetlen anya sem akar katonát hozni a világra. Az anyák nem katonákat szülnek.

Mind a három fiú lett.

Melyiket csonkította meg a gránát? A legkisebbiket, Gábort? Még tudatlan, alig élt négy nyarat. Tudatlan és mindent összeszed, ami a keze ügyébe akad. A múltkoriban fél tarisznyára való limlomot rakattam ki a zsebéből. Gábor sírt, én meg mulattam rajta… Minek is zavartam meg az örömét?

Vagy a legnagyobbikat, Zoltánt? Kíváncsi gyerek, minden érdekli… Már a házat is lebontotta volna, ha néhanapján rá nem szólunk. Sokat elnéztem neki. Lehet, hogy éppen az én puhaságom…

Vagy Jancsit, de hisz az szófogadó… Csak a kórházi ágy előtt tudhattam meg. Zoltán volt, a legidősebb. Arca, keze, ágyéka vastagon be volt pólyázva, de helyenként még így is átütött a vér… Úgy éreztem, rám szakadt a világ. Egyik pillanatban ölni tudtam volna, a másikban meg összeroppantam, s csak néztem, mint az eszeveszett… Tizenhat éve, hogy véget ért a háború, azt hittem, emlékeznem se kell rá többet… Nem lehet elfelejteni, a háborút nem lehet elfelejteni… A pusztítás emléke olyan, mint egy gonosz árnyék, kíséri az embert. Ott rejtőzik a lélek legmélyén, s elég egy pillanat, mindent felidéz és gyötrődni kell újra elölről. A háború emlékei követelődzők, a fájdalommal sújtott magamfajta ember szinte tehetetlen velük szemben… Újra kell élni a háborút…

Nehézkes, fáradt lépésekkel indultam hazafelé. Letértem az országútról, nem tűrtem magam mellett embert, egyedül akartam lenni a fájdalmammal. A falu jó két óra járásra van a kórháztól… Emlékszem, nagy kerülővel, mezei úton vettem irányt Kistarádi felé. Nem érdekelt az út hossza, nem láttam semmit, nem érdekelt a hosszúra nyúlt gabonaszárak tengere, elfelejtettem a kaszálást is. Csak mentem, mentem, mint aki világgá indul. Akárhová kaptam is tekintetem, egyre Zoltán fiam sápadt arca fehérlett elém…

Átkerültem a Tisza-töltésen, s egy fiatal oltványosban ráfordultam a szovjet határ felé kanyarodó szekérútra.

Dolgozni is ide jártam legszívesebben, itt volt a Tisza-part legszebb almáskertje. Rendetlenül nőtt az almától roskadozó temérdek sóvári fa… de talán éppen ez volt benne a szép, az összevisszaság s az a simogató nyugalom, a csend. A magam egyszerű eszével ilyennek képzeltem a paradicsomot, ahová Ádámot és Évát telepítette az isten… Valahányszor ebbe a kertbe léptem, szinte vártam, hogy anyaszült meztelenül egyszer csak elém toppan valamelyikük.

Megkeseredett bennem a világ; gúnyolódó ördögfejek vigyorogtak a fák törzse mögül. Én meg, akár egy sebzett állat bújtam, kerestem a legeldugottabb, legsűrűbb részét ennek a tengernyi gyümölcsösnek.

Leültem a folyó holt ágának partjára. Félszáz méternyire tőlem határkő vöröslött. Azon túl hatalmas nyárfa uralta a víz menti kaszáló jókora darabját. Az elmúlt tizenhat esztendőben sokszor megfordultam ebben a kertben, de ehhez a vén nyárfához sohasem jutottam ennyire közel, ha tehettem, elkerültem… Nem akartam emlékezni. Most, mint akit gyóntatószékbe lökdöstek, idejöttem… Nyugalmat keresek a fák között, hiába, lelkem szörnyű háborgása kezdődött.

Egy nap, bűnhődésem rettenetes napja idéződött fel bennem, egyre erősebben, és nem volt menekvés. Élnem kellett újra a százszor elátkozott háborút.

A TÉLI HAJNAL SZÜRKE LEPLE alatt kilopództam a határszélre. Reméltem, hogy mindjárt sikerül átcsúsznom. Behúzódtam egy hatalmas nyárfa alá, amit vad fiacserjék öleltek körül. Mozdulatlanná merevedtem, és feszült idegszálakkal kémleltem az előttem húzódó határrészt.

Mögöttem a Szovjetunió, balra tőlem Magyarország, és előttem hazám, Csehszlovákia. Hármas határszög csücskébe ékelődtem. A határmenti Saladócon lakó rokonaim reszketve kísértek kertjük aljáig, tovább nem mertek jönni. A kertkaputól egy kilométerre már a határsáv húzódott. A szénacsűr nyílásain keresztül két napon át figyeltük a szovjet határőrök útvonalát. Gondoltam, szigorúan megszabott rend szerint vigyázzák a határ egyes szakaszait. Szerettem volna kifürkészni az őrjáratok közötti időhézagokat. Nem sikerült. Kiszámíthatatlan időpontban, váratlanul tűntek fel a zöld tányérsapkák: nem volt előre meghatározott útvonaluk.

Hat hete múlt, hogy megszöktem a fogolytáborból. Ez volt a második szökésem. Hihetetlen agyrémnek tetszik, hogy most itt gunnyasztok a határon, öt kilométerre a falumtól. Szökésem utolsó két napja alatt már talán ezredszer magam elé képzeltem jövendő életem: összeraktam, felépítettem, mint egy gyermekkori kockajátékot. Míg ide nem értem a határra, akadály nélkülinek hittem az utat egészen hazáig. Úgy látszik, a céljához közelítő képzelet elszürkített, lekicsinyített minden akadályt.

Megtorpantam. Bizonytalanságom s reszkető félelmem ismét erőre kapott bennem. Bújtam, kerültem az embereket eddig is, most még nagyobb elővigyázatosságra volt szükségem. Szökevény vagyok, törvényen kívül élek hat hete. Visszaéltem őrzőim bizalmával és megszöktem.

 

Odüsszeusznak, egy örök bolyongásra kárhoztatott embernek éreztem magam: nem hajóztam én tengeren, mégis, mintha hullámok hegyén-hátán sodort volna egy láthatatlan erő. Voltak pillanataim, mikor kívántam a halált, aztán megrémültem, állatias szívóssággal kapaszkodtam az életbe.

Minden perc keserves meglepetéssel vert. Szerettem volna csak egy pillanatra megpihenni: megfenekleni valami sekély vizű zátonyon, tájékozódni, összerakni gondolataimat. Nem sikerült, sohasem sikerült. Ha volt is szabad pillanatom, erőt vett rajtam a felindultság, és megint összekuszálódott bennem minden.

Igazságtalanság, szörnyű igazságtalanság történt velem: Horthyék behívtak katonának, végiggyalogoltam fél Oroszországot. A Kárpátok alól hazaszöktem, elbújtam. Megvártam, míg a front átvonul, azt hittem, ezzel véget ért számomra a háború. Nem így történt. Dióhéjba férő kis élet az enyém, de ha feltörik, mintha pokolszülte manók szabadulnának belőle, s rémisztő ábrázattal vigyorognak az arcomba: egyik pillanatról a másikra óriásokká nőnek. Mindegyik a kezét tartja, adót szednek. Ezek a ronda alakok a háború vámszedői. Adok egyszer, másodszor, századszor. Fiatalságom legszebb éveit rakom a markukba, nem elég. Semmi sem elég nekik. Ismét a kezüket nyújtják. A háború adóját sokszorosan fizeti az ember.

Valami rosszakaróm beárult, bemocskolt. Rám sütötték, hogy politikai ellenség vagyok. Ilyen szörnyű pecséttel átadtak a szovjet parancsnokságnak. Eleinte nem is értettem, miről van szó. Magyaráztam kézzel-lábbal, próbáltam bizonygatni az ártatlanságom egy fáradt szemű orosz tisztnek. De hát kinek volt akkor ráérő ideje utánajárni az én igazságomnak! Milliók kavarogtak köröttem. Sokkal nagyobb tragédiák várták az orvoslást. Szaladgáltam, kerestem az igazságom, de mire meghallgattak, Szmolenszk alatt zötyögött velem a vonat.

Rom és pusztulás fogadott mindenütt. Nem akartam látni és tudni semmit, csak a magam keserűsége perzselt. Szakadozott hátú padláson éreztem magam, a nyílásokon beszüremlő fénycsíkok mind az én sebemre világítottak. Félhomály takart mindent: a porig égett falvakat, a gránáttölcséreket, a frissen földelt sírokat. Nem láttam semmit. Szemem csak befelé nézett. Ingerelt minden, ami körülöttem történt, a harag gyűlöletté forrt bennem.

Pedig milyen szépen kezdődött. A felszabadulás utáni napoknak különös ízük volt. Jól benne jártunk az őszben, de április friss mozgolódását érezte az ember lépten-nyomon. Megfiatalodott az idő. Életem háborgása egyre csitult, távolodott tőlem a halál veszélye. A reszketést, az évek óta tartó izgalmakat az élni akarás, a tettvágy váltotta fel. Kegyetlen nyári viharok után gyakran megcsodáltam a Tiszába érő szivárványt. Még permetezett az eső, a Vihorlát felhővel takart oldalát villámok hasogatták, a nap is, mintha szégyellené mutatni az arcát, éppen csak a szeme sarkából pislogott a földre, de a tokaji hegyek felől széles szivárvány fogta be az eget. Ha szivárvány tűnt fel az égen, tudtuk, a vihar már nem térhet vissza. Ezt a megtisztulást, az élet biztonságát éreztem a felszabadulást követő hetekben. Még tartott a háború, dörgött, pusztított valahol, de a mi fejünk felől már elhúzódott a halál árnyéka. A tájat átölelő szivárvány fényt, ezerszínű mosolygást sugárzott a lelkekbe.

Egy kopottas külsejű idegen érkezett a faluba, a fiatalokat kereste. A kocsmában találkoztam vele az ebéd utáni órákban. Már egy bokorra való legénynépség ült körötte, és hallgatta szavát. Fiatalka volt, tizenhét év körüli: beesett, sápadt arcú süldő legény. Nem volt valami nagy mestere a szónak, szaggatottan, nagy szüneteket tartva magyarázott:

– Eljött az időnk, megszűnt a levente, alakítsunk kommunista szövetséget… szövetkezzünk. Helmediben elfoglaltuk a város legszebb épületét, a valamikori nagybankot… Elfoglaltuk, beköltöztünk… Ezután már nem lesz szükség bankokra… Már egy hete égetjük a váltókat, nem hagyunk belőle egy darabot sem, eltöröljük az adósságokat. A bank lesz a Komszomol parancsnoksága… ott lesz a járási parancsnokság…

– Mi az a Komszomol? – kérdezte az egyik kíváncsi hallgató. A süldő legény szünetet tartott, maga elé nézett, mintha gondolkodna.

– Az egy szövetség… Az ifjúság szövetsége a Szovjetunióban – magyarázta, de ennél többet nem nagyon tudhatott ő sem a Komszomolról. – Mienk a hatalom… ne üljetek tétlen ti sem. – Miközben beszélt, lassú mozdulatokkal kigombolta és tüntetőleg szétnyitotta a kabátját. Kopott bőrtokban revolver domborodott széles derékszíjára kapcsolva. A jelenlévők fiatalabbja kíváncsian nézte ezt a szertartásszerű nagyfiúskodást. Aztán begombolózott és folytatta.

Én a szomszéd asztalnál ültem, és kissé bizalmatlanul hallgattam. Komolytalannak tartottam ennek a gyerekembernek a magyarázatát. Szegényes volt nagyon a szótára. Fél kezemen megszámlálhattam azokat az új ízű szavakat, amelyeket nyilván valami világlátott idősebb kommunistától tanult. Annyi sok szózatot hallottam az elmúlt esztendőben, hogy nem csoda, ha felébredt bennem a kételkedés.

Mennyi megvalósulatlan ígéretet hagytam a hátam mögött. Elvették a hitemet. Elémbe sorakozott az a sok szónok, aki haragvó szemmel harcra buzdított. A legájtatosabb, a kálvinista pap, nemzetgyűlési képviselő urunk volt. Apám őhozzá szaladt, amikor megkaptam a behívót, segítene, hisz nem lesz, aki a földet művelje, ha engem elvisznek.

– Áldott legyen, aki a hazáért harcol… – és egy hosszú ámennel véget vetett a további esdeklésnek. Elvittek. Mire hazakerültem, a pap már elmenekült.

Akadt szónok a fronton is éppen elég. Ahogy szorult a kapca, úgy juhászodtak a tisztjeink. A parancskiadást a vége felé bizony sokszor a szónoklással és rábeszéléssel helyettesítették. De ez már nevetséges és egyben sajnálatos is volt. Amennyire biztosan tudták a parancsot recsegtetni, olyan dadogó, silány szónokoknak bizonyultak. De hát nem csoda: sem az őrmesterképző jutasi táborban, sem pedig a tiszti iskolákban nem tanították a szónoklás művészetét. Én legalábbis nem hallottam róla… Ez már így van, ha bajba kerül az ember, kapkod fűhöz-fához, még szónoknak is felcsap. A csalódott, becsapott hadsereget ez már nem fordíthatta meg… Nem bizony, még akkor sem, ha maga a nagyhírű Cicero oktatott volna minden szakaszt a hősies helytállásra…

Cigarettával kínáltam ezt a komszomolos fiatalembert. Elfogadta. Remegő ujjaival gyámoltalanul csavarta a durva papírba fogott, vékonyra vágott szűzdohányt. Az első szippantás után elfogta a köhögés. Nem számolt ilyen erős dohánnyal. Érdekes, ilyen apró dolgok is elárulják a járatlanságot: gyakorlott dohányos először nem szívja mélyre a füstöt, ha idegen dózniból csavart cigarettát, előbb megízleli.

Ilyen gyermekes gyakorlatlanság, meg valami magabiztos eltökéltség keveredett ebben a komszomolistában. Egy kicsit nevetséges volt, egy kicsit komoly; komoly és nagyképű is egyszerre. Magamban mosolyogtam rajta, mégis jólesett a jelenléte.

– Ezután már a szerelem is szabad lesz… szabadon lehet szeretni – magyarázta. – A vagyon nem számít, csak a szerelem a fontos. Megváltoztatunk minden rossz szokást, ledöntünk minden korlátot a szerelem útjából… Azért születtünk, hogy élvezzük az életet, élni akarunk… Eddig mások éltek helyettünk, eljött a mi időnk, mienk lesz minden, a szerelem is.

Restelltük faggatni Morvay Sándort, magyarázná meg azt az elszabadult szerelmet. Egyikünk se kérdezett, de a magunk esze járása szerint próbáltuk azért elképzelni, mit is jelent a szabadjára engedett szerelem.

Így találkoztam először szocialista agitátorral. Aztán még ültünk egy kis ideig, már szótlanul és hallgatagon. Új volt ez nekünk és egyszerre sok is.

Esteledett, amikor Morvay elbúcsúzott tőlünk. Felhajtotta silány kabátjának gallérját, és a legrövidebb úton, toronyiránt, elindult Helmedi felé.

Ezután két felejthetetlen rövid hét következett. Úgy gondolok vissza ezekre a napokra, mint egy szomjas szerelem első óráira. Elfogott bennünket a tettvágy: olyan türelmetlenséggel fogtunk munkához, mintha egy végzetes mulasztást hetek alatt akarnánk pótolni. A községháza padlásán ráakadtunk egy viharvert sokszorosítóra. Bambán körülálltuk, nem értettük a kezelését, és az igazat megvallva, azt se tudtuk, mihez akarunk kezdeni. Előkerült a kisbíró, addig szuszogott a gép körül, míg mozgásba hozta.

Elmentünk a tanítóhoz, adna kölcsön valami épületes verseskönyvet, sokszorosítunk belőle néhány verset. Műveltség kell a népnek, hát segítünk rajta.

Tanultam én is irodalmat, hisz hét osztályát jártam végig a gimnáziumnak, csak hát azóta igen megrostálta tudásom az idő. Meg aztán nem is voltam benne biztos, Csokonai Vitéz Mihály tiszta szívű verseit becsületesen vetették-e lelkembe az irodalom bölcsei.

Morgott az öreg Karai, topogott az asztal körül, és méreg festette ábrázattal szidott bennünket:

– Tanítottalak benneteket, a számtant, a szorzást meg az összeadást úgy megtanítottam veletek, hogy az ország minden tanfelügyelője a csodátokra járt… Addig kell nektek a tanító, míg megtanítja a neveteket leírni… Egyik idő ellensége a másiknak.

– Te is – és rám mutatott –, miért keveredsz ilyen korpa közé? – Morgott, de azért mégsem eresztett el üres kézzel. Egy kopott fedelű Petőfi-kötetet nyomott a kezembe…

Ahogy lapozni kezdtük a jegyzői iroda jóleső melegében, megállított bennünket egy díszes nemzetiszín szalag a Talpra magyarnál. Az öreg kántortanító, úgy látszik, évenként csak egyszer használta ezt a könyvet: március 15-én. Biztosan még harmincnyolcban megjelölte a tizenharmadik oldalt, és a sorra következő márciusi ünnepségek előtt keresés nélkül rányithatott a Nemzeti dalra. Ezt nem akartuk, alkalmatlannak találtuk, nem illett az őszutó hangulatához.

Lapoztunk és olvastunk. Úgy a kötet közepe táján rátaláltunk egy igen szép versre: Szeretlek, kedvesem. Egy múlt századbeli írógépen lepötyögtettük, majd hozzáláttunk a sokszorosításához. Még aznap este kirajzszögeltük a palánkkerítésekre.

Hogy miért éppen ez a vers fogta meg mindnyájunk lelkét, nem tudom. Talán annak a fiatal komszomolista Morvay Sándornak a szerelemről mondott szavai lappangtak bennünk, vagy valami torkot szárító testi vágyakozás fűtött belülről.

Másnap nevetségesnek tűnt fel előttünk ez a verssel való játszadozás, a háborúban átélt nagy dolgokhoz képest kicsivé zsugorodott. Nem volt benne semmi hősies.

Beküldtünk Helmedibe, a járási székhelyre két suhancot, kérdezzék meg Morvay Sándortól, mitévők legyünk. A fronthelyzetről szóló jelentéssel tértek meg. Sokszorosítottuk és kiszögeltük. Ezután mindennap megjártuk Helmedit, hoztuk a híreket, és továbbadtuk az embereknek. Végéhez közeledett a háború.

Afféle hirtelen felkent prófétáknak képzeltük magunkat. Lehet, hogy megmosolyogták igyekvésünket, de mi csináltuk, mert nagy örömünk tellett benne. Én voltam valamennyiünk közt a legidősebb, sokszor restelltem is magam hebehurgyaságomért, de hátat fordítani nem tudtam társaimnak. Lelkesedésük magával ragadott.

Szekérre raktuk és elhoztuk a mozifelszerelést is: egy talpazatra szerelt benzinmotort, a dinamót és a vetítőgépet. Először látott a kistarádi nép filmet: a Gül Babát. Zúgott, pufogott az áramot fejlesztő motor; nem zavart senkit, mintha nem is hallották volna. Ültek az emberek, mint valami égi jelenésre csodálkozó szobrok. Tizenötször pergett le előttünk Gül Baba története. Véget ért, majd visszaforgattuk a filmet, és kezdhettük elölről az előadást. Nem tudtunk betelni a rózsaimádó török öregember történetével.

 

A nyárfát néztem meg azt a bokrost, ami körülvette. Valaha sűrű mocsári erdő borított itt mindent. Van olyan esztendő, hogy kétszer is kiönt a Tisza. Megtelnek a holt ágak, bőven jut a földekre is víz. Ha már jégzajlás után jön az áradás, valóságos áldást hoz. A fűzbokrok gyökereinél tanyára lel a hal, az almafák tövéhez pedig finom porhomok rakódik, amit a Vihorlát lankáiról hoz a folyó.

Nagyapám még látta ezeket a kusza berkeket. Bozontos füzek, rezgő levelű óriás nyárfák és sudár tölgyek uralták a víz menti földeket. Úgy beszélik a régiek, hogy az egész Bodrogközt valaha erdőség borította. Ebből már csak foltok maradtak, összezsugorodott cserjések és magányos nagy fák.

Csapdosó gondolataimnak jó ideig a nyárfa állta útját; magas volt, felülről nézte társai koronáját, a legöregebb lehetett köztük.

Aztán mintha elmozdult volna a látóhatár. Körbevonultak a hegyek, a nyárfa hatalmas koronája is egyre távolodott tőlem…

Váratlanul kaszafenés zaja csapott a fülembe. A fák között kézikaszával vágták a füvet. Szép munka ez, csak nagyon fárasztó… Renden hervadt a sok réti virág…

Gondolatom a messzire induló hegyek nyomába szegődött… Még egyszer hallottam a nyelére állított kasza pengését, de már jóval gyengébben.

A túloldalon zöld sapkás határőrök tűntek fel, lassan vizsgálódva mérték végig a holt meder bokrosait… Még most is elfog a félelem, ha látom őket. Ott járnak el az alatt a fa alatt, ahol én ültem… Egyikük észrevett, és sapkáját lengetve köszönt, nem viszonoztam, inkább egy bokor mögé húzódtam, hogy eltűnjek a szemük előtt. Még ma se tudok szabadulni a félelemtől…

 

Hat hét óta percekkel mértem az időt, remegés volt minden pillanatom. Úgy reméltem, a nehéz órákat könnyűek, könnyebbek váltják majd fel. Éppen ellenkezőleg adódott. Elég lett volna egy jót kiáltanom, hogy meghallják odaát, nem tehettem, semmit sem kockáztathattam. Ott álltam eddigi bujdosó utam legnagyobb akadálya előtt.

Arra számítottam, hogy két évvel a háború után csak nem veszik komolyan a határmenti szolgálatot. Dugába dőlt ez a feltételezésem is. Ezekben az őszi hónapokban benderista fegyveres csoportok húzódtak a szovjet határ felé. A második felszólításra már fegyverüket használták a határőrök. Megint csak belekerültem a szórásba! A hazajutás lehetőségei parányivá zsugorodtak.

Minden összeesküdött ellenem, a körülmények, az emberek és a természet is. Néhány órai mozdulatlan gubbasztás után zsibbadni kezdett a lábam. Fázni nem fáztam, szerencsémre a táborban úgy felöltöztettek, hogy akár Szibérián is végiggyalogolhattam volna. Nemezcsizma, vattás nadrág, vattakabát és egy kemence melegségű báránybőr bunda volt az öltözékem.

Ilyen fagyos reggeleken a legkisebb nesz is messzire hallatszik. Egyszerre három faluból hallottam a reggeli harangszót. Biztosan megtudtam egymástól különböztetni a magyar, a csehszlovák és a szovjet határállomás zaját. A vonatfüttyöket, ütközők összecsapódását, sőt még a tolatók erőtlen sípjeleit is kivehettem az állomások messzire hangzó morajlásából.

Lassan szállingózni kezdett a hó. Először csak pelyhenként, azt is hihettem, hogy zúzmara szálldos a fejem feletti fáról. Kis idő múlva aztán nekibőszült, s a kárpáti széltől hajtott sűrű hóesés zárta le körülöttem a világot. Ez is csak súlyosbította a helyzetem: a friss hóesés a lábnyomok legnagyobb árulója. Le kellett mondanom arról is, hogy sürvedés után a folyóparton próbáljam meg az átcsúszást. Az ilyen gázolás nyoma egészen a házunk küszöbéig kísért volna.

Persze a baj sohasem jár egyedül, ha jön, csőstől szakad az emberre. A nekivaduló hóesés nemcsak további szökésem nehezítette, hanem lassan engem is belepett. Nesztelenül hullottak ruhámra, sapkámra, egész öltözékemre a kristályos pihék. Hajnalban, amikor idekúsztam ez alá a fa alá, folyton a szökésen, a határon való átjutáson törtem a fejem, most meg minden gondolatom lefoglalja ez a nyomorult helyzetem. Ha a hóesés sokáig tart, akármilyen meleg is a ruhám, itt fagyok csonttá.

Tehetetlenül néztem, hogy lassan belep a hó.

Becslésem szerint már jó két órája esett, mikor egy könnyelmű gondolatom támadt: ha megpillantom a következő járőrt, odamegyek hozzá, jelentkezem, elmondom, ki vagyok, honnan jöttem, hisz egy intézkedés ártatlan áldozata vagyok, igazságtalanul vittek el… Hátha megértenek… ők is emberek. Igaz, majd két évig orosz földön jártam, katona voltam, ellenségük. Utálták még a ruhánk színét is. Micsoda szörnyű komédia! Azt várom, hogy valamikori ellenségeim emberségesek legyenek hozzám?! Így esne jól…

Mindez csak egy pillanatig tartott. Keserűen mosolyogtam magamon. Ha meg is értenének, katonák, szigorú parancsuk van. Túlságosan közel van még a háború, a sebek, az emlékek! Korán lenne még az emberi jóérzésre hivatkozni. Nem tudom, az én gyengeségem vagy az a sok háborús prédikáció verte-e belém: míg katona voltam, fegyverrel a vállamon, erősnek, biztosnak éreztem magam. Soha, még véletlenül sem jutott eszembe az emberségről, az emberi jóérzésről elmélkedni. Csak most, éppen most… ebben a nagy szorultságomban.

Hazajutásom többféle lehetősége villant át agyamon, de valahogy egyikből sem tudtam kihagyni az emberséget, az emberi jóérzést. Mert ha sikerül is átvergődnöm, fennáll a veszély, hogy a túloldalon elállják utamat. Mit mondok azoknak? Milyen igazolást tartok az orruk alá? Egyáltalán, hogy kerültem ide? Miért?… Utolsó fogolyszökevénnyé züllöttem, akit heteken keresztül csak az emberek irgalma tartott életben, útszéli koldussá alacsonyodtam. Térdre borulnék az első katona előtt, aki hazasegítene. Semmim sincsen, csak az életem… ezt mentem reszketve, akár egy féreg.

A magamfajta kisember öröme legtöbbször csak félöröm. Árnyékot vet rá valami: egyszer a munka, máskor az emberek rosszakarata. A faluban megalakult a polgárőrség. Tizenöt tagú fegyveres testület őrködött ezután a falu rendje felett. Volt, aki megérdemelte ezt a tisztséget, de olyan is akadt, aki csak bitorolta, és gonoszul visszaélt vele. Emésztő haragvások nyertek ezekben a napokban kiegyenlítést. Azelőtt mindössze három kommunistát tartott számon a falu, most meg mintha csak a föld alól nőttek volna ki: a polgárőrök mind annak tartották magukat. Itt tapasztaltam először, hogy némely ember szereti a hatalmat, egyenesen szomjúhozik rá. Addig töri magát, addig alakoskodik, míg meg nem kapaszkodik a fegyveres testület soraiban. Az pedig akkor nagy dolog volt. A fegyverforgatásra megtanították őket a szovjet katonák, de hogy a hatalmukkal hogyan sáfárkodjanak, azt már igazán nem rághatták a fülükbe. Egynémelyik azt hitte, hogy ez a milicistáskodás nyugdíjas állás lesz. Gecsei Sándor javakorabeli parasztember mindenkinek elmagyarázta, aki útjába került:

– Ez a mai változás olyan, mint egy nagy szekér: a kerekek forognak, nyelik a kilométereket, és aki tud, felkapaszkodik rá, aki szájtátiskodik, lemarad. Jobb az ilyen szekérre idejében felcihelődni, míg üres, míg az ülésen kaphat helyet az ember, mert hát mégiscsak jobb a gyeplőt markolni, mint zsibbadó lábakkal a saroglyában zötyögni.

Amint befejezte okoskodását, hamisan hunyorított, és feszesre rántotta vállán a puskát. Indult tovább. Folyton a falut járta, ha parancsolták neki, ha nem, ment, ügyeskedett, „rendezte” a népet.

A háború zaja és zsibongása lassan elült. Már több mint egy hónapja odajártam a felrobbantott Tisza-hidat tatarozni. Hívtak, én meg szívesen mentem.

Egy este, éppen hogy megtértem a munkából, beállított hozzánk az öreg Gecsei Sándor, és fontoskodva tudtomra adta, hogy holnap tarisznyázzak fel jól, mert hosszú útra indulok. Tréfának vettem.

– Hisz még az előző vándorlásomat sem pihentem ki.

– Menni kell.

– Hová?

– A végállomás nem énrám tartozik.

Megdöbbentem.

– És ha nem megyek?

– Elviszlek. Szigorú parancsom van.

– Mire?

– Az ellenséget el kell intézni.

– Kinek ártottam én?

– Az miránk tartozik. Menned kell. Ott voltál, harcoltál ellenük.

– Parancsoltak, nem jókedvemből mentem én oda.

– Romboltad a hazájukat.

Bizonygattam, magyaráztam, de hiába, hajthatatlan maradt az öreg. Ragaszkodott a parancshoz. Apám tanácstalan volt. Izgatottan szaladtam Györke Antihoz, az is polgárőr volt már akkor, hátha el tud majd igazítani.

– Rejtőzz el – tanácsolta.

– Még egyszer nem bújok a föld alá, inkább életem végéig gyalogolok.

– Rejtőzz el – ismételte. – Átvészeled. Segítek.

Próbáltam szót érteni a bíróval, ne járassák velem még egyszer a bolondok útját.

– Kell a létszám, nem engedhetlek el, rajtam követelnének.

Éreztem, valahol nagy hiba történt: vagy a parancs volt kegyetlen, vagy ezek a falubeli vezetők értelmezték rosszul. Nem volt még ennek a változásnak törvénye. A bíró régi volt, a sógorság-komaság fogta jól a kezét, egyik innen súgott, a másik onnan. Ha parancsot kapott, lefordította a maga esze járására, és úgy intézkedett. A forradalom már itt volt a kezünkben, mégis a régi módon zajlott tovább az élet, nem volt még igaz gazdája ennek az új világnak. A sok szegény ember, akit megilletett volna a vezetés, soványka tarisznyával ott gubbasztott mellettem. A forradalom értésére nevelni kell az embereket. Ilyen okos tanítómester pedig nem akadt a mi falunkban. A forradalom megneveli a maga katonáit. Keserves kínok között, nagy kerülőkkel sokunk életében ez most kezdődött.

El voltam keseredve nagyon, de titokban reménykedtem, majd csak akad ember az úton, aki meghallgat. Nem tudtam, hogy ez sokáig csupán hiú ábránd lesz. Olyan pecséttel bocsátottak útra, ami még a legjobb barátot is elriasztotta a közelünkből. Ellenségek voltunk.

Nem fogott az álom azon az éjszakán. Kételyek gyötörtek. Képtelen voltam eldönteni, menjek, avagy a szénapajta alá rejtőzzek ismét. A háború ezernyi halálveszedelme félelmet szült az emberekben, óvatossá tett engem is.

Györke Anti egyre csak azt hajtogatta izgatottan: „Bújj el, mert az életed mented.”

A polgárőrök pedig így adták tovább a szovjet katonáktól és a bíróktól kapott parancsot: „Néhány nap múlva hazajöttök, elég, ha egy hétre való ruhát és élelmet tarisznyáztok.”

Ilyen bizonytalan tépelődéssel telt az éjszakám: kinek higgyek, kire hallgassak?… Ki mond igazat? Sohasem voltam ravaszkodó természet, a lógás és a céltalan csellengés valósággal beteggé tett. Olykor, ha halálra fárasztott is a munka, nem bántam, látszatja volt. Kaszálni nagyon szerettem. Tizenhat éves sem voltam, elkönyörögtem apámtól a kaszát. A magam korabeli suhancokra legfeljebb a kötélcsavarást bízták aratáskor, én kaszálni akartam. Jól tudtam, a legfárasztóbb paraszti munka ez, de nincs nála szebb. Rendet hagy maga után az ember, áldást tartogató kalászos rendet.

Mi aztán így arattuk az élést: én vágtam, apám szedte a markot, nagyanyám pedig döcögve, öregesen csavargatta a takaros köteleket…

Rövid álmomból arra ébredtem, hogy valaki kopog a konyhaablakon. Gecsei Sándor volt, értem jött. Puskáját maga előtt tartva lépett a házba, mint aki attól fél, hogy ellenség ugrik elő valamelyik sarokból. Ezzel hosszú hónapokra eldőlt a sorsom, most már nem maradt más választásom, mint hogy útra készüljek.

Lassan ébredő szürke téli reggel fogadott. Hideg volt, sírva csikorgott lábam alatt a letaposott hó. Fázósan gyülekeztünk a harangláb körül. Levert, szótlan népség voltunk mi ott akkor reggel, összehúzott szemöldök alól méregettük a káromkodva lótó-futó polgárőröket.

Nehezen szaporodott a létszám, majd minden második emberért fegyvereseket kellett szalajtani. Ezt nem tudtam megemészteni. Miért kell fegyverrel terelni az embereket, ha csupán munkáról van szó? Aki szeret dolgozni, nincs szüksége strázsára.

Két nappal az oroszok bevonulása után elég volt kidobolni a faluban, hogy munkás kézre van szükség a felrobbantott Tisza-hídnál. Elment a fél falu. Szekérrel, saroglyán, kézben hordtuk a követ napokon át.

A puska látása ingerelt. Sehogy sem fért a fejembe, hogy azok az emberek, akikkel a tavaszi szántás délidejében egy tűzön sütöttük a szalonnát, most fegyverrel a vállukon kísérnek dologra. Akár a botosispánok. Hisz Gecsei Sándor is földszomszédunk két helyen is. A szeme előtt nőttem, ismerhetett, akár a tulajdon kalapját…

Most meg rám parancsol, kísér, vigyáz, hogy el ne szökjem.

Apám meg anyám is úgy tanítottak az emberségre: „A mondott szóból ért az ember, úgy kell érteni, ahogy mondják”. A mi házunkban jobban eltűrték a durva káromkodást, mint a hazugságot.

Hinni akartam, hogy most is őszintén gondolják, amit mondanak, ha dolgozni kell, hát gyerünk, állok elébe. Mégis ez a zord környezet olyan kételyt ébresztett bennem, amit nem tudtam elcsitítani. Hiába győzögettem, vigasztaltam magam, sehogy sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami meggondolatlan parancs áldozata leszek.

Hármas sorba állítottak bennünket, és indulj. Szótlanul mértük az utat. A beszédet éppen nem tiltották meg, de hát mit is mondhattunk egymásnak? Mindenki magával volt elfoglalva. Oldalról kapott a maró kárpáti szél, nem győztük takargatni a fél arcunkat.

A kétely és aggodalom kikezdte nyugalmunkat, sejtettünk valamit, de kimondani még nem tudtuk. A munkától nem féltünk, de az már úgy van, akit egyszer megcsípett a kígyó, az a gilisztától is fél.

Jó háromórás gyaloglás után elértük a közeli kisvárost. Legénykoromban sokszor megfordultam itt. Ide jártunk vásárra, s ha olykor sikerült egy kis lopott búzából pénzt csinálni, utolsó fillérig a Jakubovics-kocsmában vertük el.

Volt ennek a kocsmának egy udvarra nyíló különszobája, amelyben szombat esténként a tanyasi juhászok tanyáztak le. Csudálatos hallgatag népség volt ez, röviden szóltak, keveset beszéltek. Az asztalra könyököltek, fejüket kezükre támasztották, és fél szemmel olykor a mennyezetre sandítottak, mintha az eget kémlelnék.

A cimbalmot kedvelték nagyon. Íratlan törvény volt, hogy szombatonként ebben a szobában csak a juhászoknak szólt a cimbalom.

Úgy tudtam, meg láttam is egyszer, hogy a juhászok furulyán sírják el keservüket. Ezeknek a cimbalom kellett. A cigány már ismerte őket, olyan ábrázattal görnyedt a húrok fölé, mintha a napot tolná az ég aljára. Tudta, mivel kell kezdeni. Azok meg csak ültek, és hallgattak áhítattal, mintha istentisztelet csendje kötelezné őket.

Nehezen melegedett fel ez a pusztai nép. Arcukat már pirosra csípte a bor tüze, de a nóta csak nagy sokára buggyant a szájukra… No de ha elkezdték… Volt köztük egy Baksay Andris nevű, kis híján a csillagokat rugdalta le az égről, táncolt, hányta maga alatt a juhászbotot, mintha istennyilát kapdosna egyik kezéből a másikba.

Ott gyalogoltunk a Jakubovics-kocsma előtt. Nyilván bombatalálat érte. Az udvar végén hatalmas tölcsér tátongott. A falakat mintha egy óriás lába rúgta volna ki a cserepek alól. A tető szarufabordái pőrén szomorkodtak a romokon.

Betereltek bennünket egy raktárépület udvarába. Hogy mennyien lehettünk – nem tudtam volna hirtelen megállapítani. Futó becslésem szerint talán kétezren is álldogáltunk csoportokba verődve.

Találgatások és tapogatódzó beszélgetések közben múlt el a délután. Továbbmegyünk? Vagy itt a közelben kezdünk munkához? Mennyi ideig tartanak majd itt? Erre volt kíváncsi mindenki.

Az éjszakát a magtár búzaszárítójának betonpadlóján töltöttük. Hideg, áloműző éjszaka volt. Legtöbben ülve szundikáltak körben a falak tövében.

Mi, kistarádiak, akár a csoportba terelődött bárányok, nem tágítottunk egymás mellől. Még a fejünket is összedugtuk, hogy jobban érezzük egymás közelségét.

Eszünk, értelmünk még nem látta az összefüggéseket, vártuk, hogy előbb vagy utóbb csak munkába állítanak. Ez a bizonytalan várakozás azonban kikezdte félve melengetett reményeinket: veszélyt sejtő ösztönünk már védekezni próbált.

Volt köztünk egy Erdélyből származó legényember, Parajos Gábor, aki reggelig le sem hunyta a szemét: őrködött, virrasztott. Cselédsorban élt egy kistarádi nagyparasztnál, de értelmes, tiszta észjárásáért gazdaként tisztelte a falu. Ott szorongott néhány bölcsnek ismert nagygazda is: egy gyötrő éjszaka leforgása alatt törpévé zsugorodtak. Olyanok voltunk, akár egy állatfalka, amely megérzi az okosabbat és afelé húz, arra hallgat.

Reggel hangos szóval kiparancsoltak az udvarra. Tanácstalanul, egymást lökdösve kavarodtunk kifelé. Ahogy a lépcsők alatt összesodródtunk, Parajos Gábor így szólt félhangosan: „Akármi történik is, ne engedjük el egymás kezét.”

A sorakozónál már úgy csoportosultunk, mint egy méhraj, körbefogtuk Parajos Gábort. Az éjszaka s egy rövid mondat ötvenhat tagú csoportunk vezérévé emelte.

Sok minden történt akkor köröttünk, aminek a jelentőségét és értelmét nem volt ki megmagyarázza. A falunk és az egész Bodrogköz ezerkilencszázharmincnyolcig Csehszlovákia része volt. Harmincnyolctól negyvenötig Horthy Magyarországához tartozott, és negyvenöt után ismét a harmincnyolcas határ lett érvényes. Nemsokára azután, hogy elvonult felettünk a háború, megérkeztek az első szlovák fináncok. Nem okoztak feltűnést, jöttek és ott voltak. Ki gondolt ilyen háború után a határokra: örültünk, hogy vége van, és megmaradt az életünk. Olyan jó „szellős” hely volt ez a mi kis földdarabunk. A változások úgy követték egymást, akár a lavinaomlások: egyszer esküdj Benešre, azután meg légy jó magyar hazafi… Lassan már azt sem tudtuk, miféle náció vagyunk tulajdonképpen.

A raktárudvar túlsó sarkába asztalt állítottak, és lassan megindult a menet. Beírták a neveket, az illetőséget, a születési adatokat, és mindenkitől megkérdezték, minek vallja magát: magyarnak, szlováknak vagy csehnek?

Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen kérdésekkel kezdődik ez a „néhány napos munka”. Vakon topogtunk előre, tanácstalanok voltunk, de gondolkodásra, a helyzet felmérésére nem volt idő. Tulajdonképpen azt sem tudtuk, miért történik mindez. Kimondatlanul is éreztük, hogy balsejtelmünk valóra válik.

Két csoportba osztották a népet. Egy pillanatra még átvillant agyamon: néhány szót én is tudok csehül… ez megmenthet…

Már csak hárman álltak előttem, mikor Parajos Gábor hozzám hajolt, és csendesen a fülembe mormolta: „Ne tagadjuk meg magunkat, Kálmán.”

Néhány pillanat leforgása alatt eldőlt a sorsom. Az asztalnál egy katonatiszt és egy kocsmáros ült, akit sokan ismertünk. Tőlem is ugyanazt kérdezték, mint másoktól, aztán hanyagul intettek, hogy álljak jobbra, a nagyobbik csoportba.

Másnap már kora hajnalban sok századmagammal útra készen álltam a kapu előtt. Sötétre fordult bennem a világ. Szigorú hangú parancsok adták tudtul, hogy a kísérő őrök engedélye nélkül senki sem léphet ki a sorból. Hosszú napokon át gyalogoltunk. Az éjszakákat iskolába vagy csűrökbe zárva fagyoskodtuk át.

Kimondhatatlan keserűség szorongatta a torkom. A felszabadulást követő napok derűjére sötét felhő borult: munkára hívtak, elhittem, segíteni akartam… becsaptak… még most sem tartanak méltónak arra, hogy igazat mondjanak nekem.

Hosszú hegyaljai falvak szegényes házai között gyalogoltunk. Szigorú őrség vigyázta utunkat, a legkisebb félrelépést is kegyetlenül megtorolták. Hihetetlennek tetszett mindez, mégis igaz volt. Ellenség lettem, erőszakkal ellenséget csináltak belőlem. Léptem, szedtem a lábam, s egyre mélyebbre fúrt bennem a keserűség, a becsapottság érzése.

Nem kérdezhettünk, nem magyarázott senki semmit. Menetoszlopunk sötét csíkként kígyózott a kárpáti hágó szerpentinjein Ukrajna felé. A miértek, a fojtogató kérdések tört szárnyú madárként befelé hullottak, és kőkeménnyé merevítették lelkemet.

Napszámosok, kisiparosok, becsületes parasztemberek gyalogoltak mellettem; előttem Takács Boldizsár jókezű cipészember támolygott a fáradtságtól. Hogy várta a háború végét, fillérekből tengette életét, ha egy halat sikerült fognia a téglatelepi tóban, ünnep volt számára… És most bűnhődnie kell neki is, mindnyájunknak.

Megfojt az a tudat, hogy az urak viselt dolgaiért a magunkfajta pórnépet számoltatják.

Aztán vagonba raktak bennünket, és úgy folytattuk tovább az utat, de ez még rosszabb volt, mint a gyaloglás. Egymásra zsúfolva étlen-szomjan hallgattuk a vonat kerekeinek őrjítően egyhangú zakatolását.

Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: romok, pusztulás. Napokat, heteket mentünk. Nagy zökkenőkkel zakatolt velünk a vonat. A kicsire hagyott ablakon felváltva kémleltük a tájat. Belefáradtunk, elálmosodtunk, majd csak az ütközők összeverődése csábított ismét a nyíláshoz; tudtuk, megálló vagy állomás következik.

Negyvenöt februárja volt: vonuló alakulatok, tető nélküli házak ablakából csavarodó kályhacsövek, letarolt ország. Én is erre vonultam valamerre, de akkor nem szúrt így szemet ez a tékozló pusztítás, nem láttam, pedig ilyen volt ez már akkor is. „Boriszov”, olvastam egy gyalulatlan deszkán az állomás nevét, mintha ácsorogtam volna már itt… igen, biztosan emlékszem. Rezesbanda szólt, tavaly itt ünnepeltük március tizenötödikét, az újság és a tisztek végső győzelemmel biztattak, másnap visszavonultunk a Kárpátok felé.

Boriszovban egy hatalmas gyűjtőtábor volt az első állomás. Néhány napos ottlétünk után megtudtuk, hogy frontszolgálatra jelentkezhetünk a csehszlovák hadseregbe.

A háború még nem ért véget, kellett a katona. Ötvenedmagammal elhatároztuk, hogy megyünk. Ha kell, harcolunk. Beállítottunk az irodába, elmondtuk, hogy csehszlovákiaiak vagyunk, és kértük, sorozzanak be minket is. Türelmesen meghallgattak, aztán kitessékeltek.

Nem kellettünk, nem volt ránk szükség. A sírás környékezett, ahogy bezártam magam után az ajtót: sehol sem kellek, senkinek sincs rám szüksége!

Otthon féltek tőlem. Azzal az ürüggyel, hogy építeni megyünk, kitúrtak a faluból. Becsaptak. Itt még egy rongyos puska erejéig sem hisznek bennem: már ágyútölteléknek sem vagyok jó.

Testem, kezem nem igényelte senki: mintha nem is lettem volna, csupán a gondolataim éltek. Itt, ebben a gyűjtőtáborban még alig dolgoztunk. Egész napom azzal telt el, hogy vájkáltam a sorsomat. Mintha megsodort fonalat csavarnék visszafelé, úgy lazult szálaira az elmúlt két hónap története.

Kutattam, vallattam az eseményeket. Apró, nyomorult hangyának éreztem magam, amely folyton úton van, de célhoz sohasem ér. Egy láthatatlan óriás keze útját állja, vagy egyszerűen nyakon ragadja és visszateszi oda, ahonnan elindult. Megszülettem, azóta is folyton úton vagyok, megyek, mégis mintha minden ismétlődne… Bele lehet ebbe őrülni…

Negyvenöt kora tavaszán a boriszovi elosztóból egy végleges táborba, Szmolenszk fölé települtünk. Többnyire hadifoglyokból, németekből, magyarokból és magunkfajta mondvacsinált ellenségből jókora tábor verődött össze. A létszámot nem ismertem pontosan, de ahogy mondogatták, ötezren lehettünk.

A táborlakó foglyokban igen hamar kialakul egy érdekes ösztön. Hacsak egy fél órára is megállnak valahol, azt nézik, hová ülhetnek le. Ha meg már megülnek, rakosgatni, rendezgetni kezdenek. A foglyot nem várja fűtött szoba, annyija van, amit összekapar vagy lop magának.

A tábor volt a lakószobánk, a rengeteg erdőség az udvarunk, sokunknak valósággal megkönnyebbült a lelke, ha a barakkok környékét szépítgethettük.

Egy hét múltán úgyannyira berendezkedett a foglyok nagy része, hogy talán még a levegőt is felparcellázták az ágyak fölött.

Sokan olyannak vették ezt a keserves életet, amilyen valójában volt. Nem háborogtak, nem tépelődtek, éltek, ahogy tudtak, és ahogy lehetett. Én nem bírtam beletörődni sorsomba. Napjában számtalanszor sorra vettem a szabadulás lehetőségét. Teljesen elfoglalt a magam baja. Ebben a folytonos tépelődésben észre sem vettem, hogy kialakult a tábor íratlan rendje, az a pokolfajzat német betolakodott mindenüvé, ahol csak kicsit is könnyíthetett az életén. A szakácsok és a konyhák körül lebzselők majd mindegyike német volt. De azok voltak az írnokok is. Tele volt velük az asztalos-, a szabó- és a cipészműhely. És összetartottak. Ne essen bántódása még annak a legutolsó müncheni újságárusnak sem. Egyszóval, végeztek, vállaltak mindent, csak menekülhessenek a nehéz testi munkától.

A tábor élte a maga egyhangú életét. A vékony, zsírtalan koszttól annyira legyengültünk, hogy alig volt jártányi erőnk. Heteken keresztül nem is vették semmi hasznunkat. Libasorba álltunk, és irány az erdő. Ott mindenki fogott egy darab ölfát, és bukdácsoltunk visszafelé. Öt kilométer oda, öt vissza, ez volt a napi tennivaló. Nagyon sokáig ez a sok ezer ember nem tett mást, mint önmagát tartotta fenn.

Fogolytáborban éltem. Ebédosztáskor egyre a csajkám zörgését hallottam. Csak később, talán egy hónap múltán vettem észre, hogy a táborparancsnoknak is abból a kondérból merítenek, amelyből nekem. A harag elvakítja az embert, a gyűlölködő foglyot nehéz belátásra bírni.

Vaszilij kapitány, a táborparancsnok, naponta járta a falvakat, hogy előteremtse az elemózsiánkat. Nekik sem volt; azt a mákszemnyit osztották meg velünk, ami maguknak is kevés lett volna a jóllakáshoz. A külső katonai őrség családtagjai is a tábor konyhájáról kosztoltak, és örültek, ünnep volt számukra, ha megtölthették kannájukat, mert a környező falvak lakóinak szemében a mi répalevesünk a gondtalan jóllakást jelentette. Annyira kifosztotta mindenéből Szmolenszk környékét a háború, hogy a magamfajtát kenyérpusztító naplopónak nézték a falusiak.

Pedig hát nemcsak kenyérrel él az ember. Engem fojtogatott a tábor légköre, nem tudtam megbékélni. Mélységesen felháborított a magyar tisztek viselkedése. Igaz, volt köztük sokféle ember, de nem tagadták meg egymást. Összetartottak, összebújtak, akár a birkák, így védekeztek. A foglyok egy része dörgölőzött hozzájuk, barátkozni akart velük, de a többség ferde szemmel méregette őket. Volt nekem egy jámbor elképzelésem, azt hittem, ha véget ér a háború, az úr meg a paraszt, a tiszt meg a közhonvéd egyenlővé válik.

Néhány tartalékos tiszt – különösen Taróky Sándor zászlósra és Kendy Bertalan karpaszományos szakaszvezetőre emlékszem jól – feloldódott a foglyok szürke tömegében, de a hivatásosak tartották a távolságot. Átmenetnek tekintették ezt a tábort. Nem bírták elhinni, hogy tovább nincs kinek parancsolniok. Fahordás közben csúfolták esetlenségüket, a bátrabbak egyre hangosabban rájuk szóltak. Fogták a szájukat, nem szóltak vissza, de egy hét alatt elintézték, hogy külön csoportban dolgozhassanak. Addig tologatták, cserélgették ágyaikat is, míg a barakk egyik sarkát teljesen kisajátították maguknak. Kerülték az érintkezést, még inkább a hangoskodó összeütközéseket; jártak köztünk szótlanul, mint nehéz, rémítő álomból ébredt kábult fejű emberek.

Befelé gomolygó kesergésemet váratlanul megszakította egy csúfos história, mely felnyitotta a szemem, és hozzásegített sok mindennek józanabb megértéséhez.

Szombat délután volt; éppen az ágyamat rendezgettem, amikor váratlanul megragadta vállamat a tábor politikai tisztje, és minden magyarázat nélkül becipelt a kommandóra. Egy kis dobogón szék állt, arra parancsoltak. Velem szemben megállt egy ismeretlen arcú tiszt, és vallatni kezdett.

– Hogy hívják?

– Ács Kálmán.

– Foglalkozása?

– Kresztyan – paraszt, földműves…

– Rangja?

– Közhonvéd.

– Miért hazudik? – kiáltott rám. Nem értettem.

– Nyeponyimaju – mondtam félénken.

A tiszt ingerülten közelebb lépett hozzám.

– Hol szolgált?

Elmondtam sorjában.

– Hazudik – ordított rám. – Letagadja a rangját.

Belém szorult a szó. Fogalmam sem volt, mit akarnak tőlem, miért hoztak ide, és miért mondják, hogy hazudom.

Lassan, idegesítőn elölről kezdődött a kérdezősködés: másodszor, harmadszor, ötödször.

Szörnyű éjszakákat éltem át. A nappalok még múltak valahogy, de azok a néma éjszakák őrjítőek voltak.

A nyomozó tiszt folyton azt kiabálta: „Miért tagadod le a rangodat!” Legalább megmondták volna, miről van szó. Nem! Kezdődött minden elölről: „Letagadja a rangját!” Ezt elmondta tízszer, százszor, a végkimerülésig ismételte. Elmúlt egy nap, kettő, lepergett egy hét, és nem tágítottak mellőlem.

Olyan voltam, mint egy hurokba szorult vad, kétségbeesett vergődésem csak nehezítette helyzetem.

Már aludni sem tudtam. Éjjel számoltattam magam. Mit követtem el, mit róhatnak terhemre? Egyáltalán, miért gyanúsítanak? Ez a rettenetes. Bezárnak egy sötét terembe, és időnként a szemembe vág egy vakító reflektor. A fény mindig máshol gyúl ki. Én meg csak forgolódom, akár egy tébolyult.

Ők látnak engem, én nem láthatom őket. A nyomozó tiszt tudja, miért faggat, nekem nem mondja meg. Ők felelősségre vonnak, én kárhoztatom magam, és ezzel bezárul a kör.

Éjjel gyötrődöm, nappal, mint egy csendes őrült, beszélek magamban. Védem, mentegetem tetteimet. Már annyiszor ismételték a vádat, hogy magam is kételkedni kezdek. Talán kihagy az emlékezetem, és csakugyan volt valami rangom, de hát nem lehet, mégse lehet. Utolsó közhonvéd voltam, egy szám, egy senki.

Hazugságot vállaljak magamra? Csak azért, hogy megszabaduljak ettől a gyötréstől? A hamis beismerés még nagyobb hazugságot szül… Nem elég, hogy magamért bűnhődöm, a tisztek gazemberségét is vállaljam magamra?… Nem lehet, én gondolatban sem öltem.

A kérdés állandóan ismétlődött: „Miért tagadod le a rangodat?” Védekeztem, de tagadó válaszaim már nem hangzottak olyan határozottan. Fogytán volt az erőm. Makacsságukból sejtettem, hogy főbenjáró bűnöst keresnek. Ha beismerem, amivel vádolnak, elvesztem. Még tagadtam, és egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhantam. Mikor egy reggel hetedszer hívattak a nyomozó tiszt elé, azon kaptam magam, hogy a XVIII. kálvinista zsoltárt énekelem: „Uram, a töredelmes szívet te szereted” – elfogyott az erőm.

Aztán elengedtek. Tíz nap leforgása alatt nyolcszor ismétlődött ez a számomra érthetetlen vallatás. Utolsó alkalommal szembesítésre került a sor. A katonai őrség egy szakaszvezetője ült a nyomozó tiszt mellett.

– Ez volt? – kérdezte.

A szakaszvezető sokáig figyelmesen nézte az arcomat.

– Nem, nem ő volt – mondta hosszú gondolkodás után.

Másnap a tolmács mondta el nekem: egy főhadnagyot keresnek, akinek vagy a vezeték- vagy a keresztneve Kálmán. Negyvenkettőben egy Minszk melletti faluban húsz megkötözött szovjet hadifogolyra rágyújtotta a csűrt.

Köröttünk több tábor volt, mindegyikben keresték azt az állatot. Ingerültek lettek a katonai őrök. A lassan hegedő emlékek ismét felszakadtak.

Hétfőn délután már hazafelé gyalogoltunk az erdőből, amikor úgy félúton vad kiáltozás kezdődött az előttünk haladó tisztek csoportjában. Mire odasereglettünk, egy fiatal fegyveres katona már úgy markolászta valami tisztfélén a zubbonyt, hogy levegőhöz alig jutott a szerencsétlen.

Úgy magyarázták a szemtanúk, hogy beszélgetve haladtak a tábor felé, mikor az őr csak úgy véletlenül kérdezgetni kezdte a tisztektől, ki hol esett fogságba. Az egyik, egy százados, azt találta mondani, hogy Szikszónál, a Sajó völgyében harcolt. Erre az a furcsa nevű katona minden bevezető nélkül torkon ragadta a századost, és határtalan indulattal kiabálni kezdett:

– Ott halt meg a testvérem… Egy napon születtünk… megöltétek, felderítő volt, elfogták, kínozták, agyonlőtték, te tudsz róla, ott voltál… te kutya… egyedül maradtam… pusztuljatok…

Az osztagot kísérő ügyeletes őrmester határozott parancsa vetett véget ennek a megdöbbentő jelenetnek.

Szótlanul gyalogoltunk tovább. Nem éreztem a vállamat nyomó fa súlyát sem. Ilyenkor nem tud az ember csak magára gondolni, mintha valami fojtó görcs oldódott volna bennem, nagy körökben gyűrűzve hullámzott tovább.

Az előbb hangoskodó katona kissé lemaradt, most velem egy vonalban törte a havat. Sírt, nem nézett senkire, csak ment, és fájdalmasan nyüszítve zokogott.

Szerettem volna hozzálépni, és azt mondani: Ébredjünk, komám, rossz álmunk volt nagyon… Gyere, rakjunk tüzet a tiszai füzesben. Sajnos, mindez megdöbbentő igaz volt.

Fázósan tapostuk a havat. Mint földre hullott csillagok hunyorogtak a tábor szétszórt rideg fényei.

Sokszor nagy messziséget tesz meg az ember, mire egy kicsit okosodik. Igazságtalanság történt velem, de még nagyobbak történtek másokkal. Persze, mindenki a maga tövise szúrásait érzi a legfájóbbnak.

Sok minden attól függ, mennyit fog be az ember szemsugara. Nagy kanyarok, fájdalmas csalódások feszítették szembogaram. Az elesett ember előtt két út áll: vagy elbújik és rejti esettségét az emberek elől, vagy pedig, ha reszketve is, segítő kéz után kutat.

Melengetőn útjára kélt bennem a gondolat, hogy a magunkfajta póremberekkel történt igazságtalanságot sem gyűlölettel, sem bosszúállással nem lehet gyógyítani.

Közeledtünk a táborhoz. A korán kelő hold hátulról vetett ránk fényt. Máskor egyre a cipőm orrát néztem, még a lépéseket is számoltam, ha feltűnt a bejárat. Most árnyékom imbolygása kötötte le figyelmem. A havon csúszó két sötét folt időnként találkozott. A katona, kissé lecsitulva, még mindig mellettem lépdelt.

Még júliusban, a nyári forróság idején, kitört a tífusz. Aratott kegyetlenül. A kistarádiakból két hét leforgása alatt húszat vitt el. Szörnyű napokat éltem át. Hullott az ember, akár a férges alma. Beosztottak a hullahordók közé, reggeltől estig temettem. Először borzadtam, aztán beleszoktam. A halottak nem beszélnek; nem kérdez, nem faggat egyik se semmi felől. Az élőhalott látása rettenetes. Már előző este tudtuk, hogy másnapra hányan végzik be. Lázasak, legyengültek és maradék erejükkel úgy kapaszkodnak az élő kezébe, mintha sohasem akarnák elengedni. A tífuszosok között feküdt Parajos Gábor, az a talpig becsületes, székelyföldi szolgalegény is. Már a végét járta. Ott ültem az ágya szélén, és esetlen szavaimmal próbáltam nyugtatni. Vízért könyörgött. Más híján kenyérhéjból főtt teát itattam vele. Félrebeszélt. Láztól cserepes ajkával nehezen ejtette a szavakat.

– Ne hagyjuk el egymást, Kálmán, hazamegyünk… Kivágjuk ezt a nagy erdőt… tenger lesz a helyén… Idefolyik majd a Tisza is, a tengerbe… Eljön a nagy hal… Várjál meg, Kálmán, hazamegyünk együtt, ne hagyj itt… Eljönnek a hegyek is… elibénk jönnek… aztán hazamegyünk együtt a Tisza partjára, úgy szebb lesz…

Másnap eltemettük. Én ástam a sírt Takács Boldizsárnak, a cipésznek is. A föld alá tettünk két falubeli nagygazdát, ismertem, tiszteltem őket, de valahogy nem rendített meg annyira, ha a létra magasabb fokán ülők zuhantak a porba. Az ember már olyan, hogy mindig a magához hasonlókkal érez együtt a legjobban.

A táborparancsnokság nem sokat tehetett, legfeljebb a betegeket elkülönítette a többiektől. Az orvosok, voltak ott szép számmal, tehetetlenek voltak, kevés volt a gyógyszer. Vigyáztak, forraltatta Vaszilij az ivóvizet, próbált javítani a betegek kosztján, de még így is beletelt két hónap, mire útját állták a tífusz pusztításának.

Aztán elkapott engem is. Kerek egy hónapig kegyetlen csatát vívtam a halállal.

Negyvenöt szeptemberétől fát termeltünk ki a Szmolenszk feletti erdőségben. Hideg volt, valósággal ette az arcunkat. Gondot, nagy gondot okozott ez a rokkant lábú Vaszilij kapitánynak is. Szegényes, szakadozott volt a ruhánk, nehezen viseltük a kinti hideget. Két-három óránál tovább nem bírtuk ki az erdőben. Ez a Vaszilij, így hívta mindenki, addig autózott és veszekedett a hatóságokkal, míg valahonnan vadonatúj téli holmit szerzett. Az első szállítmányokból nem jutott mind az ötezer fogolynak, először csak háromszázat öltöztettek fel. Prémsapkát, vattával bélelt ruhát, nemezcsizmát és rövid báránybőr bundát osztottak.

Felsorakoztunk, Vaszilij botjára támaszkodva, bicegve lépdelt előttünk. Nem szólt, csak az arcunkat fürkészte, a tekintetét kereste minden fogolynak. Ha rám nézett, mindig az volt az érzésem, hogy keres valakit.

Október közepe táján megkértem, hallgatna meg. Ketten ültünk a szobájában. Tört oroszsággal magyaráztam a keserűségemet. Türelmesen hallgatott, és a mondatok végén aprókat biccentett a fejével. Teával és egy darab kenyérrel kínált. Mikor aztán a végére értem, sokáig hallgatott, már azt hittem, asztalhoz ül, és megírja az elbocsátómat. Tévedtem. Toll helyett egy jókora mogyorófa pálcát vett a kezébe, reggelenként erre támaszkodott, hogy könnyítse a járását, és halkan, mintha csak magának mondaná, magyarázni kezdett:

– Ez a te igazságod – közben a bot egyik végére mutatott –, ez meg az enyém. Te hazavágysz, nekem meg építeni kell. Én is szeretnék már hazamenni, régebben háborúzok.

Ellenvetésen törtem a fejem:

– De hisz már vége a háborúnak – mondtam indulatosan.

Vaszilij erre nem szólt semmit. Csajkám ismét megtöltötte teával és végigdőlve az ágyán összezárt ajakkal szótlanul feküdt. Csupán a szeme kutatott a szobában, mintha keresne valakit. Hátgerincsérülése volt, és ha elővette a görcs, órákig mozdulni sem tudott. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, próbálom vigasztalni Vaszilijt, beszélek hozzá, kérdezgetek tőle, hátha ezzel is enyhül fájdalma… De valahányszor találkozott a tekintetünk, megborzadtam: nem engem keres az a szem, nem az én kérdezősködésem várja… Szégyenkezve kisomfordáltam a szobából.

Volt ebben a táborban önkormányzat. A magyar századok parancsnokává egy őrmestert választottak. Valahogy így okolták a jelöltségét: se nem tiszt, se nem honvéd, a kettő között áll. Megfelel egyiknek is, másiknak is. De inkább veszett volna az anyjában, kár volt ezt az embert a világra hozni. Egész nap nem volt egy jó szava senkihez. Vagy hallgatott, vagy káromkodott, és ha elfogta az indulat, nem restellte fenéken rugdosni a foglyokat. Össze is súgtunk, hogy alkalomadtán a derekára eresztünk egy jókora szálfát. Valószínűleg megérezte gyűlöletünket, és ha néhanapján kijött is hozzánk, csak messziről társalgott velünk.

A táborlakó fogoly napjai egyformák, ismétlődnek. Az egymásba fogódzó reggelek álmos, rideg szürkeségét enyhítik a nappalok apró történetei. A tábor előírt rendjétől irtózik a fogoly, mégis élettel tölti meg. A folytonos gondból olykor derű is születik.

Ez a mi „önkormányzó” őrmesterünk elhatározta magában, hogy nevelésnek veti alá a foglyokat. Szmolenszkben sikerült is találnia egy magyar származású mérnököt, aki készséggel tartott nekünk előadást.

Izgatottan vártuk, reméltük, csak megmagyarázza majd ez áldatlan helyzetünk okát. Csalódtunk. Maga mondta magáról, hogy a politikához nem ért. Ehelyett a sokemeletes házak áthelyezésének nehézségeiről beszélt. Nevetséges volt. Inkább arról diskurált volna, hogyan kell gyorsan házat építeni.

A másik előadást egy mozdonyvezető tartotta. A masiniszta és a vonatkísérők kötelességeit sorolta fel. Ez meg egyenesen ingerelt és csúfolódásnak tűnt fel. Ebben a helyhez kötött állapotunkban a vonatozásról értekezett velünk!

Éhes volt a mi lelkünk sok mindenre, ezernyi kérdés várta a választ. Nem volt kitől kérdezni, legfeljebb a magunk tudatlanságát foghattuk vallatóra.

A véletlen folytán összekerültem egy szovjet őrmesterrel, aki szabad óráiban fényképek másolásával és szépítésével foglalkozott. Szívesen sürgölődtem körülötte, hisz ezzel is gyorsabban telt az idő. Beszédes ember volt, és folyton afelől faggatott, hogy milyen nálunk a technika. A háború után sokat akart utazni, világot látni. Németországban vágyott tanulni. Mire megismertem és összemelegedtünk, vége szakadt fényképészinaskodásomnak is. Egy reggel csodálkozva látom, hogy az én Jurij őrmesterem már civilben dolgozik az ácsok között, és egy kis baltával a kezében csúnyán szidja Sztálinnak még a fajtáját is.

Nem tudtam, nem értettem, mi történt vele.

November eleje óta őrök nélkül jártuk az erdőt. Megbántottságom nem hagyott nyugton, a Vaszilijjal történt sikertelen beszélgetés még jobban elkeserített. Akartam is ezt a lopott szabadságot, ugyanakkor féltem is tőle. Mert hát kétezer kilométert bujdosni ilyen irdatlan téli pusztaságban kegyetlen dolognak látszott.

Gondoltam, még egyszer beszélek Vaszilijjal. November végén ismét beállítottam hozzá. Elölről kezdtem mindent, a tolmács szóról szóra fordított, éreztem, hogy Vaszilijt ingerültté teszi a már ismert történet, de nem szakított félbe, hagyta, hogy kibeszéljem magam. Ahogy befejeztem, szigorú arccal felém fordult:

– Ez most fontosabb.

– Engedj utamra – kérleltem.

– Építeni kell, láthattad, tönkre van az ország.

– Bennünket sem kímélt a háború, és én fáradt vagyok, Vaszilij. Amit teszek, nem jó kedvvel teszem.

– Én is vágyom haza.

– Te itthon vagy.

– A fogolytábor nekem sem otthonom.

– Igazságtalanság történt velem, Vaszilij, másodszor hurcoltak orosz földre.

– Velünk is az történt: igazságtalanság… Nagyobb, mint bárkivel.

– És én tegyem jóvá… én bűnhődjem másokért?

– Te sem vagy ártatlan, ha annak gondolod is magad.

– Parancsra tettem, parancsoltak, én jöttem, a katonának engedelmeskednie kell.

– A rossz parancsot nem kell teljesíteni.

– Halál járt érte, azt pedig nehezen vállalja az ember. A parancsnak engedelmeskedni kell, Vaszilij.

– Sokszor az engedelmeskedés is bűn…

– Könnyű most már ezt mondani, Vaszilij.

– A lelkiismeretednek nem parancsol senki.

– Azt is számon kérték, a lelkemet.

– És te?

– Bizonytalankodtam. Csak egy igazságot ismertem, az pedig nem jó, mert a magamfajta ember nem tud különbséget tenni, ha csak egy igazságot ismer. Elveszti az irányzékot.

– Egyszóval féltél?

– Így is lehet mondani, Vaszilij. Nem volt, aki életre keltse bennem azt a második embert, a kételkedőt. Galíciában már bomlott a front, amikor a század szeme láttára agyonlőttek egy szökevényt. Százötvenen álltunk öt tábori csendőr ellenében, nem akadt köztünk egy fia lélek sem, aki lázadni mert volna. Mindegyikünk csak magára gondolt.

– És te?

– Én is.

– Eladtátok a lelketeket is.

– Én nem… A tudatlanságom vádolod, Vaszilij.

Erre nem szólt, csak szótlanul, szigorú tekintettel kutatta az arcom.

– Értelek – mondta kis szünet után –, mégsem engedhetlek el.

– A háború már befejeződött, Vaszilij.

– Számunkra még nem.

– Nélkülem is megcsinálják.

– A parancs mindenkit kötelez, ez jó parancs, neked is hasznodra válik, tanulj, okosodj…

Ez volt minden. Olyan káromkodással vonultam végig a folyosón, hogy a földnek is nehéz volt hallgatni. Alighogy kiléptem, egy pillanat alatt megszületett bennem az elhatározás, megszököm. Most már tudtam, ha ezer halál leselkedik is rám, megteszem. Képtelen voltam uralkodni honvágyamon.

Harmadnap este Bagai Gyulával még az erdőben lemaradtunk a hazafelé tartó munkacsoporttól. Nyolc darab szappan és egy-egy fejsze volt a vagyonunk. Nekivágtunk az irdatlan nagy éjszakának. Bántott, engem sokáig bántott, hogy nem tudtam Vaszilijtól emberségesen elbúcsúzni.

 

Jó lenne, ha valami tudósféle kimutatná egyszer a háború okozta izgalmakat, azt a szörnyűséges állapotot, amikor az embernek a lelke is reszket a félelemtől. Nem hiszek a rettenthetetlen hősökben, azok is félnek. Ha még sokáig háborúskodik ez a veszekedett emberiség, egyetlen nap tébolydává teszi az egész világot. Lelkét, idegeit tönkreteszik az izgalmak. Csodálkozom magamon, hogy a mérhetetlen sok reszketés még nem vette el az eszem. Itt van például az első szökésem.

Frontszolgálatos voltam már második éve, amikor folytonos visszavonulás közben elértük Szatmárnémetit. Itt átcsoportosítottak bennünket, engem beosztottak egy újonnan alakult hegyivadász-századba, és irány Dunaföldvár. „Odaát megállunk, és bevárjuk az új fegyver bevetését”, magyarázta egy karszalagos nyilas főhadnagy az indulás előtt… No, gondoltam magamban, nekem már elegem van ebből a győzelmes handabandázásból. Én bizony nem vonulok el a Duna túloldalára még akkor sem, ha mindjárt Szálasi testvér cipelne is a hátán.

Felsorakoztunk, útravalóul mindenki kapott egy komiszkenyeret, és indulj. Azóta nem emlékszem olyan esős őszre, mint az a negyvennégyes volt. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal már egy hónapja szakadt ránk az égi áldás, de mi csak jöttünk, vonultunk visszafelé, mint a varjak ázott serege. Ha kis időre oda is kuporoghattunk valami tűz köré, nem sokat segített. Átázott rajtunk a sátorlap, vizes volt a köpenyünk, zubbonyunk, nedves az ingünk és a bőrünk is. Még ha száraznak hittük is a kezünk, ujjaink között átnedvesedett a cigaretta papírja. A víz felszívódott mindenünkbe, nyirkos volt a lelkünk is.

Másfél napi gyaloglás után leértünk Beregszászba. Ahogy talpaltunk befelé a városba, minduntalan a sötét mellékutcák torkát vizslattam. A félelem és a fel-felparázsló öröm osztozott most rajtam. Valahol a város szélén lakott Tarczali Lajos anyai nagybátyám. Reméltem, ha sikerül eljutnom hozzá, nem tagadja meg a segítséget.

Már három órája ácsorogtunk a piactéren, elszállásolásra várva. A városparancsnokság azt üzente, hogy helyünket egy pihenőre rendelt harci alakulat foglalta el. Aláhagyott a tisztek hetvenkedése is. Egyszeriben elfogyott a szavuk, csak nyelték a mérget, és köpködtek nagyokat maguk elé. Tanácstalanul topogtunk egymás mellett a bomladozó sorokban. Addig hunyorogtam, néztem, szemrevételeztem a terepet, míg aztán egy óvatlan pillanatban elléptem a rajból. Nekivágtam a legsötétebb utcának, kiléphettem, hisz nem vittem magammal semmi mást, csak a puskát és a bajonettot. A lapátot meg minden felszerelést, azt az átkozott borjút, otthagytam a helyemen. Nem bántam, hagytam, felőlem akár gyökeret is ereszthetett a beregszászi piactér kövei közé, tegyen vele a kincstár amit akar, és megszűntem őfőméltósága katonája lenni.

Elütötte már az éjfélt is, mire bezörgettem Tarczali Lajos nagybátyám háza ablakán. Előbb megijedtek tőlem, kételkedve meresztgették rám a szemüket. Időbe telt, mire megértettem velük, hogy hát tulajdonképpen mi járatban vagyok.

Üldözött katonaszökevény lettem.

– Ha már itt vagy, érezd magad otthon – kezdte reggel Tarczali Lajos nagybátyám.

Hát én éreztem is, meg nem is. Elszökni csak elszöktem, de hogy innen miképp jutok tovább, nem tudtam sem megmondani, sem elképzelni. Úgy éreztem magam, mintha folyó közepén egy lélekvesztőben ringatna a víz, s hiába iparkodom a part felé, nincs erőm odaevezni.

Tanácstalanságomban nagybátyám segített rajtam. Azt mondta másnap reggeli után:

– Ilyen eszeveszett zűrzavarban csak úgy boldogul az ember, ha megőrzi a nyugalmát. Hidegvér, kedves öcsém, és vakmerőség, belevágni a kellős közepébe. Olyan képet vágj, mintha a generális parancsára cselekednél.

Ettől még ugyan nem lettem okosabb egy fikarcnyival sem, de hát jó tanácsnak éppen megjárta.

– Most pedig igazítsd meg magad, tűzd fel a bajonettot, és kísérj a pincékig – folytatta az öreg.

Elképedtem, de az öreg már lépett is kifelé az ajtón. Nem visszakozhattam, a regula szerint kikaptam tokjából a szuronyt, és menet közben a puska végére kattintottam.

Kiléptünk a kapun, és a szűk, városszéli utcákon keresztül irányt vettünk a szőlőhegy felé. Elöl Tarczali Lajos nagybátyám, kissé hátramaradva én, a kísérője. Húszat sem léphettem, kivert a verejték, olyan melegem lett egyszerre, hogy még azt a hitvány mundért is tehernek éreztem magamon. Időnként emberekkel találkoztunk, de még a szemem sarkából sem mertem rájuk nézni. Szigorú tekintettel bámultam magam elé, és ha már egy vonalba értem az öreggel, lódítottam egyet rajta, hogy elébem kerüljön legalább két lépéssel. Egy ilyen kiadós ösztökélés után cinkosan hátrakacsintott Tarczali Lajos nagybátyám.

– Feltaláltad magad, kedves öcsém – mondta szinte suttogóra fogott hangon. – Ha valaki érdeklődne az útirányunk felől, mondd, hogy a városparancsnokságra kísérsz – és sokatmondóan meglóbálta kezében a zömök testű boroskorsót.

Így baktattunk végig Beregszász szőlők felé eső részén. Elöl Tarczali Lajos nagybátyám, kezében egy tízliteres demizson, két lépéssel hátrább pedig én, a katonaszökevény, feltűzött szuronnyal. Ha mostanában eszembe jut ez a cifra história, nevethetnékem támad, de akkor… hogy megtanul az ember csalni, az életéért egy pillanat alatt mindent kockára tesz…

A szőlőtőkék rengetegében kissé csillapult bennem a reszkető izgalom. Nagyokat lélegeztem, mint akit most keltettek életre ájulásából. Hiába hetvenkedett az öreg, őt is megviselte ez a kísérgetés. Jó negyedóra is beletelt, mire szó szakadt a szájából.

– Jól fog esni egy pohár bor – kezdte.

– Nem válik ártásunkra – hagytam rá. Már a pincekulcsot keresgélte a zsebeiben, amikor valahonnan a szőlőkarók közül váratlanul előttünk termett egy magyar királyi főhadnagy. Meglepetésemben hirtelen lekaptam a puskám, és rávágtam a závárt. Parancsot ugyan nem kaptam tüzelésre, ahogy előírta a regula, de most már az életemet védtem, és tudom, gondolkodás nélkül meghúztam volna a ravaszt. Biztos vagyok benne, hogy én lőttem volna elsőnek.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Aztán a főhadnagy elmosolyodott, és válaszképpen meglóbált a kezében egy boroskorsót.

– Bor kellene – kezdte remegő hangon.

– Ha jó szándékkal jár a tiszt úr, kaphat – válaszolta Tarczali Lajos nagybátyám.

Beljebb kerültünk a pince pitvarába. Az ötödik pohár után a főhadnagy bevallotta, hogy útban van hazafelé, szökik.

– Megtöltöm a korsóját, ha útra segíti ezt a jó rokon közhonvédet – intett felém a fejével az öreg.

Megalkudtak… Rövid és kissé gyanúsnak tetsző csere volt ez, hiszen a bőröm forgott kockán, de hát más választásom nem volt. A háborúnak bizony vannak olyan helyzetei, mikor egy közlegény élete kevesebbet ér, mint egy nyelés bor. Jól beszívtunk. Már ködölt az agyunk, ahogy lépkedtünk lefelé a hegyről. Néhány perc múltán már ott lapultam egy katonai szanitéckocsi hordágyán.

Így jutottam el falum, Kistarádi határáig, negyvennégy október tizenkilencedikén.

Egy nap és egy éjszaka az első ház ablakából szemléltem az utcát. Úgy megnőtt a forgalma, hogy nagyvárosi útkereszteződésnek is beillett a szűkre szabott, kertaljai kisköz. Egész hadtestre menő katonaság vonult előttünk. Egyszóval, megint csúnyán belekerültem a szórásba. Ide hordták a rengeteg hadianyagot: ruhát, fegyvert, töméntelen lőszeresládát. Még csak elgondolni is szörnyűséges, ha az a mérhetetlen sok gyilkolószer akkor felrobban a szomszédban… Kistaráditól, a falunktól öt kilométerre négy álló hétre beállt a front. Ha nem akartam, hogy hívatlan látogatók a nyomomra bukkanjanak, rejtőznöm kellett. Hová? Annyi volt már akkor nálunk a katona, hogy hajlott alattunk a föld. Minden lépésemet fontolóra kellett vennem, ha nem akartam hurokra kerülni.

Gondoltam egy merészet: a kert végi csűr telis-tele illatos réti szénával. A csűr közepén apámék vagy három méter széles szabad helyet hagytak, ezen keresztül jártak az udvarról a kertbe. Így volt ez Kistarádin más parasztportákon is. A csűrt úgy építették, hogy az udvart elzárta a kerttől, így hát nem is juthattak másként a kertbe, csak a csűr szabadon hagyott középső részén.

A gondosan szálára rakott szénából kihúztam egy jókora nyílást. Aztán apámmal hozzáláttunk és egy jókora gödröt ástunk a széna alá: kibéleltük, lefedtük, és kész volt a rejtekhely. Enni, napjában egyszer, nagyanyám hozott. Más nem ismerte a hívószót, aminek hallatára kibújtam a szénapajta verméből: Jó volt ez így, és egyelőre biztonságosnak is látszott.

Néhány nap múlva gyötörni kezdett a magány.

A külső világgal megszűnt minden kapcsolatom. Éjjel-nappal vak sötétség borított, és a történteknek csak a zaja, morajlása ért el hozzám. Két nap múltán olyan idegesítővé vált a közeli front dübörgése, hogy nem voltam képes társtalanul elviselni a csillagtalan, sötét éjszakát.

Aztán nagy titokban sürvedés után Györke Anti járogatott el hozzám. Szegről-végről rokonom is volt, s úgy látszik, apámék őt tartották legmegfelelőbbnek az összekötő tisztségre. Ez a fiú afféle minden lében kanál siheder volt. Nem kerülte el semmi a figyelmét, ami a faluban történt. Félparaszt ivadék volt, fél lábát a barázdában tartotta, a másikkal meg helyet keresett magának, ha tehette jót, jobbat, mint a parasztsors. Belevágott mindenbe, ami hozott a házhoz.

Ahogy először belopózott hozzám a szénapajta vermébe, elmesélte, hogy a falu közepére odaállítottak egy rezesbandát, reggeltől estig dobogja, harsogja az indulókat. A zenekar elé emelvényt ácsoltak, amelyen feszesen tisztelegve valami magas rangú tiszt búcsúztatja a frontra induló csapatokat. Minden napnak ez volt a legfontosabb eseménye: a frontra vonulás. Mentek, vonultak század század után…

Másnap hajnalra üres volt az arcvonal, üresen tátongott a földbe vájt fedezékek lejárata, mesélte Györke Anti.

Átálltak.

Minden kezdődött elölről… a csapatszervezés, az őrmesterek reggeli ordítozása, az élelem- és lőszerkiosztás, a sorakozó, a lelkesítő beszédek és feszes menetelés a rezesbanda ütemére. Ha nem is láthattam a vonulást, tudtam, hogy alig akad ember, aki komolyan veszi ezt a cirkuszt. Mert bizony cirkusz volt ez már akkor, az utolsó, legrettenetesebb felvonulás. Ez volt a vég, a bandaszóval kísért összeomlás. Baj, nagy baj volt már itt mindennel, a fegyelemmel, a hangulattal. Hiába csajlatott a temérdek csapatcsendőr, nem tudtak a helyzeten változtatni. Ez a gépezet önmagát őrölte már, saját magát taposta össze. Micsoda hadsereg az, amely csendőrök sorfala között vonul a harctérre!

Már több mint egy hete rejtőztem. A sötétség és a magány egyre rémítőbb lett. Tétlenül ültem csak, henteregtem egyik sarokból a másikba. Szörnyű állapot az, amikor az embert tétlenségre kárhoztatják. Akarna valamit tenni, de nem mozdulhat… Várni kell és lesni az idő múlását. Vakon néztem a világot, s elrejtőzve, bújva az emberek elől akartam menteni az életem. Széles ösvényről járhatatlan bozótba tértem, s egyre fogyott, szűkült előttem az út.

Mi lesz, ha teljesen elfogy? Merre indulok, hol folytatom? Gyenge, esett ember voltam én ott a szénapajta alatti veremben… Egyre csak magamon járt az eszem, a magam sorsát próbáltam szövögetni, de nem juthattam messzire. Számoltam az órák múlását, vártam az estét, hogy embert érezzek a közelemben. Terveimet és szándékaimat elbírta egy-egy nap. Reggel azon örvendeztem, hogy megértem az új napot, este meg az melengette a lelkem, hogy ez a nap is megadatott nekem.

Úgy kezdődött minden napom, mintha képkiállításra indultunk volna az iskolából. Tapasztalatlan, butácska tekintettel megálltunk egy kép előtt: a tanító úr úgy mondta, ez a híres magyar festő, Munkácsy Mihály munkája. Siralomház. Néztem, bámultam, majd váratlanul megélénkült a kép minden alakja. Összefutott, összefolyt előttem minden, majd kopni kezdett a tanító úr hangja is, míg aztán maga is eltűnt a szemünk elől. Ott maradtunk árván, tanácstalanul tanítómester nélkül. Kis híján elvégeztem a gimnáziumot, mégsem vagyok tudója a történelemnek. Éljenezni tanítottak, s egyre csak a győzelmeinket sorolták. Győzőknek és uralkodóknak neveltek bennünket. Azért vagyunk ilyen fejvesztettek az összeomlás előestéjén. Most látom, hiába tömték a fejemet Periklész bölcsességével és Kossuth Lajos lángoló beszédeivel: gondolkodni nem tanítottak, iránytűt nem adtak a kezünkbe.

Sötétség és zűrzavar uralkodott bennem.

Úgy éreztem magam, mint a sírgödör szélén álló gyülekezet. Énekre, sírásra nem nyílik a szám, csak a koporsóra hulló, kemény rögök robaja jut el az értelmemig. Valahányszor felidézem a negyvennégyes októberi napok emlékét, az elmúlásnak mindig ez a dallam nélküli dobolása zeng a fülemben, a koporsó tetején dübörgő hantok zenéje. Az élet és halál küszöbén álltam. Nem éreztem magam körül mást, csak bomlást, pusztulást. Út nem vezetett sehová, semerre, mintha az egész világ súlya azt a szénacsűrt nyomta volna, ahol én rejtőztem.

Gyötört az egyedüllét. Ez a töprengés csak akkor vett más irányt, ha belopózott hozzám Györke Anti, és hozta a friss híreket. Nem félt ez a fiú, olyan volt, akár az ördög, még a lövészárokba is kimerészkedett egy kiskunsági őrvezetővel. Nem ismerte a veszélyt, nem félhette a halált sem. Én voltam életének első titoktartója. Kint sunyítania kellett, itt hetvenkedhetett kedvére, nem is szerénykedett, ha felparázslott benne a szó. Hősnek érezte magát.

Szerencsénk volt ezzel a megrekedt fronttal. A nagy és heves harcok elkerültek bennünket. Mikor a szovjet hadsereg már bévül került a Kárpátok gerincén, erejét, főleg a páncélos hadtesteit, a magyar Alföldre összpontosította. Így hát mifelénk, a Vihorlát felé eső oldalon, afféle álló front alakult ki.

Igaz, néha vadul verettek az ágyúk, szájaltak a géppuskák. Napjában néhányszor végigszántotta az eget egy-két rata. Rendszeresen megpuskázták a Verecke felé kanyargó országutat, s ha katonai alakulattal akadt dolguk, nem sajnálták a légiaknát sem. De mindez inkább csak azért történt, hogy a szovjet frontparancsnokság szemmel tartsa, esetleg nyugtalanítsa a magyar hadsereg bomló, szakadozó hadállásait.

Október huszonhetedikének estéjén veszett géppuskázást hallottam. Nem volt nehéz megkülönböztetnem a szovjet géppuska nehéz, monoton kelepelését a magyar géppuskák rövid sorozataitól. Ebből a dühödt lövöldözésből arra következtettem, hogy valami készülőben van, valamit lepleznek ezzel a zenebonával. Érzékszerveim, főleg a hallásom annyira éles lett ebben a bujkálásban, hogy még a legkisebb zörej is sokszorosan felerősödve jutott az értelmemig. Mindent hallottam, de semmit sem láttam. Szemem csak arra használhattam, hogy lehunyjam, ha alvást akartam magamra parancsolni. Az ember így, vakon is tudni akar mindenről, és éppen ez a legborzasztóbb. Hiába hallgat, fülel, mégis torzóként jut el hozzá a világ, összefolyik minden, a kinti élet határai elmosódnak. A külső élet hiányos képét felajzott vágyaim helyettesítették… Szabadulni vágytam, szabadulni akartam ebből a világtalan börtönömből. Volt pillanat, amikor elhagyott az önuralmam, és eszeveszetten téptem magam előtt a szénafalat, hogy szabad levegőre jussak… de ahogy a napvilágnál kinyitottam a szemem, valósággal megvakultam, elvesztettem a látásom… elfogott a reszketés… és visszahúzódtam rejtekembe.

Tépelődtem, milliónyi gondolat rajzott a fejemben, mikor kétszer egymás után a megbeszélt hívószót hallottam.

Györke Anti jött.

– Két őrszemet is kijátszottam – ereszkedett le hozzám fújtatva a verem fenekére. Amint már említettem, volt ebben a Györke Antiban valami vakmerő hetykeség, mintha csak az országutak vándor szabólegényét láttam volna magam előtt. Szerette az izgalmakat. Sokszor feltettem magamban a kérdést: honnan van a bátorsága ennek a fiúnak? Még a tábori csendőrökkel is ujjat húz. Dacolt, fittyet hányt mindenféle előírásnak, sőt a statáriumot hirdető plakátot egy óvatlan pillanatban lerepegette a kocsma kerítéséről.

Izgalomtól fűtött hangon magyarázni kezdte:

– Helmediben tegnap partizánvadászat volt. Holnap temetés lesz, nagy, ünnepélyes temetés.

Hirtelenében kiszáradt a torkom.

– Keddre virradóra oroszok ereszkedtek le Helmedi felső határába. Három ejtőernyőt találtak utánuk. Reggel azon nyomban vadászatot hirdetett az elöljáróság. Mozgósították a vadászokat, a kispuskák birtoklóit, egyszóval mindenkit, akit lövőszerszám tulajdonosának tudtak – mesélte Györke Anti. – Tegnap az alsó úton, Debrőd irányából tértem fel Helmedibe. Ahogy felértem a Köszörűdombra, ideges lótás-futás tűnt a szemembe. Az alsó patika előtt nagy csapat ember verődött össze, és izgatottan hallgatták a hórihorgas patikus beszédét. Úgy látszik, a méregkeverőt nagyon izgalomba hozták a történtek. Hosszú, csontos kezével hadonászva magyarázta a köréje sereglett embereknek:

„Partizánok, itt?… Marhaság… nincs megfelelő terep, nincs erdőség… Egy óra alatt fel lehet göngyölíteni akár egy század ellenséget is… Kacsa az egész, propaganda… Olvashatják a Magyar Futárban, mit művelnek Erdélyben…”

„De ha mégis igaz, gyógyszerész úr” – szólalt meg valaki.

„Ha igaz is… ide csak tévedésből kerültek… célt tévesztettek… Ez itt még hátország. Ide nem teszik be a lábukat. A napokban bevetik az új farmotoros repülőgépeket, lőniök sem kell, csak nekirohannak a ratáknak és szétzúzzák őket a levegőben…”

Kivert a veríték, ahogy Györke Antit hallgattam.

Miközben beszélt, eszembe jutott egy kedves nyári emlék. Tizennégy éves voltam, amikor a nyári vakációban elszegődtem rádióműszerésznek. Volt a falunkban egy furfangos eszű fiatalember, Darai Laci. Született ezermester. Pesten dolgozott már három éve, de nyaranként hazajárt. Rádiós volt. Kristálydetektoros, aprócska készülékével folyton a világba hallgatózott. Ünnep volt számomra, ha fejemre illeszthettem az ócska fülhallgatót. Sercegett, zúgott, vartyogott, s csak időnként kaphattam el valami értelmetlen beszédfoszlányt az éterből. Sokszor órákig vallattuk a parányi szerkezetet eredménytelenül. Mégsem untuk. Nem fárasztott bennünket a hiábavaló keresés. Darai Laci levette a hallgatót, én felvettem. Hírek, jó hírek után kutattunk apadhatatlan szomjúsággal. Tudni, érteni akartuk, mi történik a rajtunk kívül eső világban.

Ezt az olthatatlan szomjúságot éreztem ismét, ahogy Györke Anti szavait hallgattam.

Mintha egy sercegő fejhallgatót tartottam volna a fülemen. Időbe telt, mire megvilágosodott előttem a szavak és a történtek értelme.

– Délfelé nagy csapat ember sereglett a helmedi temető falához – folytatta Györke Anti. – Én is hozzájuk szegődtem és vártam. A temetővel szemben a csendőrőrs székelt: ide gyülekeztek a puskások. Éppen delet harangoztak, amikor elindultak a városból. Elöl menetelt a csendőrőrs, kis távolságra utánuk a fedezet, élén a nyakigláb, madárképű szolgabíró. Nagy túlerő volt ez három szál emberre, akiknek éppen csak annyi idejük volt, hogy sebtében körülnézzenek a terepen. A nyomukba szegődtem. Úgy mondogatták, hogy az ismeretlen ejtőernyősök egy kis akácerdőbe vették be magukat. Az akácos előtti cserjésben a vadászok leültek tanácskozni. Hiába hetvenkedtek, mégiscsak tartottak a láthatatlan ellenségtől.

A tiszthelyettes tölcsért formált a tenyeréből, és beordított az erdőbe:

„Adjátok meg magatokat!…”

Nem válaszolt senki.

Megismételte. A második kiáltás is elhalt a kis erdő fái között. Tanácstalanok lettek. Egyszerre lelohadt a vadászkedv. A civil puskások a biztonság kedvéért lehasaltak. A tiszthelyettes fél térdre ereszkedve vezényelt:

„Szökdelve előre!…”

Szökdelt a kilenc csendőr, de mielőtt elérték volna az erdő szélét, sortűz zúdult rájuk. Vijjogott a golyó, kaszálta, seperte a cserjést. A parancsnok nélküli „nemzetőrség” úgy rebbent százfelé, mint a szétrepesztett taluszacskó. Kétrét görnyedve szaladt a bíró is, vadászkalapját nyilván az ijedelem kapta le a fejéről, a kispuskát úgy húzta maga után, mint aki szabadulni akar az áruló bűnjeltől.

Két csendőr még egyszer felszökkent, hogy beugorjon az erdőbe, mindkettőt eltalálták. Holnap lesz a temetésük – fejezte be Györke Anti.

Megfordult velem a világ: mintha egy hatalmas körhintára rakták volna az egész szénapajtát. Forogtam, köröztem veszettül. Azt se tudom, mikor ment el Györke Anti. Kint elcsitult a lövöldözés, ijesztővé vált a csend. Rám szakadt a magány és a félelem. Százféle kérdésre szerettem volna választ kapni. De hát kitől? Ha hangosan kezdtem motyogni valamit, őrültnek hittem magam. Némán emésztett az olthatatlan kíváncsiság. De hát nem tehettem mást, mint saját magam tudatlanságát fogtam vallatóra.

A szótlanságra ítélt ember önmaga békességét emészti fel.

Mit jelentenek nekem az orosz partizánok? Barát vagy ellenség rejtőzik bennük?… Ide is beférkőzhetnek hozzám… Hátba támadhatnak. Hiába igyekeztem másfelé terelni figyelmem, nem sikerült. Megint csak magamra gondoltam. Valahányszor veszély kerülgetett, hívatlanul is feltámadt bennem az életéért reszkető féreg.

Sokféle arculata van a léleknek. Néha úgy eltorzulnak az emberi ábrázat szépséges vonásai, hogy állatnak is beillenének.

Milyen lehet az ellenség hátországába merészkedő orosz ember? Milyen lehet a tekintete, fejtartása, járása? Nem tudtam válaszolni… Ezzel is csak nőtt előttem a kérdések hosszú-hosszú sora.

Rémlátások rohantak meg. Egyik pillanatban mintha a szénát kezdte volna húzni valaki mögöttem. Lélegzetnyi idő múltán távolodó körmenet éneke visszhangzott a fülemben.

Az is lehet, hogy a szénapajta túlsó oldalán már befészkelte magát egy ejtőernyős orosz. Annak is becses az élete. Becses és mégis kockára teszi. Éppen ezt nem értem. Miért teszik ezt? Az életet nem árulják úton-útfélen, csak egyszer kapja az ember…

Megint kérdések, válasz nélkül maradó kérdések.

Szédítőn röpített a körhinta. Akármerre kaptam a tekintetem, fekete kérdőjelek álltak vigyázzban: arc nélküli, ruhába bújtatott kérdőjelek. Forogtam, köröztem… aztán elvesztettem az egyensúlyomat, és kizuhantam a keringő szénapajtából… Megkönnyebbültem… egyszerre pehelykönnyűnek éreztem magam.

Felnéztem… a körhinta tovább körözött a fejem felett. A világ még ebben a szörnyű kavargásban sem szűnt meg előremenni. Mikor először elszöktem, őfőméltósága hadseregéből, úgy hittem, a világ terhét vettem a vállamra… Itt a veremben is azt éreztem, hogy az élet minden keserve a szénapajtára nehezedik.

Nem így volt. Mit érezhettek rejtekhelyükön az orosz ejtőernyősök? Milyen gondolatokat forgathattak fejükben? Kire emlékeztek? Féltek-e úgy, mint én?

Vakond voltam hozzájuk képest… földet túró vakond. Gyenge, kis hajszálere az életnek. Nem engem terhelt a világ, én függtem rajta tehetetlenül, mint az ágra száradt falevél…

Rám szakadt egy lélekőrlő éjszaka. Becslésem szerint már az est közelgett, mikor szokatlan hangokra lettem figyelmes. Nyekeregve nyitották a pajta nagy ajtaját; ezt csak idegen tehette, gondoltam, Györke Anti és a családbeliek nem tárnak ilyen nagy kaput.

Azt hittem, képzelődöm.

Lódobogás és szekérkerekek kotyogó zörgése közeledett. Egy pillanatra átvillant agyamon a Luca-nap babonás meséje. Mégis igaz volna? Tüzes lovak vontatta szekéren ördög rohant a keresztút felé, mesélte sokszor nagyanyám. Ott kell ülni a széken… és várni. Mégis igaz lenne?… Vagy én őrültem meg?

– Hő! – hallottam a kocsis hangját. A front ijesztő zaja messze hangzott, hallhattam föld alatti rejtekhelyemen is. De tudtam, mindez távol történik tőlem. Azzal vigasztaltam magam, ha valami lövedék a közelemben csapna is le, felettem a tető és ez a jókora szénacsomó.

Ösztönös mozdulattal átcsúsztam a verem túlsó oldalára. Azt hittem, a következő pillanatban egy irgalmatlan lópata a vállamra tapos, oly erősen hallatszott a dobogás.

Trénszekér, motyogtam magam elé. Első gondolatom az volt, kibúvok és megnézem. Ismét idegen hangok közeledtek.

– Hideg lesz itt – hallottam apám bizonytalan magyarázkodását.

– Nem válogathatunk – válaszolt egy ismeretlen hang.

– Huzatos is.

– Megszoktuk – szólt kurtán az idegen.

Hátha képzelgés mindez, próbáltam magam vigasztalni az első percekben. Most már biztos voltam benne: katonákat szállásoltak a pajtába. Itt tanyáznak majd felettem.

Kínzó gondolatok rohantak meg. Valaki biztosan beárult! Körülfogják a pajtát és addig szurkálják majd a szénát, míg rá nem akadnak a verem nyílására. Ingerültségükben még rám is gyújthatják ezt a temérdek szénát. Ukrajnában a tábori csendőrök megtették az ilyesmit. Az is lehet, hogy semmit sem tudtak ittlétemről, csupán a képzelgésem rémít. De ha sokáig itt maradnak, tűz nélkül is itt pusztulok.

Az udvar felől csajka zörgését hallottam, vacsoráztak. A beszéd hozzám jutó foszlányaiból azt is kivettem, hogy apám szóval tartja őket. Krákogásukból ítélve pálinkával kínálta a katonákat. Biztosan remegett kezében a pohár. Ők is velem reszkettek: apám és nagyanyám. Ezt a hangos pálinkázást jó jelnek véltem, az ital oldja a mérget. Meg aztán az időt is húzza a hosszúra nyúló tessékelés.

Az volt a legrosszabb, hogy nem tájékozódhattam a veszély nagyságáról. Legalább azt tudtam volna, hogy milyen alakulathoz tartozók vertek itt tanyát. Tüzérek? Trének? Fáradt gyalogosok vagy felpaprikázott tábori csendőrök? Reméltem, apám megtalálja a módját, hogy besurranjon hozzám, és megnyugtat. Aztán a gondolatától is megrémültem ennek a kockázatos vállalkozásnak.

Hangos szóval közeledtek a pajtához. Majd kis idő múltán bizonytalan gázló lépések nesze szűrődött hozzám. Itt járnak felettem, alváshoz készülődnek, remegett bennem a felismerés.

– Nem jött el az asszony, megint magamnak kell bemelegítenem az ágyat – hallottam a keserű tréfálkozást.

– Örülj, hogy nincs veled, elég a magunk terhe…

– Hideg lesz az éjszaka – szólalt meg egy harmadik hang.

– Legalább tető van a fejünk felett.

Fáradtan, összefüggéstelen hullottak a szavak. Halkan, alig érthetően találtak utat a verembe. Egy pillanatra megnyugodtam. Azonban ez a kis pihenő nem tudta megszüntetni remegésem.

– Jó lenne odahaza felébredni – folytatta egy ismeretlen hang.

– Folyton csak hazavágyódnak – vágta rá parancsoló hangon valaki. – Ki fog harcolni, ha mindenki hazamegy!… Bedőlnek az oroszok csábításának. Elhiszik a dumájukat. Láthatták, mi van a teherautók oldalára írva: „Győzelem vagy Szibéria.” Így igaz. Ha letesszük a fegyvert, Szibériába hurcolnak. Harcolnunk kell, nemsokára bevetik az új fegyvert.

Csend következett. Valahol a szomszédban hosszan elnyújtva vonított egy kutya.

– Ezt halljuk a Don-kanyar óta – válaszolt egy bizonytalan hang.

– A kutyavonítás halált jelent – vetette közbe érdes hangon valaki.

– Ne károgjanak – torkolta le őket az előbbi parancsoló hang. – Maguk alá kéne gyújtani ezt a szénapajtát, égnének itt valamennyien… okulnának belőle a többiek is… ilyen hitvány népet csak korbáccsal lehet együtt tartani.

– Gyújtsuk alá – mondta az érdes hang –, de itt fogjuk az őrmester urat is, hadd piruljon halálra velünk a mások megnevelésére.

– Szemét nép – válaszolta bizonytalanul az őrmester.

A tűz említésére szorongás vett rajtam erőt: a torkom kiszáradt, szinte már éreztem az égő széna keserű, fojtó füstjét. Magam sem tudom, miért, akár a tébolyult, a verem másik oldalához másztam, egy hajszál választott el attól, hogy kirohanjak és ordítva szaladjak a front vonaláig.

Aztán elernyedtem. A rettenetes izgalom leterített. Még hallottam a felettem beszélgető katonák hangját, de a szavak értelme egyre távolodott tőlem.

Mai napig sem tudom, hogy az ájulás vagy az álom kerített-e hatalmába.

Apám szólongatására ébredtem. Csak annyit mondott: Elmentek.

Harmadnap Györke Anti bujdosó katonaszökevényekről hozott hírt.

– Helmedi felé menet a peretei nádasokban utamat állta egy ember – magyarázta verejtékező homlokát törölgetve. – Kenyeret kért. Óvatos ember lehetett, csak akkor szólt rám, mikor elhaladtam előtte. Nem adhattam neki, nem volt nálam semmiféle ennivaló… Sokáig faggatott, aztán üzenetet küldött velem egy helmedi szabóműhelybe. Annyit kellett átadnom, hogy „várják a jó hírt”. Egy egész kenyérrel küldtek vissza. Sokáig vártam és füttyentgettem, míg előkerült a megbízóm. Egészen más oldalról jött elibém. Nem is bízhatott bennem, hisz először látott életében.

Györke Anti ezután gyakran teljesített megbízatásokat. Majd mindennap hozott vagy vitt valami hírt. Tőle tudtam meg a készülő felkelés történetét.

A kevés rejtekhelyet nyújtó helmedi hegyen Leczó Mihály ellenállást szervezett. Fegyvereket szerzett, kapcsolatba lépett a környékbeli sejtekkel, összeköttetést teremtett a közeli tanyán rejtőző három szovjet partizánnal.

Leczó Mihály azt javasolta, támadják hátba a frontot. A terv az volt, hogy a helmedi hegy akácosában gyülekeznek. Körülfogják a várost, leszerelik a tiszteket, megakasztják a vonatközlekedést. A partizánok óvatosságra intették őket. Nagy a túlerő. Ezzel szemben csak jól előkészített, szervezett akció vezethet eredményre.

Emberfeletti munka árán gyűlt a fegyver és nőtt az ellenállók száma. Felkutatták és csatlakozásra bírták a bodrogközi nádasokban bujdosó zsidókat és katonaszökevényeket.

Jómagam kétségek közt hányódtam. Ezt a kommunista összeesküvést eleinte lebecsültem. Nem tudtam komolyan venni. Azonban készülődésük híre később engem is izgalomba hozott. Györke Anti olyan ördöngösen színezte előttem a történteket, hogy engem is magával ragadott.

Forradalomról beszélt, máig sem tudom, ki tanította erre. Petőfiről és Zalka Mátéról lelkendezett. Egyszóval parazsat ültettek a lelkembe. Megdöbbentett ezeknek az embereknek az elszántsága.

A sötétség tompítja a látást, zavarossá teszi az ember szeme világát. A sötétség olyan, mint a köd, belepi az embert. Hiába meresztettem a szemem, látásom megbízhatatlan volt, utat és célt tévesztett. Többször torkon ragadott a kérdés: mitévő legyek, ha valóban kitör itt a lázadás? Veszteg maradjak? Őrizzem meg a nyugalmam? Vagy én is ássam ki a puskámat? Annyi félelem és rettegés gyűlt már bennem össze, hogy nehéz volt magam ilyen nagy merészségre elhatározni. Űzött madárnak fáradt a röpte. Éppen az hiányzott, hogy ezen a határozatlanságomon túljussak. Ehhez pedig a magam ereje kevés volt. Hosszú fontolgatás után is az óvatosság győzött bennem. Nem tudtam sem igent, sem nemet mondani. Úgy gondoltam, várok. Nem láttam elég világosan a dolgok alakulását… Nem láthattam, kirekesztettem magam a világból, csak egy hajszálnyi pókfonál kötötte hozzám.

Leczó Mihályt nem ismertem. Társait és őt magát sohasem láttam. Szervezkedésük és merész elszántságuk úgy tűnt fel nekem, mint messze világító, parányi fénypont. Közelinek tetszettek, mégis távol estem tőlük…

Baj, nagy baj az, ha sorsdöntő pillanatokban nem képes, nem tud az ember határozni. Én nem tudtam.

A lázadás minden könnyelműségért és óvatlan hiszékenységért vérrel fizet. Máig sem tudni, mi okozta Leczó Mihály váratlan letartóztatását és kivégzését. Lassan, cseppenként szivárogtak ki ennek a szörnyű tragédiának részletei.

Úgy hírlett, hogy a helmedi hegyen megismerkedett egy magyar zászlóssal, aki katonaszökevénynek adta ki magát.

Leczó Mihály hiszékeny ember volt.

1944. november 9-én egy házban kellett találkoznia a zászlóssal. Találkoztak is. A zászlós előzékenyen betessékelte Leczó Mihályt az autóba és elindultak, de ellenkező irányba. A csendőrőrsre. Azóta sem látták Leczó Mihályt. Csupán holttestét sikerült felkutatni húsz kilométerrel odább, egy alföldi tanya közelében…

Ki árulta el Leczó Mihály helmedi szabómestert, azt nem derítette ki a nyomozás. Csak arról szivárogtak ki hírek, hogy napokig borzalmasan kínozták. Szólásra akarták bírni: a többi résztvevő nevére voltak kíváncsiak. Nem vallott, nem árult el senkit.

HUSZONÖT ÉVES VAGYOK, nincsenek magasröptű terveim. Itt gurnyasztok egy csupasz téli fa alatt. Várom az est közeledtét, hátha sikerül… Borzasztóbbnál borzasztóbb frontélményeket sorolhatnék fel: nem az én élményeim, nem vállalom őket… semmim sincsen, kiszáradtam, ezerszer megaláztak… Csak az életem akarom.

Oly sokfelé jártam, fel se tudnám sorolni a városok nevét. Végiggyalogoltam fél Európát, mégsem voltam sehol, csak háborúban… Az elmúlt hetekben számtalan miértre próbáltam választ keresni: nem tudtam, nem tudok. Sohasem szerettem a tépelődő embereket, sajnos, magam is a sorsukra jutottam. A velem egyívásúak, hacsak egy kicsit gondolkodnak, nem tehetnek mást, tépelődnek a sorsukon, kérdezgetik, marcangolják önmagukat…

Hiába véd a fa törzse és a báránybőr bunda, végigborzongat a hideg. A zsibbasztó mozdulatlansághoz, a hóeséshez egy harmadik ellenség is társul, a fagy. Még szerencse, hogy hátba fúj a szél. A hátam, nyakam és sapkám hátsó felét már vastagon megrakta hóval, de az arcom egyelőre szabadon hagyja: látok, nézhetek. Egyelőre védve van a fülem is: hallom a nyárfa ágaihoz verődő hószemek rendszertelenül pergő neszezését…

Gyermekkoromban nagyon szerettem a telet, a hóesést. Határtalan volt az örömöm, ha kiszökhettem a kavargó hózivatarba. Kedveltem, ha arcomba vágott a szél, és éles, apró hószemek szurkálták bőrömet. Tízéves lehettem, mikor két álló napig tombolt felettünk a hóvihar. Másnap reggel halálos csend fogadott. Elült a szél, hideg lett, és lefesthetetlen fehérség mindenütt: a háztetőkön, a faágakon, a villanydrótokon, a házak északi oldalának ablakpárkányain. Akkor úgy gondoltam, ilyen lehetett a föld teremtésének első napján, új korában.

Hiába kavarog most előttem milliónyi hópehely, nem tud felvidítani. Ellenségnek tűnik fel még a legkisebb hószilánk is, amely hívatlanul az orrom hegyére esik. Szürkül szememben a hóesés vakító fehérsége is. Időnként érthetetlenül áttörhetetlen fekete fallá sötétedik.

Próbáltam elhessegetni rémlátó gondolataimat. Igyekeztem magam elé képzelni hazaérkezésem első pillanatait: apám meglepetését, az örömet. Nem sikerül. Akárhol kezdem is, csak a határ vonaláig jutok gondolataimmal. Addig és onnan visszafelé. Bárhogy erőlködöm is, nemhogy a jövőt, de még a következő napot sem tudom elképzelni. Képzeletem a múltba csapdos, életre kelti az elmúlt évek és a közeli hetek izgalmas eseményeit.

A legborzasztóbb ebben a nyomorúságos helyzetemben, hogy a reggeli szürkület eloszlása óta semmivel sem tudom mérni az órák múlását. A hajnali harangszó, a kakaskukorékolás s az ébredő nap sok más zaja után ítélve valamennyire tudtam tájékozódni. De azóta egyáltalán… most már csak a delet várhatom. Remélem, hogy valami hosszan tartó gyári szirénabúgás majd megint eligazít egy kis időre. A delet várom, aztán az estét, majd az éjszakát. Hányom-vetem magamban a hazajutás minden elképzelhető lehetőségét, de nem marad más, mint a folyó befagyott háta, a jég. Örömmel ragadtam meg ezt a gondolatot, azonban a hirtelen támadt reményt sötét foltként tarkította a fel-feltörő kétely…

Tudtam, erős fagy kell hozzá, míg a Tisza beáll, de még így, erős hideg esetén is kétséges, hogy egyenletes volt-e a fagyás. A folyóvíz jegének vastagsága kiszámíthatatlan. A víz mélységétől, a folyás sodrától, a part lejtésétől függ. A part, ez a legveszélyesebb, gyermekkorom óta tudom, hogy a fagyás mindig a partok mentén volt a legegyenetlenebb. A téli halászok jégre szállását ezért kétszer is meg kellett gondolni. A lapályokon jóval erősebb volt a jég tartása, mint a meredek partrészek alatt. Itt még húsz fokos fagyok idején is fel-felcsillant a víz.

Becslésem szerint dél felé közeledett az idő. Ruhámat félarasznyi vastagon hó lepte, hátamat egyre gyakrabban borzongatja a hideg, lábam zsibbadtságát már nem érzem annyira, mint a reggeli órákban. Most már kívánom a hótakarót. Remélem, az arasznyi vastag fehér bunda betakar, és megvéd a csípős kárpáti széltől.

Egyszerre fáradtság zuhant rám: szempillám elnehezedett, az éber figyelés, a félelem és megfeszített idegállapotom kimerített. A mérhetetlen sok gyaloglás, az elfogatások, az átvirrasztott éjszakák izgalma, mind, mind most jelentkezett, most kérte jussát.

Még frontszolgálatom idejéből tudtam, hogy az olyan fáradt és elcsigázott embernek, mint én vagyok, az alvás egyenlő a halállal. Ha elalszom, itt meredek meg, itt pusztulok. Hiába volt minden eddigi fáradozásom az életért. Innen már csak ítélet napján egyenesedem fel.

Nem adom meg magam.

Ha végtagjaimat nem mozgathatom is, legalább gondolataimat kell ébren tartanom. Az átjutás kínzó reményeit próbáltam magamtól távoltartani. Szerettem volna enyhíteni ezt a kimerítő feszültséget.

Szökésem hat hete alatt voltam már így máskor is. Emlékszem, öt napi gyaloglás után egy éjszakára holtfáradtan behúzódtunk a Szmolenszk feletti erdőségbe. Tél volt, ennél is kegyetlenebb. Sorstársammal, Bagai Gyulával elhatároztuk, hogy tüzet rakunk. Melegedni akartunk mindenáron, kitéve magunkat még az elfogatásnak is. Összehordtunk egy nagy rakás fát és alágyújtottunk.

A fáradtság és a hideg kegyetlenül elcsigázott bennünket. Ahogy a láng belekapott a jókora fadarabokba, Bagai Gyula felhajtotta kabátja gallérját, s félkörbe görbülve lefeküdt a tűz mellé. Szólongatni kezdtem. Akartam neki mondani, aludjunk felváltva, hisz ilyen irdatlan erdőségben sohasem tudja az ember, milyen veszedelem leselkedik rá. Ráztam, keltegettem, nem ért semmit, tehettem, amit akartam, nem tudtam életet verni belé. Aztán úgy határoztam, várok egy kicsit, hagyom, aludja végig első álmát, addig én őrködöm. Fenyőgallyakat tördeltem magam alá, ráültem és bóbiskolva néztem a tűz lobogását…

Sokra, túlságosan sokra becsültem a magam erejét.

Nem tarthatott sokáig az ébrenlétem, fáradt agyam képtelen volt őrt állani s ugyanúgy, mint Bagai Gyula, az eszméletlenséggel határos álomba zuhantam.

Hogy milyen veszély ólálkodott körülöttünk, nem tudtuk, nem is érdekelt bennünket. Megszűntünk érzékelni a világot. Elvesztettük a viadalt, győzött rajtunk a kimerültség, a fáradtság. Hallásunk, látásunk, minden érzékszervünk felmondta a szolgálatot.

Nem hallottam a tűz sistergő ropogását sem, pedig igen kedves volt lelkemnek az égő fa zenéje. Csend volt, hátunk mögött mozdulatlan katonákként őrködtek a fák. Hátba fújt a szél. Gondolom, hogy csak ennek köszönhettük ezt az éjszakát, az erdő vadjai nem érezhették közelségünket. Nem vigyázott ránk senki, csupán a messzi csillagok fáradt szeme hunyorgott szembe azzal a lobogó tűzrakással.

Ha gyermekkoromban meseként mondta volna el valaki ezt az erdőszéli éjszakát, bizonyára nem hiányoztak volna a manók és a tündérek sem. Erdei emberek fáradt álmát tündérek óvják és manók zavarják. Sajnos, mesének kevés, valóságnak pedig sok volt. Aludtunk mélyen, mit sem tudva magunkról. Nem tartott fölénk pajzsot se manó, sem az isten, sem az erdei vadleányok gonosz tüzű tánca. Ott akkor mi voltunk egy személyben minden: a vadak, az emberek, a gonoszok és a jók.

Artikulálatlan ordításra ébredtem: társam eszeveszetten tépte magáról égő ruháját.

Az ébredés kábulatában nem is tudtam hirtelen mit kezdeni. Ugrásra készen körülpillantottam, s ahhoz kaptam, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Felmarkoltam egy csomó havat, és szinte eszelős mozdulatokkal csapkodni kezdtem társam égő zubbonyát… Sok fáradtságunkba került, míg elfojtottuk a szívósan kapaszkodó tüzet, de Bagai Gyula akkor már a fogát csikorgatta, rúgkapált. Összeégett a melle és a hasa.

Mély álmában nem vette észre, hogy tüzet fogott a ruhája. A vattával bélelt öltöny nem égett lánggal, Bagai csak akkor ugrott talpra, mikor a csendes izzású tűz már a bőrét perzselte. Ideges mozdulatokkal lerepegettem az ingem hátulját, havat csavartam a rongydarabokba, egy kis ideig a tűz fölé tartva megolvasztottam, így jutottam vizes ruhához, amit Bagai Gyula rohamosan hólyagosodó sebeire rakhattam. Hacsak egy pillanatra is, így enyhítettem fájdalmán.

Micsoda szörnyű éjszaka volt ez. Itt már nem időzhettünk tovább, a vizes ruha egy szemvillanásnyira talán jót tesz, de tudtam, hogy égési sebre ez nem lehet tartós orvosság.

Útra keltünk.

Letértünk a Moszkvából északnyugatnak kanyargó országútról, és mentünk, mentünk, reméltük, csak ráakadunk valami emberlakta helyre. Bagai Gyula járása egyre nehezült, belém kapaszkodó karja szorításán is éreztem, hogy minden lépéssel nő a fájdalma.

Reszkettem még annak a gondolatától is, hogy emberek közelébe kerüljünk. Hiszen nem volt a birtokunkban egy szeletnyi papír sem, ami igazolta volna kilétünket. De hát más választásunk nem volt. Tudtam, ha valami módon nem sikerül segíteni szökevény társamon, könyörtelenül elpusztul. Embereket, jószívű embereket kell találnunk.

Sűrű, világtalan éjszakában botorkáltunk. Tőlünk jobbra sötéten húzódott az erdő széle, balra síkság indult messzire, a végtelen éjszakába nyúlva. Lábunk alatt sírva-nyikorogva recsegett a hó. A hó fehérsége megvilágított köröttünk egy kicsinyke kört, de azon túl semmi: csend és sötétség. Meresztgettem a szemem, hátha megcsillan előttünk valami fénypont, és irányt vehetünk. Hiába, ahogy haladtunk, úgy lépdelt előttünk nyugatnak az éjszaka sötét fala is.

Hajnalra fordulhatott az idő, mikor valahonnan messziről kutyaugatást lebbentett felénk a meg-megrezzenő pirkadati szél. Megálltunk: hallgatóztunk, próbáltuk megállapítani a hangforrás irányát. A szél oldalba kapott bennünket, azaz délről fújt. Lehet, hogy éppen az aznapi hóesés előhírnöke sietett segítségünkre. A szél irányát tudtuk már ugyan, de hát ez még nem mentette az életünket, csupán útbaigazított.

Ha a hang irányába akartunk haladni, le kellett térnünk a járt útról és nekivágni az ismeretlen sötét mezőségnek.

Nappal, épkézláb állapotban talán jólesett volna ez a gázlás, de most megemésztette még azt a kevés maradék erőnket is.

Gázoltunk egy sort, aztán vártuk a vonításba csapó ugatás ismétlődését.

– Rosszat érez, akkor vonít ilyen borzasztóan a kutya – ejtette vontatottan a szavakat Bagai Gyula. Hangja reszketéséből éreztem növekvő fájdalmát. Igyekezett ugyan tartani magát, de billegő, kacsázó léptei elárulták, hogy fogytán az ereje, nem bír sokáig gyalogolni lázasodó sebeivel.

Egyre gyakrabban sürgette az erőt gyűjtő pihenőket. Homlokáról verejték csordult, ilyenkor vállamhoz dőlt, s görnyedt testtartással igyekezett kínját csillapítani. Ujjaimmal lágyan végigtapogattam az égett mell- és hasrészeket, helyreigazítottam az ingdarabokat: vékony falú hólyagokat érintettem. Tudtam, ez az állapot mozdulatlan fekvést kívánna, ilyenkor kint okoz még egy rövidke lépés is.

Lehajolni nem tudott, havat kért egyre türelmetlenebbül és egyre többet. Adtam neki. Emlékeztem rá még az iskolai egészségtanból, hogy a víz nem csillapítja a forró test lázát, de más választásom nem volt, nem válogathattam a gyógymódokban. Úgy hittem, ezekkel a megállókkal legalább látszólag enyhítem a keserves utat. Bagai lázas ajka valósággal falta a hólabdányi csomókat.

Továbbmentünk.

Egyik helyen a vékony hótakaró alatt majdhogy az őszi szántás rögeit rúgta lábunk. Máshol kötésig gázoltunk a fagyos tetejű hóban. Az időnként felhangzó vonítás vitt, csalt bennünket a nagy mezőség ismeretlen göröngyei és útjai felé. Ahogy letértünk az országútról, jócskán mentünk, és keveset pihentünk. Most megfordult az arány. Bagai Gyula hosszúra nyújtotta a megállókat. Fájdalmasan nyögött, és a továbbindulás első lépéseinél kis híján orra bukott a hóban.

Ritkult az éjszaka sötétje, amint rákaptunk egy szántalpaktól kitaposott útra. Megörültem. Társam, Bagai Gyula is igyekezett szaporázni a lépést.

Igen ám, de a sötétben talált út két irányba visz, a téli mezei út bevezetheti az embert a faluba, de el is vezetheti ki a faluból. Én is csak jó sokára jöttem rá, hogy szánúton taposunk ugyan, de a lakott helytől elfelé, folyton távolodva.

Visszafordultunk.

Bezörgettem a faluszéli első házba. Az első kopogás válasz nélkül maradt, úgy látszik, nem hallották. Másodszor erősebben vertem meg az ajtót, bentről olyanféle neszt hallottam, mintha álmában beszélne valaki.

Vártunk.

Harmadszor már nem lett volna bátorságom olyan határozottan dörömbölni egy idegen ház ajtaján. Bizonytalanabb lettem, lábra kapott bennem a félelem. Kiféle, miféle embert takar ez a ház? Várhatunk-e segítséget lakóitól? Mit mondjak magunkról? Meg hát hogy is állunk e ház küszöbe előtt: barátként, vagy ellenségként?

Ismertem az ősrégi orosz szokást: a barátot, a jó szándékkal érkező vendéget kenyérrel és sóval fogadták a ház küszöbén. Saját bőrömön tapasztalhattam az ellenség fogadtatását, esztendőkön át magam is ott masíroztam közöttük.

Ellenségként vonultattak e földre.

Egy rövid perc sok bűnért kárhoztathatja az embert. Ez a bizonytalan várakozás ott a zárt ajtó előtt számtalan kérdést keltett bennem életre, s mint sokszor ezelőtt, most is válasz nélkül maradtak a kérdések.

Itt, e zárt ajtó előtt derengett fel bennem először a vád. Töprengtem én a múltamon azelőtt is sokat, de valahogy mindig találtam mentséget… mert így van ez, az ember ilyen, inkább mentséget keres, mint hogy bűnt vállaljon magára.

Szereti magát szépnek tudni az ember.

Aztán váratlanul, egy arasznyira, megnyílt az ajtó. A félhomályban nem vehettem ki pontosan az arc vonásait, csupán sejtettem, hogy egy álmos szemű vénasszony hunyorít rám.

– Podozsgyi – mondta s bezárta orrunk előtt az ajtót. Tanácstalan lettem. Mit jelent ez a várakoztatás: jót vagy rosszat? Ilyenkor egy pillanat alatt sok minden fordul meg az ember fejében. A bizonytalanság inkább félelmet szül, mint bátorságot. Kis idő múltán ismét nyílt az ajtó, és az előbbi öregasszony mécsessel a szemembe világított.

– Csto hocses? – kérdezte.

– Pomogaj… pomogaj – dadogtam – bolnoj… bolnoj.

– Szoldat? – s világított végig a ruhámon.

– Lager… ja ubezsal… – magyaráztam hadonászva – bolnoj… bolnoj… pomogaj – ismételgettem kétségbeesetten.

Láttam arcán a határozatlanságot. Közben az ajtó gyengén világító nyílásához lépett szökevény társam is, aki így, összeégett vattaruhájával ijesztően hathatott a mécses pislákoló világánál.

Az öregasszony arcára megdöbbenés ült.

– Bozse moj – szaladt ki a száján, és végre kitárta előttünk az ajtót. Bent még egyszer ránk világított, tudom, nem lehetett valami bizalomgerjesztő képünk, idő kellett hozzá, míg tartózkodása felenged.

– Szoldat? – kérdezte ismételten.

– Ubezsal… lager… domoj… – próbáltam vele megértetni mivoltunkat.

– Germanyec?

– Venger.

Nem tudom, hogy jó vagy rossz emlékeket juttatott-e eszébe a venger szó, de úgy tűnt fel, hogy arcán ezután enyhültek a bizalmatlanságot és haragot őrző vonások.

Tüzet gyújtott, vizet melegített, és szó nélkül hozzálátott társam sebeinek ápolásához. Előbb óvatosan leszedte az ingdarabokat a vöröses, levedző testrészekről, forró vízben kimosta, és egy kis időre odarakta szikkadni a tűzhely fölé.

Aztán lassú, vigyázó mozdulatokkal a ház sarkában álló zsákból előhúzott egy üveget, az ablak elé tartotta, és hosszan méricskélte az aranysárga folyadék mennyiségét. Olaj, villant szemembe a fény felé tartott üveg. A háború utáni évek legdrágább kincse: zsír, zsírozó. Boltokban és mindenféle piacon halálra keresett cikk. Ünnep, nagy ünnep kellett legyen, ha ehhez nyúlt a háziasszony. Hacsak szűkösen öntötték is alá olajjal a leves rántását, mindjárt erősebb volt, jobban táplált.

Fürge ujjaival összegöngyölte a félig nedves rongydarabokat, egyenként becsúsztatta az üveg száján, és egy szempillantásnyi időre ráfordította az olajat. Utána kiteregette a félig beolajozódott darabokat és ismét összehajtogatta. Ezt a hajtogatást addig ismételgette, míg olajos nem lett a rongydarabok mindkét oldala.

Kórházi tudós orvosok sem csinálhatták volna jobban: lágy mozdulatokkal körülrakta az égett részeket, egyenesre igazította a beteg feje alját, és vigyázva beterítette Bagait egy jócskán elhasznált báránybőr bundával.

– Szpi – szólt rá erélyesen a fekvő emberre.

– Vodu… vizet, csak egy kortyot… vodu – kérlelt bennünket Bagai. Tekintetemmel hirtelen végigkutattam a ház minden sarkát, és már álltam is fel, hogy vizet merítsek egy facsuporba.

Az öregasszony leintett.

Apróra gyalult hordós káposztát és egy darab karalábét tett egy kistányérra. Azzal kínálta Bagai Gyulát.

Én az asztal mellett ültem egy faragott széken, és hol sorstársamra, hol az öregasszonyra pillantgattam. Az ablakon keresztül az utcára láthattam, s ha kissé jobbra dőltem a széken, áttekinthettem a szemben lévő házsor egy részét.

Megdöbbentem.

Félig lerombolt faluba kerültünk: majd minden házból hiányzott valami, legtöbbjének a tetőzete égett vagy rombolódott le. Helyenként már látszott az emberi kéz simítása, a rombolást már enyhítették az első, a legszükségesebb tatarozások, de a pusztítás nyomai árulkodtak mindenütt, bárhová kaptam a tekintetem.

Érdekes, bejártam fél Oroszországot, és csak most tűnt szemembe a rombolás. Eddig, ha láttam, se láttam. Annyira elfoglalt a magam kínja-baja, hogy nem is nagyon érdekelt, ami köröttem zajlott, folyton csak a velem történt igazságtalanság keserű ízét éreztem a számban.

Kis tanulságokért sokszor nagy árat fizet az ember. Itt buktam el én is. Győzőknek neveltek bennünket, elszoktam a gondolkodástól. Valami belső sugallat, vagy az a sok buta parancs hangzott vissza bennem? Nem tudom. Rászoktam arra, hogy mindig pillanatnyi helyzetem szerint ítéljem meg az életet, a háborút és mindent. A helyzet pedig, főleg a kezdetén, nekünk kedvezett. Így veszti el az ember a látását meg az egyensúlyát. Olyan vagyok, akár a vak ember, aki csak egy utat képes az emlékezetében tartani, s ha erről letér, úgy mozog, mintha forgószél kapta volna a szárnyára.

A győzőt úgy nevelik, hogy csak magát lássa, a győző csak magát látja. Magasról nagyot esik az ember, sok idő kell ahhoz, míg másokat is meglát maga mellett. Ott, akkor jöttem rá, hogy embert tisztelni nagy dolog, beszélni lehet erről széltében-hosszában, de cselekedni annál nehezebb. Kalapot emelni megtanítottak bennünket, de embert tisztelni és becsülni nem.

Először láttam életemben ezt az öregasszonyt és a faluját… micsoda üresség tátongott bennem… az után kapdostam, aminek sohasem voltam a birtokában, ott markolásztam, ahol semmit sem foghattam… A saját maga erejébe nem fogódzhatik mindig az ember, én meg nem tehettem mást, gyengeségemmel bátorítottam magam.

Az ablakon túl barátságtalanul szállingózott a hó. Az utcán itt-ott feltűnt egy ember vagy szekér: biztosan munkába siettek. Kezdődött a nap. Ez a vénasszony is úgy szorgoskodott, akárcsak a nagyanyám otthon. Rendet teremtett, sepregetett, ellátta az aprójószágot, és hozzákészülődött az ebédfőzéshez, éppen úgy, mint otthon. A munkás reggelek mindenütt egyformák, csupán a hangulatuk különbözik. Az emberek felkelnek, rendbe rakják magukat, ebédet tarisznyáznak, és indulás.

Gondolkozni szerettem volna, felmérni helyzetünket, kérdezősködni, hol is vagyunk tulajdonképpen, jó lett volna szót váltani, beszélgetni, barátkozni egy kicsit. Nem volt erőm, szempillám elnehezedett. Bagai Gyula már aludt, és álmában fájdalmasan nyöszörgött. Én sem bírtam sokáig ezt a fárasztó ébrenlétet. Az öregasszony mozgását néztem, vártam, hátha szól majd hozzám. Munkája közben gyakran a fal mellett fekvő betegre tekintett, velem nem gondolt, mintha ott sem lettem volna. Hajlongott, csörömpölt, a tüzet piszkálta, nem szólt és rám se nézett, mintha már befejeztük volna beszélgetésünket.

Fáradt gondolatom, fáradt agyam összefüggéstelen képeket kapdosott elő, éreztem, nehezedik a fejem.

Még katona koromban egy vasárnap délután Kolomeában megpillantottam egy igen szemrevaló fehérnépet. A nyomába szegődtem: napokon át kísértem, követtem, megfigyeltem, honnan jön és hová megy. Mikor észrevette, hogy folyton utána settenkedem, megrémült, eszelősen menekült előlem.

Sok leskelődés után végre mégiscsak sikerült elébe kerülnöm. Utját álltam, és tört orosz nyelven minden bevezetés nélkül a szemébe mondtam:

– Ljublju, ja ljublju.

Kikerült és elszaladt. Ugyanezt megismételtem másod- és harmadnap is.

– Nyeponyimaju – így intette le harmadszori vallomásom. Szereztem egy üveg pálinkát, utána lopakodtam, és betolakodtam a házukba, gondoltam, csak akad valaki férfiember, akivel szót érthetek a pohár mellett.

Már félig üres volt az üveg, nem tudom, apja vagy nagyapja lehetett, akivel koccintgattam, mikor nekiduráltam magam, jót krákogtam, és azt találtam mondani:

– Ja drug tvoj… drug.

A velem szemben ülő szakállas ember határozott mozdulattal letette poharát. Egy szó nem sok, annyit sem veszejtett rám többet. Távozásomkor a lány kikísért.

– Ljublju… ja ljublju – kérleltem rimánkodva… csak nézett rám nagy, tágra nyílt szemmel… könnyes lett a szeme, könnyes. Félig suttogva utasított el:

– Nyeponyimaju… nyehocsu.

A magyar katonákat vékony lábúnak csúfolták… ez a lány is csak lesütötte a szemét, és szótlanul pislogott vastag, formátlan lábamra… Hosszú katonáskodásom alatt most szégyelltem magam először. Az elharácsolt lisztnek meg az erőszakos széptevésnek a szégyene foltot hagyott rajtam, olyan szégyenfoltot, amit csak egy élet becsülete fakíthat el.

Frontszolgálatom első hónapjaiban sokszor kívántam szót érteni az oroszokkal. Eleinte nem értettem a nyelvüket… aztán meg az a néhány szó, amit nagy nehezen kinyögtünk, kevés volt… Hátvédalakulatnál szolgáltam, előttünk és utánunk olyan volt minden, mint a letarolt mező. Az első hullám elvitte mindennek a javát, leszedte a tejfelt. A függönyöket, ékszert, ezüstholmit, szőnyeget már elharácsolták az előttünk járók. Ha belegondolok… micsoda szégyentelen népség voltunk, tiltották ugyan a lopást, de hát ki vette azt komolyan, loptunk. Ha szamovárt nem találtunk, vittünk mást… én is hová aljasodtam, hová aljasítottak! Azelőtt még egy szalmaszálat sem vettem el a máséból… Kolonkában, egy Kijev melletti faluban két öregember kamrájából nem átallottam elragadni az utolsó szem lisztet. A két öreg meg csak reszketett, egy szót se szóltak… az asszony hüppögve sírt … Elvittem a lisztjüket, és a szomszéd faluban megsüttettem.

Aztán megbántam.

Nagy megerőltetésembe került ébren tartani magam. A vénasszony szünet nélkül foglalatoskodott.

Arca és alakja lassan elmosódott előttem. Még félálomban eszembe jutott Jancsi és Juliska meséje. Nem tehetek róla, ha vénasszonnyal akadtam össze, mindig ezek a gonosz boszorkányhistóriák idéződtek elém. Miért van ez? A mi falunkban sem a rokonságtól, sem az idegenektől nem hallottam jót az öreg parasztasszonyokról. Minek is találtak ki oly sok mesét a boszorkányokról… Milyen jó lenne, ha kenyérmorzsával szórtuk volna meg a hazavezető utat… nem tévelyegnénk itt… rossz útra vezettek bennünket… Haragos ez a vénasszony, merevek a vonásai, a pillantásában mégis van valami marasztaló… a szemével nem tud haragudni, olyan a tekintete, mint az útra hullott, hazavezérlő kenyérmorzsa… Vajon mi teszi ilyenekké az embereket… még a vénasszonyokat is?

Még éreztem, hogy fejem az asztalra csuklik.

 

Előbb a Kárpátok hegyei ragadták magukhoz gondolataimat. Röviden időztem, akár egy óriás, átléptem a felhők lábát markolászó csúcsokat. Mérhetetlen nagy síkság tárul elém, se eleje, se vége, a hegyek is mintha ebbe a sík tengerbe merültek volna… Egyedül vagyok… emberek után kutatok… mégsem kerül senki az utamba.

A hátam mögött ismét hallom a kaszafenés kedves zenéjét. Ez megnyugtat. Kissé magamhoz térít. Emberek vannak a közelemben, kaszálnak. Néhány lépésre tőlem görnyedve vágják a rendet, jó szóval fogadnának, mégis rejtőzöm előlük. Szégyellem a fájdalmam és a levertségem.

Milyen csendes volt ez a határ húsz évvel ezelőtt! Olykor a harangozás, a tehenek bőgése, esetleg a parasztszekerek zörgése zavarta a csendet. Most még számolni is sok lenne, mintha újféle embereket telepítettek volna ide, akiknek csak az a dolguk, hogy a füttyentgető masinák fogantyúit markolják. Még gondolatban is nehéz messzire jutni, megállítják, félbeszakítják az embert. Továbbmenni is csak úgy lehet, ha folyton visszatérek ezekhez a sípjelekhez.

Valamikor negyvenhatban kezdődött. Ide került a szovjet határ, a növekvő forgalom lebonyolításához pedig állomás, nagy állomás kellett. Három nagy átrakodó épült a közelben. A túloldalon, Csapon és a Tiszántúlon, Záhonyban, a mi oldalunkon pedig Csernőn. Van is azóta olyan füttyentgetés éjjel-nappal, hogy a halottak sem nyugodhatnak békében.

De hát ha jól meggondolom, nem haragudhatok erre a zajra. Ha zavar is, kis híján az életem köszönhetem egy ilyen hosszúra sikerült sípolásnak. Lehet, hogy egy aprócska tolató mozdony volt, az is lehet, hogy a gyorsvonati nagy gépet bízták meg a déli harangszó helyettesítésével. Felébresztett.

 

Hunyorgó szemembe vakító fehérség szúrt: ott ültem a nyárfa alatt, arasznyi vastagon megrakva hóval. Hiába erőlködtem, képtelen voltam ébren tartani magam. A fáradtság, az alvás félbeszakította előző gondolataimat is. Úgy éreztem, mintha hosszú ájulásból tértem volna magamhoz. A tűzhely és Bagai Gyula fekhelye körül szorgoskodó öregasszony alakja elmosódott, kiszakadt képzeletemből.

Ismét egyedül voltam, mintha mulatság után egy nagy terem lámpáit oltogatnám. Már mindenki hazament, régen elült a zenebona is, csak az én lépteim kopognak tompán. Az utolsó kapcsoló felé lépegetek, árnyékom megnő, hosszan belenyúlik a terem sötétedő sarkainak homályába.

Nincs kihez szólnom, hacsak a saját árnyékommal nem kezdek társalogni, de itt a fa alatt az sincs, árnyék sincs. Pedig ezt kell megidézni, az árnyékomat, a másik énemet, és vallatóra fogni, feltörni konok szótlanságát… Ez a rettenetes, az árnyék hallgat, néma… Mindent lát, hall, de semmiről sem beszél. Egy idő óta egyre jobban érzem, hogy árnyéka nőtt a lelkemnek, torz árnyéka…

Félrebeszélek… Egy termetes fának dőlve ültem. Fejem felett messzire kinyúlt a legalsó ág, a szélső gally hegyén egy odaszáradt levelet hajtogatott a szél.

Mintha csak magam látnám: engem is így hajtogatott, mígnem leszakadtam, s vitt, sodort a szél, kotort maga előtt kénye-kedve szerint. Így történt ez a velem egyívású parasztfiúk majd mindegyikével. Míg otthon ült a falujában, erős legénynek érezte magát, de ahogy nőtt lábunk alatt a kilométerek száma kelet felé, úgy fogyott a bátorságunk. Csak összedugtuk a fejünket, pusmogtunk, hallgattunk, elégedetlenségünk is legfeljebb dünnyögés formájában ért a napvilágra. Barázdában, keskeny mezei utakon, aprócska ösvényeken mily biztos volt a tartásunk, de az országok széles útján csak ténferegtünk, botladoztunk, mint aki most tanul járni…

A fejem felett hajladozó ágról lebillent egy jókora hócsomó, éppen a lábam felé porzott. Bizonytalanságom, félelmem ismét úrrá lett rajtam. Csak egy szót szólhatnék valakihez, könnyebb lenne. Mintha a torkom szorongatták volna, úgy gyötört a szótlanság. Már a hideget sem éreztem, nem bírtam gondolni az átjutásra sem. Az egyedüllét gyötört.

Vége felé a hadseregben úgy szólítottuk egymást: bajti, bajtárs. Nem mondom, szépen hangzott ez a fülnek, de mondani nem mondott semmit. Csak hangzása volt ennek a szónak, de jelentése nem…

Volt egy öreg tábori lelkészünk, lehet, hogy már az első háborút is végigprédikálta, minden vasárnap isten báránykáinak titulált bennünket… Hát igen… báránykák, azok voltunk, juhok, juhnyáj… hagytuk magunkat hajtani. És az már úgy van a világ kezdete óta: hajtó, ostort suhogtató hajcsár mindig akad. Míg lesznek a földön olyan magamfajta „isten báránykái”, addig hajtó is akad.

„Az isten báránykái egy nyájba tartoznak”, mondogatta a tiszteletesünk… Milyen szépen hangzik ez… együvé tartozni, mégis csordát csináltak belőlünk, az embercsordában pedig egyedül érzi magát az ember.

Elszöktem a hadseregből, mentettem az életem… Csak magamra gondoltam, a saját bőrömet féltettem… Önmagam zártam ki az életből: egyedül maradtam… Ha az ember folyton csak magára gondol, egyedül marad.

Hányan voltak hozzám hasonlók?! Ezrek. Tízezrek. Hányan rejtőztek földkunyhókban, szénapadlásokon!

Szörnyűséges az az alázat, amely évszázadokon át belénk szorult… Egy recsegő parancsszó agyonrémisztett bennünket… milyen hamar sorsára hagytuk a bajba jutottat, mi, az „isten báránykái”.

Nagyanyám halálra sírta magát, mikor megkaptam a behívót. „Rossz idő… veri az embert az idő, rossz idő” – sírta agyongyűrött zsebkendőjébe bánatát.

Nem volt igaza: ilyeneket csak a vénasszonyos tehetetlenség mondhat… Ember veri az embert: hisz az egész fiatalságom egy végnélküli kálváriajárás volt.

Bűnhődés. Kiért? Mit követtem én el? Munkában, becsületben neveltek apámék. Hová jutottam? Katonaszökevény, majd szökött fogoly lettem. És nincs tovább, az út, amelyen indítottak, véget ért. Itt állok egyedül, mint valami pusztába űzött bibliai próféta, csodára várok, amelyben magam sem hiszek.

Ha még egyszer elnyom az álom, felőlem aztán fújhat a sziréna. Ide állhat körém akár a válogatott angyalok énekkara is, harsonázhatnak… elnyeli a puszta. Számomra ez a legrettenetesebb: az egyedüllét, ez a legnagyobb bűnhődés. Ezt éreztem a szénapajta vermében is: az elhagyatottságot…

 

Egy szombat este azzal a jó hírrel botorkált le hozzám Györke Anti a verembe, hogy ma éjszaka kiürítik a falut: a magyar hadsereg „elszakadt az ellenségtől”, és új, biztosabb arcvonalon veszi fel a harcot…

Így kezdődött az én felszabadulásom: a bujkálástól, a sötét szénapajtától és a rettegésektől.

Fittyet hánytam mindennek: nem érdekelt a fronthátvéd közelléte, kibújtam a veremből, siettem, rohantam apámékhoz a házba. Vége a háborúnak, nyitottam be a konyhába.

– Nyugtával dicsérd – hűtött le apám.

– Ne kísértsd az istent, Kálmán, pusztulást hozol ránk is – sorolta sápadtan nagyanyám. Sietve lehúzta a lámpa kanócát, fekete nagykendőjével elfüggönyözte az ablakot, s apámmal az ajtóhoz tolatta a karos ládát.

Tőlem hajthatták a magukét, mondhattak, amit akartak, én befejeztem a háborúskodást. Kint még időnként kelepelt a géppuska, olykor rövid géppisztolysorozatok roppantak az éjszaka csendjében, de tudtam, hogy ezek már csak hátvédcsatározások, a visszavonulást fedező hangoskodás.

Kár, hogy azon a szombat éjszakán nem volt kéznél olyan műszer, amely lerögzíthette volna örömömet és mindmáig megőrizte volna kuszán kavargó gondolataimat. Csak a halál torkából menekült embernek lehetnek ilyen érzései. Mintha az akasztófa alól léptem volna el.

Apám is intett: „Minden lépésen halál leselkedik, ne vakítson el az öröm, Kálmán.” Megszűntem a veszélyt érzékelni. Közel egy hónapig voltam a verem lakója: a reszketés, a félelem, a szüntelen rémképek görcse lassan oldódott bennem, már nem féltem. Nem volt az a hatalom, amely engem akkor képes lett volna visszadugni rejtekhelyemre. Éreztem, hogy megfizettem ezt az éjszakát… reszketéssel, félelemmel adóztam szabadulásomért… Kiböjtöltem.

Űzöttségében az ember elvadul. Bujdosásom első napjaiban még talán földre estem volna ítélőim előtt. Most már nem. Az első héten még kétszer is meggondoltam volna, csatlakozzam-e ahhoz a bizonyos mozgolódáshoz. Most már nem voltak aggályaim. Olyan elszántsággal ragaszkodtam az élethez, hogy az öléstől sem riadtam volna vissza. Egyhónapos sötétség élesítette a látásom. Csak most kezdtem érteni igazán azokat az orosz ejtőernyősöket is, az elszántságukat.

Az űzött ember védekezni kényszerül: parancsszavak nélkül is megtanul harcolni, szembeszegülni. Ott, a verem sötétjében sok mindenre rájöttem, megfigyelhettem magamon, hogyan alakul ki az emberben az elszántság. A szorultság mindig válaszút elé állítja az embert. Akárhogy is fontolgattam, előttem is egyre inkább kirajzolódott megmaradásom két lehetősége: vagy földlakó leszek, földet túró vakond, féreg, vagy lesz bátorságom és kimerészkedem az emberek közé. Igen jól megtanultam egyet: akit ütnek, az ne hagyja magát, merjen visszaütni… Úgy hiszem, hogy a szénapajta verme épp ezt a merészséget szülte meg. Ha meggondolom, nagy dolog az, hosszú út az, míg a reszkető, félő emberből merész ember lesz… Erre kéne megtanítani az embereket. A félő ember nem ember, csak félember, még a saját erejét sem érzi…

Éppen hogy megvirradt, amikor motorzúgásra lettem figyelmes. Három gumikerekű páncélautó kanyarodott a töltés alá. Az elsőből három tábori csendőr ugrott ki, majd utánuk tucatnyi magas rangú tiszt. Letelepedtek a töltés padkájára, ruhájuk gyűrött és sáros volt, arcuk fáradt és sápadt. Az elmúlt napokban ugyancsak törhették fejüket a harci helyzet alakulásán.

Térképet terítettek maguk elé, s egyikük nyugodt mozdulatokkal köröket és vonalakat rajzolt. Ott álltak tőlem tíz lépésnyire, némelyiküknek még a homlokráncát is láttam. Az ablakfüggöny mögül figyeltem tanácskozásukat: nem éreztem félelmet.

Egy fiatal őrnagy, mintha nem is a frontvonal közvetlen szomszédságában állna, felkapaszkodott a töltés tetejére, és látcsővel hosszan nézte a legelő túlsó szélén húzódó facsoportokat. Aztán még négyen tették ugyanazt, de erre már száradni kezdett a torkom. Ezek a nagykutyák vagy igen bátor emberek, vagy pedig ostobán pökhendiek, motyogtam magamban.

Úgy látszik, sokat gyakorolták a visszavonulást. Hajnalban jöttek, mikor legerősebb az álom csábítása. Biztosak a dolgukban, kitanulták az elszakadó hadmozdulatokat.

Jó félóra is eltelhetett ezzel a hivalkodó szemlélődéssel. Pontosan számoltam: a hosszú lábú őrnagy éppen a harmadik cigarettára gyújtott, mikor a túloldalon váratlanul megszólalt egy géppuska. Aztán a másik, a harmadik. Mindez egy szempillantás műve volt. A csendőrök, tisztek úgy lerebbentek a töltésről, mint a megriasztott fogolymadarak.

Levágódtak a töltés oldalába, és onnan folytatták a szemlélődést. Csend lett, a géppuskák elhallgattak. Ezek a tisztek, úgy látszik, nem vették komolyan a géppuskázást, nem mozdultak. Egyiknek-másiknak arcán még olyan becsmérlő mosolygás is ült. Aztán elég messzire tőlük lecsapott egy akna. Még lejjebb húzódtak a töltés oldalába. Egy birgeris százados pedig egyenesen beugrott a páncélkocsiba, és onnan hívta a többieket. Megint egy pillanatnyi csend következett, majd az akna vijjogó röpte és a becsapódás. Hárman lehasaltak, a többiek éppen hogy behúzták a nyakukat.

Lehet, hogy hősiességnek hitték ezt a kérkedő viselkedést. Vagy talán másoknak, nézőknek szánták, de hát kinek? Olyan volt a falunak a folyó felé eső utcája, mintha a halál seperte volna végig. Vagy magukat nyugtatták ezzel az esztelenséggel? Micsoda vigasz! A háború végére már csak ez marad a recsegő parancsolgatásból: a bátorság értelmetlen fitogtatása. Az önbizalom utolsó lobbanása volt ez már, reménytelen halotti zsolozsma…

Egy pillanatra megfeszítette agyamat a keserű elszántság: mi lenne, ha most nekik rohannék és bosszút állnék meglopott ifjúságomért. Szúrnám, lőném őket, ahol érném… Ezt, csak ezt érdemelnék… Értelmetlenségnek tetszett a gondolat. A puskám ugyan a széna alá dugva várta a feltámadást, de nem volt hozzá egyetlen töltényem se, szökés közben mind eldobáltam… Hacsak a szuronyommal nem hasogattam volna meg őket…

Sokan voltak. Ilyen túlerővel szemben hiába hadakoztam volna… Minden porcikám reszketett a felindulástól.

Gyanúsan hosszúra nyúlt a csend. Volt szerencsém tapasztalni a szovjet tüzérek pontosságát: ha egyszer csővégre került az ellenség, nehezen menekült. Előbb körültapogatták, aztán bemérték, halálpontosan bemérték.

A csend ilyenkor halált rejteget. Verejtékcseppek gyöngyöztek homlokomon. Pedig hát nekem tető is volt a fejem felett, azoknak meg csak a szabad ég. Fél térdre ereszkedve a térkép fölé hajoltak és figyelmesen hallgatták, legalábbis úgy látszott, egyik arany vállpántos társuk magyarázatát. A beszélő hangját nem hallhattam, csupán arcának hol megütközést, hol felháborodást kifejező vonásai vésődtek emlékezetembe.

Nem fejezhette be mondókáját: egy pillanat alatt olyan aknatűz keletkezett, hogy némely jó keresztény világ végének is hihette. Az első becsapódás hallatára gonosz káröröm gyúlt bennem. Még számoltam is a robbanásokat: egy, kettő, három, négy… Ez az, így kell! Úgy éreztem magam, mintha hangosan csattogó ostort suhogtatnék a kezemben… A tisztek menekülését már nem nézhettem végig, mert éktelen csörömpöléssel valamelyik szomszédos ház fedelét találta telibe egy lövedék. Jobbnak láttam magam is búvóhely után nézni.

Jó negyedóra múlva, miután elcsendesedett az aknatűz, kimerészkedtem a vezérkari nagyságok előbbi tanácskozásának színhelyére. Egy asztalnyi térképet, egy jócskán bevérezett, aranysujtásos sapkát, két távcsövet és egy szemüveget találtam. Hogyan menekültek meg, elesett-e közülük valaki, nem tudom. Az egyik páncélautót még aznap megtalálták a falu szélén, de ember nem volt benne.

Gondolkoztam, mit tartsak meg magamnak ezekből a vezérkari maradványokból. A térkép és egy távcső mellett döntöttem. Különösebb értéke ugyan egyiknek sem volt számomra, mégis valami gyermekes önzéssel így okoskodtam: a térképen tájékozódhatik az ember, a távcsővel pedig messzire láthat.

Fél napig aztán senki földje volt a falunk, megszűntünk célpont lenni. Az utolsó hátvédek is visszahúzódtak a kora reggeli órákban, új „vonalat fogtak” a helmedi szőlőhegy lankáin, innen tartották tűz alatt az előnyomuló szovjet vonalat.

Az izgalmakkal terhelt hetek és a szombat hajnali csetepaté után észre sem vettem a vasárnapot. Pedig a verem fenekén hogy vártam az első félelem nélküli vasárnapot!

Kivártam! Szökésemért már nem kellett tartanom a megtorlástól, a bosszúálló katonai regula halálveszedelme elmúlt a fejem felől. Nyugodtabban lélegezhettem, zsibbadt lelkembe kezdett visszatérni az erő… mégsem tudtam teljesen felengedni.

Kiszámíthatatlan időközökben ágyúgolyók és géppuskasorozatok süvítettek el felettünk. Hallottam a kilövéseket, és megfigyelhettem a becsapódásokat is. Tőlünk északra a helmedi homokdombokon két légvédelmi gépágyú pufogott fáradhatatlanul, az országutat tartották tűz alatt.

A fegyverzaj után csend következett: mélységes, lelket háborgató csend.

Ez a váratlanul beállott csend volt a legrémítőbb. Sehol semmi zaj, még csak egy ajtónyikorgás sem zavarta a némaságot. Így festhet egy halott falu: néma és mozdulatlan. Nem füstölnek a kémények, nem nyikorogtatják a kútgémeket, nem dobol a láncos kutak korbája, tyúkok idétlen károlását sem hallani sehonnan.

Halott falu. Lakói a föld alá menekültek. Még itt, a pincékben is halkra fogva ejtik a szót. Félik a csendet és reszketve várják a fegyverek ropogását.

Az első házban tízet vert a falióra. Ezelőtt vasárnapokon ilyenkor már a harmadikat húzták, tízre pontosan beharangoztak. Ezt szerettem a vasárnapokban, a harangot, a harangozást. Itt, a Tisza menti síkságon messze száll a hang, a falvak is közel esnek egymáshoz. Ha vasárnap délelőttökön kiálltam a töltés peremére, hat falu harangját is megszámlálhattam. Szép muzsika a harangzúgás, kérdeznek és válaszolgatnak egymásnak a harangok, beszélgetnek. Próbáltam már megfejteni a harangok beszédét, mindig mást mondtak. Ha szerelmes voltam, mintha találkára hívott volna a kongásuk. Leventegyakorlatokon nevethetnékem támadt, ha az oktatónak cérnahangú parancsaiba belekondult a déli harangszó. Vigasztalt akkor is, amikor katonának vonultam be, éppen valami vénasszony temetésére készülődtek. Gyűlőre csendítettek, mikor otthonról indultam, közel jártam az állomáshoz, mire megkondult mind a két harang: a gyászmenet elindult a temetőbe.

Ekkor hallottam utoljára együtt szólni mind a két harangot, el voltam keseredve, háborúba indultam: pusztulni és pusztítani, jólesett hallani hangjukat, megnyugtatott. Messzi járt már a vonatom, de a harangzúgás még mindig a fülemben csengett. Magammal vittem, hogy visszahozhassam, hogy emlékeztessen valami a vasárnapokra, a falunkra, a vasárnap délelőtti tisztálkodásra.

Elmentem háborúzni. Apám a harmadik levelében megírta, hogy elvitték a nagyharangot is, leszerelték és elvitték. Úgy mondták, ágyút önteni: lehet, hogy éppen a mi nagyharangunk dörren olyan nagyokat a helmedi homokdombokon, megváltozott a hangja. A harang is háborúzott, háborúzni mentek a harangok.

Késő délután bevonultak a szovjet katonák. Főleg gyalogosok, lövészek. Ott jártam sokáig az országukban, mégsem adódott alkalom, hogy szemtől szembe kerüljek harcoló szovjet katonával. Foglyot láttam, de hát az már nem katona, kivetkőztetik emberségéből, dolgoztatnak vele… a fogoly már csak egy tehetetlen szám a háborúban. Mondom, katonát, harcoló katonát nem ismertem: csupán a képes újságban láthattam őket torzítva, elcsúfítva, vadnak és barbárnak nevezve.

 

Három napig ápolta Bagai Gyulát a vénasszony. Hiába takarékoskodott az olajjal, fogytán volt, elapasztotta a sok borogatás. Már csak az üveg alján sárgállott néhány csepp. Az első nap megváltásnak tetszett ez a jóakaratú öregasszony, hisz Bagai Gyulát a biztos pusztulástól mentette meg. Nem mondom, kissé én is megpihentem, de már ottlétünk másodnapján hatalmába kerített a félelem. Egész nap tétlenül ültem a ház egyetlen szobájában, furcsa háromszöge lettünk az életnek. Bagai Gyulát elfoglalta sebeinek fájdalma, valami csodában reménykedett, ami órák alatt meggyógyítaná az égett bőrrészeket. De hát más nem tehetett vele csodát, csak ez a jólelkű öregasszony. Járt is az körötte olyan féltő gonddal, mintha halottaiból feltámadt fiát ápolná. Sokáig tűnődtem magamban, mi lehet az oka ennek a megható készségnek. Keresztény szamaritánuskodás? Elpusztult családtagok kísértő emléke? Meg is kérdeztem tőle: – Tyotka, hát a többiek, a család?

Nem válaszolt, csak villogott rám haragosan a szeme. Hiába faggattam több ízben is hozzátartozói felől. Valamiképpen mindig elutasított. Kértem, adjon valami munkát, könnyebben telnék az idő. Elengedte a füle mellett. Igyekeztem kedvébe járni; segítettem neki krumplit hámozni, még a mosogatást sem restelltem. Közönyös maradt. Ilyen sikertelen kedveskedések után az volt az érzésem, mintha egy mohával lepett kődarabba akarnék életet lehelni.

Hárman szívtuk a szoba levegőjét, igazán csak ketten éltek, a vénasszony és Bagai Gyula. Én mintha ott sem lettem volna. Ez a mellőzés annál is inkább keserített, mert ottlétünk másodnapján már annyira értették egymást, akár a testvérek. Hej, de rosszul esik az, mikor csak másoknak jut az emberféltő szeretetből. Nagyon szerettem volna ennek a vénasszonynak a lelkébe látni, vajon kinek a helyét foglalta el Bagai Gyula? Házát kinyitotta előttem, de a lelkét hét lakatra zárta.

Ez a számomra érthetetlen ridegség csak fokozta izgalmamat. Minden percben azon reszkettem, hogy valami szomszédféle váratlanul rám nyitja az ajtót. S mi lesz akkor, ha megérkezik a család valamelyik tagja? Milyen képet vágunk? Hogyan kezdünk magyarázkodni? De nem jött senki, csak a kopott falióra mérte fáradhatatlanul az időt. Ezt hallottam egyre erősebben, ezt a nyugalmat háborító ketyegést. Voltak pillanatok, mikor úgy rémlett, hogy a világ minden órája az én fülem mellett jár és kibírhatatlan zenebonát csap.

Harmadnapra valamennyire összeszedte magát Bagai Gyula. Sűrű este volt, ahogy kikísért bennünket az öregasszony. Társamat esetlenül magához ölelte, nekem csak a kezét nyújtotta.

Sírás szorongatta a torkomat. Mérhetetlen keserűséget takarhatott az öregasszony ridegsége. Úgy látszik, nem tartott rá méltónak, hogy megossza velem fájdalmát… Gondolom, sokáig hiányzott neki Bagai Gyula segélykérő ábrázata. Hideg északi szél csapott az arcunkba, s az irdatlan pusztaságon keresztül irányt vettünk az országút felé.

Minden folytatódott tovább: nappal rejtőztünk, éjszaka gyalogoltunk.

Néhány nap múltán elhagyott az erőnk. Rettenetes éhség kínzott. Az úttól nem messze falut fedeztünk fel. Az erdő széléről fél napig lestünk egy magános házikót. Láttuk, hogy korán reggel egy idősebb férfiember valahová munkába indul. Délfelé rászántuk magunkat, bekopogtunk. Riadt szemű, sápadt fiatalasszonyt és két apró gyermeket találtunk a házban. Enni kértünk, és fizetségképpen szappant kínáltunk az asszonynak. Színtelen levest rakott elénk, de alig nyeltük le az ételt, máris tuszkolt bennünket kifelé a házból. Látszott rajta, fél, nagyon fél, hogy ott ér bennünket valaki.

Éjszakára belopództunk egy juhakolba. Jólesően simogatott a bárányok lehelte meleg. Kis híján nagy árat fizettünk ezért az éjszakáért. Elaludtunk. Reggel arra ébredtünk, hogy nyikorogva kinyílik az akol ajtaja. A juhász jött. Kaptuk magunkat, szaladtunk, ahogy az erőnk bírta. Utánunk mérgesen csaholó kutyák, aztán meg az ember vasvillával. Biztosan tolvajnak hitt bennünket. Szerencsére közel volt az erdő, ahová nem követett se a juhász, se a kutyái.

 

Delet harangoztak a nagytarádi katolikus templomban. Rövid percnek tűnt fel ez a kínzó emlékezés, pedig több mint egy órája ültem ott bokrok mögé rejtőzve. Felléptem az almáskert végében kanyargó útra, és elindultam a Tisza felé. Jobbra tőlem karikába ülve ebédhez készülődtek a kaszások. Vékonyka füstzsinór kapaszkodott az ég felé. Elképzeltem, néhány perc múlva pirulni kezd a szalonna, és apró, fénylő cseppekben zsír csöpög a tűz köré teregetett kenyérdarabokra.

A gyeppel benőtt út hűségesen követi a holt meder kanyargását. Minden bokrot látok a túloldalon, jobbra az almafák delelnek nyugalmasan, előttem a Tiszát őrző füzes. Másfelé is vehettem volna utamat, mégis nagyot kerülve a határ mentén lépegetek, vissza-visszafordulok, látom-e még azt a vén nyárfát.

Egyik pillanatban mennék, rohannék haza, hátha vár valami hír, aztán bizonytalanul hessegetem, tologatom a hazamenés gondolatát. A bizonytalanság még reményt melenget bennem.

Már a füzes fái között járok. Minek is jöttem ide? Bűnhődni. A fájdalom hajtott el az emberek közül. Emlékeket idéz itt minden fűzfa… Emlékeznem kell, bűnhődni, zavaros víztükör felületén táncol az ábrázatom, megnyúlik, eltorzul, aztán érthetetlenül magamra vigyorgok.

Csetelve-botolva mérem a folyó szeszélyesen csipkézett partszegélyét. Innen már hiába fordulok vissza, nem láthatom a nyárfa koronáját.

 

Ha most váratlanul idetoppanna elém és meglátna… azzal köszönteném: Ljublju… ljublju… csak most másképp mondanám, már fülembe itatódott a hangsúly. Elég volna a tekintete, az is megmelengetne… Jevdokija, annak hívták, Jevdokijának. Sok mindent megmagyaráznék… azóta, Kolomea óta összezsugorodott bennem a büszkeség… időbe kerül, míg megokosodik az ember. A szerelmet is vagy elfújja a szél, vagy megérleli az idő… Könnyelmű voltam, meggondolatlanul vallottam Jevdokijának, megtetszett. Sohasem szenvedhettem az erőszakos férfiakat. A társaim szakajtották, kierőszakolták maguknak a szerelmet, megkívánták, és lett.

Régen megházasodtam. Három gyermeket mondhatok a magaménak, mégsem halványult előttem szép nagy szemének csodálkozása. Valahányszor eszembe jut, mindig arra gondolok, még találkozhatunk, hátha összevet bennünket a sors.

Könnyes szemű Jevdokija… megsebeztél, a távolság, az idő ugyan mérhetetlenül messze ragadta tőlem nyílt tekintetű, kerek orcádat, mégis úgy hordalak lelkemben, mint frissen hegedt seb sajgását. Elég, ha eszembe jutsz, és már nem tudok tőled szabadulni…

A könnyelműség megbosszulja magát. Hazudtam a szerelmet, és én lettem rabja… Hazugságot lehet takarni, el lehet bújni az igaz szó elől, de menekülni nem lehet, mindenütt utolér Jevdokija, mintha önnön kezem rakta tűz ropogna alattam.

Azóta, Kolomea óta, összezsugorodott bennem a büszkeség… Micsoda baromi világ volt az, Jevdokija… Egyszerű közlegény, baka voltam, utász… úgy hittem, a zöld katonaruha hatalmassá tesz, fegyverem is volt… jogot formáltam rád…

Észre se vettem, varjú libbent egy száraz fűz küllő ágára. Fekete teste súlytalanul himbálózott a gally végén.

– Kár – rikkantott idétlenül. Kedvem lett volna visszaszólni… de mit is mondhattam egy ilyen oktalan állatnak!

– Kár.

Világéletemben utáltam ezt a madarat, éppen feketesége miatt, most mégis jólesett a közelsége.

– Kár – társalgott velem, csak nekem mondhatta.

– Kár!

 

A mi falunk, Kistarádi, félreesett a vasúttól és az országúttól. Ennek köszönhettük, hogy a nagy harcok elkerültek bennünket. A frontkatonák nem időztek nálunk sokáig, a támadó rajvonal első lánca, legalábbis annak néztem, egy századnyi gyalogos ott maradt pihenőre. Az utánuk jövők éppen hogy bekapták a vacsorát, sorakoztak és indultak tovább, sürgős volt az útjuk.

Én örültem, igazán örültem ennek a bevonulásnak, az életem köszönhettem ezeknek a vattaruhás katonáknak.

Forrósodott bennem a szándék, megölelem közülük azt, aki elsőnek lép be az udvarunkba.

Árnyék borult jókedvemre. Nem tudtam szabadulni egy belső szorongástól. Hogy nézzek ezekre az emberekre, hogy nézzek a szemükbe? Mit válaszolok, ha kitudódik, hogy ott jártam a hazájukban?

Az utóbbi napokban sokszor felötlött bennem e kérdés. Engem nem vonhatnak felelősségre, erőszakkal vittek, nem tolakodtam én önként, kinek kellett az a kálváriajárás?! Próbáltam magam vigasztalni.

Én feleljek mások bűneiért? Vegyék elő azt, aki a parancsokat osztogatta. Mit tehetett a magamfajta kisember? Behúzta a nyakát, tartotta a lépést, és fújta a nótát: egyszer az őrmesterét, másszor a szakaszvezetőét, vagy ha úgy adódott, a hadnagy úrét.

Más nótáját énekeltem… énekeltem… parancsolták, énekeltem. Elöl hármat számoltak, és rákezdtük. Ezek a marcangolások lassan körbe kapcsolódtak bennem: parancsoltak, engedelmeskedtem, ellenszegülni nem lehetett, nem mertem… a hadbíróság úgy követett bennünket, mint a halál árnyéka.

Forgott velem a kör: parancs, engedelmesség és saját magam belső félelme a parancs megszegésétől. Egyre gyorsabban forgott a kör… Ki a felelős? Az, aki a parancsot adja, az, aki teljesíti, vagy mind a kettő? Sokféle színben peregtek előttem az elmúlt hónapok eseményei.

Volt nekem egy pesti katonatársam, Csereklye József, pékmester. Azt mondogatta: bennem két ember lakik. Az egyik mindig azt mondja, igen, a másik pedig azt, hogy nem. Kinevettük. A szanitécek álomport öntöttek az ételébe.

– Aludj… ne törd a fejed… a katona ne gondolkozzon – intették gúnyosan mosolyogva.

Pedig milyen igaza volt… Hogy megtanultunk röhögni mindenen! Ha valamit nem értettünk, röhögtünk rajta. Ez volt a bajom nekem is… meg sok ezer nyomorult bakának: nem volt, aki életre keltse bennem azt a második embert, a kételkedőt. A vak hitet szuggerálták belénk: „Csak egy igazság van, a magyar igazság.”

Nem jó az, ha ilyen magamfajta ember csak egy igazságot ismer… nem tud különbséget tenni.

A parancs az parancs volt, de rajtam is múlott, hogy megrövidítsem pokoljárásomat. Későn kezdtem tápászkodni, elaludtam, megkéstem a kételkedéssel… Akárhogy forgatom is, a börtönőrt is felelősség terheli, nemcsak a parancsolóját… Azon fordul meg a dolog, hogy milyen parancsot teljesít az ember… Olyasmi az, mint a folyók számára a vízválasztó.

Ez az én szökésem is… úgy éreztem magam, mint egy szélhámos, akit legutolsó csalásán rajtakaptak. Mentegetem a bűnömet, arra számítva, hogy senki sem tud az előzőkről, egyedül csak én…

Egy fiatal szovjet katona sietett fel az udvarunkra, géppisztolyával felém fordulva megállt a virágoskert ajtajánál, és emelt hangon kérdezte:

– Szoldat nyet, germanyec nyet?

Egy pillanatra megrekedt agyamban minden gondolat. A katona csak állt, és az arcomat fürkészte.

– Szoldat – kérdezte még egyszer.

– Nyet, nincsen… szoldat nyet – válaszoltam.

Lement a kert elejéig, benézett a pajtába, megfordult és köszönés nélkül távozott.

Az ilyen bevonulásnak az első órái a legkellemetlenebbek – a várakozás, míg valamennyire tisztázódik a helyzet. Lassan, bizalmatlanul kecmeregtek elő az emberek a pincékből. Tüzet gyújtottak, lyukra húzták az ételt, és az első ház ablakából vagy a tornácról szemlélgették az utca gomolygó forgalmát. Az udvarokon még nem mutatkoztak.

Várták ezt a napot sokan, remélték, hogy a szovjet csapatok jövetelével véget ér a háború. De a találkozás első órái telve voltak kétellyel – ezernyi kérdés várt megválaszolásra. Kár, hogy azon a napon és az elkövetkezőkben nem tudtam az emberek lelkébe látni. Addig és azóta is sokat tapasztalhattam, hogy az ember nem mindig viselkedik úgy, ahogy érez. Biztosra veszem, hogy Kistarádi majd minden házában gondoltak a vendéglátással. Nem volt olyan konyha, ahol a gazdaasszony ne számolt volna a szovjet katonák jövetelével. A vacsora készen várt. A győzelmes frontkatonát várják, tisztelik, de félik is az emberek. Vártuk a szovjet katonákat, de egy kicsit tartottunk is tőlük. Horthyék gondoskodtak róla, hogy rossz hírüket keltsék. Évek során mérget vetettek az emberek lelkébe, a háború kitörése óta pedig olyan hajmeresztő dolgokkal traktálták ezt a mi parasztnépünket, hogy a gyengébb szívűek halálra rettenhettek.

Az ember hiszékeny teremtés, főleg a tájékozatlan, sötétségben tartott emberrel lehet sok mindent elhitetni. A háború folyamán volt alkalmam meggyőződni arról, hogy hazugságból is lehet igazságot csinálni: addig mondják, súgják az ember fülébe, míg végül is elhiszi, hitelt ad a valótlanságnak.

Csonttá és bőrré aszott, meztelen, fekvő gyerekek képét közölte a Tolnai: „A vörös napközi otthonok lakói” – ez volt aláírva. Ki ellenőrizte ezeket az állításokat? Ki merte az ellenkezőjét mondani? És ha mondták is, nem jutott az el Kistarádiig. A hazugságnak hosszú a lába: sokszor egy emberöltő is elmúlik, míg napvilágra kerül a jól takargatott gazság. Okosság, messzire látó szem kell a dolgok tiszta és igaz látásához… Nagy dolog az, tudni és látni az igazságot…

Kora gyermekkorom óta tiszteltem az olyan embereket, akik értik a dolgukat. A tudást, a hozzáértést mindenkiben megcsodáltam. Parasztgyerek voltam, apámnak tizenegy kataszter holdja volt, dolgozni éppen volt miben. Szerettem a földet nagyon, mégis vágyódtam valami mesterség után is. Már süldő legény koromban Fekete Mihály asztalosmester műhelyében töltöttem a téli napok nagy részét. Eleinte csak nézelődtem. A mester negyven év körüli, fukar szavú, zömök ember volt. Nem tudom, hogy bírta vele egy fedél alatt a felesége, fél nap is elmúlott, míg ejtett egy szót, de a munkája az bámulatosan szép volt. Nem is fogyott ki soha a rendelésekből, híre, neve volt a tizedik faluban is! Úgy munkálta a deszkát, mintha életet akart volna lehelni minden darabba. Különösen csapolni tudott jól: ha begittelte egy konyhaszekrény négy oldalát, valósággal egybenőttek a deszkadarabok. Kértem, magyarázza meg a pontosság nyitját. Nem szólt, csak nagy sokára:

– Figyeld!

Ezerkilencszázharmincnyolc őszén hozzánk is bevonult Horthy hadserege. Mit jelentett akkora kavarodásban egy magamfajta suhanc? Odaragadtunk a felnőttek csoportosulásához és szájtátiskodtunk, hallgattunk, füleltünk, lestük a beszédüket. Hetekig csak arról folyt a szó, mi lesz most, mi történik ezután. Volt, aki örült Horthynak, volt, aki szidta, olyan is akadt jócskán, aki hallgatott nagyokat, és csak kapdosta a szemét egyikről a másikra.

Faggattam én is Fekete Mihály asztalosmestert a köröttünk történtekről.

– Várd meg a végét. – Így intézte el mindig a kíváncsiskodásom. Okosításnak kevés volt ez, érezte ő is, én is. Lehet az ember lelkébe vetni színtiszta búzát, de odahullhat a gazság haszontalan magva is. Az időtől, az emberektől függ, mit plántálnak el. Szomjúhoztam az életet, számtalan kérdésre kértem, kerestem a választ.

Nem kaptam. Reméltem, hogy Fekete Mihály asztalosmester megokosít. Jó asztalost nevelt volna belőlem, de az élet kavargásában nem tudott biztos irányt mutatni.

Hiába faggattam apámat vagy akármelyik földszomszédunkat délebéd idején vagy hazafelé szekerezve: nem tudtak eligazítani. A világ bonyolult kavargásában ők is vesztettek biztos tartásukból, s ha a történelem országútjára terelődött a beszélgetés, csak hunyorogtak, mint a fényre tartott denevér. Apám is legfeljebb óvatosságra intett:

– Ne iparkodj az első sorban járni… maradj hátrább… középen menj mindig… ne légy sem első, sem utolsó… fedezd magad a többiekkel, magadra gondolj…

Az a huncut úri politika ezt használta ki bennünk, a tájékozatlanságot, tanácstalanságunkkal élt vissza… erre a mi úttalanságunkra hintette hazugságait.

Még most is előttem van a Magyar Futárnak egy egész oldalas képe negyvenkettő teléről. Csonttá fagyott hullahegy, halomra öldösött vattakabátos orosz katonák egy rakásra hányva: „Összeomlott orosz támadás, parancsnokaik gépfegyverrel űzték őket rohamra” – magyarázta az aláírás.

Egy magamfajta egyszerű parasztlegény mit gondolhatott ezekről a képekről? A fejét csóválta, hitetlenkedve a szemét meresztgette, vagy elhitte. Hazugságot vetettek belénk. Harsonáztak és verték hozzá a dobot, mi meg énekeltünk:

 

Fel, fel, vitézek, a csatára, a szent szabadság oltalmára…

 

Énekeltünk és meneteltünk… „csatáztunk” a szabadságért, a „magyarok szabadságáért”… március tizenötödikén elszavaltuk a Talpra magyart… esküdtünk a „magyarok istenére”…

És ment minden tovább a maga útján. Magyar volt minden: az isten, a szabadság, az igazság. Micsoda árat fizettem én mindezért, kis híján az életemmel adóztam. Ilyet csak a műveletlen, tudatlan emberekkel lehet tenni. Meg aztán hiába is érdeklődtem volna: mindössze két telepes rádió volt a faluban, az is a földbirtokszámba menő két zsírosparaszt tulajdonában. Esténként oda is szállingóztunk szép számmal az utcai ablak alá, hallgathattuk a Donaut… az meg folyton egyet fújt, az új fegyvert, meg a végső győzelmet…

Az események csavaros eszű prókátorok száján jutottak el hozzánk, százszor kiforgatva és megmásítva. Kommunista alig volt a faluban, mindössze két emberről sugdosták, hogy „veres bolsi”… Azok persze kétszer is meggondolták, hogy azokban az embert veszejtő, statáriális időkben kivel váltsanak szót.

 

Estére beszállásoltak hozzánk négy szovjet katonát: egy kapitányt, rangjelzését nem ismertem ugyan, de a többiek úgy szólították, tehát mi is csak tovaris kapitánynak neveztük. Vele volt egy húsz év körüli, rokkant kezű, fiatal katona, egy nagy darab Volga menti kolhozparaszt és egy szomorú képű leningrádi sofőr. Már előzőleg, még a délután, benzinraktárnak szemelték ki az udvarunkat. Ez a négy ember volt az őrzője és kezelője a másnap odaszállított temérdek benzines hordónak.

Amint lerakodtak az utcai szobában, nagyanyám vacsorához hívta őket: egy nagy fazék töltött káposztát tett az asztal közepére, és kedveskedve, kézzel-lábbal magyarázva sorra kínálta mindnyájukat.

Nem beszéltünk, csendben eszegettünk, csak a szemünk sarkából méregettük egymást… Friss volt még nagyon az ismeretségünk, ilyen messziről jött emberek száján nehezen oldódik a szó. Evés közben az arcukat kémleltem, próbáltam olvasni vonásaikból…

Győztes katonák… ilyenek hát a győztes katonák… a győzők. Nem találtam rajtuk semmit, semmi különöset, emberek voltak, olyanok, mint mi… fáradtak. A szemük nehézkes pislogásából láthattam, hogy nagy út áll mögöttük. Ki tudja, honnan gyalogoltak vagy kocsiztak idáig. A szemnek még a térképen is elég befogni azt a hatalmas országukat.

A beszélgetést a rokkant kezű katona kezdte:

– Zsena kuda… zsena? – Szétlőtt ujjaival apámra mutatott. Apám nem értette.

– Anyámat kérdezi – fordítottam magyarra a szót.

– Meghalt, tíz éve meghalt… negyvenéves volt, elkapta a tüdőbaj, és meghalt, nem volt segítség mondta apám feléjük fordulva. Én ahogy tudtam, igen hézagos orosz tudásommal akadozva magyaráztam nekik anyám halálát.

Aztán tőlem kérdezte:

– Zsena nyet?

– Nem, nincs – ráztam tagadólag fejem, s közben gyűrűtlen ujjaimat mutattam.

– Molodoj – szólt közbe a leningrádi sofőr.

– Hát maguknak? – vette át a szót nagyanyám. Nem értették, kérdőleg néztek rám.

– Rogyina… zsena… jeszt? – szemeltem lassan a szavakat.

– Mama – mondta a rokkant kezű katona. A nagy darab kolhozparaszt három ujjával mutatta gyermekeinek számát. A kapitány fényképet húzott elő: két apró gyermek és egy csinos, mosolygó fiatalasszony nézett a képről. Biztosan azóta fényképeztették magukat, hogy bevonult ez a szemüveges, szelíd tekintetű ember.

A leningrádi hallgatagon az asztalt nézte… éppen kérdezni akartam, de belém szorult a szó. Harmadnap mondta el a rokkant kezű, senkije sincs, elpusztult az egész családja. Bombatalálat érte a házat.

Ilyen volt az első este, ez volt az első találkozás.

A regula tiltja ugyan, de vannak pillanatok, amikor a frontkatona megszűnik katona lenni: a pihenők, a tűzszünetek, a csendes esték az otthont idézik. Most is elég volt egy zavartalan este: a front már túljutott rajtunk, morajlását is egyre távolabbról hallottuk. Oldódott a lélek görcse, erőre kapott az emlékezés. Az agy tekervényes ösvényeiről minden más kiszorult: emlékek hullámain jelenésre vonultak élők és holtak.

A háborúzó ember lelke kételytől terhes: hacsak egy pillanatra is végigvillózott agyán a bizonytalanság, egy hirtelen támadt kétely megreszketteti a lelkét. Az emlékek hosszú hídján röppen, siet a gondolat: haza. És ha vízbe hull a végtelennek tetsző híd valamelyik vége, ködbe borul az élet, nincs kire emlékezni. Összezavarodik a sokszor elképzelt otthon képe: a holtak már csak az emlékezés szűk ösvényein járhatnak tovább.

A leningrádi már aludt, s ahogy egy pillanatra közénk ült a csend, nyöszörögni kezdett, mint a fájdalmában síró ember. Hallgattunk egy ideig, aztán még halkabbra fogtuk a szót, de akármilyen csendesen folytattuk is, az alvó leningrádi rögtön abbahagyta a nyöszörgést. Ilyen ébren csak azok tudtak aludni, akiknek idegeiben évek óta zsivajgott a háború zaja. Álmukban is figyeltek, éjszakáikban tovább élt a nappalok ezernyi életveszélye.

Nyugovóra készültünk mindnyájan, amikor váratlanul megverték az ablakot. Györke Anti jött nagy lihegve, a kommandót kereste.

– Csegenye Jánoséknál az asszonyokat zaklatják a katonák – mondta a kapitány felé fordulva –, olyan nagy mulatozást csaptak, hogy rossz vége is lehet – hadarta gyorsan. Lefordítottam.

A kapitány szó nélkül magára kapta köpenyét, derékszíját, intett a nagy darab Volga mentinek, és már indultak is Györke Anti után.

Vagy fél óra múlva jött meg a kapitány két beszeszelt katonát terelve maga előtt. Szavait nem értettem pontosan, de a hangsúly, a szavak formálásában rejlő düh sejtetni engedte, hogy szidja őket.

Azok nem szóltak vissza, legfeljebb dünnyögtek, és fejüket horgasztva, bizonytalanul lépkedtek a kapitány előtt.

A konyhában elszedett tőlük mindent: fegyvert, derékszíjat, még a zsebüket is kiforgatta. Aludni parancsolta őket, dühösen villogott a szemük, de engedelmeskedtek, a parancs nem tűrt ellentmondást.

Aztán engedett az esemény feszültsége. A harctól, izgalomtól terhes napokat nyugodtabbak követték. A mi négy oroszunk is végezte a maga kiszabott munkáját. A kapitány eljárt, lehet, hogy ellenőrizte a környező falvak kisebb katonai alakulatait, az is lehet, hogy az utánpótlást szervezte, irányította valahol, nem tudom, nem kötötte az orromra.

A leningrádi sofőr is folyton úton volt, reggel ment, este jött. Alig hajnalodott, már görgették kocsijára a benzines hordókat. Sohasem láttam reggelizni. Megmosakodott, magára kapta a ruháját és indult. Érdekes egy ember volt: míg végezte a reggeli tisztálkodást, pattogott, akár a harmadnapos menyecske. Mikor aztán beült frontviselte kocsijának vezetőfülkéjébe, meglassultak a mozdulatai, ünnepélyes és körültekintő lett. Úgy fordult ki az udvarról és térült fel az útra, mintha törékeny menyasszonyt szekerezne az esküvőre.

A rokkant kezű katona, Miska, és az a nagy darab kolhozparaszt otthon maradtak. Miska szünet nélkül foglalatoskodott. Mindig talált valami tennivalót maga körül, ha mást nem, hát levelet írt. Mintha bizonyságot akarna szerezni afelől, hogy rossz keze nem ejti el a tollat, írt és írt. Hogy leveleket, vagy valami mást, elküldte-e vagy megtartotta, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy igen szép írása volt. Néztük, csodáltuk, örült neki ő is, csak billegette a fejét jobbra-balra, és gyönyörködött a zsinóregyenes sorokban.

Ez nyugtatott bennünket a legjobban: a katona írása elütött a háborús foglalkozásoktól. Még a száját is csücsörítette, a szája mozgásával is formálta a betűket, és örült, nagyon örült minden leírt sornak, mint a kisiskolás az ábécé első betűjének.

A Volga menti nagyon jó embernek látszott, de a bolondulásig szótlan volt. Félnaphosszat is elüldögélt egy helyben. Nem fogta azt a munka, csak ült, nézett maga elé, és időnként igen szomorú nótát dúdolt, de csak nagyon halkan, magának. Nem vidította fel az ital sem, ha ivott, még jobban megülte lelkét a komorság.

Egy estére a leningrádi hazakocsizott egy félhordónyi bort. Az autó rázásától összekeveredett, egybelöttyent bor és seprő. Odainvitáltak, igyam én is velük. Várjunk, mondtam neki, hadd tisztuljon egy kicsit, igen zavaros ez így.

Hallgattak rám. Persze, míg az összerázott bor teljesen megszáll, napok kellenek hozzá. Ha meg ott látja maga előtt lötyögni az ember, hamar kiszárad a nyeldeklője.

Vártunk egy órát. Először Miska, a rokkant kezű unta meg a száraz nyeldeklést.

– Vszjorovno… ja piju… – kiáltotta oroszul. A leningrádi egy kézmozdulattal leintette.

– On znajet – bökött felém a fejével.

Megint vártunk. Miska egyszer csak kapta magát, sapkát nyomott a fejébe és szó nélkül kilépett az ajtón. Én azt hittem, megsértődött, de a többiek figyelembe se vették távozását. Szótlanul szívtuk a Tisza menti szűzdohányból csavart cigarettát, és hallgattuk, hogyan pattog az akácfa a kis vaskályhában.

Vártuk, hagy tisztuljon a bor.

Fél óra sem telt belé, megjött Miska, harmadmagával. Honnan, honnan nem, odaszerzett két katonalányt. Láttam, előbb megütköztek a jövevények láttán, de azon nyomban fel is csillant a szemük. Úgy látszik, ismerték őket, mert az egyiket, aki szembeszökően csinos fehérnép volt, doktornak szólították, a másikat, a jó húsú, megtermett leányzót pedig Kátyának.

Most már igazán nem várhattunk tovább: ha Miska ilyen ravaszul ránk pirított, a vendéget nem illik várakoztatni. Inni kezdtünk. Előbb, mint szokás, körbe koccintgattunk.

– Na Sztálina – szólt emelt hangon a kapitány, mielőtt szájához emelte a poharat. Mindenki elkomolyodott. Kiittuk az első poharat. Sűrűbb volt a kelleténél, hiába tartottuk a lámpa fénye elé, hogy gyönyörködhessünk a színében és gyöngyözésében. Átlátszatlan volt.

– Na zsivih – csicseregte az orvosnő.

Poharat ürítettünk, másodszor, harmadszor, negyedszer…

– Na Volgu – szólt a Volga menti.

Törtem a fejem, mit is mondok, ha rám kerül a sor.

– Na mjortvih – állt fel a leningrádi barna szoborarcával. Magasra tartotta poharát. Én a sarokban álltam a hordó mellett, megszeppenve a katonák hirtelen elkomorulásától. Senki sem emelte szájához a poharat, várták, hogy a sofőr folytatja majd. Az szótlanul állt, s csak nézte a kérdőn rámeredő arcokat, mintha keresne valamit a tágra nyílt szemekben.

Egyikük sem bírta sokáig ezt a tekintetet. Egymás után hajtották le fejüket. Letették a poharat is.

– Na mjortvih – szólt ismét a leningrádi, és egy hajtásra fenékig itta a poharat. Lassú mozdulatokkal cigarettát sodort magának. Nem szólt senki, csend ülte a szobát, csupán a cigarettapapírra hulló dohányszálak percegése hallatszott. Olyan volt ez a komolyra fordult hangulat, mint halottnak járó utolsó tisztelgés. A gyertyák sistergő égését cigarettapapír nesze helyettesítette. Még hallottam a gyufa sercenését, aztán a leningrádi fáradt lépésekkel kiment a szobából.

 

A felszabadulást követő hetekben sokat vigadtunk. Majd minden szombaton, de olykor hétközben is rendeztünk táncestéket. A fiatalok örültek ennek. Azóta sem emlékszem olyan jó mulatságokra. A rettegések és az a mérhetetlen sok izgalom ott oldódott fel a táncban meg a nótázásban. Igaz, a táncterem nem volt valami előkelő: egy füstös kocsmaszoba, a világosságot is csupán két füstös petróleumlámpa sugározta. Nem bántuk mi azt. Mintha nem is láttuk volna az elgörbült gerendákat, nem éreztük a felvert port, nem válogathattunk az italnemű között sem.

Az isten se tudta volna nevén nevezni azt a kotyvalékot, amit ilyen táncestéken összeittunk. Főzték a pálinkát minden házban… Tengeriből, gabonából, seprőből, szilvából. A mai napig sem tudom, honnan tanulták el olyan hamar, honnan szerezték a receptet. Finánc nem volt, nélkülük is megvolt a falu, nem hiányoztak senkinek, a polgárőrök és más, hirtelen választott falusi vezetők azt se mondták, hogy szabad, azt se, hogy nem. Főzték, mint az ebédet és vacsorát, nem csináltak belőle titkot. Nem volt értelme a rejtegetésnek, hisz csinálta boldog-boldogtalan.

Mi meg ittuk, és olyan vad mulatozásokat csaptunk, hogy az ájtatos keresztény lelkek még a környékét is elkerülték a kocsmának. Három cigány muzsikált, több nem volt a faluban, de mi úgy roptuk a táncot, mintha egy nagy rádiózenekar húzta volna a talpalávalót. Valósággal vadított bennünket ez a nyekergő zene. Mint a megszállottak, szomjúhoztuk a muzsikát, az is, aki frontot járt, az is, aki itthon élte át a háborús esztendőket.

Elég volt, ha valaki csak belekapott egy nótába, a másik pillanatban már zengett a terem. Mindenki énekelt. A cigány is letette a hegedűt, ők is inkább énekeltek. Velünk tartott a kocsmáros is, pedig igazán ritkaságszámba ment, hogy a csapláros nótára nyissa a száját.

Szorgalmazták ezeket az estéket a szovjet katonák is, nekik is jólesett a vigalom. Eleinte furcsán csengett fülükben a magyar nóta, fejcsóválva nézegették a vadul csárdásozó párokat. Félrehúzódtak valamelyik sarokba, vagy a fal mellett álldogáltak, és onnan figyelték a hejehujázást. Mikor aztán csitult a ritmus, és lassúbb táncra került sor, ők is beálltak.

Ott, azokon a front utáni szegényes mulatságokon tapasztaltam, hogy a muzsika mennyire közel hozza egymáshoz az embereket. Alig értettük egymás szavát, mutogattunk, csak itt-ott kaptunk el egy-egy szót: a muzsikát, a nótát értettük.

Egy este odavetődött egy harmonikás katonacsoport. Hogy tudtak bánni azzal a hangszerrel! Mindössze négyen álltak az ócska deszkából tákolt emelvényen, de nekem úgy tűnt fel, mintha egy hatalmas zenekar muzsikálna.

Nagyon tetszett az orosz dalok melódiája, első hallásra megkapták az ember lelkét. Elég volt egyszer hallani ezeket a dalokat: a fül megtanulta, agyoncsigázott lelkünk meg magába zárta őket.

Ezerhangú muzsika az emberi lélek. Egy hónappal azelőtt még a magyar frontslágerek árnyékolták be nótás kedvünket. Fronton és front mögött egyebet sem hallott az ember, mint azt a halált hívó Karádinótát: „Csak egy nap a világ”… Igen, így volt igaz, napok múlásával és percek tűnésével mértük az életet. A pusztulás megszülte a maga nótáját is. Csak az volt benne a furcsa, hogy még a halál küszöbén is volt kedvünk énekelni… Ilyen az ember… ilyen voltam én is… én is énekeltem…

Érdekes, hogy a front utáni napokban senkinek még csak eszébe sem jutottak ezek a „Drága kis hadnagyom”-féle nóták. Pedig nem tiltotta senki. Nem tettek fekete listára egyetlen slágert sem.

Mérhetetlen sok szomorúság gyűlt meg az orosz dalokban. Úgy hangzott mindegyik, mintha a Volga partján dalolná valaki, és ide csak a visszhangja hallnék el. Sohasem hallottam annyi keserű fájdalmat nótában elmondva, mint azon a harmonikás estén.

Vannak kedves és vannak idegen emlékek.

Történhetett bárhol, akármilyen régen, elég egy forró pillanat, és a gyermekkor valamelyik élménye életre kelve ott vibrál az agytekervényekben. Vannak emlékek, amelyek öregszenek ugyan, de soha el nem múlnak. Éltem én olyan napokat is, amelyek holtomig elkísérnek: élő és holt napokból szövődik az élet. A rosszat, az idegent kiveti magából a lélek: emlékezni sem jó mindenre.

Azon a harmonikás estén messze került tőlem a front alatti napok izgalma és rettegése. Idegen és hihetetlen lett számomra hangulatával, zenéjével és minden nótájával együtt.

Azután még sokat vigadtunk együtt a szovjet frontkatonákkal. A cigány mihamar megtanulta az ő nótájukat is, a „Katyusát” meg a többit. Szólt a muzsika, táncoltunk, de ezek a katonák nem tudtak felmelegedni. Hiába énekeltünk velük: „Vihodila na bereg Katyusa”, nem vidultak rajta. Táncoltak, mosolyogtak, de az a fájdalmas szomorúság sohasem kopott le az arcukról… mintha csak halott bajtársaik szelleme dúlná lelküket.

 

Ahogy a leningrádi kiment a szobából, észrevétlenül én is kiosontam, feleslegesnek éreztem ott magam. Majd csak nagy sokára tértem vissza, mikor Miska már összekiabálta utánam az udvart. Jóllehet a bor hatása már érződött rajtuk, mégsem hangoskodtak. A kapitány az orvosnővel beszélgetett az asztalnál, Miska az ágy szélén udvarolt, a Volga menti háttal neki az ágy másik szélén ült és énekelt. Valami gyevuskát szólongatott olyan elkeseredetten, hogy halottsiratósnak is beillett volna.

Az elkövetkező napokban számtalan új katonaarccal találkoztam. Az utánpótlást kívánta, nyelte a harctér, a front egyre távolodott, ezáltal nőtt, hosszabbodott a hadianyagot és élelmet szállítók útja is. Sokszor éjszakáztak nálunk a front felé kocsizók. Megtisztálkodtak, lepihentek és reggel indultak tovább.

Ebben a hatalmas vonulásban már nem is a fegyvereket bámultam, hanem a katonákat és az embereket figyeltem, azokat, akik már négy éve állták a harcot, akiknek lelkét és idegeit már negyedik éve őrölte a háborúzás.

 

Már nem is tudtam pontosan, mikor került hozzánk. Csak arra lettem figyelmes, hogy mindennap végigjárta a falut. Nem tudtam a nevét sem, nem ismertem. Sok idegen húzódott meg akkoriban nálunk: afféle agyonijesztett menekülők, akik előbb keletről nyugatnak, aztán visszafelé mentették az életüket. Szóval az idegenek nem keltettek különösebb feltűnést.

És mégis. Lehet, hogy valamelyik katonai alakulattal került hozzánk, az is megtörténhetett, hogy egy parasztszekér saroglyájában kocsizott idáig. Nem tudom. Elég az hozzá, hogy itt volt, és szemet szúrt. Nehéz lépteivel mindennap végigment az utcán, nem nézett se jobbra, se balra, csak lépegetett döcögve, fáradtan, mintha az egész világ terhét tartaná a vállán.

Egy hét múltán, mikor az idegen szeme már megszokta a környezetet, ormótlan kezét hanyagul a sapkájához emelve köszöntötte a látásból ismerős arcokat. Szovjet katonasapkájának fülvédői szabadon lógtak, s bármilyen hideg volt is, vattás kabátját sohasem gombolta össze magán. Az őrt álló katonák időnként magukhoz hívták, cigarettával kínálták, topogtak együtt kis ideig, aztán kezet ráztak, és az idegen továbbment. A falubéliek, jómagammal együtt eleinte azt hitték, hogy valamiféle megbízatással jár-kel ez az ember.

Egyszer a nyomába szegődtem.

Végigment a falun, a temetőnél ráfordult a Csergelye felé vezető útra. Amint maga mögött hagyta a házakat, és nem érzett maga körül embereket, megállt. Keletnek fordult, és hosszan nézte a Vihorlát hófoltos oldalát, aztán odatopogott a legközelebbi telefonoszlophoz, hozzádőlt, és mintha üzenetet olvasna a huzalok zúgásában, sokáig álldogált ott főlehajtva.

Köszöntöttem, majd hozzáléptem.

– Csto gyelajetye? – kérdeztem kissé zavartan.

– Daleko, daleko – és a levegőt kavarva kelet felé intett.

– Kuda? – szólítottam.

– Daleko, daleko – válaszolta ismét. Cigarettával kínáltam. Elvigyorodott és jobbjával a dóznim után nyúlt. Elszörnyedtem: repeszdaraboktól ijesztően összeszabdalt kéz remegett előttem. Hálásan nézett rám.

– Kudá, domoj? – kérdeztem ismét.

– Daleko, daleko – mondta, hosszan nyújtva a szóvégi hangokat.

Elindultunk vissza a faluba, de akármit kérdeztem, a válasz mindenre ugyanaz volt. Afféle negyven év körüli ember volt. Gondoltam, a családja felől érdeklődöm… csak megoldódik a nyelve.

– Zsena?

– Daleko… daleko. – Rokkant kezével idétlenül kelet felé hadonászott.

Restelltem tőle akármit is még kérdezni. Kérdezés nélkül is forgolódott, mintha magyarázni akarna valamit.

Daleko… daleko… daleko…

Búcsúzáskor kézfogás helyett is csak forgott, és elkínzott hangon ezt hajtogatta:

– Daleko… daleko… daleko…

 

Daleko… daleko – én sem tudtam volna egyebet mondani, ha valaki akkor rám köszönt. Messziről, nagyon messziről jöttem… nagy utat jártam. Nem voltam hadvezér, tábornok, nem mesterségem a háborúzás… mégis a háború őrölte meg legszebb éveimet. Kilencszáznegyvenhat karácsonya közeleg, de én még most sem fejeztem be a háborút… A tábornokok már régen helyükre rakták a hadműveleti térképeket. A pirossal karikázott részeket már belepte a por… Én még most is gyalogolok, akár a kárhozottak…

A frontkatona számára az utolsó puskalövéssel véget ér a háború, a fogoly a háború katonája marad továbbra is… Az újságírók és a haditudósítók már leszereltek, hazamentek: mesélik a frontélményeiket… A tábornokok egy kis pihenő után elkezdik emlékirataik rendezését… A sebesültek, a nehéz sebesültek még szenvedtek, a szörnyű égések, az amputálások még nem gyógyultak meg…

A foglyok lelkét gyötri legtovább a háború: nem tudnak szabadulni az emlékektől… kísértenek. Itt ülök az alatt a fa alatt egy álló napja, és gondolataim egyre csak a háború köré tekerődnek… Pedig milyen jó lenne csak egy pillanatra is felfrissíteni a fejemet, nem tudok, képtelen vagyok másra gondolni.

Sötétedett. A látóhatár szürkült körülöttem, már nem látni olyan messzire. Ezt vártam a nap minden percében, hogy segítőtársammá szegődjön a sötétség. Már jön… már közeleg, szürkül köröttem a kör.

Egyelőre még nem merek az átjutásra gondolni. Megváltás lenne számomra, ha legalább felállhatnék, és veszély nélkül mozdíthatnám mankónehéz lábamat. Nem bánom, amint sűrűbbé válik a sötétség, megpróbálom…

Hat héten át minden porcikámmal megszoktam a menést, véremmé vált a mozgás. Ezért kínos annyira ez a tehetetlen veszteglés itt a fa alatt. Úgy éreztem magam, mintha reflektor világított volna egész nap a szemembe, és a gondolataimat kutatná valaki. Beszélnem kell, emlékeznem kell, s ez kínoz, gyötör, de nem menekülhetek, mondanom és gondolnom kell tovább…

 

Nappal lehúzódtunk az országútról, de túlságosan messzire sohasem távolodtunk tőle. Ez a nagy, széles út mutatta nekünk az irányt, tudtuk, hogy Lembergbe visz. Éjszaka, amikor már ritkult a jövés-menés, ismét itt folytattuk tovább a gyaloglást. Így múltak a napok. Éjszaka szakadatlan gyalogoltunk… mentünk, és mentünk, amerre az út kanyargott előttünk.

A szökevény minden percét bizonytalanság árnyékolja. Nem volt óránk, az idő múlását csak a virradással és az est leszálltával mérhettük. Kínzott bennünket a soha nem fogyó távolság is. Elhatároztuk, hogy számolni fogjuk lépteinket: minden lépés háromnegyed méter, ha kétezret lépünk, másfél kilométert hagyunk magunk mögött. Nyújtottuk hát a lépést, az esti órákban talán métereseket is léptünk, de reggel felé bizony erősen lerövidült a lépés… Hajnaltájt már csak döcögtünk, nem is gondoltunk lépteink hosszával.

Volt éjszaka, hogy harmincezerig számoltam a lépéseket, ez volt a legtöbb, amire emlékszem. Hogy mennyi lehetett ez kilométerben, abban sohasem tudtunk megegyezni Bagai Gyulával: én mindig többet számoltam, ő kevesebbet. Fájdalmas szorzás volt ez, a magunk fáradtságával izzadtuk a számokat, magunk voltunk a szorzók, de a szorzandók is. Hiába volt a fejtörés, a távolság nem nagyon látszott fogyni: türelmetlenek voltunk. Néhány nap múlva változtattunk a számolás módján.

Leléptük a telefonpóznák közti távolságot, száz egész métert. Öt nap alatt ezernyolcszázhuszonhét oszlopot hagytunk el.

Fáradt pillanatainkban az oszlopokhoz dőlve pihentünk: hallgattuk a drótok zsongását… megállás nélkül zúgtak, csak hajnal felé csitult kissé a muzsikájuk…

Ez az éjszakai búgás kötött bennünket az élethez, ez kapcsolt össze a világgal… beszélni keveset beszéltünk, nekünk az is jólesett, ha mások szavának rezgését hallhattuk. Ezt az érzést csak az ismerheti, aki egyszer már megélt ilyesmit. Vaksötét éjszakában nagyobb örömet nyújt a fénynek egy kicsinyke szikrája is, mint fényes délidőben az egész napkorong ragyogása.

A telefonhuzalok búgásában a világ fogódzott össze felettünk. Sok helyütt sötét gödrök foltozták a föld hátát, de a sebek felett már parancsok, jelentések és féltő búcsúzások zsongtak.

Ahogy hallgattam a huzalok reszkető zúgását, olyannak éreztem magam, mint egy drótjaitól megfosztott telefonpózna: egyedül állok a szétrombolt oszlopok sorában… nem közvetítek üzeneteket… nincs rám szüksége senkinek, kívül estem az életen…

Nem parancsol most már senki, mégsem vagyok a magam ura. A háború összezavart bennem mindent, felborult az egyensúlyom… Irdatlan messze kerültem az emberektől, mint a pusztába száműzött bűnös, kerestem az embereket, beléjük akartam kapaszkodni… mert csak úgy van értelme az életnek, együtt. De hát az én jó szándékom kicsinyke erő volt ebben a kavargásban. Már negyedik esztendeje mások szabják meg életem menetrendjét… Én csak utas voltam, nem függött tőlem sem az indulás, sem a megállás.

Egy hajnalon sorompók zárták el utunkat, vasút keresztezte az országutat. Tanácstalanok lettünk, mert az út nagy kanyarral délnek vett irányt, a vágányok pedig északnyugatnak.

Hányszor énekeltük legényes jókedvünkben ezt a szépséges nótát: „Két út áll előttem, melyiket válasszam…” Hát most valóra vált, beteljesült a nóta: választanunk kellett. Milyen könnyű ezt énekelni: a jókedv feledteti a keserű pillanatokat.

Bennünket ez őrölt, ezek a fénytelen éjszakák szorítottak a földhöz. Összefolyt előttünk a nap huszonnégy órája: a nappalt rettegtük, az éjszakát vártuk, a sötétség barátunk lett, a fény, a világosság ellenségünk. Nem voltak sem víg, sem derült pillanataink. Nem volt köröttünk és bennünk semmi, ami enyhítette volna a sötétség, az éjszakák nyomottságát. Minden egyes nap felért a keresztre feszítés kínjával: a halál küszöbén éltünk… Ebben a helyzetben pedig még a gyökere is kiszáradt belőlünk a jókedvnek.

Tudtuk, köröznek bennünket. Ha nyomunkra akadnak, visszacipelnek a táborba, és mindenki szeme láttára könyörtelenül megbüntetnek. Olyan fegyelemsértést követtünk el, ami szigorú megtorlást érdemel.

Két út állt előttünk. Melyiket válasszuk, melyik visz hazafelé?

A vasút mentén indultunk tovább.

Tőlünk jobbra és balra beláthatatlan hósivatag nyújtózott. Új remények és régi kétségek váltakoztak bennünk. Így okoskodtunk: a vasúton csak vonat jár. Ha meglátna is bennünket valaki az ablakból, csak nem állítja meg a szerelvényt.

Az űzött ember képzelete sokszorosan felnagyítja a veszélyt. Közelgő vonat kattogása reszkettette meg a síneket. Riadtan búvóhely után kutattunk, most vettük észre, hogy a rejteket adó erdő eltűnt, nincsen. Az országúttal együtt délnek fordult. Más választásunk nem volt, mint hogy fejünket jól behúzzuk a báránybőr bunda gallérjába, és lépdeltünk tovább a vasúttöltés peremén.

Hófelhőt kavarva személyvonat robogott el mellettünk. Húztam, csavargattam a fejem, mert úgy éreztem, hogy az utasok mindegyike az ablakhoz hajol és minket figyel.

Nyomott bennünket a környezet, de a magunk képzelgése is emésztette nyugalmunkat. Még a legkisebb zörejben vagy mozgásban is veszélyt sejtettünk.

Lassan elhalt, távolodott a kerekek csattogása. Vártuk a következő szerelvényt. Számunkra most mindennél fontosabb volt, hogy megállapítsuk gyaloglásunk irányát. Ezt pedig csak kétféleképpen tisztázhattuk: szerencsésen bejutunk valami állomásra, vagy a személyvonatok oldalára akasztott táblákról leolvassuk a menetirányt.

Ahogy a sorompóknál rátértünk a vasútra, kissé fellélegeztünk. A talpfákon való gyaloglás eleinte könnyebbnek látszott, mint a hófúvásos országút taposása. Alig hagytunk magunk mögött három kilométernyi utat, már reszketett az inunk. Ha minden második talpfára léptünk, hosszúra nyúlt a lépés. Aztán próbáltunk talpfáról talpfára lépni, így meg nem haladtunk. Olyan nevetségesen kicsiny, testet billegető madárlépések voltak ezek, hogy néhány órai gyaloglás után halálosan kifárasztottak.

Kínos és nevetséges menetelés volt, dermesztő hideg fogott mindent, de gyöngyözött a homlokunk.

Erőlködtünk, léptünk így is, úgy is, rossz volt mindenképpen. Hiába próbálkoztunk a vasúti töltés peremével is, ott meg a hófúvás tette lehetetlenné ezt a magunk szabta közlekedést.

Félnapi gyaloglás után már rogyadozott a lábunk.

Micsoda irdatlan téli pusztaság volt ez: mentünk és mentünk. Állomásnak, őrháznak sehol híre se. Itt még a vonat is elfárad, míg állomást ér, hát még az ilyen agyonkínzott két szerencsétlen. Ha a hósivatagot kémleltük, az volt az érzésünk, hogy a vasúti pálya mindenestül visszafelé fut a lábunk alatt, és mi tehetetlenül erőlködünk, hogy csak egy lépést jussunk előre.

Az útirányunk bizonytalansága meg ez a reszkető félelem annyira nyomasztott, azt hittem, megzavarodom. Szedtük a lábunkat, mégis bizonygatni kellett saját magunkat, hogy fogy alattunk a távolság. Kettesével számolni kezdtük a talpfákat.

Bagai Gyula nem bírta valahogy ezt az agyat őrlő összeadást, de én beleszédültem. Az egész látóhatár benépesedett talpfákkal, mintha valami óriás erejű zsonglőr kátrányszagú fadarabokat dobálna az ég alján.

Szárnyvasút lehetett, amin mentünk. Már estébe hajlott az idő, mikor szembejött velünk egy vonat. Reggel ment, este jött. Ez pedig azt jelentette, vagy közelítünk egy nagyobb város felé, vagy pedig távolodunk tőle.

Ránk szakadt a hideg, csillagos éjszaka. Nem volt a fejünk felett fedél, nem várt az erdő rejteke sem. Időnként hosszan füleltünk, hátha elkapunk valami zajt, vagy akár egy kutyaugatást.

Semmi, néma volt az éjszaka.

Próbáltunk tájékozódni a csillagok szerint. Kerestük a Göncölszekeret meg a sarkcsillagot. Ebből a nézelődésből se tudtunk kiokoskodni semmi hasznosat. Messzi voltak a csillagok, éppen hogy hunyorogtak. Idegen, szokatlan égbolt csillagai pásztorkodtak az éjszakában…

Legénykoromban hányszor háltam a Tisza mente csillagos ege alatt. Ezerillatú sarjúrudasok tövében hanyatt fekve bámultuk az eget.

Mindössze három csillagot ismertünk név szerint: a Göncölszekeret, az esthajnalcsillagot és a sarkcsillagot. Nálunk nyár utóján pompázik legszebb ruhájában az égbolt. Augusztusban és szeptemberben majdhogy a fél eget fogja be a Tejút. Tisztán kék az ég, s rajta, mint arannyá vált tejcseppek, ragyognak a csillagok.

A föld, a falu és a sorsunk rabjai voltunk, még az eget is mindig ugyanazon helyről, a Tisza menti kaszálókról bámultuk. Tudtunk gyönyörködni az ég csillagkoszorújában, de arra sohasem gondoltunk, hogy valaha egy-egy csillag útba is igazíthat.

A frontszolgálat hónapjaiban, álmatlan éjszakákon, hányszor fogtuk vallatóra a csillagokat. De mintha kicserélték volna felettünk az eget, nehéz volt eligazodni rajta. Úgy rémlett, hogy helyet változtatott a sarkcsillag, más helyütt ragyogott fel az esthajnalcsillag és unalmában máshová gördült a Göncölszekér is.

Idegennek, szokatlannak tetszett az ég minden csillagával együtt. Idegennek, mert nem ismertük. Az ismeretlenség vonz, de a magamfajta, falujához nőtt embert nyugtalanítja. Hogy is érezhetné magát otthon egy katona idegen országban?

Hiába néztük, vallattuk az eget ott a vasúti talpfákon gyalogolva, távolinak tűnt fel az égbolt, messze voltak a csillagok.

A fogolyszökevénynek még a következő nap is nagy és elérhetetlen valami. A mi életünk minden pillanata feltételhez volt kötve: beszélgettünk, de egy mondatot sem ejthettünk ki anélkül, hogy ne tettük volna eléje vagy utána a „ha”, „de ha”, meg a „hátha” szócskákat. Mennél inkább földhöz szorított bennünket ez a nyomorúságos bujdosás, annál távolabb esett tőlünk minden: az otthon, az emberek, a hazai táj és az égbolt milliónyi csillaga.

Távol estünk az emberektől, messze volt otthonunk, messze voltak a csillagok.

Ahogy sűrűsödött az est sötétje, lassúdott gyaloglásunk irama is. Egyre hosszabb pihenőket tartottunk.

Léptünk néhányat és megálltunk, meresztettük a szemünket és hallgatóztunk. Bagai Gyula már holtfáradtan botorkált mellettem. Könyörögve kérlelt, húzódjunk le a vasúti töltés szélvédte oldalába, pihenni, aludni egy kicsit. Szívós, kemény ember volt a szökevénytársam, tudtam, oka, nagy oka van rá, ha ennyire pihenni akar.

Friss volt még az égés helye, becsületesen be sem hegedhetett. Az ilyen látástól vakulásig tartó menetelés pedig a makkegészséges embert is próbára teszi.

Láttam, éreztem Bagai fájdalmát. Egy hete, hogy elváltunk attól a jóságos öregasszonytól, de egy szó kevés, annyival sem panaszkodott.

– Húzódik a sebem, Kálmán, nem bírom tovább… csak egy órát pihenjünk – kérlelt ismét.

Én is épp hogy támolyogtam. Éhesek voltunk és halálosan kimerültek. Tudtam, ha leülünk, többet nem állunk fel. Az álom, a fáradtság ilyenkor erősebb az akaratnál.

December volt, az orosz síkság hidege csonttá fagyasztott mindent, aki embert, élőlényt kint ért az éjszaka, reggelre megdermedt benne az élet.

Tapogatózó, erőtlen léptekkel botorkáltunk tovább a talpfákon. Sehogy sem fért a fejembe, hogy egész napos gyaloglás után sem akadtunk lakott helyre. Elcsigázott képzeletem összefüggéstelenül kutatott az okok után.

Hisz a vasútnak csak kell érintenie várost vagy legalább valami falut. Lehetetlen, hogy a háború ekkora nagy területet letarolt és lakatlanná tett. Nem bizonyosodhattam meg semmiről, a sötétséget nem tudtam szólásra bírni.

Bagai Gyula látta meg először, gyenge fénycsóva haladt a vasúttól jobbra.

Megálltunk.

– Valami jármű lesz, az pedig csak úton mehet – mondtam társamnak.

Aztán eltűnt a fény.

– A szemünk káprázik – szólt lehangoltan Bagai.

Lélegzetvisszafojtva vártunk. Úgy látszik kanyarodott, vagy dombról lefelé lejtett az a titokzatos világító alkotmány. Kis idő múltán ismét előbukkant a fénycsóva. Most már biztosak voltunk benne, hogy tőlünk jobbra, a vasúttal párhuzamosan halad.

Gondolkodás nélkül letértünk a hómezőre. Az első lépéseket csak bírtuk valahogy, de a századik, ötszázadik valóságos pokoli kínt okozott.

Bagai Gyula ereje a végét járta, hörögve kapkodta a levegőt, és kérve könyörgött:

– Hagyj a sorsomra, Kálmán… ne kínozz… szétreped rajtam a bőr… húzódik a sebem… többre nem vagyok képes, Kálmán… menj előre… hagyj engem pihenni, nem bírom…

Száraz, cserepes szájjal rimánkodott Bagai. Én, mintha nem is nekem beszélne, maradék erőmmel törtem, gázoltam a helyenként kötésig érő hóban, és vonszoltam magammal fájdalmasan nyöszörgő társamat.

– Kálmán, csak egy órára… kettészakad a derekam… a szemem… a szemem nem bírja ezt a fehérséget… hagyjál, utánad megyek.

Térdre roskadt. Csendesen szólongattam, és próbáltam talpra állítani.

– Csak kifújom magam, Kálmán… nehéz a mellem, nyomja valami… álljunk egy percet, könnyebb lesz…

Nem vagyok vasból én sem, engedtem a rimánkodásnak. Reménykedve kutattam körbe a láthatárt. Az egész nem tartott tovább egy hosszúra nyúlt pillanatnál. Visszafordultam, hogy szólítsam Bagait, de akkorra már a havon feküdt összekuporodva. Hiába emelem, visszahanyatlik és értetlenül motyogja:

– Hagyjál… aludni… csak egy percig aludni, Kálmán… feküdj mellém, megpihenünk.

Csak most értettem meg igazán a veszély nagyságát. Rázni és pofozni kezdtem.

– Nem szabad, tartsd magad… itt pusztulunk kiáltottam izgatottan a fülébe. Nagy kínnal felráncigáltam, de alig tettünk néhány lépést, ismét lerogyott. Tehettem vele akármit, nem mozdult.

Tehetetlenségem állati haraggá bőszült: ütöttem, téptem, mintha rajta akarnék bosszút állni minden szenvedésemért. Bagaiba próbáltam erőt önteni, de már magamat féltettem… veszni láttam, és nem akartam a sorsára jutni.

– Ne aludj, nem szabad – ordítottam. Nem mozdult. Máig sem értem, mi történt velem, felugrottam és bukdácsolva futni kezdtem.

Otthagytam sorstársamat.

Nehezen tudok számot adni arról, ami azután történt: otthagytam Bagait és törtettem, mint akit üldöznek. Megszűntem ember lenni, s valami soha nem tapasztalt állati ösztön hajtott előre a járt út felé.

Borzalom erre még visszagondolni is, az ember nem bír el annyi terhet. Akarata megszűnik, lelkét mintha erőszakkal kiszakítanák… Az érzékszervek sem szolgálnak biztosan, nem tudtam, hogy amit látok és hallok, a szemem avagy a fülem fogja fel…

Aztán megálltam hallgatózni, reméltem, utánam jön. Nem mozdult semmi. Fülemben ijesztően zúgott a csend: ez a szörnyű magány… Hisz így még rosszabb… így még nehezebb… ez a legutolsó halál. Ebben az önkívületi állapotomban döbbentem rá helyzetem könyörtelenségére: egyedül nem menekülhetek… együtt pusztulhatunk, de egyedül nem menekülhetek.

Visszafordultam. Jegecses hódarabokkal addig dörzsöltem Bagai Gyula arcát, míg kinyitotta a szemét… Keservesen bukdácsolva vonszoltam tovább.

Nagy sokára ráakadtunk. Kövezetlen mezei út lehetett, aminek az egyenetlenségeit télen eltünteti a ráesett hó. Mint minden út, ez is kétfelé vezetett, nem tépelődtünk sokat az útirány megválasztásával, arrafelé indultunk, amerre a fényt láttuk haladni a vasúti töltésről.

Jól választottunk. Úgy látszik, a véletlen most az egyszer barátunkká szegődött. Rövid gyaloglás után hatalmas szénakazlakra leltünk. Most már felhagytunk minden óvatossággal, farkascsorda ordítása sem zavarhatta volna meg bennem azt az örömet, amit a rejtekhely váratlan felfedezése szerzett.

Bagai Gyulát odatámasztottam a kazal oldalához, én pedig a földtől fél embermagasságnyira húzni kezdtem a szénát. Üreget vájtam olyanformán, hogy ülve mindketten elférhessünk benne.

Az üreg vagy három méter mély volt. Gondolnom kellett arra is, hogy ha netán valaki kora hajnalban horoggal húzza a szénát, fel ne nyársaljon bennünket.

Bemásztunk, úgy-ahogy eltömtük magunk után a bejáratot. Nem tudtam, hogy a széna még ilyen dermesztő hidegben is megőrzi illatát. Egy pillanatra otthon éreztem magam a csűr illatos sarjúszénájában.

A biztos fagyhaláltól mentett meg bennünket ez a szénakazal.

Fogalmam sincs, hány órát aludtunk. Az eszméletlenséggel határos álomba zuhantunk mindketten. Jóformán meg sem támasztottam a hátam, a fejem máris lebillent. Egész nap csak tartottam magam, de most, hogy befogadott bennünket ez a jóságos szénakazal, zuhantam, szédületes gyorsasággal zuhantam valami mélységes sötétségbe… Aztán megszűnt minden, nem éreztem semmit.

Nyilalló fájdalomra ébredtem. Ösztönös mozdulattal próbáltam kinyújtózni. Nem tudtam mozdítani a lábam, átkozott görcs fogta a térdemet és a lábikrámat.

Sötétség, áporodott szénaillat és hideg; ez volt a reggeli fogadtatás. Ami este holtfáradt állapotban kedvesnek tetszett, egy jókora alvás után rideggé vált, fullasztott. Próbáltam mozogni, ahogy tudtam, dülöngtem jobbra-balra, dörzsöltem a térdemet a vastag vattaruhán keresztül.

Hiába bújtunk mély szénalyukba, a hideg megtalált ott is. A bódult mozdulatlan alvás pedig csoda, hogy nem állította meg bennünk a vérkeringést.

Nagy nehezen életre keltettem Bagai Gyulát is, s az óvatosságot félretéve, türelmetlenül túrtam, taszítottam magam előtt a bejáratot elzáró szénacsomót.

Fehéren csillogó téli nap fogadott. Hunyorogtunk, s időbe tellett, míg a szemünk megszokta ezt a vakító fehérséget. A nap állása szerint délre járhatott az idő. Éjszakai rejtekhelyünktől jobbra egy kisebb település házai látszottak. A szénakazal oldalához simulva sokáig figyeltük a vasutat és a sötét foltokkal tarkított faluba vezető utat.

Ismét jelentkezett bujdosásunk két legnagyobb réme: a félelem és az éhség. Már másodnapja nem volt a szánkban egy falat sem. Esendőbbek voltunk az úton kapargató mezei pacsirtánál. A mi megmaradásunk az emberek kénye-kedvétől függött. Az az égi madár több méltósággal tarthatta fenn magát, nem kért senkitől, keresett magának, s ha talált, életben maradt, ha nem, elpusztult. Együgyű madárésszel könnyebben el lehet viselni az értelmetlen halált, az oktalan állat nem keresi a miérteket, egyszerre csak megszűnik élni, nincs tovább… Nem alázkodik senki előtt.

Azért volt szörnyű a mi háborúzásunk, meg ez a mostani bujdosásunk is, mert értelmetlen.

Kiért szenvedtünk? Kinek van szüksége áldozatunkra? Nem tudom. Hovatovább, egyre jobban ingerelt, hogy amit negyvenkettő óta megéltem, szükségtelen volt. Ennyi megaláztatást csak madárésszel lehet elviselni: az együgyűség tűrhetővé teszi az értelmetlenséget… Bárcsak nekem is madáreszem volna, nem érezném ennyire ezt a sok földre tipró megaláztatást.

Világéletemben olyan ember voltam, aki szívesen köti egyik dolgot a másikhoz. Képzeletem igen sokszor lazára eresztett kantárszáron csatangolt: gondot okozott a féken tartása. Most is mennyi sok gondolatot és emléket ajzott fel bennem ez a fullasztó levegőjű szénakazal, de hát ez már így van, a nagyobb gond elnyomja a kisebbet, az éhség útját állta az emlékezésnek… A képzelet ilyenkor hasonlít a kiszáradt patakmederhez.

Elindultunk a falu irányában. Más választásunk nem volt, ennivalót kellett szereznünk… Szereznünk… ez már koldulás volt. Félénken benyitottunk a faluszéli házakba, s ennivalóért szappant kínáltunk cserébe. Az egyik helyen kását és savanyú káposztát tettek elénk, a másik házban kaptunk egy jó darab kenyeret.

Egy akkora darab aranynak sem örültem volna jobban, mint annak a fekete vályogkenyérnek. Szorítottam is a hónom alatt, és szaporáztuk a lépést kifelé a faluból, nehogy valakinek eszébe jusson kilétünk felől kérdezősködni.

A szénakazlak előtt vitt el utunk. Ha vékony volt is a délebéd, mégiscsak könnyebben szedtük a lábunkat. Úgy éreztem, mintha tükröt villantottak volna a föld felett… Teli hassal még a nyomorúságot is könnyebben viseli az ember.

 

A szénaboglya meg az eső nem érte széna mindig vonzott. Míg el nem vittek katonának, nyár közepétől késő őszig kint háltam. Aki nem próbálta, az nem is érti, micsoda gyönyörűség szénában aludni és kívánatos, jó dologról álmodni. Mert ott aztán nem mentes egyetlen éjszaka sem a parázna gondolatoktól.

Sok falusi legény szívesen hált a szénapajtában. A háziak így csak a felét tudhatták meg annak a sok betyárságnak, amit a magamfajták elkövettek a csintalanságra hajló leányokkal. Hej, ha azok a szénapajták beszélni tudnának!

Nem kellett sokat teketóriázni, végigmentem a kerten, a nagy csűr nem volt lakatra zárva, felléptem a kicsiny, ötfogú létrán, és már ott voltunk a parasztlegények mennyországában.

Negyvenháromban szolgált a szakaszban egy erdélyi fiú, aki hasonlóan szerelmese volt a réti széna illatának. Kenyérzsákjában nem restellett hordani egy maroknyi kakukkfüvet a Maros menti rétekről. Mondogatta is Kaszás őrmesternek: „Ha úgy van rendelve, hogy itt pusztuljak, legalább egy sarjúrudasban találjon a golyó, velem temessék ezt a falumbéli rétről való néhány szál füvet.”

Megmosolyogták. Hiába, aki nem élte, nem érzi. Aki a barázdában járva, és a dús füvű réteken cseperedett fel, annak százszorosan hiányzott a hazai táj. Szerencséje volt Gyergyai Ábelnek, annak az erdélyi fiúnak, míg velem volt, nem esett bántódása.

Aztán elkerült tőlünk, már pontosan nem is emlékszem, hová. Lehet, hogy a kakukkfűcsomó megőrizte minden rossztól. Azt tapasztaltam én e sokéves hányattatásom alatt, hogy aki magával hozta a hazai táj képét, idegenben, az orosz földön is, hamarább meglátta a szépet. Nem tisztelheti a másét az, aki a magáét sem ismeri, a magáét sem szereti…

Vannak futó emlékek és vannak olyanok, amelyek valósággal az ember húsába vágódnak. S ha valamiképpen felidéződnek, felkavarják bennem a vért…

Negyvennégy őszén kiürítették Csopányt, a szomszédos kisvárost. A menekültekből jutott majd minden környékbeli faluba. A módosabbja szekéren jött, a szegényebbje taligán, vagy éppen zsákokba varrva cipelte, mentette a holmiját. Ideiglenesen Kistarádin is megszállt néhány család, s a front után is itt maradtak néhány hónapig.

Negyvenöt tele enyhe volt. Járhattunk, házalhattunk: kerestük az alkalmat, hogy megismerkedhessünk az idemenekült családok leányaival. Amolyan kisvárosi formájuk volt, de, dicséretükre legyen mondva, nem válogattak. Szívesen vették a parasztlegények közeledését.

Nekem is jutott egy. Máriának hívták, Horváth Máriának. Szülei és testvérei csak úgy szólították, Mája. Így becéztem én is, Mája.

Harmadnap már a szénapajtában pecsételtük barátságunkat, nem nagyon védekezett, éppen csak úgy tessék-lássék, illendőségből. Ha azt mondom, szép lány volt ez a Mája, szerényen szólok. Békeidőben egy pillantásáért körüljártam volna az országot koldustarisznyával. Most meg ott tarthattam a karomban, ölelhettem, csókolhattam, tehettem vele, amit akartam.

Ha egy fehérnéppel testi közelségbe kerültem, szerettem is, vagy legalább vonzódtam hozzá. Talán ez is volt sokszor a bajom, az udvarlást meg a széptevést mindig komolyan vettem. Amint már említettem, nem szenvedhettem a lopott vagy a kierőszakolt szerelmet. Máig is azt tartom, járjon utána, érdemelje ki magának az ember a szerelem szépségeit.

Vad volt ez a Mája, mint akit a vulkán kráterében csíráztattak. Én már az első héten lángra lobbantam, de ő sohasem kérte számon a szerelmemet… Akkor tapasztaltam, hogy a háború még az érzéseket is megveszi, kisajátítja. Nem vagyok lélekbúvár, azonban a magam józan esze sem talált más magyarázatot erre a testi mohóságra.

Csopányt három hétig tűz alatt tartották a szovjet tüzérek. Ez a halálfélelem pedig nem múlt el nyomtalanul: felszívódott az idegekbe és ott öntudatlanul is tovább élt. A halál torkából menekült ember még hetek múltán sem hiszi teljesen, hogy megmaradt az élete.

Forró volt ez a Mája, olykor mégis azt hittem, a halál ölelkezik velem. A testi gyönyörnek az önkívülettel határos vágyása a félőrült ember menekülését juttatta eszembe.

Majd minden este megkérdeztem tőle:

– Miért ragaszkodsz ennyire hozzám, Mája?

– Ne kérdezz – volt a válasz.

– Máshoz is ilyen lennél?

– Nem tudom.

– Tudnál-e szeretni is engem, Mája?

Jókora szünet után válaszolt:

– Ezen még nem gondolkodtam… és nem is akarok gondolkodni,

Én szerettem a hosszan tartó barátságot: mai napig sem felejtettem el egyetlen szerelmemet sem. Úgy tartom, aki mélyen érez, az nehezen felejt.

Szép volt ez a Mája, én pedig nagyon szeretem a szépet. Azt akartam, sokáig legyen az enyém. Birtokolni akartam. Valaki a lelke üdvösségét is odaadta volna egy pillantásáért, engem egyenesen felháborított ez a tiszavirág-szerelem.

Alig múlt húszéves. A legkedvesebb nótája ez volt: „Minden elmúlik egyszer… minden a végéhez ér.” Nem múlt el este, hogy a fülembe ne súgta volna:

– Minden elmúlik egyszer, csak ez az éjszaka a miénk.

– Hát a holnapi? – kérdeztem.

– Nem tudom.

– Mire gondolsz, ha velem vagy, Mája?

– Semmire… – Nyugtató válasz helyett ölelt és csókolt.

– Akarod, hogy szeresselek, Mája?

– A te dolgod.

Ilyen kibúvó és visszautasító válaszok után megfogadtam magamban, nem faggatom tovább, nem kérdezek tőle semmit. Lesz, ahogy lesz. Leszakajtom az esték és éjszakák örömét…

A mai öröm holnapi gondot hordoz. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy nem tellett örömöm ezekben a kielégíthetetlen szerelmi összeborulkozásokban: forrón öntötték a vért az ereimbe. A húszon felüli években sokat kíván a test, csókból, ölelésből a sok is kevés.

Néhány napig kedves voltam hozzá, nem zavartam kérdéseimmel. Reméltem, az én forróságom az ő lelkét is felmelegíti: csupán a testi vágyakozást sikerült tovább gerjesztenem benne.

Nem akart osztozni a szerelem holnapi gondjában: a következő naptól nem várt semmit. Szerelme és vágyakozása belefért az est néhány órájába. Más azt mondta volna az efféle viselkedésre: rossz vér. Nem tartottam magam bölcsnek, de azért annyira már csak jó a szemem meg az érzékelésem, hogy a ringyóságot meg tudom különböztetni a rettegés okozta, mohó vágyakozástól.

A háborúnak, a pusztításnak vannak igen jól látható jelei, erről könnyen meggyőződhetik mindenki. De a láthatatlanokat senki sem látja, nincsen röntgensugár, amely képes lenne kideríteni a helyüket, mégis ott vannak az emberben.

A haditudósítók, firkászok, akik a frontvonal mögött húzzák meg magukat, előnyomulásról, veszteségről meg hősiességről írnak… A háború szülte pszichéről, a háború lelkéről hallgatnak… A háborúnak lelke, szörnylelke van, amely ott lakozik az emberekben. S ez a szörnylélek megölte a szerelmet is. Ezt csak az tudhatja, aki megjárta a frontot. A szerelmet elcsúfította a háború, nem hagyott belőle mást, csak a vágyakozást meg a test reszkető izgalmát: megölte a szerelmet.

Vad volt ez a Mája, mint akit a vulkán kráterében csíráztattak, szép lány volt, rossz szemnek kár volt ránézni. Megérdemelte volna, hogy valaki szerelmet leheljen minden porcikájába. Én sem voltam képes rá. A bombazáporok okozta kábulat közömbössé tette. Véresre csókolta a számat, mégis azt hittem, halottat ölelgetek. Kíméletlen, durva volt az ölelésünk, akár a vad párzása.

Szerelmet vágytam, és magam is csak pusztítottam ezt a szépséges női testet. Beteg a betegnek nem lehet gyógyítója, a vére forrósága is emésztheti az embert. Ezt tettük mi is egymással. Mája olykor elalélva belefúrta fejét a szénába, és görcsösen reszketve zokogott.

Képtelen voltam vigasztalni.

Piros virág, lángoló piros virág volt ez a Mája: hamar belepte a por… nem tudom, mi lett belőle.

Hányszor fogyott el azóta csűrünkből a jó illatos széna, milliónyi apró virágsziromból minden éven készül a nászágy, és várja a csillagos estét hívó szerelmeseket.

 

Ismét a vasúti talpfákon gyalogoltunk. Már elhagytunk két őrházat, a falak oldalára írott számok fogytak, ami azt jelentette, hogy valami nagyobb állomás felé haladunk. Az elmúlt két napban jó, segítőkész emberekkel találkoztunk: alábbhagyott az éberségünk is. Piszkosak voltunk, soványak és szakállasak. Ez a torzonborz kolduskülső elég volna ahhoz, hogy megessen rajtunk az emberek szíve, legalábbis így gondoltuk.

Elhagytuk a harmadik őrházat is, amikor egy mély hang utánunk szólt:

– Tovariscsi, kuda?

Megálltunk és félve megfordultunk. Egy vasutas állt az őrháza bejárata előtt.

– Igyi szuda – mondta és kimért léptekkel elindult felénk.

Egy pillanatra tanácstalanok lettünk, de más választásunk nem volt, mint hogy visszaforduljunk.

A vasutas két lépésre tőlünk megállt, és maga elé engedett.

Szó nélkül lépdeltünk mögötte, nem kérdezett, mi sem nagyon tolakodtunk a szóval.

Hirtelenében nem tudtuk hová tenni ezt az embert. Ha bujdosásunk ideje alatt szükségből vagy kényszerűségből összeakadtunk valakivel, azt kérdeztük magunkban: jó vagy rossz ember, segíteni akar, vagy ártásunkra lesz?

A vasutas kinyitotta előttünk az ajtót, és betuszkolt az őrház egyetlen, füstös és igen meleg helyiségébe. Ingre vetkőzve négy katona kártyázott az asztalnál. Az egyik, aki a lóca innenső sarkán ült, barátságosan köszöntött, és minden bevezető nélkül lerepesztett két újságdarabot, majd mahorkás dobozt tolt elénk.

– Zakur – mondta kurtán.

Köszöntem, szabódtam, mondtam, nem dohányzom, mégis rá kellett gyújtani. Ez a kedvesen kínáló még segített is megcsavarni. Nagyokat szippantottunk, mint aki kedvébe akar járni a vendéglátójának.

Csend ült közénk, álltunk és vártunk. Elfogott bennünket valami belső remegés. A mondókánk jó előre kész volt ugyan, de hát sose tudja az ember, hogy egy váratlan helyzet milyen fordulatot vesz majd.

– Kuda? – fordult felénk egy mogorva képű katona.

– Rabotaty – válaszoltam és a hónom alatt szorongatott fejszére mutattam.

Felállt, ingerülten kikapta kezemből a baltát, és bevágta a sarokban álló ágy alá. Most már elénk állt, és emelt hangon faggatott tovább:

– Germanyec? – szegezte a kérdést Bagai Gyulának.

– Nem, nyet – válaszoltam helyette. – Venger, magyar, rabotaty daleko – próbáltam magyarázkodni. Éreztem, kiver az izzadság.

– Bumaska? – kérdezte tovább.

– Nyet – nyögtem félénken. A többiek is abbahagyták a kártyázást, és szigorú tekintettel figyelték a kínos kérdezősködést. Ettől féltem a legjobban: az igazoltatástól. Még csak újságpapír sem volt nálunk, nemhogy igazolvány. Honnan is lett volna?

A szökevénynek nem adnak útiparancsot sehol.

Elölről kezdték a kérdezősködést: hová megyünk, honnan jövünk? Mit dolgoztunk? Azonban néhány pillanat múlva ismét az igazolványra fordult a szó. Nyögtem, kézzel-lábbal magyaráztam, de eredmény nélkül… Nem hittek. Nem is hihettek. Világot járt katonák lehettek, átláttak rajtunk. Nem is teketóriáztak sokat, a vasutas felöltözött, szuronyos puskát csapott a vállára, kemény hangon ránk parancsolt, és indulj. Elöl mentünk mi Bagai Gyulával, néhány lépésre utánunk fegyveres kísérőnk.

Bekövetkezett az, amitől annyit rettegtünk: elfogtak bennünket. Vádoltam magam, mindezt óvatlanságunknak köszönhettük. Felvillant bennem a menekülés gondolata. Elszánt voltam, még az öléstől sem riadtam volna vissza. Egy miatyánknyi idő múltán csitult bennem a fojtogató düh, beláttam: a szökés reménytelen. Csupasz kézzel rontani egy puskás emberre egyet jelent a halállal.

Remény és kétségbeesés osztozott rajtunk. Nehéz számot adnom azokról az órákról. Úgy látszott, a sokhetes készülődés és a már közel háromhetes bujdosás minden fáradsága hiába volt. Elborult előttem a világ, sötétnek, keserűnek éreztem mindent. Magamat, az életemet, Bagai Gyulát. Olyan érzés kerített hatalmába, amivel csak most találkoztam először.

Gyűlöltem az életet, főleg a másokét, de a magamét is. Ha módomban lett volna elpusztítani a világot, gondolkodás nélkül megteszem.

Ahogy távolodtunk attól az átkozott őrháztól, egyre vadabbá vált bennem a háborgás. Próbáltam magam nyugtatni. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen helyzetben minden józan pillanat fordíthat az ember sorsán. Aztán a keserűség elsötétített előttem mindent, mintha hosszú, sötét utcában rohant volna velem egy ördöngös jármű, s csak minden ötödik oszlopon világít az égő. Vaksötét és világos foltok tűnnek a szemem elé… Fokozódik a sebesség, ritkulnak a világító oszlopok, fogy a szabadulás reménye, már csak éppen fel-felvillan nagy ritkán, akár az összehúzott farkasszem.

Állomás felé közeledtünk. Váltókon lépkedtünk keresztül, a peronon néhány ember álldogált, kiváncsian nézték vonulásunkat. Közömbös voltam kutató tekintetükkel szemben, fogságom hónapjaiban megszoktam az emberek fürkésző kíváncsiságát.

Olsa, ez volt kopott fekete betűkkel az állomás homlokára írva. Halálomig sem felejtem el ezt a nevet: Olsa. Egyenesen az állomásparancsnokság irodájába kopogott be kísérőnk.

Az asztalnál egy ősz hajú őrnagy fogadta a jelentést. Megköszönte a puskás embernek a szolgálatot és elbocsátotta. Végigmért bennünket, majd határozott mozdulattal a falhoz parancsolt.

Leültünk a földre. Reszketve vártuk a folytatást. Az őrnagy, mintha ott se lennénk, enni kezdett.

Egyszerű volt a vacsora: fekete kenyér, egy darabka szalonna és egy jókora vöröshagyma.

Aznap még nem volt falat a szánkban, de állhatott volna előttem akár egy fenséges királyi teríték is: az éhséget feledtette félelmem.

Férfias vonásokkal barázdált, formás arcú ember ült előttünk. Így, első látásra nem is volt rajta semmi rendkívüli… Csak aztán, ahogy hosszabban szemléltem, megakadt a szemem egy csodálatos dolgon: gesztenyebarna hajában két ujjnyi széles fehér csík hasított végig.

Evés közben csendesen csak annyit kérdezett tőlünk:

– Kuda?

Hallgattam, vártam egy kis ideig, bizonytalankodtam. Két mesét agyaltam ki szökésünkről. Az egyiket egyszerű jóhiszemű embereknek, a másikat hivatalos személyiségeknek tartogattam.

Valami azt súgta, az elsővel kezdjem. Zárt titok volt még előttem ez az őrnagy, s szót is alig váltottunk, csupán arcának vonásaiból, mozdulataiból olvashattam.

– Domoj… hazafelé – válaszoltam nagy sokára.

Aztán csend, hosszú csend következett. Annyi ravaszság már összegyűlt bennem bujdosásunk alatt, hogy éppen csak arra válaszoljak, amit kérdeznek.

Az őrnagy nem sietett kihallgatásunkkal. Időnként bejött egy katona, megpiszkálta a tüzet, rakott rá, majd kiment. Az őrnagy valamiféle írásokba mélyedt. Csak most vettem észre, hogy a szoba szemben lévő oldalán a fél falat beborító térkép lóg. Nyújtottam én a nyakam, erőltettem a szemem, jó lett volna tájékozódni…

Nem sok örömöm telt ebben a szemlélődésben, keveset láttam, csupán a folyók kék csíkját, a barna hátú hegyek vonulását és a nagyobb városok négyszögeit.

Kopogtattak az ajtón. Egy torzonborz külsejű embert taszigált maga előtt egy katona.

– Lopott, feltört egy vagont – jelentette az állomásparancsnoknak.

Szigorúan, ellentmondást nem tűrő hangon kérdezett az őrnagy az embertől:

– Hol dolgozik?

– Sehol – hangzott a makacs válasz.

– Mióta tekereg?

– Amióta idejöttek…

– Kik?

– A hadseregük, a vörösök.

– Mit csinált a háború éveiben?

– Szakácskodtam.

– Hol?

– A német tiszti konyhán.

– És azóta?

– Élek.

– Miért lopott?

– Kényszerből…

Erre a kísérő katona úgy teremtette nyakon ezt a kibérelt rántáskeverőt, azt hittem, kiüti a szoba hátsó falát.

Felkecmergett és odaállt az őrnagy elé.

– A katona nem bánik így a másik katonával! – vágta szemtelenül az őrnagy szemébe.

– Az árulónak semmi köze a katonákhoz! – hangzott az állomásparancsnok ingerült válasza. Egy pillanatra csend ült közéjük. Az idegen ormótlan bakancsát nézegette, úgy tett, minha gondolkodna valamin.

– Miért pártolt a németekhez? – csattant az őrnagy kérdése. – Meggyőződésből?

– Úgy láttam jónak, erősebbek voltak… kezükben láttam a győzelmet.

– A lábuk kapcája volt.

– Megbecsültek.

– Féltette a bőrét… a kondér mellett nem lőttek.

– Az őrnagy úrban sem tett sok kárt a háború – vágta kihívóan a torzonborz ember az őrnagy szemébe.

Az őrnagy ábrázata egy pillanat alatt lángvörös lett. Közel lépett az idegenhez, valósággal reszketett a felindulástól, azt hittem, agyonüti, vagy valami nagyon rosszat tesz vele.

– Te féreg! Agyonlövetlek! – ragadta vállon az idegent, megrázta és az ajtó felé penderítette.

Tiltakozott, kiabált a néhai szakács, jogtalanságról meg erőszakról beszélt, de kísérője nyakon ragadta, és engedelmeskednie kellett.

Elvonultak. A folyosóról még sokáig hallottuk a szitkozódást.

Engem valósággal megdöbbentett, amit láttam. Most tapasztalhattam először, hogy a háborúnak ilyen undorító szennye is van. Itt vonultak el előttem, beillett volna mindez elrémítő színpadi előadásnak is, akár egy alvilági jelenet. Első volt a tiszti konyha szakácsa, aztán két feketézőt hozott be az őrség, az egyik szalonnával kereskedett, a másik cigarettával.

– Ismerik a rendeleteket? – kérdezte tőlük az őrnagy. Az egyik, negyven körüli hórihorgas ember dacosan hallgatott. Társa, átlátva a helyzet veszélyét, az első perctől könyörgésre fogta a dolgot.

Ez a katonatiszt szociológus vagy pszichológus lehetett civilben, mert mindennek az okát akarta tudni. Ezektől is folyton azt firtatta:

– Miért nem vállalnak rendes munkát?

– Én házmester vagyok.

– És maga? – bökött a hórihorgas felé.

– Pincér.

– Hová valók?

– Minszkiek vagyunk.

– Hová utaznak?

– Moszkvába.

– A jegyük délre, a fürdővárosokba szól. Olyanok, mint a tetvek, a mások nyomorúságán élősködnek – folytatta az őrnagy.

– Segítünk a közellátásnak.

– Adtunk mi a partizánoknak is – vetette közbe a hórihorgas.

A parancsnokot elfutotta a méreg, de türtőztette magát.

– Élni kell… tovariscs major – hadarta a könyörgő –, valamiből csak élni kell. A háború mindent elpusztított, összedőlt a házunk.

– Holnap bérbe adhatnánk az országot, ha üzérkedésből akarnók felépíteni… Tudják, hogyan bántunk a háború alatt a feketézőkkel?

A hórihorgas most szólalt meg másodszor:

– Azok háborús intézkedések voltak.

– Még érvényben vannak… harcolni és építeni csak vasfegyelemmel lehet – mondta fenyegetőn az őrnagy. Végül is megelégelte a céltalan szóváltást. A szalonnát és a sokezernyi cigarettát az asztalra rakatta velük, s fogdába kísértette őket.

Harmadiknak egy fehér képű suhanc került a parancsnok elé. Úgy látszik, már ismerték egymást. Pjotrnak szólította és halkra fogott, atyáskodó hangon dorgálta:

– Megint csavarogsz?

– Csak visszajöttem megnézni a házunk helyét…

– Engedélyed van?

– Szöktem…

– Hányadszor?

– Azt álmodtam, hazakerült az apám… nem volt nyugtom… Nem érkezett róla semmi hír?

Mereven nézett az őrnagy szemébe.

– Még nem.

– Sokat álmodom felőle… Egy hét is elmúlik, míg aztán megnyugszom. Nappal várom… éjszaka azt álmodom, hazajön… Hiába int a nevelő… Haza kell jönnöm megnézni a házunk helyét…

– Ez nem ok a csavargásra, Pjotr.

– Muszáj. Nincs nyugtom.

– De a tanítóidat bosszantod.

– Nem szeretem az intézetet…

– Az árvák is megnőnek, Pjotr… Reggel visszamész, addig aludj egyet.

A fiú lassú léptekkel a sarokban álló ágyhoz ment, és fáradt mozdulatokkal hajtogatni kezdte a takarót.

Szigorúan ítélt ez a katona, mégis valahogy megnyugtatott a közelsége. Miközben vallatta ezt a jöttment kupciher népet, észrevétlenül felengedett bennem az a reszkető félelem, ami elfogatásunk óta béklyóban tartott. Elég egy barátságos tekintet vagy egy jó szándékú mozdulat, mindjárt otthonosabban érzi magát az ember még ilyen nagy szorultságban is.

Az őrnagy gondolatokba merülve néhányszor végigmérte a szobát, majd megállt előttünk, hosszasan nézte Bagai Gyula félrebillent fejét. Én is csak most vettem észre, hogy elaludt, és válla egyre lejjebb görnyed a fal mellett.

– Holodni? – kérdezte hozzánk hajolva. Szótlanul igent intettem.

Kibontotta a sós szalonnával tömött bőröndöt, a fiókból kivett egy katonakenyeret és az asztalhoz invitált mindkettőnket.

Mikor aztán jól belaktunk, komolyra fogta a szót.

– Hová mentek? – kérdezte ismét.

– Haza… hazafelé.

– Honnan?

– Táborból, fogolytáborból jövünk…

És most el kellett kezdeni a mesét. Bármennyire emberségesen bánt is velünk ez a megviselt katonaember, nem mertem teljes bizalommal lenni hozzá.

– Német táborban voltunk… becsaptak a germánok, rossz azoknak még a csontja veleje is… A csehszlovákokat már fél esztendeje hazaengedték… nekünk nem szóltak, elhallgatták előttünk a rendelkezést… két hete feloszlatták a tábort, a németeket távolabb vitték munkára, bennünket meg szélnek eresztettek.

– Igazolást kaptatok az útra?

– Nem – válaszoltam határozatlanul.

– Mi volt a fogolytábor száma?

Megértettem én a kérdést első szóra, mégis buta képet vágtam hozzá. Elismételte másodszor, harmadszor, csak nem akartam érteni. Elővett egy darab papírt, ráírt néhány számot: tagadólag csóváltam a fejem.

Tudtam én, nagyon is tudtam a táborunk számát, de amennyire pontos embernek tetszett az őrnagy, még képes lett volna odatelefonálni. Egyszóval nem értettem, nem akartam érteni.

Odavezetett a térképhez, mutassam meg, honnan jöttünk. Sokáig betűztem a folyók és városok nevét, végül is megakadt a szemem egy ponton: Boriszov. Egy kártyára tettem mindent.

– Boriszovból jövünk – mondtam. Az őrnagy közelebb lépett hozzám, és hosszasan szemlélte a térképet ő is. Nagy jóhiszeműség kellett hozzá, hogy elhiggye, amit mondok. Boriszov ugyanis az olsai állomástól ellenkező irányban, nekünk hazafelé, északnyugatnak feküdt.

Ismertem ezt a várost: több, mint két hónapig rostokoltunk hatalmas elosztótáborában. Így okoskodtam: ha elhiszi az őrnagy, hogy Boriszovból tévedtünk ide, odaküld vissza. Ezzel becslésem szerint háromszáz kilométerrel kerülünk közelebb a határhoz.

Csóválta a fejét, hümmögött magában, nehezen hitte, amit mondtam. Aztán váratlanul kitört magából: szidta a táborparancsnokságot, fasisztázta a németeket, de bennünket sem kímélt. Leteremtett istenesen.

Lehet, gyermekes hazugságnak tűnt fel előtte, ahogy elmondtam az útra bocsátót: nem csoda, ha ennyi félrecsúszott emberi sors láttán elfogyott a türelme. Dühöngött, csapkodta az asztalt egy vastag, fekete könyvvel, mégsem éreztem semmi félelmet a közelében.

Az igazolást emlegette egyre sűrűbben, én meg már nem is védekeztem. Nagy háborúság után tisztára derül az ég. Csak vonogattam a vállam. Tapasztalhattam a magam sorsán, hogy a háború az emberi lélek virrasztója. S aki annyiszor nézett farkasszemet a halállal, mint ezek az orosz katonák, nem lehetnek közömbösek. Az együvé tartozást négy évig kovácsolta minden katonájába ez a tengernyi hadsereg.

Az őrnagy segíteni akart rajtunk. Végül is határozott. Felénk fordulva lassan magyarázott:

– Elmentek vissza Boriszovba – a térképen megmutatta a vasútvonal útját. – Megkeresitek a táborparancsnokságot, igazolást kértek, és mehettek haza.

Megkockáztattam egy kérdést:

– Tovariscs major… nem kaphatnánk valami írást… addig is?

– Nem adhatok. Pénzetek van? – kérdezte.

– Nincs.

– Hogy akartok utazni?

– Gyalog megyünk.

Kételkedve csóválta a fejét.

– Szálljatok vonatra… a peronon utazhattok… hideg van ugyan, de a kalauz ott nem kér jegyet.

Sötét éjszaka volt még, mikor az állomásra bepöfögött egy személyvonat. Minszk felé tartott. Az őrnagy egészen az első vagon lépcsőjéig kísért. Ott állt, míg el nem indult a vonat, mintha meg akarna győződni róla, valóban elutazunk-e.

Ismét szabadok voltunk. Kísérő és felügyelet nélkül kocsizhattunk tovább, hazafelé.

A parancsnok tanácsa szerint kint a peronon húztuk meg magunkat. A vonat robogása apró szemű porhót kavart körénk. Észre sem vettük, fehér lepel vonta be ruhánkat, sapkánkat. Szúrós hószemek ragadtak arcunk pórusaiba is.

Durván dobálódzott az egész vagon, élesen vertek, kattogtak a kerekek. Messzi voltunk még az otthontól nagyon, mégis valami örömféle sarjadzott bennünk. Nem is éreztük, inkább csak sejtettük. Nyár eleji hajnalokon fogja el ilyen sejtelmes öröm az embert. Lassan kopik a csillagok ragyogása, az éjszaka már húzza a lábát, kis időre elsötétül az ég, mint fekete keszkenő, olyan a kupolája. Nem jelzi semmi, merre van kelet vagy nyugat, pihenőre térnek a csillagpásztorok… Ilyenkor még nem látni, csak sejteni a hajnalt.

Vadul vertek alattunk a vonatkerekek. Ez a csattogó zaj, robogás az öröm apró magvait vetette lelkünkbe. Pirkadat közeledett, koptak, szürkültek a téli ég messzi csillagai. A hajnali csillaghunyás és a csillagruhát öltögető kora esti ég mindig örömet gerjesztett bennem…

Ott gubbasztottunk a peronon, hideg, havas szél vágott az arcunkba. Fáztunk és mégsem éreztük. Hunytak a csillagok, nappalra derült az ég, s fogytak alattunk a kilométerek.

 

Ahogy ott, a vonaton megtett első kilométerek után a hajnalt, a világosságot vártam, a csillaghunyásnak örültem, itt, a zörgő levelű, csupasz fa alatt az esti csillaggyújtást kémleltem az égen. Az est sötétjével takaródzó ember útját a csillagok őrzik.

Kínos volt mindezt átélnem, ha csak gondolatban is, de így legalább gyorsabbnak tűnt fel az idő múlása. Iskolai hittanórákon ilyennek képzeltem a pokol tornácát: csak sátáni gonoszság agyalhat ki ilyen bűnhődést. Itt kuporgok mereven egy fa alatt, akár egy fagyott szobor, már nem érzem egyetlen végtagom…

A késő délután szürkesége estébe öregedett. Apró, fénylő rézgombok nőttek a magasságos ég tetején, majd körös-körül az ég alján is.

Alázkodó remegésem megszűnt, elszállt a nappal világosságával együtt. Időnként tehetetlen düh szorította a torkomat. Kis híján úgy jártam, mint a görög Prométheusz, akit sziklához láncoltak. Csakhogy az ő áldozatának volt értelme… az enyémnek nincsen. Ő legalább nemes szándékkal indult útnak, tüzet akart lopni az Olimpuszról, boldogítani az embereket…

Hát én mit akartam?

Ha az ókori görögök korában történik velem mindez, el sem hiszik… Vagy ha igen, hős lettem volna, egy monda hőse, akinek istenszobrot állítanak, persze ez is kétséges, még a görög mondák sem tűrik az emberi cselekvés értelmetlenségét…

Az enyém pedig az: hatodik esztendeje nyűvöm, szenvedem az életet anélkül, hogy fikarcnyi értelmét is látnám.

Masíroztam, énekeltem, olajoztam a puskám, aztán meg bújtam, bujdokoltam, semmit sem tudok magam után felmutatni. Arra sem volt ráérő időm és alkalmam, hogy kedvemre megszorongassak egy jóféle fehérnépet.

 

Negyvenkettő nyarán, mielőtt átléptük a Kárpátok gerincét, Verecke alatt, Ökörmezőn egyhetes pihenőt tartott az ezredünk. Délig gyakorlatoztunk, hidat vertünk egy kedves hegyi folyón, a Nagyágon. Délután szabadot kaptunk, csellengtünk.

A falu a völgy fenekén lapult, kétoldalt gyönyörűséges tölgyesek vonultak északnak és délnek. Szétszóródott a jónép: sokan málnázni mentek, volt, aki pisztrángra lesett, én mindennap a víz partján sütkéreztem. Hallgattam a folyó zúgását, csodáltam a köveken bukdácsoló aranytiszta vizet.

Már az első nap délutánján belebotlottam egy pirospettyes fürdőruhában napozó nőbe. Nem tudtam, ki fia-borja, abban sem voltam biztos, leány-e vagy már asszony. Majd csak este a kantinban kaptam el fél füllel egy nagyhangú őrmester célozgató szavát. Malvinnak hívták a nőt, egy kémelhárító százados felesége volt. A férj már néhány hete valahol a front mögött kémek és partizánok után szaglászott.

A frontra vonultunk. Olyan állapot ez, amikor minden kis öröm után két kézzel kap az ember. Én sem voltam kivétel. Csak azt a napot tudtam a magaménak, amelyiknek az estéjét is megértem.

Jóformán még puskaport sem szagoltunk, máris megtanultunk visszafelé számolni. Nem mondom, volt köztünk néhány hivalkodó nagyszájú, de a többség félt.

Én is féltem… nagyon féltem…

Egész este az a pirospettyes fürdőnadrág lépdelt előttem. Tudtam én azt jól, nagy köztünk a rangbeli különbség, mintha a jegenye koronája és a keserűlapu kötne egymással szomszédságot. Hessegettem is magamtól a sok kívánkozó gondolatot. Mégsem tudtam szakítani velük. Végül is gondoltam egy merészet: lesz, ami lesz, én bizony megkörnyékezem a szentjánosbogár-fürdőnadrágot.

Másnap végigcsatlattam érte a Nagyág bal partját. Jó két órába került, míg rátaláltam. Egyedül volt egy tenyérnyi tisztás közepén: majdnem meztelenül napozott. Illetlennek tartottam ezt a tolakodást, de hát már nem visszakozhattam.

Levetettem a zubbonyom, és belehasaltam a fűbe. Láttam, nagyon rám csodálkozott, nem szólt, csak illendőbben magára igazította azokat a nagy piros pettyeket.

Fejembe szaladt a vér, kiszáradt a szám, ahogy rá-rákaptam a szemem. Megfogódzott bennem valami kis öröm: ha ezért a szemtelen idetoppanásomért nem kergetett el, talán csak leereszkedik hozzám egy szóra.

Feküdtünk és hallgattunk. Jó idő múltán felállt, szedte a holmiját, és pirospettyes fejkendőjét lóbálva a kezében, elindult a vízfolyás irányába.

Én meg utána.

Két ízben megállt, lopva visszapillantott, követem-e? Ott voltam a sarkában. Aztán, mint aki bújócskázik, átvágott egy bokroson, majd letért a víz partjára, onnan meg visszakanyarodott egy kis fenyvesbe.

Játszott velem, csalogatott.

Nyújtottam a lépéseket, igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá. Már-már utolértem, mikor váratlanul irányt vett a folyóhoz kanyarodó országútra, és visszafelé indult a faluba.

Erre nem számítottam. Egyszeriben aláhagyott a bátorságom. Földre szegtem a fejem, mint akit megszégyenítettek. Úgy tapasztaltam, az emberek járta úton megnőnek az urak, akár a fa árnyéka… A magamfajta közhonvéd meg olyan volt, mint a porszem, kicsi és jelentéktelen…

Harmadnap, rögtön ebéd után mégis odatanyáztam arra a kis tisztásra.

Dacot termett az elmúlt éjszaka: nem hagyom, nem tágítok, biztattam magam odafelé menet.

Nem volt ott senki. Leheveredtem és vártam. A nap már félbetörte a délutáni eget, mikor a bokrok között megvillant a pirospettyes kiskendő. Fürdőruhában volt. Néhány pillanatig állt, mintha azon gondolkoznék, menjen-e vagy maradjon, majd megfordult és elindult a vízfolyás ellenében felfelé.

Követtem.

Egy vékony deszkapallón átkeltünk a folyón. Úgy látszik, ismerte az erdőt, mert tétovázás nélkül ráfordult egy irtvány fűvel benőtt ösvényére. Ugyancsak lépnem kellett, ha nem akartam szem elől téveszteni.

Az ösvény jobbra fordult, egy bővizű patak felé, aztán váratlanul megszűnt, s mintha a föld nyelte volna el, eltűnt a pirospettyes kiskendő is. Nézelődtem, kapdostam a fejem: előttem a patak, mögöttem a gyér ösvény, kétoldalt alacsony fenyves.

Egyedül maradtam.

Megint rászedtek: daccal fűszerezett ingerültség lobbant fel bennem. Elindultam visszafelé, gondoltam, legalább elágazást találok. Idegesen kerestem, de néhány pillanat múlva megint csak a pataknál kötöttem ki.

Mintha valami ördög súgta volna a fülembe, gázoljak a vízbe.

Meg is tettem.

Kőről kőre ugráltam, de közben bele-beleléptem a vízbe is. Jó ideig lefelé haladtam, a vízfolyás irányában. Hiába kutattam az ismeretlen asszony után; még csak egy pettyet sem sikerült felfedeznem a ruhájából.

Köptem egy mérgeset, és elindultam visszafelé, hogy megkeressem legalább a folyóhoz vezető ösvényt. Morogtam, szégyelltem is magam, meg bosszantott is ez az ördög útja. Az ing csuromvíz volt rajtam, megizzadtam, a lábam meg valósággal megfagyott a hideg patakvízben.

Mentem volna már négykézláb is hazafelé, de annak a máriás nagyistennek sem tudtam ráakadni az idevezető ösvényre. Piros virágú bokrok karolták kétoldalt a patakmedret, s hiába hajtogattam őket, egy talpalatnyi sem került a szemem elé abból az átkozott ösvényből.

Elvesztettem a tájékozódást. S miközben nyitogattam a bokrokat, egyre feljebb jutottam a hegy oldalán. Már közel álltam hozzá, hogy a katonaregula szerint visszavonuljak, ha jobb utat nem ád alám az isten, hát a patakmederben, mikor megpillantottam, akit kerestem.

Anyaszült meztelenül feküdt egy aprócska tisztás szélén. Tőle néhány lépésre tenyérnyi víztükör: úgy látszik, valami holt patakmeder telt meg vízzel.

Ilyet még nem láttam.

Ha azelőtt képen vagy könyvben került elém a női meztelenség, elfordultam… Most reszketve szívtam magamba a jóízű erdei levegőt, és megbabonázva bámultam ezt a szemet gyönyörködtető látványt.

Néhány méterrel feljebb léptem a vízmosta köveken. Felülről teljesen beláttam a tisztást: már csak a felét sütötte be a nap. A vízben magasra nyúlt a környező fák árnyéka, s ennek közepén a barna testű asszony.

Akár a mesében. Lehet, hogy valaha erdei tündérek találkozóhelye volt ez a tisztás. Kétszer, két alakban láthattam az asszonyt: a fűben és a víztükörben.

A meglepetés első pillanatai után próbáltam józanul fontolóra venni a helyzetet.

Csalogat, vagy elbújt előlem ez az asszony? Nem tudtam eldönteni. Micsoda úri passzió, anyaszült meztelenül kifeküdni a napra! De hogy nem fél! Hisz ez az irdatlan erdőség tele van vaddal! Biztosan vigyázza valaki a bokrok mögül.

Egyik gondolattal hűtöttem, a másikkal biztattam magam. Akár egy fűbe döntött márványszobor, úgy feküdt előttem ez a szép női test.

Életemben először volt alkalmam gyönyörködni a női meztelenségben. Hittem is meg nem is: mert hát ilyen paradicsomi látványról még álmodni is csak félve mer az ember…

És bizony igaz volt. Ahogy először megpillantottam a bokrok mögül, kiszáradt a torkom, aztán lenyűgözött a szépsége. De hát ilyen a férfiember: amit a szeme lát, azt a keze is szeretné tapintani. Szomjas vágyakozás kavarta fel bennem a vért. Szemem már csak az egyenletesen hullámzó kebel mozgását érzékelte. Hallottam már jó néhány cifra históriát csajkásokkal fajtalankodó tiszti feleségekről, mégis féltem.

Kiléptem a tisztásra.

Az asszony rémülten felkapta fejét, felugrott és kezével takarva meztelenségét egy széles fatörzshöz hátrált.

– Aljas… szemtelen – sziszegte –, takarodjon!…

Egy lélegzetvételnyi ideig farkasszemet néztünk. Szégyenérzet és valami soha nem tapasztalt állati vágyakozás reszketett bennem… Legszívesebben magam alá tepertem volna… védekezzen… karmoljon, harapjon, érezze meg az erőmet…

Megszégyenülten elfordultam. Keserű nyál futott a számba. Minden idegszálammal lestem, figyeltem… Ilyen lelket sorvasztó állapotként képzeltem el a roham előtti pillanatokat.

Ügyes keze lehetett. A vén tölgyek tetejéről még földre sem ért a hulló levél, már ott állt mellettem felöltözve.

– Mit akar? – kérdezte remegő hangon… Nagy barna szemével fürkészve nézett rám, de talán már enyhültebben, mint találkozásunk első pillanataiban.

– Szép… nagyon szép… – dadogtam idétlenül.

– Frontkatona? – faggatott tovább.

– Még nem voltam kint… most megyek először – válaszoltam.

Bősz türelmetlenséggel szaladtam az asszony után, mikor meg a közelébe értem, egyszerűen elfogyott a szavam. Ez a vérpezsdítő közelség egy sóhajtásnyi időre bizonytalanná tett. Udvarolni udvaroltam már én… olyankor szép sorjában jön minden.

– Nem fél? – folytatta a kérdezést, és nekem úgy tűnt fel, hogy ravaszkás mosoly villant a szája szélén.

– Mitől?

– A haláltól… A fronton elpusztulhat.

– Most nem gondolok vele.

Bizonyára tovább faggatott volna kilétem felől, de elöntötte a fejemet a forróság, mint akinek nincs ráérő ideje a fontolgatásra, s magamhoz ragadtam az asszonyt. Igazán még védekezni sem ért rá, mert támadtam, ahogy rohamozni tanítottak, minden erővel, megállás nélkül. Öleltem, csókoltam vadul, mint egy kiéhezett farkas.

Összefüggéstelenül, a levegőt kapkodva beszélt:

– Nem szabad… nem szabad!… Szeretek virágágyon feküdni, kis honvéd… virágágyon.

Ezen ne múljék, gondoltam. Felugrottam és bolondul tépni kezdtem a kis tisztás virágait. Szedtem egy nyalábbal, leraktam egy bokor alá és ismét rohantam vissza.

Előttem pompázott a kárpáti természet minden szépsége: a víz, a bokrok, a fű. Nem láttam, nem hallottam ebben a pillanatban semmit, csak az asszony reszkető pihegését.

– Virágágyat rakok, nagyot, méltóságteljeset – motyogtam értelmetlenül.

Már kezemben éreztem térde forróságát, mikor a hegy lábánál megszólalt az ezredkürtös trombitája.

Riadót fújt.

Parancsba kaptuk, hogy ne távolodjunk messzire az ezredtörzstől, de gondoltam is én akkor a paranccsal. Talán a halálos sebet kapott katona merevedik meg úgy egy pillanatra. Nem tétovázhattam, kaptam a cókmókom, és csak annyit tudtam mondani az asszonynak elmenőben:

– Riadó… a frontra indulunk.

És már gázoltam is lefelé a patakmeder kövei között.

Az asszony ijedt kapkodásomat látva, nevetésre fakadt. Nevetett egyre hangosabban… Visszhangzott tőle az erdő, már a hegy lábánál bukdácsoltam reszkető inakkal, még mindig hallottam…

 

Akkor is hallottam a fa alatt, most is a fülemben cseng a nevetése, ha eszembe jut az a szoborszép asszonyi test.

Ki volt? Mi volt? Unatkozó tiszti feleség? Izmos legénytesteket áhító démon? Világot látott, nagyvonalú arisztokrata sarjadék? Ringyó vagy romantikus széplélek? Máig sem tudom.

Egy óra múlva már ott álltam Csatáry zászlós szakaszának második rajában, indulásra készen.

Sokáig visszhangzott, ma is hallom azt a nevetést. Nem tudom, a gyávát csúfolta-e bennem, a kapkodásomon, a reszketésemen mulatott-e az a szoborszépségű asszony?

Ökörmezőről Vereckéig gyalog mentünk. Csendes, hegyvidéki nyári est borult ránk. Hajnalig virrasztó csillagok ültek az égen. Mégis úgy éreztem, eső szitál a szemembe… Fájt, megalázott az a csúfolódó kacagás: bántotta a fülemet, a lelkemet, mint az eltorzult erdei visszhang.

Néhány napig hordoztam, melengettem szemem bogarán a pirospettyes fejkendőt, a feszülő kebel és az asszonyi öl torkot szárító szépségét.

Volt idő, mikor gyűlöltem. Irigyeltem, mert módjában állt örömhöz örömet tenni: a szépet széppel tetőzni. Elég volt hozzá a front hátában egy szűk hónap, hogy a szép szörnnyé változzon…

Aknamezőket tisztogattunk. Nem múlt el nap, hogy valamelyikünk kezében ne robbant volna akna. A robbanás vágta gödör szélére virágot csaltak a meleg nyári záporok. Szép volt, mégis gyűlöltük az orosz földnek ezt az apró tövű, sárga virágát. Az elesettek koporsójára ilyen virágot téptünk: koporsóvirágot, így neveztük, koporsóvirágnak. Lehet, hogy babonásak voltunk, irtóztunk a sapkánk mellé tűzni a halál sárga virágát.

Bármennyire szépen gyöngyözik is az asszonyi kacagás, a háború torkában halálsikollyá torzulhat. Félelmetes démonná, csúfolódó szörnyeteggé vadult bennem az a szépséges asszony…

Ha józan lenne az emberiség, szobrot állítana a magamfajtáknak. Hány agyonkínzott sorsot kellene márványba vésni. A mi falunkban minden udvarra jutna egy. Így talán tovább megmaradna az emberek emlékezetében a földi pokoljárás, a háború.

Fáj a pusztítás, mégis hamar felejtenek az emberek. A városok tereire tízszer is odaállítják a női szépség szobrait, míg az elesettek emlékművét jó, ha egyszer…

Igaz, a szépre szívesebben emlékezik az ember. A szép feledteti, eltakarja a rosszat. Lehet, hogy idővel nekem is kikopik fülemből az a csúfondáros nevetés, s nem marad más, csupán a szép, a szoborszép asszonyi test emléke…

Már körülfogott a téli éj sötétje, nem kellett attól tartanom, hogy meglátnak. Lassan, hátamat a fa törzsének támasztva felemelkedtem. Egy lélegzetvételnyi ideig sem állhattam a lábamon, lerogytam, mintha egy mozdulatlanságra kárhoztatott szobor elevenedne meg, olyan fájdalmat okoztak e mozdulatok.

Képtelen voltam egyet is lépni. Sötét volt, akár máris indulhattam volna, mégsem tehettem. Várnom kellett, míg agyongyötört végtagjaimba visszatér az élet.

 

Aznap délben szerencsésen elértük Minszket. Egy darabig a peronon utaztunk, később a kalauz behívott és leültetett. Jó meleg volt a kocsiban, és kellemes dohányfüst fűszerezte a levegőt. Ültünk, nézelődtünk, figyeltük a velünk együtt utazókat.

Suttogva beszéltem Bagai Gyulával, bár elfogatásunk óta megnőtt a bátorságunk. Már közel járhattunk az állomáshoz, amikor közénk ült egy apró emberke, és minden bevezető nélkül melegen érdeklődött kilétünk felől. Tört cseh nyelven kérdezgetett.

Megszeppenve húztuk magunkra a hallgatás takaróját. Ismeretlen útitársunk, látva bizalmatlanságunkat, magáról kezdett beszélni. A lengyel-német háború idején Csehországba, onnan Magyarországra került. A háború harmadik esztendejében kiszökött a Szovjetunióba, most Minszkben él.

Így, néhány mondatba sűrítve, egyszerűnek tűnt fel mindez, de részleteiben ugyancsak cifra életrajz lehetett.

Az ismeretlen beszédessége némileg oldott bizalmatlanságunkon. A hosszú bujdosás azonban annyira kiformálta bennünk az óvatosságot, hogy a legszívesebb szónak is a fonákját néztük először. Csak a fél arcunkat mutattuk oda: elmondtuk, hogy Lembergbe utazunk munkára. Tétova és óvatos válaszainkból útitársunk csakhamar megállapította, hogy idegenek vagyunk ezen a tájon.

Felajánlotta segítségét.

– Mutatni, ukazaty maguknak vonat Lembergbe – törte és keverte egyszerre a nyelvet.

Futottunk az állomás felé. Néhány lépést az idegennel egy vonalban haladtunk, aztán lemaradtunk kissé. Valami sejtelmes előérzet, vagy talán beteges éberségünk fékezte menésünket. Kapóra jött volna az idegen útbaigazítása, mert egy akkora állomáson, mint a minszki, csak áll és bámul az ember, akár a vágni való borjú, de hát féltünk… Végül is bizalmatlanságunk kerekedett felül, s egy fordulónál szándékosan lemaradtunk az idegentől. A kavargó forgatag elnyelte sárga, kopottas kalapját.

A bizalmatlanság rosszabb, mint az istenverés. A kételkedés az ember második természetévé válhatik: ettől kezdve nincsen nyugta. Először kételkedik másokban, aztán nem hisz magának sem. A kételkedő, bizalmatlan embernek még a járása is olyan, mintha saját árnyéka elől menekülne.

Így jártunk mi is. Elutasítottuk a segítő kezet, nem maradt semmink. Megfosztottuk magunkat még annak lehetőségétől is, hogy szót válthassunk valakivel.

Közben sodródtunk a kijárat felé. Meresztgettük a szemünket, kutattuk, vizslattuk a vonatok oldalára akasztott táblák feliratait, eredménytelenül.

Elértük a kijáratot. Meghűlt bennem a vér: vasutasok és katonák minden utastól kérték a menetjegyet. Akinek nem volt, félreállították. Már jócskán ácsorogtak ott egy fegyveres őr gondjaira bízva… Az oroszlán torkába rohantunk, állt belém a rémület.

Megfogtam Bagai Gyula kezét, és kezdtem visszafelé húzni az áramló tömeg ellenében. Néhányan meglöktek, mások ránk káromkodtak, de egyéb választásunk nem volt: apró csoszogó lépésekkel hátráltunk.

Végigmentünk egy végtelennek tűnő felszállón, tucatnyi sínpáron bukdácsoltunk keresztül, majd egy óvatlan pillanatban átugrottunk a pályaudvar kerítésén.

Előttünk zsongott Minszk városa.

Veszélyes volt vonaton utazni: hamarább lefülelhették az embert, mint a télen alig járt országutakon. Mégis csábított, hisz egy éjszakai vonatozás egész hetes gyaloglástól kímélt meg.

Megint csak válaszút előtt álltunk. Az állomás épületét egyelőre kerültük: valósággal hemzsegett a zöld ruhás katonáktól. A háborús évek vasfegyelme még nem szűnt meg. Elég volt egy gyanús, tétova mozdulat, máris igazolást, bumáskát kért a poszton álló őr.

Egész délután a városban és környékén csellengtünk. Már szállt az alkony, amikor ráakadtunk a várost félkörben ölelő műútra. Sokáig töprengtünk, folytassuk-e a gyaloglást, avagy a vasúton próbáljunk szerencsét.

Amióta az az emberséges őrnagy vonatra rakott bennünket, meggyorsult az utunk. Gyaloglás közben gondolatot ébresztett, emléket idézett még a kettétört telefonpózna is. A vonat mindent felgyorsított, s főleg a hazajutás vágyát forrósította fel az óvatosságot is sutbadobó türelmetlenséggé.

Szóval hát a leghátsó padba ültettük az óvatosságot. Lehet, az is szerepet vitt ebben, hogy egyre távolodtunk az átkozott fogolytábortól. Ott Minszkben tapasztaltam, hogy az otthon közelsége nagy erő. A vadidegenben hányódó ember hasonlatos a szélfútta szalmaszálhoz: senkihez sem tartozik, nincs, aki feléje nyújtsa kezét.

Mifelénk azt tartják: a boros üveg mellett gyökeret ver az ember… Talán esetlenül gondolom, de én meg azt mondom, bor sem kell hozzá, hogy gyökeret eresszen valaki. Az a fontos, hogy otthon érezze magát az emberfia. Az idegenség olyan, mint egy láthatatlan betegség, elszívja, megsorvasztja a lelket… Messzi idegenben hamarább eltörik az ember… a kivágott fa földre dőlve nézi az eget… így pedig még a közeli is mérhetetlen messzinek rémlik. Közeledtünk hazafelé, erősödött az égbolt ragyogása, mégis idegennek éreztük magunkat itt Minszkben is. Messzi estünk az emberektől, messzi voltak a csillagok…

Hosszú töprengés után végül is úgy határoztunk, megpróbálunk feljutni valamelyik Lemberg felé vivő vonatra. Kora estétől majd éjfélig eredménytelenül ólálkodtunk az állomás kerítése mögött. Távol álltak a szerelvények, a lámpák fénye sem volt valami nagy segítségünkre. Félhomály nehezítette a tájékozódást.

Már foszlott az éjszaka, amikor bátortalanul a kerítéshez intettünk egy tolatót. Útbaigazított. Felsegített a hajnalban induló lembergi gyorsra.

Az őrnagy tanácsa szerint a peronon húztuk meg magunkat, hisz még mutatóba se volt egy fia kopejkánk sem. A szigorú, mogorva kalauz valósággal szúrt a szemével. Ránk szólt, valahányszor elment mellettünk, odébb állított… Aztán érthetetlenül felengedett. Délfelé mindkettőnket beinvitált az egyik fülke sarkába és leültetett.

Hatan ültünk a szúette fapadokon: ismeretlen, gondolatokba merült emberek. Ebédidő járhatta, mert útitársaink mindegyike elővett valamit a batyujából és evett.

Ez a tengernyi sok izgalom még az evést is feledtette. Csak ilyenkor, hogy egy kicsit megnyugodtunk, vett elő az éhség. Nem is volt az már éhség, hanem kimondhatatlan görcsös fájdalom, mely egyszeriben összekapta a gyomromat… Kétrét kellett görnyednem, hogy fel ne kiáltsak.

Ha a vonatkerék kattogása a fülembe csapott, mint valami fényszóró sugárkévéje, öröm villant bennem. Titkolt, mély, rejtett örvendezés volt ez, de a kutyául morgó gyomrom még ettől is megfosztott.

Időnként úgy rémlett, hogy nem is a síneken, hanem a gyomrom falán zökken a kerék.

Összesúgtunk Bagai Gyulával. Ő indult jobbra, én balra: kéregettünk. Sovány, szőrös ábrázattal nyitottuk ki a fülkék ajtaját, s a falatozók elé tartottuk sapkánkat. Képtelen voltam az adakozók szemébe nézni, csak a sapkát és a belehulló ételdarabokat bámultam, akár egy eszelős.

Koldultam: a nincstelenség földig alázott… ennél mélyebbre már nem süllyedhettünk.

Mire a kocsi végére értem, négy karéj kenyér, egy darabka szalonna, egy füstölt hal és egy vereshagyma gyűlt a sapkámba.

Miközben tömtük magunkba az ételt, szakadék rémlett fel előttem, szédülve meredtem a sötét mélységbe. Ember botorkált odalenn, erőtlenül hányódva, mint a part szélén körbefolyó víz. Magamra ismertem: lent is, fent is.

Ember voltam, mégis ilyen messzire estem az emberektől: másoktól is, magamtól is… Gyakran voltak ilyen rémlátomásaim. Egyszer szélforgatta, törött szalmaszálnak, máskor halálra sebzett, űzött vadnak láttam magam… Mintha sűrűsödő ködben tapogatóznám: vakon botorkálok, elhomályosult előttem a legénykor minden emléke, már nincsenek emlékeim… nem tudok emlékezni… Már csak a távolságot érzékelem…

Hazafelé visz a vonat…

Az idő összefolyik előttem. A háború és a bujdosás féltucatnyi esztendeje egybeolvad, egyetlen nappá szövődik… Nappalok, éjjelek, ősz, tavasz, nyár, mind, mind összefolyik… Ismerem a nap reggelét: vörösen izzó láng festi meg az égaljat. A kezdetét láttam, a végét még nem éltem meg…

Eddig a tűz fénye, most meg a sötétség vakítja látásom. Várom, hogy világosság támadjon, apró lángok gyúljanak köröttem. Olyan a háborúba sodort ember, mint a bombarobbanás szórta földdarabok: ezredévekig fogódzott egymásba sok millió porszem, most elszakadtak, igaz, visszahullanak ismét a földre, mégis más formája lesz a rögnek, ami belőlük alakul…

Így hullott millió sejtre, porszemre az én életem is… Mi következik ezután?

Más a szerelem kezdete, más annak levélhullajtása. Messzi, igen messzi áll egymástól a frontra masírozó katona és a puszta életét mentő szökevény fogoly.

Kettészakadt az életem. Szakadékot hordozok magamban, érzem meredek két partját és dermesztő mélységét. Hazafelé zakatol velem a vonat, távolodik egymástól a két part… A magam keservéből ácsoltam pallót, hogy a túlsó oldalra jussak rajta… Emezt otthagyom, lassan eltakarja a messziség köde… útnak eredtem, inog alattam a palló… A földig alázott embersors hozhat-e még virágot?

Elszórt fényekkel közelített felénk Lemberg városa. Szorongatott a félelem, miközben sodródtunk a kijárat felé, hiszen egy szigorú ellenőrzés könnyen vesztünket okozhatja. Kérték is a jegyeket, de két öregedő vasutas tehetetlen volt azzal a temérdek emberrel szemben.

Görcsösen markoltam Bagai Gyula kezét, húztam magam után, s azon iparkodtam, hogy kellős közepébe kerüljünk az emberfolyónak… Nem lehetett valami bizalomgerjesztő ábrázatunk, mert az egyik jegyszedő ugyancsak vállon ragadott a kijáratnál: a jegyet kérte.

Vannak pillanatok, amikor az ember keze kissé gyorsabban jár, mint a gondolata. Jóformán még arra se értem rá, hogy felfogjam a helyzet veszélyét, bal kezemmel zsebemhez kapkodtam, mintha az elrakott jegy után kutatnék.

A zsiványság hamar társra lel: elég volt egy szemvillanásnyi idő, hogy torlódás támadjon mögöttem. Bagai Gyula bátortalanul húzott magához, ő egy lépéssel odábbsodródott ettől a bozontos szemöldökű kapuőrtől.

Ösztönös mozdulattal hátrakaptam a fejem. Egy javakorabeli szakállas ember tekintetével találkoztam… Mély, rekedtes hangon rászólt a kapusra, és lökött rajtam egyet.

Elmúlt felőlünk a veszély, továbbsodort az utasok türelmetlen igyekvése.

Bejutottunk a váróterem hatalmas csarnokába. Ezernyi ember nyüzsgése fogadott. Volt, aki járkált, mások ácsorogva cigarettáztak, sokan a fal tövébe húzódva batyujukon vagy éppen a földön ültek. Egy ideig nézelődtünk, majd lemálháztunk a váróterem legsötétebb sarkában.

Tíz órát mutatott a váróterem nagy órája, ahogy eloltották a csillárlámpát. Félhomály hullott a várakozó utasrengetegre. Az ügyesebbje a lócákon foglalt magának éjjeli szállást, s akiknek annyi örömöt sem hozott az éjszaka, hogy a hátát megtámaszthassa, a batyujára görnyedt. Emberi testek borították a hatalmas csarnok minden talpalatnyi helyét. A később érkezők már csak káromkodással szoríthattak maguknak helyet az alvók között.

Sokan cigarettáztak vagy pipáztak. Éjféltájt a füst már valóságos felleggé sűrűsödött. Az oldalfalon függő lámpák mintha ködbe vesztek volna, a sapkák, vállak, összehúzott hátak körvonala is sejtelmesen elmosódott.

Néhány lépésre tőlünk zajosan vidult egy társaság: három katona versengett egy telt keblű fehérnép bizalmáért. A lány egy félig telt zsákon ült, akár egy hódolatra váró hercegnő, a katonák közrefogták, és mindegyik a maga módján tette neki a szépet.

Az egyik hosszú nyakú, szőke legény folyton suttogott valamit a fülébe, a másik makacsul csak csókolni akarta. Védekezni védekezett ugyan a leány, de csak úgy tessék-lássék módon, s ha sikerrel járt a katona ügyeskedése, az egész terem hallatára ingerlőn visongott, kacagott.

A harmadik katona szerényebb volt. Kopott kofferján ülve, mély basszus hangon dalolt. Az utasok neszező zsongásán úgy ütött át az éneklése, mint erdő suhogásán a párját hívó vadgalamb búgása.

Nótával csalogatta a leányt.

Éjszaka volt, hideg téli éjszaka. A nagy szárnyas ablakok rámájának nekifeszülve gonoszul vijjogott a szél. Az éneklő katona párját csalogató nótázását elnyomta a lány sikongatása: a csókot lopogató, követelőző ölelgetés ingerlőbb volt.

Egy kis időre aztán elhalt az éneklés, de csak azért, hogy mint a színesebb tollruhát öltő madár, harmonikán folytassa tovább a katona a szerelmi versengést.

A katona és harmonikája régen járhatta a világot: úgy hangzott a sípok muzsikája, mint a fiatalos, ércét vesztett, rekedtes férfihang erőlködése. Csitult a váróterem zsibongása, akár a tovaszálló méhraj zsongása; megszűnt a leány sikongatása, szava fogyott az udvarló katonáknak is. Szemlesütve hallgatták a harmonika sírását.

Ilyet csak meleg augusztusi napokon láthattam: a Tisza-parti tengeriföldek napraforgói a fény forrása felé fordulva követték a nap útját. Napkeltétől napnyugtáig a nap felé fordítja fejét a napraforgó. Ott abban a teremben is ilyesféle csodát láthattam! Sokan már aludtak, mégsem akadt ember, aki csendre intette volna a harmonikást. Mintha egy színpadi tömegjelenet részesei lettünk volna: a láthatatlan karmester intésére, lassan mindenki a zenélő katona felé fordult.

Hónapok óta most hallottam először muzsikát, úgy hatott rám, mint a fájdalmas seb helyét gyengéden simogató kéz tapintása. Időnként a vonatfütty és a szél süvöltése zavarta csupán a harmonika panaszát. Panasz, keserű panasz búsongott ezekben a nehezen egymáshoz illeszkedő dallamokban. A lembergi váróteremben töltött éjszakán értettem meg igazán annak az öles termetű Volga menti kolhozparasztnak lelke keserűségét, aki gyűrött katonaruhájában naphosszat nótázott az udvarunkon.

Talán már éjfél is elmúlt, a harmonikás katona mégsem fogyott ki a nótáiból. Vontatottan sorjáztak a dallamok, mintha véget nem érő vádpontokat kopogtak volna a billentyűk egy láthatatlan ellenség fejére.

A lány, akit este oly hevesen ostromolt a két katona, a földön ült. Hátát a zsáknak támasztotta, arccal a katona felé fordulva szundikált.

Bagai Gyula a fal tövéhez dőlve nyugtalanul, nyüszítve aludt. Tőlem jó lépésnyire, fejét félig telt zsákjára hajtva egy idősebb ember feküdt. Baj lehetett az idegeivel, mert időnként egész testében megrándult… Nyilván a front, valami támadás, közeli becsapódás, vagy légnyomás viselte meg ennyire.

Nehezült az én fejem is. Egyre messzebbről hallatszott a harmonika kesergése, már nem is ültem a váróterem falának dőlve… repültem… szálltam a keserű gyökéren nőtt orosz nóták szárnyán. Folyó kanyarodott elém. A nevét nem ismertem! Volga? Dnyepper? Avagy a Tisza? Nem tudom. Úgy meredtem a víz tükrére, mint Csongor kútjába, aki belenéz, azt látja meg benne, ami szíve gondja.

Hazaszárnyalt velem a nóta.

Az izgalmaktól kábultan a zsákos ember batyujára bukott fejem. Sohase láttuk egymást, mégis megfért a fejünk egy jócskán összevissza foltozott, durva zsákon. Ezen a szegényes vendégágyon aludtam pirkadatig. A sötétség még tartotta ugyan magát, de az élénkülő jövés-menés a hajnali vonatok közeli indulását jelezte.

Mély álmú ember lehetett a szomszédom, nem zavarta az ajtócsapkodás, nem mozdult, aludt kitartóan. Ahogy foszlott agyamról az alvás kábulata, éreztem, hogy valami gömbölyű holmi nyomja a fejemet.

Krumpli, villant belém az öröm. Egy pillanatig sem haboztam. Volt a zsebemben egy vékony pléhdarab, ami jobb híján késnek is megjárta. Nyiszálni kezdtem vele a zsák oldalát, a zsák engedett. Örömem még nagyobbra nőtt, mikor az arannyal felérő krumpli helyett alma akadt a kezembe…

Nem tőrödve azzal, hogy felébred a gazda, habzsolva megettem egyet, kettőt, hármat… aztán reszkető kézzel telehárítottam a sapkámat, felráztam Bagai Gyulát, kilopóztunk a váróteremből, sietve végigkopogtunk a peronon, s felkapaszkodtunk egy teherkocsi fékezőfülkéjébe.

Szökésünk óta ez volt az első kiadós früstök, amire emlékszem.

Megrándult alattunk a vagon, menekültünk onnan is, nem ismertük a menetirányt. Mintha a földből nőtt volna a nappal világossága. Távolodott az éjszaka komor sátra, tágult a látóhatár, reggel lett.

Megélénkült az állomás forgalma is, a peron megtelt emberekkel. Behúzódtunk egy nagy szerszámláda mellé, s álltunk, akár a falnak támasztott múmiák. Csupán összehunyorított szempillánk alól figyeltük a jövés-menést.

Fejembe tódult a vér, amint megpillantottam éjjeli szállásadómat. Megcsappant zsákját ölében tartotta, mint aki attól fél, hogy ismét meglopják. Lassan, szemlélődve lépegetett a fázósan ácsorgó utasok között, a tolvajt kereste.

Engem keresett.

Az állomás ébredő zaján is átvert lépteinek koppanása: rokkant volt, fából szerkesztett bal lába mereven emelkedett, majd koppanva ütődött a peron kövezetéhez.

Sírni, ordítani tudtam volna, de a torkomat szorongató félelem útját állta a szónak… a hazajutás vágya elnyomta bennem becsületérzésemet.

Nem tudom, sejtett-e valamit, vagy csak mi képzelődtünk, de folyton köröttünk kopogott. Elment egy darabig, s megint csak visszatért hozzánk. Ácsorgott egy kis ideig és mintha magát szidná, szünet nélkül káromkodott…

Reszkető inakkal kapaszkodtunk fel a határ felé induló gyorsra. Lemberg városa már régen a ködbe veszett, mégsem csitult félő remegésünk. Ha valaki akkor vállon ragad, hogy a kerekek közé vessen, a kisujjamat sem tudtam volna mozdítani ellene. Ez a hirtelen támadt halálfélelem kiszikkasztotta minden erőmet… ilyenkor pedig úgy érzi magát az ember, hogy minden mindegy…

Amíg anyám élt, az volt a szokása, hogy minden reggel hajnali négykor ébresztette a ház népét. Nem volt kegyelem. Sokszor hiába vetett az éjfél haza, húzta rólam a takarót… nem tűrte a henyélést.

Ilyenkor kibotorkáltam a ház elé, és a tornác faoszlopának támaszkodva próbáltam nyújtani az éjszakát. Kábult, erőtlen szendergés lett rajtam úrrá ott a vonat peronján is. Éreztem is, nem is a kerekek egyhangú zakatolását, egyenletes időközökben hosszan sípolt a mozdony, vagy talán nem is volt igaz, csak képzelődtem…

Hátulról valaki gyengéden megfogta a karomat és maga felé fordított: az a sárga kalapos kis ember mosolygott ránk, akitől megléptünk a minszki állomáson.

Kérdezés nélkül betessékelt bennünket egy fülkébe. Azt se mondhattuk, adjon isten, behúzta maga után az ajtót. Mintha egy vízzel telt kondérba billentettek volna, hogy forrjak ott lelkem csendességére. Egyszeriben kivert a veríték. A szemben lévő ülésen két idősebb katonatiszt utazott, egy jókora üvegből pálinkával kínálgatták egymást.

– Pij – nyújtogatták felém az üveget bemutatkozásul.

Nem kezdhettem magyarázkodni, hogy már hetek óta nem ettünk pálinka alá valót, körbejárt az üveg. Már az első kortyok megzsibogtatták elgyötört idegszálaimat, mintha sötét lepel omlana lassan előttem… Úgy tudtam, az alkohol megzavarja a gondolkodást… velem mintha az ellenkezője történne… Elfelejtettem, hogy szökevény vagyok… nem igaz semmi, nem is voltam katona, a fronton sem jártam. Kitalálás a szénapajta verme is… hazugság az is, hogy másodszor hurcoltak ebbe az irdatlan országba… semmi közöm a politikai bűnösökhöz, a táborhoz, az éhséghez… Vaszilijhoz, tífuszhoz, Halottakhoz… Álom volt minden… nem igaz… Hogy tud ez a két tiszt nevetni!… Játék az egész… kitalálták…

Mindenki nevet. Csak az zavar, hogy a szemközt ülő százados bal szeme szüntelenül engem néz… nem mozdul rólam… akár egy megfagyott őrszem tekintete…

Körbejár az üveg, megint iszom, az arcok elmosódnak, és csak nevetek, röhögök… a számat már össze sem tudom zárni, mintha görcs fogná… Már nem is tudok máshová nézni, csak erre a fénytelen üvegszemre. Nem tudok tőle szabadulni… megnagyobbodik, óriásira tágul… nekem görcs fogja a számat… nevetek…

Hogy aztán mi történt, azt csak Bagai Gyulától tudom, ő keveset ivott, vigyázott magára. Engem az ital levett a lábamról. Fegyveres katonák járták végig a vonatot, közeledtünk a határállomáshoz, mindenkit igazoltattak. A két tiszt betuszkolt bennünket az ülés alá, letakartak pokróccal, ott vészeltük át az ellenőrzést.

Reggel támolyogva, kábultan kászálódtunk le Munkácson a vonatról. Egy szempillantás alatt kopottas külsejű asszonyok serege vett körül bennünket. Izgatott, sírásba csukló hangon faggattak, honnan, merről jövünk, milyen táborban voltunk. Mintha egy végtelen pergamenról olvasnák a hazavárt foglyok nevét: nem látták? Nem volt magukkal Huszár Sándor… Berkei András… Dakó Ferenc… A kérdező szempárban remény villant, a válasz rövid volt és lesújtó: nem.

Talán száznál is többször elismételtem:

Nem… nem… nem…

Sírva búcsúztam Bagai Gyulától, ő már itthon volt, alig ötven kilométerre a falujától. Hat héten át annyira eggyé forrtunk, mint az egymásba nőtt faágak. Nagy szorultságunkban néha rákaptam a tekintetem, a magam ábrázatának vonásait láthattam. Csak most sajdult fel bennem igazán, hogy tulajdonképpen ketten tettük meg ezt az embert veszejtő vándorutat.

Hívtam, egy év múltán látogasson meg. Kigurítunk a falu közepére egy hordó bort, és csapra verjük. Megünnepeljük hazajutásunkat.

Rég látott ismerősökhöz kopogtam be Munkácson. Szállást kértem. Nem ismertek fel, irtóztak tőlem, mint a véres ingtől. Maradék étellel kínáltak, és szemlesütve kitessékeltek a tornácra, akár egy útszéli koldust. Estére az istálló jászlába friss szalmát szórtak, oda vetettek ágyat… Jóformán egy kőhajtásnyira voltam a falumtól, mégsem fogadtak be az emberek. Távol, nagyon távol estem tőlük… Messzi voltak a csillagok… még a falum tőszomszédságában is mérhetetlen magasságban hunyorogtak felettem.

Éjszaka volt, még nem is virradt, mikor kilopóztam az istállóból. Nem kívántam még egyszer találkozni a házbeliekkel. Nem akartam, hogy szégyenkezzünk egymás előtt.

Elindultam Saladóc felé.

Már gödröt tapostam a fa töve mellett. Mozogtam, topogtam s csapkodtam a karommal is, hogy mozgásba ösztökéljem ereimben a vért. Indultam volna már néhányszor, de nem voltam képes rászánni magam az első lépésre. Borús, sötét estét vártam, reméltem, az éjszaka takarja szökésem nyomait. Csalódtam: körös-körül kékre tisztult az ég, az estébe hajló délután páráit felszívta az éjszaka hidege. Olyan volt az ég, mint pünkösd napján a templom bejárata, gondos kezek tisztára seperték, s csillagvirágokkal hintették meg a hold útját.

Fél térdre ereszkedtem, és hosszan figyeltem minden környező bokrot és fát. Így, néhány centiméterre a hó szintjétől biztosabban meglátja az ember a mozgást. Nem vakított annyira a hólepelről visszaverődő holdfény sem. Vagy ötven méterre tőlem fázósan ugrálva egy nyúl tartott a Tisza felé. Jó lenne, gondoltam, ha most engem is állattá varázsolna valaki, szabadon futhatnék széles e határban… de ez csak a mesében történhetik meg…

Elléptem a fa törzsétől. Szaladni, rohanni vágytam, mégis próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Látomások rohantak meg. Úgy rémlett, hogy egy egész csapat határőr figyeli utamat, s csak az alkalmas pillanatot várják, hogy megálljt kiáltsanak, vagy a fegyverüket használják.

Ahogy a folyómeder partszegélyéhez értem, meg is álltam hallgatózni. Semmi sem mozdult, de azért nem volt hozzá bátorságom, hogy hátranézzek. Hófúvásban csúsztam, bukdácsoltam lefelé. Izgalomtól és félelemtől reszkető lábbal ott álltam végül a Tisza jegén. Torzsokos, göröngyös jégfelületet tapintott a lábam, szél fújhatott, mikor beállt a víz, vagy pedig olvadás lágyította a jég hátát.

Vigyázó léptekkel elindultam lefelé a vízfolyás irányában. A hold, mintha egyéb dolga sem lenne, nézegette magát a göröngyös jégtükörben. Most az egyszer jó barátnak bizonyult. Velem lépdelt a jégre vetődő holdfény is, mint egy hűséges kutya, néhány lépésre előttem haladt.

Váratlanul nagyot reccsent alattam a jég. Rémülten megálltam. Elég volt egy dermesztő pillanat, hogy ismét rémképek tanyája legyen képzeletem.

Biztosan még a jégbe is aknák vannak ékelődve… Elég egy óvatlan lépés, eltűnik alólam a jég… elnyel a víz. Csak az egymáshoz ütődő jégdarabok jelzik utamat, azok búcsúztatnak majd… besodródom a jégpáncél alá, és vége, mindennek vége…

Centiméterről centiméterre reszketve csúsztattam előre a lábam. Az is lehet, hogy drót van kifeszítve a folyó medrén keresztül, ha megérintem, rakéták robbannak az égre, kínoztak tovább a rémlátások.

Ha ennyi kínt tartogat az élet, nem érdemes megszületni… Tudom, gyötrelmesebb utakat is mért a háború… de hát mindenkinek a saját baja fáj… ezt szeretném világgá ordítani én is – a magam hányódtatását.

Nagyobb, sokkal nagyobb árat fizettek mások, a halottak. Azoknak már az sem adatott meg, hogy gyötrődjenek… Én még várhatom a feltámadásom, a halottak nem mozdulhatnak, nem szólhatnak egymáshoz, nem mondhatnak se jót, se rosszat. Egymás mellett fekszik a hazáját védő orosz és az idegenbe parancsolt magyar. Melyikük a győztes? Vannak-e győztes halottak?

Itt csúszkálok a Tisza jegén. Olyan ez, akár a megtisztító tűz, mintha a halál számoltatna.

Parancsnokok eszköze, parancsok végrehajtója voltam: egy szám, egy senki. Mérget vetettek belém, gyűlölhetnék életem végéig. Becsaptak, felhasználtak, bűnhődtem magamért és sokszorosan másokért. Bosszúért kiáltsak? Álarcot öltsek, és leszámolásra várjak?

Elégtételt csak a holnap adhat. A háború tengernyi tragédiájáért csak a holnap kárpótolhat. Hamar felejtenek az emberek, s éppen ezt nem szabad. A rosszat nem szabad feledni, mert minden ismétlődhetik elölről. Sok színe, változása volt az életemnek. Olyan a lelkem, mint a robbanás szétvetette földdarab, más rög alakul a visszahulló porszemekből.

Örömtől reszketve kapaszkodtam fel a folyómeder partjára. Hajnalodott, amikor a kis közön lépegettem végig. A korán kelő gazdák odabenn már megrakták a tüzet, kékes füstcsomók nyúltak az ég felé, a hunyorgó csillagok felé.

 

Két, vagy talán három órája is van, hogy itt borongok, barkácsolok az emlékezés kanyargós ösvényén. Itt állok azon a helyen, ahol tizenhét évvel ezelőtt örömtől reszketve felkapaszkodtam a partra. Mindez több mint másfél évtizede történt. Ha mások hallgatják, cifra históriának, mesének hiszik. Én is szeretném annak tudni: mesének, kitalálásnak. Negyvenen túl az ember fukarul számolja az évek tűnését, nem örül az idő múlásának… Ha módomban állna, mégis siettetném, kettesével forgatnám a kalendárium lapjait. Háborús élményeim legszívesebben elfalaznám, megtagadnám. Tizenhét éve, hogy véget ért a háború. Haza jöttem, úgy hittem, emlékeznem sem kell rá többet… Nem lehet felejteni…

Másnap a kerületi székhely kórházába szállították a fiamat, az itteni orvos nem vállalta a súlyosnak ígérkező műtétet. Lehangolt az egész család, lassan telik az idő… Kétely és bizonytalanság osztozik minden percünkön.

Harmadnap váratlanul beállított Györke Anti. Utolsó találkozásunk alkalmával tüskét szúrt a lelkembe, mégis megörültem jövetelének. Kínáltam mindennel, ami jó csak a házban akadt. Evett is, ivott is jókedvvel. Valahonnan megtudta Zoltán fiam szerencsétlen esetét, meglátogatta a kórházban, és most vigasztal bennünket:

– Ebcsont beforr, megmarad, felgyógyul, csak a kezével lesz egy kis baj, legfeljebb bal kézzel ír majd.

Ezt többször is elismétli, és közben veregeti a vállamat. Elém tűnik a fiam keze írása. Szép gyöngyírása volt, jólesett nézni, ahogy formálta, gömbölyítette a betűket.

Pálinkával kínálom Györke Antit. Iszik. Egy hajtásra sírjába száll a méregerős szilvapálinka. Olyan tempót diktál magának, hogy mihamar piros lesz az orra hegye is. Elemében van Györke Anti:

– Ne búsulj, megmarad a fiad. Igyál, sose halunk meg.

Keserűség és undor fog el. Megmarad, felgyógyul… Nem hiszem, nem tudom elhinni olyan embernek, akinek száján ennyire súlyát veszti a szó. Mindegy, hogy mit mond, vigasztal vagy szomorít, egyre megy. Szeretném, nagyon szeretném, de nem tudom elhinni Györke Antinak, hogy életben marad a fiam.