Sodrásban

Rossz jelenésnek látja most az utcát.

Egy hete esküdtek, s azóta kicsire zsugorodtak bennük a napok: este, reggel, félhomály, világosság, féléber szendergések – egybefolyt az érzéketlen idő. Az asszony most egy bőröndön ült, és a sugárút forgalmát nézte kábultan. Morajlássá mosódott össze a sokféle zaj, semmi sem hasonlított az előző napok pillanataihoz. Minden elmozdult helyéről: a tapintás, a meleg, a színek is hangokká változtak. Ezért gondolatait s az előző napok szépségét féltő mozdulattal öleli magához.

Első éjszakájukat mulatságosnak találták az állomás várótermében. Velük volt szerelmes ölelésük melege, ez lett nyugalmuk, jókedvük, szendergésük őrzője is. Ne mutassuk otthontalanságunk, mondta a férfi, utazunk, s megálltunk csak a városban, nézelődünk, nászúton vagyunk. Kezük mindig közel volt egymáséhoz, kicsi mosolyok is hamar felejtették a rosszat.

Nagy, barna bőröndjüket este beadták a megőrzőbe, s a városba indultak megkönnyebbülten, reménnyel, hogy rejtőzködő alakjában szembejön velük a szerencse, és kellemes szobába tessékeli őket.

Az éjszakába léptek, fölfelé utcákon kaptattak, kétoldalt lámpák, a tejútra szerettek volna feljutni: magasra, a gondtalanságba. Az emlékmű párkányáról a várost nézték sokáig, földre borult csillagos ég. Szerettek volna a fények közé gázolni, s futni, míg forróságuk köddel fedné a fényeket.

Hegyre csavarodó parki utakon mentek, valami ősi beidegződés szerint megérintették a lámpákat, a magányos fák törzsét. S amit megtapintottak, testükhöz melegedett, így mentek a szerelmek helyére.

Így jártak ide ezelőtt is, esténként, együtt a sötéttel.

A parkerdő szélén kocsma nézi az utat. Közelebbről kompnak látszik, amit ablakfényekkel kötöttek a fákhoz. A söntés zaján túl kezdődik az éjszakák némasága.

Szótlan beszéltek egymáshoz.

Itt mindig megálltunk, s ha volt pénzem, megvendégeltelek.

Belém beszéltél egy pohár pálinkát. És én ittam. Ittam, mert féltem tőled. Féltem a sötéttől is.

Te mindig határozott voltál, túlságosan is magabiztos, és a pohár a legprimitívebb és legősibb bátorító…

Mindig megszédültem, azt mondtad, egyszerre hajtsam fel. Hiába szabadkoztam… Van benned egy kis erőszakosság, ezt még nem is mondtam neked.

Hulló csillagot szeretnék neked mutatni, beszélt magában a férfi, a zuhanás tűzcsóváját.

Szép, gömbölyű szavakat mondunk, válaszolt magában az asszony. Még együtt van bennünk a világ. Szépen egymás után: a gyermekkor a leánysággal, a leányság a szerelemmel… Még egyek vagyunk a világgal, azzal, ahonnan jöttünk, de én már értem a rosszat. Zavar, hogy találkozásaink alkalmával nehezen illeszkedünk egymáshoz, köztünk nehezen alakul ki összhang. Előbb mindig a hideg, közömbös szavak jönnek. Máig sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy találkozásaink között távolság ékelődik közénk, amit le kell futnunk, mielőtt megérintenénk egymást. Lehet, hogy ezzel mások is így vannak. Lehet. Nem tudom. Elveszítelek, és megtalállak. Eltávolodunk, és újra keressük egymást.

Hagyjuk az emlékeket, mondta a férfi. Az asszony talán hallotta is, mégsem követte. Nem tudta levenni szemét a sötétről. A valamikori kellemetlen pillanatok, a haragos találkozások nyoma véres horzsolásként maradt a bőrén.

Olykor szerettem volna kiöltözni, s másként, más érzésekkel menni a találkára, és nemcsak sötétben. Emberek közé akartam menni, nyitott szemüket látni, egy irányba nézni mosolyukkal. De ő háttal állt nekik, csak húzott, tolt ki a városból az erdőkbe, ott is az ösvényekre, bokrok alá, ember nem járta kis tisztásokra. Fogta, szorította a kezemet, vitt magával, míg rá nem talált a természet legszebb darabjára…

Ha nagy ritkán rábeszéltem valami diákmulatságra, ott is csak takart mások elől. Táncolni nem adott senkinek, legfeljebb ha tanár vitt, az is alig fordulhatott kettőt, máris visszakért szemtelenül. A zene szüneteiben a terem sarka volt a pihenőnk, én háttal a falnak, ő pedig szemben velem: öntötte rám a szavakat, fejemre, homlokomra, nyakamra. Ujjuk volt a hangoknak, indulatos remegő ujjhegyek borzongatták bőröm: cirógatás, simogatás, csábítás, mese és féltés, kisajátítás és birtoklás, mindez együtt a zene pihenő idejében. Egyszerre, rohamként. Ilyenkor éreztem, hogy a fiú szavaiban nincs alakoskodás. Ő ilyen. Indulata, szerelme, haragja egyetlen lázas pillanat. Az ő érzéseit nem lehet idővel mérni, érzéseinek távolságát nem látni, mélységét érezni. Tengerszem-ember, így is mondtam neki egyszer.

Döbbent csend, aztán kitört a nevetés, kacagott a lány is, s mellette a barna hajú tanár. Egy iskolai ünnepségre szerepet kapott a fiú, megzenésített költeményt adott elő. Zavart volt, nem tudta a szöveget, megakadt, ismételt. Belesült. Da, da, dada, dana, dann, csak így tudta befejezni. A zsenge szerelem idején méregcsepp hullott a feszülő idegszálakra: gyanút hordott magában a férfi.

Megszégyenültem. Kinevettek. És nevetett a lány is, cinkosan, kárörömmel összenevettek. Mintha cserben hagyott volna, pedig akkor már együtt jártunk.

Néma párbeszéd, melyet sohasem kezdtek el, külön-külön remegett bennük a gondolat, melyet egyikük sem akart megérinteni. Gyámoltalan önvigasztalással hallgattak erről: az ördög már a szépség születésére is ráleheli képét.

– Hulló csillagot szeretnék neked mutatni, a zuhanást – mondta már hangosan a férfi –, mert mi csak pillanat vagyunk, most vagyunk egyidősek a pillanattal. Ne gondolj a tegnapra, az elmúlt napoknak nincs jelentőségük.

Az asszony mégis azt tette, az esküvő csalódás volt számára. Nem így képzelte. Anyja, apja s azok rokonsága sokadalmas lakodalmakban keltek egybe. Képek sorakoztak a falon, menyasszonyok, vőlegények, násznép, majd fiatalkori házastársképek. S az öregek tudják, mondják minden egyes arc történetét, évtizedekig őrzik a lakodalmak mókáit vagy szomorúságát.

Ez a nagy sokaság most elmarad mögötte, a lány házasságba indulása nem hasonlít elődeiéhez. A rokonok az ég nagy faláról nézik örömüket. A fiú anyja beteg, ő is messziségből, sápadtan figyeli a készülődést. Akarata ellen történik mindez, reménykedik, hogy nem lesz belőle semmi, elmaradnak egymástól, a fia hazatér, diplomával. Becsülten.

Kitagadom, ismételgeti a maga fonta átok kezdetét: kitagadlak mindenemből, lelkemből, szeretetemből… Ha itt hagysz, a messzeség emésszen el, az életet folytatni kell, te meg elszakítod, eltöröd… Te bennünket tékozolsz el, azt, mi még nem is a tied… Megátkozlak, ha nem fordulsz vissza…

Már gyűltek a fecskék, szüretelték a korai szőlőt, valahol már itták is a levét, mikor elindult otthonról a fiú. Az elmenés innen elképzelhetetlenség: az idő itt körbejár, a vágyak legfeljebb megnyúlnak, aztán visszahullanak a földre.

Hetekig búcsúzott a fiú, féktelen ivással, duhajkodással.

– A lányokhoz helyettem is járjatok – kiabálta részeg vigyorral –, menjetek, vigyetek virágot… Én elmegyek és visszajövök…

Ezt reméli anyja is: ezt hiszi törvénynek.

Valami megfogható emléket viszek magammal, gondolta. Nem tette, mert közelinek érezte a letűnt napokat. Ha élményeire gondolt, minden szinte a szeméhez ért, a testéhez: s e közelség nem veszhet el – vigasztalódott.

Nyáron fürödni jártak a lányokkal, testükön érdekesen feszült a bőr, lábaik szép növésű fák ágai, színe volt lépéseiknek, és mozdulataiknak hangja. Ha lehajoltak vagy kiegyenesedtek, megsuhogott testükön a levegő…

Ez a nyár, ez a táj, mindez megmarad, úgy hitte.

Öltözés közben az egyik lánynak elrepedt a ruhája, s ott állt meztelen. Egyikük sem tudott tovább mozdulni, mintha most nőttek volna ki a földből, s csak az lett volna a gondjuk, hogy egymást nézzék örök életig.

Szerelem lett a megmerevedett pillanatból, sokan szerettek meg egyszerre egy lányt. Talán mindenki, aki anyaszülten látta. A fiú most magával vinné ezt a szerelmet vagy legalább az emlékét. De ez a szerelem olyan, mint egy fájdalmas ordítás: hallgatásra ítélt szenvedély lobbant tűzre.

A fiú kezdetben azt érezte, nagy víz mélységéből úszik, zavaros kavargás, és valahol fenn világosság rémlik…

Ezen az útján ért hozzá a lány, csatlakozott hozzá – ő talán a gyermekség távolából jött. Naivan, előbb barnaságba nyíló testét látta meg, a lány életére csak sokára volt képes gondolni.

– Elmegyek és visszajövök – vigasztalódott a búcsúzkodás óráiban könnyelműen.

Öt esztendővel a háború után, akkor hajtott ki ez a lány, egyik napról a másikra. Feltűnő volt az emberi mozdulatlanság kopár színei között, olyan, aki egyszerre emlékeztette a fiúkat gyermekkorukra és felnőttségükre.

Mi valami ködből jövünk, tűnődött a fiú, anyám, a barátok. A lányok is. Itt nálunk egy kicsit mindenki sejtelmes, valamit hozzá kell képzelni a másikhoz. Gondolatban nyújtogatjuk a kezünket, és ha sikerül megtapintani valakit, megszeretjük, mert társunkká válik…

Egy esztendeje csoportokban járták a falvakat, verseket mondtak: „…Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, nincs párja, napja, neve…”

Egyikük kezdte így a vers közepébe vágva, mintha gyülekezőt harangozna, aztán tért csak a vers elejére: „A grófi szérűn…”

Parasztfiú mondta a biztató szavakat: üldöztek bennünket, üldözték nyelvünket, elmúlt a rossz, örvendezzünk. Gyertek velünk ünnepelni, ünnepeljünk, lépjünk a jóság ösvényére, most úgy van, mint mikor elmentek a törökök…

A lány is velük járt.

S azóta társam lett, szerelmes társam, lehet, hogy ezzel szűnik meg bennem valami nagy félelem. Csak mindez hihetetlen, igaz a szerelem, mégis valószínűtlen, mert mások is akarják ezt a lányt, mindenki, akinek nincsen szerelmes társa.

Szeretném magammal vinni azt a csendet is, amely az ilyen versek mondását követte. A falra akasztott lámpákat lángjuk tartotta a levegőben: a légzés és a gondolat önmaga zajától rémült meg: talán a víz mélyén lehet ilyen csend meg a halál és a születés első pillanatában.

És a templomi sokaság képét is szeretném magammal vinni; amikor a háború után csak ott énekelhettünk nyelvünkön, amikor csak a templomban lehettünk együtt, amikor mindenki templomjáró volt, amikor nóták helyett is zsoltárokat mondtunk, amikor csak az imádság idején lehetett nyugalma lelkünknek…

Az elmenés napjaiban ötlött a fiú eszébe, hogy a lánnyal alig is lehettek kettesben. Nem tűrték, nem engedték a lány testvérei, a szülők, s azok sem, akiknek nem volt szerelmes társuk. Ahol ők voltak, mások is ott akartak lenni, ha csak egy kicsit is távolodtak, valami íratlan törvényt sértettek meg.

– Miért nem lehet az öröm mindenki öröme? – kérdezte is a lány.

– Talán azért, mert sokáig voltunk társtalanok, sokáig voltunk magányosak, nagy a szomjúságunk…

Ha ketten kívántak lenni, rejtekhelyeket gondoltak ki. Egyszer elszöktek a folyóhoz, s nézték, bámulták az ősbozótot, a hihetetlen nyárfaóriásokat. Aztán két öreg halásszal feleveztek a vízen.

Ezt is haraggal torolták meg. Estére, ahogy jöttek végig a hosszú utcán, mindenki őket nézte, tudták, hogy egész nap együtt voltak; megvetés tárgya lettek.

Akárhová indultak is, mindig visszahullottak mások lábaihoz. Miért jártak külön utat? Miért? A szerelem is külön út, miért? Ha mások akartok lenni, menjetek messzire, messzire…

Ehhez nem volt erejük.

A fiú megalázkodott, szerette volna megőrizni e szerelmet; ezért sötétedés álltán a legények falkájába állt, hogy azt tegye, amit ők, s hogy fogadják maguk közé, velük ment a jó asszonyhoz, és együtt suttogta velük az ajtó előtt:

– Engedj be, Mária: ne haragudj ránk, Mária: csendben jöttünk, nem látott bennünket senki, Mária.

Így folyt a hadiözvegy térdre kényszerítése estéken, éjszakákon: alázkodva. Alázkodva a sötét előtt, az udvar bejárata előtt, az ajtó előtt, a hízelgő szavak előtt, a láthatatlan katona arca előtt. Ilyenkor sokáig csak az ablak vak szeme nézi őket. Elutasító a csend, belülről figyelő: képzelt harcmezők halotti némasága, állati vágyak és türelem játéka.

– Elmegyek és visszajövök – motyogja félhangosan maga elé a fiú. Nem tudja még, de magával viszi ezt a másokat alázó türelmetlenséget is. Nem tudná elfelejteni, ha akarná sem, mert egyetlen ostorba fonták vágyaikat, falka voltak, nőre éhes falka, csaholva rohantak nyálukat csurgatva, s egyszerre akarták maguk alá teperni a prédát – leggyengébbet a gyengék között.

Aztán váratlanul kicsapódott az ajtó, s a hadiözvegy lepedőbe burkolózva szórja fejükre átkait. Hangosan, pillanatonként az ordításba vadulva, nem kímélve az éjszaka csendjét, sem a megszeppent fejeket. Soha nem hallott átkot hord össze:

– Száradjon el bennetek az élet, a testetek, mindenetek, ne tudjatok járni, imádkozni, szólni… Semmit se tudjatok, nyomorékok legyetek, és pusztuljatok el… Verjen meg benneteket az isten is, mert éltek, pusztuljon el a fajtátok, anyátok, apátok, nagyanyátok, mindenki pusztuljon, mindenki rohadjon el…

Világosságot gyújt, a kint állók a sötétség szárnya alá rebbennek, falhoz, fákhoz merevülnek, hallgatnak, várnak, érzik, ahogy arcukon folyik a szavak szennye. Aztán lehunyja szemét a ház, és kis idő múlva ismétlődik mindez: előjönnek a bogárhátú árnyak, kopogtatják az ablakot, és kaparják az ajtót.

– Ne haragudj ránk, Mária, Mária, Mária, Mária…

E szólongatás egyidős az éjszakával, egyidős mindennel, ami ősrégi. A fiú most nincs köztük, egy kövön ül az udvar szélén, hátát a kerítésnek támasztva. A parázna könyörgés úgy ér füléhez, mint a térdeplő hivők suttogó imádsága: Űdvöz légy, Mária, malaszttal…

A szavak könyörgő, csapkodó indulatában valami összhangot érez, a nincstelenségét, a szegénységét, a kiszolgáltatottságét – az aljasságét. Akár énekelhetnénk is együtt, gondolja émelyegve. Hányféle arcunk van, óránként változik a pofánk színe, és mindez belülről jön, mások arcába böfögjük vágyainkat, viseljék bűzünket mások, s mindennek alján indulat, vadság, valami robbanás a lelkünkben… Ezen az éjszakán is milyen őrült összefüggésbe kerülnek a dolgok; amíg a nap süt, a szerelem van bennem felül, most meg a hadiözvegyhez aljasulok… És én is aljasítom őt, mások szeme láttára, mások segítségével… És nincs erőm kiválni… Látom, hagyom, hogy gyengeségem őrölje bennem a szerelmet.

 

A megkeveredett emberiség zsivaját is magával akarta vinni a fiú: a háború utáni évek az idő újra felörvénylése; akkor sokfelől jöttek ide emberek, abban az időben került ide a mérnök is… Előbb a legyőzött seregek maradványai, foglyok, magányos szökevények. Aztán partizánok, győzők, végül a civilek sora. Kárpátalja városaiból futballisták, zenészek, nagy kacajú lányok, utoljára a Magyarországról áttelepültek… Egy erős kéz lerángatta rólunk a függönytakarót, érdekes lett ez a vidék, felfedezték, gazdag föld, jó levegő.

Pesti fiú vagyok, mérnök, így mutatkozott be, egy fodrásszal jöttem, de ő angyalföldi. Hibásan, rossz kiejtéssel csak szlovákul beszélt: átugrott egy országot, átírta előző életét… Bejelentés nélkül jött, váratlanul, magabiztosan, s egyenesen a karzatra vonult – a karmesterek, az előénekesek, a felülről nézők helyére, ahogy a kalandorok.

Mindezt gyorsan, a lovasrohamok ritmusával: benősült, szép lányt vett el. Előkelőség lett. Gogoléktól jött, ő lett a város revizora, Hlesztakov. Lehet, hogy ez a történelem ítélete, előbb-utóbb minden kisvárosba megérkezik egy revizor.

Akkor jött a mérnök, mikor a kis termetű bennszülöttek sora fellazult, amikor az emberi libasorban hézagok keletkeztek, mikor a pusztítás vagy a félelem tágította helyekre be lehetett állni.

Akivel szót váltott, annak kezet nyújtott, mosolyával szinte ráfeküdt az emberre. Mozdulatai gyorsak voltak, határozottak, futó lett a tétovaság, a gyávaság, a mozdulatlanság utcáiban. Nagy futó. Vállalkozó.

Ez is beletapadt a fiú látásába, a nagy futó, aki bámész emberek sorfala között lohol, liheg, magyaráz, mutogat, s mosollyal kíséri mozdulatait, mert tudja, hogy mutatványt, történelmi mutatványt produkál.

Hencegett is vállalkozásával:

Kérlek, hisz itt van pénz, ez demokrata uralom, kérlek szépen, Magyarország ehhez képest koldus világ, éhes ország, mindent elölről kezdeni őrültség. Mikor lesz abból színvonal? Én is most tudtam meg, hogy volt szláv nevű ősöm, megkeresztelkedtem másodszor is, no és mi van abban?… Hívtak, és eljöttem. Hol van az megírva, hogy csak magyar ükapától üdvözülhet az ember, nem úgy van?… Királyi elődeim nincsenek, tudom, hogy nincsenek, de egyszer kiderülhet, hogy szláv harcosok voltunk, mert most azoké a szó, a harcosoké…

És volt az egészben valami megható, agitátorok jöttek Szlovákiából, járták az országot, beszéltek, hívtak, vendégeltek is, volt kolbász és bor egy hosszú asztalon, mutatták térképen az országot, a Tátrát, azokat a helyeket, ahonnan kiviszik a magyarokat, és mi jöhetünk a helyükre: „Szlovák testvérek, testvérek, gyertek vissza a hazátokba…” Így fejezték be a beszédeket…

Gyarapíthatok országot én is, nem így van? És jöttem… A Német Birodalomnak bealkonyult, Európa jövője a szlávság, hangoskodott, nem így van? Jobb hamarább, mint később, én ezt mondom…

De mérnök úr…

Itt tizenhat munkásom van, és én fizetek, engem szeretnek a munkások, kérdezzék meg tőlük…

De mérnök úr…

Ha este kinézel, engem láthatsz, villanyhálózatot építek, a falvakba én viszem a világosságot… Ahol én megjelenek, ott kigyúl a fény. Kérdezd meg, kérlek szépen, vagy ha nem hiszed, győződj meg, raktáram értéke a mai nappal félmillió, ezt én hoztam létre a saját eszemmel…

De mérnök úr…

Vendégelnek mindenütt, három napig sem józanodunk ki, így hordanak haza szekereken, csókolják a kezemet is… Vállalkozni kell, kérlek szépen, mert mivel jöttem én ide? Ti féltek a kockázattól. Én most kertet veszek, betelepítem, amit két év múlva kisajátít a város, ma a telekbe kell fektetni, aztán veszek egy malmot, enni mindig kell, nem így van? Mert milyen szép a búzakalász… Mert Edison mit csinált? Gondolkodott, és belevágott; amit még nem tudtak az emberek, azt megcsinálta nekik. És istenítették, a vállán hordta az emberiség…

De mérnök úr…

Én a fénykort akarom, egyszer valami ünnepen körültekerem magam fényes rézdróttal, teleaggatom magam égőkkel, és így megyek végig az utcán, mert én szerelmes vagyok a fénybe… Veszek egy nagy darab erdőt is, itt nagyon szépek a folyó menti erdők, így kell magunkat belevésni az emberek emlékezetébe, hírnév nélkül nincs érvényesülés, és ez a haza az érvényesülés…

Ez a szózuhatag is ott van a fiú fülében: a csend és a temérdek összehadart szó, a hangos nagy futóé. Sok beszéde miatt elnevezték „századosnak”, elég hallani minden századik szavát a megértéshez.

Mert a magyar királyoknak is az volt a bajuk, szegény királyok voltak, nem tudtak gazdálkodni. Ez igaz, csak elhallgatják; mondják, milyen vitézek voltak, milyen csatákat vesztettek és nyertek, de hogy milyen gazdák voltak, azt még nem foglalta versbe senki… És olyan volt az egész ország, mint a királyok, nem így van? Mert a jó gazdálkodás, az tulajdonság, ha nem született velünk, meg kell tanulnunk, különben életünk végéig napszámosok maradunk, nem így van, kérlek? Mert a szegény király nem király, a szegény ember nem ember, akinek semmije sincs, annak csak a szája jár…

De hát százados úr…

Igen, értem, tudom én, minden helyzetnek a szorzóját kell megtanulni, így juthatunk el a racionális cselekvés felismeréséhez… Mit gondoltok, mikor mi összejövünk a mérnöki kamarában, talán a királyok hőstetteit soroljuk? Hogyne. Ha rajtam múlna, én minden iskolába tennék egy zsidót, az tanítaná a gazdálkodástant, a seftelést, mert enélkül minden csak szavalat…

De százados úr…

Mert táncolni, énekelni minden bennszülött tudhat, de pénzt csinálni, az a muzsika, uraim… Vegyünk egy példát, kérlek szépen… Itt rengeteg bor terem, de csak isszák, isszák, ügyeskedni nem tudnak vele, itt minden férfi piros, azzal dicsekszenek, majd kicsattan, igen, igen, de elisszák a májukat vagy megüti őket a guta. Ennyi rózsapiros és ennyi sántikáló, szélütött embert még nem láttam, nem így van, kérlek szépen? Ide kell egy óriási pincészet, gondolkodom is rajta, nagy vállalkozás, óriási…

Egyszer meghívták pincézni a századost, ott volt a fiú is. Ott magyarázta, hogy ő miként mérnök, azaz miként lehetett volna, azaz lesz, mert a mérnöki kamara még nem döntött, elveszett a diplomám, az indexem is, és hitelesíteni kell, ami volt, csak el kell utaznom Pestre, bemenni egy levéltárba, kikérni az adataimat, a keresztleveleket, az egész életet, mert anyám rossz helyre tette az iratokat, de az is tehet, hogy szerzek még egy diplomát, egy rendeset, mert ebben a világban az csak fityfiritty…

 

Éjszaka van, valami láthatatlan kéz hunyorgó kicsire fogta az ég világosságát. Összébb húzódtak a csillagok is. A képzelet most már keresné a hazafelé utat. Az ismeretlen otthon irányába indulnak, szinte mindegy, hogy merre, fák vannak mindenütt, fákkal borított alagutak.

Az esketőterem homlokfala egyetlen tükör: itt minden kétszer van jelen, kettős alakban, valósan és fényességesen. A tükör előtt asztal, mögötte két ember – messzinek tűnnek, a tüköralagút végén aprócska figurák. Hozzájuk kell eljutni, elébük érni.

Megilletődött a lány arca – a tükör krétafehéren adja vissza, a fekete szempár csillagként hull a fényességre. A lány szülei meghatódottan, nagy szemekkel, messziről érkeznek e világos puhaságba. Lehet, sok kis tükörre gondolnak, fésülködőre, búcsús ajándékokra, babonás töröttekre – az öröm szeret tükörbe nézni. Félszegen, zavartan állnak, tekintetük jégre dobott kő csúszó tántorgása, amit látnak, eltér minden eddigi szokásoktól.

Néptelen esküvő, mondanák egymásnak.

Nincsen násznép, nincsen sokaság, nincsenek párok, bámészkodók, nóta helyett is halk szavú orgona. Annyi ember csupán, ahogy a bíróságon ülnek megidézett tanúkként. Szemükben s vigyázó kis gondolataikban most szakad darabjaira az előre festett nagy esküvő. E tükör most megfosztotta őket dicsekvésük örömétől. És a hivalkodástól is.

Sokat kell lépni a piros szőnyegen, a fiú számára hosszúnak tűnik az út – távolodik a tüköralagút kijárata. Nem tud tisztán figyelni a pillanatra, nem kísérik, két osztálytársán kívül nincs itt vele senki. Senki. Távoli kezek húzzák örömét a föld felé; messzire, a tükrön túlra kell néznie, ha látni akarja a számára hiányzó arcokat.

– Hová mész? – kérdezték az internátus folyosóján a fiútól.

– Az esküvőmre.

Kinevették, ahogy végignéztek rajta.

– S a virág?

– A barátom hozza majd.

– És a cipőd? Kopottas, beillene sarunak is.

– Nem az enyém, idegen.

–S a ruhád?

– Ruha.

Úgy érezte, erőlködve megy a piros szőnyegen. Amit ez örömös pillanatban tesz, minden erőfeszítésébe kerül. Még a lélegzés is. A távoli kezek visszahúzó ereje nagy: most fejtem le magamról anyám ölelő kezét. E pillanatban önző vagyok, nem volt türelmem magyarázni, hogy én már leváltam testükről.

Suszterműhely táncol a tükörben. Ma reggel elment a cipészhez, s az öregember letagadta javításra vitt lábbelijét. Előbb nevetett, tréfálkozik, apókám…

– Ide nem hozott cipőt.

– Ráírta a nevemet is.

– Keresse meg.

Izzadt cipők halmazát kutatják először, másodszor, sokadszor…

– Nem loptam, nem csaltam, hagyjon.

– Pénteken hoztam, emlékezhet is.

– A hét végén sokan jönnek, amit hoznak, szinte mind egyforma.

– Délben lesz az esküvőm, mit húzzak a lábamra? Segítsen.

– Válasszon magának.

Ormótlan széttaposott lábbeliben egyeztek meg. Most a piros szőnyeg puhaságán is szorít a cipő. Idegen cipő. Ha nem akarja, hogy görcs bénítsa lábát, lábujjait össze kell húznia, egyre kisebb helyre, egészen a talpa alá. Madárlábak körme fonódik így az ágakra – ez jut eszébe. Közeledik a tüköralagút vége, az egyik ember már fel is áll az asztaltól, torkát köszörüli, és körbenyalja a száját.

A tükörfal most vonzza a képzelt képeket is: a fiú szemben látja magával anyja sápadt arcát, apja méltatlankodását, testvéreit, a hadonászó susztert, kis cipőbe kényszerített madárlábait.

Mögötte a tanú lépked, érzi testének izzadságszagát, ő hozza a virágot. Elkésett. Ezért most minden sietős: már felállt az eskető ember, s hadarja a szöveget, nem látni lélegzetvételét se, darálja a szavakat… Hamar, hamar, a templomok méltósága helyett a percekre felezett idő, az öröm ünneplése így lesz kiszolgálás. Így vesztik értelmüket a szép szavak, s vetnek árnyékot a tükörre és az eddigi várakozásokra.

Ne gondolj a múltra, ismételné már mániákusan a férfi.

Ezt gondolja az asszony is, emlékeik mégis mögéjük surrannak.

Szépek vagytok, mosolyogtak rájuk a nagy palota előtt.

Legyetek boldogok, egy szerkesztő barát le is fényképezte őket.

Ölelik egymást, úgy mennek a parkerdő alagútösvényén, a jelen csupán a pillanatot tölti ki, ha kilépnek a sötét takarásából, az éjszaka bizonytalanságába kerülnek. Előttük víz, mögöttük tűz.

Ami volt, volt, ne gondoljunk rá.

Vagyunk.

Igen.

A lakodalmas asztal szép volt, csak kicsiny, sátoros ünnep terítéke. A vendéglő különszobája inkább bizalmas összebúvások helye, így kitölti a három asztal. Szorosan ülnek, összeér a könyökük, ha a tányér fölé hajolnak; sokan egy asztal körül, feszesen egymáshoz – talán ez idézi még a keresztelők, lakodalmak és halotti torok valahai idejét.

A szemek szélén vékonyka körön fut az öröm, azon belül tapogatózó nézés van.

A férfi tanúja rövid, parancsoló kis szavakkal próbál mókázni, pillanatonként nagy lakodalmak rendezgető-köszöntgető vőfélyét idézi. Utasítja a pincéreket, koccintásra emelgeti poharát, ácsi, mondja gyakran, s odainti a zenészeket, és nótát kezd. E szándék kezdő mozdulata kísértetiesen hasonlít az idős parasztok bemelegedő jókedvéhez. Itt mindenki hasonlít valakihez, önmaga valamelyik elődjéhez, annak arcához, szeméhez, beszédéhez. E lakodalmas asztal egy nagy fénykép kicsiny másolata; a felül levő gondolat keresi a pillanat alkalmas szavait, de a lélek alsó rétegeiben mindenki máshol jár. Képzeletbeli képek széleit fogják vagy az ösztön visz más helyekre. Valami hatalmas méretű életformaváltás kicsiny asztala ez: e család-rokonságban talán ez első más asztal. A tárgyakhoz, emlékekhez, másféle szokásokhoz tapadó gondolat késve követi az élet más és új helyzeteit.

– Nem így képzeltem – mondja könnyes szemmel a fiatalasszony anyja. – Így menni el a háztól, nem hozzánk való, a falu, az falu, elsőnek mi szegtük meg az ősi rendet… Kinéznek maguk közül, megszólnak, csúffá tesznek, elmondanak minden fösvénynek, zsugorinak… És hogy is lehet hit nélkül kezdeni az életet?

E szavak után víz széléhez érnek a lakodalmas együtt menők, maguk elé bámulva nézik a sötét medret, segítő világosságot várva.

Nótába kellene kezdeni, hogy a jókedv temetné maga alá e vonagló búskomorságot.

A tanú fogná, vinné a hangulatot, bele-belekap a sokat hallott nótákba, félmosolyával körbefutja az arcokat, segítséget vár. Nehezen, zümmögve állnak a hangjához, az esküvői pár szájáról próbálnak kedvet lopni.

Hegedű, harmonika és brácsa a zenekar, háromszor is ismétel egy melódiát, míg a maguk oldalára állítanak egy hangot. Nem tud felreppenni az öröm, tépett szárnnyal tapad a tárgyakhoz, falhoz, asztalhoz, pohárhoz. A szemek nem tudnak szabadulni az esküvői nagy tükör látványától, e fényességhez képest itt minden összeszűkült, a gondolatokat is körülfogja a kicsire sikerült szoba. Innen csak a képzelet szabadulhat kis időre, hogy keresse a pillanat saját kis tükreit: a férfi tanúja is saját tükrét, képzelt messzi tükrét nézné: nagy vőfélyként látja magát, emelgeti kezét, bokázik, rikoltozza rímes mondatait, inti a cigányokat, de ezek itt csak meghajolnak, s mosolyukkal éppen hogy a levegőt érintik meg.

Az arcokra erőltetett mosoly sokfelé néz, ezért erőltetett a danolás, nincs együtt a gondolat, nincs együtt a lélek, az öröm alkalma sem mindenható erő. A teljes felszabadultsághoz másféle emlékezet kellene, valami könnyedség. Gondtalanság. Cinizmus.

A férfi lábát szorítja a cípő, ő sem így képzelte. Anyja sápadt képe makacsul szeme elé merevedett: ha feleségét nézi, színekre bomlik a világ, anyja színe középütt van, és az a legsötétebb.

És állandóan hallja gyenge hangját:

Minek örülsz? Azt ígérted, visszajössz, s íme, itt hagytál. Apádnak ruhája se lett vóna, hogy elinduljon. Szegények vagyunk a mai világban is. Neked kellene rólunk mintáznod, és te tőlünk kívánod ezt. Törjünk össze, és menjünk utánad a világba? Megfosztottál az örömünktől…

Legtisztábban a fiatalasszony énekel: dísztelen, tiszta hangon. A férfihoz beszél, az ő komorságát próbálja oldani, arca egyszerű, tiszta vászon, s e vászontisztaság most egy anya távoli sápadt arcával mérkőzik. Igen, az öröm folyton mérkőzik, születésért, létért, megmaradásért: az asszony hangja szembeúszik ezzel a nehezen oldható, halk szavú hangulattal. Ösztönével érzi a másik baját, a férfi nincs itt teljesen, sejti ezt, hozzá igyekszik, hogy körbeölelje hangjával, mosolyával, s ide hozza az öröm asztalához.

Táncot kezd a vőfély, tapsol, énekel, körbeforog. E szándék is roham a szemek messzi tekintete ellen, topogva táncolnak, s egymást nézik a vállak felet.

Ezután pohárral támad a tanú, koccintgat, kínálgat, mosolyog – és elölről ugyanazt. Számára az ital együvé sodró hullámzás.

Nem tudják felvidítani a férfit, kevés a feleség éneklése is, nem jön közelebb az öröm. Testében beteges gyorsan osztódnak a komorság sejtjei, egyre feljebb kúszik a szorongás, hangszálaiba kapaszkodik és ott merevedik görcsökké.

Nézi a terített fehér asztalt: anyám talán nem is látott ilyet életében, ez már nem közös élményünk, ez már másféle mese. Elválasztó, távolító. Az én örömöm távolságot mélyít anyám és közém…

Már dúdolni sem tud. Érdekes, gondolja, a szorongás miként hordja magában a sorsokat, és a sorsok képe hogyan vált ismét szorongásra.

– Dalolj! – csap rá a vőfély iskolatárs.

Bágyadtan mosolyog a férfi.

– Örülj, a ti napotok ez…

A szorongás már belefeszült a férfi torkába, arca kellemetlenül elsápad, ajkát elfogja a remegés.

A vőfély iskolatárs annál hevesebben beszélteti a zenét, külön kell szóljon minden hangszer. Végig, és ismét elölről. Ahogy látta a búslakodásokat és ünnepeket, mindent utánoz. A férfi sejti ezt, valami régies jókedvet akarnak ráerőltetni, ráteríteni mindenféle emberek hangulatát. De nem érez magában annyi erőt, hogy kirúgja maga alól ezt a fekete szél hozta széket, hogy felugorjon, kurjantson, és darabokra szaggassa magában a lelkét mardosó szorongást.

Kikísérte őket a zene, hajlongva-halkulva maradt el, odadobta őket az utca forgatagának. Üresség maradt utánuk, a tárgyak csodálkozó szeme értetlenül nézte a nóták romjait.

Az utcán maguk közé sodorták őket az emberek, az asszonyt nézték főleg, a kalapját, s mosollyal fonták őt körül. Ez is csak pillanat volt, megszűntek lakodalmas népség lenni, magasra tartott fejük belebukott az emberek örökmenő mozgásába.

A villamoson százas bankóval fizetett a férfi: megmosolyogták, volt, aki meg is ölelte, vállát veregették. Verődött, dobált a villamos, csengettyűzött, talán így fogta pártját ennek a szomorú férfiembernek.

A külvárosi kölcsönszobában a szülők magukhoz vették bőröndjüket, és indultak. Az asszony tétovázott kis ideig, aztán ő is velük ment: az internátus kapujában zavartan búcsúzott férjétől. Idegenül kissé, mintha folytatódna a leánysága: semmi sem történt tulajdonképpen, volt egy kis ünnepség, szép volt, jó volt, megnéztek bennünket, de előző életem érvényben van, még játszom kicsit az idővel…

– Mire gondolsz? – kérdezte hangosan a férfi.

Az asszony gondolataiban ekkorra érdekesen egybeért az idő, az esküvő, a lakodalom az est-éjszakai barangolással. Érezte, uralja az időt, s léphet tetszése szerint, megerőltetés nélkül – sötétből a világosba, tegnapból a mába és fordítva.

– Melegre, szép nagy szobára gondolok… – De már ki is lépett a sötétből, szobatársai előtt állt, és mesélte:

– Láttátok, milyen szép volt a nagy tükör? Az orgona? A fényképezés?

– És aztán?

– Nem volt hová mennünk… kölcsönszoba, kölcsönágy…

– Nincs nászágyatok?

– Nincs.

– Szálloda is van.

– Anyám nem tudja elviselni, hogy hit nélkül feküdjünk egymás mellé.

– Ómama beszéd, hol van már az? – Nevettek csicseregve, örömmel, irigykedve, kárörömmel is.

– És aztán?

– Most csak vagyunk.

– Szűz feleség… Várjatok, míg felépül a szerelem kastélya.

A nevetés menyasszonyi fátyollá fehéredett, körbelengte az asszony alakját, ráfonódott derekára, mellére, arcára csapódott, aztán vitte a szél az ég felé, hogy mesebeli lebegő legyen.

S visszhangzott is a nevetés, visszaverődött a tárgyakról, az utcákról, a messzi emberek arcáról, visszahullott az égből is az asszony fejére.

Közügy lett a nevetés, a kárörvendő szobatársak ágyat ácsoltak belőle: guruló ágyat, melyet tolni lehetett utakon, utcákon, végig az egész országon.

 

Az ember mondja a pillanatot, de nem hiszi, alig tesz lépést, állandósul az idő, kiterjed a pillanat, éjszaka ideje jő rájuk, homályos úttá szűkül a végtelen ég. Lépteik koppanása elhal, s felerősödik, mintha önmagukkal jönnének szemben.

– Ez a jövőnk?… Milyen lesz a jövőnk? – kérdi minden összefüggés nélkül az asszony.

Nemsokára hazamentek a városból. Ünnepélyes bevonulás volt, rokon emberek álltak a kapuban, egyiküknél hegedű is volt: előbb csak nézték őket, később már fejtette róluk nézésük a ruhát. Meztelenségüket kívánták látni, s meg is tapintani őket.

– Tiszták vagytok-e még?

Ángyom már korán reggel az ágyuk előtt állt, és sápadt, remegő szájjal kérdezte:

– Hit nélkül vagytok még?

Habogtak, szemüket törülgették, talán meg is hajoltak meglepetésükben. Aztán mások is jöttek, fogták az ágy szélét, néztek, göngyölítették róluk a hallgatást.

Nem így képzeltem, nem így akartam, az anya ezzel kezdte a napot. Könnyes szemekkel beszélt, szomorúan, szemrehányás minden mozdulata. Önmaga vélt igazsága, az igazsággá csontosodott szokás túlnőtte értelme határait.

Igazságtalan az élet, másnap ezt ismételgette. Velem szemben mindig igazságtalan, nekem sohasem adatik meg…

Örömre jöttek ide, napsütésre, szép folyó partjára, de estétől reggelre megfogytak köröttük a mosolyok, hidegek lettek a szemek. Hiába mosolygott az asszony, s mondott sokféle történetet osztálytársairól, városról, tanítóiról, a hallgatók mindegyike egy helyre nézett, ugyanazt a pontot kereste testén, valami láthatatlan sebhelyet.

A férfi védekezett, érvelt, magyarázott.

Szép este jött, melegével borult az éjszaka is. Elindultak a víz felé, az asszony suttogva szólt, rábeszélőn, lefeküdtek a fűbe, majd hogy fejükhöz ért a csillagos ég.

– Tedd meg az anyám kedvéért, menjünk el a templomba, úgy kíséret nélkül, keresztapámék, az öregek és mi. Elvárja a nagytiszteletes úr is. Mert mi elmegyünk. de anyámék maradnak, a bántás, a megszólás őket éri majd… Kérlek, tedd félre a büszkeséged.

– Nem lehet, nem érted?… Én válok nevetség tárgyává, hányszor ismételjem? Én elhagytam az egyházat, hátat fordítottam az álnokságnak, a képmutatásnak… A papoknak is. Nekem szabadság kell, szabadon akarok élni, nem érted? Göncök nélkül, teher nélkül…

Az asszony testével feküdt a szavak útjába, szerette volna elkerülni a marcangoló vitát.

– Az isten nem bánt téged – mondta –, s te mégis. Az isten nem bánthatja az embert, nem tesz rosszat Krisztus urunk sem… Nem ismerek papot sem, aki sorsod ellen tett volna.

Lélegzésnyi távolságra feküdtek egymástól, a férfi behunyt szemmel is érezte az asszony melleinek dombját. Mennyi szépet hozhatna e pillanat, villant elé. Elbénult.

– De hisz nem erről van szó – mondta rekedten. – Én elindultam egy úton, amely különbözik apám életétől. Másat akarok, nem érted?… És most álljak meg? Forduljak vissza, változtassak irányt? Mert ti maradiak vagytok? Minden második rokonod szipogó vénasszony, azok kedvéért tegyem?

– Nehéz veled – mondta lehangoltan az asszony. – Annyira magabiztos vagy, hogy szinte már fáj… Én nem értem, talán sohasem fogom megérteni, miért kell hátat fordítani valaminek, ami eddig volt. Úgy hirtelen, egyik napról a másikra. Hisz tudtál imádkozni te is, voltál előénekes is. És egyszerre mindez semmi?

Elhűlt az ölelés melege, feküdtek csak egymás mellett, mereven. Egyszerre távolinak tűnt minden.

– Tulajdonképpen te szemben állsz velem – szólalt meg a férfi –, úgy is mondhatnám, mi ellenfelek vagyunk… Miért nem akarsz megérteni? Miért nem lehetünk egy akaraton? Miért nem jössz velem, hogy együtt keressük az élet új igazságát?

– Veled menni nehéz. Melletted az ember nem lehet más, csak olyan, mint te: vagy olyan, vagy semmilyen. Ezzel hasonlítasz a szentek prédikációihoz, nem gondolod?… Sokszor úgy tűnik, hogy valamelyik ősünk makacs átka fog rajtunk: tépjétek egymást. Akármit is teszünk, elég egy szó, és fellobban a tűz. Vég nélküli vitákba bonyolódunk az istenről és a világról. Engem maradinak mondasz, akkor te a megkeresztelt kommunista vagy, s cibáljuk egymást a végkimerülésig. Felfaljuk életünk szép pillanatait, van ennek értelme, mondd?!… Sorsunk hasonló, beszédünk mégsem ér össze…

Próbálná emelni kezét az asszony, közeledni. Nem megy. Ugyanezt szeretné a férfi is, nem képesek elmosolyodni.

Ezek a végtelen viták őrjítők, gondolja az asszony: a tűz és jég pillanatai, és minden átmenet nélkül.

– Ez most válaszút, az emberiség válaszútja, nem érzed? – beszél a férfi. Mezítláb gázoltunk bele a történelembe és mindenbe. Ez most nagytakarítás, lerakhatjuk végre terheinket…

– Ezt a folytonos menésed sem értem. Bennem a dolgok nem különülnek el – mondta csendesen az asszony –, mert a templom, a falu utcája, az erdő széle bennem együtt van. Így olvadt bennem eggyé a Biblia az iskolás versikével. És most csak arra emlékezzem, amire szabad? Mert te ezt akarod… Ami hátrányos, azt felejtsem el! Egyik kezem a kötényem előtt ragyogtatom, a másikat rejtsem el?… Azt sem értem, miért beszélsz folyton az emberiségről?… Az emberiség, az emberiség, én nem tudom, számunkra mit jelent ez… Földhöz szorít a saját életünk gondja, azzal tusakodj… Az emberiség, az emberiség… Amit mondasz, az én fülemnek az frázis, frázis, te ezt nem érted, az istenért?… Ha nem tudunk szót érteni, akkor hagyjuk, hagyjuk, mert csak marcangoljuk egymást. És miért? Miért? Hisz a világot nem mi teremtjük…

Sírásba tör az asszony hangja, válasz csak a csend, mintha csak egymagában lenne az éjszaka alatt.

Éjszakába nyúlott a beszélgetés, aztán a nappalba és ismét az éjszakába. Így mentek a napok: egymás mellett feküdt az öröm, a vádló komorság, a kíváncsiság és a fiatalasszony mindent összebékítő szándéka.

A szoba fala tele képekkel, vadász nagyapa, katonaelődök s azok emberágai. Középütt a fiatalasszony leánykori képe hófehér ruhában. Ez uralja a homlokfalat. A ruha félhomályban is világít, éjszaka sejtelmes meztelenség.

Egyszer minden lány magára ölti a fehér ruhát, így áll az emberek elé: anyák, rokonok szemében ez a fiatalság legteteje, a tisztaság tisztasága. Az utána következő idő már a beteljesülés várása. Ebben a szobában itt állt meg az idő, a fehér ruhás kép előtt: ide kap minden tekintet, ha belép. Tisztelegnek, kalapot emelnek avagy nézik közönnyel.

Ángyom másnap reggel is ott állt az ágy végében, nézte őket, és kérdezett: hogyan lehet hit nélkül feküdni egymás mellett? Ezt kérdezik a szótlan nézések, a messziről induló szavak is. Áradó víz a kérdés, befolyik mindenüvé, az éjszakába, az álmokba, barátságtalanná teszi a nászágyat is.

 

Halkan szólt az orgona, rejtőzködve kissé, nem az egész templomnak, kevés embernek. Félhomállyá szürkült a nappal, akkor indultak el, mintha csak látogatóba mennének, esti beszélgetésre.

Nézelődtek, meg-megálltak a virágos udvarok előtt, gyámoltalan alakoskodók, akik máris mossák ábrázatukat.

Közrefogták a férfit négyen, kísérik szinte, ő a földet nézve megy köztük. Anyám most sem lesz itt, feszül torkába a keserűség. Talán nem is sejti, hogy másodszor is eskető ember elé állok, és most az egyház nyelvén házasodom. Előbb a világnak mutattam arcomat, most pedig az isten felé fordítom. Anyám nem is tudhatja, itt lakik közel, de eddig szégyenkeztem eléállni. Titokban készített esküvőre megyek, lopakodva készülök az isten elé… Háborgok, és mégis megyek. Szerencse, hogy kevesen látnak, mert mit szólnának tanáraim, iskolás társaim, akik előtt fogadkoztam, akik előtt példa szeretnék lenni… Képmutatás, amit teszek, alakoskodás…

A nyugalom és az öröm ideje lehetne ez a nyár, de az örvényeké is, a férfi még nem érzi e döntések súlyát.

Nem akartam, mégis meghajolok a fehér ruha előtt, a kérés előtt, mintha letérdelnék valami megöregedett szigorúság előtt. És le is térdelek, nem volt bennem elég erő…

Alagút a templom bejárata, az orgona hangja valami nagy messziségből jön eléjük. Néha megreszket öregesen, aztán fölfelé kanyarodva mondja az alkalmi zsoltárt.

Az úr asztala elé állnak, furcsa gyülekezet így kevesen: a pap Mózes székében ül, énekel, s vele még hárman. Magasnak tűnik a templom boltozata, beillene az ég aljának is.

– Kedves fiatal testvéreim…

Más világot nyitnak e szavak, a Biblia két részéből is idéz a pap. Előbb Salamon könyvéből: „A mi volt, ugyanazon a mi ezután is lészen, és a mi most lészen, ugyanazon a mi ennek utána is lészen: és semmi nincs új dolog a nap alatt…”

Majd Pál apostol leveleiből olvas: „Teljesítsétek bé az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, egy szerelmetek legyen, egy értelemmel és egy akarattal legyetek…”

Fekete szeme van a papnak, mély fekete szeme, a férfi most szembenéz vele, szeretne a hangos szavak mögé látni: ilyen oktató példálózás közben vajon mit gondol az értelem? Mit gondol rólam? Hisz tudja, akaratom ellen vagyok itt…

E gondolatnál megtorpan. Meghajlás ez? Vagy inkább tapintat, gyengeség, gyávaság – marcangolják a sokféle szavak. Színpadon állunk, templomszínpad, reppen körbe a tekintete, nézők nélkül. Aki itt van, mindenki szerepel, nagy, néma játék… Úristen…

Becsapjuk a világot, és megcsaljuk az istent…

– Kedves férfi testvérem – fordul felé a pap…

A prédikátor szeme az élet bejárata: nagy gyülekezetet örökölt és gazdag parókiát fiatalon. Alig múlt kezdő káplán. Évekig tartott, míg bejárta a hívek életét és e földet: tavaszi, s nyári hajnalokon gyakran látták a folyó partján, nézte, ahogy a föld, a nap s a víz egymásba ölelkeznek – e pillanatában fogadta magába a tájat.

Ma is beszélik, amikor ide jött, a gályarab papokról prédikált, a nagy életekről, a nagy áldozatokról – a hitért vállalt halálokról. Alig múlt vasárnap, hogy ne énekeltette volna a 137. zsoltárt: „Hogy a babiloni vizeknél ültünk…”

Gályarab, ez lett a csendesen mondott ragasztékneve: ekkor úgy tetszett, alázatával egy magasságban van az emberekkel. Nyilvános mulatságokba nem ment, lakodalmakba járt, keresztelőkbe, Ferencet, Károlyt, Istvánt és Jánost köszönteni.

Besenyő arcú, mondta róla egyik tisztelője.

Ez a pap a szemével is beszél, gondolja most a férfi, szemében ott van a számtalanszor elmondott igék szövege. És hányféle imádságoké? Fáradtság van a tekintetében, ahogy néz rám – a papok lelkét koptatja az imádkozás.

A háború éveiben mintha az emberek fölé nőtt volna.

Imádkozott a hadba vonult katonákért,

imádkozott a fegyverek győzelméért,

imádkozott az elesettek üdvéért,

imádkozott az özvegyekért, az árvákért,

imádkozott az élők hazatéréséért,

imádkozott a foglyokért… Nem volt kezében más, csak a könyörgés hatalma. És harangoztatott, a hosszú, súlyos imák után harangoztatott, hogy messzire szálljon a fohász.

Imádkozott az üldözöttekért is, az elhurcoltakért, a kitelepítésre jelöltekért, a háború után házi istentiszteleteken könyörgött az istenhez…

A prédikátor hányféle meghajlása isten és ember előtt? Hányszor kellett fordulnia és meghajolnia… Fordulni, hajolni, imádkozni… Imádkozni, fordulni, hajolni.

Tudom mostani élete gondjait, suttog magában a férfi. Sok gyereke van, fillért számol fillérhez. Szántóvetőként kapál és vet, kapál és vet… Annak idején agitált is, napok és hetek hosszán a parasztoknak magyarázta: másként kell élni, másként gazdálkodni, nagy darab földeken… Elsőként mondott le földjeiről. Aztán valami koholt vádak alapján perbe fogták… Vasárnapi prédikációiban azóta is visszatérő gondolat: a szenvedés nemesíti az embert…

Mostanság magas rangú állami tisztségviselők vendégeskednek nála. Sorsok között bolyongó prédikátor…

A két fiatalt körülfonják az istenes szavak, mások ilyenkor repesnek az örömtől, a férfit a szavak fonákja éri. Akárkire gondol, az isten képe közelít elé, az isten valós felöltöztetett alakja: a tőle öregebbek istenképe. Istenek állnak körötte, anyám, apám, az itteniek – kört fogtak körém. S erejük van, eddig nem hittem ezt. Gondoltam, levetem magamról öreges ruhájukat: elmegyek és visszajövök, de visszatérésem más lesz, mint útra kelésem. Úgy hittem, csupán tekintetük kísér el, de ez a nap most utamat állja…

Ahogy hazaérnek, megenyhülnek a tekintetek, ángyom zsebkendőjébe sírja könnyeit, magához öleli őket. Így ülnek a második lakodalmas asztalhoz halkan, szerényen, hogy ne lássa, ne hallja a világ.

Mintha megfélemlített emberek sugdolózva mondanák egy élet történetét.

 

A titkolt esküvő másnapján a folyóra mentek fürödni. Forró nyári napok jöttek, hajnalig tartó meleg éjszakákkal. Belefúrták magukat a homokba, összeértek a földdel, egy test voltak az idővel is.

Voltak napok, amikor csak ketten feküdtek a nagy, homokos lapályon – hallani lehetett a csendet.

Vízparti erdőség kíséri a folyót, nyárfák, akácok, kőrisek, tölgyek – a víztől távolodva úgy követik egymást a fák, ahogy bírják az évenkénti áradások rohamait.

Ide húzódtak a déli nap elől.

Esztendők múltak, míg itt valaki megmártotta magát. Háborúk között a csempészek jártak erre, nagy ritkán pásztorok jöttek a víz színét nézni, azelőtt meg száz évekig senki. Ez a nyugalmas idő olyan volt, mintha az emberemlékezet teremtette volna: megfoghatatlan, végtelen. Valami köntös nélküli ősállapotot idézett, ahol minden meztelen tisztaságában van jelen. Hatalmas test volt a levegő, ha beljebb mentek az erdőbe, hűlt a tapintása, visszafelé fokozatosan melegedett, a vízparti homokpadon már égetett, mint a szerelmes ölelés.

A férfi néha elkiáltotta magát az erdőben, hallani akarta a csend összetörését, madarak reppentek csak tovább, s ő egyedül maradt gonoszságával.

Itt maradtak estére, éjszakára is. Fát törtek, tüzet raktak, az asszony egy takarón ült, a másik félmeztelen a tűz mellé kuporodott.

Kettejük életében ez volt az első közös táj.

Hajnalban hallhatták, ahogy hatalmas ugrásokkal levegőbe repülnek a halak, aztán visszahullanak.

Reggel odajött hozzájuk egy ember, megnézte őket, nemsokára ennivalót hozott nekik, letette a tűzhöz, majd elment. Az asszony azt hitte. álmodik.

– Ki volt ez?

– Egy pásztor.

A férfi életében ez volt a második táj, ami testéhez nyomult, és megérintette.

Itt maradtak másnapra, estére és éjszakára is. Harmadnap emberek jöttek hozzájuk a faluból, leültek, és ők is nézték a tüzet, mint valami bibliai jelenésben, csak kiléptek az erdő sötétjéből és ott voltak.

– Kik ezek az öregek? – kérdezte a férfi.

– Rokonok.

Legszívesebben bibliai nevükön szólította volna őket az asszony: Ábrahám, Józsué, Lázár.

– Anyám apjának fiatal testvérei, hozzánk jöttek.

Nemsokára pálinkával kínálták a fiatalokat, a férfit nézték főleg, amint kezébe veszi a poharat, ahogy tartja, s ahogy iszik. Úr asztala lett a tűz, isten fáklya keze világított az arcokba, s az öregek isten kíváncsiságával nézték őket.

Ráncosodó kis lelkükben megmelegedett az emlékezés: ők is szívesen kucorognának szégyentelen meztelenségben. Így a tűz körül. Az asszony bőre fehér, annyi rajta a szín, amit most festett rá a tűz – a férfi vékony volt, karcsú, magas. Ha nem restellnék, kezükkel érintenék az asszony bőrét valami képzelt rokoni kedveskedéssel.

Aztán az idő távolságát nézik, azt a széles, meredek árkot, amit az évek húztak közéjük. E mélység fölött enyhülő mosolyok táncolnak egymás felé, talán most fogadják magukhoz a férfit: beengedik életük körébe vagy csak nézés és beszéd tárgyaként morzsolódik majd köztük.

– Milyen a víz? – kérdi egyikük.

– Felmelegedett.

– Hát a homok?

– A déli napon forró.

– Ilyen homok csak itt van, közel vannak a hegyek, ez még a felső folyása. Eddig olyan, mint a malom, ami a medrébe kerül, azt egybeőrli.

Énekeltek is a három öregek. Kezdetben sanyarú legénységről, aztán sanyarú szomorúságokról, nótáikban nem volt derű, messziről nézte őket a jókedv. Nesztelenül mentek el.

– Várjátok meg a hajnalt – mondták búcsúzóul. Aztán magához ölelte őket az erdő.

 

A folyó közepe most országhatár, a vízhát láthatatlan vonalán túl tiltott világ. Fák tövétől, bokrok mögül csillogó távcsőszempárok figyelik az innenső part minden mozdulatát: a messzi néző tükrén jól látni a két földre terült ember násznapi homokágyát.

Legények falkája úszik a vízen lefelé, előbb még a magas partról ugráltak fejest. Kifutottak a fák közül, szemberohantak a nappal, testük megcsillant egy pillanatra, aztán zuhantak. Most fehér testű halakként villognak a vízen – középen, a tiltás és kísértés vonalán. Tudják, abban az isten kertje állapotban ez a legveszélyesebb, mégis kockáztatják. Így vetik meg a tiltást: lebuknak, majd a víz fölé tűnnek. Gondtalan delfinek, meztelenek, s meztelenségükkel csúfolják a túlsó oldal kaszárnyaszigorát. Falfehér fenekük a napra villog, majd sietve lebuknak a mélybe, még ott is hallják a túloldali ország első emberének fenyegető intelmeit az ellenségről, ahogy kiabálja a nagyszájú mikrofon.

– Éljen Rákosi! – kiáltja egyikük gúnnyal. Összenevetnek, s folynak lefelé a víz örökkévalóságával, de már célba vették őket. A tiltott vonalon túl ellenséggé válik mindenki. Megkeresi őket a célgömb, s várnak, hogy a part hajlása kifedje őket.

Géppisztolysorozat tűzi végig a vizet. Másodszor is körbelövik őket. Látni a golyók villanásnyi vízbe törését. Szerterebbennek, menekülnek a víz alá, már nincsenek együtt, golyókerítést fonnak köréjük, szétválasztják őket.

– A törvény nevében – ordítja egy láthatatlan valaki. A partra parancsolják, csoportba terelik a meztelen falkát, katonák fogják őket körül:

– Igazolják magukat… Kicsodák, igazolják magukat!

Ennyit hallani a kiáltozásból. Nincs idő hirtelen számolásra sem, megvannak-e mindnyájan… Megölték az isten kertje csendjét.

Aztán vezényszavak, kiabálás, terelő, kapkodó mozdulatok; a puskák csövére villan a napfény.

– Igazolják magukat, igazolják!

Pillanatra látni a meztelenek libasorát, látni azt is, ahogy vezetik őket.

Egy hét múltán így hangzik vissza a történet – e meztelen libasor a határőrség egyre magasabb instanciái elé került: forgószél parancsolta őket a parancsoló arcok elé: őrmester, hadnagy, százados, hallgatta őket tábornok is. Virtuskodó legények egy szál gatyában, a virtust valami kimondatlan igazságérzet forralta szájukba: nem értették, hogyan lehet elválasztani a folyót a folyótól, a vizet a víztől, hogy lehet a dolgokat elválasztani önmaguktól?

Mutogatják őket az országban, bámészok sorfala között lökdösik őket – ellenségek, kiabálja egy tiszt a hátuk mögött, betörtek az országba! Kivizsgálást, alapos és részletes kivizsgálást rendelek el, kopogják a százados parancsát. Határsértés, mondja másnap reggel a rádió.

Sokat töprengett az asszony: még együtt van bennünk a világ: gyermekkor a leánysággal, a leányság a szerelemmel… Miért nem lehet egybeönteni az időt, a tegnapot a mával, a régit a mostanival, szülőföldet a messziséggel? Ingerelte a dolgok látható különállása, idegesítette, úgy érezte, ebből adódik élete minden feszültsége.

Ahogy gyalogoltak a parkerdő faalagútjában, mögöttük jött a nyár, a meleg, a homok, a víz. Velük jött az éjszaka és kilátásai: a váróterem, a reggel, a bőrönd.

– Forduljunk vissza – mondta az asszony.

– Van időnk – ütötte el a férfi, s mentek tovább.

Anyjától ma kapott levelet, tele van sírással. „Gyertek haza, ne maradjatok az idegenségnek”, ezt kesergi.

– Mit válaszoljak neki?

– Maradunk, így határoztunk.

– Ez a te akaratod, te akarod így.

– Már annyiszor magyaráztam, nekem még tanulnom kell. Ha visszamegyünk, beleragadunk nagyapáink házába. Mit tudhat egy végzős egyetemista?

– Ott is esznek kenyeret!

– Így mondja az én anyám is.

– Forduljunk vissza, hazafelé…

– Nem.

Határozott volt a férfi, maga sem tudta, honnan, s miként termett benne a világgá menő bátorság.

– Ha hazamennénk, minden gondunk megoldódna, nem lennénk ráutalva másokra, nem kellene kopogtatóként kérni-könyörögni senkinek… Megbecsülnének. Lehetnénk szeretetben. Itt mindenünk egy bőrönd. Forduljunk vissza…

– Nem.

– Itt társtalanok vagyunk. Senkink nincs, eljön a vasárnap délután, és csak vagyunk, nézünk egymásra. Nincs kihez mennünk sem… Az emberek hiányzanak, a közeliek.

– Igen, a töltött káposzta és a tyúkleves… Mi most hódítók vagyunk itt, meg kell hódítani a várost. Magunknak. Én így gondolom, erőszak és fegyver nélkül, előbb a várost, aztán az országot.

– Ez megint frázis, a török basák beszéltek így.

– Nekem már vannak ismerőseim, lehet belőlük barát is. Ismerek fiatal jogász doktorokat, voltam az avatási örömünnepükön.

– Erről még nem beszéltél…

– Lányok nélkül, csak úgy borral és zenével.

 

Katedrális, a gúnyolódó jókedv emelte azzá, a városszéli alvilág tanyája volt, ebből csináltak kultúrpincét. Fiatalok verődnek ide, népitáncosnak, énekesnek, versmondónak, bámésznak is – akiket a háború utáni évek sodortak a városba. Itt minden este változik a szín, tegnap a jogász doktorok búcsúztatták jurátus fiatalságukat.

Piroska Mihály, így mutatkozik be a prímás, apró, szemüveges félkopasz ember – ő volt közöttük az egyetlen városi őslakos. Hosszú kocsmaasztalnál ültek a jog reményei, fehér ingben – dolmányos varjak sora könyökölt a föld szélére. S nézték, keresték egymás arcát: sötét, fekete hajak, olajjal simított választékok – ezeréves mozdulatlanság pillanata. Felemelő és rémisztő látvány, ahogy egy helyre néznek; árvizek tükrébe, s a holtak arcába merednek így.

Kehelyből itták a bort, mi vagyunk a husziták, kiáltotta valaki: koccintottak, megfeszülve előredőltek, gályarabként nyúltak az evező után… Mi vagyunk a husziták, mi vagyunk a husziták, kiáltják háromfelől, dobbantgatnak is az asztal alatt, de a többiek nem követik őket. Elhajolnak e szavaktól. A bor hullámai már áztatják komorságukat, nótákba kapnak, a kezdősorokat mondják csak, mintha nagy erdőben hívnák, szólongatnák egymást.

– Mondjuk el a husziták énekét – szól egy pamacsbajuszú a sor közepéről. Elhallgatnak, nem tudja senki. Az asztalt nézik szégyenkezve, de az ital következő hulláma lemossa róluk a tétovaságot.

– Én azt mondom, kérem szépen, menjünk csak a mi utunkon – ajánlja egy piros arcú. S kezdi is: „Csak egy kislány van a világon…” Ezt mindenki énekli.

– Ez is nemzetközi – kiabálja a nóta soraiba az előző. Végzik és újrakezdik a dalt, ez most a faluból kivezető ösvény, ezt a kis utat tapodják most valahányan, s festik kékre, rózsaszínűre vagy pirosra.

– És most, hogy „Kis falunak csendes templomában…”

– Ezt nem, ezt nem, ez a kispapok nótája, inkább kesergőt, amit hősök énekeltek… „Nagymajtényi síkon letörött a zászló…” Mert a zászló – kiabál közbe a piros arcú –, mert a zászló, az szent…

– Azután Rákóczi búcsúzóját… „Elindultam szép hazámbúl…” – Nyújtva éneklik, mintha a Kárpátok völgyeiben szomorkodnának száműzötten.

– Miért csak mások nótáját mondjuk örökkön? Miért? Csak a réges-rég időkről tudunk gajdolni? – kérdezi hangosan egy fekete szemű jogász. – A mi hazánkról énekeljünk, a Tiszáról, Dunáról, Garamról, Bodrogról, Latorcáról, az Ungról, a Nyitráról. Ez a mi hazánk…

– Azt nem – szólnak közbe –, induló kell, induló… „Kovács vagyok… Kovács vagyok, ifjú a lelkem…” Ez a kor lelke. Énekeljétek…

Ezt Magyarországról hozták a jogász urak. A háború után ott kezdték tanulmányaikat, négy év után hazatoloncolták őket… Itt fejezték be jurátusi életük. Ők voltak az első magyar színjátszók, ők voltak az első éneklők, ők voltak az első nagy udvarlók és nagy mulatók is.

– Piroska Mihály – kiáltotta egy atléta termetű fiú. Piroska Mihály művész úr mélyen meghajolt a friss doktorok nagysága előtt.

– Mi vagyunk a husziták, husziták, rata, rata, ram… „Kovács vagyok, ifjú a lelkem… Zakatol a vonat”. – Körbesodródtunk, és ismételtük, gajdoltuk a pesti utcák divatos versikéjét: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat…”

Zakatoltunk a Kis-Kárpátok alatt, vonat, gőzös és masiniszta nélkül… És ősösztönünkből minden mozdulattal felszakadt egy réteg, összekövesedett érzéseket téptünk le egymásról: tépte a bor, tépte csapkodó éneklésünk, tépte saját kezünk is… Sohasem tudni, hogy egy induló hangulat mikor válik öntépéssé, megszabadulássá önmagunk örökölt feszültségeitől. Kár, nagy kár, hogy festő nem látta a még józan testek megfeszülését: ahogy megfeszül a fiatalság az öröm terhe alatt is, amíg éneklés terem a szilaj mozdulatokból.

– Gyere táncolni – rántják magukhoz a fiút ketten is.

Verbunkos vad lépése ez a mozdulat, tétovázókat ragadnak így magukhoz a vakmerők – cselekedni, máris lépni…

Eddig ezt nem ismertem, elhatározó gondolat lehet egy pillanat is. Ha táncba indultam, elbizonytalanodtam, méricskéltem, sokáig még számoltam is magamban, ahogy a tánciskolában: eegyet, keettőt, háármat, néégyet… A tangó ritmusa, igen, ez ivódott belém, meghajolni, átkarolni, és kilépni jobbal… Anyám sohasem táncolt, mégis ez tetszik neki, ez a mértéktartó lassúság, talán ez idegződött belénk, amióta vagyunk a földön. Most egyszerre táncba ránt valaki…

Férfitáncba.

– Vesd le a kabátot, az inget is: kösd vissza a nyakkendőt. Így.

– Nyakkendőtánc – kiáltja az atléta. Jobb kezükkel markolják az álluk alá görcsölt göböt… És indul a forgás, óvatosan, teher alá feszülve mozdulnak el a lábak: az első pillanatban bohókás játéknak látszik, mosolygás tárgya – míg egymás ellenében meg nem dől a két test. Öreg körhinták indulnak így. A fiú megérzi a másik lábait, combjának izmait; kézfogáson kívül még nem ért hozzám férfitest… Megrándul szinte, fizikai ellenszenv és valami gyengeség remeg benne… Összeszerelmesedünk, csak úgy lecsorog szája szélén a szó.

Érzi, ahogy egymásba merevülnek a tenyerek, keresik a legjobb fogást, kapaszkodnak. S forognak, a körülállók arca még szabályos fehér homlokú házak sora. Majd elfogja valami kis szédülés, észrevétlen hajlik az utca, s fordul, fordul, mígnem abroncsként fonódik köréjük.

A tánc óriás csizmája, gondolja a fiú, anyám méhétől egészen az égig vihet… Érdekes, előbb a fehér ingek sora folyik egybe, ismeretlen érzések, a táncban összeomolhatnak a házak is, és új arcok serkenhetnek köröttem…

S a zene friss, Piroska Mihály mosolyog, a fordulás pillanataiban így marad meg a táncolók szemében. Ha meghalnának is, mosolygó szempár lenne a búcsúztatójuk.

A táncolók már nem mosolyognak, húsukba vágódott a nyakkendő, szorít, fojt, és nem lehet elengedni. Nem engedi a testük vonta kör, nem engedi a kezek görcse sem, a lihegésük, a zene… Már kört vonnak köréjük, s nem engedi hiúságuk, önérzetük sem. Így válhat a játék drámai komollyá, így lehet a mosolyból görcsös fintor.

Tapsolnak nekik. S a zene nem fárad, a prímás mosolya nem mozdul, a körön bévül minden elmerevült – kőarcok között forognak. Már alig látni a szemek színét, egybefolynak, fényüket vesztik: az otthoni barátok szeme más, más a barna bőrű lányé, anyámé is más – az ő szemükben van valami láz, ha néznek… Egy-egy villanásra magamhoz emelem a szemüket, aztán lefordulnak a körforgásról. Ide rántanám őket is, kört húznánk, a vállak fölött néznénk egymást, a táncoló szemeket, mert a táncoló szem az más, az vigyázó, elkísérő… Körültáncolnám a barna bőrű lány szembogarát, hogy ne felejtsen, így engesztelném anyámat is, bocsátana meg, hogy elmentem tőle…

Az atléta fölényesen, felülről néz, láthatóan ő az erősebb.

– Hagyjuk – szalad ki a másik száján.

– Haja-haja, seje-haj…

De a szorítás nem enged, az atléta megérezte fölényét, görcsbe rándult mosolyával most feszíti keresztre a másikat. Amaz tréfának vette a kört, nem gondolt a felszakadó indulatok erejével. Előbb csak a mosolyos jókedvet látta – azt hitte, két nóta hosszán egymáshoz barátkoznak. Emelkednek a lábak s dobbannak, egymást tartó kezükben egybefolyik a vérük, érzéseik mégis elválnak.

Rájuk kövesedik a kör, nem lehet kilépni belőle, a gyengébb feje fölött megjelenik a másik akarata – az erősebb önérzete.

Hagyjuk, mondaná másodszor is… Nem lehet megszégyenülni, önmagam gyengeségét nem válthatom meg könyörgéssel. Innen pedig más út nem vezet, kibírom vagy eléjük rogyok, megmérkőzöm vagy nevetség tárgya leszek… Érzem, ahogy süllyed alattam a kör, fél láb hosszával már mélyebben állok, mint a bámészkodók arca.

– Hogy hívnak? – kérdi sziszegve az atléta.

– Fiú, fiúnak – lihegi.

– Nem jó, nem jó, heszesze… Jeromos, az leszel, Jeromos. Piroska Mihály – kiáltja –, Jeromosnak húzd… Rata, rata, hetyetye, professzor Jeromos…

A zenész imbolyogva lép elő valami homályból, mintha erdőből jönne. Előbb a hegedűje tűnik elő, aztán gyűszű szája, végül mosolyát nyújtja a fák közül. Az atlétára ragyog a szeme, nekem csak pillantása jut.

– Aja-haja, seje-haj…

Ki találhatta ki a nyakkendőtáncot? Téboly… Csak jókedvet kellene éreznem, rikkantani, dobbantani, megállni és újra. Kiordítani magamból még a holnapi napot is – a többiek ezt teszik. Kígyóként kúszik bennem a félelem. Hol van az erőm? Félek az erősebbtől, ahelyett, hogy legyőzésére kelnék, gyengeségemhez hátrálok… És mire jó ez? Ostoba virtus, megbámulnak, s akit legyőznek, azé lesz a káröröm, a gyengébb az mindig árva gyermek… Ha most elengedné a nyakkendőm, a zenészek közé zuhannék, összetörnék egy hegedűt, magam alá temetném Piroska Mihályt. Az ilyen vigyorgó pofákon csak így lehet bosszút állni, testem alá szorítanám, érezze meg ő is, milyen az erősebb súlya… Vigadni akartam, és csak berántottak a sorba… Valakit mindig le akarnak győzni, még így, a táncban is…

– Piroska Mihály – kiáltja az atléta –, ide gyere, közelebb…

Nem tudjuk abbahagyni, őrület, már mészarcok forognak körbe, érzem, ahogy elválnak a körtől, tudatom lassan átvált, lehullik rólam a fáradtság, a kör felszíne előbb puhasággá, aztán rózsás-lilás foltokká alakul, elhagyja testemet a félelem, kiszárad belőlem. Egybegörcsölődünk az atlétával…

– Hagyjátok – mondta valaki a rózsás lilaságból.

Későn szólt, már nem tudtuk egymást elengedni, a szavak ereje már kevés volt a megálláshoz… már egy sors vagyok az atlétával, igen, vannak helyzetek, mikor rá kell bízni magunkat az erősebbre, át kell venni mozgásának ritmusát, el kell tanulni mozdulatainak irányát… Azt kell tenni, amit ő tesz, megalázzuk így magunkat, de erőt is kapunk.

Volt pillanat, amikor azt hittem, meggyűlölöm a másikat, azért, mert erősebb, azért, mert megaláz, mert lemaradok mögötte… Aztán belezökkentem az ő ritmusába: átvettem kezének, lélegzésének ütemét, talán akkor lobbant el belőlem a harag… Dobbantásaink, csusszantásaink azóta egyformák, egyenletesek.

Beletáncolunk önmagunk életébe, mintha messziről jönnénk, így közelítjük saját sorsunkat. Talán most oldódik bennünk valami nagy idegesség, az ilyen szilaj tánc nagy erővel kényszeríti egymáshoz az élet rendezetlen dolgait… Egymáshoz döntött szálfák, ez jut eszembe…

– Hagyjátok – mondják többször is –, hagyjátok…

Már valahol fent táncolunk, az ég felé nyúlunk, már ugrálunk is: magasra, magasabbra, hogy érjük el a világ tetejét, és távolodnak a rózsás-lilás foltok, mögénk hullanak a napok… Innen felülről úgy rémlik, minden csak egy pillanat.

Egy pillanat a tánc, lehet végtelenség is; fölfelé zuhanás; emlékével visszaragyog a világ, az élet ős színei: zöld, fekete, fehér.

Hallgatnak, ez most a visszafelé út, bár maradna végtelenség a szilaj tánc éjszakája, hogy érinthetné az élet eljövendő pillanatait.

Így lettem Jeromos.

 

Nagy, hangos lihegéssel indulnak a mozdonyok, fékeznek, tolatnak – durva hangok falják az éjszaka idejét. Innen sokfelé ágazik út, Csehföldre, Morvába, Szlovákia hosszú testébe, a magyar síkságra – ilyen a beszéd is, sokszületésű.

A nagy váró halkra fogott éjszakai világ, magányos ácsorgók, kis csapat várakozók, átmeneti lakosok – vannak, s nincsenek. Éjjeli menedékhely is az állomás, korhelyek, filléres vagányok, utcalányok, férfiszerelemre vadászó melegek, sörre szomjas kunyerálók…

Éjjeli fogadó is az állomás: mocorog, nyög, ásítozik – nyilvános hálószoba. Az álom itt lepkepillanat, végállomás vagy átszállás a holnapi nap felé. Itt fapaddá zsugorodik az éjszaka, s köztük a bőrönd, mint a világgá menők tarisznyája. Száz alakja van: kapufa, ajtó, udvar, társítható hozzá minden emlék – nóta, szomorúság, halál, az élet örökös jövés-menése.

A bőrönd most megtapintható idő; életük egyetlen berendezése, vagyon – otthonról egyedül ez jött velük. A férfi arra is gondolt már, ha nagyobb lenne, beleköltöznének, s változtatnák helyüket, postafiókot nyitnának, és mindig más irányból jönnének a városba.

Az asszony félénk kis mozdulatokkal tekinget maga köré, ismerős arcok után kutat, a fésülködőtükörre és az ágyra gondol. Időnként kövérkés vasutas jelenik meg az ajtóban, és bekiáltja a vonatok indulását; Prága, Kassa, Zólyom, Varsó, Budapest – valami félhomályba rohannak bele a vonatok.

Lebillen az asszony feje, lassan oldalára dől – ahogy álmok vizén süllyed a hajó –, kezével a bőrönd fogóját tartja. A szomszédos lócaágyak lakói szunnyadt mosollyal nézik a képet, ezt teszi a férfi is. Közelebb is hajol – úgy nyomja el az álom.

 

Reggel sokfelé sietnek az emberek, s ők folytatják a tegnapi napot. Fészkéről riasztott madár az asszony, fehér bőrén az álomút gyűrődései vezetnek a semmibe.

Ketten markolják a bőrönd fogóját, s mennek. Eleinte céltalanul, csak úgy a szerencse csalóka irányába. Kis idő múltán leülnek egy padra, és megkezdődik a tehetetlen állapot körbeforgása.

Kinél nem voltunk még? – néznek egymásra.

– Senki sem törődik velünk – mondja az asszony. Nyújtózkodik a férfi, ásít, egykedvűen nézi a járókelőket. Ingerültség ül közéjük.

Az asszony azt gondolja, folyton beszélni kellene, hogy ne szűnjenek meg tudomásul venni egymást. A beszéd összeköt, s ha megszakad a szó, úgy érzi, eltávolodnak egymástól, nem látja a férfi gondolatait, hideg lesz a keze tapintása is. Pedig állandóan kell, hogy legyen egy pont, ahol érintkezünk, így képzeli.

– A fekete hajú asszony mit mondott tegnap? – kérdi bátortalanul.

– Mindig ugyanazt. Járok utána, van is valami, de még nem biztos… A házasoktól mindenki fél. S egyre gyakrabban beszél a pénzről, befektetés nélkül nem megy, ezt ismételgeti. Arra is kíváncsi, mennyi pénzünk van. Első alkalommal megfizettette a kávéját, másnap az ebédjét, harmadnap pedikűröshöz készült, tegnap a fodrásznál kellett megvárnom, azt is én fizettem. Az ígéretek arányában mindennap többet akar, és egyre elegánsabb, szagosabb, ápoltabb…

– Kire hasonlít?

– Kövérkés, fekete, nagy mellű, és sokat mosolyog.

– Én is elmegyek veled.

– Inkább nem.

– Miért?… Miért nem akarod?

– Nem ismerem, nem tudom kiféle, számomra ismeretlen emberekre hivatkozik állandóan. Lehet a városi alvilág is. Lépre is csalhatnak, behúzhatnak, ezt a fajta embert nem ismerjük. Te sem, én sem.

– A lakásuk milyen?

– Csak az előszobában voltam… Sok ajtaja van.

– Ők nem akarnak magukhoz?

– Nem.

– Beszéltél valami kis öregről is.

– Ügyvéd volt, most ebből él, közvetít, seftel. Élősködik, mindig más kávéházban ad találkát. Ő előleget akar, becsületszóra… Nagyvonalúan.

– Mennyit kér?

– Ötezret, tízezret, attól függ, mit akarunk.

Hallgatásukra ismét porként hull a forgatag zaja. Magukban sorra veszik a rokonság minden látható elágazását, főleg a távoliakat: e város felé nem vezetnek emlékutak. A vándorlások, az elköltözések iránya másfelé vitt, ez a város nem esett útba. A remény és a vágyak útjába sem – messzi, idegen föld volt mindmostanáig. Meztelenül vannak itt, ősök, elődök árnyéka nélkül, gondolataik a puszta eget nézik.

– És az ismerőseid, az itteni új barátaid nem segíthetnek?

– Hasonló gondjaik vannak, bíztatjuk egymást…

– Az utcán még sincs egyikük sem.

– Városszéli albérletekben kuporognak, a magunkfajta vidékről jöttek most a periféria és az albérlet zónájába tartoznak.

– Nevessünk, nevessük ki magunkat – mondja keserűen az asszony… – Van valami távoli katonatiszt rokonunk, állítólag nagy ember, partizán volt.

– Voltam nála, tanácsot adott, és segített megírni egy kérvényt. Kértem is, csak addig költözhessünk hozzájuk, míg találunk valamit. Megmondta kerek perec, katonatiszt nem vehet magához albérlőt.

– Mit írjak anyámnak?

– Jót, jól vagyunk…

– Belénk eshet a tetű is, ki törődik itt velünk?

– Ismerek egy diakonissza nővért, bibliaórákat tart péntek esténként… Elmegyek hozzá.

– Azt nem.

– Kedves ember, alázatos, számos hivő testvére van, ismeretsége.

– Inkább a csillagos ég alatt vagy az állomáson.

– Mindent meg kell próbálnunk, nem értem a heves ellenkezésed, nem értem azt a hebehurgya beszédet sem a bőröndlakásról.

– Egyszerűen nem akarom, más magyarázatom nincs is… Nem akarom az isten nevében adományozott segítséget, nem bírom a szamaritánuskodást: nem bírok semmit, ami a szegénységre, és a megaláztatásra emlékeztet. Tisztán szeretnék élni, az alázat kötelékei nélkül.

– Érthetetlenül nyers vagy, indulatos. Mi történt veled? Mintha földdel hánynád be magad… „Fordítsd el a te szemedet én tőlem, mert azok megzavarnak engem.”

– Mi ez?

– Egy sor a Bibliából, az Énekek Énekéből. Ellenségként nézel rám, azért mondtam. „Vesd el a haragot a te szemedből, és vesd el a gonoszt a te testedből, mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság…” Ez a Prédikátorok könyvéből való.

– Ha már nem tudsz mást mondani, a Bibliát tartod elém, és kenetteljesen szavalsz: nézd, ez itt a Krisztus teste, éretted is megtöretett, hisz Jézus a testvéred. Ezt mondja a szemed is. Van egy közös testvérünk, Jézus Krisztus…

– Én ilyen vagyok, Jézus nekem testvérem, hiszek benne. Nem is tagadom. Te ezt nagyon jól tudod, és kérlek, ebből ne csinálj tréfát… Istenhitem számomra meggyőződés, s emiatt ne bánts, ne harapdálj, az én életem ilyen. Ezt már sokszor mondtam. Én képtelen vagyok egyik napról a másikra ruhát váltani, és miért is tenném? Most persze ez divat, levetni előző bőrünket, kibújni önmagunkból, aztán futni puha kis léptekkel… Mi értelme e hirtelen átváltozásoknak? Kinek jó ez a forgolódás, ez a kapkodó ruhacsere?

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… add meg a mi mindennapi kenyerünket – és lakásunkat… – szavalta patetikusan a férfi.

– Vannak, akik csak a bőrük felületén hordják hitüket, azoknak elég egy dézsa esővíz, és már átkeresztelkedtek… Új isten születik, új vallás, ezt mondják minden, minden összejövetelen… Én akkor sem tartozom azok közé, akik zsebükben hordják az istent. Az én istenem bennem van, a lelkemben, s lelkem minden részében. Engem így neveltek. S az ilyenek mit tegyenek? Alázkodjanak? Hazudjanak? Akik most ezt teszik, nem gondolnak arra, hogy mindennek rendelt ideje van?

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak: ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának…

Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak…

Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek…

Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének: ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetésből való eltávozásnak…

Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek: ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak…

– Elég, elég! Prófétalány vagy, kedvesem… A napkeleti bölcsek beszéltek így, és azok leszármazottai. Hagyd abba, kérlek.

Fáradtan nézték egymást, az asszony arca sápadt volt, szemében konokság ült.

– A mi gondunk nem kisebb, mint az első emberpáré volt, mindenünk van és semmink sincs: házunk, otthonunk, hazánk ég és föld… Magasról néz ránk az isten, gyönyörködhet. Két porszem vagyunk, akik közül az egyik azt hiszi, hogy magában hordja a világ minden emberének jóságát és gondját – mondta ellágyultan a férfi.

– Szeretetét is – tette hozzá az asszony.

 

Az utcák sokasága most sivatag, fél nap múltán süpped lábuk alatt az aszfalt. Látni, ahogy a szürke horizont szélén csillogva száll a por: az utcák végére oázisokat képzelnek, pihenőket, mosolygó arcú idegenekkel.

A menés tudata most a legjobb érzés. Lépnek, cselekszenek, nem múlik hiába az idő. És a maguk mögött hagyott távolság sajátjukká válik: már vannak utcáik, mire leszállt a nap, övék lehet az egész sivatag. A várakozás így épít ábrándot, s az ábránd ismét várakozást. A bőrönd most az idő végtelensége köztük, türelmesség, mint órákkal ezelőtt a Biblia ezeréves bölcsessége.

Hallgatagon lépked a férfi, kutató-kereső gondolataival előrerohan, mély nagy lélegzetet vesz: mintha leszakadt volna a másikról, megérezte a magános rohanás csábítását, és esélyét… Azt képzeli, sikerül megrántania a világ nagy szekerét, mert csak így vehetik őt tudomásul: erejét, elhatározását és jóságát… Együtt lépdelnek, férj és feleség, de a férfi már messze rohan: Vannak mozdulatok, amelyek elsodorják az embert, s vele az előző időt, az elmúlt helyzeteket.

A férfi gondolatait valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség hajtja, évszázados tehetetlenség, a lélek kielégítetlen erői: a gondolatok rohanásában ott van egész eddigi világa: ősei, a föld, a zsoltárok, az imádkozó sátoros ünnepek, a borivások mámora, a kereszténység, a Biblia, a háborúk és az elmúlt esztendők jelszavai a szocializmusról és a kommunizmusról.

Sós íz tör a torkába, s szomjúság érzése megtöri látását, a látóhatár csalogató messzeségbe távolodik: egyedül maradok. Most néz csak vissza, a gondolatok vad futása visszakényszerül a bőrönd fogójához: indulatos nagy futások és a józanító perc – most ez van a szemében.

– Ezt érzem sokszor, rohanok és visszarántanak – mondja az asszonynak. Felesége szemében megragadt a bibliai nyugalom. Onnan néz most, fölülről, messziről, az örök békesség karzatáról.

Állatként megy köztük a bőrönd, reggel óta talán már lába is nőtt, mozgása átveszi lépéseik ritmusát. Így mennek bele az estébe, onnan az éjszakába – a hajnalt már szótlan fáradtsággal nézik. Zúgást hallanak, ha a bőröndre hajtják fejüket: tengeri csigaként sistergi az ezeréves vizek hullámzását.

Ez a bőrönd sokkal öregebb, mint mi, tűnődik az asszony: látta, ahogy hozták törött öregemberek, másszor belökték a csónakba, és vitték a vízen túlra, bejárt városokat, kaszárnyákat, szaladtak vele, dugták, rejtették is, aztán porosodott valahol.

Alig is veszik észre, körbeindul velük az idő, saját cipőnyomukba lépnek holnap is, az aszfalt formátlan darabokban ragad a lábukra, szűkül köröttük egy kör, hálóba csavarodnak – s a bőrönd mindenüvé követi őket.

Nem rosszak az emberek, csak nem ismernek bennünket, nem tudják a bajunkat, vigasztalódna a férfi. Menti a világot, az emberiséget, a várost, az utcákat, az előttük levő időt… Az élet új jelszavait… Az emberek jók: szépség és jóság számára a jövő, a gyermekkor alaktalan álmai most érintik meg a földet. Sokan vannak így, a gyermek- és ifjúkor képzelt világa a történelem küszöbéhez ért.

– Az emberek jók, csak a múlt idő bűnöseit ki kell szűrni közülük, azokat, akik az emberiség szenvedéseit okozták: külön csoportba kell terelni a volt gazdagokat, a másokat sanyargatókat, a harácsolókat, a kapzsikat, az uralkodókat, a parancsolókat… Ki kell tépni az igazságtalanság gyökereit is – sorolja lélegzetvétel nélkül a férfi.

– Te honnan tudod ezt így?

– Tudom… Érzem, és tanítják is. Szebb lesz a világ, és ezért érdemes élni… Egyenlők leszünk, ez mentheti csak meg az emberiséget. Fokozatosan megszűnik a pénz is… Minek is? Nem lesznek katonák, nem lesznek rendőrök, hivatalnokok sem, mert nem lesz rájuk szükség. A nép lesz jelen mindenütt, és boldogság lesz, az emberiség jövője a közös boldogság… És aki utunkba áll, elseperjük. Igazságosság lesz, hisz te is ezt akarod, nem?

– És hol lesz a határ? Ki mondja meg, hogy mi a jó, és mi a rossz? Ki fog ítélkezni?

– Mi leszünk a bírák… A föld fiai… A vas fiai… A nap fiai, azok, akik eddig alul voltak. Most minden felcserélődik…

A napok körforgása megtör minden gondolatot: reggel és este, este és reggel, változatlan a város is.

– Menjünk haza anyámékhoz – mondja napok múltán az asszony. – Minden megoldódik… Itt mi lesz velünk? Merre forduljunk? Mit kezdjünk az előadásaiddal? Az emberiség nem ad nekünk ágyat, láthatod. De még egy széket sem, rokontalanok vagyunk, idegen a nyelvünk is. Forduljunk vissza…

– Nem, azt nem.

– Akkor legalább rakjuk ki a bőröndből a könyveket.

– Azt sem… Az minden vagyonunk, ezzel kezdünk: Solohov, Azsajev, Az emberiség nagy elméi, a Kommunista Kiáltvány, a forradalom kiskátéi… Ki kell bírnunk, ne sírjál. Osztrovszkij vakon írta meg könyvét, ő mondta: élnünk kell akkor is, ha az élet elviselhetetlen…

– Jó emberem vagy, jó gazdám, de szavalsz. Szép, amit mondasz, csak nehezen ér az értelemig…

 

Eléjük hunyorog valami homályos lámpa: a szerkesztőék. Hamarább jöttek, mint ők, a kitelepítések utáni első hullámmal zúdultak a városba. Az ember árva fiú, három pohár bor után reszkető szájjal József Attilát mondja: „Nincsen apám, sem anyám”, szemérmes büszkeséggel így adja tudtul sorsát.

Ősi módszerességgel ismerkedik a várossal, a széléről befelé haladva. A periféria kocsmáit veszi elsőnek: bemegy, megáll, rendel egy pohár italt, aztán keresi a mosolyokat – italosokét is –, ha csak egy pillantással is, társulhasson valakihez.

Ez még a régi város, magyarázza, itt hallani magyar beszédet: bólint a mosolyok felé, aztán megy tovább. Siet, mintha esztendők levélküldeményeit kézbesítené. Bemegy a templomokba is, a boltozatot nézi sokáig, valami sohasem látott magasságot keresve.

Legényszálláson kapott szobát, nem sokkal azután megnősült, széles vaságya fölött Sztálin képe függ. Ha észreveszi, hogy akárki is megmosolyogja ezért, rendreutasítja.

Messziről jött a felesége is, kopott sarkú, így találta mondani egyszer a szerkesztő.

Egy fazék és egy tányér, ez a konyha és az ebédlő. Ide, a nap rövidke csendjébe sodródott a két új telepes: ülnek a vaságy szélén, feszengenek, inkább a bőrükkel próbálnak mosolyogni, kényszeredetten.

A szerkesztő kényszeredetten kedves, folyton ül itt valaki. Alig vannak egyedül – mert ez a kis szoba a hasonló sorsúak panaszirodája. Pihenő, átszállóhely, meleg szó vagy legalább tanács reménye; a hasonló sorsok valami hihetetlen érzékkel keresik egymást.

– Melegedjetek meg, egyetek – mondja a szerkesztő. Karjának széles mozdulatával kíséri szavait, kört húz köréjük, az együvé tartozás vonalát. Fölény is van a szerkesztőben, az első fiú magabiztossága, az első telepes gyakorlottsága, kicsit mutatja is magát, mert érzi, a két ember terhet hozott magával.

– Egyetek káposztát – mondja az asszony. Mosolyog is halványan, megadással, ő jobban érzi az emberi kiszolgáltatottságot, s már tudja, hogy az ilyeneket rossz pillantással sem szabad bántani.

Szégyenkezve, szótlanul esznek, egy lábasból, néznék az edényt, de arra is kicsi, a bőrönd most az asztal mellől néz kutyaszemeivel.

– Nálunk a káposzta ünnepi étel – mondja mentegetőzve a szerkesztő felesége. – Enélkül nincs is vasárnap.

– Otthonról mi hír? – kérdi a szerkesztő.

– Tőlünk várnak újságot, aggódnak, anyám folyton azt írja, értelmetlen, amit teszünk – mondja ingerülten a tanár felesége. – Kilincselünk, járkálunk, egy darabig érdekes, de mi lesz aztán? Azt sem tudjuk, mi lesz aztán? Az állomási váróteremben mégsem lakhatunk. Biztatnak, beszélnek hozzánk, ez minden. Idegenek vagyunk itt, ki vagyunk szolgáltatva, nem is tudom, mire várunk?

– A forradalom megoldja a lakáskérdést, az elvtársak komolyan foglalkoznak az üggyel – kezdi fölfelé nézve a szerkesztő. – Most, a győzelem után minden csak idő kérdése; legyetek türelemmel, mindenre lesz megoldás… Az is baj, hogy sokat teketóriáznak, az élősködőket és a kispolgárokat szerintem ki kell telepíteni a városból, a dolgozóknak kell a hely… Itt más megoldás nincs. Elég volt, a történelmi hordalékot el kell takarítani, le kell magunkról vakarni az emberi koszt, túrják a földet ők, őrizzék a teheneket a fehér ingesek, emelgessék a zsákokat… Tudják meg…

Felemelkedett kissé, ahogy beszélt, előrehajolt, jobb kezével kimérten gesztikulált, ahogy a Sztálint alakító színészektől látta.

A többiek hallgatták, a szerkesztő minden szavában harag volt, indulat – régi nagy dühöket öntött ki magából. Előadást rögtönzött, egy görcs volt minden mozdulata, kiáltás, önmaga bátorítása is.

Kint már szürkült, a padlásszoba ablakát nézték a beszéd szüneteiben, onnan várták a folytatást.

A szerkesztő minden szavával pappá változott, igazságot hirdető prédikátorrá, s beszélt minden jelenlevők helyett. Egy képes újságot kotort elő az asztal újsághalmazából; első oldaláról a generalisszimusz nézett rájuk.

– Én hiszek ennek az embernek, én hiszek Sztálinnak… Tudós is, politikus is, nagy szellem. Neki köszönhetünk mindent, gondolkodjatok, mi volt itt néhány éve. Már elfelejtettétek?… Ez is neki köszönhető, így ért véget a gyalázásunk, nyelvünkön beszélhetünk, szavalhatunk, énekelhetünk, nem büntetnek érte, nem vonhatnak felelősségre… Gondoltatok már arra, hogy történt ez? Csak kellett, hogy legyen valaki, aki nemet mond, aki azt mondja: elég volt!

Ribizlibort ittak, hosszú lába nőtt a beszédnek, keveset lépett és nagyokat. Koccintáskor a szerkesztő felállt, és ünnepélyesen mondta:

– Sztálin egészségére!

Mindnyájan felálltak, s úgy érintették egymás poharát. Látni, a kopott sarkúnak tetszik a szerkesztő határozottsága, a másik kettő csodálkozva, meglepetten bámul, a képet nézik zavarukban: szabályos arcél, erélyes vonások, szabályos bajusz, arany váll-lapok…

– Sztálin hadvezér is, a világ legerősebb seregének parancsol, roppant hadsereg – mondja szigorúan a szerkesztő. Kicsit úgy hangzik ez, mint egy parancsolvasás: vaskeze van Sztálinnak, de olyan a lelke is: acél, acélos… – A nagy hadvezérre – emelte ismét poharát.

A fehér arcú asszony minden érzékszervével fogja a szavakat, úgy érzi, valami sosem látott nagysággal ismerkedik.

Oltárarca van, rebegte magában, e nagy embernek oltárarca van… A tekintete kutató, távolba néző, a szobroknak van ilyen szemük. És sok alakban van jelen, mindenütt látni, falakon, zászlókon, a moziban, a felvonulásokon, könyvekben, az újságokban, mindenütt jelen van, és mindenkivel szembenéz… Ez csak most tudatosul, hogy beszélünk róla.

Jeromos, a fiatal tanár örül a szerkesztő beszédének. Elpirul, megremeg egy-egy szó hallatán: testén elvékonyult a bőr, s ezt érintik a szavak… A szerkesztő belekiabál az életembe, és minden hang külön is visszhangzik bennem, lázít, felháborít…

– Sztálin igazságos – mondja köhintés után a szerkesztő, s a tanár ezzel a szóval indul tovább –, igazságos… – De előbb az igazságtalanság keserűsége ömlik torkába, anyja, ahogy be tudta osztani a nyomorúságos fizetését, apja háborús meghurcoltatása, a halott hősök sora és mindenki, aki valahogy is felettük volt, kisurak, kisgazdagok… – A háború utolsó felvonásában Magyarországra menekült a szolgabíró, valamikor érinthetetlen nagyúr. Megkeresték, érte mentek, úgy hozták vissza szekéren. Bűnösként zárták a maga építtette börtönbe: ott várta ítéletét. Sokat vétett ellenünk, az emberek mégis megsajnálták, enni hordtak neki, mindennap más jóakaró. Sorkosztos lett, mint valaha a kondások, csordások, tanítók és kezdő káplánok… Nálunk nem tudnak ítélkezni, eddig még nem jutottunk el, a rossz hamar összefolyik a jóval, én is csak haragvó és megbocsátó embereket ismerek… Ítélethozatalra nem vagyunk képesek… Sztálin erre is megtaníthat, ítélkezésre.

A fiatal tanár ködös gomolygást képzel a generalisszimusz vállpántja fölé, ezen át nézi a leghidegebb telet, a sáros utakat, a csontra fonnyadt teheneket, hadifoglyokat, mindenkit, aki valami mélységből kapaszkodik fölfelé… Mert ez a nagy ember magában hordhatja az igazságot, és magában hordhatja a jóságot is… Mert aki ilyen roppant országot kormányoz, annak csak nagy lelke lehet…

Az is lehet, hogy őseink születése óta hiszékenyek vagyunk, s életünk minden pillanatában éhezzük az igazságot, az elismerést, és ha erős, nagy embert mutatnak elénk, leborulunk előtte.

– Néha órák hosszat ülök a képe előtt, és nézem, mert a képnek is van mondanivalója – folytatta a szerkesztő. – Beszélek is hozzá, és ez a párbeszéd olyan, mint egy nagy felszabadulás.

– Sztálin nagyságára – emelte ismét poharát a szerkesztő.

A fehér arcú asszony ujjai megzsibbadtak a poháron, az isten képzelt arca tűnt elé, s nagy szemekkel nézett rájuk: Úristen, rebegte. Érezte, hogy a szerkesztő szavai valahol alakot váltanak, megváltozik a jelentésük, ismeretlenné válnak, megfoghatatlanná…

– Beszélni csak az istenhez lehet – jegyezte meg halkan… – Sztálin nem isten, isten nagysága nem lehet az övé… Isten csak egy van, az ember nem szaporíthatja saját isteneit, és nem csinálhat magának faragott képeket…

Rájuk hull a csend, megszeppenve hallgattak.

– Annál is nagyobb – csapott rá a szerkesztő ingerülten. – Ő az istennél is nagyobb, mert ha azt mondja, hogy itt ne legyenek hegyek, eltűnnek, s ha azt mondja, másfelé vigyen a folyó útja, úgy történik.

A tanár felesége már nem tudta követni a szavak értelmét, érezte, többet nem tud szólni maga mellett, gondolatai összekuszálódtak. A tanár zavartan bele-belekortyolt a pohárba, a nagy ember igazságosságára gondolt most… Igazságos király, igazságos császár, igazságot mondó legendák és mesék. Valami megnyugtató, eligazító fogózót keresett; igen, valóban, Sztálin hasonlít őseimre, így hajlott nagyapám bajusza is…

– Sztálin az emberiség – emelte fel hangját a szerkesztő –, az emberiség sorsa tőle függ… Megihlette a művészetet is, festők, írók, költők szóltak már róla?! Olvashatjátok, hallgatjátok a rádiót is, nagysága elől a művészet sem tud kitérni. Hallgassátok meg ezt:

 

Északról, Délről fel-felzúgják ezt a nevet ezermilliók, milliók emelik magasba Sztálin nevével a zászlót.   – – – – – – – – – – – – – – – –   A történelem kemény posztján rendületlenül áll alakja, s a jövő halhatatlan szobrát örök gránitba így faragja.

 

– Ez már a mi költőnk szava, a saját nyelvünkön, már mi is halljuk. Tudjátok, milyen nagy dolog ez? A némaságból elértünk a himnuszig, elértünk a himnuszok korába, aranykor jön… Felzárkóztunk a világhoz… Az a baj, nem tudtok lelkesedni, látom, de csak azért, mert keveset tudtok még.

Mint már annyiszor, most is hallgattak, s nézték a nagy ember képét. Várták, szólalna is meg, és élőszóval igazítaná el gondjaikat.

Itt érte őket az este, árnyékuk nőtt az asztali lámpa fényétől, mozdulataik a fal tetejére kúsztak, aztán visszahullottak. A kopott sarkú később megmutatta esküvői képeiket, három egyszerű felvételt: felettük a négylábú vár, mögöttük kopott, alacsony házak, öreg, hepehupás, macskaköves utca.

– Ráismertek a tájra, nem? Ez a legénypálya, a legényfuttató, a Vödric – mondta nevetve az asszony. – Aki vidékről jön, az itt mind megfordul. Sokan itt kezdik, itt a legkönnyebb ágyhoz jutni. És persze itt laknak a tente mamák… A kurva nénik, van belőlük, pfuj… Itt zajlott a legénybúcsú is, híres helyen, lotyók díszkíséretével.

Az utolsó szavak már ingerültek.

– De hisz nem volt semmi – mentegetőzik a szerkesztő –, megittunk két stampedli pálinkát, utána megettünk egy levest. Mit lehet csinálni egy éjszakai menedékhelyen? A társaságunk egy utcaseprő volt, aki egy pohár sörért kihúzta a zápfogát, barátnője pedig ugyanazért a fizetségért maga alá vizelt… Azt is ismerni kell, mindent meg kell ismerni…

– Énekeljünk – ajánlotta a kopott sarkú.

Zümmögni kezdtek, majd énekelni bátortalanul. Elmondták a nagy ember kedvenc dalát, a Szulikót, utána egy pásztornótát, aztán ismét Sztálinnak kedveskedtek: szólongatták Szulikót, hívták a grúz hegyek messzeségéből…

A tanár és fehér arcú felesége indult volna, de a melegedő jókedv kitágította a szoba falait. Ott marasztalták őket. A két asszony a vaságyon aludt, a férfiak a földre terítettek maguknak pokrócot: – Mi leszünk a betlehemi pásztorok – nevetett a szerkesztő.

Az isten árnyéka és a halhatatlan nagy ember arca egymáshoz törve lebegett felettük.

Feküdtek, kövek lettek hatalmas vízfolyás útjában, mozdulatlan alakjuk felpúpozta a vizet. Minden új fogalom testükbe hatoló ék, s valami kegyetlen ridegséggel választja él egymástól a dolgokat. Az embereket is átrendezik az új szavak: jókra és ellenségekre. Talán nem is tudják, hogy testük-lelkük az idő választóvonalára nehezül.

Másnap ismét a történelmi hármas: a bőrönd és ők ketten. Nézelődnek, ácsorognak, leülnek, továbbmennek, és mindez ismét elölről körbe.

– Bolyongunk – köszönésként ezt tudja csak mondani a férfi. Közönyösen bámulja az utcai jövés-menést, egy pont vagyunk, amely csak arra képes, hogy helyet változtasson. Már csak a bőrönd nézi az embereket, ő fogadja a köszönésüket is, ő a megbízás nélküli feltűnés. Fiatal bajszos ember állítja meg őket – ismerős –, néz, kérdez mosollyal. Üres lakásról beszél nekik, magyaráz, kulcsot ad, tegnap vitték szülni a feleségét, míg a harmadik gyermek megjön, lakhatnak.

Az asszony dadogva hálálkodik, a férfi ennyit mond:

– Dialektika, ez is az ellentétek ütközése…

Így léphetnek ki a tehetetlenség köréből, szabadulhatnak az esték gondjától, parkerdőtől, az állomástól s az éjszakai menedékhelyektől.

Nagy ház a villasoron, dombról nézi a várost széles-tágas ablakokkal.

– Főúri ház – mondja az asszony nézelődve –, főúri lakás. – Alulról nézi, fölfelé csodálkozva a nyaka megnyúlik, mellén megfeszül a blúz, szája elnyílik kissé.

Utoljára a jogászok búcsúztatóján találkozott Jeromos a bajszossal, őt is akkor avatták, ő is ott állt a nyakkendőtáncot bámulók között. Tapsolt és mosolygott kárörvendőn. Katonáskodásának második évében furcsamód jutottak e lakáshoz, a bajszos valahol a Szudéta-vidéken szolgált ütegparancsnokként, a szülészetről nem volt hová vinnie feleségét, az első gyerek egy évig kocsiban lakott. S a kérő levelek sora után jött egy fenyegető: alakulattal jövök rendet teremteni – ágyúkkal. Sok rábeszélésre neves író osztotta meg velük lakását. A második gyereknek így már jegyezhető lakása lett.

Most itt vannak házon bévül. Pamlagos előszoba, könyvtár, faburkolatos nagyszoba, folyosó, annak végén a konyha és még valami. Járnak, bámulnak, életük eddigi szobáihoz képest minden szokatlanul nagy méretű – múzeumi termek és csarnokok. Egymás mellett ülnek egy süppedő bőrpamlagon:

– Mozog alattunk a föld – mondja az asszony.

– Csak úgy tűnik, puhák a párnák.

– Én érzem…

Szemérmesen egyetlen széket foglaltak el a nagyszobában, erre raktak harisnyát, fehérneműt. A konyhaajtó előtt tejesüvegek sora két irányban is, számolni kezdik: egy, kettő, öt, tizenegy, sok… Összenevetnek.

– A maorik számolnak így – mondja a férfi. – Eddig hány üveget számoltunk meg?

– Nem tudom, tejcsarnokra való, nagyon szerethetik a tejet.

– Vagy kevés a pénzük.

– A konyha sarkában találtam egy halom sárgarépát.

– Ház, ház, ház – lelkendezik a férfi. – Jó ember, jó ember, ez is a dialektika, látod, az ellentétek harca ebből pontosan levezethető, ez a váratlan fordulat is a dialektika tételeit igazolja.

Az asszony leeresztett szoknyával áll a lámpa alatt.

– És a sárgarépa és a tej? – kérdezi. – A levegőnek itt tejszaga van, és sárgarépabűze a konyhának.

– Tulajdonképpen ez is dialektika.

– Hogyan?

– A magas szobákhoz nem illik a tej színe, a sárgarépa íze sem. Ellentét, hisz ez benne a zseniális, hogy a dialektika az élet legkisebb dolgaiban is kimutatható…

Ágyat a faburkolatos nagyszoba pamlagjára vetettek maguknak. A város lehalkult zaja alulról jön, alulról jön a fény is, ide minden így ér, alulról fölfelé haladva.

– Megint mozog a föld – mondja az asszony suttogva.

– A párnák puhasága teszi.

Fekszenek egymás mellett, nézik, hallgatják az új éjszaka neszeit, csendben csillagok közt úszik a nagy hajó. Nem tudnak aludni, ösztöneik várják a pillanat ismeretleneit. A régi esték-éjszakák emlékei megtorpantak a város falai előtt, várják, szólnának ki e komor ház ablakai mögül: külön vetett magának ágyat a két világ. Egyedül érzi magát a két ember, emlékeik földre szenderedve töltik az éjszakát.

Kis idejű a nagyszoba csendje, nemsokára hallani a szú percegését.

– Valaki járkál – mozdul meg az asszony.

– Képzelődsz.

– Hallgasd.

– Most jön le a lépcsőn, a kilincset keresi…

– Laknak itt mások is, a dolgát végzi valaki felettünk.

– Ez nem az.

– Akkor kísértet.

– Gyere közelebb.

A szú percegését már a fejében hallja az asszony, onnan vetül ki ez a valószínűtlen hang. Ilyen valószínűtlen ez az egész környezet, sárgarépás nyomorúság, van itt minden, de tulajdonképpen semmi sincs. Flancos nagyurak kabátja, és valami furcsa szaga van mindennek…

– A fenti lakónak van egy félnótás fia – suttogja –, csendes bolond, én már találkoztam vele. Szép nagy szeme van, egész közel hajolt az arcomhoz, belém bámult.

– Ne gondolj rá.

– Azt is mondják, szeret bikát játszani.

– Most ne azzal foglalkozz, holnap elutazom úgyis.

– Velem mi lesz?

– Csukjál be minden ajtót.

– Félek a bolond fiútól, hallgass. Most is ő mászkál, csusszanva lép, az egyik lábát húzza maga után… Azt sem tudjuk, kié ez a nagy ház.

– Miért fontos ez?

– Csak úgy. Érdekes, ide már nem hallatszik az állomás zaja. Talán nem is tudod, a várótermi éjszakákon egyik szemem folyton nyitva volt, azt hittem, mindenki bennünket néz. Most attól félek, rossz álmom lesz, és leesek az ágyról.

– Megölellek, örüljünk.

– Elcsúszom, nem akarom és mégis… A szú nem mászik ki a fából?

– Talán öregkorában…

– Alig van olyan helyzetünk, hogy csak magunkra gondolhatnánk. Keveset vagyunk egyedül, mióta összeházasodtunk, alig is voltunk egyedül. Valaki mindig velünk van – mondja suttogva az asszony… – Gondolatban sem vagyunk egyedül, másoknak vagyunk kiszolgáltatva, folyton függünk valakitől. Lehet, hogy így kezdődik minden házasság, másokra utalva. Ahogy elhagytuk az otthont, máris mások lábához penderültünk. Te nem félsz ettől az idegenségtől? Anyánk szemében olyanok lehetünk, mint a búvópatak, elvesztünk… Fogjuk egymást, nézzük a mennyezetet, hallgatózunk. Ilyenkor én csak messzire tudok gondolni.

– Nekünk most nagyon kell egymást tartanunk, a körülmények miatt is. El kell magunkat fogadtatni az emberekkel…

Sokára kérdez az asszony, a nagy ablakra az otthoni konyha tüzének fényei villognak, elég volt egy pillanat, és láthatta a hegyes kis lángokat. Ha közel állt, lábszárán folyt a tűznyelvek játéka.

– Azt gondolod, van bennünk valami, ami másokat is érdekel? Panaszainkon kívül mit tudunk mi mondani az embereknek?

Valahányszor egymáshoz fekszenek, hűvös az asszony testének első tapintása, aztán – lehet, hogy az ölelés szándéka teszi – elindul végtagjaiból a meleg áramlása.

– Minden emberben van valami kisugárzó.

– A gonosztevőben, a rablóban is?

– Abszolút rossz ember nincs. Ha olvastad Makarenko Új ember kovácsát, egyetértesz velem… A semmirevalóban is van legalább egyetlen jó vonás, egy óra, egy perc vagy egy nap, amikor jót tesz. A nevelés mindenható… A jövő az új emberé.

– És bennünk mi az érdekes?

– Hirtelen nem tudom megfogalmazni, az életünk, úgy, ahogy van, az őseink. Látszik rajtunk az erő meg az optimizmus. És főleg hozzáállásunk a jövőhöz.

Váratlanul a csend fogja magához gondolataikat.

– Hányféle éjszaka van? – kérdi az asszony.

– Nem értem, hisz másról beszéltünk…

– Hagyjuk, kincstári szónoklat. Ne haragudj, az ágyban is marxista prédikátor vagy… Hányféle éjszaka van?

– Éjszaka, éjszaka, nem tudom. Hasonlóak, különbözőek is: csillagos, borús éjszaka…

– És még milyen?

– Lehet az éjszaka nagykabát, lehet alagút, lehet virágos… Viharos, koromsötét, halottak órája…

– Ez már mese, altató – kuncog az asszony. Váratlanul felül a pamlagon, s térdeit maga alá húzva néz. – Nem tudok örülni, mindig van valami elénk álló gond, mert én azt hittem, hogy a szerelemben nincsen csak szerelem, csak szépség, mindig csak reggel, mindig csak nap… Hallod a lépteket, az egyik lába mintha rövidebb lenne, sántít… Otthon most azt hihetik, milyen jó is nekünk, azt hiszik, a nagyvárosban minden nagy, az emberek, az utcák, a szobák, és hogy az emberi jóság is. Gondolhatják azt is, hogy itt mindenki mindenkihez városiasan jó… Mi pedig suttogunk, visszafojtjuk még a lélegzetünket is, hogy ez a csendes bolond ránk ne nyisson.

– Ez már így is a boldogság ideje – mondja a férfi, és az asszonyhoz bújik.

– Inkább száműzetés, önkéntes száműzetés, mert én nem és nem tudom megérteni kujtorgásunk értelmét… Most van tető a fejünk fölött, de mi lesz aztán, aztán és azután?

– Annyiszor mondtam már, tanulnunk, művelődnünk kell, a korszakhoz kell felnőnünk. Az otthoni lehetőségek kisszerűek, de már ezt is annyiszor ismétlem. Nekünk magasságra kell szert tennünk. Gondolkozz, mit tudunk mi a világról, mit? Amennyit apáink, anyáink, és amit a mi életünk mutat. De a dolgok értelmét nem tudjuk… Miért húzódsz el tőlem?

– Elgurulok, ebben a nagy puhaságban könnyebb ülni.

– Ez lesz a gurulás éjszakája – próbálja oldani a feszültséget a férfi. – Költözzünk a földre, az legalább egyenes, megszabadulunk ettől a bölcsőtől.

– Félek.

– Az istenért…

– A bolond fiútól és a szútól…

– Szú, szú, most megint ez. Te vagy félsz, vagy folyton kérdezel valamit… Miért?… Miért?

– Legyen hozzám türelmed, kérlek… Én ilyen vagyok, te hamar akarsz mindent. Ha másként szólok, máris vádolsz, bíró bírája… Hallgass egy kicsit, a szú, biztos járatai vannak. Láthatatlan, egyszer csak megszólal a fülemben. A fülemben van egy idegen hang, igen, van bennem egy más hang is, a kérdezőé… Tulajdonképpen még azt sem tudom, milyen ez a táj, ahová jöttünk.

– Ez nem táj, ez város, városnegyed.

– Otthon minden a szemünk előtt születik és hal meg. Mikor a kiskacsa kibújik a tojásból, sárga, amikor elmetszik a nyakát, fehér a tolla. Otthon mindennek látni a kifejlését, ott a dolgok egy darabban láthatók… Itt ha kinézel az ablakon, a fáknak is csak egy részét láthatod, csak a koronájukat. Milyen fák ezek? Neked ezt igazán kellene tudnod. Mióta így vándorlunk, elszakadtunk a világtól, az évszakokat sem tudjuk rendesen.

– Ősz van, a naptár szerint ősz eleje.

– A hangod rekedtes kissé, ilyen a suttogásod is, reszelős, olyan jó októberi férfihang… Mondjál nekem valami kedveset, valami szépet az őszről… Nemrég azt mondtad, hogy minden éjszakát elnevezünk valahogy.

– Ez a gurulós, ezt nevezzük el gurulósnak…

– El tudod képzelni a mi nagy gurulásunkat? Felmennénk a Kárpátok legmagasabb csúcsára, összeölelkeznénk, és legurulnánk egy völgybe. Ez lenne a próba, annak a próbája, hogyan tudjuk egymást veszélyhelyzetekben is megtartani. Akkor is ölelni, mikor köveknek és fagyökereknek ütközünk… Te azt is fogadtad, hogy életed végéig számolni fogjuk az együtt töltött éjszakákat, és hogy harmóniát teremtünk magunk körül… Hányadik éjszakánk ez?

– Nem tudom. De miért fontos ez most, éppen most? Végre együtt lehetünk, nem néz senki, nem hallani a vonatokat, nincs a fejünk fölött kétszázas égő, és most miért ez, miért az? Ágyban fekhetünk.

– Talán éppen ezért. Most van egy kis időnk beszélgetni. Neked nem hiányzik a magunkról való beszélgetés? Hová sietsz? Ezelőtt versekben nyilatkoztál, mások okosságával csillogtál, s amit nem tudtál, kikerested a könyvekben. Arról is tudok, hogy a szerelmes leveleidet másokkal írattad. Van egy újságíró barátod, ő az írnokod, a hátad mögött pedig kinevet.

– Gyere közelebb.

– A világot te nem is ismered, állandóan valami nagyot akarsz tenni. Engem például ez zavar, neked csak a nagy dolgokhoz van viszonyod: a haza, a kommunizmus, hozzáállásunk a jövőhöz… Mi akarsz lenni, mondjad, isten? Isten akarsz lenni, igen? Légy hozzám kedves, tapintatos és figyelmes… Hányadik éjszaka is ez?

– Nem tudom.

– A negyvenhetedik, én mégis számolom…

– Most jó itt, ugye, mondd, hogy jó.

– Reggel elutazol – érzékenyül el az asszony hangja… – Valóban, mit tegyek, ha nekem rohan ez a bolond fiú?

– Csukjál be mindent.

– Tizenegy ajtót számoltam meg, kettőben kulcs sincs.

– Eltorlaszoljuk a bejáratokat.

– Ebben a lakásban nincsenek mozdítható bútorok, egy ruhakifőző fazekat találtam, sámedlit és egy kerti széket.

– Barikádot építünk.

– Nagy beszéd… Tudod, az első napokban, mikor ide jöttünk, megörültem, de már nem jó. Keresem az embereket, azt képzelem, minden tárgy mögött emberek rejtőznek, akik azelőtt laktak itt. Önszántából senki sem megy el egy ilyen helyről, valami itt maradt mindenkiből, érzem, engem ez zavar. Tulajdonképpen itt még vendégnek sem mondhatjuk magunkat, semminek, senkinek. Egyszerűen csak megbújunk itt. – Észre sem veszi, hogy már csak a csendnek beszél, lélekben is a nagy puha pamlag szélére gurul. Magára gondol, így alszik el, egyedül. Álmában szinte minden éjszaka hazajár. Elég volt, ha az otthoni tájra gondolt, az álom folytatta a képet: elég volt néhány könnyű lépés, és már jöttek is felé az emberek. Hazafelé indult most is, de az álomudvaron nincsen senki, mozdulatlan az otthoni táj és néptelen.

Éberen alszik, többször is felriad, és nyitott szemmel hívja az otthont: sötét, mozdulatlan falak néznek vissza. Zavaros álom elején hajnalban kiszökik a házból, a kirakatokat nézegeti, a kívánságvilág üvegtábláit. Megállt az Irgalmasok temploma előtt. Gyertyák égnek a főoltáron, valahol messze halkan búg az orgona… Valamikor orvos szerettem volna lenni vagy orgonista, igen, és még karmester is… Vesna, Nehera, Železo, Potraviny, olvassa az üzletek feliratait, idegen, rideg fogalmak. E zavaros álmában a méreteket érzékelte különösen, itt most minden nagy, óriási… Most érzem, az a ház, amelyben nőttünk, beleszövődik a lelkünkbe. Bennem is van egy konyha és egy szoba, és ahhoz viszonyítom e hajnali várost is…

Harangozásra ébredt az asszony, nem tudta, álmodik-e vagy valóban harangoznak. Utoljára a villamost látta, ahogy befordult a főtérre.

Elaludtak, kapkodva csomagolt a férfi, az asszony el is felejtette, hogy készül valahová. Az elalvásuk előtti beszélgetést folytatva makacsul kérdezte:

– Milyen ember az író, aki felettünk lakik?

– Híres. Kapott már állami díjat is.

– És milyen ember a bajszos, aki kölcsönözte a lakást?

– Láthattad, mosolygós, kedves. Amíg itt vagyunk, az íróasztalon alszik.

Két napig maradt egyedül. Ha otthon van, csak a nagyszobában tartózkodik, valamelyest itt érzi magát biztonságban. Ha innen kimozdul, eltéved az ajtók rengetegében. Akármerre fordul, ajtó, ajtó… Most érzem, én az élet egyszerű alaprajzait szoktam meg: egy utca, egy udvar, egy konyha, két szoba, három ajtó, ennyi a ház, ennyi az otthon.

Félve indul el, mezítláb: a nagy előszobából hét ajtó nyílik, szorongva nyomja le a kilincseket, bekukucskál és visszalép, mielőtt tájékozódhatna, behúzza az ajtót – restelli magát. Kíváncsiskodna is, de kellemetlen félhomály üti meg: ismeretlen alakzatok, nagy, sötét faajtók, s egyiken sincs felirat: az első az emeleti feljárót zárja, a második csukva van, a harmadik folyosóra nyílik, a negyedik a nagyszobába, az ötödik az író könyvtárszobájába, a hatodik a toalett, a hetedik a konyhafolyosóra… Innen furcsa alakzatú padlókövezet vezet: fekete-fehér ötszögek, a végtelent juttatja eszébe, ha sokáig nézi. A kis folyosó elején három vajszínű ajtó, a végén a negyedik, de ezt nem meri kinyitni, nem tudja elképzelni, hová vezet. Három ajtó nyílik a konyhából is. A nagyszobában is csak egyetlen falfelület van ajtó nélkül… Eltévedt, és visszamenekült a nagyszobába.

Ezután képzeletben járja a házat: az utcáról szögletesnek tetszik az épület, az udvar felőli rész félkörbe hajlik. Ez is zavarja, gömbölyített helyiségeket még nem látott. Itt minden eltér gyermekkora vonalaitól, a hosszú, egyenes falusi házaktól: a magasság, a tér, a beosztás… Ebben a házban talán mesét sem lehet mondani, énekelni sem tudna itt. Alig hallani azt is, ha egymáshoz csörren két tányér. Látja a szőnyegre taposott ösvénykét, ha az ember az egyik helyiségből a másikba akar jutni, félkört ír, kanyarodik, három lépésnél többet egyenesen nem is lehet tenni. Nagyon furcsa érzés ez… Itt tapasztalja, hogy az ő lelke szokásokon nőtt, azt kellene folytatnia, amit előtte is tettek már. Sokszor van olyan érzése, hogy őt egyetlen mesével, egyetlen énekkel és egyetlen imádsággal bocsátották útra.

De ebben a házban ezt sincs kinek elmondania. Egyáltalán nem tudja, mit lehet itt csinálni. Esténként sejlik a tücsök ciripelése, néhány pillanat múlva rájön: magában hallja. Képzeleg. Sohasem hitte volna, hogy egy ilyen nagy ház kikezdi nyugalmát, kibillenti egyensúlyából, és kétféleként lesz benne ez a világ… Őt szigorú rendre nevelték, itt elbizonytalanodik. Egyszerre nagy lett rajta a ruha, lötyög rajta. Kisegér vagyok…

Bolyong egy házban, bolyongó: lépcsők, nagyszoba, konyha, kis kamra, cselédszoba, s eltéveszti az ajtót. Hová is akarok menni? Valahová. Kezdi elölről: lépcsők, konyhafolyosó, végében az ismeretlen ajtó. Hová is vezet? Akárhonnan kezdi, ismeretlen, valahová jut, ismeretlen vonalakhoz és alakzatokhoz…

Ebben a házban nem tudott hazaálmodni az asszony. Hamarább mentek el, nem várták meg, míg megtelik a ház. Menekültek szinte, megkönnyebbülten zárták be maguk mögött a nagy, üvegezett ajtót, meg sem fordultak, nehogy valaki visszaintse őket.

 

Keskeny lépcsősoron ereszkednek lefelé. Mögöttük emberek jönnek, fészekről rebbent madarak szállnak vitorlázva. Érzik, van magasságuk. Jönnek alulról fölfelé is: igyekvő, szorgalmas hangyasor, lihegve emelkednek, kapkodó pillantásaikkal a lépcsősor végtelenségét kémlelik – a magasság így ellenségük. Ez itt a város leghosszabb lépcsője, a villák hegyét köti össze a volt paloták sorával.

Szabadok vagyunk, ez volt első gondolatuk.

A reggelbe nyúló éjszaka keserű szájízt hagyott a férfiban: volt ágyunk, és nem tudtunk benne lenni, aludni, szeretkezni sem, fészkelődni csak…

A bőrönd majd minden lépésnél a lépcsőfok széléhez veri hátulját: néma szolga koppantgat mögöttük, lehetne mankós vénember, akár sebesült katona is.

– Mi tulajdonképpen foltok voltunk a villák hegyén – mondja az asszony –, ezért nem éreztük jól magunkat. – Táncos könnyedséggel tesz néhány lépést, szoknyája derekára hullámzik.

– Foltnak nem jó lenni sehol sem.

A következő pillanatban már érzi az alászállás ünnepélyességét.

– Igen, ez valójában alászállás – vidul ismét –, minden szembejön velünk, az emberek, a házak, a mélység, a szabadság is.

A férfi szótlanul töpreng: képtelenek voltunk feloldódni, mi csak a magunk szűk kis útján tudunk lenni, ha kilépünk életünk eddig megszokott kereteiből, görcsbe rándulunk. Mi kell ahhoz, hogy egy más környezetben az ember otthonosan legyen, hogy képes legyen létezni egy másféle hangulatban is?

Ingerli az asszony állandó nyűgössége, ő magában nyűgös ellenkezésnek nevezi: árnyék, amely megjelenik, és eltűnik. Sokszor megtörtént már ez, kettejük gondtalannak ígérkező pillanata, aztán fal. A férfi előtt egyre világosabbá válik: felesége csak élete meghúzott vonala mentén tud menni: nem tud kanyarodni, letérni, eltérni, csak egyenesen menni… S ha nem fogy el hamar a lépcsősor, új érzés feszül közéjük: az ingerültségből születő vád: a hirtelen bíráskodás. S e pillanatban a férfinak nincs türelme keresni e pillanat nyomra vezető kenyérmorzsáját, az asszonyarc mögött nem tudja tapintani leányarcát, keserű szájíze nem enged visszafordulva gondolkodni. Beleütközik indulatai falába, a férfi nem tudja:

Kilencéves volt a lány, amikor szekéren menekültek a Kárpátok felől, bomló hadsereg morzsolta őket magával – két nap és két éjszaka a szekér tetején. Frontvonalak közé került a falu, a lány nem tudta megkülönböztetni a folyton változó katonák ruháját sem… Menekítették őket szekéren, menekültek ismét. December idején pajtákban hányódtak szalmán: hatvannyolcan egy sorban, viszketés, rüh; otthon hetekig pusztították magukról a tetűt, mosták a lány fejét, éjszakára petróleumos kendővel kötötték be: mosták, bedörzsölték, fésülték: volt nap, mikor hatvannégy tetű hullott az asztalra tett papírra. Érezte is, ahogy fekete hajszálain másznak a tetvek, varjúfekete haja fényét vesztette a mosástól, mire tiszta lett.

Parasztház konyha-szobájába szorultak tizenketten, az ágy az éjszaka kínpadja lett: mindenki tudott, látott, hallott mindent. Egymáshoz értek a testek, egyszerre lélegeztek, éjszaka is korgott a gyomruk, szellentettek, egyszerre fordultak, az ágy recsegése napkeltével szűnt csak meg… Ugyanazt álmodták, reggel ugyanazt ették, egymás kezét nézték, ahogy a közös tálba nyúltak: egy karmozdulat, csipetnyi krumpli, az erősebbek többet fognak, az éhesebbek mélyebben nyúlnak, a ravaszabbak másként szorítják be a krumplit…

Az udvaron sár, az úton sár, az idősebbek már félnek kilépni a házból: nem látják a sötét végét, nem érzik a sár fenekét. Tizenketten egy házba zárva, három család: éjszaka az istállóban pálinkát főztek, reggel kóstolták: napközben cigarettát töltöttek, este lopva juttatták tovább Csehország felé…

Imádkoztak minden este közösen, a katolikus isten összeborult a reformátussal: egy volt a mindenható. Sötétben ültek, korán eloltották a lámpát, mert a kuvik mindjárt megjelent, és rikoltó hangján csipkedte imájukat. Egymás arcát keresték a sötétben ilyenkor, és arra gondoltak: kit visz el közülük először a halál. Ezt a kérő, esdeklő, monoton zsolozsmát nem lehet elfelejteni, mert beleivódott a sejtfalakba.

Magyar nyelven kezdett iskolát a lány, három osztály után szlovákba került, a tanító szigorú volt, és nádpálcával követelte a másik nyelvet: beszéltél ma magyarul? Szóltál ma magyarul? Így csapott le a kérdés. Lopva suttogtak a szünetekben, riadt, összebújt fogolycsapat, az órákon értetlenül nézték a táblára írt idegen szavakat.

Ezt sem tudta a férfi.

Matúš Čák Trenčiansky, panovník trenčianskeho hradu: ez volt az első mondat, amit mindenkinek meg kellett tanulnia… Értitek? Nem. Elmondom lassan, figyelj! Ismételd: mondták. Kórusban: Matúš Čák Trenčiansky. Végezték és kezdték, énekelve, vontatottan, és egyetlen gyermek sem értette, ki volt Csák Máté, nem tudták, mit őröl az eszük órákon, hónapokon s éveken át.

Katolikus volt a szlovák tanító, ezért hitének imáit kellett tanulniuk: Triznený môj spasiteľu, akú ti mám dať odmenu za lásku tvoju obetavú… A himnuszok helyét is a Krisztus-imádság foglalta el. Értitek Krisztus jóságát? Nem. Szlovákul gondoljatok Jézusra. Értitek? Nem. Ismételjük, ismételjük, ismételjük…

Ezután kisvárosba került a lány, özvegy papnénál lakott, ahol még a valamikori parókia rendje szerint folyt az élet: reggel aszerint kelni, aszerint mosakodni, aszerint öltözködni, ahogy a nagytiszteletű asszony. Az ebéd is a néhai nagytiszteletű úr szokása szerint: pontosan terített asztal, ezüst evőeszközök, ima, s csendes, halk beszédű kanalazás – puritán méltóság minden mozdulat és szó… Vonalazott rend a kicsinyke íróasztalon, a füzetekben, a táskában, a ruha vasalásán, egymás üdvözlésében, mondatok szófűzésében és a lélek dolgaiban…

Nem tudta a férfi ezt sem.

„Aj ty môj syn, Brutus?” Ezt már később írták a táblára, ott a kisváros iskolájában, a rómaiak történelmét mondva. Értitek? Csak szlovákul válaszolj! Csend és figyelő szemek a válasz. Akkor ismételjük, ismételjük, meg kell tanulni, ezt tudni kell… Ismételjük. Talán még ma sem értik Julius Caesar meggyilkoltatását…

„Povereník školstva a kultúry je…”… Értitek? Ismételjük, ismételjük. Az ismétlés belekérgesedett a szájakba, a lány értelmébe kövesültek a mondatok, s ott maradtak az értelmetlenség jeleiként…

„Ťažisko je ten bod, v ktorom keď podopriem teleso, ostane v rovnováhe…” A testek fizikai törvénye így került egy helyre az imádsággal, így lett egyenlő minden mindennel… A szülőföldről énekeltek, és mondtak verseket a havasokról, a patakban mosó asszonyokról, a favágókról, pásztorokról, a Tátráról, amit szülőföldként sohasem láttak.

A férfi nem járhatja be a leányság ösvényeit, így nem tudhatja, hogy a gyermekkor élményei közül melyek voltak a meghatározók és melyek nőtték be hajszálerekként a lány lelkét…

Sárga ház előtt állnak: internátus. Mondták, csúfolták szüzek házának is, az ablakok most is igézők: várnak, csábítanak, befelé nyílnak. Minden üvegtükör mögött ott van egy fölfelé nyúló női kar: mindig ott vannak, így dacolnak az idővel és a szerelemmel. Ácsorognak, nézik, ölelik a házat, akár egy ágyat, amely megvetve állt előttük, de sohasem fekhettek bele. A férfi megfogta az asszony vállát, de ezzel a házat is érintette, a sárga falat, az ablakokat, az estéket.

– Menjünk fel – mondta.

– Minek?

– A portán túl engem sohasem engedtek, csak képzelődtem.

– Valamikori nevelőnőm most mossa az első pelenkákat. Negyvenegy múlt, amikor beleszeretett egy fiatal srácba. Olyan késői, magához kapart szerelem. Bizalmas volt hozzánk, kicsit azt hitte, hogy az ő kötelessége a szerelem útjára terelni bennünket.

Esténként alulról néztek fölfelé a fiúfejek: álltak elmerevült oszlopként, s vártak. Ellenszenves volt a ház, mert az ablakok mindig felülről néztek, s a kibukkanó leányfejek is mindig hirtelen tűntek el.

– Itt fagyott meg a fülem – mondja a férfi. – Álltam, és te nem jöttél.

– Felejtsd el… Az egyik lány nagyon szeretett táncolni, a Czankai, emlékszel az arcára? Szeplős volt kicsit, attól rettegett, hogy fordulás közben leesik róla a kis nadrág, a bugyi, csak mi tudtuk, miért simítja folyton a derekát… És Dakóra emlékszel? Árva lány, úgy nőtt a rokonok konyháján, ő feltűnően ragaszkodott hozzám, esténként mellém feküdt, csókolt, simogatott, suttogva beszélt: jó a bőröd, almahéj bőröd van. És szorított magához, mint az anyai meleget. Hozzám különösen jószívű volt, készséges, ha mentünk valahová, mögöttem maradt kissé, leste a mozdulataimat. Szolgalelke volt, ha zavarba hozták, félszeg mosollyal törölte arcáról titkolt érzéseit…

– Naiva, te kis naiva – mondta a férfi.

– De nemcsak az, egyre többet akart. Később a lefekvések után hozzám lopakodott, légy az anyám, légy az anyám, ezt dadogta… Sokáig nem értettem, egészséges emberek testében hogy nőhet ilyen torzulás, aztán ellenszenves lett, iszonyodtam tőle… Kit mutassak még be neked?

– A szerelmeket, a nagy szerelmeket. Mióta itt lányok laknak, mindig várnak valakit. Ez itt a szerelem kútja.

– Ha valami különöset akarsz mondani, patetikus vagy… Valóban érdekes lenne megszámolni, hány szerelem szövődött már itt? Ki tartja ezt számon – fordult szembe az asszony. – Leheletünktől olykor a levegő is forró volt, dehát erről senki sem beszél, főleg a lányok nem.

Lassan csavarták magukról az emlékeket, mígnem elértek a búcsúzkodó naphoz, amikor minden ablak fel volt virágozva.

 

Így ment el a nap, bohókás, örömös csevegéssel. Nem siettek sehová, szájukból vékonyka fonál bomlott, s amerre elmentek, magukhoz fogtak mindent. Az utca most széles nagy víz, jó benne ácsorogni, mert mindennek kedves, jó színe van, mert ebben a zúgó forgatagban van valami rend; érezhető rendszer.

Kis park padján ültek, szemben vendéglő; ebédidő, s csak jönnek az emberek elégedett mosolyokkal, jönnek kifelé. Egy ház, amelynek csak kijárata van, mondják is egymásnak: a fehér asztaltól jólesik felállni, ide jár az egész város, vannak, akik még gyerekkorukban beültek, és csak kijönnek a világba megtömött hassal, kesereg az asszony… Szép, méltóságos mozdulat kivonulni egy étteremből; kétoldalt asztalok sora, felülről látni a fejeket, meghajlik a pincér, előtte elvonul minden vendég… Milyen jó minden, ami nincs, amit csak képzelünk. És csak jönnek a jóllakott, mosolygós emberek, ide jár az egész emberiség…

Az este a csituló forgalom porával együtt szállt le. Csillagok az égen, szabályosan, mindegyik a maga megjelölt pályáján. Lábuk előtt a bőrönd, összehúzódott szögletes kutya, ő talán már lefekvésre gondol.

– Hány éjszakát bírunk így ki? – kérdezi a férfi.

– Most jól érzem magam, érdekes, nem is vágyódom máshová. Amit látok, annak nem keresem a külön jelentését, e pillanatban úgy veszem a dolgokat, ahogy érzékelem őket. Egy az egyhez… Mi teszi ezt?

– Talán az utca, a zsivaj vagy az este… Ebben a városi jövés-menésben mindenki egyenlő, itt nincsenek külön előnyök, ismeretlen az ismeretlent nézi… A mi helyzetünkben benne van az ismeretlenség izgalma is, érted?

– Hol fogunk aludni?

– A változatosság kedvéért ma éjszaka itt, jó széles padok…

– Megfelel.

– Hozok neked virágot, amiért ilyen megértő vagy.

– Nem, nem akarom…

Két rendőr között tért vissza a férfi, kezében egy szál rózsa s magából kikelve magyarázott.

– Igazolja magát, az igazolványát – ismételgette az idősebb rendőr.

– Mit követtél el? – kérdezte ijedten az asszony.

– Vandál – mondta haraggal a fiatalabb rendőr. – Begázolt a rózsák közé, lopott… Honnan veszi magának a jogot? Barbár… Közterület megkárosítása, mi lenne, ha mindenki ezt tenné? Nem kell virágüzlet, nincs szükség kertészekre, mindenki csinálhat, amit akar… Anarchista…

– Mit akarnak tőlem?

– Megbírságoljuk…

– Nem fizetek, nem fizetek, értik? Az a park az enyém is, szemétgödör volt a helyén, kóbor kutyák és hajnali kurvák tanyája, mi csináltunk belőle virágost, a diákok… Jelvényt is kaptam érte… – Remegett a férfi hangja, szája széle reszketett a felindultságtól. – Az én apám paraszt volt, értik? Kizsákmányolták, elnyomták, katonának vitték… Éheztünk… Engem akarnak büntetni?

– Amit tett, az rendzavarás, a város megkárosítása.

– Én is a város vagyok, értik? Én itthon vagyok így is, érti? Minden nélkül otthon vagyok…

– Türtőztesse magát – mondta nyugodtan az idősebb rendőr. – Feleslegesen hangoskodik, mi a kötelességünket tesszük, szabályosan…

– Kiabálok, mert büntetni akarnak egy szál virágért, semmiségért. Állítsák meg az első embert, és kérdezzék meg… Röhej… Röhej. Nem vagyok én ellenség, mit akarnak tőlem?

Hosszan, vizsgálódva nézték az asszony igazolványát is.

– Nincsenek bejelentve. Lakhelyük?

– Ez a pad.

– Tanítani fogunk, a férjem lehet tudós is…

– Büntetendő, amit tesznek.

– Állampolgárságunk az van – mondta megszeppenve az asszony.

– Tegnap hol aludtak?

– Ismerősnél…

– S azelőtt? És azelőtt, és azelőtt?…

– Az állomáson, a padokon, a parkban, a városban…

– Ilyenekkel van tele az éjszaka… Minek jönnek így ide, semmire? Mit várnak a várostól, város, város, város… Hajlandó fizetni?

– Nem!

A bőrönd ismét középütt megy, ilyen kísérete még nem volt, tanácstalan ő is, mint a lábak kopogása: ellenséges, indulatos társaság lettek. Az asszony valószínűtlennek és érthetetlennek tartja e vonulást, aprócska karnevál tréfamesterei: az óváros utcáin fáradt gázlámpák, csellengő bámészok – ez a kulissza. Még szép is, mondja magában.

A valamikori vizesárok kis hídján a férfi megköti magát: nem megyek, hagyjanak, hisz ez téboly, őrület… Gumibotot nyomnak a lapockája alá. Ingerült mozdulattal falhoz taszítja a fiatalabb rendőrt: ütés ütés után puffan a hátán. Elmerevedik egy pillanatra, aztán megfeszül, mint egy állat… Megjuhászkodva markolja meg a bőrönd fogóját.

Hosszúkás terembe kísérik őket. Elhasznált levegő, régies fapadok, erős fény, ülő, ácsorgó emberek összevisszasága.

– Tető már van a fejünk fölött – mondja keserűen a férfi. – Bóbiskolhatunk is, jó társaság. Ennyi az éjszakai húzás: kis halak, hajnali menedékhely… Periféria…

– Mi is periféria vagyunk.

A kihallgatószoba szabálytalan időközökben elnyel valakiket, aztán csend. Utána mintha magasról beszélne valaki, szószékről. Hangos, erélyes, szólongató kérdezés, az ajtón kívülre ez hallatszik – majd érthetetlen válaszok. Ez a töredező, vallató beszéd belefolyik a nagy szoba tompa zsivajába.

– Früstököt kérek, früstököt – méltatlankodik egy női hang.

– Itt van az ölemben, gyere, gyere, ülj ide, megkapod.

– Ez itt szörnyű – mondja suttogva az asszony.

Gyűrött ruhájú ember támolyog elé, s az arcához hajolva kínálkozik:

– Ha akarja, öt koronáért csinálok egy pofagörcsöt, akarja? He? Ilyet még nem látott, a rendőrorvos elájul, ha látja.

Csodálkozással fut tele a női szem, rémülten mered a ráncok szabdalta arcra.

– Öt koronáért, három a hetes sör és egy stampedli, megéri, nem?… Fogja a kezemet, és nézzen a szemembe.

Elfordul az asszony.

Egy gajdoló részeg szomorkás nótával utazik valahová: „Hej javor, javor, javor zelený…” Valaki csuklani kezd, s a rázkódás szüneteiben szidja magát, előjön az ördög, belém bújik, ugat és ugat…

– Lópikula, ökörség, csuklanék én egész nap, de a kenyerem, azt veszik el, ahogy mondom, és akkor ezt a sok kóbor f-t ki fogja éjszakánként elaltatni, kérdezem én? Mert ahogy mondom, azt is tudni kell, nem? Az is mesterség, nem?… Nem iratkoztam én zárdába, és most akarnak odavinni a táborba az anyjuk p-ba. Azt hiszik, ott más leszek, mert az enyém az, nem? Az apácákat nem bántják, azok őrizhetik, még takarót is adnak rá nekik. Én is megtanulnám az imádságot, az is valami?… Ezt próbálják, amit én csinálok… Államosítani akarják, azt hiszik, ez is gyár, és akkor miért nem viszik a férfiakét. Azt az ő micsodájukat gyűjtsék össze, arra verjenek pecsétet… Mert az enyémet, ha akarom, adom, ha akarom, nem, hogy lehet ezt megfizetni állami pénzen?…

Csend van. Várják a további szólókat… Lehetnék én táncos is, oda is hívnak, táncosnak, mert a szoknyám emelgetni könnyebb… Államosított táncos kurva, ez lesz a foglalkozásom, és akkor már jobb lesz? A nyelveket: németet meg a magyart meg a szlovákot tudom, a többi meg az enyém. A boldogság városa volt ez, nem bántott itt senki senkit, híresek voltunk, vigadtunk, és dőlt a pénz. Libahúst ettünk, bort ittunk, és minden elölről… Én mindenkinek azt mondom hajnalban: a legjobb délig aludni. Utána beültem a lavórba, és passz… Kiáztattam magam, és senki sem szólt bele semmibe, csak az orvos…

– Csend legyen! – csattant egy erélyes hang. – Csend!

– Itt is van szú, hallod? – suttogja az asszony.

– Nem.

Hallani a lélegzéseket, az aprócska félénk szippantásokat, ernyedt tüdőket és asztmás sípolásokat. Ha most valaki szólna egy felmentő szót, a röhögés mindent elborítana – nincs vállalkozó.

Az asszony a szál lopott rózsát szorongatja, és nézi, bámulja ezt a túlvilági képet. Férjét szólítják, vele akar menni, de visszatartják. Jegyzőkönyvet tolnak a férfi elé: a közvagyon megkárosítása, hivatalos közeg sértegetése és bántalmazása:

– Nem írom alá.

Újra írják, részletezik, magyarázzák és szélesítik a történteket.

– Esztelenség, egy szál virágért bekísérnek, és akármit is mondok, nem hallják… Elvtársak, hát nem hallják? Ezer virágot ültettem egymagam, nem értik? Itt van, maguknak hoztam, vegyék úgy. Kérem. Mert ez nem lehet igaz, ez egy gonosz álom…

– Ezt olvassa!

– Nem írom alá.

– Fegyelmezetlenek, jogot formálnak olyan dolgokhoz is, amit senkinek sem szabad, az új értelmiség, maguk… Új ember – sorolja az álmos kihallgató tiszt.

– Enyém is ez az ország, semmiségért miért akarnak büntetést erőszakolni rám… Miért?

Még egyszer írják a jegyzőkönyvet: megnő a részletek jelentősége, eljárást indítunk, feljelentést teszünk, és közöljük a munkahelyével… A váróban már földre terült az éjszaka, és viszi, rántja magához az ítéletre sorakozókat: rendőrségi nagy szoba csendje, az élet furcsa pillanata. Akik még maradtak, szeretnék elhallgatni az előző órák történését, izzadt kezükkel letörölni magukat az éjszaka homlokáról: hajnalra teherré nehezedik mindaz, amitől jó lenne szabadulni.

A pirkadat már elindult, vele mennek ők is, sietnek is kicsit, minél messzebb a helytől, így érnek el az éjszaka széléhez. A bőrönd most kikötött ladik köztük, ebbe lépnek bizonytalanul, ring alattuk, imbolyog, akár a hajnal erőtlen fényei.

– Most hová? – kérdi az asszony.

– Lépjünk ki, felmelegszünk egy kicsit… – Tanácstalan a férfi, nincs semmi gondolata. Elöl megy hosszú, sietős léptekkel, nem mondja, de ösztönösen menekül: kikerülni ebből a kellemetlen körből, másutt lenni valahol. Ahogy elhagyták a rendőrség épületét, a sértettség érzése szorította torkát, most bizonytalanságot érez, megalázták. Az asszonyt jó lenne bevezetni egy olyan utcába, ahol nem jár senki, ahol rejtőzhetnének szégyenükkel.

– Szép reggel, ugye szép – mondja erőltetett mosollyal. – Nem fázol?

A város még csendes, most nyílik a szeme, a tejboltok előtt hangosan verődnek a kannák és az üvegek, a főtérre álmos csengetéssel fordul az egyes villamos, a Duna-híd felé porral és monoton zajjal vonulnak az utcaseprők… Ilyennek álmodtam a városi kora reggelt, gondolja az asszony, majdnem ilyennek. Csak most nem harangoznak, és nem szól az orgona…

– A bőrönd a hibás, elárul bennünket, a vak is láthatja, hogy csavargunk. A munkakerülők csellengenek így.

– Nevessünk – motyogja a férfi –, nevessük ki magunkat, ezt a bolond éjszakát… Táncoljunk, szabadok vagyunk. Megmarkoltak, és elengedtek, ez volt, nem? Nevessünk…

– Éhes vagyok és álmos is.

Tanácstalanság is ez a hajnal, semmi sem változott, mégis más értelmet kaptak a dolgok. Az asszony valami jóságot érez a férfi iránt: indulatos, hirtelen hevül, nem hagyja magát leteperni, van igazságérzete! Nem lehet megrémíteni… Tulajdonképpen neki van igaza, egy szál virágért nem szabad ezt tenni az emberrel…

Első ilyen közös élményük, megütköztek. Talán nevetséges így mondani: ütközet. Nem is az. Csak valami hasonló. A sok szép érzésre ráhullott egy kő, elroppant egy zavartalannak hitt pillanat. S most itt van a reggel.

– Most hová? – kérdi az asszony.

– Nincs gondolatom, nem tudom.

A Duna partján ülnek – tanácstalanok menekülőhelye –, nézik a víz hangtalan hömpölygését, nyugtató látvány, ám a reggel hűvössége ezt megzavarja. Hallgatnak, álmos képzeletük helyettesíti a beszédet.

– Nekünk lesz egy képzelt életünk is, nem gondolod? – mondja merengve a felesége. – Amit csak szeretnénk, ami után vágyódunk… Folyton lesz bennünk valami nincs.

Álmosan billeg a férfi feje, legszívesebben végigdőlne a padon, gondolkodik, érzi, most biztatót kellene mondani, felemelőt, még akkor is, ha frázis. Mindegy. Elég lenne egy gondolat, egy szó, ami kicsit közelebb hozná a reggelt.

Vízfolyás ellenében hajó úszik, hosszan kürtöl a híd előtt, lassan ereszti le kéményét. Irigykedve nézik: mélyen merül, hullámárkot hagy maga mögött, jól hallani a lapátok egyenletes csapkodását.

– Bolgárok – mondja csendesen az asszony.

– Testvériség – olvassák a cirillbetűs feliratot. Integetnek a második uszály kormányosának, nem viszonozza.

– Gyere, megmossuk a lábunkat, megtisztálkodunk – próbálná vidítani a férfi… Szűk lépcsősoron lefut a vízhez, bátorító mozdulatokkal lekapja cipőit, ráül egy lapos kőre, és bemártja egyik lábát.

– Gyere – hívja az asszonyt, de ő nem mozdul, a betonkorlátra könyökölve nézi a folyót… Oldalról nézve, ők ketten a reggel békessége.

– Ússz át a vízen – hallja felülről a férfi.

– Viccelsz? – néz csodálkozva. – Hideg…

Képtelenség, gondolja, megérezte a bizonytalanságomat. Ugrat. Tréfálkozva próbára tesz… Nézik egymást, kicsi reggeli mosoly van a szájukon, amit pillanat alatt lemos a csend. Válaszul bele kellene magamat vágni a vízbe, itt van, lásd, íme. Határozottságommal megoldódna e kínos, kilátástalan helyzet. Nagy a víz sodrása, lesodorna, meg is van áradva: felmenti magát, meghátrál, hátrál…

 

Anyám – e tehetetlen pillanatában jut eszébe a férfinak. – Ismerős hozott tőle levelet, nem tudja a címemet sem, üzenetet úgy küld, mint száz évekkel ezelőtt. Panaszkodik, életében talán először. Legénykorom duhajságában kicsivé töpörödött, most váratlanul elém magasodik… Sokáig azt hittem, anyám és a kapanyél egy élet. Olyan az írása is, hosszan húzza a betűk szárát. Ha a háború éveiben a mezőre indult, a kapa ment csak vele, s ahogy a föld szélén földbe vágta, egyedül volt az egész világgal szemben… A nyomor szélén is csak vette a kapát: sóért, lisztért, cukorért… Nem mondta soha, hogy a kapa megoldás, hisz nem is tudta ezt. Valójában az volt, a képtelenségek megoldása, egy napnak a megoldása, egy évnek a megoldása; a háború megoldása, a várakozás, az aggódás megoldása; az élet megoldása… A kapára hajolva lehetett imádkozni, meg lehetett vele fenyegetni az istent is… Kapával vetettek, vele irtották a rossz füveket, kapával temették a holtakat…

Anyámnak varázskapája volt…

 

Utcák, utcák, házak, a következő napokon minden csak ismétlődött: ezt már nem lehet folytatni, nyöszörögte az asszony, már szédülök, már voltunk mindenütt.

– Számoljuk meg a hivatalházakat – ajánlotta a férfi.

– Mit segít az rajtunk, nekem két nap múlva be kell lépnem, kezdődik a tanítás.

Szürkeségből merült elő az iskola képe.

– Itt fogok tanítani – mutatta az asszony.

Az első csengetéssel bekopogtak az igazgatóhoz: nincs hol lennünk. Nagy homlokú ember nézte őket, a gyermekkor aprócska mosolyként maradt meg a száján.

– A szertár, menjenek a szertárba, ágyat is vethetnek.

Magas termetű csontváz áll az ajtó mellett, onnan néz végig a szobán. Hosszú állványon szemléltető képek sora egészen az ablakig, a másik oldalon egy ágy szélessége. Ha valaki végigmegy a helyiségen, ruhájával megsepri a képek élét, melyek furcsa, száraz hanggal verődnek össze.

A beköltözés délutánján az asszony sapkát tett a csontváz fejére, enyhíteni akarta haragos mozdulatlanságát.

– Az első közös szerzeményünk – beszélt a férfihoz. Többször is körbenézte a szobát. – Jó lesz itt, ugye?

– Nem váróterem, nem vizes pad, nem utca, valóban.

Az asszony kapkodva nyitotta-zárta az ablakot:

– Van ablakunk – beszélt hozzá –, lehet zárni és nyitni, és ajtónk is van…

– Tető is a fejünk fölött.

– Csúfolódsz…

Nem, nem, most valami hálát érzett iránta. Sapka helyett kendőt kötött a koponya fejére az asszony: el is mehetsz, túlságosan kíváncsi vagy, csak nézel bennünket; esetlen kis mosollyal toldotta is a szavakat. Ebben a kényszeredett helyzetben jött rá, hogy a mosoly szinte testrésze… A női mosoly lehet érintő pont, lehet békítő szándék, lehet félelem palástja, ugyanúgy csalogató, csábító, lehet alattomosság, lehet hívás és visszautasítás is. Minden. A női mosoly az emberi távolságokat szabályozza, mondta magának a felismerést.

– Az is jó, hogy már nem ver szemünkbe a fény – bújt a férfihoz. – Állandóan lámpa virított a fejünk fölött, a megdicsőültek világossága. Engem fárasztott, kiterítve éreztem magam.

A csontváz homlokáról lefut a mosoly, lecsúsznak a szavak is, nem fogja fel az élők egyetlen mozdulatát sem. Zavarja őket más is, hogy a nap folyamán itt nem lehetnek. Alig van óra közi szünet, hogy ne nyitnák be az ajtót, este is inkább csak búvóhely.

A bőröndből kirakták a könyveket, így lett helye kanálnak, villának, tányérnak. A lavórt, lábast reggelenként az ágy alá lódítják: konyhaszekrény az ágy alatt.

– Oltsuk el a villanyt, így meghittebb – ajánlotta az asszony. Sötétben ültek. Jól látják a csontváz fehéres alakját, szeme se rebben. Fehér ember, így nevezik. Beszélgetnek, de idegeikkel a sötétben is őt figyelik.

Lefekvéskor a falhoz kuporodik az asszony, összehúzza magát, kezét lába közé engedi; ez a gyermekkor szokása még. Gondolatban innen is hívja az otthont, és várja az álom közeli tájait. Nem jön elő semmi… Talán én vagyok az oka, az én életem most választóvonal vagy azzá válhat…

Reggel gyorsan kell csinálni mindent. Ügyesen: be kell gyakorolnom a mozdulatokat, én lépek le elsőnek az ágyról, bekapcsolom a gyorsfőzőt, megmosakszom, összevetem az ágyat, a széket betolom a képek alá, behörpintem a tejet: ablak, kulcs, és uzsgyi. Lehet, hogy néhány nap múltán csak egyszavas gondolataim lesznek: ágy, kapcsoló, lavór, tej, ablak, kenyér, kés, és uzsgyi; reggel mindenkit meg kell előznöm az iskolában, könnyednek kell lennem, frissnek, nem láthatják rajtam a szertár nyomait.

A tanítás végeztével döbbent csend az iskola. Az ajtón kívül már semmi sem mozdul, de a fülekben még ott van a zaj, s ez a bévülre vetülő világ feszíti az idegeket. Az asszony keveset beszél, bizonytalan. Talán még jó is, ha képzelete tartja a nap ritmusát. Olykor kinyitja az ajtót, kiles a folyosóra, és a hanyatló délutánban visszahallja a kollégák kopogó lépéseit.

– Képzelődöm – mondja hangosan. – Félelmetes.

Az este lett csak a saját idejük, tejet, kenyeret haraptak állva, majd az ágyra heveredtek; a szertárnak ez volt az egyetlen szabad tere: a széles vaságy. Ideköltözésük napján vették, ez lett első bútoruk. Lázas szemekkel cipelte a férfi, sietve, kapkodva összerakták, hancúroztak rajta, simogatták is, becézték, próbálták a sodrony rugózását, aztán egymáshoz feküdtek.

– Ez a nászutunk? – kérdezte az asszony.

– Nem, ez még nem, csak hasonló.

Az otthon és a város között most ez a széles vaságy lett a határ: életük első saját területe, az asszony naponként személyesítette meg. Képzelte napos víz partjának, vágtató lónak, végeláthatatlan lepedőnek, anyja elégedett mosolyának s nagy forró testnek is.

Hívták őket látogatókba, kibeszélték magukat, mert siettek az estékbe: az ágy szigetére. Az asszony megérezte, a kilátástalanság most válik bennük jó érzéssé. Élete nagy pillanataként tartotta számon kettőjük megismerkedését: tudta a napot, az órát, a helyet; a vaságyon töltött esték és éjszakák érzése hasonlít ahhoz… Megelégedettség? Talán igen, olyasmi, ez lehet a boldogság eleje.

– Az igazgató kiváló ember – mondja –, művelt, humora van, a helyettese érdesebb kissé, de becsületes, és a többiek is: Gabi néni vénlány, ő annyira szereti az iskolát, hogy itt fog elszáradni…

Mióta itt laknak, az asszony mindenkire mosolyog, érzi a napok örömét, képes a jó és az öröm befogadására; duzzadtnak képzeli száját, mellét, lépései könnyűek…

– Én még nem tudok rólad mindent. Azelőtt, míg nem voltam, mi volt én előttem? Kérdeztem már máskor is, de elhallgatod. Nekem hiányzanak fejezetek, érted? És én tudni szeretnék mindent, egészen a hajszálerek végéig. Teljesen akarlak ismerni, én csak úgy vagyok egész, ha a birtokomban levő dolgokat ismerem is.

– Gyóntatni akarsz?

– Nem értesz, ismerni akarlak, teljesen.

– Ne haragudj, de vannak dolgok, amelyeket előbb magamban kell újramondanom vagy legalább újragondolni. Viszonylag fiatalon gázoltam bele a sűrűbe. Most, néhány évvel később, egyre inkább a történtek értelmét keresem már, a miértekre keresem a választ, vannak időszakaim, mikor azt hiszem, mindent pontosan látok: a célt, az irányt, az eszközöket, az embereket, aztán egyszerre összezavarodik.

– Ha ketten indulnánk ugyanazon a nyomon, segítenék…

– Végtelen vitákat, folytatnánk csak…

Alvást színlel a férfi. Szempillái alól a mennyezet homályát lesi, csendet vár, mert szeretne kilépni az éjszakából.

Szűk folyosón várakozik az évfolyam, három széken lányok ülnek, a többiek állnak, falhoz dőlnek, topognak, néhányan az ablak előtt dohányoznak. Társalgásuk nyugalmas vízfolyás, de halkabb a szokottnál, nyugtalanság szegi a szavak szélét.

Egyenként hívják a hallgatókat: beszélgetésre. Az asztal mögött bizottság ül. Jeromos elnököl, mellette a szerkesztő, ő a központi küldött, a harmadik hosszú arcú fiú, egyik kezével folyton a nadrágzsebében kotorász. Nyári, ragasztéknevén: a filozófus.

Mögöttük széles transzparensen fehér betűs felirat: „Utunk a kommunizmus.” Alatta Sztálin képe.

Ezerkilencszázötvenkettő, a második szemeszter közepe. Harmincegynéhányan verődtek ide mindenünnen. Képzeletük fényezett tükör, abban látják most magukat: idegeikben, arcvonásaikban a múlt reszket, most tudatosul a megélt idő; örvénylés tetején hánykolódnak, önmaguk súlyával vannak elfoglalva még.

A könnyű felvételi után ez az első alkalom, amikor nemcsak ülnek vagy állnak egymás mellett: már lezajlott a kiválasztódás; még az első szemeszterben vezetőséget választottak.

Jeromos lett az elnök.

Aki belép a terembe, arcán több jelentésű kifejezés. A bizalom, a pajtáskodás és a meglepődés egyetlen kis mosolyban; asztal választja el őket egymástól, de a tárgy már íratlan távolság is.

– Ülj le – fogadják az első lányt.

– Csubák Júlia?

– Igen. – Kérdező kis mosoly fut a szóval.

Jeromos komoly, a másik kettő tettetett kedvességgel közelebb hajol.

– Elbeszélgetünk egy kicsit – kezdi az elnöklő –, csak úgy kötetlenül, azért, hogy ismerkedjünk. Úgy érezzük, keveset tudunk egymásról… Olyan elvtársi eszmecsere… Honnan jöttél? Beszélj nekünk magadról, Csubák elvtársnő. Szüleidről, apádról, hozzátartozóidról. Persze őszintén, csak őszintén, hisz egymás között vagyunk…

A kérdőívet, életrajzot, véleményeket előbb Jeromos olvassa el, aztán a másik kettő elé tolja; bólintanak, összenéznek, az olvasottakat egyeztetik a hallottakkal. Így nő fontosságuk.

– Apám munkás, edénygyárban dolgozik, zománcozó. – Palócos nagy magánhangzókat ejt a lány. Ahogy beszél, a bizottság tagjai elfelejtik a papírt nézni. – Hárman vagyunk testvérek, két fiú, a harmadik én lennék… Apám nadrágszíj-ember, munka és kötelesség, neki csak ez van. Neki munkás volt az apja, annak az apja is, és még annak az apja is. Én így tudom. És otthon mi csak dolgozunk… Esetleg kérdezzenek az elvtársak…

– És a templom? A vallás?

– Apám nem szereti a papokat, ezt tudom. Templomba nem jár. Fiatal korában meg is vert egy káplánt… Mi antiklerikálisak vagyunk. Az imádság nekünk nem kenyerünk.

– Köszönjük, elég – emeli kezét a szerkesztő. – Örülünk neked – mondja derűsen –, hogy ilyen igazi proligyerekek kerülnek közénk. Mi bízunk benned, elvtársnő, mi a megbízható elvtársak közé sorolunk.

– Halasi elvtársnő?

– Igen.

– Foglalj helyet.

A fogadó szívélyesség leszárad a bizottságbeliek arcáról; a kérdések ugyanazok, csak most Jeromos nem előredől, hanem hátrafelé feszeng a széken.

– Beszélj nekünk magadról!

– Apám szabómester… A Sajó völgyében nőttem, nagyon szeretem azt a tájat. Igen. A Sajó gyors, szeretem nézni a víz rohanását… Anyám is, ő szeret énekelni, ha lesz hozzá tehetségem, majd szeretnék dalokat költeni a folyóról.

– Romantika – jegyzi meg Jeromos, de ő is a gyermekkor folyóira gondol.

– Amit mondtál, úgy értsük – szól közbe a filozófus –, hogy apádnak szabósága volt? Hogy volt műhelye? Volt rendes cégtáblája? Iparengedélye?

– Igen, ez volt, hisz ezek nélkül hogyan?

– Alkalmazottja hány volt?

– Ahányan otthon voltunk… Nálunk mindenki tudott varrni. Meg kellett is. Mert ő nem úriszabó volt, otthoni. Falusi.

– Tehát kisiparos?

– Kisiparos úrnak nem szólították soha, inkább csúfolták, kecskének. Bennünket pedig a mekegéssel bántottak.

– Templomba jártatok?

– Anyám.

–És te?

– A kedvéért néha én is elmentem.

Összenéznek a bizottság tagjai, s a szerkesztő veszi át a szót:

– Neked segítségre van szükséged, elvtársnő. Amit mondtál, abból teljesen világos. Mert először is: a látásod romantikus, rózsás. Te ködben állva néznéd a világot, mert a Sajó az nemcsak a rohanó víz, értem? A táj mindig az ember is, s ezt ne feledd. Ez már dialektika is… Neked közösségre van szükséged, egy szigorú kommunista közösségre, ahol foglalkoznak veled. Mert meg kell szabadulnod a vallás mákonyától is és mindentől, ami kispolgári ragadék rajtad. Mert a környezeted, ahonnan jöttél, tipikusan az, kispolgári. Tutiba… Számodra fontos fogalmakat kell tisztázni, értem? Persze nem magányosan, mert egyedül az nem megy, csak kollektívában…

Jeromos koppant a ceruzájával, türelmetlen.

– A következő!

Barna arcú fiú jön. Magabiztos, mosolyog is, szembenéz Jeromossal, mintha cinkosa lenne; de inkább a másik arcának keresése ez, megbizonyosodás egymásról. Egy tekintettel.

– Apám paraszt, kisparaszt. Fődünk vót, de csak annyi, hogy nem haltunk éhen… Dógoztunk sokat, ritkán halásztunk is a Garamban, azért hogy legyen.

Visszamosolyognak az asztal túloldaláról: ezek vagyunk mi, mondaná a szerkesztő. Így jövünk a mélyből, most értünk el az asztalok magasságáig, arcunkról most szárad le a megalázottság, és most ér torkunkba az indulat… Vér fut a fogunk közé, ettől meg lehet részegedni, és így haraggal nézni a tőlünk különbözőkre.

– A következő!

– Apám paraszt…

– Paraszt…

– Paraszt…

Egymás szavát folytatják, életrajzokat mondanak folytatásban: olyan beszédet, ami kezdhető verssel, imádsággal, átokkal, visszakiabálással, felpanaszlással, váddal, üvöltéssel, zsoltárénekléssel, káromkodással és igehirdetéssel is… Valakinek most azt kellene mondani: Állj!

– Állj!

– Állj!

Nincs, aki tegye. Ez most a fellobogás pillanata, amikor a parázs önmagát nézi: önmaga forróságában gyönyörködik a tűz. S amikor a szavak már jóllaknak egymással, amikor már elfogynak, amikor az arcokról már leszárad a megelégült nézés, szólítják a következőt. De már indulatuk és igazságérzetük mámorával…

– Herva Ibolya?

– Igen.

– Mondjad… – A szokásos kérdéseket így fejezi be Jeromos.

– Foglalkozása szerint anyám tanítónő.

– S apád?

– Elesett a fronton… Anyám nevelt bennünket.

– Munkahely?

– Pékségben dolgozik. Árukiadó… Negyvenöt és ötven között nem taníthatott, és oda állt munkába, ahol vették. Nagyon megfáradt, később hívták is tanítani, de a gyerekekhez már nincs türelme… Villámgyorsan tudja számolni a kifliket…

Nézik a lányt, bámulnak papírjaiba, mozdulataik tanácstalanok. Mindez kiesik az előző percek ritmusából, a frontárvák ügyéről nincs véleményük: az asszonyi özvegység, a lány számon kérő tekintete, a front rémsége még ismeretlen köd – egy más valóság. Ezt még nem érinti a lázadás keserűsége és indulata.

Továbblapoznak, anélkül hogy gondolkodnának a hallottakon.

– A következő!

– Patay.

– Apám hivatalnok, kishivatalnok, úgy is mondhatnánk, hivatalnokocska. – Minden szónál ránt egyet zakója hajtókáján.

A bizottság tagjai szűk szemekkel nézik a magas, jól öltözött fiút. Hátradőlnek a széken, megérezték a másféle hangot. Valamikor örültek volna egy ilyen fiú barátságának, most felülről nézik. Véleményük még nincs, de ösztönösen érzik: ez más. Jeromos messzire néz, üvegszekrény ez a fiú, a természetrajzi szertárak üvegszekrénye, tiszta, elegáns, jól szabott zakója van – talán irigyli is.

– Apádról beszélj!

– Pénzügyis, kereskedelmije van, ezelőtt a városnál dolgozott.

– És most?

– Az iparban van, ötven óta könyvelő, a suszterok és a borbélyok tartoznak hozzá.

– Tehát a szolgáltatóknál…

– Helyesebben mondva, igen. Úgy.

– Miért változtatott munkahelyet?

– Hát, kérem szépen – mondja az asztal felé hajolva –, pro primo: azért, mert magyar, aztán, mert jó szakember. Ez az igazság. Mást én nem tudok mondani. Igen, két fekete folt volt rajta, ez nem tetszett. Hisz tudjátok, hogy van ez egy kisvárosban, nem? Ti sem kúriából cseppentetek ide…

Beszélne a fiú, próbálna melegséget ébreszteni maga iránt. Elharapja a szavak végét, hirtelen kapja magába a levegőt: az asztal túloldalán mozdulatlan, merev arcok. Fal. Ő ezt látja és érzi. A szerkesztő papírdarabkát tol Jeromos elé: „Tuti kispolgár, csorog belőle a kispolgári ideológia.”

– Miért vagytok ilyen komolyak? Miért néztek így rám? Kérdezzetek, vagy beszéljetek hozzám rendesen. Mi rosszat csináltam én? Végre szabadságunk van, nem kell tartani a szánkat, magunk közt vagyunk, nem fenyeget veszély… Nem lehetnénk egymáshoz barátságosak? Hisz azért jöttünk ide, hogy tanuljunk, és hogy jól érezzük magunkat, hogy éljünk szeretetben…

Jeromos megállítja:

– Ácsi… Nagy széllel jársz, elvtárs. Rutinos vagy, tudsz beszélni, magyarázol, magyarázol csak. Neked le kell vetni a magaddal hozott ruhát, elvtárs…

Tétován végignéz magán a fiú.

– Nem így, képletesen értem. Ez itt egy más világ. Mi máshonnan jöttünk, itten mi az új embert akarjuk kikovácsolni… Induló is van erről. Itten te egy nagy kohóba kerülsz, amelyben vagy megolvadsz, vagy salak maradsz.

Sápadtan, tanácstalanul néz a fiú. Mikor benyitott, volt egy hátsó gondolata, hogy a bizottság tagjait meginvitálja egy pohár borra. Már a nyelvén volt a szó: meginvitállak benneteket. Így hallotta az apjától, ezt tartja előkelőnek ő is, az udvarias meghívást: ez a másokhoz vezető bejárati ajtó, közvetlen kapcsolat… A mindenkori hivatalnokok nyelve, a nyájasság; leküzdeni örök hátrányukat az erősebbekkel szemben. Viszonzásul megmaradásukat várják, ők az örök meghívók, a szerény, egyszerű vendégséget készítők… Kedves, előzékeny, félszeg, számító udvariasság.

Lefittyedt szájjal távozik, valahol már elindult benne a meghajlás, az odamosolygás, de kinyilvánításához már nem maradt ideje.

Fekete, zömök lány ül az asztal elé.

– Viktória, Bilga Viktória.

Ajánlkozó mosollyal engedi maga elé a nevét, idősebbnek látszik az évfolyam leányainál, megkésetten ért a főiskolára.

– A legmesszebbről én jöttem – mondja. – Ung melléki vagyok. – Kreol színe első pillantásra nyugalmat közvetít, de közelebbről látni, bőre alatt idegesség reszket. Ezt takarja állandó mosolyával. Jeromosnak az a benyomása, hogy ennek a lánynak máshol van a szeme és máshol az arca, és hogy kereső tekintete előtt fátyolfüggöny libeg.

– Apád foglalkozása?

– Rokkant, nem dolgozik, segélyből élnek… Késői gyerek vagyok, támogatnom kellett őket.

– S mi lesz ezután?

– Mondták, jöjjek, hogy most már gondoljak magamra is… Nagy igényeim nincsenek, meghúzom magam, talán innen is segíthetek majd.

Tájképet mutat a bizottság elé, és a szemek magasságába néz.

– Festek –, s várja a hatást.

Szűk folyókanyarulat, megdőlt faóriás tartja magát a víz fölött. Nyári, a filozófus felemelkedik székéről, az asztalra könyökölve tanulmányozza a képet.

– Romantikus – mondja lassan. – Ugyanaz, ez a gyermekbetegségünk, csak egy kicsit jobban oda kell figyelni, kibújik, elvtársak. Igen, ez az… Nyilván a szülőföld.

– Igen, a környék, Ung-parti táj.

– Pontosan ezt akarom mondani, ez az. A folyót te kiemeled összefüggéseiből, elvakít a látvány, ahogy te közvetíted… Nem tudom, tudsz-e követni, elvtársnő? De neked meg kell küzdened a valóságért, mert a folyó az szép, csábító, de a dolgok nem állnak dialektikus összefüggésben. Érted? Perspektíva nélkül semmi sincs, ez törvény. A realizmus az út, azt kell megtalálnod, az összefüggéseket. Úgy, abban kell gondolkodni, az összefüggésekben. Nem tudom, értjük-e egymást, elvtársnő?

Elég e szavak ideje, s alázatossá alakul a lány arca, s mire felemeli fejét, már madonnaszelídségű.

– Művész szeretnék lenni, festő… Nekem ezt csinálni kell, valami hajt, másként nem tudom megmondani. Nekem ez imádság helyett van… Festek arcképeket, vallásos képeket, azt szívesen veszik az emberek.

Egy pillanatra elszakad Nyári figyelése, visszahuppan a helyére, és valahová a levegőbe néz.

– Nem tudom, megértettük-e egymást, elvtársnő?

– Igen, persze, egész biztosan – már igazodó nevetés van a száján –, és hálás is vagyok neked, elvtárs, mert ilyen fontos dolgokat nekem még senki nem mondott.

– Ügyelni fogjuk fejlődésedet, elvtársnő – veszi át a szót Jeromos. – Te fontos vagy nekünk, mi támogatjuk a művészetet, neked eszmei megtisztulásra van szükséged, neked ki kell kristályosodnod.

Az asztal mögött ülők megnőttek az elmúlt órákban. A beszélgetés megkezdésekor zsivajgó emberboly a folyosó, mostanra elhalkult. Minden távozó arc hideg vízcseppként hull a szemekbe. Kezdetben természetes ismerkedésnek vették életük mondását, gondolták, elég csak egy kicsit visszahátrálni: az iskolapadig, a szülők arcáig, a gyermekkor széléig…

– Mit mondtak? – kérdik, ahányszor bezárul az ajtó. – Valaki csupán vállat von, s megy. De vannak közlékenyek is:

– Apámat kérdik, kicsoda, micsoda, mit csinál? Mindent.

Egymást adják el a bizonytalanságnak megszeppenésükkel, elhallgatásukkal. Suttogásba tompul a beszéd, a fejek fölött esni kezd az eső, elhúzódnak egymástól kissé, szavakat, mondatokat, történeteket kaparnak magukhoz – ösztönös védekezésül.

Kérem az igazolványokat, mondja valahonnan egy testtelen hang: az igazolványokat. Mióta feljöttek a városba. ez az első ütközésük: önmagukkal ütköznek meg. Eddig minden ment, iskola, ösztöndíj, lakás, fogadtatás, most igazolás után kotornak a ruhák között. Belekotornak a hajukba, azután a lelkükbe. S már sietnek is hazafelé; megriadtak egy pillanatra, gondolatban befehérítik az otthoni ház falait, kapkodva mindent bemeszelnek maguk körül, s végül magukat is, hogy gonosz szem se lásson rajtuk ráncot.

S mindez pillanat csupán, amíg meg lehet igazítani a ruha felső darabjait. Teszik is, mielőtt belépnek az ajtón, végignéznek magukon, s meghúzzák a zakót vagy a blúzt… A bizottság tagjai már többek, mint három asztal mögött ülő évfolyamtárs.

Mert makacsul kérdeznek:

– Apád?

– Kisparaszt…

– Kisparaszt…

– Paraszt…

Ugyanazokra a kérdésekre félelmetesen hasonlítanak a válaszok: föld, mező, munka, nincstelenség. Háború. Levelek lógnak egymás mellett az ágon, egyszerre mindenki kezd hasonlítani a szomszédjára és a használatos fogalmakra: kommunizmus, párt, nép s a nép vezetői… Társulnak e szavakhoz, mert ez védelmet is nyújt és a végtelen lehetőség reményét is.

A következő:

– Apám mesterember, kerékgyártó. – Csontos, fekete arcú fiú mondja, szája széle fehér az izgalomtól. Elhallgat, és nézi a földet.

– Tovább, mondd tovább…

– Dolgozunk, dolgozunk, ez minden.

– Katona is voltál. ugye?

A fiú szeme megkapaszkodik Jeromos tekintetében, s fogja. Kövek éle nézi egymást, a fekete szempár homálylik el előbb, megriad, megérzi a vádlást.

– Gyerek voltam, tizenhat éves. Vittek, elhurcoltak. Tudhatjátok, hogy volt, nem jószántamból mentem… Te mit tettél volna? – vág Jeromosba. – Lövészárkot ásattak velünk, bevetésre készítettek… Én nem harcoltam senki ellen. Én nem voltam katona, nem voltam ellenség – tör ki magából.

– Elhallgattad, mégis elhallgattad. Ez fontos tény, elvtárs, az ilyen dolgokat nem lehet megkerülni. Fogságban is voltál.

– Az amerikaiaknál, megszöktem…

Sápadt figyelés feszül Jeromos arcára, Nyári messzi valahová néz: ez az út is eltér indulatuk irányától, általuk ismert séma nem illik rá. Alig néhány évvel idősebb náluk a fiú: idegennek érzik, nincs közös élményük, az ő háborújuk hamarább befejeződött. Ami önnön életük történésein kívül esik, azt nem tudják mérni… Szó nélkül engedik el a fiút, nem minősítenek, ítéletet még nem mondanak.

– S ki tudja, ki mindenkivel érintkezett ezen a kalandos úton – hinti el a kételyt Nyári.

Bizonytalanságuknak ez a felmentő gondolata.

Az ajtónyitás idejében már nem hallani a folyosó zsivaját, csend kíséri a belépőt. Nyílik, s zárul az ajtó, kétféle csend ütközik: a kinti és a benti.

– A következő!

Lány ül a bizottság elé, sötét haját középen választja el, régi komódokon őrzött madonnaarc. Tisztán, szemrebbenés nélkül néz, de már az első kérdéstől megretten:

– Beszélj magadról…

– Sokan vagyunk testvérek, nagy család, négy lány és három fiú, tele van velünk a ház…

– S apád?

– Földműves, paraszt, mint a többi.

– Mennyi földetek van?

– Nem tudom pontosan. – Előbb a szája széle fehéredik el, aztán az egész arcot leöntik viasszal, szeme két félelempont.

– Nem vagy őszinte – csap rá Jeromos.

Mozdulatlan fehér kő a lány, nem érti, mit akarnak tőle.

– Tizenhét holdatok van – néz fel Jeromos a papírból.

– Apám mindig másként mondta, ezekre a dolgokra én nem figyeltem, én nagyon szeretek kézimunkázni és olvasni.

– Napszámosok dolgoztak nálatok?

– Igen, nyáron, tengerit kapáltak és arattak.

– És a fiúk? A testvéreid?

– Nálunk mindenki csinál valamit, aki nem tanul, az dolgozik.

Nyári, a filozófus mélázva néz maga elé, vannak ilyen elmerevült pillanatai: nem tudni, ilyenkor gondolkodik-e, avagy figyelme megakadt egy láthatatlan ponton. Jeromos és a szerkesztő papírokat lapoznak, s néha összenéznek.

– Kivizsgáljuk a dolgot – mondja a szerkesztő. – Ez így nem tiszta, beláthatod, utána kell néznünk a dolgoknak, meg kell győződnünk, nekünk a pontos tényállás kell… Mert körötted sok itten a homály, elvtársnő… És a legnagyobb baj, hogy nem vagy hozzánk őszinte. Az elvtársi viszony az nem ilyen. Egy ilyen helyzetben még a rejtőző gondolat is lehet ellenség…

Nem tiltakozik a lány, bizonytalan, imbolygó léptekkel megy az ajtóhoz, s zaj nélkül húzza be maga után. A szerkesztő most a győztes megelégedettségével áll a másik kettő elé:

– Láthatjátok, ez az álarc. Sztálin felhívta figyelmünket a rejtőző emberi gondolatokra. Pontosabban: az emberi alakoskodásra, mert az ellenség arca ilyen. Ha hagyjátok magatokat megtéveszteni ezzel a tájékozatlan naivsággal. Mert kérdem én, milyen fiatal az, aki azt sem tudja, mekkora vagyonuk van? Hazugság. Ámítás. Azért, mert szép, mert megnyerő hangja van… Ezt nem… Kérlek, bízzátok rám, én kiszedem belőle az igazságot, ismerem a módját…

– Mit akarsz? – kérdi Nyári csodálkozva.

– Pontosan azt, amire gondolsz… Kicsit elhetyepetyézünk, kinek árt az? Addig fogok vele járni, míg ki nem sül az igazság. A cél a fontos, nem? Egynéhány találkát úgyis megér, nem? Mozi, a parkerdő, Liget…

– Én nem helyeslem az ilyen megoldásokat, elvtársak – mondja megfontoltan Nyári. – Ez így tisztátalan dolog, ez machiavellizmus, nem, nem szabad…

– Bízzátok rám, elvtársak, politikai ügyekben nem lehetünk érzékenyek… Tekintsétek ezt bizalmi ügynek.

Ismét egy lány.

Ő is mosollyal lép a terembe, de mire az asztal elé ül, elmerevül az arca. Kivár, közeledni akar, látszik, keres valami pontot, ahol meg lehetne érinteni a szemben ülő komorságot. Húsos lábát keresztbe veti, és nyitott szájjal vár.

– Te kisvárosi vagy, ugye?

– Ott születtem, igen. Különben nem szeretek ott lakni, pletykafészek, ott mindenki mindent lát, és mindenki mindenkit megszól.

Mondaná a lány, fordítaná, vinné beszédével a maga képzelte irányba a hangulatot. Megállítják:

– Szüleid?

– Anyám otthon van, apám dolgozik.

– Hentes család vagytok?

– Igen, hentes és mészáros, valamikor ez volt a cégtáblán, egyszerű kis üzlet volt.

– Hogy éltetek? – kérdi tettetett kedvességgel a szerkesztő, de két szóval később már elfehéredik a szája. – Enni volt mit, vendégek, mulatozások, ugye?

– Milyen párt tagja volt az apád? – kérdezi Jeromos.

– Nem politizált, most a szakszervezetbe jelentkezett.

– Ez is jellemző – mondja ingerülten a szerkesztő.

Ő az, aki a legkevésbé képes fegyelmezni magát: minden más életet önmaga félárva gyermekkorához mér. Aki más utat járt, gyanús vagy rossz. A gyermekkor sérelmei sokszor a szemébe lobognak, elég egy ellentétes jelentésű szó, már örvénylik a múlt. Vannak pillanatok, amikor igyekszik türtőztetni magát, ilyenkor nagyokat nyel, de elég egy másféle hangsúly, sápadtság feszül arcára. Zaklatottsága friss seb, azt hiszi, mások károsították meg az életét, és most ezért elégtételt kell vennie.

– Helyszíni vizsgálatot kell tartanunk, elvtársnő. Ne haragudj. Nekünk most tisztán kell látnunk – közli a szerkesztő. – Nem mindegy, kivel lakunk egy fedél alatt. Figyelni fogjuk dolgaidat, és azt, ahogyan viselkedsz… Akárhogy mondod is, te a múlt foglya vagy, te nem is tudod, hogy egy láthatatlan béklyóban topogsz. Ha köztünk akarsz élni, le kell vetned a kispolgárságod, el kell hagynod emlékeidet és mindent, ami előző életedre emlékeztet… Itt köztünk csak az új embereknek van jövőjük, elvtársnő.

Az utolsó hallgató következik: Barsi László, egymás közt Botondnak szólítják, zömök, szikár arcú fiú. Talán ő az egyetlen, aki nyugodt. Szinte fölényesen nyugodt. Ül és vár, a filozófus nagy, nyílt szemekkel nézi a fiút.

– Te a mienk vagy – ennyit mond csendesen.

Botond érzi, e szűkszavúság neki szól, tisztelni akarják vele. Zavarba jön, sapkáját kezdi göngyölni a kezében, szabályosan, előbb az oldalsó szélét tűri be, ujjai módszeresen haladnak: fog, és aláhajt… Olyan emberek mozdulata, akik sokat álltak mások előtt, kényszerből, figyelve a szemben álló arcrezdüléseit. Jeromos azon töri a fejét, vajon melyik láthatott már ehhez hasonló alakot, aki így, elölről fölfelé nézett, s akinek szemében annyira benne van az élete…

– Te a mienk vagy – ismétli Jeromos. Ő ismeri a fiú életét, mindnyájuk közül ő jött a legmélyebbről, itt bukott először a víz fölé. Nem szeret magáról beszélni, életrajzát csak az ismeri, aki látta papírjait. A fiúk közül senkit sem szólít nevén, vad fa magvaként szórta maga köré e szót: fiú. Ennyit mond csak: fiú. A lányokat Erzsinek szólítja, minden lánynak ezt mondja: Erzsi.

Életrajzát kézzel írta, tizennyolc sűrű oldalon. Betűit kanyarítva rajzolja, érdekesen gömbölyít minden vonalat, a szózáró mással- vagy magánhangzók szárát behajlítja; szinte bekeríti a betűk kis területét…

„Huszonhét hónapos voltam, mikor meghalt anyám, úgy tudom, fűzfa alá temették.

Aznap apám később jött haza, a vendéggel akkorra mi már meggyújtottuk a lámpát. A nővérem is hazajött akkor este, ő súgta meg, hogy elvisznek otthonról. Éjszaka állandóan a nővéremhez húzódtam, és kértem, hogy reggel rejtsen el. Ígérte, bár tudta, hogy nem lehet. Apám az állomásra kikísért, és mi hárman, Szabó Sándor bácsi, a lánya Piroska és én elindultunk neki a világnak…

Ekkor én ötéves voltam…

Beretkére mentünk, a valamikori Gömör vármegyébe, egy nagybirtokos nyaralójából átalakított árvaházba…”

Jeromos nézi a fiút, összeszorul a torka. Nevetnünk kellene, egymásra mosolyogni, ennyit tud csak mondani magának vigasztalásul… Szorítja fogait, nem lehet elérzékenyülni, megszégyenülnék.

– Kezdjem? – kérdi a fiú.

– Nem – tiltakozik Jeromos. E két szó ideje elég ahhoz, hogy szaggatott ruhadarabként verődjön szemébe Barsi élete.

„A nővéremmel huszonhárom év után találkoztam, őt kitelepítették Csehországba Mýto pri Rokycanechbe, ott ment férjhez egy cseh emberhez… Gyerekük sincs. Meg is látogattam őket, fénykép után találtuk meg egymást a prágai állomáson… Furcsa dolog, hogy édestestvérek keresik egymást, és a végén kisül, hogy idegenek…

Így találtam meg a bátyám is a háború után, református parókiákon keresztül kerestetett, hiába tartottuk kezünkben a fényképet, elkerültük egymást többször is… Idegenek ismertettek össze.”

– Kezdjem? – kérdi már másodszor Barsi.

– Nem, nincs rá szükség, hisz tudjuk. – Jeromos nem tud kilépni a karikabetűk közül. Barsi lassan, részletezve mondaná, s ez a szótlan nézés most többet is mond, így hamarább történik minden.

„Hatéves koromban középfültő-gyulladást kaptam, eszméletlenül vittek kórházba. Megoperáltak, hét hónapot voltam bent, egyetlen látogatóm sem volt ez idő alatt…

Apám csak az igazgatónak írt évenként egy levelet. Elkértem a címét, és írtam neki. Panaszkodtam, egy év múlva kaptam választ, két levelet írt még, és meghalt…”

Barsi nem tudott énekelni, indulót, nótát, semmit. Csak egy versike soraiba kapott bele olykor…

„Ősszel az erdőben vadalmát, vadkörtét, galagonyát és kökényt gyűjtöttünk, a földeken meg csicsókát és tarlórépát mezgeréltünk… Januárban és februárban kettesével jártuk Gömört, és kéregettünk. Én Szabó Piroskával jártam:

 

Engedjétek meg, hogy bekopogtassunk, Isten akarta így, hogy árvák vagyunk. Köszöntésünket hoztuk Beretkéről, az árva gyermekek kiskertjéből…”

 

– Gyere közelebb – mondja Jeromos atyásan. – Akár le is ülhetsz közénk. – Válaszként Barsi csak lélegzetet vesz, nem mozdul.

„Negyvenháromban tehetségvizsgát tettem Hatvanban a Kleibelsberg Kuno gróf, egykori iskolaügyi miniszter által alapított gimnáziumban. Ezután ha kiejtettem, hogy tehetségvizsgás vagyok, megsimogattak… Egy évig lehettem gimnazista, jött a front, az árvaházat széthordták, a rimaszombati gimnáziumban azt kérdezték, tudok-e szlovákul?…

A nyarak nagyon rosszak voltak, az árvaház ilyenkor elbocsátott, családoknál hánykolódtunk gazdátlanul… Mostanáig csak egy nyaram volt szép, Pepi néninél. Szakácsnő volt, ő a jóság és a szeretet volt. Annyira megszerettem, hogy gyermekarcom kezdte felvenni az ő vonásait, hasonlítottunk is… Voltam fogadott játszótárs, cseléd, ökörhajtó, favágó, kanász, szobafiú, öt évig molnárinas, ezalatt sohasem szólítottak a nevemen: csipás, truľo, berce, répa, lump, nyomorék, földhözragadt…

Így maradtam, apámra haragszom, soha nem mentem el a sírjához, anyámat imádom. Csak van bennem egy nyugtalanság, menni kell, de nincs hová, nincs szülőföldem, ha gyermekkoromra gondolok, csak nyugtalanság van bennem…”

A szerkesztő odamegy a fiúhoz, s vállára teszi kezét.

– Nem kell bemutatkoznod, mi tudunk rólad mindent, bíró lehetsz köztünk. Te itt jogban vagy, egyenlő vagy, ez már nem árvaház, elvtársak vagyunk mindörökre… És meghajolnod sem kell senki előtt…

Zavartan hallgat a fiú, érzi, jóakarattal vannak vele, mégis idegennek érzi a szerkesztő szavait; ilyen nyelven én nem tudok, leereszkednek hozzám, csak másként… Nyújtják a kezüket, veregetik a vállamat, s ahogy elérzékenyülnek, ahogy teszik…

– Nem értem, amit tesztek, félnek tőletek az emberek, félnek. Tulajdonképpen mit akartok? Azért jöttek ide, mert jót vártak, olyat, ami eddig nem volt, ezért mondjátok meg nekem, mi ez? Egyik szavatokkal ütitek a másikat, a jövő, az új ember meg az új kor, mégis azt kérditek ettől a sok sáros lábútól, mi volt tegnap? Szöget vertek az emberekbe, értitek? Ha kell, ha nem, legyen mindenkiben egy szög, mintha azt mondanátok: az a jó, ha mindenki hasonlít egy kicsit Krisztusra…

– Ez politikai kérdés, Barsi elvtárs – mondja szemébe nézve a szerkesztő –, ez nem nyavalygás. Ide harcos keménység kell, csatába csak megbízható sereg mehet… Ne ismétlődjék, ami volt, mi ezt akarjuk. Mi ezért vagyunk itt.

Botond érzéketlen arccal megy ki a teremből.

 

– Jerko…

– Jerko…

E beszélgetés után Jeromos körül kicserélődött a levegő, az irodalmi tanszék vezetője előreköszönt neki, előadás közben többször is rápislantottak a tanárok; a nyelvtörténet s a pszichológia előadói apró mosollyal üdvözölték. Bejáratos lett a dékáni hivatalba, a hallgatókról kidolgozandó értékelések előtt kikérték véleményét, és egymás után választották különböző bizottságok tagjává.

Győztes bevonulását Jeromos nem tudta pontosan megnevezni: talán önbizalom. A maga javára nem tudta megfogalmazni e szó jelentését, de érezte, valahová feljebb került, magasabbról nézhetett. Néhány hét múltán természetesnek tűnt fel a számára, hogy ünnepi alkalmakkor ő az emelvényen áll vagy ül; fontosnak tudta magát.

Gyakrabban nézték meg a lányok is: haját, homlokát, arcának vonásait, ruháját, menését, s mindezt lopva. Az Októberi Forradalom emlékünnepélyén megfigyelték, hogy kezét kabátgombjába akasztva tartja – ahogy Sztálin.

Megmaradt benne egy második én, az erős fiú, a bátor, a szigorú tekintetű, eleinte csak gyermekkéz gyúrta homokváron állt.

Csütörtökön estére telefonhoz hívták, elnyújtva kiáltották nevét a folyosón, a gömöri lány; a papírt is elfelejtettük nézni, úgy beszélt, Csubák Júlia, igen… Apám nem szereti a papokat, ezt tudom, fiatal korában meg is vert egy káplánt, mi antiklerikálisak vagyunk, ezt ő mondta.

– Beszélni szeretnék veled, Jerus, Jerus, négyszemközt, szombaton hazautaznak a szobáról, ott lehetünk.

– S miért telefonon hívtál?

– Ez így meghittebb…

A lány búgó meleg hangja rátapadt Jeromosra, s néhány óra múlva belemosódott tudatába, bizalmas mosoly lett belőle és várakozás.

Másik lány is hívja, a szemével és a szájával, vele megy reggelire, ebédre, s követi is: valamennyi mosolya ajtónyitás. Jeromos el is indul a hívások irányába, titoknak gondolja útját, azt hiszi, senki sem figyeli, és nem hallják, merre megy.

Pityuka berúgott, ő zavarta meg Jeromos vonulásának örömét, tizenhatos barna sört ittak a tanársegédekkel. Ez a legolcsóbb bolondító, két napig nem lehetett ágyba nyomni. Jeromost követelte, vele és csak vele akart társalogni. Éjszaka zavarta fel, odaállt az ágya elé és mondta:

– Most kelj fel, Jeromos, és beszélgess velem… Fontos dolgokról van szó. Nekem azt mondják, Pityuka, Pityuka, mindent csak azért, mert nem nőttem olyan nagyra, mint te. Miért tűröd te ezt, Jeromos? Le kell a dolgokat földelni, értem, de nem úgy, ahogy te teszed, mert neked már hízelegnek is. Mit akasz te? Kinek vagy te a fia? Emberé avagy az isten rokonságából… Mondok neked mást is, azt, hogy suttognak a hátad mögött, és már félnek is tőled. Mi lesz ebből? Szolgánk akarsz-e lenni vagy királyunk, mert én megteszlek uralkodónak, de csak akkor, ha szolgálónk leszel. Szolgakirály. Érted?… Ezen gondolkodjál, és mondjál nekem választ, mert amit mondasz, attól sok függ, mert én is a tömeg vagyok, és én is csinálom a történelmet… Érted?

Jerko. A titkárnő becézte így. Ha nagyon kedves akart lenni, Jeruskónak szólította. Pontos mozdulatokkal dolgozott a titkárnő, kissé molett alakjában a szeme állandó jelenlét és jelen idő. Nem az egyes embert nézte: az utcát, a helyiséget, a termet. Jeromost is felülről lefelé nézte, ha gyűléseken mellé állt, tekintete ujjhegyként végigcsúszott a fiún, észrevétlen. Szende ábrázata körkörösen fogta a világot, egyedül nem ült és nem állt sohasem, valakit mindig magához fogott.

Ha tanárokkal beszélt, kínosan ügyelt a pontos szlovák kiejtésre, különösen a magánhangzók lágyító hatására. Egy tónussal mindenkinél puhábban mondta a kiejtett mássalhagzókat. Gyakran kezdte így a mondatot:

– No hľa (Íme)!

Napi szóhasználatából ki lehetett hallani a rádió aznapi nyelvi tanácsadójának ajánlásait. Tanulékony volt s törekvő, hamar lefutotta munkahelyének távolságait, elég volt egy pillanat, és már folytatható kapcsolatot teremtett. Tartósan sohasem ült asztalánál, papírral a kezében állandóan úton volt. Hozta, osztotta, és vitte a paksamétákat. Ha egy nap nem jött Jeromos, már kifogásolta.

– Keveset jársz hozzánk, elkerülsz, Jerko.

Akit közelebbről ismert, azt igyekezett tartani. Volt egy kör, amelyet állandóan számon tartott. S mindezt mindig észrevétlen szemével, mosolyával, kezének ügyes mozdulataival, mellének, csípőjének, járásának illegetésével.

Jeromos így lett bejáratos a titkárnői készséghez, s ezen a mosollyal, ösztönnel taposott ösvényen járt-kelt: ez is növelte önbizalmát. Elért egy küszöbhöz, ami előtt elég volt egy koppanás, s nyílott az ajtó. Egy idő múltán így álltak benne össze a dolgok, az iskolához vezető ösvény, a küszöb, az ajtó s a fogadó mosoly.

Sokat nem tűnődött ezen, természetesnek vette, hogy van egy komp, amelyre elég csak ráállni, és lassan elmozdul a parttól. Már otthonosan mozog az iskola folyosóin, az irodákban, az előadótermekben. A hallgatók nyüzsgése, a tanárok, a titkárnő – mindez így természetes. Életének külön ágává nőtt az út, az utca, a villamosok, minden, ami idetorkollik. Egy év alatt ennyivel bővült a kör: megváltoztak a méretek. Az átmenet határait nem érezte, inkább valamilyen emelkedést; valahogy magasabbról nézhet körbe. Az első időben még meghökkent, ahogy több százan egyszerre közelednek az egyetem bejáratához. Már ez is jó érzés.

A titkárnő jelenléte kellemes. Ahogy elé teszi a tanulmányi kimutatásokat, tárgyal vele, ez már nem a pincérlány, ez már más szint; más fokozat, más nőiesség, nemcsak olyan könnyű haverkodás, megfoghatja a kezét; ugyanakkor képes jéghideg arccal közönyös lenni. A titkárnő tulajdonképpen egy ajtó, melyet nyithat és zárhat…

Együtt mentek haza egy manifesztációról. Jeromos a nő vállára tette kezét, menjünk valahová, mondta könnyedén, s ő nevetéssel válaszolt, ahogy biztos úton teszi az ember.

– Egy kávéra.

– Késő van.

– Egy pohár borra.

– Attól megszédülök.

– Üljünk le egy parkba – s már ölelte is magához.

– Meglátnak – szaggatott lélegzete már izgalom volt. – Mit akarsz, ne tréfálj – tiltakozott, de száján ott volt a csábítás kis mosolya is.

Magas lámpa szűrte fejükre a fényt, Jeromos látta, ahogy vörösbe borul a nő fehér nyaka, arcéle kipirul, így szebb is volt. Vad, durva mozdulatokkal ölelt a fiú, felbátorodva. Sokszor gondolt már erre, de csak úgy leselkedve, messziről, a fonálnak azt a szálát kereste, amelynek nyomán elindulhat, és amelyet türelmesen bontogathat.

– Barbár, te barbár vagy…

Melengetett türelmét elvesztette a fiú, azt kívánta, zuhanjanak együtt a sötéttel… Fenséges örömség, ennyit tudott dadogni rossz szlováksággal, szinte nem tudta, mit tesz. Azt érezte, most öleli magához élete nagy lehetőségét. Most hódít, most valami olyat szerez magának, amit eddig sohasem birtokolt.

– Miért teszed? – kérdezte fuldokolva a titkárnő.

– Csak úgy, úgy…

– Pajtáskodsz?

– Nem, ez más…

– Barátként?

– Nem, nem, te jó vagy, jó vagy, és én is ilyen akarok lenni, nagyon jó akarok lenni… Hozzád, de menjünk innen valahová, máshová…

– Nem lehet, semmit sem lehet… Vallásos vagyok, járok gyónni is, nekem mindent el kell mondanom, és te olyan fiatal vagy…

 

Ott ült mellettem tépett ruhadarabjaival, fehéren világító lábszárával. Valami templomi festmény derengett a fiú elé a szűzies élet önmegtartóztató állapotáról.

– Meglepődtél?

– Igen.

– Ilyen vagyok, ezt nem gondoltad volna?

– Segítek neked, átnevellek.

– Azt nem akarom, csak azt kérem, légy hozzám rendes, ne ilyen vad. Rendes, olyan szolid…

Választ nem várt, elment, messze járt, de a fiú még akkor is hallotta elégedett, kuncogó nevetését…

A szertárszoba ablaka esténként sokáig világít, virrasztó bagoly hunyorgó szeme. Sötétedés álltán ez az egyetlen életjel: szemben a nagy utca torka, rézsút a temető, jobbra kevély gótikus templom, előtte hosszú tujasor. Éjszaka úgy tetszik, ebben az ember nélküli sötétben minden önmagáért van.

– El kell innen költözzenek – mondja egy reggel az igazgató –, már beszélnek magukról, rólam is. Feltűnően vannak…

– Este is lábujjhegyen járunk, a magunk zaját sem halljuk, kitérünk mások elől, mindenkinek köszönünk…

Az igazgató szája széle törékeny mosoly, a szeme komoly és értő.

– Amott jobb lesz, nem lesznek annyira szem előtt, a falu szélén nem nézik úgy az ismeretleneket.

Zsákba gyömöszölik a holmijukat, és másnap este mennek, ódon kastély tanítói szobája az új lakóhely. Reggel hét előtt innen el kell menniük, késő délután jöhetnek csak haza. A valamikori parkudvar összevissza rendetlenség, az épület belső oldalán árkádos folyosó, azon túl mély, sötét termek, a kastély utca felőli oldalán alacsony rácsozott ablakok sora.

– Tanítósors – mondja az asszony csüggedten.

– Este és éjszaka mienk az egész palota – örvendezik kényszeredetten a férfi… Sírás fogja az asszony száját, csak járja körbe a földbe süppedt idegen házat, nézi a földet, megérinti a valamikori fenyőt, lehet, hogy a gyermekkor karácsonyai…

Itt minden valamikori, mintha messziről súgná valaki: néhai, a néhai valaki nagykabátja, a díszkert helye, a kocsik várakozója, az árkádos, múlt idő, múlt idő. Elfutunk otthonról, egyenesen akarunk menni, és folyton visszahuppanunk, még mélyebbre, mint ahonnan indultunk. Most itt vagyunk valamikorfalván…

Harmadnap este a férfi gyertyát gyújt, kedveskedik.

– Énekeljünk – ajánlja.

Az asszony valami koszos ronggyal letörli az ablakpárkányt. Nem szól.

– Játszunk színdarabot, kettesben, előadunk egy párbeszédet – erőlködik a férfi. – Vagy ha akarod, felolvashatok, mesélhetek is…

Lefekszenek az ágyra, hallgatják a gyertya sercegését, és messzire mennek gondolatban, külön-külön. Alájuk borul az éjszaka, a mennyezet most hajnali derengés, szipogó sírással alszik el az asszony.

Reggel hatkor felberreg a csengő, bosszúállón, kitartón.

– Ez nekünk szól – ül fel hirtelen a feleség –, minden teremben egyszerre, az ágy alatt is cseng. Hallod? Riadó! Ébresztő! Mi történik?… Jézus…

Mole néni nyit rájuk, ő a pedellus – alacsony, mosolygós, tömzsi asszony –, egy foga van, a hamut kotorja térdre ereszkedve. Amint bezárja az ajtót, a férfi lelép az ágyról, bekapcsolja a resót, friss vizet hoz a kútról, mosakszik, borotválkozik; kiszámított minden perc és mozdulat… A tejet az asszony teszi fel, éppen csak meglangyosodik, kapja is le, hűti, löttyinti a pohárba; ő másodikként mosakszik: hálóing, bugyi, melltartó, kombiné, egy mozdulat fel, a másik le, testének fehérje éppen csak megvillan. Már ruhában áll, nézik egymást, és isszák a tejet.

– Jó reggelt – mondja a férfi.

– Az ágyat – hallja köszönés helyett. Már igazítja is a lepedőt: paplan, párna, vastag pokróc az ágytakaró. Az asztal az asszony dolga, a székeket a másik teszi helyükre… A mozdulatok egyre gyorsabbak: egy pillantás a szekrénybe, az asszony idegesen tolja félre a dolgozatfüzeteket, hogy helyet szorítson a pizsamának és a fehérneműnek, amaz a mosdóvizet önti ki, elöblíti a tejescsészéket, a vizet az ablakrácson loccsantja ki; zakó, nyakkendő, táska: az asszony már a kijárati ajtónál áll, ő mindig hamarább készül el.

– A szentségit…

– Siess…

– Siess, futólépés, rám ég a gatya.

Pontban hétkor Mole néni ismét hosszan csenget, ez is nekik szól. Ez már a riasztás. Az asszonyt a vaskapunál éri be, már az iskolai kulcsokat fogja, a férfit idegesíti a percekre kiszámított idő, ingerlik a rövid felszólító szavak is, a parancsoló siettetés, mint az iskolában a régi tornaórák hangjai: leülsz, felállsz, fekvőtámasz, rossznyavalya, az asszony halkan, határozottan előmondja a tennivalókat:

– Aprópénz?

Kapkodva kotorász a zsebében.

– Nincs.

– A trafikban váltsál egy ötöst.

Nem tudnak egyszerre lépni, az asszony egyenletesen tempóz, a férfinak hosszabb a lába, így ha rendesen lép, előbbre van, ha igazodik, kapkodva, nevetségesen megy, ezért inkább lemarad egy fejhosszal, az asszony így visszafelé beszél hozzá.

A háromablakos ház előtt – ismét egy csengetés – a férfi hátrakapja fejét. Semmi. Mole néni fogatlan száját képzeli, ahogy mosolyogva nyomja a csengő fekete gombját.

– Neked jó, te nem utazol, minden helyben, odaállsz a gyerekek elé, és kezdődik a nap. De én hová menjek ilyenkor? A szellemi élet még zárva, könyvtárak, minden.

– Olvass, ülj be a medikus kertbe, jó nagy padok vannak, reggel is lehet olvasni, nem? Foglald el magad, a pedagógia azt tanítja, a napnak ez a legproduktívabb része.

Iskolapad, iskolás szájbarágás, gondolja a férfi, de nem válaszol.

A posta elől még egyszer a csengő, halkabban már, de alattomosan: Mole néni most dobja utánuk az utolsó követ, ez a kiűzetésük jele; a csengő, iskolacsengővel űzetünk le a vaságyról, megrándul szinte, nyújtja lépteit a megálló felé. A busz nincs tele, diákok, asszonyok, néhány tisztviselőféle; a kalauz szőke, nagy orrú ember, minden megálló előtt elsüt valami ízetlenséget vagy politikai tréfát. Aki ért szlovákul, annak megenyhül a szája széle, aki nem, néz csak ki az ablakon.

Azon tűnődik most, hogy ő tulajdonképpen a felesége meztelenségét alig is látja. Reggel rohanás, este félhomály, lefedik az ablakot, sötétítenek, kendőt terítenek az asztali lámpára is… A városban a kirakatokat bámulja, valami alkalmas dolgot keres, aztán a sokféle áru összezavarja gondolatát. Ácsorog, cselleng, sorra veszi a városnak azokat a helyeit, ahol a reggeli órákban tartózkodni lehet. Beáll egy sörözőbe, a sör olcsóbb, mint a tej, gondolja, olcsóbb a tojásos kenyérnél is, és reggel jó az a kis enyhe mámor… A csehektől tanultuk ezt, tőlük származik a reggeli sörivás szokása. Utána megeszik egy pacallevest, ezt is a csehek hozták ide, az erős, fűszeres reggeli levest… A kettő együtt furcsa jó érzés; egy korsó sör, s egy pacalleves, megmosolyogja magát.

Most Fedeles helyén könyököl, néhány hete ismerkedett meg vele, újságíró, szerkesztőhelyettes, reggelenként ez a törzshelye.

– Régóta figyellek én téged, pajtás – így szólította meg. – A magamfajtát a szagáról is megérzem, pajtás. – Mély, kettőzött magánhangzókat ejt Fedeles, ha fontosat akar mondani, a szája széle is kifordul.

– Te is vidékről jöttél, lentről, látom én, pajtás, az én szemem nem csal, pajtás… Én ideállok, és csak nézek, az arcokat, mennyi szempár, a csapos kezét nézik, a korsókat meg a sört, ezt már megfigyeltem… Ez nagyon jó megfigyelőhely, lélektanilag figyelek: a szemeket látni jól meg a kezeket, az ilyen kocsmában azt kimutatják… Nekem ez élmény, pajtás… Gorkij is mennyit jött-ment…

Most nincs itt Fedeles, hiányzik is, ebből a zsongásból kiemelkedik a hangja, valahogy összeköt ezzel a társasággal. Csak a szeme bánt, ha velem szemben áll, követi minden mozdulatomat, pillantásomat is; idegesítően sokáig szokott egy helyre nézni… „Mi is olyan Gorkij-félék vagyunk, nem sok a különbség, ő is így kezdte, ilyen helyeken, alulról jött ő is, ugyanolyan terheket hozunk mi is, pajtás…”

Felgyorsítja lépéseit; kilógok a sietők sorából, a vidékieket itt erről lehet megismerni, nincs városi ritmusuk. Lemaradnak. Téblábolnak… Engem ez a reggeli hontalanság zavar, nem a magam akarata szerint kezdődik a nap, rám kényszerítenek egy más időbeosztást… hétfőn és szerdán tízkor kezdek, a másik két napon délután egykor. Nem tudok mit kezdeni ezzel az összezavart idővel, talán ez is otthonról hozott beidegződés… Apáméknál reggel volt a reggel, este az este, otthon ez természetesnek és egyszerűnek tűnt fel, kél a nap, és nyugszik a nap. S így kell tegyen az ember is… Ha nem reggel kezdem a napot, elvesztem időérzékemet, egy helyre hullanak az órák, ahogy a zsebbe szórt aprópénz. Meg kell tanulnom órákban gondolkodni, talán most érek el ahhoz a felismeréshez, hogy az otthon emléke és a város kétfelé folyó vizek… Otthon a napnak van jelentése, itt az óráknak is, a városi idő nyomul irgalmatlanul testembe, ahogy az injekciós tű, keresi célját.

Délután. A férfi számára ez a nap legrosszabb része, nincs hová mennie, egy ideig a könyvtárban olvasgat, aztán beül a Pirítósba: diákok, katonák és mindenféle vékonypénzűek melegedőhelye – csúfneve a Pirítós. Csülkös bablevest és zsírban sült kenyeret szolgálnak fel. Ez a menü. Füst és égett zsírszag, ami beette magát a falakba is, ha meggyújtanák az épületet, a téglák is fáklyaként lobognának.

Levest rendelt, s nézi, hallgatja a zsivajt, várja a szürkületet, hogy hazamehessen.

Ide is a szerkesztő hozta el: ez itt mind bevándorló, ne rémülj el, ez nemcsak ivás, az első leszálló, pihenő is, találkozó is, magyarázta; olyanok, mint mi vagyunk, városi őslakos ide nem jár. Ezek az ifjú proletárok, folytatja patetikusan és köhint hozzá, nem kell sok idő, ezek nagy része orvos lesz, mérnök, miniszter vagy tábornok… Ne félj, polgár ilyen helyre nem teszi be a lábát.

A férfit foglalkoztatja felesége kíváncsi kérdezgetése. Nem tudja magát rászánni a nagy kitárulkozásra, ingerli a gyónás gondolata. Ingerli. Így ami történt, az az enyém, az én életem része, gondolja, nincs abban semmi titok, mégis ellenszenves felfejteni egy más helyzet más érzéseit. S ez nem is annyira őszinteség, inkább önérzet dolga… Tegnap is volt élet, s azelőtt is, még azelőtt is, az újramondás dicsekvés vagy megtagadás; egyszerűen csak elkezdenek bennem turkálni, ez jó, s amaz rossz, belefúrnak az agyamba; az istennek is tetsző szép emlék az marad, a többi az bűn.

Est közepére a Pirítósban egybemosódnak a társaságok, az ivás ősi törvénye szerint mindenki egyenlő lesz mindenkivel, mindenki beszélhet mindenkihez, a bor egybekeveri a kocsma áporodott szagát a félhomállyal – születnek a mámor barátságai.

– Régen nem voltál itt, fiú – szólítja a pincérlány a tanárt. A férfi egykedvű bólintással veszi tudomásul a közeledést, s tekintetével belemar a fejek összevisszaságába. Keres valamit, kíváncsisága alatt ismerős emlékek lapulnak, tavaly, azelőtt és még azelőtt… Liza, igen, egyszer paprikával az abroszra írtuk a nevét, záróra után többször is itt marasztalt bennünket, és fizetett, ilyenkor csak ő lehetett a fizető… Liza…

– Elkerülsz, rosszkedvű vagy… Igyál.

– Megházasodtam, végeztem, dolgozom…

Felülről nézi a lány, tekintete tétova simogatás:

– Valamikor azt ígérted, írsz hozzám egy verset.

– Nagyon szerettem volna verset írni, nem megy, nehezen találom magam.

Elmegy a pincérlány, és visszajön, ahogy az asztalhoz lép, szinte bezárul mögötte a zsivaj:

– Láttalak a május elsejei felvonuláson, én virslit árultam, nem láttál?… Zászlót vittél, fújt a szél, te mint a szobor, nem láttál?

– Nem bámészkodhattam, hozzám igazodott a sor…

– Járt veletek egy fekete fiú, szavalt nektek, hollófekete haja volt, és a szája…

– Egyetlen verset tudott, azt mondta az egész országban: Andrej Plávka: Én, a félkezű Jasó József, Jasó József…

– Öröm volt benneteket nézni, hallgatni is, csak keveset értettem a beszédetekből… Jópofák voltatok, bohémok…

– Bohémok?

– Olyanok.

– Hol hallottad ezt?

– Járnak ide művészek is, az mind olyan…

Eltalálta a férfit a szó; mosdatlan szájjal lefokozta a lány: persze itt nincs asztal, amit ne öleltünk volna körül, csendesen kezdtük, aztán belevadultunk… bohémok, így nem igaz. Egyszerűen éhesek voltunk, szomjasak, összedobtuk a pénzt, először, másodszor, kikotortuk zsebeinket, utána zálog, zálog: kabát, ing, óra, a nadrágon kívül minden…

– Miért hallgatsz? – kérdi a lány.

– Igaz, mértéket nem nagyon tudtunk… Mi olyan indulatokat örököltünk, amelyektől egy fél életre forró az ember feje, érted?

– Nem… Leülök, jó?… Én a vígságot szeretem, fiú, hisz tudod, az emberek jókedvéből élek. Ezt szoktam meg, kedvetlen emberrel nem is tudok mit kezdeni. Szórakoztatni nem tudok senkit, örülni képes vagyok mindenkivel. Mit csinálsz te most, fiú?

– Tanítok.

– Olvasást vagy írást tanítasz?

– Irodalmat, a visszatükröződést…

– Nem tudom mi az.

– Egyszer majd elmagyarázom, most mást akarok neked mondani. A mi jókedvünk az más, az óriási dolog volt, felszabadulás, érted? Engem őseim haragja tol maga előtt, érted? Nem akarom, és egyszerre csak lázas leszek, lázba borulok, és csak kirobban belőlem, és akkor dalolni kell, tombolni, dobbantani százszor is… Lehet, hogy nem voltunk valami zsoltáros látvány, barbároknak nézhettek, akik egyformán üvöltenek haragjukban és örömükben.

– Liza… Liza – szólították több irányból is a lányt. A mámor hosszú keze már átnyúlt az asztalok fölött, s ölelne magához mindenkit.

– Várjatok! – Ostorsuhintás a lány hangja, néhány pillanatra alábbhagy a zaj. – Mondjad, fiú, nem értem, de érdekes, mondjad csak…

– Te nem ismered azt az érzést, amikor egyszerűen menned kell, mondanod kell, énekelned hangosan, még hangosabban, mindent ki kell magadból ordítani, mert ami a nyelvedre jön, azt a föld súgja, érted? A sejtjeid súgják, érted? A véred. És ha ezt nem teszed, meghalsz.

– Lázas vagy, fiú.

– Semmi, semmi bajom, csak azt mondom neked, hogy minden ilyen indulat valami hiányt rejteget, nagyapád életéből valami kimaradt, és hiányzik a tiédből is, nem érted? Ezek óriási dolgok… Te még sohasem voltál úgy, hogy mész, mész egy úton, és egyszerűen nem bírod tovább, és akkor sem előre, sem hátra. Sehová. Forgolódsz csak, kiabálni kezdesz, hadonászol: mert ha apám, annak apja és annak az apja egész életében csak hallgatott, bennem ez a szótlanság már felrobban… Mondhatnám így is: apám, én nem csinálom tovább ugyanazt. De mondhatom úgy is, apám, nekem elég a mindig komor barna szemekből, mert a komor barna szemek belenőnek egyik ember életéből a másikéba, nem érted?… Liza, ezek óriási dolgok, mert mi nemcsak a bőrünk színét örököltük, hanem görnyedtségünket is, nem érted? Mi görbék vagyunk, te is, én is és minden magunkfajta, nem érted?

– Nem, nem, te egyfolytában lázas vagy, fiú… Ilyeneken én nem töröm a fejem, nekem jó veled lennem, egyszerűen jó, és ilyenkor én nem akarok mást. Hogy én nevessek az őseim helyett, nem is ismerem őket, fiú… Hahotázzak nagyapám helyett? Marhaság. Ti talán azért ordítoztok hajnalokig, mert apátoknak nem volt rá alkalmuk? Azért cipeltétek ide a lányokat, mert nagyapátok nem tehette ugyanezt? Nekem ez magas, fiú. Jó nektek a városban, ez az igazság, otthon biztos nem volt ilyen dolgotok, nem volt ennyi pénzetek. Ösztöndíjat kaptok, azt isszátok, az állam pénzét, nem?

– Pirítóst! – kiabáltak sokfelől. – Negyvenhat pirítóst, huszonhárom pirítóst, tizenkét pirítóst… Ezer pirítóst, az egész kocsma pirítóst akar, az egész emberiség pirítóst kíván… Liizaaa… Kilenc óra felé a füst és a zsivaj szinte már valószínűtlen, kissé valószínűtlen a lány kipirult arca is.

A Pirítós hangulata egyetlen test; a füst, az emberfejek, a zsivaj, a leves, a ropogós kenyérdarabok, a falak, Liza, minden, ami itt van, egyetlen alak. Éjszaka közepén szétfoszlik ez a test, másnap újraszületik. Mindig ugyanúgy, és mindig másként.

Talán ez teszi vonzóvá e helyet.

– Hívnak, menj, türelmetlenek – mondja a férfi.

– Még befejezem… Belső zsebedben fegyvert hordtál, minek kellett az, fiú? Hivalkodtál vele, engedted, hogy megtapogassam. Egyszer, mikor részeg voltál, én csavartam ki a kezedből, emlékszel? Revolver is azért kellett a kezedbe, mert nagyapádnak nem volt ilyen? Gyermekek közé jártál, az ő életüket szervezted, játékokra tanítottad őket, kedveskedtél, nevettetted őket, zsebedben pedig ott lapult a revolver.

– Te ezt nem érted, Liza, az osztályharc… Az országot jártam, nem tudtam, ki az ellenség és ki a barát, körül voltunk ellenséggel…

– Nem is tudom, mit mondjak, ezeket én nem értem… Ha ide jöttetek, énekeltetek, szavaltatok, aztán valamelyiketek székre vagy asztalra állt, és onnan szónokolt… Prédikátoroknak csúfoltak benneteket. Nagyok akartatok lenni, nagyok mindenáron; kitűnni, meg akartátok mutatni, macherosok… Én őszinte vagyok hozzád, tetszettél nekem. Vártalak is sokszor. Ebben a füstben néha alig látni az arcokat, de a tiedet kerestem, reméltem, egyszer csak kidugod a fejed, és kézen fogva elviszel innen… Olyan is volt, hogy fújtam a füstöt, forrónak éreztem, elhajtogattam az emberek fejét, mert te sohasem voltál egyedül… Te olyan bandázó vagy, járnak ide magányos mindenfélék, azokkal könnyebb szót érteni, te falkával jársz. Aztán vártam, hogy egyszer egyedül leszel, és akkor nem engedlek el, azért marasztaltalak itt benneteket záróra után is.

– Most itt vagyok, Liza, egyedül.

A füstöt nézi a lány, tompán, érzéketlenül, vonásai szinte eldurvulnak, mire ismét a férfira vetette szemét.

– Már nem vagy egyedül, már elkötelezted magad, te már sohasem leszel úgy, ahogy én szerettem volna… Te már elmentél. Ismerem ezt, tartalék lónak talán jó lennék, alkalmi ruhának, felvenni és letenni. Még nem ismered a nőket, fiú. Pedig megfogadtam, hogy kiböjtöllek magamnak…

– Ne érzékenykedj – vigasztalja a férfi –, a mosoly jól áll neked, nincs veszve semmi. – Messze néz a lány, érzi a szavak könnyűségét, a kényszeredettséget.

– Anyám délről jött, a Garam mentéről, mondtam is már neked, nem tudja megszokni a Kárpátokat. A hegyek közt későn kél a nap, ez a panasza… Egyszer el akartalak vinni hozzánk. Nem sikerült ez sem… Ígérted azt is, egyszer elmegyünk a folyódhoz, valami szent folyód van neked: sehová sem mentünk el… Féltékeny voltam minden nőre, akit magatokkal hoztatok, mindig szerettem volna közétek ülni, nem kiszolgálni, nem felülről nézni a fejeteket, az asztalra könyökölni szembe veletek… Mások ragadtak rád, légy hozzám őszinte, fiú: te mindenkit szeretsz? Lehet mindenkit szeretni, vagy csak egyet? Ezt a kérdést te kényszerítetted ki belőlem… Légy őszinte, mondd…

– Értelmetlenség, nyugodtan kell beszélnünk, ez nem arra való hely, nem is hallak jól ebben a zsivajban. Valamelyik este felmegyünk a várba, megnézzük az esti várost…

– Te olyan szépen mész körül mindenen, miközben lépegetsz, beszélsz, így mondod meg a magadét, így adod tudtul a dolgokat.

– Mennem kell.

– Azért máskor is gyere, fiú, ne haragudj rám, én jó vagyok hozzád, így is.

Kizuhant a kocsma zajából, ruhájából, hajából ömlött az égett zsír s a füst szaga. Erdőben lenne most jó, gondolta, gyalogolni, amíg minden frissé válna rajtam. Könnyű kis beszélgetés, biztos látszik is rajtam, az ilyen emlékeimet nem vihetem haza, a tanítószobában hárman nem férnénk el.

Így egyedül még nem is élveztem ezt az utcát: gázlámpák, fény és homály. Hangulata van, csak kicsit öreges szépség. A lámpák fényében megyek tovább, bukdácsolok, fényből a homályba, nem tud magával ragadni ez ódon hangulat. Liza van mellettem… Elég volt egynéhány óra, más út mutatja magát. Más lehetőség. Ezt lenne jó egyszer komolyan végiggondolni: mi lett volna, ha történetesen vele maradok? Ha elfogadom ajánlkozását, ha értelmet adok szándékának? Liza kedves lány, közvetlenebb, mint az otthoniak. Ő tudja, mit kell csinálni. Így ezen még nem is tűnődtem, vajon ő is lehetősége volt életemnek, vagy csak hangulat? Kínálkozó helyzet?… Ha vele megyek, biztosan nem kell így kujtorognom, pénze van, rengeteg ismerőse, etetett volna pirítóssal és marhagulyással… Mesterségünk címere lett volna a pirítós… Érdekes élet, csak Lizának nincs érzéke az elvont dolgok iránt, a visszatükröződési elméleten is idétlenül mosolyog…

Mit kezdjek ezzel a friss emlékkel? Kinek mondjam el ezt a lányt? Megtagadni nem szeretném, hangosan nem mondhatom. Szeretném megtartani, igen. Mi ez bennem, kapzsiság? Ösztöneim telhetetlensége? Minden kellene, amit csak tartani lehet magam körül. Jogom nincs hozzá, ám jó, hogy van, jó, hogy gondol rám; ha közelemben van, engedném, jöjjön, ha elmozdulok tőle, valahová hátraszorítom magamban… De akarom, hogy legyen. Temessem magamba? Elnyugszik-e bennem valaha ez a kísértés?… Talán az is baj, hogy amióta a városba jöttem, sok új érzés szakadt rám, s nincs idő magamban elrendezni a dolgokat…

 

Most anyja arcát keresi a férfi: szobor tekint rám, sápadt arcán túl nem látni semmit. A városban más jelentésük van a nőknek; az első nő anyám volt, akit tudomásul vettem. Eddig nem tűnt fel nekem, ahonnan jöttem, az anyák egyformák: azonos ruhadarabok, hasonló mozdulatok egyforma poros földön – nem is tudom, miben különböztek egymástól.

Észre sem vettem, lányok nőttek fel mellettem: az udvarokon, az utcán, az iskolában – láttam növésüket… Idegen nőket itt a városban láttam először, az ismeretlen női arc nagyon érdekes…

Anyám arca hegyoldal volt, amelyen megtört a szél, s amelyről lefolyt a víz, ezt az állandóságot szoktam meg, nézése meghúzott vonal, amelynek csak innenső oldalán volt élet…

– Beszélj a leányságodról, anyám – kértem. Egy helyre néztek a szemek… Ez az arca nőtt belém, a szigorúan néző; fiatalsága elején talán fegyelme diktálta ezt, élete közepére ebbe a tekintetbe kövesült az élete minden érzése.

– A szerelmed, anyám, volt valaha szerelmed? – Meghökken, aztán, mint aki sohasem hallotta ezt a szót, artikulálatlanul felnevetett. – A munka a szerelem, akkor az volt, minden nagyon régen volt már. – S az utolsó szóval ismét elmerevül a nézés.

Ilyen nézéssel várta a tábori lapokat,

ilyen nézéssel állt apja-anyja koporsója mellett,

ilyen nézéssel vette tudomásul mások gyászruháját, az eltűntek siratását,

ezzel a nézéssel engedett engemet is a világba…

Távolságot tartott ez a szigorú tekintet, ha hozzá akartam jutni, át kellett haladnom a szigorú figyelés körein, itt érezhettem meg szeretetét… Most hívom ez arcot, segítene elrendezni bizonytalanságomat, hogy lehetne bennem is egy szilárd egy helyre látás…

Nem szól semmit az anyaszobor.

 

Elvira, ő is…

Egy diákbálon láttam először, feltűnő volt, kézről kézre járt, kapták, ragadták, vitték táncolni. Nem mindennapian volt szép és feltűnő. Alakja a karcsúság és molettség határán, mozgása kedvesen mackós, bal szemére mosolyogtatón bandzsít, mintha minden pillanatban csábítana… Másodszor az internátus tanulójában találkoztunk, lopva bámultam, elérhetetlennek, messzinek tűnt fel. Egy fiú őrizte állandóan, az állami balett táncosa.

Nem értettem a lány arcának színeit; parázsló fekete szemek a parasztlányok pirospozsgás arcbőrébe öntve. „Apám kunsági magyar, anyám kassai zsidó.” Hónapok múltán árulta csak el egy ölelés könnyelmű pillanatában.

Minden este a tanulóban ültem, mindig ugyanannál az asztalnál, azonos időben. Vártam. Végtelennek tűnt fel a betűk sora, óriásinak az asztal, beláthatatlannak a terem, hirtelen tágult ki a dolgok és a világ határa; a lány tudta, hogy sokan nézik. Egyszer elmaradt a táncos fiú, ettől kezdve Elvira oldalt fordult az asztalsoroknak – talán azért, hogy jobban láthassák, lehet, azért is, hogy érezze a bőrére olvadó nézéseket.

Egy este az asztalomhoz ült, és szemembe nézve kérdezte:

– Miért kerülsz?

– Vártalak, régen látlak már téged. – Kiszáradt a szám. Valami fényes, nagy madár repült elém, s nézett rám ezernyi szemével… Közelről még nem láttam ilyet…

Kiválasztott magának a lány, s igazgatni kezdte napjaim, alig érezhetően, tapintattal. Nem kért, nem követelőzött, úgy mondta akaratát, könnyedén, ahogy függöny mögül lépne csak elő. Ha vissza kellett vonulnia, akkor mosollyal távolodott.

– Elmehetnénk dunázni… – Mentünk a nagy víz partján.

– Férfit csinálok belőled, fiú – mondta halkan. – Hagyd rám a külsőségeket. Én fogom varrni az ingeidet is.

Alig észrevehetően másféle ritmust hozott életembe, s hagyta, hogy átvegyem, erőszak és akarnokság nélkül. Énekesmadárszeme volt Elvirának, ezzel csábított magához, nem hasonlított semmi előzőhöz, mosolya, mozgása, semmi sem. Nyugodt volt, tudta, hogy szép, tudta, hogy nőies, innen volt magabiztossága: a szép nők magabiztossága és nyugalma.

Táncolni mentünk, sepertek rajta a férfiszemek. Először éltem át azt az érzést, amikor egy nőt száz karommal marnának el tőlem. Elvira fölénnyel hárított el minden tolakodást. Ilyen volt a tánca is, magának táncolt és nekem, nem érdekelte, hogy bámulják, abban volt boldog, amit tett.

– Ez a tánc most a mienk, fiú, ugye? Mondd utánam!

– Igen, ez a tánc a mienk… Miért kell ezt mondanom?

– Azt akarom, hogy csak a táncra gondolj, csak erre a pillanatra… Azt akarom, ha velem vagy, légy velem, csak velem, nem szeretem osztani az örömöt, nem szeretem, ha tánc közben kíváncsiskodnak a vállam fölött. A pillantással is lehet csalni…

Elvittem Elvirát a Pirítósba, egyszer volt csak hajlandó eljönni, többször nem akarta látni.

– Ez csak egyszer érdekes, fiú. Mi többet érdemlünk, a színvonalat keresd, hisz neked van megjelenésed. Ha mi bemegyünk valahová, arra oda kell figyelni, ezt fontos tudni. Te olyan típus vagy, akinek ki kell tűnnie. Neked fel kell emelkedned, fiú. Megjelenés nélkül pedig ez nem megy. Nekem imponál az indulatosságod, és ahogy igazságos akarsz lenni… Majd eljössz hozzánk, és megnézed a mi lakásunkat. Klasszicista nyugalom, neked Beethovent kellene hallgatnod, voltál már koncerten?

– A koncert az csökevény – csúszott ki a számon. Elvira meghökkent, egy pillanatra görcsbe rándult az arca, aztán elnevette magát artikulálatlanul, hajlongva, hajladozva, ahogy anyám tette, amikor leányságáról faggattam.

– Kinevetsz… Nem ismerjük egymást, Elvira, te alig tudsz rólam valamit, nem érthetsz. Ha ismernéd a házat, ahonnan jöttem, apámat, nagyapámat, annak apját…

– Egyszer majd elmegyünk az őseidhez, jó? Ha akarod, jó? Én le is térdelek előttük, biztosan nagyon öreg őseid vannak…

Vannak emberek, akik már gyermekkorukban felfogják a magasságot, a magasságot, és csakis a magasságot. Nem haladni akarnak, magasan lenni, a fiú ezt nem értette Elvirában… Az ő gondolatai egysíkúak voltak, alulról fölfelé húzott vonal…

Elvira valami különös nevű cigarettát vásárolt:

– Ezt szívd – mondta a fúnak –, ez illik az ujjaidhoz, ezt veszik a komoly zenészek is.

Beszéltem Elvirának a szülőföldemről, dombokról, árvizekről. Mosolyával törte el a mondatot.

– Én városi vagyok.

– Milyen a városi szülőföld?

– Nemcsak a rét lehet szép, a városban is van patakpart, csak másként nevezik. Az utca nekem olyan, mint neked a mezei út. Lépcsőházak, üzletek, a katedrális. Az én szülőföldem a kövek világa, figyeld meg, egy régi utcán mennyi szép kapubejárat van, a fakapuk, az ajtókilincsek, a kukucskálók. Akármerre fordulsz, mindenütt az emberi kéz nyoma, itt mindent azért csináltak, hogy szolgáljon, hogy szép legyen.

– A mező, a föld az tisztaság, Elvira.

– Akik faluról jönnek, azok most tele vannak az erdőszéllel, a természettel. A város az kultúra, fiú. Te azt hiszed, egy marék búza többet ér egy operaáriánál.

– Az újulást, a tavaszt láttad már a földeken?

Meleg, bugyborékoló nevetés nyeli el a bontakozó vitát. Elvira nem szereti az élesedő párbeszédet, inkább kitér, másfelé fordul.

– Holnap este nem lesz otthon a szobatársam, ha akarod, várni foglak…

Előbb csak úgy pajtáskodva egymás mellé dőltek az ágyon. Sokáig nézte a fiú homlokát, simogatta a szemöldökét, most felülről szállt lefelé. Körültapogatta az ajka vonalát, jól ívelt szád van, nem szeretem a vékony szájú arcokat…

Ezután hagyta magát csókolni.

– Miért nem foglalkozol velem többet, sokfelé nézel, nem vagy velem teljesen, érzem. A nők ezt megérzik, fiú. Pedig nagyon jó lenne neked velem, talán van is valakid, csak elhallgatod, te nem feded fel magad teljesen, elég lenne egy pillanat is, ráéreznék…

Akárhányszor találkoztak, így kezdődött ölelkezésűk, Elvira valami messziségből jött elő. Első érintésre hűvös volt a bőre, megremegett, ahogy megérintette a fiú, megborzongott, érezni lehetett, ahogy bőrén bezárulnak a pórusok… Aztán nyílni kezdett a szája, és a mélyülő mélység partján már nem tudott megállni a fiú… A lány várta a fiú vad rohamait, így kelt életre, ha erőt érzett maga mellett, a fiú indulata szülte benne a meleget… Az erőt kívánta, azt tisztelte, a férfiúi erőt.

– Az inget, vedd le…

– Összegyűrsz rajtam mindent, nem az enyém, úgy kaptam csak magamra, én vasalom a kék ingeket a folyosón… Az évfolyamgyűlésen majd nézd meg a kék ingeket, azonos a vasalásuk – nevetett Elvira, messzi kis érzéketlen nevetéssel. – Egyforma ing, egyforma vasalás, ezt akarjátok, uniformist mindenre, nem?

Elmerevült a fiú, könyökére támaszkodott, s mintha gondolkodna, a felső ágy sodronyát nézte. Az összegyűrt pokrócon reszketett a csend. Oldalról nézte a lányt. Melle dombvonulatként zárta be a látóhatárt.

– Nem értelek, Elvira… Hívtál magadhoz…

– Te azt hiszed, most is gyűlésen vagy, fiú. Hamar, hamar, siessünk, le az inget, le a nadrágot… Neked ez a stílusod, a központban dolgozol, és azt hiszed, ez a normális, hogy neked ehhez így van jogod… Te folyton loholsz, fiú, gyűlésről gyűlésre. Berobogsz késve, leülsz, megmutatod magad, mondasz valamit, természetesnek veszed, hogy téged mindenki hallgasson, figyeljenek rád, utána elhadarod, hogy sok dolgod van, és inalsz tovább… Te mindenütt ugyanazt mondod? Én nem mondok neked semmit, csak kérdem: Minek ez a futás? Mi értelme?… Te valóban annyira fontos ember vagy? Nem mondok én neked semmit, neked arra sincs időd, hogy rendesen tisztálkodj… Felelős vagyok, felelős vagyok, ezt hajtod… Tulajdonképpen miért vagy te felelős, fiú?… Te nem hagyod az embert gondolkodni, elmondod a magadét, nézel szigorúan, most pedig szavazzunk. Ennyi a tudományod.

– A szerelmet nem lehet megszavazni, fiú, nem lehet megvenni félórás mohósággal sem… Szemed, szád, indulatos mozdulataid… Szenvedély, szenvedély, érzem ezt, de meddig tart ez, egy óra, nap, meddig? Hogy értsem is, mélyebbre kell szállnom, talán ezért lenne jó látni nagyon öreg őseidet is, ők talán hozzásegítenének a te megértésedhez, ahhoz, amit én várok és keresek… Ne haragudj, hogy ezt most mondom, te feljöttél a városba, beválasztottak mindenféle tisztségekbe. Nagy fiú lettél, sok lánynak tetszel, és most nem tudod, mit csinálj… Igazságtalan vagyok hozzád, mondd?!

A lány arcát nézve hallgatott, valami meghatározhatatlan helyről hullottak elé a szavak… Polgár, kispolgár, nyakig polgár, szagos polgár, ezt akarta a lány arcába vágni, de bátorsága nem volt hozzá.

Kezét kezdte simogatni a lány.

– A parasztoknak nehezebb kezük van, nem? Neked vékonyak az ujjaid, majdnem finomak.

– Anyámra hasonlítok inkább.

– Te már olyan átmenet vagy… Paraszt már elmúltál, úr még nem vagy, nem?

– Nem akarok úr lenni, Elvira, én másként gondolkodom. Forradalmi időket élünk, az úr megszűnik, nem marad belőle hírmondó sem. Ezt a fogalmat a szótárból is kitörlik.

Messzi kis nevetéssel viszonozta e szavakat a lány: személytelenül, mintha más testéből jönne a hang. Aztán ujjai a fiú izmait keresték tapogatva. Belefogózott vállába, és hagyta magát csókolni… Igen, ez a mozdulat ismerős, gondolta a fiú, apró mozdulatokkal elvezet valahová, s onnan akarja, hogy menjünk együtt; de mindig csak annyira megy, hogy ellenőrizhesse magát, tapasztalt vizsgáztató… Elvira engem vizsgáztatott, mert kételkedett bennem.

– A szád tűzforrás, egy parttalan tűzfolyó – lihegte a fiú… Elvira elmozdult, tiszta mosolyával nézett, kuncogott.

– Szebb hasonlatot kérek és valami becenevet, törd a fejed, nekem nem lehet akármiket mondani.

– Vagyunk egy pillanatig, aztán eltérsz tőlem… Hová csalogatsz, mondd! Hová? Megkísértel, kísértésbe viszel, majd szoborrá kövülsz.

Kuncogott a lány, és szemében megjelent valami fekete fényesség.

– Te milyen színeket szeretsz?

– Nem tudom, nekem minden szín egyforma.

– Én a sárgát és a zöldet. Az aranyeső és a fű. Én az egész világot bevetném fűvel, tavaszi fűvel.

–…ne, kérlek, csak erőszakkal ne nyúlj hozzám… Nagyon kérlek, simogass, játsszál velem… Egyszer engem levetkőztetett egy katona, gyermek voltam, járkáltatott maga előtt… Markolászott, féltem, nem mertem ellenkezni, megütött a derékszíja hidege… Összeérnek a térdeid, ezt ismételte, ismételte…

– Milyen katona volt?

– Katona…

– Milyen volt a ruhája?

– Katona zöld ruhában, minden katona egyforma, nem?… Most ne kérdezgess, ne is vigasztalj, játsszál velem, mintha nagyon régen várnál rám, mintha sok idő múltán most találkoznánk, és nagyon örülünk egymásnak… És nem sietünk sehová, érted?… Úgy.

Veríték lepte el a lány homlokát, ingujjával törölte le a fiú. Ilyen szolgáló mozdulatoktól Elvira láthatóan meghatódott… Talán ez volt az első érzés, amit a fiú egyedül ismert fel: Elvira szereti, ha alázatos mozdulattal közelítik… Egyengetni kezdte a lányon az inget, felült, és meghúzta rajta az összegyűrt nadrágot.

– Vonalzó azért nem vagyok – kuncogott elégedetten, és csókra kínálta magát… Az első pillanat, amikor a lány nem tiltakozik, hanem engedelmeskedik. Együtt csúsztak, együtt zuhantak, követte a lány mozdulatait, remélte, sikerül összhangot találnia ebben az érthetetlenségben. A lábát kereste óvatosan, simogatni kezdte, ahogy az izgalomtól remegő kéz képes erre: alkalmazkodom, csak így lehet, alkalmazkodva, egy internátusi ágyon kell tapasztalnom a másokhoz simulást, a másik akaratát… Meghúzódom, talán az egész csak pillanat, Elvira észrevétlen fordul felém, eddig nem tudtam alávetni magam mások kívánságainak… És meddig szabad hátrálnom? Mert azt teszem, alázkodással akarok célt érni, alattomosan, közben egyre szélesebbre nyitok egy kaput, s azon áthátrálok magamhoz, a magam akaratához, mert csak nő bennem a megkívánás.

Vadul végigrepesztette a kék inget, a lány rémült mozdulattal elugrott tőle, az ajtóhoz hátrált, onnan az ablakhoz szökött, majd a felső ágyra. Így ugráltak körbe az aprócska szobában, támadva-védekezve, aztán fáradtan, a megbékélés pillanatára vágyva.

Hajnal derengett, amikor a lány ismét simogatni kezdte a fiú arcát. Amaz megalázottnak érezte magát, becsapottnak: a tárgyak körvonalát nézte, most vette tudomásul a kettős ágy megnyújtott lábát, a szekrény tetejét, rajta a kopott sarkú papírbőröndöt. Kábultan kóválygott a szobában.

– Mire volt ez jó? – kérdezte búcsúzóul.

– Gondolkodj rajta, ismerkedtünk… Én ilyen vagyok, fiú, ne haragudj, szerelem nélkül nem érhetsz hozzám.

Karácsonykor együtt utaztak haza, aznap mondta meg a lány, hogy otthagyja az iskolát.

– Miért?… Miért?… Miért? – Az éjszaka tizenkét óráján csak ezt kérdezte a fiú.

– Nem mondhatom, semmiért… Nem mondom…

– Befolyásom van, szavam, segíthetek… Politika? Rosszul szóltál? Megsértettél valakit? Vizsga? – Válasz csak a rövid szavú konokság volt. Megfakult az ünnepek napja, egy árnyalattal minden kopottabb lett: az otthoni nagyszoba, a karácsonyi templom, a betlehemes kis Jézus. Elvira jelen volt, szeme, szája. Mosolygott és nézett.

Hónapok múltán jutott csak a fiú füléhez, Elvirát a fürdőszobában rajtakapták egy szerelővel… Vádként csak frázisok jöttek a fiú szájára: polgár, polgári erkölcs… Kispolgár, akit irtani kell.

Gyönyörű, tiszta leveleket küldözött egy messzi falu iskolájából Elvira: „Tisztességes vagyok hozzád és becsületes. Ha akarod, várok rád. Csupán egy sort írjál, nekem ez elég.”

Sohasem válaszolt a lány egyetlen levelére sem. S mi lett volna a sorsom, ha mégis? Ha nem engedem el a kezét, milyen futás lett volna belőle? Az is lehet, hazugság volt, amit terjesztettek róla. Elvira egész lényében benne volt a magasság, akarásában vagy legalább reményeiben. Ő nem eljutni akart valahová, hanem ott lenni… Lehet, hogy ez a szép nőket megillető jog. Nem ismerte ezt a jogot a fiú… Szerelemmel nem tudtam felérni, másként meg nem lehetett.

Hetedik órája tart a gyűlés, a cigarettafüst felhővé nőtt a fejek fölé, szellőztettek már többször is, hiába. Ma este a félbemaradt gyűlés folytatása – ennyi volt a hirdetőtáblán. A hónappal ezelőtti pajkos, tréfás csipkelődésnek nyoma sincs, ahogy gyülekeznek. Hangos szót nem is hallani, a folyosón s az előadóteremben felseperték a beszédet, ha igen, csak úgy, egymáshoz hajolva váltanak szót. A vezetőség úgy jön be, ahogy a nagy kongresszusokon szokás, libasorban. Heten vannak, asztalhosszával, középütt Jeromos. Mindenki feláll, s együtt ülnek le.

Rossz, megrettent csendben olvassa Nyári a programot:

A koreai háború; Lelki életünk jövője; Az ember és az isten; A vezetőség irányelvei a tagságnak; Előadás és vita.

Harc a kispolgárság ellen és az ezzel kapcsolatos személyi vonatkozások.

Jelen van a központ küldötte, Csenghy Tibor szerkesztő.

– Koreában vér folyik – kezdi olvasni Hadházy Kálmán, történészhallgató az ifjúsági szövetség levelét. – Ártatlan emberek vére öntözi a földet, olyan harcosoké, akikkel nem bír az imperializmus. Ez a mi ügyünk is, elvtársak, nem ülhetünk tétlenül, gátat kell vetni a reakciónak…

Amint ezekhez a szavakhoz ér, pirosodni kezd Hadházy füle, indulatba hozza az igazságtalanságról szóló beszéd, látni, hogy a szavak értelme felháborodássá tüzesedik arcán. Vitázni nehéz vele, mert egyetlen érve Dózsa: és mit tettek Dózsával?… Dózsával!… Visszafizetni csak így lehet, tüzes trónnal, de akkorra már hadar.

– Javaslom – mondja Jeromos a levél ismertetése után –, mostan fejenként három koronával járuljunk hozzá a koreai hősök megsegítéséhez, és nyissunk bankszámlát, hogy további adományozásunk is eljusson a koreai néphez… Ajánlom, szavazzuk meg.

Kezek lökődnek a fejek fölé. Szinte vezényszóra.

– Ki van ellene?

Egyhangúlag, írják a jegyzőkönyvbe.

Nyári folytatja: Szertartásosan rendezi maga elé papírjait, leveszi óráját is. Önmaga ritmusából nőtt mozdulatok.

– Elvtársak, bevezetőül szeretnék leszögezni egy alapvető dolgot: mi optimisták vagyunk. Ezáltal nem ismerünk megoldhatatlan dolgokat. Ilyen a kor, elvtársak. Derűlátó és felemelő. Sorsunk iránya felfelé mutat, ez is forrása optimizmusunknak. Erős forrása. A mi optimizmusunk az nem frázis, hanem megközelítés dolga, tulajdonképpen alapállás, elvtársak!

Mostanában sokat olvasok, bevallom, különösen lelkivilágunk foglalkoztat, természetesen marxista értelemben vett lelki életünk. Nevezetesen, az isten helyzete világunkban. Erről szeretnék számot adni, arról, amit eddig magamévá tettem. A tévedések elkerülése végett kijelentem, hogy én nem az istent akarom megkeresni, hanem az igazságot. Értitek? Ez alapvető dolog. És az ügy nemcsak bennünket foglalkoztat, ez világkérdés, elvtársak. Mert nem lehet közömbös senki előtt, hogy kiben bízik az emberiség, istenben-é avagy önmagában…

Ezután az ősember barlangrajzait mutogatja egy lexikonból.

– Papi tanítás szerint már az első embernek volt fogalma az istenről – folytatja Nyári. – De éppen ez, ezzel tévesztik meg az emberiséget, azzal a tétellel, hogy isten öröktől fogva létezik. Ez itt az epochális tévedés… Mert kérdem én: a barlangrajzok korában hol volt az isten? Megmondom, elvtársak! Sehol. Nem említik egyetlen karcolással sem. Még csak következtetni sem lehet rá…

Jeromos apró kis ceruzakoppantásokkal figyelmezteti Nyárit, siettetné. Ismeri tempóját, körülményesen, kitérőkkel szövi mondandóját. Kitérő és még egy kitérő, aztán a kitérők kitérője, kárpótlásul Nyári tisztán fogalmaz.

– Ne siettess, kérlek – fordul az elnökhöz –, ezek alapvető dolgok, elvtársak. Ez mind folyamat, évezredes folyamatokkal állunk szemben. A vallás ilyen, volt olyan korszak, amikor még nem volt vallás, amikor az ember még félállati, primitív tudattal élt. Ezt én úgy jellemezném: alig vallás, utána a majdnem vallás és végül a vallások kora. Az időnek ezeket a nagy, súlyos szakaszait nem lehet csak úgy átugrálni…

Szeretnék itt valamit közbevetni, elvtársak, olyan időt éltünk meg, amikor mindent felül kell vizsgálni, eddigi életünk minden törvényét, értitek? Enélkül nincsen és nem is lehet új ember. Mindent mérlegre kell tennünk, apánkat, anyánkat, rokonainkat is, mindent, ami születésünk óta történt velünk. Mindent, amit belénk vetettek. Ezt kell tennünk az isten törvényeivel is, megvizsgálni, mérlegre tenni. Folytatni csak így lehet az életünket…

Jeromos nézi a termet, meleg tekintettel közelít, előre is dől kissé, valami néma igenlést keres a most történtekhez. Faltól falig merev sorok, s Nyári szavai között lélegző csend. Nagy, idegen csoportkép néz vissza rá. Csak a más színű ruhák és a más színű hajak vetnek hullámot a mozdulatlanságra. Van egy pillanat szándéka, előrenyújtja kezét, és megérinti valamelyikük arcát, de a csoportkép ezatán is csak párhuzamosokra hasonlít. Szembe alig is néz vele valaki, a tekintetek is csak felkapott szemrebbenések, megpislantani a nagy szavakat, aztán vissza a szemhéjak biztonságába.

Jeromos figyelme kettéválik. Nyári szavait jó hallani, de ő szeretné érteni a sápadt arcok feszültségét is.

– Egy fontos dolog, elvtársak – mondja Nyári –, ha az embert akarjuk megérteni, a természetet kell ismernünk előbb, mert minden cselekedetünk innen vezethető le. Ilyen a vallás problémája. Ilyen az isten is, amivel most foglalkozunk. Mert az ember csak annyira erős, amennyire ismeri a természetet, értitek ezt? Amit nem ismerünk, attól félünk, ez a tudományos gondolkodás lényege… Tudjátok, mi a vallás tulajdonképpen? Megszemélyesítés, azaz: emberi tulajdonsággal ruházzuk fel azt, amit nem ismerünk vagy amit nagyon erősnek gondolunk… Igen, ez…

Nyári lassan evez, gondolja Jeromos, hallani is az evezők csobbanását: lélegzetvétel, majd alámerül, s felszínre bukkan a következő szó: ősi, nagy türelemmel… Az istenek lehetnek ilyen nyugodtak és a természet, azok, akik nagyon biztosak a dolgukban. Jeromost ingerli a mozdulatlan csoportkép, Nyári szembeevez, s nem hagyja magát elsodorni e rideg szótlansággal.

– Nem tudom, sikerül-e megértetni veletek egy fontos fogalmat, a titokzatos erőre gondolok. A vallás első megjelenési formája éppen ez, amikor az ősember titokzatos erőt tulajdonít a természet bizonyos jelenségeinek és a tárgyaknak. Igen, ez is a vallás, a titokzatos erő tisztelete. És itt van a hit eredete is, elvtársak: hinni a titokzatos erő létezésében… Ez a hit lényege, igen, az emberi gyengeség jele. Mert mennél erőtlenebb, mennél tudatlanabb az ember, annál hiszékenyebb, gondolom, ez elég világos, elvtársak… És most összefoglalnám eddigi okfejtésemet…

Hadházy, a történészhallgató indulatosan vág Nyári szavába:

– Így az örökkévalóságból csak az örökkévalóságba érünk, ne haragudj, Nyári elvtárs, ez nem hittanóra. Itt teljesen másról van szó. A jelenről, érted? Mondod a majmokat, kérem, de hát végtére is rólunk van szó, és nem a világ elejéről… Igen, a mai napról. Milyenek vagyunk mi? Erről van szó meg a papokról meg az egyházról. Öntsünk tiszta vizet a pohárba – folytatja elfulladva. – Itt most mindenkinek meg kell mondania: velünk jön-é vagy a sötét reakcióval… Vagy isten, vagy a materializmus. Én azt szeretném, legyen ez a mai nap vízválasztó. Nekünk szakítani kell a múlttal, széttépni minden kapcsolatot…

Kíváncsian emeli meg az arcokat, a vállak egymáshoz dőlnek kissé. Jeromos valami ingerült mozdulattal szeretné megállítani a történészt, de az makacsul folytatja:

– S ha már, hivatkozzunk Voltaire-re, az észemberre. Az egyházról ő azt mondta: „semmisítsétek meg az alávalót”. Ez az, nekünk ezt kell tennünk… És nemcsak úgy összevissza beszédekkel, nemcsak általánosságban, nem! Magunkban kell megsemmisíteni az istent és az egyházat is… Ennek most jött el az ideje…

Ezután csend, jól hallani Hadházy kapkodó lélegzését, a nehéz szavakra itt mindig ugyanaz a válasz: a csend. A hallgatás. A kimondatlan szavak, a fel nem tett kérdések. Jeromos azt mondaná legszívesebben: ne féljetek, gyertek közelebb, üljünk körbe, ne legyünk ilyen feszesen… Nincs ereje fordítani a hangulaton, ő is olyan, mint a vezetőségi asztalsor, hivatalos szigor feszül arcára. Voltaire most messze van, gondolja, és messze van minden ismeretlen szó és fogalom. A történészhallgató radikalizmusa ingerli, Nyári nyugalma pedig nem ér el soha semmi megoldáshoz. S ő, Jeromos, az elnök, itt most valahol középütt van, ahogy a bárányfelhők az ég tetején.

Nyári ősi nyugalommal vár.

– Kívánod folytatni, Nyári elvtárs? – kérdi.

– Természetesen… Elvtársak, próbáljunk megérteni egy dolgot. Amiről beszélünk, az nem valami elintézendő ügyirat. Az életünkről van szó, itt most nem intézkedni kell, hanem gondolkodni. Magunkról. A történelmi pillanatot kell tudatosítani, s benne helyzetünket. Ez egy felkínált alkalom is, elvtársak, most át lehet váltani egy más szintre, egy magasabb szintre, mi nem kényszeríteni akarunk, hanem megértetni a dolgokat…

– Nem akceptálom, szintén okoskodás, megint filozófia, Nyári elvtárs – csap ismét beszédébe a történészhallgató. – Most nem taktikázni kell, cselekedni. Lecsapni, ahogy őseinkkel tették és ahogy velünk is. Sajnálat nélkül. Mit akarsz te tulajdonképpen? Mit akarsz megmagyarázni? Szerintem itt most a teendőket kell megbeszélni, elvtársak! Ezt kell megérteni, itt színt kell vallania mindenkinek… A papoknak és az egyháznak tudtára kell adni, hogy ránk többé nem számíthatnak. Elég volt, punktum. Betelt a pohár. Megtagadjuk az engedelmességet…

– Mérsékeld magad – inti Jeromos. – Maradjunk az érveknél. Irányelveinket ismered, a bizalmas megbeszélésen te is ott voltál… Nyári elvtárs, kívánod folytatni?

– Igen, természetesen… Elvtársak! Alapjában egyetértek az előttem szólóval. Igen, de amíg elérünk ide, sok mindent meg kell ismernünk. A jelszavas megoldás nem elég. Mert kérdem én, mit ér az olyan ateista, aki nem tudja, hogyan alkotta meg az ember első isteneit? A tengerek, a szél, a nap, a mennydörgés, a villám isteneit… Thor Perun, Zeusz, Jupiter és a többiek… Amiről az elején beszéltem, előbb a többistenhit volt, aztán az istenek gyülekezete, ezután emelkednek csak ki a főistenek, és így lassan, és így tovább… Amíg végre is eljutunk az egy istenhez. Hisz ezt ismételgetem, a vallás évezredek, elvtársak. Itt nem lehet ugrabugrálni, ezt ismerni kell. És hiába is siettettek, mi hasznotok abból, hogy kapkodva vázlatot rajzolok elétek? Erre ne sajnáljátok az időt, hisz előttünk az éjszaka, utána a nappal…

Másodszor is kérdem, milyen ateista lesz az, aki nem ismeri a zsidók vallását, a kereszténységet, az iszlámot és a világ többi vallását, az ázsiaiakat, aztán a szektákat? Hogy lehet az ateista, aki nem ismeri a vallások törvényeit, nem érti, hogyan képesek napjainkig élni? Miben van erejük? Ez nemcsak annyi, hogy csapjuk össze a tenyerünket, elvtársak…

Összefoglalnám e fejtegetést: egyházi tanítás szerint az embert az isten teremtette. Fordítva igaz. Az ember alkotta az istent, elvtársak. Ez epochális felismerés. Ez így az egész emberiség hozománya. És világtörténelmi érdek, hogy erről mindenkit felvilágosítsunk… Hisz irányelvünk is, hogy e kérdésről ne csak itt, hanem barátaitokkal, sőt otthon szüleitekkel is beszélgessetek. Az ateizmust győzelemre kell vinnünk… És még valami, elvtársak, ezt a forrófejűeknek mondom: amit teszünk, át kell élnünk. A mai napot, az éneklést, a munkát, mindent… Ahogy őseink tették. Mert saját életüket ők is átélték…

Igaz, mostani helyzetünkben az értelemre hivatkozunk folyton, de gondolatainkat csak érzéseinkkel tehetjük alapossá. Ezeket én így gondolom, ez benne van minden okos könyvben, elvtársak… Nekünk most minden napot meg kell vizsgálnunk, elvtársak. És ne siessünk a napokat elválasztani egymástól…

Jeromos gondolatban most megállítja Nyárit. Megütötte egy gondolat, amit magában újrafogalmazva ismétel:

„Az idő… A napokat ne válasszuk el egymástól…” Kicsit Nyári logikájához sodródik… Ő az ellenkezőjét mondja, mint amit Hadházy akar. Ha valami nagy tehetségű festő ülne a helyemen, tűnődik, valószínűleg ezt gondolná: arca van a teremnek, arca van, s ha kedve támadna festeni is, egy arcot formálna csupán. Egyetlenegyet, egy ábrázatról könnyebb leolvasni ezt a visszafojtott sokféleséget: egy jelszó, egy arc, egy szempár… Most valóban azt kellene cselekedni, egysíkúvá tenni mindent. Nem lenne csak egy dimenzió, egy vonal, s annak mentén lenni… Így talán meg tudnánk magunkat őrizni a felesleges szavaktól. Mi sokat beszélünk, apró fillérek hullanak a szánkból, a mondat eleje még szép kiejtésű, de a vége már szerteágazik… Beszédünk jelzi nyomunkat, különösen bizonytalanságunkat, az istenről folytatott előadásunk is végtelen szóáradat. Nyári nem a mi istenünkről beszél, a mi istenünk más…

– Mózes – mondja az előadó – a pusztában apósa nyáját legeltette, ahol találkozott Jahvéval, az izraeliták istenével egy égő csipkebokor előtt. Ezen a helyen kapta azt a parancsot, hogy vezesse ki népét az egyiptomi szolgaságból. Mózes a fáraó előtt isten nevében több csodát művelt, mire az megrémült, teljesítette Mózes kérését, és kiengedte a népet Egyiptomból. Később megbánta ezt, és seregével a menekülők után indult. Mózes egy vessző intésével megnyitotta népe előtt a Vörös-tengert, és így száraz lábbal keltek át azon. A fáraó serege pedig a hullámokba pusztult.

A történet ismerős az ótestamentumból. A csodálatos benne az, elvtársak, hogy a zsidóság ezt a legendát magáévá tette, és a mai napig őrzi. Értitek a lényeget? A mi szándékunknak látszólag ellentmond ez a mese, a zsidóság mégis történelmet csinál belőle. Bibliát. Elvtársak, ne feledjük: mi el akarunk jutni a vallás lerombolásáig, de ez nem jelenti azt, hogy mindenre, ami előttünk történt, fátylat borítsunk… Nekünk úgy kell átélnünk az isten megtagadását, mint ahogy a zsidóság átélte Mózes átkelését a Vörös-tengeren…

Nyári nem a mi istenünket mondja, ismétli magában Jeromos, nem rólunk beszél. Talán tisztító beszélgetéssel kellett volna kezdenünk, mindenkire kötelező önvallomással… Ez nem az. Nyári előad, olvas, jegyzetel, közben egész mondatokat idéz brosúrákból. Nem tesz még idézőjelet sem. Egyszerűen kisajátítja mások gondolatát és fogalmazását. Legfeljebb megváltoztatja a sorrendet, átrendezi a mondatokat, és nyugodt, türelmes beszédével már a sajátjaként mondja azokat… Kisajátítás, idegen történetekkel tudunk csak érvelni…

– Vagy például itt van a Róma alapításával összefüggő Romulus és Remus-monda…

Erős akarok lenni, határozott, válik el Nyári beszédétől, mégis sodornak a szavak, valami feszítő kettősséget érzek magamban. Elindul egy erős kép, és folyton átvált, bennem más értelmet kapnak Nyári szavai, máshol folytatódnak, mint ahogy ő szeretné… Az én gondolataim tárgyakhoz kötődnek, a földhöz, az évszakokhoz. Én csak olyan dolgot tudok, amit érzékelek, amit láttam, hallottam, megtapintottam… Az én istenem életem részeiből épült. Ha ezen gondolkodom, tulajdonképpen visszafelé hátrálok azon a kis ösvényen, amelyen jöttem… A kisiskolás templomba menésekre gondolok. Fogtuk egymás kezét, iskolakapu, templomkapu, végigkopogtunk a padok közt. Az első padban énekeltünk, imádkoztunk, aztán vissza az iskolába…

Minden reggel ugyanaz a fekete palástos ember… Barna haj, barna bajusz. Ő tanított az iskolában is, ő ment a temetések élén: olyan, mint a zsoltároskönyv. Mindennap jelen volt. Mindennap megérintett bennünket, azt hittem, ilyen az isten arca is, csak ő lehet ennyire mindenütt. Bennem egy ember kezdte építeni az istent… Fohászkodni úgy tanított: a halált tagadjuk, s az életet kérjük… Az isten nekem harangszó, templom, kenyér, Úr asztala, bor, imádkozó kezek, fejkendős-keszkenős öregasszonyok…

S mikor is imádkoztam utoljára? Talán a középiskolás évek közepéig, innentől isten arcára hullani kezdett a por, s hullott a por Mózesére, Ábraháméra, Absolonéra, Lázáréra, Péterére, Júdáséra…

S miért nem állítom meg Nyári végtelen előadását? Miért nem mondom, hogy elég? Ebből így elég. Talán mert elöl vagyok, elöl megyek, s a többiek utánam. Közel van hozzám az egész évfolyam, elöl megnő az ember, ez nagyon jó érzés. Nyári hallgat rám. Hadházy nem egyezik velem, halálra szúrna szemével, de ha azt mondom, állj, azt teszi… Egyik érzés legyőzi bennem a másikat, Nyári Hadházyt, és én valahol köztük vagyok. Szükséges vagyok, ezt érzem, és hogy nélkülem ez nem menne…

Önmagunkra legjobban Hadházy hasonlít. Lobbanékony, radikális, amit igazságtalannak tart, le akarja rombolni erőszakkal. Ő a megoldások embere, sajnos, a hirtelen megoldásoké.

Nemrégen kitöltöttem egy nyomtatványt, kiléptem az egyházból… Otthon, nem sokkal azután megállított a kurátor, tiszta, nyílt arcú ember. Miért fordultál ellenünk? Mi rosszat tett neked az isten? Elhagytál, elárultál bennünket. Az írást, amit küldtél, felolvastuk a presbitérium előtt, nagyon szomorúak voltunk, fiam. Saját vérünk fordult ellenünk, református a református, magyar a magyar ellen…

Ahonnan jövök, júdásnak tartanak, itt pedig próféta szeretnék lenni. Júdás és próféta egy személyben. Lehet ez?

Hadházy türelmetlen hangja csap bele a pillanatnyi csendbe:

– Elvtársak, minden padsor elejére leteszek néhány kijelentkezőt. Nagyon egyszerű formula ez, ezzel felmondhatjuk egyházi tagságunkat.

Néhányan veszik csak kézbe, a hallgatók többsége hozzá sem ér.

Sápadt arccal kérdezi egy lány.

– Ezt úgy kell érteni, ha kitöltjük e lapot, megszűnök keresztény lenni?… Ez ennyire egyszerű?

– Megállítalak, elvtársnő – szól sietve Jeromos. – Igazad van, valójában ez egy formális ügy, a lényeg nem ez. Ha ezt aláírod, megszűnsz az egyház tagja lenni. Most az egyház pozícióját kell gyengítenünk, érted? Ebben ez a politika.

A sorokból hárman vagy négyen néznek csak szembe Jeromossal, a többiek némán bámulják a padot. Látványnak is kellemetlen már a lehorgasztott fejek sora.

– Én magam is megcselekedtem ezt – mondja a terem közepére lépve Jeromos. – Nyíltan mondom, hogy tudjátok.

Pityuka emeli fel a kezét.

– Én csak annyit, elvtársak: jól gondoljátok meg, mit akartok, mert három óra leforgása alatt az istent nem lehet ledönteni az égből. Ez biztos. Mert ha annyira megharagudtunk a papokra, akkor előbb a templomokat kellene lerombolni. Nem így van?

Először kér szót a szerkesztő, kedvesre igazított arccal várja, hogy mindenki ránézzen.

– Csalódtam egy kicsit, elvtársak. Őszintén mondom, azt hittem, ti ezt másként fogadjátok, azt reméltem, hogy az itt töltött idő már felnyitotta a szemeteket. Hogy tudjátok, valamikor én is voltam ministráns. Mindszenty engem meg is áldott. Én azt gondoltam, hogy mi egyszerre, demonstratíve lépünk ki az egyházból. Ennek komoly politikai visszhangja lenne. Hisz tudjátok, már nem a puskáké a szó, harcolni most csak itt lehet, az értelem mezején. Tekintsük magunkat harcosoknak, mert azok is vagyunk, nekünk olyan tettet kell véghezvinnünk, ami megdöbbenti az egész országot. Nekünk demonstratívan kell azt mondanunk, nem. Hangosan kell mondanunk, ordítva, hallják meg a papok, az imperialisták, és tudják elvtársaink is, hogy itt vagyunk, és így gondolkodunk.

– Ebben a helyzetben én azt tartom helyesnek – mondja Nyári –, ha előadásomat itt berekesztem. Azzal, hogy legközelebbi gyűlésünkön folytatom. Hallgatástokat beleegyezésnek veszem. Viszont ettől eltekintve, szeretnék egy megjegyzést fűzni a kilépés ügyéhez. Elvtársak, szerintem a központi küldött elvtárs, Jeromos és Hadházy elvtárs is leegyszerűsíti a dolgot. Ugyanis, amiről döntenünk kell, az elvi kérdés, a meggyőződésünket kell tisztázni, hol vagyunk? Kik vagyunk?… Ne akarjuk magunkat becsapni egy darab papírral, ez így önámítás, ez hasonló a pápák bűnbocsátó céduláihoz. Végtére is a forradalmat nem lehet kiárusítani, elvtársak!

– Mint jövendő történész tenném le a voksot – szól Hadházy. – Mi most körben forgunk. Nem tudjuk tudatosítani, hol is vagyunk történelmileg… Ez a mai beszélgetés egy alkalom is, ez egy óriási kapu, amelyen be lehet menni vagy kívül lehet maradni. Még nem tanultuk meg, hogy beszédünk akármilyen suta is, ám jelezheti az időt. A mi beszédünk az istenről olyan, mint az óramutató. Mi most egy határvonalat húzunk, és ha akarjuk, ha nem, belekerülünk a történelembe. Én csak arra figyelmeztetlek benneteket, hogy nekünk választani kell. Kérdem tőletek, melyik oldalára állunk a történelemnek? A naposra vagy az árnyékosra?…

– Eltértünk a tárgytól – szól határozottan Jeromos –, ajánlom, halasszuk el az isten további vitatását.

– Tiltakozom – mondja hevesen Hadházy –, ez diktatórikus, így nincs idő kifejteni a marxizmus érveit, elvtársak. Plusz még ahhoz: nem ismertettünk veletek egy alapvető dolgot: a vezetőség ugyanis úgy határozott, hogy névsort készít a templomba járókról, szemforgatókat nem fogunk tűrni magunk között. Akit rajtakapunk, felmasírozik a faliújságra… Az ilyen elvi döntéseket nem lehet elszabotálni… Itt majmok módjára ugrálunk egyik témáról a másikra, mi leszünk a nagy rögtönzők. Ezért is javaslom, hogy alakítsunk egy ateista bizottságot, ez állandó lesz, és csak az lesz a dolga, hogy ügyelje a lelki életünkkel kapcsolatos fejleményeket.

– Csatlakozom – helyesel Nyári is –, felületes munkát végzünk, semminek sem járunk a végére, elvtársak.

– Idő, idő, ötödik órája ülünk itt, és még csak a második pont közepén tartunk… Szavazásra bocsátom, ki támogatja javaslatomat, miszerint az isten létének megvitatását elhalasszuk? Különben is eltértünk a tárgytól.

Három ember kivételével mindenki felemeli a kezét.

 

– Programunk szerint – kapja fejét Jeromos a papírra –, következő napirendi pontunk: harc a burzsoá csökevények, főleg a kispolgárság ellen, valamint az ebből adódó feladatok és a vele kapcsolatos személyi vonatkozások.

Kivár, láthatóan bizonytalan, többször is végignéz a sorokon, s aztán folytatja csak:

– Elvtársak, vezetőségünk értékelte a múltkori beszélgetéseket, úgy érezzük, szépítés nélkül fel kell tárni a való helyzetet. Emberekről van szó, olyanokról, akik bizonytalanságot hoztak sorainkba eszmei szempontból. Konkrétan a kispolgárokra gondolok. Elvtársak, ebben az esetben fennáll az ideológiai fertőzés veszélye. Az isten létének vitatása mellett ez a másik nagy gondunk, ideológiailag nem tudjuk feszesre zárni sorainkat. Ezért terjesztem elétek az ügyet. Felolvasom:

a vezetőség Bedecs Gizellát, azért mert apja kulák és kizsákmányoló;

Gecsér Árpádot bizonyos éveinek tisztázatlansága miatt, a nevezett ugyanis eltitkolta, hogy amerikai hadifogoly volt;

Petray Lászlót kispolgári származása miatt, apja hivatalnok, aki eddig minden uralkodó osztályt kiszolgált;

Tucsai Gabriellát, mert kispolgári érzések hordozója, eltanácsoljuk az iskoláról…

Nehéz helyzetben vagyunk, elvtársak. Ébereknek kell lennünk, kivívott helyzetünket nem kockáztathatjuk, ideológiai gyanúba egyáltalán nem keveredhetünk. Belénk bizalmat helyeztek az elvtársak, nekünk ezt meg kell szolgálni… Mi kivizsgáltuk a dolgokat, voltunk mind a négy ember szülőhelyén, és az ott kapott válaszok igazolták gyanúnkat. Teljesen jót ott sem mondtak róluk… Ezért döntöttünk így.

Nem hallani, hogy Jeromos mikor hagyja abba a beszédet, nem hallani azt sem, mikor ül le, a felsorolt nevek egy ideig a fejek fölött köröznek, aztán csak a fojtott lélegzéseket hallani. A meglepetés, a megrettenés pillanata ez. Nyári, a szerkesztő valahová a terem közepére néz, pillantást keres, amibe belekapaszkodhatna.

A hallgatók előtt emelvénnyé magasodik az asztal, s akik mögötte ülnek, megnőttek hirtelen, arcuk vonásaiból csak szigorúság jön.

– Vitára bocsátom javaslatunkat, szeretnénk, ha mindenki véleményt mondana – biztat Jeromos.

Akiket érint az iménti felsorolás, dermedten ülnek, tompultan kicsire húzódnak, várják, hogy valaki feláll a barátok vagy a földiek közül, és kifejti véleményét, kérdez, pártjukra áll, s egyáltalán, mond valamit. Harangozni lehetne ebben a csendben, kitépett nyelvű haranggal, azt is hallanák. Petray elszürkült arccal keresi a szemeket; hátak, profilok, vállak, homlokok, zárt arcok mindkét oldalon, szembe senki sem jön. Akikre nem hullott vád, megkönnyebbülten vesznek lélegzetet: vannak olyanok is, akiknek tetszik a javaslat, alattuk reccsen meg elsőnek a szék, keresik a hasonlók tekintetét.

– Tessék – biztat Jeromos –, ez mindnyájunk felelőssége, nemcsak a vezetőség ügye. Az osztályharcnak nem elég csupán az elméletét tudni, ezek az osztályharc konkrét esetei, és ha elmélyülünk a nevezettek eddigi életének tanulmányozásában, megnyilvánulásaik egyértelműek, kispolgáriak, sőt, egy esetben ellenséges is.

Elsőnek a tisztviselő fiú kér szót:

– Kérem szépen, én, én, nem találok szavakat, ez nonszensz… Eljövök ebbe az iskolába, mert élni akarok, erre ti azt mondjátok, nem vagyok megbízható. Hisz ez téboly. Akkor most mihez kezdjek? Hová menjek?… Leborulhatnék Krisztus lábaihoz, ám vallásos nem vagyok, mióta benőtt a fejem lágya, nem tudok imádkozni, énekelni sem, mert nincs hangom. Nagy ünnepeken bemegyek a templomba, és ezt nem is tagadom, de csak azért, mert csodálom a templomboltozatok akusztikáját. Ez talán csak nem bűn?

– A lényegről beszélj! – inti Jeromos.

– De hisz azt teszem, csakis az életemet tudom mondani, azt, ahogyan élünk. Tulajdonképpen miben különbözök én tőletek? Miért vagyok én más, ezt mondjátok meg. A háború éveiben gyerek voltam, úgy, mint ti. Másodszor: láttam, amint megjöttek hozzánk az első szlovák fináncok és határőrök. Harmadszor: láttam a kitelepítést is. S egyszerre csak belém vágjátok a kést, ellenséget akartok belőlem csinálni, erőszakkal… Hát akkor miért viseltük el ezt a temérdek gazemberséget?

– Eltérsz a tárgytól, Petray – állítja meg a történész –, egyik ellenség sem vallja be magáról a rosszat, ilyen ellenség nincs. Álcázzátok magatokat, ez van. Ennyit már mi is tudunk… Nem vagytok őszinték, őszinte ellenség nincs.

Suhogva ütik Petrayt a szavak, zsebkendőt ránt elő, idegesen törli homlokáról, arcáról, tenyeréről az izzadságot.

– Kérem szépen, szóljanak hozzá mások is, azt hiszem, én nemcsak a magam nevében beszélek. Amit Hadházy mond, én azt egyszerűen nem értem, őszintén mondom, becsületszavamra, én nem alakoskodom… Vagy talán az nem tetszik, hogy elegánsabb vagyok, mint esetleg mások? Én egyszerűen szeretem a szép ruhát, kérem szépen, én egyedül vasalom a nadrágomat, van öt ingem és két zakóm… Vagy azért vagyok kispolgár, mert háromnaponként váltom az ingeimet, azért?

Jeromos szigorú figyelemmel hallgatja Petrayt, érzi, teherré nő a szavak sora, valahonnan oldalról dől rá a fa. Nem kedveli ezt a fiút. Világító inggallérjai különösen ellenszenvesek, kamaszkori úrilányra emlékeztetik, Erikára, aki mindennap hótiszta körgallérban járt, így maradt a szeme tükrén. Jeromos lappangó, titkolt szerelemmel, szorongó kis vadként kísérte, mindig csak messziről. A közelség, a szembenézés, ez lett volna a beteljesülés, de Jeromos csak a titkok széléig mehetett, onnan már mások kísérték a lányt.

Legszívesebben megragadná Petray kék csíkos ingét, és elkiáltaná magát: nyakkendőtánc! És forgás, forgás egészen az összerogyásig, így tennénk próbát, csak annyit mondanánk egymásnak, ami elfér két lélegzetvétel között… Térdre kényszeríteném…

– Eszerint te nem fogadod el a mi értékelésünket – csap le rá Jeromos.

– Nem… Pontosabban, nem érzem magam bűnösnek, persze az önkritika elől nem térek ki, ha valamit esetleg rosszul fogalmaztam, kérem, de általánosságban semmi közöm a kispolgársághoz. Őszintén szólva, nagyon furcsának tartom, hogy bírákká avatjátok magatokat… Miért?

– Itt mi kérdezünk, Petray – mondja Nyári. – Elvtársak, ezt vegyétek tudomásul, mindenki. A kérdezés joga a mienk… Ez is egyik történelmi jogunk, visszakérdezhetünk akárkit.

– Kérem, elnézést, de el vagyok keseredve, mert mi, magyarok folyton csak ütjük egymást, most már élhetnénk igazán nyugodtan, másként, lehetnénk boldogságban, és, kérem, megint akadtak olyanok, akik kezükbe vették az ostort…

– Apád volt katona? – kérdi a szerkesztő.

– Nem, nem volt. Felmentést kapott, gyomorbajos… Ha akarjátok, elmondom az életünket teljes részletességgel. Győződjön meg mindenki, ahányan itt vagyunk.

Petray segélykérően néz körül, nem mondja neki senki, hogy kezdje el az életrajzát.

Mindenki hord magában egy hivatalnokot: összeírót, malombéli írnokot, jegyzőt, fogadott kérvényírót, cséplési ellenőrt, anyakönyvvezetőt: írják a neveket, a bejegyzéseket, jegyzik az emberi jelenlétet, a kötelességeket, az elmenéseket, a megjövéseket, a felsőbbségnek szánt bizalmas besúgásokat: a születéseket és halálokat; írják a behívókat, a lerótt és még hátralevő adósságokat; kivetik a vámot, közlik a fizetségeket: az egyháznak járót, a kondásnak járót, a csordásnak járót; írják a fellebbezéseket, a végzéseket, ítéleteket – s most mindez itt áll előttük egy személyben, a hivatalnok fia.

– Szóljatok hozzá – biztat Jeromos.

Petray védelmére senki sem áll fel, a szorosan záró sorok nem nyílnak meg. A maga biztonságára gondol mindenki.

Sokára Máthé jelentkezik, Pityuka. Hullámos barna haja nyugalommal emelkedik a fejek fölé:

– Nagyon jól tudom, nem én döntöm el ezeket a dolgokat, akkor is elmondom: közelről felismerhető baj itt nincs. Én így vélekedek. A másik dolog, nagyon forrón esszük a levest, ezt én nem helyeslem. Sokszor a történelemben is erre fizettünk rá, forrón ettük a levest. Nem mondhatom azt, hogy az osztályharc nem kell, de most ki dönti el a dolgokat, ki mondja meg, hol van az igazság határa. Ti többet tudtok azokról a társainkról, akiket olvastál, ámbátor abból, amit mondtatok, nekem nem világos, hogy Petray például miért bűnös. Kellene egy recept, pontos eligazítás, ami szerint meg tudnánk húzni a vonalat… Nekem nincs ínyemre ez a dolog, most törölgetjük szemünkből a csipát, emeljük a fejünket, hisz még a szánk se nyílt ki rendesen, és máris kalapáljuk a vádlottak padját… Hiába, nem érzem ezt jónak.

– Ez nem politikus hozzáállás – csap le rá a történészhallgató. – Itt abból a tételből kell kiindulni, hogy a lét meghatározza a tudatot. Azaz: ahogy élünk, olyanok vagyunk, tehát a körülmények…

– Valóban, elvtársak – áll fel a szerkesztő –, Máthé elvtárs, vagy ahogy a cimborák becézik, Pityuka, arra akar bennünket rávenni, hogy legyünk elnézőek. Elvtársak, nekem sem mindegy, én sem vagyok vasból, de itt, előttetek állva, mindnyájatoktól kérdem: velünk szemben ki volt elnéző?… Akkor, amikor a falu rongyosai voltunk, akkor, elvtársak, amikor senkik voltunk, kis kanászok, tehénpásztorok. Én félárván nőttem, elvtársak, löktek, mint egy rongyot egyik rokontól a másikhoz, én most sem tudom, mi az a vasalt nadrág és vasalt ing… Már többször is hangsúlyoztam: mi megalázottak voltunk, ez egy nagyon keserű érzés, számunkra ez az igazság és az ideológia… Ne csodálkozzon senki, ha ütésre emeljük kezünket.

Bátortalanul emelkedik fel egy kéz, Tucsai Gabriella:

– Kertelés nélkül mondom, reszket a lábam, félek. Ennek ellenére szeretnék nyugodt lenni… Vártam, valaki csak pártomat fogja, akik ismernek még az otthoni iskolából. Életemben először találkozom ilyen őrjítő hallgatással, akármit mondtok is az asztal mögül, mi hallgatunk… Én azt gondolom erről: vagy nagyon igazat mondtok, vagy hamis próféták vagytok. Megszédültem, mikor meghallottam a vádat, ez váratlan ütés, amitől az ember elszédül. Képzeljétek magatokat a helyembe… Félek, félelem van bennem, értitek? Menjek el az iskolából, miért? A helyemben biztosan mindenki ezt kérdené… Nagyapám paraszt volt, apám kisiparos, gyárunk, vagyonunk nem volt, akkor miért? A munkájából élt mind a kettő, akkor én most mit csináljak? Eszerint én is csak hentes lehetek, hurkatöltő, mást nem tehetek, csak az ő életüket folytathatom, csak azt a kört járhatom, amelyben ők éltek? Tulajdonképpen erre akartok ítélni… Tudod te ezt, Jeromos?

– Mi az igazságot akarjuk tudni – szólnak az asztaltól.

– Jó, de én akkor most mit csináljak? Jeromos vagy akárki is közületek tehet arról, hogy parasztházban látott napvilágot, én meg egy kisiparos hálószobájában?… Ti azt hiszitek, hogy csak a parasztok dolgoztak, csak azok görnyedtek?… Most egyszerre, aki nem paraszt, az nem ember.

A lány elvesztette magára erőltetett nyugalmát, kiabál már, és a levegőbe csapdos kezével:

– Ti azt gondoljátok, egy hentes élete aranytányér? Járni a falvakat, alkudozni, vásárolni, utána gyilkolni azokat a szerencsétlen állatokat, aztán meg odaállni a pult mögé, és mosolyogni a kedves vevőre… Ha sok volt az áru, azon izgulni, el ne romoljon, a háború után meg attól rettegni, ki jelenti fel… Ez ilyen élet, igaz, ezzel nem lehet dicsekedni, mint a kapálással meg a szántással.

– Jómódban éltetek – lökte oda a szerkesztő. – Ismered az éhséget? Egy szóval válaszolj!

– Az éhséget úgy nem, de a vért, a vérszagot, a belek büdösségét azt igen, tudod?… Ti azt hiszitek, a hentes házában állandóan kolbászt sütnek?… A jómód sem igaz, apám három gyereket nevelt, miből lett volna gazdagság? Legfeljebb annyi a különbség, hogy nekem egy ruhával több van, mint a többieknek… Nézzetek körül az internátusban, én volnék a legflancosabb, én vagyok a főiskolás kisasszony?

– Templomba jársz?

– Igen.

– Imádkozol is?

– Igen… A bátyám eltűnt a fronton, már hetedik éve kerestetjük, többet én nem tehetek érte, hárman voltunk testvérek…

– Ezt miért hagytad ki az életrajzodból?

– Az ilyen tragédiák nem tartoznak másokra. Ti azt hiszitek, mindent le lehet írni a papírokra. És ha valami nem egyezik, gyerünk, keressük meg a hazugságot, mert a sorok közt is megbújhat az ellenség.

– Elragadtatod magad, elvtársnő – mondja Jeromos.

– Nem téged vádolnak, Jeromos, rólam állítják, hogy kispolgári beütéseim vannak, tudod? Én most vádlott vagyok, védekezem, tudod?… Ha nagyon érdekel benneteket, elmondom vagy leírom családunk történetét dédanyámmal kezdődően, de tegye ezt meg mindenki, s ha már belekezdtünk, csináljuk alaposan, és adjatok számot ti is magatokról… Hogy lehetek én húszéves fejjel ellenség?… Kinek az ellensége?

– Félbeszakítalak, elvtársnő, túlságosan messzire mész – szól erélyesen Nyári.

– Még valamit, Nyári elvtárs… A szlovákok nem csinálják ezt! Egy iskolába járunk velük, egy internátusban lakunk, mosolyognak rajtunk, röhögnek, tudod?… A hátatok mögött azt suttogják, ti vagytok a kis Rákosi Mátyások. Hallottad már ezt, Jeromos? Okosabbak vagytok minden itteninél… Akik Magyarországról jöttetek haza, forradalmároknak hiszitek magatokat, onnan hoztátok az okosságotokat. Külön köztársaság, ezt is mondják az évfolyamunkról… Tudod ezt, Jeromos?

– Nyugodj meg, elvtársnő – csitítja Nyári. – Mi itt nem követeljük senki fejét, bizonyos dolgok megítélésében mi egyszerűen osztályszempontot akarunk érvényesíteni. Egyeseknek ez igazságtalanságnak tűnhet, de hát valahol meg kell húzni az osztályhatárokat… Elismerem, akadnak olyanok, akik számára a mi beszédünk frázisnak tűnik, de akik az élet mélyéről jönnek, azok számára nem az. Mi követeljük a magunk osztályigazságát.

– Akkor miért vádoltok másokat? Most kezd csak piros színetek lenni, és máris bíráskodtok… Számonkértek és ítéltek, ki jogosított fel benneteket erre? – kiáltott közbe a hivatalnokfiú.

– Szeretném befejezni – emeli kezét Nyári. – Elvtársak, nem furcsa az nektek, hogy most, ebben a helyzetben mindenki jónak tartja magát, egyetlen rossz szót sem hagy magán száradni senki? Azért a dolog nem olyan egyszerű. Akit csak egy bíráló szóval is megérintünk, litániát mond magáról, értitek? Mindenki csak mentegetőzik. Nem tudom, a többieknek ez nem tűnt fel? Mindenki csak a jó oldalát fordítja… És most kérdem én, akik itt szóltak, igazi arcukat mutatták? Ez volna minden? A politika feladata az is, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól. Mi tulajdonképpen erre törekszünk… Ki akarjuk seperni magunk közül a szemetet vagy legalább tisztázni, tudatosítani, ami rossz.

– Akkor most legyünk konkrétak, Nyári elvtárs – állt fel Tucsai. – Konkrétan magyarázd el azt, ami bennem rossz, ami nem megfelelő. De kérlek, csak rólam beszélj, az őseimet, kérlek, hagyd ki ebből a játékból. Fordulj velem szembe, és úgy mondd: Tucsai, eddigi életedben ezt és ezt tetted rosszul, ezért és ezért vagy felelős, érted, Nyári elvtárs? Engem apámmal, s annak apjával ne kárhoztass, arról beszélj, amiről én tehetek, az én bűneimről, az én hibáimról. És ha vétkesnek találsz, azt is mondd, mit tegyek, érted?

Szőke fiú emeli a kezét, verseket ír és rövid beszámolókat az ifjúsági lapokba.

– Valóban, azon is kellene gondolkodnunk, tulajdonképpen mi az, ami bennünk közös. Mert itt van, ugye, ez az új helyzet, szabadok vagyunk, senki nem korlátozza emberi megnyilvánulásainkat, ezt mindnyájan magunkénak mondhatjuk, ez a szabadság közös tulajdon, én legalábbis így érzem. Szerintem ebből kellene valamilyen mértéket kialakítani, amivel mindnyájan mérhetők leszünk.

– Ez egy tipikus szociáldemokrata gondolkodás, elvtársak – kapja el a szót a történészhallgató. – Nem értem, valami hamis bizonyítványt akarunk megmagyarázni, a történelem hamis bizonyítványát?… Ez is az ellenség alattomossága, mézes szavakkal levenni bennünket a lábunkról. Ami kelevény, ki kell vágni, én csak ezt mondom.

– Ez rébusz – mondja valaki félhangosan.

A cigarettafüst egyre alacsonyabbra száll a fejek fölé.

Bedecs Gizellát szólítja az elnök.

Hollóhajú lány áll fel a harmadik padsorban. Szeme érdekesen vágott, széles arccsontjai parázsdarabok, messzi mongol vonások sejlenek arcán: meleg, érdekes ábrázat.

– Tied a szó, Bedecs. – Csak ennyit: Bedecs.

A lány – feje mellére törik, nem is láthatja, csak a padot – áldozati bárány rémült mozdulatlansága. Nem indul feléje szó, nem érinti pillantás sem, csak a sokszor hallott csend fogja magához. Ez a feszült csend sátánként van jelen ezen a megbeszélésen. Ha megáll a szó vagy valamire nincs válasz, megjelenik. Kint éjszaka van, elmúlt éjfél is, egyre többet pillantanak az órákra: sátánképe van a türelmetlenségnek is.

– Mondjad!

– Nem tudok mit mondani.

– Jártunk a faludban, mindent kivizsgáltunk, minden teljesen világos. Tulajdonképpen te milyen szándékkal jöttél ebbe az iskolába?

– Szeretem a gyerekeket, szeretném őket tanítani… Másként nem is tudom elképzelni az életem.

Nem emeli fel fejét egyetlen szónál sem a lány.

– Újságot olvasol?

– Mindennap, és részt veszek a tízperceseken is.

– Ismered a párt kulákpolitikáját?

– Olvasom, de nem értem, én azt nem tudom felfogni…

– A mi álláspontunkat ismered?… Mi harcban állunk a kulákokkal, harcot hirdetünk apád ellen is. Apád helyzetét hogy ítéled meg?

– Jó ember, rendes, gyerekbolond, talán ezért is vagyunk heten testvérek…

– Nem erre gondoltam. A gondolkodása milyen? Milyen a világnézete? Miről szokott veletek beszélgetni? Milyenek a barátai?… Hogy megkönnyítsem számodra a gondolkodást, felolvasok neked egynéhány találó meghatározást a kulákról. Próbálok tükröt tartani eléd: „Komoly, szinte szomorú ábrázatukkal szánalmat akarnak kelteni a falu dolgozó parasztjaiban. Farizeusok, képmutatók, elsőrendű színészek… Ha valójában akarjuk bemutatni a kulák múltját és jellemét, részletesen le kell leplezni jellemvonásait, gonosz, senkivel nem törődő, kapzsi, kegyetlen, gyáva viselkedését egészen a mai napig…”

– Nos, ráismersz apádra?

– Nem.

– Szerinted nem illik rá egyetlen ilyen jelző sem?

– Ő más ember…

– A papíron más van… Megbízható emberek írták.

– Igyekszik eleget tenni minden kötelességének.

– Elsők vagytok a szégyentáblán… A Horthy-megszállás éveiben apád kokárdás magyar volt és aranykalászos gazda, a legidősebb bátyád frontkatona volt…

– A bátyám, az igaz.

– Sorold fel a falu kommunistáit!

– Egyet tudok csak közülük…

Ezt kérdezte tőle a szerkesztő is: sorold fel az otthoni elvtársakat. Háromszor hívta találkozóra a szerkesztő, félt nemet mondani. Elment. Simogatta a kezét, és száraz szájjal beszélt hozzá:

„Ne félj tőlem, bízzál bennem. Szép vagy, kellemes. Mondj el magadról mindent, minden részletet, mert azok a lényegesek, a részletek…”

„Babás, nagyon babás voltam, sok rongybabát varrtam… És féltettem másoktól, amit megcsináltam. Egyédül szerettem csak játszani…”

„És az iskola?”

Egy moziban ültek, a német koncentrációs táborok hálózatáról vetítettek filmet, a lány iszonyattal merevült a székre.

„És hittem… hittem…”

„Katolikusba jártam…”

Ennyit tudott csak mondani, mert a fiú kigombolta kezén a blúzt, és ujjai elindultak fölfelé. Ettől izgalomba jött, és nem tudta, mit kell tennie.

Másodszor magas sarkú cipőt vett fel, azt hitte, táncolni mennek. Egy váralji kocsmában ültek le, köménymagos pálinkát és sört rendelt a fiú.

„Őszinte légy hozzám, különben értelmetlen az egész” – mondta kedveskedve a szerkesztő. S a lány mondani kezdte a falusi élet eseménytelen hétköznapjait…

„Szép fehér bőröd van…”

„Emiatt nem vittek a mezőre kapálni sem, összeégetett a nap…”

Hazafelé megcsókolta a fiú, „jó puha szád van”, megfogta a mellét is, s többet nem kérdezett, mert remegésbe fúlt a hangja. A lány azt hitte, fordul az élete, és biztonsága lesz… Most azt várja, hogy a szerkesztő feláll, és védelmébe veszi…

– Akkor én most mit csináljak? – töri meg a csendet.

– Ilyen kulisszákkal, amelyek mögötted állnak, nem maradhatsz itt. Így nincs meg eszmei felemelkedésed lehetősége, beláthatod.

– Tagadjam meg apámat?

Az elnök megvonja a vállát, és a papírjait rendezi maga előtt. Sokáig áll még a lány, nem is hallani, mikor csúszik le a székre. Jeromosban van valami sajnálat a lány iránt, nincs meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszik. Viszont tudja azt is, hogy nem tehet mást, a vezetőség többi tagja szembefordulna vele, ha csak egy szóval is pártját fogná Bedecsnek.

Jóval éjfél után van, most már a türelem méri az időt. Köddé nőtt a füst, s benne mindenki kisebb lett, a testek és az arcok észrevétlen egymáshoz hasonulnak.

– Hagyjuk abba – javasolják többen is. – Folytassuk máskor.

– S velem mi lesz? – áll fel Gecsér, ő a negyedik kizárásra javasolt. Hátrafordulnak, s nézik, ő most az alkalmatlan, az alkalmatlan idő; a türelem határán kívül áll.

– Szavazzunk – ajánlja Jeromos –, aki folytatni akarja, emelje fel a kezét.

Egyedül Gecsér áll felemelt kézzel, furcsa kép, a többiek nem veszik komolyan a fiút, ők már az időt lélegzik be, elhagyták az érdeklődés határát, menni akarnak.

Gecsér fekete arca felülről nézi a fejeket. Még a fogolytáborokból ismert kép, a századnak ő volt a legmagasabb embere. Ha meneteltek, tisztelegtek, a kondér előtt sorakoztak, kéregettek, eső alatt álltak, mindenkinek felülről látta a fejét… Egy amerikai őrmesternek az volt a kedvtelése, hogy felemelt bal vagy jobb kezükkel mintázzák a csonka horogkeresztet. Így kellett állni a végkimerülés határáig.

Gecsér nem mozdul, évfolyamtársai gondolatban már hazafelé mennek, zajonganak, de ő nem mozdul. Aztán elfordul a nagy kerék, előbb csak néhányan csatlakoznak hozzá, majd mindnyájan felemelik a kezüket:

– Nem voltál hozzánk őszinte, Gecsér – mondja fáradtan Jeromos. – Becsaptál bennünket, elhallgattad, hogy katona is voltál… A nyilasok idején.

A fáradtság új vonás Jeromos arcán. S ez a fáradtság tudatosul, öntudatosul. Arcvonásain a másokért szenvedők fájdalma ül.

– El akarom felejteni – kezdi Gecsér –, nem akarom tudni, álmomban is sokáig kiabáltam, anyám azt hitte, megháborodok… Javasasszonyokat hívtak hozzám… Sokáig lázas voltam, csak úgy rám jött a nagy láz, néha még most is.

– Hogy kerültél oda?

– Elvittek. Kidobolták a faluban, hogy a harmincas születésű leventéknek is menniük kell… A hungaristák behívatták apámat, és azt mondták neki, vagy belép Szálasi pártjába, vagy engem visznek… Így kerültem a szekérre.

– A mi vidékünkön, keleten nem csinálták ezt. Mikor is?

– Negyvenötben, negyvenöt februárjában.

– Milyen idős voltál?

– Annyi, mint te, betöltöttem a tizennégyet.

– És miért nem bújtál el, meg is szökhettél volna, nálunk rengeteg volt a katonaszökevény.

– Féltem, s mire rászántam magam, nem akadt társam…

A szerkesztő arca megélénkült, mióta ez a fiú beszél, homlokát, szemöldökét egyberáncolva figyel.

Gecsér, valahányszor más színteret idéz, megáll, gondolkodik, menjen-e tovább.

– Mondjad! – szól rá Jeromos.

– Sokáig szekereken mentünk, aztán vonaton. Pozsony–Zwickau–Prága, ezen a vonalon. Mindenütt velünk a hungarista testvérek. Elcsalták tőlünk az elemózsiát, amit otthonról hoztunk… Ők mondták meg, hogy Németországba megyünk neveldébe… Wurzen, igen, ide gyűjtöttek bennünket. Hatszázan voltunk leventék, beosztottak századokba, külön a tizennégy és külön a tizenhét éveseket, és máshová, akik tizenhétnél öregebbek voltak… Beöltöztettek bennünket, jugendruhát kaptunk, adtak dögcédulát, zsoldkönyvet. Egy nap felsorakoztunk, magyar hadnagy jelentett a német tisztnek, ott tettük le az esküt, és SS-növendékek lettünk…

– Te képes voltál esküt tenni, Gecsér? – kiáltott a szerkesztő. – Bevetted a fasiszta maszlagot? Esküt is tettél?

Ketten állnak a teremben, Gecsér és a szerkesztő, farkasszemet néznek, a reszkető nagy csend fölött gomolyog a füst.

– Te mit csináltál volna? – kérdi halkan Gecsér.

– Leköptem volna őket, azt, amit érdemelnek… S még ezt hallgatjuk, erre fecséreljük az időt, elvtársak.

– Folytasd – mondja határozottan Jeromos.

– Állandóan nyugatnak mentünk, nem tudtunk semmit, az irányt,a célt, semmit. Csak mentünk. Légiriadó, repülők, és bombáztak, mindig volt a fejünk fölött repülő, ilyenkor szaladtunk, ki merre látott, ha volt erdő, arrafelé. Menet közben a vagonok nyílását elfedték, hogy ne lássuk a romokat… De valaki mindig kémlelt.

Voltunk Leipzigben, Halléban, Magdeburgban, utoljára Gardenlégben… Ekkor már nem nagyon törődtek velünk, csak voltunk és mentünk, kóvályogtunk, akkor már a németek sem tudták, mit kell csinálni, akkor már nagy volt az éhség, negyvenen kaptunk egy komiszt. Esténként képeket nézegettünk, Bibliát olvastunk, és imádkoztunk, hogy mielőbb hazakerüljünk.

– Szép, hogy bevallod – szól közbe a szerkesztő. – Most látszik, mi van a hallgatásod mögött, Gecsér… Csak figyeljétek jól!

Sokaknak tetszett a szerkesztő radikalizmusa, határozott véleménye, de érdekes, ahogy a kíváncsiság átvált, most már Gecsért hallgatják inkább, számukra ez ismeretlen történet. Nagy örvény forog eléjük, nagyobb, mint saját életük keservei, idegen, ismeretlen messziség, amit nem akarnak megérinteni sem, mert veszély határát érzik.

– Folytasd – ismétli Jeromos.

– Egy nap, talán március vége volt, azt mondták, menjünk, amerre tudunk… Akkor már nem volt semmiféle parancsnokságunk, feltörtük a vagonokat, loptunk meg kéregettünk, így tartottuk magunkat. Olyan csordaféle voltunk. Kisebb csoportokra szakadtunk, hogy jobban haladhassunk. Mi kilencen mentünk együtt, hozzácsapódtunk magyar alakulatokhoz, azt hittük, ők jobban tudják az utat kelet felé… De csak sodródtunk mindig másfelé. Májusban Rheiberg környékén voltunk, aztán Aschen, Krefelden, Bingen… Belekerültünk valami nagy harapófogóba, bekerítettek, jöttek az amerikaiak, akkor lettünk foglyok…

– Erről beszélj, az amerikaiakról – sürgeti a szerkesztő.

– Néztek bennünket, látott bennünket tábornok is.

– Mit mondott?

– Csak csóválta a fejét.

– És a katonák, az amerikai katonák milyenek?

– Katonák. Ilyen is, olyan is…

– Pontosabban!

– Volt, aki ütött, de dobtak nekünk csokoládét is meg rágógumit.

– És az ideológia, az előadások?

– Azt nem tudom, bennünket folyton sorakoztattak, számoltak, tereltek lágerról lágerra… Ott is kevés volt az ennivaló.

– Az előadások, a politika?

– Konzerveket adtak… Babkonzervet, és adtak mindenes dobozokat, abban volt hús, csokoládé, kétszersült is, néha darálthúskonzervet is kaptunk, azonkívül tejport és tojásport… Mi az amerikaiaknál is éheztünk, volt úgy, hogy nem bírtam felállni, semmi sem érdekelt, akkor minden mindegy volt… Volt olyan őr is, aki kiengedett a répa- vagy a krumpliföldekre…

– Meddig voltál az amerikaiaknál?

– Hét hónapig.

– És hazafelé?

– Az is hosszú történet… November elején már a hatodik lágerba költöztünk, ez volt az igazoló.

– Állj! – mondja Jeromos. – Gondolom, elég lesz, a többi nem lényeges. Elvtársak, késő van, bele is fáradtunk, nemsokára hajnalodik, a programot kimerítettük… Aki akart, beszélhetett, nem fogtuk be senkinek a száját. Két éjszakánk ment rá a dolgok tisztázására, most már teljesen megismerkedhettünk, a helyzet most minden tekintetben világos. Először: elvileg tisztáztuk isten és az egyház ügyeit. A vezetőség véleménye ebben a dologban tiszta, ennek értelmében mi nem alkuszunk… Visszaút nincs, elvtársak! Mondhatjuk így is, úgy is, a lényeg az, hogy rá kell térni a szocialista ember útjára… Ez az út nem a templomba és nem a kereszt alá, a mi utunk a kommunizmus szószékéhez vezet, elvtársak. Másodszor: ez a kétrészes gyűlés tükör volt, itt ugyanis mindenki láthatta önmagát, ugyanakkor megnézhettük egymást is. Ebben a vonatkozásban fontos tudni, a tükör ugyanaz volt, de mindenki máshonnan nézett. Sokunk élete hasonlít, ám el is térünk egymástól, ez pedig tragédia… Elvtársak, ebben a történelmi időszakban mi csak együtt lehetünk erősek, a mi tükörbe nézésünk csak öntudatos csoportkép lehet, a közösség életfontosságú ügy. És ez marxista felismerés. És vegye mindenki tudomásul, hogy aki ennek a szent dolognak útjában áll, azt elemésztjük, az ilyennek köztünk nincs helye. Ezért léptünk fel elvi síkon azok ellen, akik idegen és ellenséges ideológia hordozói. A kérdés így áll, elvtársak: vagy ők, vagy mi, ez tűz és víz kérdése, a kettő nem fér meg együtt…

– Szólni szeretnék – áll fel Barsi. – Árvaságom történetét tudjátok, ha azt veszem, a legtöbb felhánytorgatnivalóm nekem lenne köztetek, annyira senkit sem bántott az élet, mint engem. Jobban ismerem a megaláztatást, az éhséget, az emberi rosszaságot, mint akárki más, és mégsem az elszámolást, vagy hogy is mondjam, a leszámolást tartom a legfontosabbnak. Nem ez a helyes út, hisz tulajdonképpen még senkik sem vagyunk, és már suhogtatjuk az ostort…

– Elvtársak, már megint ott vagyunk, ahol nem akarunk lenni – vágott közbe a történészhallgató. – Az elviség útjáról nem térhetünk le, ne lágyuljatok el, az istenért… Ha így folytatjuk, nemsokára körülhordozhatjuk Mária képét. Mindjárt feláll egy kálvinista, és előénekli a XC. zsoltárt… Elvtársak, a forradalom egyik legnagyobb ellensége az ilyen kispolgári puhaság…

– Állj meg, Hadházy – veszi a szót Barsi. – Én nem azt akarom mondani, hogy valaki is igazodjon hozzám… Az én életemet nem lehet ismételni, persze nem lehet receptet sem csinálni belőle, nem akarom ezt. Nem szeretném azt sem, ha engem felhasználnátok, mert én nem akarok sem bíró, sem méterrúd lenni… Én egyszerűen élni szeretnék, az én fülem már dobol az ilyen beszédtől. Én azt tudom, hogy az emberi melegség a legnagyobb erő, ami elnyel minden rosszat. Most is azt kéne csinálnunk, előbb nagy tüzet rakni, hogy melegedhetnénk. Engedjen fel bennünk a fagy meg a nyerseség, meg a durvaság, meg a bosszúállás.

– A mi forradalmi igazságunk az – veszi át a szót ismét a történész –, hogy aki nem való közénk, menjen, mi tiszta, szeplőtelen értelmiséget akarunk, aki vérével szolgálja ezt a szerencsétlen népet… Részletekbe hiába is bocsátkozunk, mert akinek van forradalmi tapasztalata, az tudja, a fő csapás a fontos.

– Azért mégiscsak megkérdem – áll fel Barsi –, mi az, hogy szeplőtelen ember? Ki az? Jeromos, te annak érzed magad? Hát a központi küldött elvtárs?

– Igenis, annak – szól Jeromos. – Szocialista értelemben szeplőtelen az, akinek nem tapad a kezéhez igazságtalanság, aki nem volt kizsákmányoló, nem nyomott el senkit, és aki a nyomorból kapaszkodik fölfelé… Majdhogy azt mondom, aki megélte a nincstelenséget és az elnyomást, az már kijárta a szocializmus iskoláját…

Javaslom, térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, és szavazzunk. Ennek értelmében: Bedecs Gizellát, Gecsér Árpádot, Petrey Lászlót és Tucsai Annát kizárjuk az iskolából… Ki van a javaslat mellett?

– Nem tartom helyesnek – ugrik fel Pityuka –, mi erről nem dönthetünk, elvégre nem vagyunk mi miniszterek. Az egész ügyet terjesszük a felsőbbség elé, ez lesz a legtisztább. Ez nagy felelősség, ez meghaladja erőnket… Én azt sem tudom megítélni, hogy a nevezettek valóban ellenséges ideológiát vallanak-e, mert egyikük sem ismerte el bűnösségét. Én még nem láttam élő ellenséget, ezért sem tartom helyesnek, hogy őket azzá nyilvánítsuk. Amit én a könyvekből tudok, azok nem ilyenek… Szerintem a kispolgári ellenség nem ilyen.

Zsivaj válaszol a szavakra, több kéz is felemelkedik, az asztal fölé hajolva egyszerre szólna a történész és Nyári is, de Jeromos leinti őket:

– Bezárom a vitát, nemsokára virrad, nem akarok megerőszakolni senkit sem. Egyetértek az előttem szólóval, s javaslatunkat az iskola vezetősége elé terjesztem.

– Disznóság! – kiáltják a zsivajból, de hangjukat elnyeli a széklábak koppanása.

Mindenki siet, azok maradnak csak hátra, akiket ez az este kimozdított életük nyugalmából.

Megérezték a boldogságot egy pillanatra, idejéről nem tudnak számot adni: talán esténként, ahogy távolról nézegették a kastélyt, vagy sűrű éjszakákon, amikor a vasrácsos ablak és a méteres falak biztonságában járták álmaikat. Sugárzó lehetett mosolyuk is, ahogy az első vendégeket fogadták a barokkos boltívek alatt. Mozdulataiknak, cselekvéseiknek még nem érezték a súlyát, nem tudták a megélt idő jelentését sem.

Szeptember volt. A valamikori kertben ágyást csinált az asszony, félkörben tépett aljú gazdátlan fenyők:

– Ez lesz a virágos majd tavasszal.

Mosolya, szeme lelkendezett.

– Neked adom a kastélyt – viszonozta a férfi.

– Nagyvonalú vagy, lehettél volna kijevi fejedelem is. – Alulról nézte a férfit, beletúrt a földbe, morzsolta ujjai között, ősi mozdulat értelmét kereste. Mostani életükben ez a marék föld bizonyosság, játék, fizikai cselekvés lehetősége. Könnyítés.

– Adománylevelet is adok – közeledett a férfi.

Talán a vasárnapok kezdték ki gondtalanságuk pillanatait. A teremtés hetedik napján Mole néni húslevest főzött. Sokillatút. Ellenségük lett az étel párája. Kúszva indult feléjük, előbb a falak alján, a nagy folyosón már érezni lehetett a paradicsomos káposztát is, léghuzat csapta arcukba az otthoni konyha ünnepi illatát. Erősödő hullámokban jött. Nagy tál étel gőzölgött eléjük, az asszony már nyúlt is a merőkanál után…

Víz, hús, só, petrezselyem, sárgarépa, bors, paprika, karalábé, ennyi minden kell egy jó leveshez, számolta magában. Igen. Így emlékezem, persze ez csak rémlik, s harangoznak is, az ablakon ismerős kutyafej bámul be, a Fillér, de az is csak sejtés… Úgy látszik, mindennek meg kell tanulnom a képzelt alakját is. Ez pedig sok mindent valószínűtlenné tesz.

Az ágyra kuporodtak, és onnan nézték a vasárnapot.

– Itt most kellemes, ugye? – kérdezte a férfi.

– Háát, vagyunk. Egy vaságy, ez mindenünk, ennyi a sajátunk, az ablak, a falak, a tető valaki másé.

– Az a filozófus görög egy hordóban lakott, és kibírta.

– Nem nagy a különbség, a vaságy most a mi jelképünk is, ez most életünk vaskora, nem? A legrosszabb az, hogy nem tartozunk senkihez, Mole nénihez is csak úgy, ahogy a fenyőfákhoz, a fenyőfákhoz is csak annyira, mint közvetlen környezetünkhöz… Semmit sem birtoklunk. Ennek örüljek? Te persze más vagy, ha egy körömnyit is javul a helyzetünk, győztesnek érzed magad, te valahogy éhezed a győzelmeket, az ilyen hajszálnyi nyeréseket is…

Hallották, ahogy a galambok berepültek a nagy folyosóra.

– Nagyon jól tudod – kezdte emelt hangon a férfi – hogy „vagyunk” alapon nem lehet élni. „Vagyunk”, ez így céltalanság, ez, ez így buta elernyedés. Hányszor mondjam még, hogyan bizonyítsam, ennek az eszmének pillanatnyilag fontosabb gondjai vannak, mint a mi nyöszörgésünk, nem állhatunk a sor elejére, mert nem a mi helyzetünk a legrosszabb, nem a mi keservünk a legnagyobb. Ezt beláthatod. Gottwald elvtárs szó szerint ezt mondja: „…nem szabad, ahogy Lenin és Sztálin tanítják – a sikerek után kikapcsolódni vagy pedig a nehézségek esetén nyafogni… A nehézségek miatt való nyafogás pedig azt jelenti, hogy még azzal is nehezebbé tesszük az azok leküzdéséhez vezető utat…” Érted ezt? – Ezek a hivatkozások semmit sem oldanak meg, ezzel legfeljebb magad teszed fontossá, így fontoskodsz csupán. A hangsúly valahol másutt van.

– Egyszer járd körül a vár környékét, a nyomortanyákat, azzal mit kezdjenek az elvtársak? Egy ilyen helyzetben nem állhatunk eléjük a sapkánkat tartva: adjatok, adjatok, mert velünk történik a legnagyobb igazságtalanság… Itt most valami nagy dologról van szó, itt most egy nagy eszmealapozás folyik, most rakjuk a fundust…

– Milyen alapozásról beszélsz?

– A korszakéról, egy új történelmi kor nyitánya vagyunk, te is, én is… Nagy történelmi pillanat részesei vagyunk, óriási dolog, csak nem szabad belesüllyednünk a mindennapok posványába. Most új perspektíva születik…

– Úristen, már megint, frázis, frázis, mindig itt kötünk ki, magunkat ismételjük örökösen, s képtelenek vagyunk kilépni az ördögi körből… Eszme, eszmeközösség, perspektíva, innen már csak egy lépés az emberiség gondja. Ha így gondoljuk, be kellene járnunk a földkerekséget, és mindenkit magunk elé tessékelni, aki esettebb nálunknál… Ha eszerint teszünk, hány életet kell élnünk, Jeromos?

– Látod, éppen ezt akarom veled megértetni. Te valami nagy emberi türelmetlenséget hordozol magadban, ezt szeretném benned feloldani… Le kell magunkban győzni az önzést, az emberi természet átkát, a magunk tragédiáját készítenénk elő, ha mások fölé helyeznénk önnön érdekeinket… Te mindjárt megtorpansz, leállsz, és a következő percben keresed hozzá a magyarázatot. Értsd meg, ez nem végállomás, ez a szoba itt átmenet, ez egy kényszerű megálló, ez még nem ok arra, hogy megalkossuk a keserűség filozófiáját, a húsleves illata a mi életünkben nem lehet mérték… És olyan is van, hogy a szebb és jobb jövő érdekében tudni kell lemondani is, érted? Lemondani, fegyelemmel, forradalmi fegyelemmel.

– Annyira már ismerhetsz, én szeretem látni a szavakat, én keresem mindennek a jelentését… Mert akkor most mi legyen? Fekszünk egy vaságyon, és nézzük a vasárnapot, jó, kérlek, akkor most te válassz, merre induljunk, menjünk a te szavaid nyomán, avagy próbáld elmondani, mi van a vaságyon túl?

Az asszony felhúzott lábakkal fekszik, meztelen combja fehér, a férfi most e térdek tetején néz, és mondja:

– Ablak, vasrács, a rácsok hézagaiban levelek, aztán kőkerítés, utca és a túlsó part…

– Tehát be vagyunk kerítve, tökéletesen… Neked nincs olyan érzésed, hogy körül vagyunk véve? Ablak, vasrács, kerítés, hisz már csak a várárok hiányzik.

Elmozdulnak az asszony térdei, megtörik a férfi figyelése, elszürkül a vasrácson túli távolság, a tárgyak széle a bőr színéhez hasonul. Keresztbe dőlnek az asszony lábai: más jelentésű pillanat. Sokszor volt már így, amikor az indulatokat és haragokat a test melege emésztette el.

Megforrósodik alattuk az ágy, sokáig nem bírják eltérő gondolataik feszültségét, valahogy nincs erejük tartani az ellentétes szándékok súlyát. Így a haragos szavak után csendben megszületik a békélés első mozdulata: a fölfelé törő emberek sajátja ez, harag és békesség előbb összeér, majd egybefolyik lelkükben.

– Valamerre mégis mozdulnunk kell – már meleget kap az asszony hangja –, találnunk kell valamit vagy valakit, aki meghallgat és ránk figyel. – Ezek a pillanat utolsó szavai, kicsúsznak az ablakon, aztán visszacsavarodnak az agytekervényekre, és a csendbe porlanak. Alájuk nő az ágy, fel is emelkedik, hallgat a férfi. Gondolatai felkapják a túloldali ház homlokzatát, s viszik, viszik, amíg látni egy darabot a borús égből. Az asszony szemében most minden összefolyik, a kastély, a kert, az ablak, ez a tisztázatlan helyzet, a vasrács, a húsleves illata és a képzelt harangozás is.

Ilyen az ölelésük, rendezni kívánják összevisszaságukat. Közelítő mozdulataikban még egymástól távoli hangok szólnak, ösztöneik mélyén mégis az összhang utáni éhség vibrál, ezt keresik, s akarják, hogy hatalmasodjon el rajtuk: bezárkóznak és kinyílnak, örülnek annak, hogy most el lehet indulni együtt a csendben: a békességben, ahol csak kettőjük lélegzését és neszét hallani, ahol a világ homályba szürkül, ahol nem érzik a következő óra gondját: a szerelem félútján vannak… Bezárkóznak és kinyílnak, hogy a csengőt se hallják, a galambok repülését sem, oda mennek, ahol az ölelésen kívül minden más jelentését veszti. Az asszony számára az élet legkisebb köre ez, itt érzi magát biztonságban, de ez a szabadság állapota is, féltő gondolatai most csak kettejükre omlanak… Bezárkóznak és kinyílnak: az élet örök mozdulata, a mozgás most életük ősemlékeivel azonosul: a bölcső ringásával, kaszálással, hajlongó nevetéssel, riadt megfutásokkal, várakozások sóhajaival, rémült lapulásokkal… Bezárulnak és kinyílnak: az öröm csapkodása, halottsiratók égre meredő és ölbe hulló kezei. Most nem lehetne őket elválasztani egymástól, egybeölelnek mindent, amit eddigi életük befogott a világból.

Ölelés utáni csend, most tájak jönnek elő testükből. Leheletük festi a színeket, minden nagyon szép: ismét otthon vannak, ki-ki a maga gyermekkori ösvényén…

Délután bementek a városba, és rizottót ettek egy olcsó vendéglőben.

– Valamerre mozdulnunk kell – ismételte az asszony hazafelé –, kell találnunk valakit, valami hivatalt, ahol meghallgatnak. – A férfi körmeivel kopog a busz ablakán, sérti ez a tárgyilagos hang; ő nehezen zökken ki önmagából, most vízsodrás irányában úszik, hagyja, vigyék a hullámok.

Hazamentek, elsötétítették az ablakot, bekapcsolták a rádiót, és próbálták újratapintani a nem régi ölelés melegét. Az este már más volt. Pedig a férfi történelmi jelentőségűnek vélte mai együttlétüket, mert az igazságos megbékélés pillanata volt.

– Írtál már kérvényt? – kérdezte az asszony váratlanul. Falra meredt a férfi árnyéka.

– Nem – s nézett értetlenül, az idő más rétegébe lökték. – Csak azt tudom, minden kérvény azzal kezdődik: alulírott… A mi családunkban folyton kérvényeztek valamit, de mindig mással íratták, jegyzővel, tanítóval, pappal… De miért kell ez?

– Kérvényt kell írnunk…

Öltözni kezdett az asszony, keze s lába belevillogott a félhomályba. A férfi, most a kombiné csipkés szélén indult el, s körkörösen haladva állandóan, egy szóhoz ért: alulírott… Puhatestű állat a szó, idegen, ellenszenves. Az időt rántja szeme elé, a gyermek- és ifjúkor nehéz terhű égboltját: s azok az emberek rendelkezők, hatalmasak, büntetők – arcuk összefolyik az istenével. Az ilyen magassághoz csak kérelemmel lehettek: alulírott…

„Nagyságos Uraimék!

Alulírott… keresem az uramat, három éve hajózott Amerikába, azóta nem adott magáról hírt, aki látta valaha is, huszár vót, görbék a lábai…”

Anyai nagyanyám évszakokkal forgó siráma. Ezután apám szeme meredt a magasságra:

„Tekintetes Főjegyző Úr!

Alulírott… Kérem, részesítsen engem valamilyen munkában…”

„Tekintetes Postamester Úr!

Alulírott… Alázatosan kérem, részesítsen engem valamilyen postai munkában…”

„Nagyságos Vezérigazgató Úr!

Alulírott… Alázatosan kérem, hogy a magyar vasútnál részesítsen engem valamilyen munkában… Magyar a magyarért!…”

A férfi már szeretné abbahagyni ezt az emléksort, s valami melegítő pontokhoz dőlni. Nem lehet. Akármelyik sorshoz ér is, azonos képek táncolnak elő: templom, éneklés, föld, isten képe, háború és kérelem a megmaradásért.

„Méltóságos Ezredes Úr!

Alulírott… alázatosan kérem, engedjék haza az uramat Erdély visszafoglalásából, közhonvéd ő csak, leesik a hó, és a föld takarítatlan…”

Hány ilyen kérő sírása volt anyámnak? Abban az évben venyigéjén maradt a szőlő; farkasszemet néztek a novemberi hóban.

„Nagyságos Ezredes Úr!

Alulírott… Alázatosan kérem, engedjék haza az uramat Bácska visszafoglalásából, közhonvéd ő csak, nincs aki learasson…”

„Nagyságos Parancsnok Úr!

Alulírott… Alázatosan kérem, parancsolja haza az uramat Oroszország elfoglalásából, közhonvédként van ottan, ez már a második nyarunk nélküle… Hiába írok kérvényt kérvény után, nem küldik a segélyt sem, látszatja sincs a kérelemnek semmilyen, és itthon nem bírunk a földdel…”

„Méltóságos Kormányzó Úr!

Alulírott… Alázatos kérelemmel fordulok minden magyar katonák legfelsőbb urához, hogy segítsen a fiam életének keresésében, írták is, mondták is, eltűnt, nem lehet ez igaz, azóta is keresem, de így egyedül nem találom nyomát…” – Róza nénémnek ez lett sírba bocsátó imádsága.

Alulírott… Alázatosan kérem… Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Hiszek egy Istenben… Minden kérést be lehetne helyettesíthetni az istenhez írott fohászkodással. Láthatatlan fonál, mely ősidők óta tekeredik testünkre, az alázatos kérelem szála már rétegekben van rajtunk. Ezért nehézkesek mozdulataink, s lépni is csak a kérések logikájában tudunk, ezáltal határolt gondolkodásunk is, s bénítanak a testembe égetett emlékek…

„Tisztelt Kormánybiztos Úr!

Podpísaný… Alázatosan kérem, segítsen nekem lekerülni a kitelepítendők listájáról, mi itten őslakosok vagyunk… Nem vagyunk mindnyájan bűnösek…”

„Tisztelt Járásfőnök Úr!

Podpísaný… Uctivo Vás veľmi žádám, ne vigyenek engem Csehországba kényszermunkára, rabszolga én nem leszek… Így, erőszakosan, katonákkal és csendőrökkel kísérve… Én már megfizettem a háborút.”

Meghajolt alázatos fejek – a múlt képei között ez a legerősebb… Kalapjuk és fejkendőik széle most érintette meg a vaságy végét, biccentettek is fejükkel, emberalakja nő a szavaknak. Ezért nehéz kérvényt írni: a kérelem megalázkodás, erőszak talpa alá kerülök én is.

Együtt kezdtek fogalmazni:

– A vaságyat hagyjuk ki – ajánlotta a férfi.

– Miért hallgatnánk el? Nem! Ez nem a mi szégyenünk. Hallgassunk arról, hogy baglyok módjára élünk, lehetne ez az ágy torony is vagy akár odú… És azt is írd, hogy az ilyen viszonyok akadályozzák a szocialista személyiség kibontakozását.

– Belőled jó drámai színész lenne…

Elszakad a szavak sora, napok múltán tudják csak folytatni.

– Kezdjük a gyerekkorral – ajánlotta a férfi. – A nincstelenséggel, az a fontos, hogy minél messzebbről hozzuk a panaszt. És ne kérjünk, történelmi panaszunkat kell mondani, mi most történelmi jogban vagyunk, érted? Mi nem lehetünk egyszerű kérelmezők, nekünk eddig csak szálláshelyünk volt a világban, mi most fogunk igazán letelepedni.

– Szerintem a lényeget kell mondani, mostani helyzetünket, ha azt tesszük, amit te mondasz, abból brosúra lesz.

– Őseinket nem hagyhatjuk ki, ők a mi erős várunk. Hisz nincstelenek, nélkülöző életük bizonyítvány. Beváltható érték. Nyomaték. Te azt nem akarod megérteni, hogy itt egy ezeréves viszony változott meg: mi kerültünk felülre, csak ezt félve tudatosítjuk… Mi most felülről lefelé nézhetünk, érted?

– Úgy kell írni mindent, ahogy van, én még a vasárnapokat is beírnám.

– Mi köze ennek a vasárnaphoz?

– Mert ez a legrosszabb nap, ilyenkor csak a szerelem tartja bennünk a lelket. És az is igaz, hogy ez a helyzet megöli bennünk a kollektív szellemet… Igen, írjuk oda érzéseinket is, mert az sem mindegy, hogy magunkban mit gondolunk.

– Nyomaték kell, nyomaték. Az igazi az lenne, ha bizonyításul mellékelnénk családunk, elődeink minden kérelmezését. Igazán azokból lehetne kiolvasni a mi életünk igazságát.

– Ágy, mosdó, szék, asztal, szekrény, s ebből csak az ágy a mienk – ismétli az asszony konokul. – Vagy kezdjük így: Tiba Jeromos kisparaszti származású, volt református vallású, szocialista meggyőződésű, elvhű kommunista, ateista, aki ennek a rendszernek köszönheti életét, lakásügyben kérelmezek…

– Folyamodom, ez jobb.

– S folytatnám: mostani helyzetünk a Két árva című vershez hasonlatos.

– Ez szentimentális…

– Akkor így: hazánk van, de házunk nincs.

– Patetikus blöff…

Eltépik a papírt, és kezdik az írást. Másnap ismét a lehetséges mozdulatok sora: reggeli csengetés, lavór, szappan, tej, ágyvetés, hálóing, ruha, futás. A férfi makacsságán törnek meg a mondatok, nem tudja magát beleélni a kérelmezés érzésébe.

Hangyákként mászunk nagy fehér falon, gondolja az asszony, s közben erkölcsösök kívánunk lenni, s vigyázunk arra is, nehogy másokat sértsünk… Mennyi idő az, amíg a hangya felér a nagy falon? Amíg az ember mozdulataiból lekopik a büszkeség, a szemérem, az alázat, amíg cselekvéssé alakul a gátlás?

A kérvény: öntudatos panaszlevél és kérelem – meghajlás. Személyes mosollyal viszi a férfi. Képzelete felderül: magaslatra gyalogol, a táskába zárt betűk egymáson hemzsegnek, aprócska vadállat ficánkol a kezében. Jó érzéssel megy, valamiféle elégtételt érez. Sokáig megy, húzza az időt, megjár tucatnyi utcát, figyelve nézi a bejáratok feliratait; kivárja, amíg érzései összevisszaságában önmaga fontossága kerekedik felül.

Mosolygós kisfiúvá szelídült a tanár, ahogy a szobába lépett, félszegen közelített a nagy barna asztalhoz. Szokatlanul nagy a helyiség, amolyan kicsi teátrum. A titkárnő gömbölyű arcát hullámokban hagyja ez a mosoly. Erősnek kívánt feltűnni a tanár, határozottnak, mégis kicsi lesz, alulról néz, a titkárnő combjai kitöltik az asztallábak közét.

– Krásne, gyönyörű – mondják az asztal mögül.

Felmagasodott, ahogy maga elé tette a kérvényt.

– Jó, jól fogalmazol, csak kicsit haragos, néha mosolyogni is kell, Jerko, és a helyesírás, azt – nevetésbe csomagolva ez is – osztályozni nehéz lenne, átírom, jó?

– Anyanyelvi iskoláim vannak, a szlovákhoz idő kell.

Amaz eltolja maga elől a papírt, és könyökelve nézi a férfit.

– Mi lesz tovább? – A nő mosolyát nézi, mereven feszülnek a szája körüli vonások, spanyolfalarc.

– Itt van, elmondtad, a papír nem szalad el, Jerko.

– Mi lesz a sorsa?

– Hová rohansz? – Most is nevetéssel jönnek a titkárnő szavai. – Az iktató, ott kezdődik minden irat sorsa…

– De hisz ez kérvény…

– Beiktatják, felküldik, én itt beírom, újraszámozom, besorolom a napi postába, a dékán elvtárs megnézi, tájékoztatja a tanácsot, visszaadja nekem, én pedig lerakom…

– És tovább?

– Tovább?… Várni kell, lakásunk nincs, hisz ismered a helyzetet, szűkösen van a dékán elvtárs is, nem te vagy az első, nincsenek előadótermeink, most rendezkedünk. Itt van az én kérvényem is, ne félj, az idős tanárok sem laknak rendesen…

– Akkor én vagyok a sereghajtó, a legutolsó.

– Ezt ne vedd így, ugyanott állok én is, legalább nem unatkozunk… Nem olyan tragikus ez.

Elmúlik egy hónap, reggelre már befagynak a kis vizek, megjönnek a ködök, elmúlik Katalin napja, aztán advent, karácsonyra hazamennek, és betakaróznak a szülőföld melegébe. Puha párnára feküsznek, s a párnán a megnyugtató gondolat: a kérvény… Fennhangon, dicsekedve mondja a férfi: elindítottuk, megírtuk, elmondtuk a magunkét. Jeromos álmodik is a kérvény útjáról, toronynak látja a hivatalt, soksarkúnak, sokoldalúnak. S oda képzeli magát a papírhoz; kilépnek a fiókból, és mennek: asztaltól asztalig, majd ajtó nyílik előttük, más helyiség, itt is asztalok…

Kétoldalt mozdulatlan táj, fűzfák a vizenyők szélén, s a fák között is asztalok. Ahogy továbbmegy, nőnek a termek, szaporodnak az asztalok. Olvassák el az írást, kérem. Mosolyogva mondja, szemében készség és kíváncsi várakozás…

Belenéznek, bólintanak, és továbbteszik a másik asztalra, és így és így mennek az álom végtelen idejében… Asztaltól asztalig, egyik teremből a másikba. Az egyik szobában rámosolyog a titkárnő is. Jeromos úgy érzi, emelkednek, enyhe szél csap az arcába, ahogy a májusi ünnepségeken, kezében remeg a zászlórúd, a zászló színe: fennkölt érzések…

Persze a kérvény is egy sors bizonyossága, a gyengeség, ismeri be keserűen. Én most gyengeségem zászlaját lobogtatom asztaltól asztalig. S szeretnék felérni a torony legfelsőbb szobájába, a legnagyobb íróasztal elé, hogy aki ott ül, döntsön, mondjon igent vagy nemet.

Az ünnepek álma után ismét a reggelek: kapkodás, sietés, csengetés, mosdóvíz, tej, ugyanaz a ruhadarab, rohanás ugyanazon az úton. A nap világos része ugyanazon mozdulatok sora: el van foglalva a kéz, a láb, az értelem, ki van töltve az idő. De az est már lelassul, az éjszaka közepén már megáll az idő, az alvó gondolat ilyenkor a legbiztosabb, múlttól, jövőtől egyformán messze van. Ismétlődő változatlanság. Ez kezdi ki a reggeli ébredések félénk reményét.

Tavasz lesz, a vasrácsok között percekre beragyog a nap. Már megindul a föld, előtörnek a feltámadás színei, amikor megszólal az asszony:

– Ezzel a kérvénnyel csak ámítjuk magunkat, nem?

Néznek ki az ablakon, várják, hogy a levelek érjenek a párkány magasságáig, hátha a virágidő hozza meg a választ. Rövidnadrágban ülnek már a ház előtt, meleg van, az asszony akkor írja fel a szoba falára: valamit tenni kell…

Ingerlik a szavak a férfit, ha teheti, háttal áll a homlokfalnak: ostoba vád, önmagát ismétlő, ami néhány nap múltán már beletapad a levegőbe, és hallani is.

Vasárnap délutánokon ezután kertes házak utcáin sétálnak, naiv bizakodással várják, hátha szembejön velük a szerencse. Nézik a szigorúan zárt kapukat, az ablaktáblákat, a függönyöket, azontúl melegség, kedves szavak – szépnek képzelt világ.

– Mindenen kívül vagyunk – mondja az asszony –, legjobban ilyenkor látni, pihenés idején, kívül vagyunk a paradicsomon, kerítések, ajtók, ablakok, most ez a színfal… Csodás. Érdekes, hogy életünknek gyakran változnak a színfalai… Kóbor színészek élhettek így…

– Akármiről szólsz, drámaként mondod… Neked igazán semmi sem jó, most már a vasárnap is zavar téged. Most ezzel a nyugalommal próbálj azonosulni, erre gondolj most, ennek örülj, az emberi lélekben most béke van.

Nem folytatta, megérezte, elhűlnek köztük a szavak. Kétszer is végigmentek egy utcán, ösztöneik talán így keresték a szótlanságot, ha csak percekre is a megnyugvást – vagy már új kényszer jött elő a kapkodó gondolatok göröngyén.

„Mi a teendő?” Válaszul a férfi Lenin egy tanulmányának címét írta a falra rajzolt nagy betűk alá.

Felderültek, semmilyen kis mosollyal nézték művüket, de ez is csak önámító időnyerés volt.

„Kakukk”, ez lett a harmadik sor a falon, valamelyik tanítónő írhatta oda napközben.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte a feleség. – Idegenek vagyunk, valaki megsokallta a vendégséget, hisz tudod, a kakukk más madár fészkében költ.

Ültek, sokáig nézték a falat, a betűk lassan összedőltek.

– Partra sodródtunk ismét, Jeromos… Láthatod, ez a fal itt a zátony. Innen most hová megyünk?

– Valahová, valahová, valami lesz. Mindig történik valami, a csehek mondják így.

– Rosszul van beosztva az emberiség élete, Jeromos, ebből is láthatod. Képzeljük magunkat az első emberpár helyébe, talán az lenne igazságos, úgy kellene kezdeni mindenkinek, a gondtalanság kertjében. Persze nem a bibliai legenda szerint, valóságosan, előbb megtapasztalni a teljes bőséget, a teljes szabadságot… Tisztaságában látni a jóságot. Előbb a jó életet kellene látnunk, és onnan indulna a kiválasztódás, a jók erre, a rosszak amarra. Mert így nem tudunk viszonyítani, te napjában szónokolsz a szabadságról, a jövőről, jólétről, az igazságról, s valójában sem te, sem én nem tudjuk e fogalmak jelentését, legfeljebb reméljük. Képzeljük. Akarunk valamit, amit sohasem láttunk vagy tapasztaltunk. És honnan is tanulhattuk volna?… A te apád és a hozzá hasonlók, akik semmi kis földeken gazdálkodtak, honnan is tudnák a szabadságot és az igazságot? És te és én honnan tudnánk jobban? Gondolkodtál már ezen?…

 

Uram; ebben a szóban a borbély arca jött elő, így szólított mindenkit: uram. Az utolsó két hangzót megemelte, hozzá apró rebbenő mosoly. Ondrej Spišiak, fodrász: Pánsky kaderník. A városban ő lett a tanár első borbély ismerőse.

Apró kis üzlet, három tükör, három szék, spanyolfal, innen néhány lépés a konyha, majd a lakás. Nyírás és borotválás közben ki-kiszaladt: pardon, pardon. Aztán visszaállt a tükörbe, belehelyezkedett, megkereste a vendég tekintetét, s a fejéhez hajolva folytatta:

„Uram, eddig a bubi volt a legszebb, a bubifrizura, el tudja képzelni, a homlok közepéig ért, olyan, mint az egyenlőség, uram. A homloka mindenkinek egyforma volt, legszívesebben magát is átalakítanám. Megbámulnák, uram…”

Jeromost a borbély indította el kereső útjára.

A borbély beszédébe szívódott szerszámainak hangja: szavai között hallani azt is, ahogy az ollót a fésűhöz üti. Beszéde minden átmenet nélkül felgyorsul, majd hirtelen egy helyre harapja a hangzókat. És mégis van benne valami nyugalom.

– A kocsma, uram. Ha akar valamit, ott kezdje, most ott van az élet, az államosítás óta az iparosok siralomháza. Ottan keseregnek. Ők a mostani panaszosok, és ők ismerik az óvárost. Itten ezek régi famíliák, ők a bennszülöttek… Ha ottan megiszik egy sört, az annyi magának, mintha a híreket hallgatná… Az is igaz, hogy ebben a kocsmában a polgármester úrnak és még a kormánynak is van füle, uram. Ez pedig szó… Ezért menjen a kocsmás társaságba…

A tanár vonzódik e városrészhez. A borbély mellett vak ember trafikja, jobbra órás, azután cipész, amögött fűszeres – mozdulatlan kisvárosi utcarész. Hajnalban, a déli harangszó és alkonyat idején a régmúlt mozdulatlansága. A Kárpátokról jövő út elválasztó, túloldalán a katolikus ifjúsági egyesület volt székháza, gyógyszertár és piac, az ácsorgás felségterülete, csallóközi és erdőntúli kofák zsibongója. Savanyú káposzta, zöldség, virág, sült kolbász, magyar és szlovák beszéd, s bor egybecsavarodott illata remeg a fejek fölött.

Jeromos a Kapások utcáján indul el: menjen, tanácsolták a kocsmába, ha homokcsomót lát a ház előtt, ott alakítanak valamit. Mostanság nekik van a legtöbb pénzük – borosgazdák.

– Sokáig voltál – fogadta este az asszony.

– Kujtorogtam.

Beszéltek a nyomra vezető homokcsomókról, talán álmodtak is volna a gyermekkor homokbányáival, ha a csengő nem hasítja ketté alvásukat.

Másnap a kereskedők utcáján talpalt. Képtelenségnek tartotta, hogy a sárga színű homok vezetheti nyomra, s egyszer csak betoppanhat valami eltitkolt nagy szobába. Mégis ment. Újrafestett fakapukon nyitogatott be, hosszú udvarok, utca is lehetne akármelyik: visszataszító kopottság. Az udvarok elején és végén kereskedőházak, közöttük rendszertelenül egymásra tolt földszintes épületek, ablakok, tetők, az ablakok hányavetin lefüggönyözve. Az udvarok felső végéről fedetlen árokban folyik a lavórokból, vedrekből kiloccsantott víz. Látja, dolgoznak több helyütt is, közfalakat húznak, nagyból csinálnak kicsit vagy az elvizesedett falak vakolatát verik le és csapnak helyette mást.

Tétován ácsorog, idegenül. Nem tudja, ki kihez tartozik. Azokban a helyiségekben, ahol éppen dolgoznak, öregeket hagytak őrzőül; kisszéken vagy ágyvégeken kuporognak szótlan.

– Ólálkodom, kutya módra ólálkodom – így kezdi otthon a beszámolót. – Leselkedem, ajtónyílást keresek a nyomorúságon. Néznek rám, mustrálnak, és nem tudom megmondani, mit akarok.

– Ingerült vagy…

– Értelmetlen és megalázó.

Másnap mégis folytatja: a Kereskedők utcája félkörben hajlik, egyik vége a Kormánypalota tér széléig ér. Ott torpan meg a férfi is, szembevakítja a nagy ház sárgasága. Visszafordul, egyik borda hajlatú utcán le, a másikon föl. Nézhetnék féleszűnek: némely házak előtt megáll, felírja a házszámot, kopogtat a nagykapun, s benyit. Elnyeli az udvar, kis idő múlva előtűnik, azután sokszor ismétli ugyanezt. Keresi a lehetetlent vagy a semmit. Cipőjére homok, mész és sár tapad, a gyermekkor látomásai tűnnek elé, de tehetetlensége magába fojt minden emléket. Pedig ezeket a házakat bele kellene dönteni a gyermekkor homokjába, kiborítani belőlük az embereket, potyognának az ablakokon is, és nagy nevetés lenne mindenütt. Mosolyog is, ahogy köszön az utcaudvarokban. Hátha így. Nem viszonozza senki sem.

„Felesleges, így hiábavaló, tanácsolják tovább, az építésvezetőt keresse…”

A Kapások utcájában otthonos a bejárókban, itt a Kereskedők utcáján bolthajtásos nagy pincékben mérik a bort. Tétova szándékkal esténként most idetelepszik Jeromos. Reménye, mint a pókháló szála, mégis jön. Mert jó érzés is, ahogy megcsapja a borízű levegő.

A többiekhez bújik ő is a félhomályban, nézi, fogja a zsibongást, a templomhoz illő boltozatot. Asztal végébe ül illően, új vendég csak innen ismerkedhet.

A gazda itt főnökké nőtt „séfe”, így szólítják. Kérés és rendelés nélkül teszi elé a pohár bort. Társtalan, sokáig csak a főnök diskurál vele: elviszi az üres poharat, és telit tesz elé. Törzsvendégek, hallja a beszédükből, esték idejére összeverődött nagy család.

Mások is ülnek a hosszú asztalok végén. Egyedül. Így kell kivárni a bebocsátás idejét.

– Bratko, pán brat, testvér úr – szólítják a tanárt –, a maga egészségére is, csússzon közelebb, nem láttuk még itt.

– Először vagyok.

– Ide csak az igazi borosok járnak, láthatja, itt a hordóból húzzák, ahogy az isten megadta. Aki az istent féli, nem pancsol, ez a séf pedig olyan, hiszi az istent is, elég ránézni, testvér úr… Szerintünk a tiszta bornak és a jóistennek egy hazája van.

Erős, Erdőntúli szlovák tájszólással beszélt az ember, a szavak szüneteiben megnyalta a száját.

– Foglalkozásomra nézve képkeretező vagyok, csak azért mondom ezt, hogy tudja rólam. A Szent Béla-egyesületnek dolgozom, jobbára itt katolikusok vagyunk, ez katolikus pince… Volt már nekünk katolikus pap elnökünk is. A mi népünk ilyen, testvér úr, katolikus vagy protestáns, más vallású nem nagyon fér meg köztünk… Ha lenne valami munkája, szentképekre gyönyörű rámáim vannak, de lehet más is, az esküvői képük… Kiszépíteném magukat, értek hozzá…

– Olyat nem csináltak rólunk…

– Házasnak csak házas.

– Igen.

– Akkor valami másat, hozza el az ősei képét, testvér úr, és ha akar, vannak szép tájképeim… Isten szeresse, testvér úr!

Koccintottak, szemben ültek egymással, a képkeretező a vörös bor tükrét nézte a pohárban. Az üveg és a tükörtáblák közül idejött nézni magát, arcának vonásai így sejtelmesebbek, derűsebbek, a bor tükre fölött tűnődő emberarc – az örök megnyugvás képe. Ezt kellene bekeretezni, önmagát, így, éppen így, futnak el a tanár gondolatai. S talán ezt kellene tenni minden emberrel, a megnyugvás pillanatát megörökíteni, ezt tenni önarcképül a falakra.

– Keresek egy embert, építésvezető, ezekben az utcákban az átalakításokat vezeti.

– Pallér az csak, kőműves, előlépett… Keresnek itt engem is sokan… Ő most fenn van, sokan ismerik, biceg is, szivarozik is, olyan dünnyögős magyar ember. Hivatala nincs, asztala semmi, csak bolyong, munkája a bolyongás, ezért kapja a pénzt. De ide nem jár, ha jó orra van, a füstje után megtalálhatja, fáintos füstöt hagy…

És ismét a bor tükrére mered, visszavonult önmagához, hagyja, hogy arcát és életét mossa a bor mámora.

Éjfélt kukorékol a kakas, halkan kopog, attól tart, Mole néni is kihajol az ablakon.

– Jelszó?

– Bolyongó.

– Éjszaka melyik lakáshivatal rendel?

– Az alvilágiak.

A félálom bódulatában lehet, hogy mondja a férfi, az is lehet, hogy a napot álmodja tovább: vállával ellenségesen dől a párnának, s ezzel az indulatos mozdulatával ágyát betolja az éjszakába… Igen, így kellene tiltakoznom, az utcán is magam előtt tolni a vaságyat, mutatni életünk jelét. S betolnánk az udvarokba is, bele a homokcsomókba, le a borospincékbe: lássanak, lássák… Onnan a főhivatalba az íróasztalok közé, körülraknánk magunkat íróasztalokkal, mintha virágok… Micsoda kép. Felállnánk hálóingben, és ott adnánk elő: nem azért mondjuk, elvtársak, várunk, várunk, de lássák. Lássatok…

Félálomban is érzi, ahogy a tárgyak, amelyekkel kereső útjain találkozik, ellenszenvessé válnak. Ellenséggé: a homok, a fakapuk, a pinceasztalok, a tanácsokat osztogató emberek – a sikertelenség jegyei.

Kilép az álomból, és visszahull: a reggel sietős mozdulatait kesernyés szájíz lepi be. Más képek peregnek emlékezetében: utoljára egy aszfaltozóval ölelkezett össze, szőke, nyúlánk költő összeverekedett ivótársaival, az aszfaltozó csinált köztük rendet. Mindkettőjüket megmártotta a cefrés kádban: úgy, ha nem jó a békesség, merüljetek meg, és nevetett hozzá. Maga mellé húzta a tanárt:

– Ne féljen, én csak beszélgetni járok ide. Melegedni. Nemsokára kezdődik a műszakom, négyóránként váltjuk egymást – kiemelte fejét a pince füstjéből –, szeretem hallgatni ezt a sokféle beszédet, szlovák, magyar, itt-ott még német is… Ha szüksége lenne valamire, én tüköraszfaltot húzok.

– Az építésvezetőt keresem, a bicegőt.

– Kőművesek nem járnak ide, ezek itt kisiparosok. Könnyű kezűek. Barátja nem lennék egyiknek sem. Mostanában magukról beszélnek csak, hogy ők a munkásosztály. Nyavalyák. Még most is kisurak… Megtudnák az üst előtt, az én életem négy órákra van beosztva, annyi kell, amíg elkészül egy főzet. Meglátja, ha még nyitva lesz, a társam ül ide melegedni… Azt próbálnák meg, aszfaltot teríteni féltérden…

– S az építésvezető?

Kóválygó fejjel dől bele az éjszakába, sokáig az út szélén gyalogol: lehet, hogy olyan ember nincs is, akit keresek. Küldözgetnek, ennyi a tudatlanok tanácsa. Lebukok, alámerülök, s nem hozok fel semmit. Legfeljebb egyszer látott arcokat. Egyik nap elképzelek valamit, a következő nap semmibe vész: ami az egyik nap remény, a másik nap már hiábavalóság. Ilyenkor azt érzem, hogy megállt az idő.

Megtalálja a bicegő pallért. Egy ablakpárkányra könyökölve számolt:

– Most nincs időm – szólt vissza.

Nem mozdult a tanár, hallotta, ahogy amaz mormolva gondolkodik, és a számok hézagaiban megszívja szivarát.

Milyen kicsi vagyok most, gondolta magáról Jeromos. Két nap múlva előadást tartok a művészi visszatükröződésről: zseniális tételek, a lét határozza meg a tudatot. Eszerint az írói értelem egy óriási tükör… Sohasem tartottam fontosnak a kőműveseket, vajon milyen lehet egy kőműves értelmében a tükör? A dolgok tükröződése? Egy ilyen ember szemében milyen kép élhet: a megépült ház vagy csak a képletek? Csak a homokot, a téglát, s a meszet látja?

– Ki küldte?

– Egy katona, partizán. Greguš őrnagy – hazudja. – És mondták mások is.

– Nem ismerem… Egyiket sem ismerem.

– Egy bőröndben lakunk…

– Az nem lehet, ilyet még nem hallottam.

– Ágyrajárók vagyunk, azt mondják, maga segíthet, hogy el tud igazítani. A hivatalba hiába megyek, azt mondják, keressek valamit.

– Duma, duma, érti, lerázzák magukról a felelősséget. Mert mit tehetek én? Kócerájból csinálok kócerájt, láthatja ezeket az udvarokat. Mit mondjak még?

– Elég lenne egy helyiség is, akármilyen, azt rendbehozom.

– Akit hozzám küldenek, azt mind becsapják.

Esetlen frázisok jönnek a tanár nyelvére, előbb a keresztényi emberszeretettel szeretné körülfonni a pallért: isten nevében. Elrestelli magát. Aztán kapna a munkásosztály erejéhez, mondaná azt is, magyarok vagyunk, egy nyelvűek – semmi ilyen nem illik a környezethez. Mennek a hosszú udvaron, szippantás időre hátracsap a szivarfüst, válláig is alig érnek az ablakok.

– Ezt nézze, mit akar itt?

Öregasszony topog a legalsó ajtó elé, lábaival pléhtepsit toszogat maga előtt, benne pirított tökmag, a túloldali ajtóban kövérkés asszony két nagy fejű gyereket ölel magához.

– Láthatja, maga azt akarja, szarból csináljak ostort, valami ilyesmit.

– Sok gondja lehet – hízeleg Jeromos. – Ha segítene, én minden jót megtennék magáért.

– Ismerem az imádkozást.

Izgalom fogja el a tanárt, végtelennek tetszik az udvar, s ahogy fölfelé néz, minden ajtóban áll valaki. Bámuló szobrok. Némán, köszönés nélkül mennek el mellettük. S itt csak menni lehet, a megállás értelmetlen, menni, amíg el nem kopik a szivarfüst, az értelmetlen dünnyögés, amíg egy darab lesz ebből.

- Ez a szoba szabad – mondja az utcaudvar végén. Emeletes házhoz épített helyiség beomlott mennyezettel. – Német festőművészé volt, kitelepítették, próbálja megkérvényezni…

A buszon hallja a hírt, Sztálin beteg. Pillanattal ezelőtt még valami szemérmes öröm fogta magához, most megdöbbenve ismétli magában a szavakat; Sztálin beteg. Tétován nézi maga körül az embereket, dermedtséget olvas a többi utas arcáról is. Ütésként érte a hír. Próbálja maga elé képzelni a generalisszimusz arcát. Utoljára egy folyóirat címlapján látta a képét, de az nem árult el semmi rosszat: meleg, távolba néző tekintet, erély, olyan vonások, amelyek felejtetik az időt. Igen, erre senki sem gondolt, a sokat látott arcokra rárakódik az időtlenség maszkja.

Otthon újságok után kutat, Sztálint akarja látni, szembenézni vele. Már többször is szerette volna valósabbá tenni a képen látott vonásokat. Közelíteni kívánta az arcot. S ha ez nem sikerült, képzelt képek jöttek, ez pedig zavarja a tanárt, mert a képzelgés az elérhetetlen messzeséget idézi. Ő most jelen idővé szeretne tenni mindent – az élet e pillanatában érzékelni és magáévá tenni a világot. Ösztönösen is a megfogható közelt érzi sajátjának.

Így szeretné most látni Sztálint, a megszólalásig közel kerülni hozzá.

– Mi történt?

Az asszony elé mutatja a képet, a feleség csodálkozva nézi a férfi meghatódottságát.

– Sztálin beteg, tudod, mit jelent ez?

– Beteg.

– Ez nem mindennapi ügy.

Idegesen csavargatja a rádió keresőgombját, durván lép állomásról állomásra, nemsokára olvassák a hírt:

„Az SZKP és a szovjet minisztertanács közleményt adnak ki arról a szerencsétlenségről, amely pártunkat és népünket J. V. Sztálin elvtárs súlyos megbetegedésével érte.

Március 2-ra virradó éjszaka, amikor Sztálin elvtárs moszkvai lakásában tartózkodott, agyvérzés állt be nála, amely az agy életfontosságú részeit érintette, Sztálin elvtárs eszméletét vesztette. Jobb keze és jobb lába megbénult, beszélőképességét elvesztette. A szívműködésben és a lélegzésben komoly zavarok álltak be…”

Ezután semmi, a csenddel együtt zuhannak valahová. A hír után mély hangú zenét sugároz a rádió. A férfi ismét újságok közé túr, a generalisszimusz további képmásait rakja maga elé, s az egyiket hirtelen mozdulattal a falra tűzi.

– Miért van erre szükség? – kérdi az asszony, és közelebb áll a képhez. Tűnődve, hosszan nézi Sztálint. Szívesen szólna az elmúlt napról, de szavát szegi a zene komorsága. Közéjük nőtt az imént olvasott hír, a megszokott mozdulatok sorrendje összezavarodott. A férfit különösen egy távoli kép kísérti: Sztálin ágya az ő megdöbbenésével belesodródik a képzelt dráma körébe. Még nem tudja, nem is sejti, hogy évek múltán átéli a dráma valós jeleneteit apja halálos ágyánál: neki is megbénult egyik oldala, s elvesztette beszélőképességét – minden csak egy pillanat roppanása lesz. Úgy, mint most. Lehet, hogy már az eljövendő halálok félelme kúszott a sejtek széléig. E percekben nem tud másra gondolni, csak valami megfoghatatlan félelemmel Sztálinra. Az ő beszédei, mondatai s a róla írott versek szövegei ütnek át a csenden. A képek mellett most minden eltörpül, kicsinek érzi magát, kicsi lett a kastély, kicsi a tapintható világ is.

Egy idő múltán a rádióban megszakítják a zenét, újraolvassák a közleményt. Mindketten földre szegett tekintettel hallgatják, most a súlyos szavak utáni csendtől várják a tanácsot. Az asszony kedveskedve hozzábújik: ösztönösen vigasztaló mozdulat, nem szeretne a megdöbbenés határán maradni.

Talán fél is.

– Próbáljunk aludni, megvigyázzák, nagy ember.

Érzéketlenül fekszik a férfi, az asszony suttogó szavai csak kinagyítják a képet. Elképzeli a szobát: félhomály, halkan mondott szavak. Az ágy fölé hajló orvosok nézik a beteg arcot, a műszereket, a gyógyszerek szagát talán már nem is érzik. Feszült készenlét minden mozdulatuk. Halk szavú utasításokat adnak a hátrább vigyázóknak: az ajtóban biztosan őrség, ügyelők mindenütt, a lépcsők alsó és felső részénél, a bejárati kapunál, a ház körül, a környező utcákban, s várják az orvosok híreit, az orvosok pedig lesik az élet jeleit. Egy óriási ország szeme van nyitva, s nézi, hallgatja a felmérhetetlen nagyságú csendet. Igen, ez a várakozás csendje nem hasonlítható semmihez…

– Alszol?

– Nem.

– Most mire gondolsz?

– A csendre… Elég egy rossz pillanat, és lehalkul az élet. Te ezt nem érzed?

– Nem. Sztálin betegségével tulajdonképpen mi változik?

– Ebben a pillanatban semmi vagy látszólag semmi. De változhat. Bekövetkezhet valami jóvátehetetlen… Sztálin óriás, ő epochális személyiség. – Felül az ágyon, és úgy mondja: – Az ő fejtegetései az egész világtörténelmet érintik.

Az asszony közelebb húzódik, lába csábítóan nyomul a paplan alá, szeretne fordítani a beszéden:

– Nyugodj meg, próbálj másra gondolni.

Indulatos mozdulattal tolja el magától a férfi.

– Éppen ezt nem lehet. Hogy lehet most hallgatni?… Sztálin mindenki számára érthetően magyarázta meg a proletár világforradalmat. Egy grúz ember, aki képes felfogni a világ legnagyobb gondját, aki kertelés nélkül kimondja, hogy csak a forradalom viszi tovább az emberiséget.

Aprócska madárrá húzódott az asszony, a sötétség homályában haja fekete foltként nyomódik a párna világosságába. Sokszor ismétlődő kép: ilyen helyzetekben kicsire húzza magát, így könnyebb tartani a nagy, nehéz szavak súlyát.

Nem mondja tovább a férfi, ingerli az asszony értetlensége, nem szereti, ha öleléssel csitítják: lemaradsz mellőlem, én keresem az irányt, ő csak nyöszörög… Engem lelkesítenek Sztálin gondolatai, erősítenek, naggyá tesznek. Igen, talán ez a legjobb kifejezés: magához emel, világot nyit előttem, megsokszorozza képességemet, ráébreszt önnön erőmre… Én is lehetek nagy ember. Talán ebben van Sztálin varázsa, mások előtt is megvilágítani a nagyság lehetőségét…

Nem mondja tovább, mert a következő mondattal a másoktól hallottakat ismételné… Kiesett a szoba csendjéből, önmaga csendjéből is, viharzó taps csap gondolataiba: nagy teremben ünneplik a generalisszimusz születésnapját. Feljegyezte a beszéd fejezeteinek kezdőmondatait:

„Sztálint szeretik az egyszerű emberek…”

„Sztálin útmutató…”

„Sztálin a legnagyobb lángelme…”

„Lenin legközelebbi munkatársa…”

„Sztálin hitet ad…”

„Sztálin a nemzetközi munkásosztály legnagyobb alakja…”

„Sztálin az emberiség reménye…”

Maga is csodálkozik, ahogy ebben a hirtelen szakadt csendben eltűnnek a nagy emberi sereglés képei. És taps, taps… A generalisszimusz nincs jelen, mégis éltetik, kórusban skandálják: Sztálin! Sztálin!… Kis mosollyal egymáshoz fordulnak a jelenlevők, majd vissza a homlokfal hatalmas képéhez… Sztálin! Sztálin!… Ilyen tapsot még nem hallottam életemben, számolatlan percekig tart. Végtelen tapsolás, a szónok már kopogtatja a mikrofont, ám ez is csak olaj a taps tüzére; a győztes bevonulása, az emberiség győzelme a halál felett…

Elég, ha kiejtik a generalisszimusz nevét; életre szóló élmény, hatalmasabb a templomban hallott zsoltár- és himnuszéneklésnél is… Aki először hallja e tapsot, elkáprázik, lenyűgözi a hang, a ritmus… Éljen Sztálin! Lépni is lehet rá, énekelni, menetelni, egybeölelkezni. Él-jen Sztá-lin!… S ebben az a legborzasztóbb, hogy sokan tesszük és gondoljuk ugyanazt, sokan vagyunk, egyszerre vesszük a lélegzetet is, s hasonlíthat a szívek ritmusa is…

Hatalmas a terem is, alig ismerni fel az elnöki asztal mögött ülőket… Jó lenne, ha mások is látnának most engem otthonról. Így, a padok között is egyenes embersorok, parancs nélkül is nyílegyenesek, egyszerre nyílnak és zárnak a könyökök…

Nagy érzés.

Az asszony apró, visszafogott lélegzésekkel vár, nem tud aludni, a párnába süppedve figyeli a férfit. A tanár szinte kilép az ágyból, nem tud szabadulni az ünneplés felemelő érzésétől. Azt gondolja, minden nagy dolog elválasztó is: az őrülettel határos nyakkendőtánccal ő a város határára toppant. A nagy tánc egyszerre volt búcsú a falutól és kopogtatás a város ajtaján.

Ez itt most a befogadás.

Nagy közösség, egymást soha nem látott emberekben ilyen erővel lobban a lelkesedés… Nagy erő. És a lelkesedés megkereste a maga nyelvét, amit mindenki ért, ami minden nyelven egyet jelent: a taps. A taps is örök mozdulat: a szépnek, az erőnek szól. A hatalmasnak, az okosnak. A jókedvnek, az örömnek is szól…

Él–jen Sztá–lin!…

S amíg nem halkul a taps, jelen vannak a szertefutó gondolatok.

Sztálint nehéz hasonlítani. A tanár eddig nem ismert senki olyat, akire az mondható: nagyság. Élő ilyennel nem találkozott. Apja s a család, rokonság sokasága csak kis életük történeteit tudják mondani: ami volt, ahogy volt…

A mi életünknek a visszhangjai is mások, tűnődik. Tavaszok elején kimentünk a rétekre, meghajoltunk, a fűbe ereszkedtünk: – Hahó, erre gyertek, itt vagyunk, hahó, erre gyertek – kiabáltunk, s vártuk, hogy gyámoltalan hívogatásunk visszaverődjön a megáradt vizek tetejéről. Felmentünk a hegyre, hogy messzire lássunk, ott maradtunk estére is, vártuk a messziről jelt adó tüzeket. Sötét maradt az ég alja. Aztán az erdők széléről kiabáltunk a fák közé, merre vagytok, merre, mikor jöttök erre? Darabokra szaggatott hangfoszlányok jöttek csak vissza. Nem tudtuk, mennyi az erdő, nagyságát képzeltük csak. Elmentünk a kőbányák falaihoz is, kőhajításnyi távolságról füttyentgettünk. Néhányan megélték visszhangjukat, akik hiába álltak ott, továbbmentek. Bele a mesékbe, mert az igazi nagy víz, az igazi nagy erdő, a messzi őrtüzek, az igazi visszhang, az igazi nagy ember, király csak ott a mesében volt. Odaültünk az életüket mesélő emberekhez. A sokféle arc közül most ilyenek jönnek elő: a panaszkodó, az alázatos ember, a parancsoló ember, az éhes ember, a kapzsi ember, az imádkozó ember, a bujkáló ember, a megkínzott ember, a büntetett ember, a menekülő ember, az ártatlan ember…

Ezért nehéz felfogni Sztálin nagyságát. Nem hasonlítható semmilyen természeti élményemhez, bennem más dolgok visszhangzanak. Sztálinnak rokona sincs emlékezetemben.

Elhalkul a taps, vége az ünnepségnek, az Internacionálét éneklik befejezésül kétszer egymás után… Körbenézi a szobát, a falakat, az alacsony mennyezetet, a rácsozott ablakot.

– Sztálin jelen van – mondja hangosan a szoba csendjébe. S ha az asszony kérdezne vagy visszaszólna, hangosan folytatná: igen, a generalisszimusz ünneplése engem is magával ragadott. Nem magyar király, nem magyar fejedelem, és mégis. A feléje áradó sok tisztelő szó engem is sodor: szükségét érzem, hogy egyre többet tudjak róla. Olvasom beszédeit, tűnődöm életének részletein… Varázslatos egyéniség.

De hisz hatalmába ejtette Barbusse-t, a francia írót is. „Vasember – ezt írja róla. – A neve egészen rávall: Sztálin, acél. Rugalmas és hajlékony, mint az acél. Hatalmának alapja roppant józansága, ismereteinek kiterjedtsége, csodálatos önfegyelme, a világos beszéd iránti szeretete, kérlelhetetlen következetessége…”

Mást nem is hallani róla, csak magasságos, emelő jelzőket. Lehet, hogy Sztálin a magasztalás terhe alatt él, szeretném tudni, mit gondol erről? Vajon a dicsőítés és a hálálkodás növeli az embert? Ezt nem tudom még… Az ő nagysága kísértő: megkísérti az okosságot, a szegénységet. Megkísérti a gyengét, az érvényesülni akarót, a reménytelenséget, a tehetetlenséget…

Én elsősorban egyszerűnek gondolom, olyannak, akit elérhet bárki ember… Ha tehetném, meghívnám ebbe a tanítói kisszobába, s elmondanám neki útjaimat, hasztalan és tehetetlen jövés-menéseimet: a vaságyra ültetném, vendégelném vagy akár meghívnám gyűlésünkre, ahol tekintélyének egyetlen szava eldönthetné, ki az elvhű, tiszta ember, és ki az ellenség. Én azt hiszem, a nagy ember a kicsik gondját is úgy kell hogy érezze, mint az emberiségét…

Éjszaka van, éjfélre kukorékol a kakas, nem tudni, hány kuvik csapdos a kivilágított ablakok körül világszerte.

A tanár a várakozó csend szélére ért, önzésnek érzi, hogy ebben a helyzetben a maga életének apró ügyeivel is gondol.

De hisz még semmi sem dőlt el… Tulajdonképpen várok, ez a nagy virrasztás éjszakája. Szobánk ablaka most alagút bejárata, el is indulhatnék megnyugodni kissé, de képtelen vagyok elmozdulni; közeli és távoli pontok metszik bennem egymást… Restellem a magam kis dolgait, Sztálin képéhez mégis anyám arca villan. Mióta eljöttem otthonról, hetente ír nekem levelet, pontosan beszámol a hét nap történetéről. Írása fehér mezőben kanyargó szekérút: fel a homokdombokra, aztán az aljakba, de a betűk távolsága ugyanaz, szekérkerekek mennek így egymás mellett a távolság örök tartásával.

A levelek távolodó szekérzörgés, nem is tudom, mikor jutott eszembe ez a kegyetlen hasonlat… Félek kimondani, de így van, közénk nő a távolság, közénk nő az idő. Vannak olyan pillanatok, amikor a világot szeretném magamhoz fogni. anyám teste kicsúszik ölelésemből…

Talán panaszos levelei teszik.

„Elveszik a fődet, fiam, csak járnak, járnak a nyakunkra, és mi hiába mondjuk a magunkét, mert megszállottak ezek itten teljesen, ahogyan a jehovisták, hiszen te ismered őket… Hogy legyen minden közös, ezt hajtogatják. Nekünk ez nagyon messzi beszéd, fiam. Azt persze nem tudják megmondani, mi lesz, ha egymás mellé teszik a sok szegénységet, mert ezt cselekszik… Azt mondják, a boldogság kora jön, ebben én nem tudok hinni, mert aki ezt hirdeti, egy hét múltán már a következő faluban veri az asztalt. Mifelénk most durva beszéd folyik, fiam, úgy mondják, suttogva, de igaz az. Fazekas Pistát megverték, és a kútba is leeresztették, mert hogy hajthatatlan, most már dadog a félelemtől, ő már sem az igent, sem a nemet nem tudja egy fújásra kimondani…

Zsigó nagyanyád baltával hajtotta el őket az udvarról. Ezek itt ilyenek, a nagy harag elől elkotródnak, de másnap visszajönnek, és nem áll be a szájuk. Az ördög lakozik ezekben, fiam, mert erőszakkal akarnak boldoggá tenni bennünket, és bocsásson meg nekem az égben való, de erre még ő sem képes egymaga, az isten… Apáddal mi is beszéltünk arról, hogy mi lesz akkor, ha bennünket is leeresztenek a kútba, abba a hideg mélységbe… Mert ígérik a magasságot, és a mélységgel fenyegetnek, fiam…

A jehovisták azt mondják, hogy már közel van a világ vége, és ezt sokan el is hiszik. Megszámolni is nehéz, annyi nyakunkon a prédikátor, ezért inkább te is segítenél nekünk igazságot tenni…”

Megszakad az anyai beszéd, vékonyra zárnak az ajkak. Akkor teszi ezt anyám, ha megérzi, hogy nem figyelnek rá.

A tanár nem tudja sokáig hallgatni anyja panaszkodását. A levél elején még csak rakja egymás mellé a képeket, aztán ideges lesz, ingerült. Tehetetlen indulattal rántja maga elé a valamikori konyhaablak függönyét – és egyszerre kicsi lesz minden és öreges. Kicsinynek látja anyját is, Sztálin képéhez viszonyítva porszem. Elég, ha az udvar homokját megkotorja a szél, már máshol van. De akárhová néz is a tanár, az aprócska arc mindenütt jelen van, s egyre tesz valamit, állandóan jön vagy megy valahová… A kertbe kaszával, visszafelé lucernát hoz a panyókában, a csűr földjére tengeridarát szór, vizet húz. – Anyja arcát nem tudja megkerülni…

Az ő beszédének kétféle hangsúlya volt, az esti imádság hangja, amit most is kisiskolásan mond, ahogy gyakoroltatták velük kórusban, húzva-énekelve, szótagról szótagra lépve… De a mesét már szünetekre szakította, ekkor gondolta tovább a történetet: mese és fohász, ennyit hozott magával anyja hangjából, panaszos beszédet nem mondott sohasem… A háború és az azt követő évek nyomorából is talált gázlót, a halálos veszély széléről is el tudott indulni visszafelé.

Talán ezért is ingerlik panaszai a tanárt.

Anyja száján a panasz szokatlan, ismeretlen beszéd.

E nagyság vonzásában most igazán kicsinek látszik, talán most nyeri el valós alakját, s csak közelről tűnt fel anyaóriásnak, a föld tette azzá, amibe kapaszkodott.

Ugrálnak a tanár gondolatai.

Nem hiszem, hogy Fazekas Pistát, mert nem akart beállni, leeresztették a kútba… Anyám is hogy fél a mélységtől, a mélység hidege mindenkit elborzaszt. Biztosan most keresi a gázlót, de mostanra már telve van félelemmel, eddigi élete felemésztette erejét; számára a föld az egyetlen biztonság. Érdekes, ő még jobban ragaszkodik, mint apám, anyám előtt az ismeretlen elképzelhetetlen. És talán azért is ilyen, mert ő sohasem szakadt el a földtől. Apámat vitték mindenféle hadakba, de ő mindig otthon volt. Az ő életén a politika vagy a történelem semmit sem változtatott, legfeljebb az évszakok járása; örökölt időszámítás: a szántás, a vetés, az aratás, a hordás, és sietés a tél elől… Anyám tulajdonképpen apja kis életét folytatja. Nem is tud, nem is akar mást, csak azt, amit tőle látott. Most látom, a beidegződés, a megszokás emberöltőt átfogó erő, a változásnak élet az ára, talán ezt érzi anyám, s ettől fél. Már nincs ereje a változáshoz, ő a megélt napot, az elmúlt időt érzi biztosnak…

Nekem pedig a jövő az irány, nem vallom be, de távolodom anyámtól, velem elindult a komp, s ő a partról integet…

Azt is mondják mostanában, hogy Sztálin nagyon szerette az anyját… Amikor eljöttem otthonról, nem volt nap, hogy ne hívtam volna tanúságul az otthoniakat: a fiúkat, a barátokat, a rokonokat. Anyámék nincstelensége sokáig menlevél volt, mutogattam, és mint égi jelre hivatkoztam rá. Amióta csak panaszaikat hallom, nem beszélek róluk, csak magamban. Anyám mindig igazmondó volt, a rosszat inkább takarta, mint hivalkodott volna vele, de ez most gyötrelmes… Mi ez? Talán magamat féltem?

Éjszaka nagyon jól lehet tűnődni, olvastam, Sztálin is sokat éjszakázott… Csend van, semmi sem zavar, a gondolatok rohanhatnak, jöhetnek-mehetnek az élet minden irányába… A háború éveiben ő éjszakánként olvasta a jelentéseket, nézte a frontok térképeit, töprengett, és adta a parancsokat… Anyámat és Sztálint talán azért is társítom egymáshoz, mert a nagyság és a jóság vonzzák egymást… Összedől, és porrá lesz a „magántulajdon szentségének elve”, ezt Sztálin mondja valahol. Óriási mondat. Peng, mint az acélhúr… Talán ez lesz a jóság ára, lerombolni az önzést, az önzést kiváltó tárgyakat, csak így lehet jóság a világban. Korszakos gondolat. Anyám ezt nem érti, a jóság árát.

„Nagyon sokat dolgozunk, többet, mint bármikor azelőtt, és a főd után elvitték az egyetlen lovat, az ekét, a boronát. A fizetség pedig csak annyi, hogy éhen nem halunk. Ezért gyere haza, tekintsd meg, hogyan élünk, a nagy tábla fődekért nagy a fizetség. Örülünk, ha kikerül a betevő, mert beszélni könnyű, fiam, most úgy élünk, ahogy szarka tanítja fészekrakni a vadgalambot: csak így, meg úgy. Ennyi a tanács…

Apád havonta kétszáz pénzt hoz haza, igaz, a beadást ezzel megszüntették, de hát számolj, az isten fia ezt harmadmagával sem tudná beosztani… Sokszor beszéljük, hogy ebben az országban velünk fizettetnek meg mindent, mert hogy jó lesz, meg jobb lesz, meg a nagy jövő, nem hiszem én azt. Nekünk ettől már jobb nem lehet, ha így megy ez tovább, az magyarázná nekünk a szántást, akinek azelőtt eke sem volt a kezében…

Édes fiam, mostanában itt mindenki okosabb a parasztnál, és mutogatnak rád is, hogy ott vagy fent, és nem teszel az érdekünkben. Mondják azt is, te már elpártoltál tőlünk, hogy neked kicserélték a véredet.”

Igen, anyám beszéde a panaszok kútja, leveleit dugom is, ha gondolatban hozzájuk érek, elszégyellem magam. Valami mély pincéből beszél fölfelé. Ő elvesztette reményét, nincsen perspektívája.

Persze talán nem is tudja, mi az, hogy perspektíva.

De hisz Sztálin életének is voltak nehéz szakaszai, mégsem keserveivel sírta tele a világot. Fellázadt, nem hagyta magát, rájött, nem a sopánkodás az emberiség útja – a nagy egység, a nagy összefogás, ez a jövő… Anyám magányos futó, lapuló mezei állat, aki csak önmaga porszem voltában bízik. Igaz, nem is volt hol tanulnia az együtt járást, teremtő embertömeg bennünket eddig nem sodort magába. A jók sokaságát templomon kívül mi nem tapasztalhattuk… Sztálin ezért is nagy, ő felfogta a sokaság erejét.

Nemrég beszéltem hozzá: büszkeséggel kell lennünk, anyám, most mi alkotunk törvényt, a szegényparasztok most a korona ékei… Hallgatta, mentünk csak tovább a szavak szélén, ahogy régen a tavaszi vizek partján.

Ezt válaszolta fáradtan: „Lopni kényszerülünk, lopásra vetemedtünk, érted, felülkerekedett bennünk az alávalóság… És ha kihúzzák lábunk alól a fődet, ezután már sehogy sem leszünk vele, fiam, és így leszünk más dolgokkal is, olyan sehogy se… Nem az én testem, nem nekem fáj. Ha így marad, elfelejtjük a földet is, te még tudod, de ha valaha fiad lesz, ő már csak nézi beszédünket, nem tudhatja a dűlők neveit sem… A Hosszú-homok, a folyó, az Irtás, a Döbönyös, a Berek, a Nyárjas alja, az Ibolyás, az Erdős alja… Ha így marad, ez velünk porlad el, fiam…”

Hajnalodott, a távolodó anyaarc a szülőföld sokféle alakját vette magára: aprócska madár, varjú, tétova kisborjú, haragos vénasszony, imádkozó kéz, tábori levelezőlap, csordás kürtje, kondás dudája, hideg telek, nagy, zöld tavaszi rétek…

A virrasztás csendjét már oldja a derengés, monoton, halk zenével kezd a rádió. Ez az éjszaka talán sohasem ismétlődik, ilyen gondolatok ritkán futnak együvé. A nagyság vonzása és életünk földes gondjai, lehet, hogy ez a mai éjszaka egyszerre kényszerít majd hallgatásra és beszédre…

 

Nemsokára beolvasták a második közleményt Sztálin betegségéről: „A legnagyobb változásokat a légzésnél észlelték. A periodikus légzés gyakrabban fordult elő. Ennek következtében rosszabbodott a vérkeringés, és fokozódott a hypoxaemia. Az oxigén és a légzést, a szív, valamint az érrendszer működését szabályozó gyógyszerek rendszeres adagolása folytatólagosan kissé javította a beteg egészségi állapotát, és március 4-én reggel a légzési nehézségek kissé csökkentek…

Az elmúlt 24 óra alatt nem észleltek lényeges változásokat sem a tüdőn, sem a hasüregi szervekben…

A kezelés menete március 4-én: oxigén nyújtása, kámforkészítmények, koffein, strofantin és glükóz adagolása. Piócák segítségével ismét vércsapolást hajtottak végre…”

Az éjszaka feszültsége rávetül a nappalra is, de a reggel mégsem nyomasztó annyira, mert a villamosok, az autók zaja állandóan érinti a várakozást. Jeromos az arcokat figyeli, keresi a rossz hír tükrét: hallgatag, szótlan emberek jönnek-mennek, s néznek valahová. Jó lenne a hallgatás mögé látni, gondolja, megérinteni azt a pontot, ahonnan az értelem néz s tudni, ki mit gondol ma, ezen a napon, ezen az egyetlen napon… Lehet, hogy eszelősnek néznének, kedvem lenne hangosan mondani: emberek, a generalisszimusz beteg, nagybeteg a generalisszimusz, emberek. – Nem lát kérdést az arcokon.

A professzor későn jött, rendszerint az Egyetemi Könyvtárban kezdi a napot, sokszor megtörténik, hogy elfeledkezik magáról, s ilyenkor szemérmesen magyarázkodik:

– Betemettek a betűk…

Egyetlen pillantással veszi számba a jelenlevő tanársegédeket, aztán az asztalt nézi, és hallgat. Élete beidegzett mozdulata ez: mielőtt szólna, kivárja, hogy elüljön körötte minden zaj. Csak a teljes csendben szól. Életének kis elégtétele a kiérdemelt csend, a várakozó síri csend, a kérdező diák, és minden érdeklődő figyelés, ami feléje fordul. Sohasem mondja, de talán ilyenkor melegszik lelkében valami öröm, ami feltámasztja benne a sokszor elpusztult világot.

– Ti ezt még nem tudhatjátok – kezdi. – Sztálin remény, értitek, remény, tulajdonképpen ez is növeli őt, ti még nem ismerhetitek az élet nagy veszélyhelyzeteit, amikor a megmaradás egyetlen fogódzója a remény. Én két háborút éltem meg, tíz évig torolták rajtam az elsőt, a másodikban két évig rejtőztem, a nagyobbik fiamat miattam ölték meg a németek. Kétszer pusztult el a könyvtáram, lehetnék akár görög tragédia hőse… Mit mondjak még?

Jeromos érzi, ezt csak most lehet elmondani, ezen a napon: a professzort megélt félelmei kényszeríthetik vallomásra; valahol kellett hogy találkozzon a generalisszimusz nagyságával. Csendudvart kényszerített magának az élettől, s ezen a csendszigeten ott van Sztálin; ő a félelem útján sodródhatott hozzá, ahogy bújt elő a pince mélyéből: araszonként állat-ember fészkéről, előremozdulni csak annyit lehetett, amennyit befogott a vakláló szem és az örökre riadt képzelet.

Érezhette, most jön vele szemben a félelem, szemébe szúrt a félhomály, felfelé futó vízfolyásnak nézte a lépcsőt, félt belelépni, nem ismerte fel a tárgyak körvonalát… Töpörödött kis mondatokban Jeromos már hallotta a történetét: rémképek, e megmenekülés rémképei, amit a nagy ember haláltusája most különösen kinagyít: rémképek zuhannak az emlékezet nedves falára.

Első mozdulatával belezuhant a világosságba, a professzor akkor azt hitte, már megérintette az első lépcsőfokot, pedig mereven állt, csak idegei pattantak le az élet holtpontjáról. Kezét gyámoltalanul tartotta maga előtt, sejtfal nedvességét érintette. A rejtőzés idején így magyarázta önmagának:

„Embernagyságú burokban laktam…”

Ujjainak hegyén a nedvesség érzete maradt meg örökre, nyirkos volt a pince fala, nyirkos bőrének tapintása, azóta nem is emlékszik, csak izzadt tenyerű kézfogásokra. Párásnak látta az ablaküveget is, amelyen legalább képzeletben szeretett volna kinézni.

Látni a professzor megrettenésein, hogy most is tele van félelemmel.

– Mikor felértem a pincéből, érdekes, nem éreztem megkönnyebbülést… Nagyon nehéz előjönni a sötét mélységből.

S hányan találkoztak félelemből menekülve Sztálinnal, kérdezi magától Jeromos.

Az iskolában délutánra rendkívüli gyűlést hívtak össze. Zsúfolásig telt a tanácsterem, nem lehet bezárni az ajtót sem. Itt van a tanárok nagy része is. Felolvassák, a generalisszimusz betegségéről kiadott közleményeket, utána kezdő költő szavalja Sztálin utolsó születésnapjára írott versét:

 

Egyszerű szavakkal szövöm rímbe neved a hószakállú Dzsambul Dzsabájev nyomán, ki nálam hetvennél éltesebb…

 

A fiú arca hófehér az izgalomtól, s remeg a hangja:

 

Te adtál hazát, te tollat kezembe, ajkam te bírtad szólásra, arcom mosolygásra, szívem lángoló szeretetre, te mutattad meg az utat népemnek a jövőnkbe, hogy hatalmunk senki meg ne törje.

 

Kiemeli a hangsúlyosnak vélt részeket, indulata harag is, arca soronként változik: kipirul, majd elönti a láng, megszállottan mondja a szöveget, gesztikulál is, de kezének mozdulatai nem követik a szavak irányát.

 

Szavad roppant erő, milliókat magához ölelő, mely terebélyesedik mint fiatal tölgyfaerdő. És most szívemből kívánom, drága Sztálin elvtárs, érezd még sok-sok éven át a tavasz édes illatát…

 

A fiú hangja tájakat lép át, keserű évek élményeit. A vers után tehetetlen csend:

– Mondd még egyszer, még egyszer – kiáltják.

S kezdődik újra a jelenet:

 

Egyszerű szavakkal szövöm rímbe neved…

 

Jeromos úgy érzi, rendkívüli pillanat tanúja; ez a fiú igazmondó, a gyermekkor tükörtiszta nézései jutnak eszébe, az élet indulása: napos reggelek, tavaszi legelők, a húsvéti piros tojások – amikor még minden egy jelentésű volt. S vinnék a gyermekkor emlékei, de a verset mondó fiú hangja most erősebb, a hálaadás láza talán megmosolyogtató, bennem most mégis ez az érzés van legfelül: a hála. Hála Sztálinnak…

Pontosan talán még nem tudja megfogalmazni a tanár, hogy akit megüt a tragédiák szele, az önéletéhez tántorodik. Számára ez a nap rendkívüli, a generalisszimusz betegségéről szóló hír előbb csak megérintette, most már uralja érzéseit. Meghatottság feszül torkába. Van már köztünk versmondó is, már tudunk rímekben beszélni, gondolja. Megszületett bennünk az öröm, nem köpnek le, nem pofoznak, ha anyanyelvünkön szólunk, dalolhatunk, énekelhetünk az utcán is, el is ordíthatjuk magunkat… Itt vagyunk, emberek, halljátok? Emberek! Megszűntek a tiltások, a május elsejei felvonulásban külön csoportban menetelnek a magyar fiatalok: borzongtató a látvány, ahogy egyszerre léptek, fegyelem, pontosság, lelkesedés, a tribün előtt zászlóerdőt emeltek fejük fölé…

– Él-jen má-jus el-seje!

Hadsereg hangja, erősek vagyunk… Utána induló:

„Kovács vagyok, ifjú a lelkem…”

Lázasak voltunk az örömtől, hangunk, a jelszavak nyugalmat és biztonságot árasztanak, most már szabad lenni, szabad élni. Ez az idő az öröm küszöbe… Költők nőttek a földből, fiatal fűszálakként tartották fejüket, s életük nagy lélegzetvételéből az öröm verseit írták: kalitkából röppent madár szájáról csattan így a hang: Anyám mosolyog; Tavasz lesz újra, kedves; Magra vár a föld… Mindenki szavalt és táncolt, ez a feltámadás ember módra. Így már megmaradunk, és fennmarad hírünk is, belépünk a történelembe, mosolyogva. Már nemcsak sírni tudunk, panaszkodni, imádkozni, körmeneteket járni, kalapot emelni, meghajolni…

– Éljen, éljen – mondja hangosan a folyosón Jeromos. – Hála Sztálinnak.

A rádióhoz ül, és újra meghallgatja a híreket: a nagy feketeség küszöbe nem távolodott, az idő reszketve áll Sztálin ágya fölött. Mára esik szemináriuma a visszatükröződésből – nincs ott a gondolata, nem tud összpontosítani: „a világ döbbenete”, így fogalmazza meg magában e napot Jeromos.

Hatása alatt tartja az előbbi összejövetel hangulata, körülfogják az izgalommal mondott szavak. Régen éreztem emberi beszédet oly közel magamhoz… Majd hirtelen átvált a kép, filmvászon tűnik elé, és folynak a színek: tündöklő népviseletbe öltözött nagy csapat… Kubáni kozákok, szájukból ének folyik és mosoly, s táncolnak fáradhatatlan: karika, félkör, ostor, libasor, és minden csak egy pillanat, mert állandóan más alakzatot vesznek, aztán nagy, lapos deszkájú szekérre ülnek, ragad velük a ló, és a férfiak magasra dobálják kucsmáikat… A szekér dereka tele hosszúkás, csíkos dinnyékkel, majd más szekerek is csatlakoznak hozzájuk, azok is tele dinnyével, harmonikásokkal, lányokkal, s érdekes, csak jönnek a szekerek a nagy füves mezőségre, mindegyik táncot hoz, mosolyt, éneket – és a generalisszimusz képét.

Jeromos többször is megnézte a filmet: lelkesítő, gyönyörű képek, mondta ismerőseinek. Optimista. Talán először mondta ki hangosan a jó hangzású szót. Tele van vele az ember szája… S a tanár próbál mosolyogni is hozzá, ahogy apai nagybátyja egy pohár bor után, valami messziről és mélyről jövő melegedéssel… Igen az orosz tánchoz illik is ez a szó. A nagy orosz síkság, végeláthatatlan zöld térség és végtelen jókedv: ropják, hajolnak, ugranak a lábak, benépesítenek egy országot. Ez más, mint a mi dühös, keserű nyakkendőtáncunk. Mi nem tudunk mosolyogva táncolni, arcunk görcsbe merevedik, a lábunkat nézzük, és markoljuk egymás kezét, hogy ne szakadjon szét körbeforgásunk… Az oroszok a győzelem táncát járják, mely mint egy örömös szentkép… Győzelem, új szó ez is, talált örömként jön a tanár szájára, félve fogja magához.

A busz indulásáig az utcán cselleng. Már szürkül a világosság. Az egyik emelet ablakából a generalisszimusz képe néz, kétoldalt módos század eleji házak mennek. Falaik dísze a márvány ablakkeretek: műgonddal formált derékszögek, domborulatok, beillenek tükör vagy nagy kép rámájának is. Ismét a nagy emberre gondol, ez a végtelen ablaksor őt megillető hely. Jeromos ösztönösen lépi át a képzelet határát.

Ez a győzelem arca, az egész ablaksort vele kellene díszíteni, az egész utcát, utcasorokat; ez a kép kisöpri tudatából a táncos vigasságot, ismét az aggódás fogja magához… Nekem a nagy ember megnyugvás, biztonság, talán ezért is szeretném, hogy lenne minden ablakban, s hogy növekedjék óriási szoborrá, mert úgy érzem, hogy az ő betegségével a történelmi nyugalom került veszélybe. Az igazság… A remény… Ezért is van az, hogy egyik gondolatom sirató, a másik meg az öröm beszéde.

Estére a szerkesztő meghívta barátait, köztük volt Jeromos is. Ünneplőbe öltözve várta őket.

– Rendkívüli helyzet – kezdte –, az éberség első számú dolgunk, most nem lehetünk gyengék. Sztálin élete a mi ügyünk is. Mi neki köszönhetünk mindent, az életünket is, elvtársak. Az életünk általa lett teljes, én így látom. Ez a tény. Mi általa lettünk ismét emberek. Ő volt az, aki azt mondta, elég. Hisz tudjátok. Ő volt az, aki véget vetett meghurcoltatásainknak, elvtársak… Neki köszönhetjük, hogy ismét van hazánk, és azt is, hogy birtokba vehettük ezt az országot, ez így van, elvtársak…

– Mi a teendő?

– Éberség. Mindenre kiterjedő éberség, elvtársak. Teljes készenlét, elvtársak… Gondolkodom azon, hogy szerkesztőségeink elé őrséget állítunk, ugyanis ezek a mi legfontosabb intézményeink, mert a szerkesztőségek nemzetiségi életünk hatalmi szervei. Remélem, ez világos.

– S mit fogunk őrizni?

– A forradalom vívmányait. Az ellenség riadót fúj, ez biztos. Azt kell megakadályozni, hogy felsorakozzon. Egyszerűen ki kell verni kezéből a fegyvert, elvtársak. Világos?

Valahányszor találkoznak, Jeromost mindig meglepi a szerkesztő magabiztossága. Beszél, mondja a magáét, de tulajdonképpen parancsol. Más beszédmodort vett fel, ráragadt valami nem természetes, valami szokatlan erélyesség.

– A mi eszünkön nem járnak túl… Így mondja Gottwald elvtárs is: „Nem törnek át.” E pillanatban ez a forradalom jelszava, elvtársak.

Ez a magabiztosság most mindenütt jelen van. Aki emelvényre lép vagy hivatalból szól, egy tónussal magasabban kezdi.

A nagy ember árnyékában állsz te is, gondolja Jeromos. Így vagyunk mindnyájan, meghajlunk elölte. Aki a közelében áll, annak nem eshet bántódása… Igen, bennünket magasra vetett egy hatalmas erejű hullám, hirtelen csapott a magasba, a lélegzetünk is elállt, megszédültünk, igen, ez hozta meg bátorságunkat. Innen a magasból másnak tűnik fel minden. Sztálin fényképarca – elképesztő érzés közel lenni egy hatalmas ország első emberéhez. Döbbenetes átváltozások. A generalisszimusz számunkra himnusz, eszerint a himnusz és az emberi nagyság együvé tartozik… Néhány éve apám ellenfélként vonult országába, évtized sem múlt el, és én már a győzelmes ellenség vezérét magasztalom. Féltem, aggódom életéért… Apám háborúzásáról hallgatok; az érzések szédületes távolságai…

– Négyóránként váltanánk egymást – mondja a szerkesztő, s homlokára verítéket csap az izgalom. – Kettesével állunk a szerkesztőségek előtt, jelszó: forradalom. Megfelel? Világos? Az eligazítást én végzem. Ismeretlen, aki nem tudja magát igazolni, tovább nem mehet. Tehát: éberség, szigor, igazolás, a felsőbb szervekkel én egyeztetem az akciót. Mostantól fogva tekintsük magunkat vörösgárdistáknak…

Felülről hangzik a szerkesztő izgatott parancsa. Szavak váratlan ütése, ingerlő fontoskodás, ellene mégsem szól senki… Őrség, őrség, Jeromos már hallja a vezénylő kiáltást, a másik pillanatban éjjeliőr csoszog képzeletébe – valaha látott képek naiv felparázslása. Jeromos gyermekkorának éjszakái tele vannak vigyázással: zsiványoktól vigyázták a termést, az állatok legelését, primitív kis játékaikat, bombázók repülését, haldokló öregek utolsó óráit. A forradalom megőrzését most kapta először feladatul.

– Fegyvert kapunk? – kérdi Fedeles.

– Egyelőre nem.

– A vörösgárdisták harci alakulat volt, nem?

– Fegyver lehet a puszta létünk is, elvtársak… Fegyver a forradalmi elszántság is, azonkívül minden, ami bennünk új, a forradalom fegyvere, elvtársak.

Fedeles most éledt fel, issza a szerkesztő szavait, alsó ajkát felső fogsora alá harapja, üthetne is minden pillanatban.

– Fegyver kell, ilyen helyzetben a legkisebb gyanús mozdulatra is lőni kell – mondja száraz szájjal. – Tüzelni… Már ez is megalkuvás, amit teszünk. Üres kézzel állunk az ellenség elé. Gyávaság. Pipogyaság. A bolsi vér nem ezt teszi. Így csak a dekadens költők gondolkodnak… Az igazi forradalmár lesújt, elvtárskáim…

– Vitára nincs idő – vág közbe a szerkesztő. – Oszolj! Te összekötő leszel – húzza magához Fedelest.

– Oszolj!

Jeromos megkönnyebbül, nézi a többiek arcát. Nem érti teljesen a helyzetet. Nem mozdul egyikük sem. Túlzottnak tartja a szerkesztő izgalmát, Fedeles, a helyettes pedig túllicitál. Érzi, az ilyen beszéddel nem tud teljesen azonosulni. Ő most nyugalomra vágyna, ha percekre is, egyedül lenni, letompítani napok óta tartó zaklatottságát, egyeztetni a dolgokat, s megrendülése nyomán menni tovább. Innen nézni, ebből a magasságból keresni az összefüggéseket, s keresni a választ állandóan visszatérő kérdésére: Sztálin hogyan lett a számunkra is nagy ember?

Nem mozdul az asztaltól senki. A tanár gondolataiban most érdekesen elkülönülnek a dolgok, belső feszültsége enyhül: e pillanatban szeretne mindent összebékíteni. Valami jót tenni. Visszahívni a gyermekkor mosolyát, csoportképre hívni mindenkit, lennének ott azok is, akik már az emlékezés széléről hunyorognak, s minden élő, aki bévül van gondolatain, most az együttlét melegét kívánja.

Jeromos nehezen viseli Fedeles, a másodszerkesztő dühös félmondatait. Minden szavával hideg vasat érint testemhez. Érthetetlen vadság lobog benne, valami állandó mértéktelenség. Őt már szinte nem lehet fokozni, ha tehetné, ő venné át a vezénylést: tűz, sortűz… Ebben különbözünk. Fedeles ebben a helyzetben nem érez megrendülést, pedig tudja, életveszélyben van a nagy ember. Ő ütésre emeli kezét… Az együttérzés most az élet magassága, szerintem most innen kellene nézni a dolgokat, ez most nem a parancsok ideje… Sztálin beteg, és ennél fontosabb nincs, s aki tiszteli, az ő életét kell hogy emelje, ha csak egy gondolattal is. Amit az életveszélyhez tehet a jóakarat: odaállni, tudatni vele, hogy vagyunk, s aggódunk. Most a nagy ember élete van veszélyben, nem a forradalom. Ide most a becsülő emberi érzések kellenek: a béke csendje, a zavartalanság percei, olyan órák, amikor nincsenek ellenfelek, amikor nincsenek fegyverek, amikor mindenki félreteszi a haragot, amikor mindenki megbékél, mert csak egy a fontos: a generalisszimusz élete…

– Opportunizmus – mondja a szerkesztőhelyettes, s lassan, hangsúlyozva ejti a szótagokat. – Látom az arcotokon, nem tetszik, amit mondok. Tiszta sor. A lágy lelketeknek nem tetszik a forradalom vasökle, ti már megállnátok, és a Sztálin-szobor lábához heverednétek. Hát ezt nem! Nem lehetünk a forradalom kiskutyái, nem lehetünk az események perifériája. Nekünk az a történelmi küldetésünk, hogy hajtsuk az eseményeket. Most mi vagyunk az események, elvtárskáim… A szlovákok felkelést robbantottak ki, ők időben felfogták a történelmi tennivalót… Dicső magyar nemzetünk a száját tátotta meg loholt Nyugat felé. Legfőbb ideje felzárkózni, elvtárskáim, nekünk kell forgatni a kereket, a nagy kereket. Ez tiszta sor. Aki ezt nem érti, semmit sem ért. És vegye tudomásul mindenki, hogy mi itt főszereplők vagyunk, mi vagyunk a dolgok közepe… Az igaz forradalmár ezt megérzi. Ez is tiszta sor. Aki másként gondolkodik, az opportunista. Azt is vegyétek tudomásul, most nem könnyekre és elérzékenyülésre van szükség, hanem forradalmi arcvonásokra. Biztos vagyok benne, Sztálin sem mondaná másként, ez a beszéd tetszene neki is… Nekünk az ő szelleme fontos, úgy kell tennünk, ahogy ő cselekedne. Nekünk parancsnok kell és parancsnok…

– Oszolj! – mondja másodszor a szerkesztő.

Jeromos elválik a többiektől, egyedül akar lenni, beleveszni az éjszakába… A mi egyetértésünk csupán pillanat, tűnődik, egy változó helyzetben egymásnak rontunk, mindig akad köztünk egy, aki vad mozdulataival elsodor bennünket saját énünktől.

A város megy, él, világít, zúg, aki jön-megy az utcákon, egy nappal arrébb viszi az életét. Az őrségállás izgalomban tartja Jeromost, nézi az időt, éjszaka kettőkor kerül rá a sor. Nem is tudatosítja, hogy a szigorú parancs szerinti cselekvés vonzásába kerül.

Tíz óra után pár perccel megszakították a rádió adását, előbb a munkásmozgalmi gyászindulót játszották, majd megtört hangú bemondó olvasta a hírt:

„1953. március 5-én este kilenc óra ötven perckor súlyos betegség után elhunyt Joszif Visszarionovics Sztálin… Sztálin elvtárs halála, aki egész életét a kommunizmus nagy ügye önfeláldozó szolgálatának szentelte, a legsúlyosabb veszteség a párt, a Szovjetország és az egész világ dolgozói számára…”

A döbbent csendet gyászzene nyújtja hosszabbra és még hosszabbra. Percek múltán beolvasták a hazai közleményt: „J. V. Sztálin emlékének tiszteletére nemzeti gyászt hirdetnek az egész országban…” Felhívták a lakosságot, hogy március 6-tól kezdve az állami és vörös zászlónak félárbocra eresztésével és a gyászlobogók kifüggesztésével is fejezze ki gyászát…

Sötét gyász. Mindenünnen sötét színekben ömlik elő a zene. Az utcákról elfogyott a forgalom, az éttermekben, kocsmákban, mulatókban lehalkult az élet, valami hatalmas nagy kéz egyetlen mozdulatával lejjebb húzta a fények ragyogását. A szerkesztőségek előtt strázsálók e pillanatban nem tudják, mi a teendő, hallgatják a szomorúság zenéjét, bújnak a rádióhoz, hogy sokadszor is vegyék a halálhíres közleményt. Más eligazítás nincs. Minden percben csak ugyanaz: zene, zene, a néhány soros szöveg és ismét zene. Mintha a muzsika lenne hivatott arra, hogy az emberiséget átsegítse nehéz pillanatain.

Márciusi éjszaka, olyan mint sok más, hűvös szél fúj a hegyek felől, hallani is a nagy fák hajlongását. Ezen az éjszakán meg kell fogalmazni a gyász mélységét s a veszteség nagyságát.

S reggel már olvassák is a gyász sújtotta mondatokat. Szurkov a költő:

„Nehéz szavakat találni a szomorúság kifejezésére. A Moszkva és a Néva folyó partjánál, a Jangce és a Morva folyónál, a Visztula és a Tisza partjain élesen nyilallt az emberek szívébe a nagy vezér haláláról szóló hír…”

Nyilatkozatok és vallomások végtelen áradata: folyók, források, tengerek alja örvénylik fel – ilyenek a szavak, úgy rémlik, mélyről szakadnak, mint az utolsó sóhajtás:

Csehszlovákiai magyar író:

„Nincs szó, amely a gyászt felmérhetné… Mintha a föld, az egész világ szívverése kihagyna, megáll e percben, és botol a nyelv, mert nem tudja a szívek keserű, mély tárnáiból felhozni az enyhülés, a vigasz és a hála forró szavait…”

Ehrenburg: „…meghalt az az ember, aki az emberiség szíve és lelkiismerete volt…”

Tyihonov: „…a mai nap az egész emberiség szomorúságának napja…”

A nagy vezér halott, készül a nagy temetés.

Az eljövendő nap szomorú szavak fekete sora. Vannak, melyeket hangosan mondanak, olyanok is, melyeket papír visz tovább a mondatok sötét folyamába.

– Mi is felravatalozzuk Sztálint – mondja ernyedten a szerkesztő –, ő a mi halottunk is. Úgy történik majd minden, mint a Kremlben, az igazi temetésen. Jelképes szertartást rendezünk igaz érzésekkel. Ez az emberiség gyásza, elvtársak, apánk fekszik a ravatalon, elvtársak… Vörös zászlóval letakart koporsó mellett fogunk díszőrséget állni.

– Vörös virrasztó – veti közbe Fedeles, elhallgat, meghajlik az előző szavak előtt.

 

Az iskola előcsarnoka néma szentély, a mennyezettől a padlóig vörös és fekete zászlók borítják a falat. Rejtett mikrofonokból szüntelen szól a zene: a munkás gyászinduló és Beethoven ide illő szimfóniái. Két oszlop között nehéz bordó bársonnyal takart, ravatalt jelképező hosszú emelvény, s azon gyászkeretben Sztálin képe. Megnőttek a hely méretei, aki először lép be ide, nagynak, hatalmasnak lát mindent. Talán a zene, talán a némaság, talán a pillanat vagy minden együtt teszi naggyá a gyászt.

Fedeles, a másodszerkesztő, a bejárati lépcsőn újságot osztogat:

– Beszélgetés Sztálin elvtárssal – nyújtja a központi lapot halkra fogott szavakkal, ajkán most is izgalom reszket.

– Búcsúvers Sztálinról, megrendítő költemény – ezzel adja kézbe az ifjúsági lapot. A két mozdulat között kőábrázattal mondja az emberek arcába:

– Remekművek, hála Sztálinnak, általuk egyetlen ugrással érünk a világirodalomba… Nagy pillanat…

Az egész évfolyam jelentkezett díszőrségre, de csak a kiválasztottak állhatnak Sztálin képe elé végtisztességet tenni. Negyedóránként fekete sorban jönnek a zászlók mögül, hogy felváltsák az előzőket. Jeromos a tanárok utáni első váltással jön, párhuzamosan vele a palóc lány áll, mögötte Viktória, a többi három más évfolyambeli. Jeromos így is, a gyászzene hangjain át is hallja a palóc lány mély hangját, magánhangzóit. Akik hallgatják, elfelejtik, mit mond, hangzóit szinte látni lehet, ahogy megjelennek a szája szélén, és leperegnek a semmibe. Élete kísérője ez a hang, mint e gyásznak a zene. Beillene akármelyik akkordba, lehet, hogy születése pillanatától készül ilyen döbbenetes élményre – drámai pillanat szereplője lenni.

Nagyapám temetésén ezt prédikálta a református pap, emlékezik Jeromos:

„Halálunk óráján egyenlők leszünk, egyformán hullunk a porba, védtelenül…”

Majd ismét máshová csapnak gondolatai.

Szeretném tudni, most mit gondol mögöttem Viktória, bőre alatt állandó idegesség reszket. Ő az Ung mellől jött, ahol sok a fű, legelő és víz. Festő akar lenni, legtöbb képén vízbe dőlt faóriásokat látni, eszerint minden sorsnak és minden helyzetnek megvan a természetes vonzata: Viktória ezt látja abból az ágas-bogas tájból, ezt itta magába vizéből: a kidőlt faóriásokat. Mi állandóan feddjük érte, „romantikusnak” bélyegezzük, de ő csak mosolyog, ajándékozó mosollyal maga elé enged minden más véleményt és erőszakosságot. Nem akartuk, hogy itt álljon, kikönyörögte: ösztöneivel is vonzódik e drámai helyzethez.

Nem volt igaza a református papnak, nem vagyunk egyenlők halálunk óráján… Végtisztességtételre az udvaron ravatalozták fel nagyapámat. Nyári hőség volt, a kétnapos halottnak felpüffedt az arca. Az udvart felsepertük, a tyúkokat elhajtottuk a kertbe. Szárazság, por: annyian voltunk, hogy körülálltuk a koporsót. Szemben az udvar legöregebb háza, balra amit ötven éve építettek, mögöttünk szalmatetős disznóól, jobbról a nagytiszteletű. Ez volt minden díszlet. A mennyezet az ég volt, ez volt a legnagyobb pompa, az ég. A zene, a kántor és a magunk hangja, ami olyan gyenge volt, mint az élet utolsó pillanatai; annak a gyásznak színe is alig volt, kopott kölcsönzött ruháink meg a fák, ahogy álltak…

Sztálin halála jobban megrendítette Jeromost, mint nagyapja ravatala: pedig neki vére vagyok. Közel nyolcvan évet élt, de nagy dolgot nem cselekedett. Kétszer Amerika, háború, bajszos huszárkép, kapálástól kapálásig, aratástól aratásig, szürettől szüretig – ezek az idő partjai. Katona és paraszt: zöld és szürke – ezek az élet színei. Ennyi a leltár, egy élet leltára.

– Én a túlvilágon is csak szőlőt szeretnék művelni – mondogatta élete utolsó éveiben. Nem bánta volna, ha az egész világ egy merő szőlősor…

Lehet, hogy mindenkinek van egy ilyen nagy álma, Sztálinnak is lehetett, ő talán az emberiség utolsó csatáját szerette volna megnyerni. S jöttek volna minden rosszak, gonoszak, élősködők, legyőzött büszkeségek, marsallok, admirálisok, utánuk a kisebb jelentőségűek, van, aki megtörten, mások gőgös egyenesen – akár a világ utolsó bűnös szőlősora… A halál előtti kívánságok, ha messze vannak is egymástól, hasonlítanak, mert élete nagy álmát mindenki halasztgatja. Gondolom, kényszerből. A nagy álmokra kevés az idő, s a legnagyobb álmokra alig marad egy perc…

A munkás gyászinduló magával ragadó harmónia. Együttérzésre hív, begöngyöl a gyász színeibe, mégis kemény, lépni is lehet rá, már ki tudnám kopogni a ritmusát is: az első taktus hosszú, a többi négy rövid. El lehetne mondani dobpergéssel is.

Megdöbbentő, milyen gondolatok rohannak rám. Most nem tudom mérni az időt, nem tudom, mennyi egy gondolat átfutási ideje, így mennyi egy perc. Beledőlhetek az idő végtelenjébe. Most olyan pódiumon állok, ahol sebezhetetlen vagyok. Nem mozdulhatok, nem tehetek semmit, de bántódás nélkül gondolhatok mindent…

Nevetséges összehasonlítás: nagyapám és Sztálin. Porszem és csillag. Az egyiket gyerekfejjel megpityeregtem, a nagy embernek életéhez borulok. Sztálin számomra e helyzetben érthetőbb, mint nagyapám. Ha ezt így elmondanám anyámnak, éjszakákon át imádkozna, s ha ezután sem változnék: kiátkozna. Hiába, anyám életétől visszafelé minden ősöm sorsa ugyanazon körforgás: ugyanaz, ugyanaz, azonos, azonos…

A generalisszimusz valami más. Ebben a lehangoló zenében egyszerre közeli és elérhetetlen. Más. Nagyapám, s annak testvérei, zsoltárok. Sztálin: himnusz. Igaz szívből zsoltárt csak vakhitűek énekeltek… A himnusz mindenkié, zeng, a himnuszt lehet harangozni, játszani minden hangszeren, mondani minden nyelven… Lehet éljenezni, s ezalatt nem mondhatja senki: csitt, csendesen, halkabban… A himnusz mindenkié… Éljen!…

Egy ilyen halálban testet ölt a világ igazságtalansága is. Mennyi műveltség, mennyi értelem!… Most ért el a bölcsesség csúcsára, mostanra már belátta az egész világot, s az ilyen értelem már előre is lát, sok mindent előre tud. Egy ilyen ember többet tud, mint az egész emberiség…

Nagy kár, hogy nem jegyezhették fel tűnődéseit, amikor fontos döntések előtt töprengett. Vagy a háború éveiben, mikor minden szem őt figyelte, amikor tőle várták a döntő szót: a kimondást, az elviselhetetlenségek kimondását… Úgy érzem, az emberiség keveset tud Sztálin érzéseiről. Mit érezhetett a vereségek idején? Ismerte egyáltalán a félelmet? Félt, amikor csak félni lehet? S a nagy, a legnagyobb veszély idején, tudott volna-e énekelni?… Tudott-e táncolni, mikor a világ a győzelem örömét ünnepelte? Ismerte-e a jókedvet? A mókát? A pipája szerint minden öreg parasztember testvére vagy rokona lehetne. Rokonos a bajsza s a mosolya is. Nem tudom, miért mondták róla, hogy félelmetes, ez a mosoly nem olyan…

Sztálin gyászkeretes képe előtt messze vezetnek a gondolatok: minden pillanatnak külön ösvénye van, de bármilyen messze szökik is egy gondolat, valahol megütközik a végtelennel, és ide tér vissza, ide hullik az emberek lába elé. Ez egy olyan kör, amelyből nem lehet szabadulni. Kitágulni látszik, de tulajdonképpen mindenhogyan ugyanaz…

Nem tudom, mit gondol a palóc lány, fél szemmel nézhetem csak: bal arcán vékony ösvényen szivárog a könny. Sír. Befelé sír, alsó ajkát beharapva zokog…

Az asszony riadt szemekkel követi a férfit, először jár itt. Ebben az utcában nagy fakapuk jelzik az erőt, vállaikkal ők tartják a házak elejét: egyszerre árasztanak melegséget és idegenséget. Az asszony azt képzeli, hogy az udvarok zártsága szépséget őriz, virágoskertek, pázsitok, díszfák, fehér ajtók és ablakok – nyugalom. Vagy ha ez nem, akkor valami takart titokzatosság.

Fáradt, nehéz levegő csap az arcába, ahogy belépnek a kapun: konyhák szaga, szennyvíz, kiterített izzadt alsóneműk, nedves hálószobák, klozett, aláázott falak, omló vakolat szaga fojtja a lélegzést. Hosszú udvaron mennek, vállukig is alig érnek az ablakok. Jobbra öregasszony sámlin ülve tökmagot rágcsál, a túloldali konyhában két nagy fejű gyereket etet egy kövérkés asszony. Végtelennek tetszik az udvar, s mindegyik ajtóban áll valaki.

Bámuló szobrok.

Némán, köszönés nélkül, alázkodva mennek el mellettük. Érzik, csak menni lehet, a megállást érdeklődő gesztusként értenék. Itt minden kérdő tekintet befelé néz, saját sorsának mozdulatát reméli a jövevénytől:

– Győzelmes bevonulás – mondja halkan az asszony.

Négy lépcső felfelé, aztán düledező vaskerítés, kert, ágyás maradványai, s már felülről nézhetnek lefelé.

– Itt már jobb a levegő – jegyzi meg a férfi.

– Négy lépcsővel feljebb, igen, ez már magaslati… Utcaudvar. – Gúnyos akar lenni az asszony, de sírás remeg a szája szélén, könnyfüggöny töri meg a lenti képet, így tompább a bámuló szobrok arca, s egy lépéssel hátrább is húzódtak, hogy ne lássák az újonnan települők tanácstalanságát.

– Ez itt kiemelt része az udvarnak – magyarázza békítőn a férfi. – Eltakarítjuk a szemetet, s hozunk ide otthoni virágot… Kedved szerint.

Nézik a házat, földszint, emelet: keskeny, magas doboz: csonka torony. Ezt már lakják. Lent konyha, fent egy szoba. A német festőművész ehhez építette hosszúkás műtermét, s efölött volt a valamikori terasz. A felső szobába egy külső lépcsőn csak erre lehetett közlekedni. A háború utolsó hónapjaiban találat érte a házat, a terasztető beomlott, most két vastag deszkán járnak hálóhelyükre a háziak.

– Ez lesz a házunk – mondja mosollyal a férfi –, mit szólsz? Biztatott a pallér is, elmegyek az elvtársakhoz, és elmagyarázom nekik a helyzetet, ők talán még nem is látták ezt… Megkérvényezzük.

Az asszony értetlenül nézi a romhalmazszobát. Ismét egy új helyzet: el kell foglalnunk egy valamikori élet maradványait, ha lenni akarunk… Beomlott tető, földig ázott falak, a gerendák közül csalánszárak nyúlnak fák magasságába. A reménység sátánpofája néz az asszonyra, összedőlt az álmodott ház. Az asszony megcsúfolva áll, gondolata nincs, tekintete menekülne, de az is csak a kormos falak tetejéig jut.

– Megkérvényezni? – beszél maga elé. – Ezt is meg kell kérvényezni, a semmit?

– Persze. Ez város, itt nem lehet csak úgy. És most hunyd be a szemed – kedveskedne a férfi –, képzeld el mindezt újjáépítve, új ablak, ajtó, a falak kifestve, villany, meleg. És a saját kezünk munkája nyomán. Mi fogjuk felépíteni, ketten. Nagy érzés lesz, házat építünk magunknak, óriási lehetőség, s mire elkészül, te átnevelődsz, megváltozol, és akkorra más lesz a viszonyod eszménkhez… Próbáld elképzelni, enélkül nehéz, meg kell tanulnod képzelődni is. Igazán ez lesz a közös élményünk, álmunkban sem reméltük, hogy ez itt így az ölünkbe hull. Fel is szólítalak: ne mosolyogj rajtam, hanem fantáziálj, kötelezően. Kényszerítsd magad, akard, hogy legyen házunk. Nekünk magunkból kell kikaparni a jövőt, előbb a lelkünkből…

A látvány a beszéd útjába áll, a lelkendező szavak társak nélkül pusztulnak. Zavaros, összevissza képek remegnek az asszony elé, holtak arca, árvizek, nyomorék katonarokon, a pusztulás torzképei…

– És ha visszajön a német?

– Gyerekség.

– Idegen ház, másé, meg is átkozhatták, az ilyen házban nem lehet áldás, a német is ember, Jeromos…

– Most legyőzöttek, jogot is vesztettek… Mi sem nézhetünk mindig csak másokat, e pillanatban a magunk élete a fontos.

– Légyen…

– Az élet nevében tesszük, a mi életünknek is helyet kell szorítani, nem? Számunkra ez most honfoglalás, így kell felfogni… Mi a kommunizmus jogán vagyunk itt, az eszme hatalmaz fel bennünket.

Egy gerendán a férfi bemászott a romhalmaz tetejére.

– Mit akarsz?

– Elkezdem.

Téglát és deszkadarabokat dobált az egyik sarokba.

– Minek ez?

– Itt lesz a vaságy, ennél a hátsó falnál, a kályha pedig itt a sarokban, mellette a mosdó, gyönyörű szoba lesz.

Az asszony kiégett ablakkeretben áll, szótlanul nézi a másik igyekvését, arca meggyűrt gyolcsvászon.

– S ha elkészül, csapunk egy rendes házibulit, amilyet még senki sem csinált, kis lakodalmat, szocialista házszentelőt. Az lesz a háziasszony-szentelő is, székre állva fogunk énekelni.

Egymást fényképezik a szembogarak, s ha valaha egymás mellé tennék a képeket, hitetlenkedve néznék: milyen távol voltak e pillanatban egymástól. Jeromos már házon bévül érezte magát, s lelkendezve egyensúlyozott a romhalmaz tetején, az asszony elmeredve nézte a lehetetlen képet: ő most a kételkedés festménybe illő arca. S tépelődve kérdezné: ismeretlen erő vagy a véletlen préselt bennünket ebbe a csupa fal udvarba? Ez zsákutca. Itt vagyunk, ám innen sehová sem vezet ösvény… Megrándul a teste, mozdulna, de egy helyre fogják a néma kérdések:

„Hogy jutunk ki innen, Jeromos?”

„Hogy kerültünk ide?”

„Miért hoztál ide?”

Testén nincsen egyetlen idegszál sem, ami érzékelné a környezetet; falak, falak, gyűrődik kicsire az arca, s azok is valahol mélyen lenn; kút fenekén vagyunk, onnan nézünk, ismét a képtelenség állapota, ismét valami nagy, alaktalan tömeg előttünk.

– El tudod itt képzelni a telet? – szól ki bévülről Jeromos. – Füstölni fog a kémény, és itt havat is lehet lapátolni. Örülsz? Mondd, hogy örülsz!

– Ismét belerohantunk egy alagútba.

– De képzeld el.

– Ez itten a sehol, ez itt a semmi, Jeromos. Ez már a hányadik nullapont? Nem tudok örülni, mert először is itt van a német festő.

– De hisz nem ismered.

– Mindegy, el tudom őt képzelni, a keserűségét, mégiscsak a másét foglaljuk el, nem? Rátelepszünk egy ismeretlen életre, s magunk alá akarjuk temetni. Te itt is győztes vezérként viselkedsz, belépsz a házba, és már otthon vagy, egyetlen mozdulattal. Kisajátítod azt, ami sohasem volt a tiéd. Én nem ezt akarom, én minden este valami szépet képzelek a következő napról, és sohasem az történik: a következő napok mindig csak elvesznek belőlem.

A férfi makacs mozdulatokkal szedi maga alól a téglákat, lassan veszti magasságát, fogy alóla a romhalmazdomb.

– Azt kell tennünk, ami szükséges, nem? – mondja az ablak felé. – A szép csak abból születik, amit cselekszünk, nem?

– Mi haszna ennek, amit teszel?

– Lemérjük a falak hosszát, tudni szeretném az alaprajzot, tisztában akarok lenni a helyzettel.

– De hisz nem is a mienk.

– Előbb gondolatban kell magunkévá tenni. Vagyis: valahonnan el kell indulni, nem? Gyönyörű nagy szoba, nézd, három falhoz állíthatunk bútorokat.

– Valahol otthagyunk egy házat, itt meg a romok közt kaparászunk.

– Nem érted ezt?

– Nehezen.

– Ez a téglahalom itt több, mint az otthoni házatok, itt teremtünk, otthon pedig csak kapnánk.

– Otthon is tehetnénk ugyanezt.

– Itt minden közelebb van, ez itt a történelem arcvonala, itt jobban érzékelhetjük a változás nagyságát.

– Akkor most mi legyen?

– Megfogalmazunk egy kérvényt.

– Megint kérvény.

– Ez még csak a második. Minden kezdődik elölről: alulírott… Tisztelettel kérjük az elvtársakat, tekintettel arra, hogy már hosszú hónapok óta egy tanítói szobában húzzuk meg magunkat, ahol is tulajdonképpen ágyrajárók vagyunk, ami a helyi iskola pedagógiai tevékenységének a színvonalát rontja. Az elvtársak értsék meg, a számunkra ez nem lehet így perspektíva, mi nem szeretnénk veszíteni optimizmusunkból. Mi nem nyafogunk, származásunktól idegen az ilyen megnyilvánulás. Mi kész dologra megyünk, a Honvéd utca negyvennégyes szám alatt megfelelő helyet találtunk, az épület bombatámadás utáni állapotban van, de mi így is vállaljuk, hogy megkönnyítsük az elvtársak munkáját, mi nem polgári kényelemre vágyunk…

– Minek ez a sok szöveg?

– Hogy lássák az elvtársak, mi tiszta képlet vagyunk, velünk nem kell sokat foglalkozni.

– És hová akarod elküldeni?

– Azt még nem tudom, legjobb lenne megkerülni a bürökratákat, és egyenesen az elvtársak kezébe adni. A pártnak. Hisz úgyis oda fut össze minden, egyenesen a központba.

– Megmosolyognának, ez is jellemző rád, ez az őskori naivitás, te azt gondolod, a központ fogja majd tárgyalni az ügyünket.

– A központnak mindenről kell tudnia.

Határozott mozdulattal a táskába kerül a kérvény, a remény első mozdulata ez: önvigasztalás. Jeromos gondolatait az indulat hajtja, igazságérzete; naponta többször is megteszi az utat a központig, de csak képzeletben. Magabiztossága cselekvésre ösztökéli, nyílt, őszinte beszédre, ám az út közepén megtorpan. Most látszik, életének körei behatároltak, elszánásait, radikalizmusát csupán ösztönei emelik bizonytalan magasságba.

Az lenne a normális, ha a kérvények saját lábukon mennének a címzetthez; bekopognának, meghajolnának, bemutatkoznának, s lefeküdnének az asztal közepére. Így. A papírnak tudnia kell az emberi természetet, legyen tiszteletadó és igazmondó, e két dologhoz nem kell alázkodnia, elég a fejek bólintása.

Jeromos naponta elmegy a német festőművész valamikori házához, megbizonyosodni, és tovább szőni a terveket. A szoba közepéről már eltakarította az omladékot, minden alkalommal lelépi a falak hosszát, ahogy valamikor a földeket mezsgyekőtől mezsgyekőig. Most veszi birtokába az ismeretlent; s erősödik benne az érzés: mi enélkül nem tudunk lenni, nekünk ez kell.

Az ilyen dolgokat tulajdonképpen postán kellene intézni. Ez a normális megoldás, voltaképpen nem is tudom, kihez forduljak, úgy bekerülne az iktatóba, s onnan az illetékes elvtárshoz…

Az illetékes elvtárs, igen, ez így pontosabb. Ismét új szó ragad gondolataiba: illetékes. A hosszú utcaudvar alsó részén is van egy borospince, néhányszor már ide is beült. Barátkozna ezzel a tájjal, itt folytat magával csendes párbeszédet. Nézelődik, hallgat, s keresi magában azt a gondolatot, amely igazítaná tovább. Jeromos egyenes vonalúnak képzel mindent: bal, jobb, magasság, mélység, egyenes irány mindegyik, s most, ahogy rohanna elhatározása irányába, érzi, a dolgok elválnak egymástól, a képzelt útról később nyomok ágaznak sokfelé.

A faluban egy-egy ember személyesítette meg a dolgokat: a tanító az iskolát, a pap a templomot, a jegyző a hivatalt. Itt a városban mindez részeire bomlik, és mintha megsokszorozódna; egyszerűen meg kell tanulnom a többes számú beszédet: elvtársak, az illetékes elvtársak… Itt sokan határoznak egy dologról.

Többször is elmegy a központ elé, s megilletődve nézi a nagy ház homlokzatát. Ez itt az ország agya, innen irányítanak mindent, ismételgeti magában. Számolná az ablakokat, sok figyelő szem, s mintha gondolkodnának. Másnap bemegy a nagy ház portájára, és udvariasan érdeklődik:

– Az elvtársakat… Magánügyben, vehető közügyként is.

Eligazítják, lépcsők, folyosók s rengeteg egyforma ajtó. Egyszerű, dísztelen helyiség, túl szerény is az épület külsejéhez és nagyságához. Dióbarna szempár nézi fürkészve, végigméri tetőtől talpig, s kissé félrebillenti fejét, ahogy hallgatja. Jeromos olvasott már róla, az illegalitás és ellenállás legendás magyar alakja; próbát állt, százszorosat, kínozták, börtönözték, koncentrációs tábor. Jeromos meghatódva feszeng a széken, kicsinek érzi magát, állandóan a kérvényre gondol, de nincs ereje kinyitni a táskát, és az asztalra tenni a papírt.

– Az lenne a legegyszerűbb, ha adhatnék az elvtársnak egy lakáskulcsot. Kézből kézbe. De hát ez nincs. Ígérni sem tudok, különben sem az én területem. Engem most a mezőgazdaság frontjára állítottak. A nagy csata ott zajlik. Ez a párt parancsa. Most szervezzük az áttörést. Higgyje el az elvtárs, aludni sincs időm. Az ellenség vicsorog ránk. Érzik, hogy felszántjuk az ezeréves ugart. Szívesen látnánk az elvtársat agitátorként, most minden erőt a falura küldünk. A falu az első vonal.

Megfontoltan, lassan formálódnak a szavak, Jeromosnak az a benyomása, hogy az arcvonásai lemaradnak a beszédtől. Valami kipihenhetetlen, lemoshatatlan fáradtság enyhíti a homlok és a szájkörnyék ráncait.

– Ismerjük a bajokat. Aludniuk van hol?

– Egy vaságyunk van…

– Egyszerre nem lehet mindent.

– Nincs hol felkészülnöm a holnapi feladatokra. Nincs székem, nincs asztalom, semmi.

– Ismerem ezt, annak idején én sem válogathattam meg a kvártélyokat. Ahogy jött. Sokszor padlásokon, szénacsomókban, bokrosokban. Gondolhatja, én nem a korzón agitáltam. Az a fontos, hogy az ember tudja, mindezt miért teszi.

– Én is a forradalom katonája akarok lenni.

– Helyes… Ez az élet értelme.

– Valahogy, talán mégis, a magam dolgában kihez forduljak?

– Az állami szervekhez, elvtárs, mi itten a központban stratégák vagyunk tulajdonképpen, stratégiailag gondolkodunk. Ilyen részletkérdések az ő kötelességük… Ha nem boldogul, esetleg szólok az elvtársaknak…

Kevesen járnak az utcán, ahogy távolodik a nagy háztól, megilletődöttsége jó érzésbe fordul; hátszelet kapott. Először volt ilyen nagy hírű ember közelében: nincs benne semmi póz, nem nagyoskodik, egyszerű. Szüntelen a tennivalókra gondol, az irányzó célgömbjén tartja a szemét, ahogy a mesterlövészek. Így kell, vagy talán csak így lehet megtartani a forradalmat. Ha ingadozik is a lábam alatt a hajó, a célgömbről nem szabad levenni a szemem, az útirányt tartani kell, ez a megmaradás ára…

Ahogy besodródik az első útkereszteződés emberforgatagába, tudatába üt a kérvény: a magam dolgában semmit sem intéztem. Életünk nagy célját a szemem elé erősítették, jobban összefogták rajtam a kabátot, de saját kicsi hajóm tehetetlenül körbeforog. „Mit intéztél?” Előre hallja az otthoni kérdést. „Mit intéztél?” Talán még visszhangzana is, ha a méter vastag falak nem nyelnék magukba a hangokat.

Beül egy kocsmába, de nemsokára elmegy, nem talál senki ismerőst. Körbejárja a Pirítós sikátor-helyiségeit, Liza nincs ott, továbbmegy. Nagyon szeretne valakit maga mellé beszélgetőnek. Hivalkodna kissé a mai nappal, fontos szavakkal fedné el keserű szája ízét. Azért sem siet haza, mert tudja, otthon szembe kell néznie a kellemetlen kérdéssel:

„Mit intéztél?”

És most nem kicsinyes kérdések nevetséges megválaszolásáról van szó. A mai nap több ennél. Láttam egy meggyötört arcot, s azon valami csodálatos méltóságot, a fájdalomból támadt emberi nyugalmat. A központi ember életéhez képest a mi ágyra járásunk aprócska ügy. A fontos mégiscsak az, hogy együtt vagyunk, és az is, hogy megtelnek velünk az esték, ki tudjuk tölteni az időt, a világosságot, a félhomályt, a sötétséget. Tulajdonképpen türelmetlen nagyravágyásunk fokozza le mostani környezetünket. Máris akarnánk mindent, mindent egyszerre.

Hiába írja köreit a belvárosban, társaként a táska marad, s benne a kérvény. A kérvény: lapuló alattomosság, társaság, az utca vagy a borozók zsivaja magába falja, de elég egy szótlan pillanat, már árnyékká nő. A kérvény lesz az árnyékom, a kérelem, mosolyog magán keserűen.

Görcsösen szorítja a táska fogóját, gyenge ellenség nyakát markolják így, aztán egy parkszéli bokorba vágja, és megy tovább, hogy hűljön ki belőle az indulat. S közben beszél magához: a fegyelem pillanataiban együtt van bennem minden, s ha csak egy kicsit is elernyedek, vasvillaként nyomul testembe az indulat. Most is indulatom visz a semmibe, elég egy vacak kis kérvény, máris lecsúszok eredeti pályámról, elég a sikertelenség néhány pillanata, és jön a semmi… Igen, a tehetetlenség, ez, bennem ez a rossz forrása, ha én egyensúlyban akarom magam tartani, azt kell magamban legyőznöm, a tehetetlenség idejét…

A kérést, a kérelmet nem tudom, csak elszenvedni.

– Mit intéztél?

– Voltam a központban, képzeld, beszélhettem K. elvtárssal. Nagy ember, levegő van körötte, más levegő. Elképzelhetetlen, hogy annyit kibírt egy ember, számomra nagy élmény volt a találkozás. És a legérdekesebb, hogy ő nem beszél magáról, nem mártírkodik, nem sajnáltatja magát. Egyszerűen van, él, végzi a munkáját, ő most az egyik legnagyobb stratégánk. S élvezi a szlovák elvtársak bizalmát.

– S miről beszéltetek?

– A faluról, az most epochális kérdés, a szocializmus sorsa most ott dől el. Tulajdonképpen a mi jövőnk is aszerint alakul, ahogy a falusi osztályharc. Felajánlotta, mehetek központi agitátornak, akárkinek ezt nem mondják, ez bizalom. Bíznak bennem az elvtársak.

– S a magunk dolga?

– Ő nem foglalkozik lakásügyekkel. Természetes is, neki másra kell összpontosítania, ő csak a végső esetben avatkozik ilyen dolgokba. Ezt mondta is.

– És akkor mi lesz tovább?

– Pihenőt tartunk.

– És a kérvényre mit mondott?

– A kérvényt feladtam… A semmibe. Belevágtam a semmibe.

Az asszony egy pillanatra megérinti a férfi kezét, aztán mozdulatlanná merevedik. Látni, ahogy arcáról lefakul a várakozás izgalma, bőre párnafehér lesz. E pillanatban nincs mit mondaniuk egymásnak, külön-külön lépnek a semmibe.

A tánciskola, Jeromosnak nem jut eszébe semmi jobb. Balassa Lajos okleveles tánctanár, a sarokba vezényelt vissza mindenkit, aki eltévesztette a finom táncot: a tangó, a foxtrott és a keringő lépéseit. „A sarokból indulj, e-gyet, ket-tőt…” Ősi okosság, ösztön vagy százszor elkoptatott trükk. Visszalépni egyet, ha nem sikerül valami, vissza az előző mozdulathoz, a jó gondolattól folytatni. A kudarcot letörölni a tudat táblájáról.

Néhány nap múlva megvárja a pallért:

– Intézze a papírokat – motyogja a szivar füstjéből. – Ha lesz papír, elkövetjük a dolgot.

S ettől kezdve Jeromos belép egy alaktalan körbe, amelyet reménynek, megoldásnak s az élet magasabb szintjéhez vezető útnak képzel. Kérvényt visz a lakáshivatalba, amit személyesen akar átadni az illetékes elvtársaknak.

– Tessék az iktatóba, első emelet 37 – darálja a portás.

– Félreértés, én személyesen.

– Az csak fogadónapokon, kérem.

A félfogadás idejének második felében jön, meghökken a zsúfolt várakozó látványán. Nehéz, elhasznált levegő, egymásba érnek a falnak támaszkodó vállak, sokan a földet nézik, mások az ajtó nyílását lesik. A szemközti széksoron csupa asszony ül, harminchárom ember, ebből nyolc férfi. Sorba filmezi az arcokat, ő köztük a legfiatalabb. Meglepő a várakozó hangja, halk, visszafogott beszéd: mindenki a maga helyzetét suttogja, unott arcokon folynak le a szavak. Lakáshivatali előszoba, ahol a beszédnek csak olyan szerepe van, mint a szemérmet takaró falevélnek: a visszafogott feszültséget álcázza. Itt a figyelés a fontos, a mondanivalóra kell összpontosítani. Mindenkiben a maga története háborog, az gerjed drámává. Kopott, megviselt arcok – filmez Jeromos –, hasonlítanak a rendőrségi józanító alakjaihoz és az olcsó borozók vendégeihez. Talán ők a nagyváros nomád törzsei, akik vándorolva keresik életük jobb helyeit.

Az esemény itt az ajtónyitás, amikor az isten szempillája megvillantja és újra elfedi a világot. Aki bejut az ajtón túlra, az már több a még várakozóknál, azt már hallgatja a hivatal: a homlokfalon az államelnök képe, alatta vörös vászonra festett jelszó, amelyből csak töredéket lehet hirtelen elolvasni: Proletár… Az asztalnál sápadt arcú, fekete hajú férfi ül, és valamit mond a szemét törölgető kövérkés asszonynak.

Ez a gyorsfénykép.

Ismét az arcokat nézi, az a benyomása, hogy valami láthatatlan kéz rájuk zárta az ajtót. Tekintete lassan megy az asszonysoron. Szemüket nézi aztán, az arc meghatározó vonalát. Az ajtózáródás csendet csap rájuk, a szájak széle egy pillanatra elvékonyul, karikává szűkül, egy kicsit mindenki csücsörít – ez is a várakozás ára, a feszültség grimaszai.

Keskeny arcú nő zsebkendőbe fogja a száját, s időnként fuldokolva köhög. Közönnyel vegyes részvéttel nézik.

– A Tátrába küldenek, már harmadszor.

– Tbc?

– Van egy foltom, nehezen meszesedik. Felhizlalnak valamennyire, és visszaküldenek a barlangba, én úgy lakom, én villanykörte alatt napkúrázok. Énnekem, ha van áram, annyi, mintha a nap sütne, ha kikapcsolják, a bödön feneke. Nekem összesen egy kijárati ajtóm van… Nekem ez az összes világosság…

Mélység szakad a lábak elé, lefelé bámul mindenki, a maga helyét méricskélve az omlás szélén.

Nyílik és záródik az ajtó, a pillanatkép ugyanaz: az államfő képe. Proletár…, a sápadt arcú meghallgató. Jeromos szemében idegesítően sokáig tart egy-egy panaszlás. A tüdőbajos asszony bal szomszédja felállt, inkább az ajtófélfának támaszkodva vár. Negyed székhosszával elhúzódik a másik szomszédja is. Senki sem beszél, talán a tüdőbajos halálok villannak az agyakba. Egy férfi odamegy a köhögős asszonyhoz, és az ajtóhoz vezeti:

– Önnek itt előnye van, hölgyem.

– Állítólag ezt már el is rendelték, először is a tüdőbajosok lakásügyeit kell megoldani, ez a normális.

Csendesen húzza be maga mögött az ajtót, alázatosra görnyedt hátát látni utoljára.

– És az olyan, akinek talpig vizes a háza, hányadik lesz a sorban? És akkor ki a fontosabb, az olyan, akinek már van baja, vagy az olyan, aki úgyis megkapja a heptikát? Nem azokat kellene áttelepíteni, akik még egészségesek?

Feltűnően vékony hangú asszony lépett ki a sarokból, aprócska zsebkendőt szorongat a kezében, azzal törölgeti izzadó arcát.

Jeromos gyakran nézi az óráját, így akarná felhívni magára a figyelmet. Valóban siet is, három napja készül a mai szemináriumra, és most ez a váratlan színjáték… Nekem is kellene valamit mondanom magamról, a vaságyról. És különösen a munkám… Én társadalmilag vagyok fontos, én a szépre akarom megtanítani az embereket, ahogy a marxizmus látja a szépet. Ezt nem lehet csak úgy, ehhez elmélyültség kell, nyugalom. Nekem át kell gondolnom a dolgokat, nekem gondolkodni kell, én azért vagyok súlyos eset, nekem nincs hol gondolkodnom…

– Az igazság mindenkinek kijár – mondja egy barna ruhás nő. Kezében kétfülű szatyrot tart, amit idegesen rakosgat az ölében. – Arra várunk, hogy tegyenek velünk igazságot. Beszélnek sok mindent, mi heten vagyunk, kérem másfél szobára, de én csak azt mondom, az igazság eljön és rend lesz. Öt gyerek, az öt gyerek, azoknak nem lehet akármit bebeszélni, az ilyet csak a sor elejére állíthatják.

– Az is ember, aki egyedül van, az is igazság, nem?

Az ajtónyitás félbeszakítja a beszédet. Jeromos szemérmetlennek tartja ezt a kéretlen kirakodást. Mi is háltunk hatan egy szobában, egy ágyon ketten-hárman is, mégsem szaladtunk a hivatalba siránkozni. Voltunk. A nyomorral sem hivalkodtunk. A nincstelenséget anyám egyetlen mondattal hidalta át: „Majd lesz…” Ebben a helyiségben mindenki magát magyarázza. Persze alapjában én is azt teszem, a mai nappal beálltam a kérelmezők sorába. Kialakult egy történelmileg szükséges helyiség, ahol csak kérni lehet. Csak ezt az egyet lehet tenni, felpanaszolni, és kérni…

Ismét ajtónyitás. Jeromos tesz egy bizonytalan lépést, hebeg is valamit a kérvényről, senki sem figyel rá. Türelmetlen, de úgy érzi, itt el kellene mondani a dolgok lényegét, e helyzet tulajdonképpeni okát; a marxizmus pontos felvilágosítást ad, miszerint: semmi sem lehet az értelmünkben, ami előzőleg ne lett volna az érzékszerveinkben…

Hogy mindennek oka van, hogy minden rossz valahol régen, még a mi életünk előtt kezdődött, s hogy életünknek ne csak ezt a rossz pillanatát lássuk, mert az idő nagy folyamában nem csak a gondok, nem csak a percek panaszai vannak. Most a türelmet kellene tanítani, a miérteket, hogy várjon mindenki a sorára. Meg kellene hirdetni a társadalmi türelem programját…

Az ajtónyitás, nagy oldalú könyv lapozása; egy ember egy írott oldal. Mióta itt áll, már tizenhárman mondhatták bajukat, még tizenhetet kellene lapozni, hogy én is sorra kerüljek.

Nem várja ki a maga idejét, elmegy. A szemináriumon az itt hallott panaszokat mondja a tudat és a lét szoros összefüggésének magyarázataként. A hallgatók kétkedve fogadják történeteit, az az érzésük, hogy eltér a tárgytól.

Másodszor is beáll a várakozók sorába. Makacsul ragaszkodik szándékához: személyesen akarja átadni a kérvényt, kézből kézbe. S a döntést is akarja tudni. A várakozók libasora körbekanyargott a szobán. Hullámosan, ahogy a kígyó kúszik, előremozdult és elmerevedett, s minden előrelépésnél végigfutott valami remegés a soron. Egy ember zavarta meg ezt az önként vállalt fegyelmet, furcsa, régies eleganciával. Barna táskával a kezében egyenesen bement az ajtón. Megremegett a kígyótest.

Még két nő tette ugyanezt, csak koppantottak hármat, és megnyílt az ajtó, a düh és a mellőzöttség görcse után darabjaira tört a libasor.

– Disznóság! – ez volt az elindító szó.

Nyomásuk alatt bevágódott az ajtó, odahullottak a meghallgató asztalára:

– Burzsujok! – kiabálták. – Még most is nekik áll a világ, fel kell akasztani a protekciósokat.

Jeromos az asztal sarkát fogva kiabált:

– Ez nem marxista dolog, ilyen funkcióban csak a marxizmus szerint lehet élni… Én követelem, hogy tartsák be a marxizmust.

Mikor harmadszor jött, már más meghallgató ült az asztalnál.

Törött arcú nő vette kezébe a kérvényt.

– Hol dolgozik az elvtárs?

– Tudományos dolgozó vagyok, tanítok.

– Konkretizálja a kívánságát!

– A Honvéd utcában egy romos házrészt szeretnék elintézni, azaz rendbe hozatni. Mindössze egy szoba az egész, de most csak a falak állnak, tető kellene, ajtó, ablak. Utánajártam a dolognak, egy kitelepített német festőművészé volt a ház; így nincsenek meg a feltételek, hogy tudományos szinten végezzem a munkámat.

A nő anyásan mosolyog a férfira:

– Hogy segítsek magán?

– Ha megkaphatnám, így könnyítenék is az elvtársak munkáján, s így az én ügyem megoldódna.

A meghallgató asszony szokatlan térképet terít az asztalra, s hozzá valami jegyzéket. Megkeresik az utcát és sorra az udvarokat: negyvennégyes szám, mennek végig az udvaron, minden egyezik, de a romos házrész nincs, a lakott rész kicsinyke négyszög, s ezzel vége. A német festőművész után ennyi maradt az utókorra, egy négyszög.

– Amit kér, az hivatalosan nem létezik, nézze meg jól.

– De hisz mindennap elmegyek oda, győződjenek meg…

– Elhiszem, de hivatalosan nem létezik.

– Nyolc évvel ezelőtt még lakták.

Lehetséges, de a mi evidenciánkban már nincs benne.

– És akkor most ki a tulajdonos?

– A háború előtti telekkönyv szerint a németé, a kisajátítási törvény szerint az államé, gyakorlatilag senkié. Senki földje. Ne feledje, háború után vagyunk, egy dzsungelt örököltünk. Biztosan ismeri e város múltját. Én itt születtem, ismerem. Bitorlója volt ennek a városnak sok, de gazdája kevés. A Duna soron nézze meg a magyar nagyurak palotáit, a Védcölöp úton a német villákat. Mióta van itt?

– Negyedik éve.

– Kevés ilyen város van, ahol ennyi a palota. Nézze csak meg jobban, paloták, néhány bérház, a többi iparos meg kereskedő kis ház és persze proletárkolóniák, Dornkappli, a Liget. Nagy hírességünk volt a lumpen, a kurvautcák, Zsidó utca… Egy biztos, ezt a történelmet nem akarjuk folytatni, először is megtisztítjuk ezt a várost mindenféle szennytől, és kisajátítjuk a történelemtől. Leengedjük a nagy drapériás függönyt, meghúzzuk a piros vonalat, más időszámítás kezdődik itten…

Jeromos türelmesen bólogat a meghallgató asszony mondataira, de érzi, ujjai ráizzadnak a kérvény papírjára.

– Tudja – folytatja –, ez a város sokszínű volt, olyan cifra rongy, zsibvásár, csak enni-inni, sok nyelven karattyolni. Ennek véget vetünk, a győzelem ruhájába öltöztetjük, felzárkózunk a győztes városokhoz. Helyesnek tartja ezt az elvtárs?

– Természetesen.

– Nincs Sztálin-szobrunk. Úgy beszélek, mint elvtárs az elvtárssal, nem szégyenünk ez? Az ő segítségével vívtuk meg felkelésünket, sajnos, későn kaptak észbe az elvtársak.

– Igen, Sztálin szobra nagy dolog – szól bátortalanul Jeromos –, talán gyűjtést is rendezhetnénk, mindenki adakozna.

– Már eldöntött ügy, a nemzet nem lehet hálátlan.

– Tudom, az én dolgom semmiség ehhez képest, mégis, a kérvény, a lakás, kérném…

Az asszony arca ismét olyan, ahogy az első pillanatban fogadta a férfit: megenyhülten anyás, jóságos.

– Értem az elvtársat, türelmetlen, látom. Hogy ne essék köztünk félreértés, mi itt osztályszempontot érvényesítünk. Eszerint a megoldásra váró első feladat: a proletariátus. Ezt tudnunk kell, ha maga kommunista, nem gondolkodhat másként. A szempontokat mindig tisztán kell látnunk. Honnan jött?

– Messziről, az ország másik végéről.

– Keleti?

– Igen.

– Rokonai nincsenek itt?

– Senki… Csak valami nagyon távoli. Greguš őrnagy, szintén felkelő, partizán.

– Nem ismerem – mondta gondolkodva –, lakást nem adhatok az elvtársnak. Egyszerűen nincs. Csak a legsúlyosabb eseteket evideálhatjuk. Itt csak elvi támogatásról lehet szó, komisszió elé viszem az ügyét azzal, hogy hivatalunk elvileg támogatja az elvtárs szándékát. Ilyen értelemben írja át kérvényét, elvi hozzájárulásunkat és támogatásunkat kéri. Válaszként mi csak annyit mondhatunk, hogy elvben nincs ellene kifogásunk. Megértett? Felelőtlenség lenne más terhet vállalnunk ez ügyben.

– Igen, igen – e két szóval hátrál ki Jeromos az irodából.

Lobogással megy, úgy érzi, ez a beszélgetés is valami nagyobb vérkörbe kapcsolta. A lakáshivatali elvtársnő a második ember, aki felelősen viszonyul az ügyéhez, bizalmasan közlékeny: elé teregeti gondjait. Azt mondja, ami van. Nincs póz, nincs hivatali magasság, gondok vannak.

Este hanyatt fekszik az ágyon, Sztálin szobrára gondol: hogy lehet őt bronzba vagy kőbe merevíteni? Lángészről hogy lehet szobrot formálni?

– Elvi támogatást kaptunk – újságolja feleségének.

– Az mit jelent?

– Az elvtársaknak nincs ellene kifogásuk, elvben támogatják a kérésünket, ilyen értelmű kérvényt kell írni.

– Nesze semmi, fogd meg jól, és akkor most mi a további teendő? Most mi történjék, Jeromos?

– Egy kérvény.

– És aztán?

– Aztán, aztán!… Előbb összegezzük a dolgokat: már városi hivatal is tud rólunk, ez evidens. Másodszor: itt is bizalommal vannak irántunk. Most már csak gazda kell, az, aki megcsinálja, érted? Mert így senkié, nem evideálják, nincs könyvelve. Ez persze szerencse is, leegyszerűsíti a dolgokat, nem kell osztozni senkivel, nincs veszélyeztetve…

Elalvás előtt a bicegő pallér jön elő szivarfüstjével. Jön, és várja, állítsa meg valami szó. Füst szürkíti a feleség hófehér bőrét is.

– És folyik, folyik az idő – ezt motyogja félálmában az asszony.

Másnap reggel a pallért keresi.

– Papír van?

– Ígéret, elvi támogatás.

– Az kevés! Ide anyag kell: tégla, homok, mész, szurok, gerendák, ablak, ajtó és emberek.

– Az a beomlott házrész nincs a nyilvántartásban.

– A kitelepítési hivatal biztos tud róla, persze az már megszűnt.

– Kihez menjek? Tanácsoljon.

A szivar vége lefittyed húsos szájában.

– Nekünk sincs pénzünk, a házkezelőségnek. Ezek a házak mindent elnyelnek, láthatja. A Dárius kincse is csak az ajtófélfára lenne elég. Már mi is csak úgy dolgozunk, szimuláljuk a munkát. De hát próbálja meg, Medeket keresse, tőle függ. Nagy góré.

Medek a háború utáni nyomozók szabvány bőrkabátjában áll az irodájában, széles arcú, apró szemű ember. Mogorván, gyanakodva nézi Jeromost.

– Hallgatom, fiatalember – mondja.

– A segítségét kérem, Medek elvtárs…

Jeromos messziről kezdi, tisztségeiről beszél, aztán napi munkájáról: nincs hol készülnöm, nincs hol lennem, nagyon nehéz így nagy dolgokat produkálni, az igazi tudományosság…

– Szülei?

– Kisparasztok, keletiek vagyunk.

– Apja?

– Már belépett a szövetkezetbe.

– Kérem, én a tiszta munkát szeretem. Beszéltek magának rólam? A pallér vagy valaki más?

– Nem.

– Belügyes voltam a legnehezebb időkben, negyvennyolctól ötvenkettőig, a szocialista államvédelem első korosztályához tartozom. Ma már sokkal könnyebb tisztán látni a frontokat. Betegség miatt hagytam ott, az idegeim. Azért mondom ezt, mert sok mindent beszélnek rólam a hátam mögött. Akármilyen ügyeknek itt nem fogom pártját. Életemben én csak a rossznak ártottam. Ezért kérem, kétoldalnyi terjedelemben írjon le magáról mindent, tisztán akarok látni. Ha a mi emberünk, segítek. Holnap kettőkor várom. Végeztem.

Három nap múltán ilyen szűkszavú volt a telefon is:

– Reggel hétkor a helyszínen várom. Végeztem.

Mire Jeromos odaér, Medek már ott áll, és cipője orrával a porban rajzolgat. Rámosolyog a férfira, most látni, felső fogsorának közepén furcsa hézag van.

Ébred az udvar, az egyetlen klozett előtt hárman várnak, csinos, harminc körüli asszony s két férfi. Néhány lépésre tőlük bajszos öregember krákogva köpködi magából a nikotint, a lépcső alatti lakásból öblös, mély táskával buszsofőr indul munkába.

– Hogy keveredett maga ide?

Kereséssel. Ráakadtam, mondaná enyhítő mosollyal Jeromos, módszeresen jártam az óvárosi utcákat, parttól partig, azután az udvarokat vettem sorra. Így.

A mosoly nem ér a szájára, elszárad valahol félúton a lélek bizonytalanságában. Jeromos nézi a férfi arcát, várja a biztatást. Medek tekintete felrebben.

– Jobbat is érdemelne.

– Ennek is örülök, más választás nincs.

– Én lakhatóvá teszem, csak a papírokat intézze, gyorsan cselekedjen, addig lépjen, míg el nem kezdjük a munkát, érti? Nyilván így senkinek sem kell, de kész állapotában elmarják magától.

Jeromos hálát érez az ember iránt, de kényszeredettnek érzi a köszönő szavakat.

– Egyszer jöjjön el hozzánk, Medek elvtárs.

– A vaságyas szobába?

– Keletre, a vizek partjára, hajnali halászatra.

Akiben megérez valami emberi melegséget Jeromos, azt hívja magukhoz osztani, mutatni a szülőföldet. Nyár elején minisztert invitált, s aki elfogadja a hívást, viszi: színészeket, szerkesztőket, ismerőst s falkával barátot. Az együttlét szomjúsága szinte rácserepesedik a lelkére.

A jó emberi cselekedetek meghatják, ilyenkor víz tükrére képzeli arcát, s oda idéz másokat is: nézzétek, nézzük, a semmiből jöttem ide, s nem hagynak elveszni. Emelkedek, van emberi jóság, emberi megértés, csak a nyomokat kell hozzá megtalálni.

Ellágyult tűnődéseinek van egy képzelt képe is: hófedte hegyvonulat, csúcsait vakítja a nap. Egyszer távoli a kép, másszor közelebb jön, azt szeretné, ha valahol képzetein bévül állandó lenne ez a ragyogás.

Pohár borra invitálja Medeket.

– Nem szeretem az ilyen előlegeket, majd a sikerre, ha befejezzük. Engem még senki sem vásárolt meg, ne haragudjon.

Sokáig tartja ez a jóleső zsibbadtság, alig is érzékeli, hogy a hivatalok labirintusába került, és nap nap után kopogtat, köszön, meghajlik: a lakáshivatali komisszió már kétszer elnapolta ügyének tárgyalását: véleményezést kérnek szülőfalujából, véleményezést munkahelyéről, ajánlást a párttól és az ifjúsági szervezettől.

Jeromos érthetetlen türelemmel rakosgatja egymásra az iratok másolatait: olyan helyzetbe került, amely nem hasonlítható egyik előzőhöz sem. Hivatal, egyre több hivatal, egy részük a városközpontban egy marokra fogva, a többi szerteszórva nagy területen.

Ezután szakértői véleményre van szükség a hely alkalmasságáról.

Azután a fejlesztési hivatal: a távlati tervek szempontjából.

Majd ajánlások: vízművek, kéményseprők, villanyművek, köztisztasági hivatal… Ajtók, feliratok, megkérések, papírok, papírok, alig is veszi észre az irományok elhatalmasodását. Ha esti elalvások előtt hazagondol, már a következő napi intézendők is társulnak az otthoni tájhoz.

Második szülőföldem bevezető útja papírokkal van kirakva, mondja magában fanyarul: igazolások, ajánlások, vélemények. Kérvények és még kérvények, az egyik papír vonzza a másikat, az egyik hivatal feltételezi a másikat.

Azután a házkezelőség, anyagszükséglet, kalkulációk…

Ha másodszor megy egy hivatalba, már mosolyognak rá, harmadszorra szóba elegyednek vele, kérdezik is…

– Bejáratos vagyok sok helyre, nő az ismeretségem – magyarázza otthon. – Nem teszek rossz benyomást, már azt is mondták rám, illemtudó… Tudod, rájöttem, a hivatal természete a türelem. Ha elkezdek vagdalkozni, csak ellenséget szerzek magamnak, ha nyugodtan pakolom ki a dolgaimat, még a nyelvi botlásaimat is könnyebben lenyelik. Hisz az íróasztalok mögött is emberek ülnek.

– Én azt mondanám, siess, légy követelőzőbb, így minden sokáig tart. Már megint a régi betegség, mindent meg akarsz magyarázni. Ha így megy ez, örök életig eltart.

Egy sokkolt pillanatában összetépi a kis kazal papírt. Egy hét múltán elölről kezdi. Az utolsó papírokat Greguš őrnagy intézte már.

A ritmusomat, hogy lassú vagyok és túlságosan türelmes, mások is kifogásolták már, Elvira is. Lehet, hogy öröklött tulajdonságom, az is lehet, a helyzetek teszik. Számomra talán jót tenne, ha egy héten egyszer ismét katonai gyakorlatra vinnének. Reggel beöltözni: nadrág, zubbony, félszárú csizma, köpeny, sapka, derékszíj, s pontosan hatkor már jelent az ügyeletes, ahogy diákkorunk katonai gyakorlatain:

– Poozor! K pocte!

Gyermekkorom elérhetetlen álma… Katonatiszt szerettem volna lenni, a háború idején azt láttam emberi magasságnak. A hadseregben riadtam el valójában a szándéktól.

Szigorú arcú őrnagy kezdte a napot, a gyalogsági harcászat elméletét adta elő: védekezés és támadás… Előbb a raj szerepét magyarázta, fegyverzetét, parancsnoklását, harcerejét.

Az őrnagy szívesen beszél magáról, nevelő bölcsője az első köztársaság. A hazafias cseh tisztek első vonulatához tartozik, ők szervezték meg az új állam hadseregét. Századosként fejezte be a háborút, elmúlt ötven, de mozdulatai most is feszesek, szavai, parancsai egyértelműek.

– Vigyázz! Felállni!… Vége az első órának.

Ha anyám jut eszembe, a végtelen időre kell gondolnom. Volt egy varázsszava: majd. Ha nem volt kenyér a háznál, így vigasztalt: holnap majd lesz. Ha a frontról késett a tábori lap, azt mondta: holnap majd megjön. Ha lázban fetrengett valamelyik gyerek: holnap majd jobban lesz.

Így mérkőzött az idővel, nyíltan sohasem fordult vele szembe: háttal állt az időnek. Majd – ezzel az egyetlen szóval a mindennapi életet hódította el az időtől. Naiv reménnyel. Majd – a holnapot jelentette, de jelenthette az örök időt is, az örök védtelenséget, az állatias vakhitet az ártatlanság győzelmében. Majd – jelenthette az élet mindennapi lehetőségét – a lehetetlent is. Jelentette a napok, az év, az élet szükséges ritmusának felbomlását, az időszámítás felbomlását, emberi mivoltának kihullását az idő forgásából.

Egyetlen dobbantással állt fel a század, így a padsorok közt is mozdulatlan a vigyázzállás. Az őrnagy a szemek magasságában néz, tapasztalt katona, tudja, a tekintetekben benne van minden, a kezek, a láb, a test tartása – és a lélek engedelmessége.

Órák szüneteiben folytatja. „Mi csapattisztek voltunk, kaszárnyákban laktunk, eleinte még utánoztuk a monarchiabeli tiszt urakat, szalutáltunk s bokáztunk mi is. Monarchia. Ahogy szervezni kezdték a csehszlovák hadsereget, megbukott a komédiázás is. Cseh katona, nekünk ez feltámadás volt. Önálló hadsereg, önálló vezérkar, önálló törzsek, tiszti iskolák… Ne felejtsék: a fehérhegyi csata óta nem volt cseh hadsereg. Semmilyen. Ezerhatszázhúsz óta csak másokat szolgáltunk. Hadsereget teremtettünk, ütőképeset. Fegyelem. Minden tiszt tudta: a kaszárnya a hadsereg lakóháza, kaszárnya és gyakorlótér nélkül nincs katona. Hadsereg sincs…”

– Vigyázz! Leülni.

A második óra a harcászat folytatása: rajok egymáshoz kapcsolódása, rajzok, ábrák, alakzatok, parancsok.

A harmadik óra fegyvertan, a puska és a géppisztoly részei. Fiatal hadnagy magyarázza, de az őrnagy ott áll fölötte; szét kell szedni és összerakni a gyalogsági fegyvereket, és megnevezni az egyes részeket. Ezt mindenkinek tudnia kell.

– A magyar hallgatók álljanak külön! Mondják hangosan a puska részeit. Ismételni!

– Ismételni!

– Ismételni!

– Még egyszer!

– Nem lehet megakadni sem. Folyékonyan mondják.

– Még egyszer, ez lesz a fegyverük. A magyar jó katona, így tanulták, ugye? De én tudom is, jó katona. A magyar parancs szerinti katona, jó lovas, jó gyalogos, de parancsolni kell neki. Erős parancsnok kell neki, csak így engedelmeskedik. Vad nép a magyar, engedelmességre kell kényszeríteni. Katonának is csak így jó, engedelmesen. Önök tisztek lesznek, véssék eszükbe: engedelmesség és fegyelem, enélkül nincs harci szellem. Enélkül nincs alakulat, enélkül nincs hadsereg. Értjük?

Szlovák társaink ezután úgy néznek ránk, mint kiszolgált őrmesterekre; őskatonák utódai.

– Nem mosolygunk – pattog az őrnagy –, ismételni, míg le nem szakad a cipőjük talpa. Bevágni, bemagolni, ha másként nem megy.

Tucatnyi magyar hallgató áll felsorakozva az évfolyam előtt, egymás után ismételgetik a puska részeit!

– Egy hadsereg egy nyelv – mondja az őrnagy –, más út nincs. Soknyelvű hadsereg nincs. Csak hadsereg van. Ezt ne vegye senki zokon, ez államérdek, ez alól nincs kivétel. Ezt csak megérteni lehet.

Mulatságos látvány lehetünk így, kapkodva, törve az idegen szavakat. Korszerű hadsereg legegyszerűbb fegyverét tartjuk kezünkben, s egyszerre nem tudjuk a szolgálat nyelvén felsorolni részeit. Nevetségesek lehetünk és sajnálnivalók.

– Felállni! Vigyázz!… Vége az órának.

Együvé verődnek a szünetben, ácsorognak, mint valamikori seregek egy faluból verbuvált katonái.

– Švejk–fiúk – csusszan ki valaki száján.

– Tudjátok, mit mondott Švejk a tábori állomáson egy magyar katonának? „Csak igyál, te magyar, húzd meg jól! Ti bezzeg nem így vendégelnétek minket…”

– Hunyadi kellene ide meg Mátyás, rendes hadvezérek – mondja egy tömzsi fiú. – Meg Bem József. Azokkal menni csatába, miért nem mondják a dicsőségünket?… Miért a szégyenünket keresik?

Lehalkul a zsivajgás, indulat feszül az arcokra. Ösztönösen is katonaarcokhoz hátrálnak, családi katonafényképekhez, aztán az iskolai történelemkönyvek seregeihez. Felületes katonaemlékek és az indulat ideges, kapkodó keze bogozná az igazságot. Mindenki a magáét, a látott vagy megtanult katonát idézné, lángra lobbant szavakat dobálnának a nagy üstbe. Szemrehányásként, vádként, védekezésként: Žižka, Janko Kráľ, Kinizsi, ahogy hajolt és hajlított a történelem.

Néhány perc múlva kezdődik a következő óra, hangosan nem viszi tovább a szót senki sem, most minden messze van, ami e falakon kívül esik. Kényszerhelyzet, gondolja Jeromos, benne vagyunk egy hatalmas üstben, emlékeink és indulataink gerjesztik a meleget. És az új parancsok, az új parancsnokok új sereget formálnak: új eszme katonái leszünk… Nem tehette másként Dózsa sem, Rákóczi és Kossuth sem, parancsoltak ők is sokféle népnek:

– Sorakozó! Sorakozó!… Irány a jövő!… Mi most a jövő katonái leszünk, a jövő nevében vagyunk ebben az óriási üstben, mi, a jövő katonái, a jövő nevében engedelmeskedünk.

– Viigyázz! Balra át!… Tiszteelegj!

Lehet, hogy a parancsoló tiszt mást is gondol: büszke magyarok sokféle katonaarcotok van, ezt próbáljátok, közkatonasort, bakaéletet. Rólunk, csehekről, annyit tudtatok csupán: a császár kerge katonái.

– Balra át! Tisztelegj!

– Kérdése van valakinek?

– Magyarázzák meg, kérem, a dolgok értelmét érthetőbben – mondja az előbbi zömök fiú. – Lassan, a szóból értünk mi, kérem, nem vagyunk mi afrikai négerek, hogy nem tudnánk felfogni a puska szerkezetét. És ha már, miért nem lehet elmondani a saját nyelvünkön? Mit érdekli az az ellenséget, hogy én milyen nyelven makogok a lövészárokban… – Körbenéz a termen, támogatókat és biztatót keresve.

– Hogy hívják? – kérdi az őrnagy.

– Borsai, jelentem.

– A következő foglalkozásra megtanulja így is, úgy is.

– Értettem.

– Felállni. Vigyázz!… Vége az órának.

Katonás az ebéd is, rövid ideig tart és egyszerű. Utána sorakozó, menetgyakorlat következik: balra át, jobbra át, hátra arc! Az altisztek szájából élesen pattog a szó. Kemények, szigorúak, nem szívelik a főiskolán képzett katonákat: kivételezett úrifiúk, szalonbakák.

Délután harcászati gyakorlat; lövészárkot ásunk, rajba fejlődünk, a kúszást gyakoroljuk, majd támadást, roham: megrohamozzuk az erős színekkel festett ellenséget… Az ellenség sehol, s mi rohamozunk, futunk, ordítva hurrázunk, aztán vissza, és ismét elölről.

Roham közben durva, vad érzések törnek fel bennem: kezemben puska, rajta szurony. Kicsit komédia ez, rohanni a láthatatlan ellenségre, s mikor a futástól már száraz a torkom, számra tör a düh, s ez a rohanás már nem is akarat kérdése, már visz a tehetetlenség, már valóban kellene egy célpont, tárgy vagy ember, szinte mindegy. Értelmet adni az értelmetlenségnek…

A taktikai előkészítés óráin magyarázzák a nagy csaták stratégiáját, a gyalogos támadásokat, ellentámadásokat, a támadó hullámok rendszerét: a Don-kanyar, Dukla, Budapest, Berlin, a bekerítések… Egyik hullám után a második, roham, roham, roham… Az egyik sort lekaszálták, fölkelt a másik: roham, roham hősiesen a túlerővel szemben is.

Földöntúli táj a gyakorlótér, gödrök, földhányások, futóárkok, gránátok vágta földsebek… Ahogy gyakoroljuk a rohamozó támadást, elfelejtem történelmünk jeles katonáit, valami nagy szabályozó közelebb hozza az időt, visz a felkorbácsolt düh. Az utolsó háború bejárt csataterei borulnak elém, s valóssá válik minden, ahogy rohanok magammal szemben.

– Sorakozó! Vigyázz!… Tisztelegj! Vége a foglalkozásnak.

A katonai gyakorlatok szigorú időbeosztása gyötrelmes, mégis ez a szervezett idő, gondolja Jeromos. Az irányított idő. Itt nem bíznak semmit a véletlenre, az esetleg, hogyha, majd ismeretlen fogalmak. Végigfutja katonáskodásainak gyakorlótereit, és gyorsan bezárja maga mögött a kaszárnyák ajtajait… Mégis, idegeit megérintette az élet másféle ritmusa: cél, elhatározás, megvalósítás.

Anyám időszámítása ehhez képest nagy köd, meghatározhatatlan, parttalan reménykedés, s bizakodás az eljövendő világ szeretetében.

 

Elsőnek a vaságyat hozták el. Egy hétig ez volt az öröm, karjait fényesre szidolozták, s helyezték, húzgálták. Minden éjszakára máshová. A fényt próbálták, honnan esik a legjobban, hol esik a legjobb alvás. Nappalra pokróccal terítették le, ez lett az olvasóhely, az íróasztal, az üldögélő, a gondolkodó, a ruhaakasztó.

Esténként a férfi le s fel járkált a szobában, mintha gondolkodna. Valójában lépteinek hangját élvezte, a cipősarkak egyértelmű koppanásait a parkettán. S a behatárolt teret. Faltól falig ment, ujjhegyeivel meg is érintette a virágmintákat. A hideg érintésére megfordult. Hosszában négy lépés, keresztben három és fél a szoba.

– Ez már nem az utca – mondta maga elé –, ez már nem a végtelen utca, ez már a behatárolt tér, ezt te is érzed, ugye? Innen nem indulnak vonatok, a sarokban nem áll csontváz, Mole néni sem csenget, itt nem bámul senki az arcunkba. Révbe értünk…

– Ez már más.

– Érdemes volt a küzdelem, most már te is beláthatod.

– Igen, igen, csak az elfecsérelt idő. Képzeld, ha valaki azt mondja az elején, amíg felépül a hajlék, olvassátok el Balzacot, olvassátok el Tolsztojt, olvassátok el Gorkijt. Így voltál kőműves, parkettázó, szobafestő, bádogos, te ügyeskedted ide a mestereket – nagyon sok energia.

– Az ajtó hogy tetszik?

– Szép munka, az ablak is erős, masszív, csak nem értem, miért tettek rá rácsot? Így nem lehet rajta kihajolni, nézted már?

– Valószínűleg így kell, a földszintes házak ablakain mindenütt van rács. Ők tudják. Városban vagyunk.

Lámpagyújtás után a férfi lépegető árnyéka ránőtt a falra. Élvezte valószínűtlen nagyságát, megérezte biztonságát. Erőt érzett magában, felgyorsította a lépteit is.

– Megszűnt a kiszolgáltatottság, mostantól függetlenek vagyunk, az ember egyénisége így szabadul fel. Nem tudom, te érzed-e ezt? Mikor először léptem be ide, belőlem kiszáradt valami fojtottság. Te nem így vagy vele? Itt függetlenségünk lesz. Ha akarok, lefekszem, a saját időnkkel tetszés szerint mi gazdálkodunk. És hálát is érzek. Érdemes lenne összeszámolni, mibe került mindez. Vízvezeték. Mosdó. Ilyen otthon sem volt. Ez egy átgondolt, mély emberi gondoskodás. Ne is haragudj, Gottwald elvtársat kell hogy idézzem, ő mondja: „Ne feledjük, hogy minden törekvésünk végén az ember áll…” Te nem örülsz, mondd?

– De igen… És most mi lesz tovább?

– Berendezkedünk.

Másodszorra a könyvvel tömött bőröndöt hozták el. Reggel és esténként erre terítettek, evés közben guggolnak vagy állnak. Az ajtószomszéd mosollyal kopogott be hozzájuk, Gavora, mutatkozott be.

– Szomszédok leszünk.

– Igen.

– Én is szerettem volna ezt a szobát, nekem nem sikerült. Maguknak több türelmük volt… Legyünk egymás iránt jóakarattal, szívesen segítek. Röntgenes vagyok.

Kedves jóakarat van az ember arcán, s mikor már érzi, hogy felolvad az ismerkedés merevsége, belenevet saját mondataiba.

– A tüdejük még nem sípol, remélem. A segítséget persze nem így gondolom. Mikor költözködnek?

– Már itt vagyunk.

– S a többi?

– Lesz.

Gavora tekintete körberiad a falakon, aztán rápihen a házaspárra.

– Kezdjenek fűteni, ősz van. A háború vége óta ezeket a falakat csak a napisten melengette. Vizesek. A vakolatnak meg a szép festésnek ne higgyenek. A mi falaink is nedvesek, ebben az udvarban minden ház vizes.

Jeromos nem tartja fontosnak, amit Gavora mond, a szoba élménye minden mást elhalkít benne.

– Kiszárítjuk, addig fogunk fűteni, míg kiszárad. Ma ez nem lehet gond, a szovjet elvtársak hegyeket mozdítanak el, megfordítják a folyók irányát. Kifogunk a nedvességen is.

– A városnak ez megsüppedt része, nemrégen építészeti tanulmányt készítettek róla. Közművesítése kezdetleges és elavult, az udvarok az idők folyamán feltöltődtek, a földszinteken mindenütt feltör a talajvíz.

– Ezt is megoldjuk – veti oda könnyedén Jeromos. Egy pillanatra árvizek képe zuhog a szemébe, annyi ez csak, míg kételkedve Gavorára néz. Ellenkezne, de ingerlő képtelenségnek tartja, amit ez az ember mond a vízről… Számára most minden ellenszenves, ami beárnyékolja elégedettségét: a víz csak zuhogásával ellenség, mikor éjszakáról hajnalra tört a falvakra.

– A falakat szigetelték? – kérdi Gavora.

Jeromost elfutja a düh, Gavora arca ugrálni kezd szeme előtt.

– Igen, mindent megtettek, a lejáratot, a feljáratot, a kijáratot, a mennyországot is szigetelték. Mindent elszigeteltek, nekünk nem a szigetelés a problémánk meg a mindenféle kis vizek, meg a talajvizek, nekünk a lényeg a fontos: áll a ház, áll a szoba és lakható, a kis dolgok elvakítják az embert.

Gavorának arccsontjára száradt a mosoly, így hátrál kifelé, jó éjszakát és jó estét kíván háromszor is zavarában.

– Irigyli tőlünk, irigy kutya – veti utána a tanár.

– Elragadtattad magad, rosszul tetted. Ő az első ember az udvarban, aki a kezét nyújtja.

– Folyton a száját nyaldosta, ahogy nézte a lábad. Te ezt nem láttad? Itt fog lebzselni körülötted, valami jó tanácsa mindig lesz. Nem szeretem azokat, akik szüntelen csak kérdeznek. Miért vagyunk magasan? Miért vagyunk alacsonyan? Szigeteltek-e az elvtársak? Kíváncsi lennék az életrajzára… Az ideológiai munka tapasztalata, aki sokat kérdez, az valamit álcáz.

Október eleje van, ahogy aláhagy az esti jövés-menés, csend van, ezen a csenden azok mennek csak át, akik durván zárják a borozó vasajtaját, és egyenletes időközökben a troli vékony hangja.

Az álom kísértése most jólesik. Esik az eső, az asszony hallja az esőcseppeket a tetőn és a lejárat vaskorlátján, s azt is, ahogy a leveleket veri. Mióta itt vannak, talán csak most, Gavora látogatása után érez valami kis elégedettséget. Belegyalogol az esőbe, melegnek érzi. Nyári zápor gyengülő hulláma. Mosná a lábát, tapodná a sarat, de nem jut a bőréhez víz.

Lehet, hogy ezt már csak álmodja.

 

Összekölcsönözték a pénzt, s vettek szekrényt, asztalt, székeket, könyvespolcot és két fotelt. Örömére ennek galuskát főzött az asszony, ezzel vendégel; Czipa, a szerkesztő, Fedeles, Nyári, ők segítettek. Előbb kifő a galuska, aztán Jeromos madzagot köt a fazék fülére, és sörért szalad. Van még egy üveg pálinkája és egy üveg bora, de ezt a végére tartogatja.

– Mégiscsak – kezdi a szerkesztő. – Beteljesült. Megvetjük a lábunkat, azért is, és azért is. Nincs visszaút, elvtársak.

– Én ezt tudtam – folytatja Fedeles. – Tudtam, hogy a proletárt nem lehet levakarni a falról, pajtások, ököllel kell menni a dógokra. És ez még csak a kezdet. A sort kell zárni, senkit sem szabad magunk közé engedni. Ha észreveszitek a konkolyt, ki vele. A zászló csak tiszta lehet.

Fedeles feláll, körbenéz, lebiggyeszti szája szélét, köhint egyet:

– Pártunk és kormányunk egészségére! – mondja.

Valamennyien felállnak, s koccintanak. Az asszony száján megtörik a mosoly. Furcsának tartja ezt a hangot, szertartásosnak. De a férfiarcok túlságosan komolyak, s nem mer más lenni ő sem.

– Szép diófa – folytatja Fedeles. – Ez az érték. – A kettesszekrény ajtajának mintázatát nézik. Érdekesen, alulról fölfelé belebújnak: a gyermekkor diófakoronájába másznak, egyre magasabbra, a legtetejébe, ahol már hajlanak az ágak, ahonnan már látni a többi fa koronáját is. Itt könnyebb eligazodni, mint a szekrényajtó összefolyó évgyűrűiben.

Az asszony két tál galuskát tesz az asztalra, az egyik káposztás, a másik túrós.

– Szeressétek.

– Fedeles csámcsogva eszik, mohón, éhesen, szája szélére csíkozik a túró. Nyári, a filozófus, evés közben is cigarettázik, s fejét könyökére támasztva, valamin tűnődve, szemenként veszi villájára az ételt.

– Ősi étek – mondja a szerkesztő, és másodszor is megrakja tányérját. Czipának, a papfiúnak az arcán nincs semmilyen ragyogás, eszik, zárt szájjal, egyenletesen. A háziasszonyhoz ő a legkedvesebb, cinkosan rámosolyog néha, mintha együtt púpozták volna a homokot, és azóta egyfolytában galuskát főznének egy közös masinán.

Jeromos már a harmadik pohár pálinkát tölti, ő csak belekortyol a pohárba, de a többiek fenékig hajtják. Örül, jól érzi magát, azonban tart az ivás tempójától. Érzi, már elindult velük a ringlispíl. Ingerli az is, hogy sohasem tudja magát odaadni egyetlen hangulatnak sem maradéktalanul. Most is elévillan az ördög kis lámpája. Figyel. Pontosan így: szüntelen figyelem az élet következő helyzeteit, maradt bennem valami az iskolai vigyázókból, vagy talán még régebbről öröklött beidegzettsége a vigyázásnak. Ki tudja?

– Ez győzelem – mondja hangsúllyal a szerkesztő. – Ez egy győzelmes jelenet, ahogy itt vagyunk, győzelmet ünnepelünk, ezt is meg kell szoknunk, a győzelmeket. Legyen sok ilyen napunk.

Elmennek köztük a szavak.

– Hűvös van, frissen vagytok itt – mondja Nyári.

– Nincs még kályhánk.

– Pártunk és kormányunk egészségére! – köszönt Fedeles. Nyári kivételével felállnak, és koccintanak.

– Te ellenünk vagy? – csap rá Fedeles.

A filozófus akarat nélkül áll a többiek közé, és sápadtan nézi az asztalt. Az asszony kihátrál a fenyegető beszédből, az ágyra ül, majd kezét arca alá téve ledől, ahogy a parasztasszonyok teszik forró nyári napokon, ebéd idején, fák árnyékában: imádkozó kezükre teszik fejüket. Innen nézi az asztal körül ülőket. Valahonnan apró kis ereken folyik gondolataiba az öröm: itthon vagyok, valóban, most nem kell gondolni semmi másra, csak arra, itthon vagyok.

Nézi a mennyezetet, majd lejjebb csúszik a falakra, érzi, ahogy békíti testét a nyugalom. Ahová erősebben vetődik a fény, apró kis csillagok ragyognak: mész, homok vagy festékszemcsék: Ahol emberi melegség van, ott az anyag is másként viselkedik, magyarázza magának.

– Az utolsó vacsora – szól a beszédbe –, olyanok vagytok.

Látja, amint az alakok árnyéka egy pillanatra a falra merevedik, aztán hirtelen széttörik a kép.

– Ezt nem, ezt azért nem – csattan fel Fedeles. – A klerikalizmussal te nekünk ne példálózz. Mert mi nem vagyunk papok, elvtársnőcském. Ezt vedd tudomásul, mi nem lépünk Krisztus nyomdokaiba, nem fogunk vele egy tálból cseresznyézni.

Felsőtestével Fedeles az asztalra dől, onnan beszél az ágy felé dühvel, szinte gyűlölettel.

– Ne vadulj, Fedeles, az utolsó vacsora az egy festmény – lép a beszédbe Nyári –, amelyen Jézus vacsorál tanítványaival. A kép eszmei lényege az árulás. A való helyzet: Krisztus utolsó alkalommal van együtt tanítványaival, húsvét előestéjét ünneplik. Itt jut el Júdás az árulásig, értitek? Árulás, ez egy történet, pillanatkép, amelyben valaki elárul valakit.

– Te honnan tudod ezt ilyen pontosan, Nyári? – kérdi Fedeles.

– Az iskolában tanították, a konfirmációra.

– De hogy ennyire részletesen emlékszel, érdekes.

Nyárit nehéz eltéríteni gondolataitól.

– Ne térjünk el a tárgytól, elvtársak. Én az árulás fogalmát szeretném csak kifejteni és aktualitását aláhúzni, mert nem a Biblia a fontos, nem is a tanítványok: az árulás. Számunkra az egész ügyből ez a lényeges. Mert hányszor ülünk mi is így társaságban, és a legnagyobb bizalommal beszélünk akárki megbízhatatlanoknak. Osztályharc, bizalom, árulás, értitek? Ezek a fogalmak összefüggnek. Köztünk talán nincsenek júdások, mit gondoltok?

– Persze a marxizmus jobb példákat is ismert az árulásra, mint az utolsó vacsora – mondja a szerkesztő, tudálékosan csücsörítve. – Miért éppen a Bibliából vesszük a példát?

– Véletlenül szóba került. Miért? Ez csak nem bűn? – mondja a pap fia.

– Megmondom őszintén, én nem szeretem, ha a nők hozakodnak elő ilyen dolgokkal, én ezt egyszerűen tolakodásnak veszem. Már elnézést, egy dolog a galuska, más dolog az ideológia. A női logika az nem a politika logikája. Az két különböző dolog. Értem?

Az asszonyarc fehér bőrére kavicsszemek hullanak. Máskor is megtörtént már, ha a szerkesztőt oldalról éri váratlan megjegyzés, ingerült lesz, és letorkolja a másikat. Lerohanja. A szerkesztőség ülésein, de más alkalmakkor is megszokta a zárszókat, azt, hogy az övé az utolsó szó. A hízelgők azt is mondják róla: a nagy összegező.

– Szóval köztünk is van júdás… Júdás, júdások – mondja maga elé Fedeles eszelős tekintettel. – Ezért hálás vagyok neked, Nyári. Nekem ez nagyon fontos. Ezután ilyen összefüggésekben fogom nézni a dolgokat: sátánok, júdások, csak be kell helyettesíteni. – Alsó szája széle lebiggyed, arccsontjára ráráncosodik a bőr, ábrázata egyik pillanatról a másikra eltorzul. Reagálásai ilyen hevesek, s legtöbbször vicsorít is, csikorgatja a fogát, ha általa fontosnak vélt felismeréshez ér.

– Csitulj, Fedeles – nevet az asztalra Czipa. – Változtassunk irányt, az előbb győzelmi ünnepet akartok, most meg az árulók… csak úgy csapongunk, csapongunk, sej-haj!

– Ez sokkal komolyabb ügy, Czipa, mint a te fehér fogsorod – harap vissza Fedeles.

– Én azt nem értem, hogy elvi kérdések tisztázásakor miért ne hivatkozhatnánk a Bibliára – mondja a jogász. A papfiú néhány tempóval mindig lemarad a beszélgetéstől, számára ez a biztonság: ha már el lehet vegyülni, ha már mások is ott vannak; tudja, hogy nem lehet első, nem szólhat elsőnek, mindig várni kell a sorára. Külsőleg ez teszi megfontolttá, komollyá s kicsit koravénné is. Marxizmust ad elő az egyetemen, ez különös súlyt és színt ad egyéniségének.

– Gubanc, te egy nagy gubanc vagy, te jogász – szúr bele Fedeles –, rajtad nem lehet eligazodni, az isten sem tudja, mitévő legyen veled, mert tőle elpártoltál. Kommunista ilyet még alig látott, pap fiából marxista prédikátor… Ne haragudj, de én nem hiszek neked teljesen, vagány srác vagy, de a kommunista hited, az nem világos előttem. Valami itt nem stimmel, pajtáskám, ugyanis: a lét határozza meg a tudatot, ez a marxizmus ábécéje, hisz te is ezt tanítod, nem? Márpedig itt egyik dolog cáfolja a másikat, ez ellentmondás, nem? Vagy te nem vagy igaz, vagy a marxizmust magyarázzuk rosszul.

Az asszony félig nyitott szempillák alól figyeli a beszélgetést, legszívesebben most is valami hasonlattal békítene, de megint csak bibliai történetet mondana a gyűlölködésről. Inkább hallgat, nézi a mennyezet és a falak érdekes kifényesedését.

– Kivétel is lehet – békíti Fedelest a szerkesztő –, ezt minden tapasztalt kommunista tudja, kivételek vannak a törvény alól is.

– Akkor te is opportunista vagy, mert ha egynek megengeded, jön utána a többi is. És ki szabja meg a kivételt?

– Mi, ahogy vagyunk, az elvtársak, az elvtársak ébersége.

– Én csak a proletárnak hiszek, ti olyan szépen tudjátok csűrni-csavarni, pajtáskáim. A proletár az tudja, az ilyenfélék legfeljebb megtanulják. És a kettő nem ugyanaz. Mert a jogász lehet júdás és aranyszájú próféta is.

– Másról nem tudtok beszélni? Egymást harapdáljátok – csattan fel az asszony. – Ünnepelni akartok, nem?

– Jeromos a hibás, fösvényen tölti a pálinkát – nevet Czipa.

– Elvtársak – köhint a szerkesztő –, Lenin világosan beszél: a baloldaliság gyermekbetegség. Ez egy nagy tétel, sarlóval és kalapáccsal nem mérhetjük az emberek gondolkodását, ez tulajdonképpen ezt jelenti… Nekünk a negatívumokat kell meglátni, a negatív dolgokat kell irtani.

– Pontosan – helyesel Nyári. – Tehát nem az egész ember az ellenség, hanem a negatívumai. A negativizmus, ezt a fogalmat is tisztába kell tennünk.

– Szóval – a szerkesztő veszi a szót –, Nyári helyesen mondja, csak át kell fogalmazni: a múlt világ negatívumait kell lemosni az emberről. Vegyük sorra; a vallás a múlt hordaléka, a nacionalizmus, a kapzsiság, az önzés az mind múltbéli ragadék. És ezeket a nyavalyákat nem tegnap szedtük magunkra, hanem valamikor, azelőtt. Azért mondom, hogy pontosan címezzünk. Nem elég nagy általánosságban filozofálni, mindig a mai naphoz kell szólnunk. Értem? A mai naphoz… És ha meg is haragusztok rám, megmondom őszintén, nekem nem tetszik egyesek magyarkodása sem… Az is a múlté, a nemzeti érzés. Világos? Ahogy a vallás. Ugyanaz tutiban. Legyen egészséges öntudatunk. Ez a jövő, a nemzetköziség. Le kell magunkban rombolni az örökölt érzéseket, a miatyánkot éppúgy, mint a nemzeti nyavalygást… Bennünket a forradalom inspirál.

– Elvben egyetértek, mégis úgy érzem, egyszerűsítesz. Ez még nem végiggondolt probléma, erre több idő kell, ezt meg kell beszélnünk az ideológus elvtársakkal – mondta Nyári. – Gondolkozzatok… Felteszek nektek néhány kérdést, például: ezután mi lesz a himnuszunk? Milyen lesz a zászlónk? Nyíltan tegyétek fel magatoknak a kérdést, hisz ezek a nemzeti érzés szimbólumai. Mi lesz március tizenötödikével? Kossuthtal, Petőfivel? Kinek leszünk a katonái? Mert hisz minden lényeges megnyilvánulásunk érzelmi indítású… Milyen érzésű emberek leszünk?

Az asszony úgy érzi, kissé megemelkedik alatta az ágy, s most e kérdéseken lebegve elindul valahová.

– El kell dönteni, pántlikás világ lesz vagy a vörös zászló… És hová tennénk a pántlikát, a hajtókára, vagy eldugjuk, és titokban mutogatjuk majd egymásnak? Alakoskodni fogunk? Lesz egy rejtett énünk, és lesz egy hivatalos fizimiskánk? Hány arcunk lesz?

– De hisz eddig ezt nem tette szóvá senki – lép a beszédbe Czipa.– Március tizenötödikén koszorúztunk, énekeltünk, szavaltunk. Nem tiltotta senki: ezerkilencszázötvenhárom március tizenötödikét írtunk, kollégám… A múlt héten Pityukával egy éjszaka teleénekeltük a várost Kossuth-nótákkal. Megbüntettek csendháborításért, de nem a nótáért. Amit te mondasz, azt még itt nem kérte tőlünk senki számon. Csak éppen te… Dolgozunk, mindenki teszi a magáét. Nekünk ez a lényegünk, a munka. Hogy néha elnótázgatunk, kit bántunk mi ezzel?

– Itt volt a bál, az első háború utáni magyar bál, méghozzá reprezentációs. Ott volt mindenki, aki csak mozdulni tudott, a városból is, a környékről is.

– Megnézhették – nevet Czipa a komolyságba.

– Ott voltunk mindnyájan, emlékeztek még, éjfél felé mit énekeltek? Ócska, vacak semmiket: „Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a nép ott fenn a hegyeken?…” Mindenki mondta, a cigány meg velünk: hogy „felvidéki kalászokból panaszos a kenyér”.

– Te is énekelted, kolléga.

– Magamnak is mondom…

– Másnap már a rendőrség szedte a népet – mondta mosoly nélkül Czipa. – Bevittek engem is, a főkolomposokat keresték, az előénekeseket, akik elkezdték.

– S tőled mit kérdeztek?

– Ki volt a kántor?

– S te?

– Nem tudom, nem tudom, egy olyan tömeget lehetetlen megállítani, én is mentem a többiekkel…

– Hisz ez az – folytatja a szerkesztő. – Éneklő csorda voltunk, így lehet megbukni a buta kis hangulatokon. Ilyen nótákkal nem lehet csatát nyerni.

– Bál volt az csak, kolléga, a nóta az nem esküvés. Nótával még nem lőttek agyon senkit sem.

– Nem értitek? Most nem az a fontos, hogy piros-fehér-zöld színekben pompázzunk, ezt olyan nehéz felfogni? Nem várhatjuk, hogy ostoba hangulatokért rángassanak mindenféle instanciák elé, és megszégyenülve válaszolgassunk. Ne felejtsétek el, most nem mi kérdezünk, a kérdéseket nekünk teszik fel. Értem? Mi most hátrányban vagyunk, ha úgy tetszik, történelmi lépéshátrányban… Mert a kicsinyes kérdések alapja a bizalmatlanság, értem? Nekünk az a történelmi feladatunk, hogy azt a bizalmatlanságot, amit cifra rongyos őseink ide halmoztak, azt likvidáljuk, értem?

Meredten hallgatnak.

– Ne értsetek félre – mondja a szerkesztő –, nem akarok okosjános lenni, de ismét egy kérdés, közülünk kinek az apja harcolt a Donnál?

Meghökkenve nézik egymást.

– Nekem – mondja rekedten Jeromos.

– És még?

Kellemetlen, hogy éppen Jeromos az egyetlen, rajta állnak meg a tekintetek.

– Ez most mire jó? – kérdi a tanár.

– Itt élünk egy nép mellett, aki megvívott egy győztes felkelést, tulajdonképpen a forradalmát. És mi csak nézzük az ünnepeiket – mondja a szerkesztő –, odaállunk mi is a zászlójukhoz, és nyeljük magunkba győzelmük örömét, és nem tudunk mit szólni. Ebből a háborúból nekünk nincs mit ünnepelni. Hallgatjátok a szónoki beszédeket, rólunk nincs szó, nem hivatkozhatnak ránk, legfeljebb a szégyenpadon. Ott vagyunk, szégyenpadon, csak tapintatból nem mondják így.

– Erről mi nem tehetünk – mondja Jeromos. – Rajtunk nincs felelősség, nevetséges, hisz gyermekek voltunk, nyomorgó, tudatlan csürhe. Ez a győzelem mindenkié, azoké is, akik nem voltak a hegyekben.

– Ez blődség! Azért gondolkozzunk. Érdemünk nincs e győzelemben. Hasznából kaphatunk esetleg. De én nem számon kérni akarok, a helyzetet mondom. Igazad van, Jeromos, nem a mi felelősségünk, igaz, de az ő életük nyomata ott van a lelkünkben.

– Nem tagadhatjuk meg magunkat, kolléga – mondja Jeromos. – Mert eszerint akkor mi a teendő? Tépjük meg magunkon a ruhát? Tartsunk gyűjtést vagy bűnbánatot? Korbácsoljuk meg magunkat városi főtereken, mert apám vagy én nem lehettem felkelő?

– Én nem ezt mondom. Én csak azt mondom, legyünk reálisak magunkhoz, mi bukott emberek érzését örököltük. Olyan az emlékezetünk is, s nem lehet, hogy egész életünk folyamán ezt nyafogjuk. Ha ezt fogjuk tenni, mi is az ő sorsukat ismételjük, mi is idő előtt elöregszünk. Olyanok leszünk, akiket előbb megmosolyognak, aztán meg kiröhögnek.

– Már megbocsáss, pajtás, a sok mindenféle főúri meg grófi majom vétkét nekem ne hányja senki a szememre. Te sem. Senki. Esterházyért meg Apponyiért engem ne kárhoztassanak.

– Nem akartok érteni. Mi egy új helyzetbe kerültünk, amelyben nekünk magunknak kell eligazodnunk. Magunknak, forgalmisták és parancsolók nélkül. Mi nem bukhatunk el öröklött akadályokon, mi nem ismételhetünk osztályt. Valóban olyan nehéz ezt megérteni, fiúk?

– Ruháink egy részét le kell vetnünk, tudom – mondja megfontoltan Jeromos. – Teljes meztelenségünket azonban ne kívánja senki sem. Te se ösztönözz erre bennünket.

Lassan aláhagy a figyelés, a jogász szeme körbefut az arcokon, aztán az asszonyra pihen, az ital rózsakarikáin át jó nézni az alakját. Ő itt az íratlan nyugalom. Egyenletesen lélegzik. Fedeles szemében is az asszony fekszik, gondolatai most ebbe az irányba törnek, a pokrócra simuló női idomok előtte mennek, s ő eszelősen követi. Melegnek érzi a szobát, testmelegük szállja meg a levegőt. Kinyújtja lábait, számára ez a kényelem mozdulata, az asztalra könyököl, s nem tudja eldönteni, hogy az asszony alszik-e vagy éppen őt figyeli a szempillái alól.

Talán a csend szakadéka riasztja fel az asszonyt:

– Mást nem tudtok – mondja az álomból lépve. – Énekeljetek akármit, csak ezt a beszédet hagyjátok. – Felül az ágyon, a szendergés felgyűrte rajta a szoknyát, s kuszává tette haját, meggyűrte fehér arcbőrét. Fedeles néz rá a legközelebbről, eltorzult tükör.

– Nem fáztok?

„Héja, héja, kukorica héja…” kezdené a jogász, ő a legkészségesebb ajánlkozó. A többiek még mogorván néznek.

– Légy konkrét, kolléga – szól Nyári szárazon. – Most már ne csak az elvek szintjén, hanem konkrétan jelöljük ki a követendő utat.

– „Héja, héja kukorica héja… – az asszony is egyedül indul – beteg a szeretőm édesanyja, ne is legyen addig egészsége…”

– Nem ezt! – sújt le a szerkesztő. – Ebben a dologban is tiszta vizet kell önteni a pohárba. A ti fületeket nem bántja ez az örökös narodnyikizmus?… „A szeretőm, a fájóó szíívem, véérző szívem”, más nincs ezen a világon, csak ez a paraszti gajdolás? Proletárének nincs?

– Igazad van, kolléga – társul Fedeles, száraz szájában téblábol a nyelve, köszörüli a torkát, de nótát kezdeni nem tud.

– Az asszony nem érti a szerkesztő ingerlékenységét, szeme már felébredt, fekete pontokként süt bele a füstös levegőbe. Kissé leejtve hangját, tovább énekel:

– „…ne is legyen addig egészsége, míg nem leszek a fia felesége… Héja, héja, kukorica héja…”

– Mást!

– „Munka hadának a lépése dobog…” – A jogász kezdi el, ő fordul elsőnek más irányba az asszonytól. Megakadnak. A jogász nem tud éneket vezetni, a hangja mellett megy, s nem ismeri a szöveget sem.

– Elölről!

– „Munka hadának a lépése dobog, zendülő ének az égre lobog… Szítsad a lángot… Vezess a harcra, sok sápadt arcra…” A szerkesztő az asztal lapján öklével veri a ritmust, aztán dübögni kezd a lábával is, a szöveg szerteszakadozik a szájukon, a ritmus marad meg csak, s mennek. Elvesztik az asszony hangját, aztán magukhoz veszik:

– „Vezess a harcra, sok sápadt arcra, derítsd a hajnal sugarát… tatamtatam…”

A jogász feláll, és úgy masírozik; jaaratattam, tattatam, tam. Fedeles mindenképpen a menet élére akar kerülni, az asztal elején menetel. Intené a ritmust.

– Ez az, így! – A szerkesztő parancsnokol, Czipa ül már csak, kezével lappangat az asztalon. Jeromos hátul zárja a sort, s ha elkapják a dallamot, tercel. Beléjük mosódott indulók ritmusa örvénylik fel, e pillanatban ez tartja őket össze; „Munka hadánaak a léépése dobog…” Talán most masíroznak ki a gyermekkor katonajátékaiból, gondolhatják is, hogy nézik őket az öreg bakák, akik az otthoni szobák falán már száz évnél is régebben masíroznak. Bámulják őket az azóta jött katonák is, csehek, németek, magyarok, oroszok, lengyelek, megszállja őket a menetelés sátánja: ahogy hallották, ahogy látták, menetelnek a férfikor felé, indulóval: jaaratatatamtam, tatatam…

– Kürtös!

– „Munka hadának a lépése dobog…”

– Mást!

– „Egy a jelszónk, a béke…”

Az asszony nem megy velük, kissé riadtan hátrahúzódott az ágyon, és tanácstalanul vár. Fedeles hirtelen megáll, s elkiáltja magát:

– Állj! Esküt teszünk, elvtársak. Van-e itt júdás? Áruló van-e köztünk? – Megszállott tekintettel megnéz minden arcot. Nyári már lépne feléje. – Csend, nem mozdul senki sem. Egyenként fogunk kezet, az a fogadalmat jelenti, nem áruljuk el a proletariátust. Így csinálták a nagy gondolkodók is. A szentek az istenre esküdtek, mi a népre… Aki elfogadja a kezem, lépjen elém.

– Papfiú?

– Nem árulom el.

– Jeromos!

– Nem leszek júdás.

– Czipa!

– Hű leszek.

– Nyári!

– Igaz maradok.

Fedeles és a szerkesztő megölelik egymást.

 

Várták a legszebb pillanatot, remélték, hogy jön, hogy a legszebb még nem volt, csak lesz. Majd. Majd ha felhúzzák a kéményt, ha lesz kályha, ha lesz tüzelő, könyvszekrény, ha lesz egy rendes fekhely a vaságyon kívül, ha lesz mire ülni. Volt a fejük fölött tető, s köröttük falak, mégis várakozással éltek. A jövő idő szívódott idegeikbe. Megjelentek a tárgyak, dolgok, amelyeknek azelőtt számukra nem volt jelentése. A férfi napokon át lavór után járta a boltokat.

– Siess, hisz tudod, szülni fogok, alig van hátra valami. – A berácsozott ablak mögött minden nap ott állt az ősz, előbb sárga faleveleket, majd szürke faágakat mutatott magából. Most már csak az esőt hallani, veri a tetőt, s csepeg mindenütt, rohadt csatornákból, cserepek széléről, a lépcsőkről; a zsákudvarban az ősznek ez az állandó hangja: az esőcsepegés.

– A kiságyat hová tesszük?

– A kályhához, ott lesz a legmelegebb.

Reggelenként dermesztő hideg van a szobában, ahogy lelépnek az ágyról, első mozdulatuk a cipő, mezítláb nem lehet bírni a parkettát. Így sotókálnak pizsamában, gatyában, bugyiban, cipőben. Ilyenkorra Mole néni már másodszor csengetett, sietni sem kell annyira, mosolyogna a férfi.

A mosdás itt csak annyi, mintha szenteltvízzel hintenék magukat. Libabőrös az asszony teste, megcsapja magát vízzel, és máris a fehérnemű… Jeromosnak borotválkoznia kell, s mire elkészül, lábán kimerednek a szőrök, és fázik a háta.

– Kályha mikor lesz?

– Intéződik, mindennap sürgetem. A házgondnokságnak ez évre már nincs pénze, de valami használtat kapunk.

Az asszonynak fürgébbek a mozdulatai, hamarább megy el otthonról, Jeromos ráérősen készül, az órája tízkor kezdődik. A piacszéli borozóban megiszik egy üres teát, így melegszik fel. Ezután az útkereszteződésnél levő telefonfülkéből felhívja Medeket. Napok óta kihűlt irodákat járnak, nézik, keresik a még használható kályhákat. A tanár jó érzéssel teszi ezt, mosolyog is fölényesen, ahogy belépnek egy-egy helyiségbe. Szereti a meleget, naponta gázol a gyermekkor teleibe: hárman aludtunk egy ágyban, ez volt a melegedés. Az ősz és a tél melege számára élmény: valami nagy emberi nagykabát a meleg, jóakarat a meleg. Ősemberi vigyorral hallgatja Medek katonásan rövid mondatait az emberi szarságról és hanyagságról.

– Ehhez mit szól?

– Nincs ajtaja, füstölne.

– És ez?

– Kicsi, olyan lenne jó, amelyen főzni lehetne.

– Lehet, hogy olyan kályha nincs is, amilyet maga akar.

Jeromos engesztelően mosolyog, tudja, addig mennek, amíg meg nem találják a tüzet. A gyermekkor élményeiből leghamarább a tűz pattan, most is elég egy fejfordítás, és már tüzet rak. Gondolatban is tud tüzet rakni, Medek is odatarthatná a kezét melegedni. Érdekes, a tűz mindig társult valamivel, az erdőszélen mesékkel, félelemmel, rablókkal, bujdosókkal, legelők szélén a nagy térség biztonságával, dinnyeföldeken a kamaszos önmutogatással. Életében a tűz kiterjedés volt, a szabad cselekvés pillanata. Végtelenség. Csalogató emlékek, csábító mesevilág.

Meg kell raknia a férfikor tüzét.

– A gyerek mikor jön?

Most lobbannak el a gyermekkor kis lángjai; macskaköveken kopog a lábuk, s fázósan húzzák össze magukat.

– Karácsony felé.

– S mit várnak?

Jeromos összezavarodik, eddig úgy képzelte, a gyermek csak aztán, aztán jön majd, amikor véget ér mindenféle lótás-futás, amikor majd függöny is lesz, tiszta fehér lepedők, puha meleg, s egy nagy fazékban gőzölög a víz. A születésről egyetlen emléke van. Húga, a legkisebb testvér, a háború közepén jött a világra. Apja akkor a Donnál volt beásva, ő szaladt a bábáért. Látta, ahogy az idegen asszony kapkodva készíti a tiszta lepedőt, törülközőket, a tisztára mosott gyermekholmikat. Tizenévesen ő volt a férfi, a bába vele rakatta a tüzet a nagy fazék alá, s anyja fájdalomkiáltásai elől a ház végébe küldte górét szedni.

Ennyit tudott az ember születéséről.

Tanulta még Krisztus földre jövetelét. Eligazítónak nem bizonyult egyik sem. Most egyedül volt a születés gondolatával, tanácstalanul, idegenül, s akármilyen emlékhez hátrált is, minden belehullott a múlt mélységébe.

Annyit tudott csupán, hogy a közeledő gyermek új utat nyit életébe.

Esténként hanyatt fekve nézték a mennyezetet, s mindketten látták a falak ragyogását.

– Neked nem furcsa ez a sok kis csillag a falon?

– A félhomályt szoktuk meg, ez a fény színe – magyarázta. – Lehet, hogy különös anyagokkal dolgoztak.

– Már csak néhány nap, és melegben fürdünk.

Reggel lopva lesi az elváltozott női testet. A megnövekedett has mindennek megváltoztatja az arányait, szinte minden más szerv háttérbe szorul, a mellek, az ágyék meghúzódó szemérmessége. A has most uralkodó magasság. A szoba maró hidegségében is fölényes, magabiztos…

És megváltozott a mozgás ritmusa; a lépések puhábbak, a kéz mozdulatai óvatosabbak, s mindez összhangban az arc mosolygós nyugalmával.

– Már nem hányok, már végig kibírom a buszon.

Madzagot húz a szobán keresztül, arra akasztja a kimosott babakelengyét, őt most már a születés öröme tartja. Tanácsadóba jár, szakkönyvet olvas, feltámad benne a várakozás izgalma, ez lesz az élet hangsúlya: a születés.

Jeromos behúzott nyakkal kerülgeti a száradó ruhadarabokat, ingerli ez a kerítés, ami alatt folyton át kell bújnia, a vizes réklik, arasznyi nadrágszárak kellemetlenül az arcába csapnak. Ruhakerítés, mondja magában. S ezt a kerítést nem lehet lebontani, a ruhák napok múltán is egyformán nyirkosak. Tulajdonképpen már ketté is választottuk a lakást, gondolja fanyarul: gyermekszoba – és a többi élet. A gyermek meghúzta életünkben az első vonalat…

Minden éjszaka órákon át dolgozik a férfi, olvas, tanulmányoz, írja előadásainak szövegét:

 

AZ IRODALOM MINT FELÉPÍTMÉNY

 

Egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyen az illető emberek állami berendezése, jogi felfogása, művészi, sőt vallási képzetei kifejlődtek.

Sztálin elvtárs ezt a megállapítást a következőképpen fejleszti tovább: „A társadalomtörténet törvényének tanulmányozásához a kulcsot nem az emberek fejében, nem a társadalom nézeteiben és eszméiben, hanem abban a termelési módban kell keresni, amelyet a társadalom az egyes időszakokban gyakorlatilag alkalmaz a társadalom gazdasági életében.”

Tehát: A társadalom fejlődését meghatározó erő az anyagi javak termelésének módja: a termelési mód határozza meg a társadalom szerkezetét, a társadalmi rend jellegét, a társadalom eszméit, nézeteit és intézményeit.

Mit nevezünk tehát a társadalom alapjának? „Az alap: a társadalom gazdasági rendje a társadalom fejlődésének adott szakaszában” – mondja Sztálin elvtárs.

 

Egyre gyakrabban nézi a mennyezetet, nem tud szabadulni a falak csillogó látványától; félhomályban látszik igazán, alattomosan közelebb jön az apró fénypontok, vízcseppek szeme.

Képzelgek…

Nagykabátot terít magára, téli cipőjébe dugja a lábát, így is dermedten áll fel az asztaltól, s még álmában is reszket a paplan alatt.

Reggel nyirkosnak érzi a takaró huzatát, húzza az időt, otthon marad, sokáig szellőztet. Nedves hideget érez minden ruhadarabjában: ing, zakó, kabát nagyon furcsa szagú. Napok múltán már nemcsak érzi, képzeli is a csúszós hideget, elég ha összezárja tenyerét, markát veríték lepi. Fizikai ellenszenvet érez az izzadt tapintású kézfogásokkal szemben. Akárhol teszi is kezét a falra, ugyanazt érzi, a veríték hidegségét.

Éjszaka elején, ahogy fogalmazza előadásait, farkasszemet néz a nedves falakkal:

Mit nevezünk társadalmi felépítménynek? „A felépítmény: a társadalom politikai, jogi, vallási, művészeti és filozófiai nézetei és az ezeknek megfelelő politikai és egyéb intézmények.” Míg az alap sajátossága abban rejlik, hogy a társadalmat gazdaságilag szolgálja, addig „a felépítmény különleges sajátosságai abban rejlenek, hogy politikai, jogi, esztétikai és más eszmékkel szolgálják a társadalmat”.

Hét éjszaka figyelte a falakat, remélte, csoda történik, s egyszer csak elvész a láthatatlan vízcseppek ragyogása. De ez inkább erősödött. A fal szőnyeggé alakult, ahol alma- és cseresznyeminták pirossága kis erekbe folyt össze, s alig észrevehetően elkezdődött a levelek összeborulása. Szél borzolt a falakra, s Jeromos lefekvések idején nem volt benne biztos, hogy a sorra vett irodalmi példák: Mikszáth vagy Tolsztoj regényéből támadt-e a szél, avagy ez már a víz alattomos lehelete.

Párbeszédet kezdett magában a vízzel:

– Legyőzlek – mondta.

Kályhát vásárolt az ócskapiacon, s még aznap fát és szenet is. Meglepetésnek szánta, mindent elkészített, gyufaszállal fogadta a feleségét.

– Didergésünk véget ért, s most légyen melegség. – Ünnepélyes akart lenni, valahogy megfogni e pillanat jelentését. – Kérlek.

– Ne siessük el, várj még egy kicsit, előbb nézzünk vissza a völgybe.

Jeromos mondani akart még valamit a tűz mítoszáról, arról, hogy a láng a forradalmak jelképe, arról, hogy a tűz a megtisztulás jelképe, hogy a tűz a természet része, hogy minden nép eredet mondájában jelen van a tűz. Eposz sincs tűz nélkül, mesék, tragédiák, háborúk, semmi.

Vártak. Erőtlen füstcsík mutatta magát először, aztán ráncos füstarc lett a kályha. Ömlött a füst minden eresztékéből.

– Régen fűthettek benne, hideg – mondta Jeromos –, be kell, hogy melegedjen.

A férfi ráállt a kályha tetejére, s állta, hogy nyalja, borítsa magába a szén keserű füstje. Akkor ugrott le, mikor talpát már melegíteni kezdte a vas. Kabátot kaptak magukra, szellőztettek, a férfi három téglát tett maga helyett nyomatékul a kályha lapjára. Estére elviselhető lett a szoba, Jeromos bele is kotort a levegőbe, érezni akarta, ahogy ujjai behatolnak a melegbe.

Behívták Gavorát, Jeromos az asztal alá nyújtotta lábát, hátradőlt a széken, s öntelten mosolygott.

– Széngáz, nem érzik?

A tanár felugrott, s legyezve nyitotta, zárta az ajtót, aztán előző pózába merevedett. Most nyugodt szeretett volna lenni, élvezni a megelégedettséget és mutatni is azt. Elégtételnek érezte a mai estét. A kérelmek, kilincselések, a sok kis meghajlás utolsó jelenetének. Remélte, Gavora ezt megérzi benne, s elismeréssel lesz.

– Széngáz, nem érzik?

A kölyökkori kutyaharapásokat érezte ilyen gonosznak Jeromos. Gavora felállt, a kályha elé térdelt, nyitotta, zárta az ajtaját. Ha levegőt kapott a tűz, lobbantgatva kivágott az eresztékeken, ha visszafogták, pislákolt csak.

– Ócskavas – ítélte halálra Gavora. – Előbb kell egy jó kályha, abból kell kiindulni! Ezt módszeresen kell hajtani, szomszéd úr. Öreg ház. A kémény középső része homorít, ezt a széles közfalat benyomhatta a légnyomás, ott megy a kémény.

– Maguk hogy fűtenek?

– Nézze meg, a kályhacsövet csak a felső szobában vezettük a kéménybe. Itt is ki kell valamit találni.

Reggel az asszony fejfájással ébredt és hányt. A férfi kapkod, teát főz, vizet ad neki és valami ismeretlen pirulát, ami éppen a kezébe akad.

– Rosszul aludtál, vagy hirtelen kaptad a vacsorát?

Kábultan megy a piacszéli kocsmába, szürcsölve issza az üres teát, tehetetlennek érzi magát. Annyiszor elképzelte a meleg, tompa fényű estét, amikor már minden a helyén lesz, amikor már nem lesz következő teendő, csak jó nyugalom. Hazament a szobába, ahol arcába csap a füst és nyirok szaga, kinyit ajtót, ablakot, tüzet rak, meggondol minden mozdulatot, alágyújt. S vár. Körbetekereg a füst, úgy, mint tegnap és azelőtt. Őt is elkapja ez a körbefordulás, azt hiszi, megszédült. Újragondolja a történteket…

Hol követhettem el a hibát?

„Ismételni!” – hallja az őrnagy parancsait. – „Ismételni! Még egyszer! Ha valami nem megy, vissza az előző ponthoz… Nekifutni, nekifutás…”

Éjszaka ismét nagykabátban gubbaszt, idő múltán lábai eldermednek, keresi előadásához az igazoló példákat:

„A legtöbb esetben – főleg történeti műveknél –, nem elég az élmény, a megfigyelés, hanem tudatos anyaggyűjtésre van szükség.

Gárdonyi egyes török vonatkozású eseményekről úgy tájékozódott, hogy Törökországba utazott. Ott végignézett egy vallásos felvonulást, amelyen megfogta az ünnepély színessége, a mohamedánok fanatizmusa. Ezt a megfigyelését is felhasználta az Egri csillagok írásához…”

Az asztali lámpa fényfogója beárnyékolja a mennyezetet, hiába tekintget fölfelé, nem látja a kiütköző víz ragyogását. A falak derekát nézi. Itt tompábban verődik a fény, a parketta szegélye fölé árnyék nő.

Kimásolja Gorkij véleményét:

„A tudomány munkásainak, ha a kost tanulmányozzák, nincs szükségük arra, hogy magukat kosnak képzeljék, az írónak viszont akkor is, ha bőkezű, esetleg fukarnak kell magát képzelnie, ha önzetlen haszonlesőnek, zsugorinak, ha maga gyenge akaratú ember, meggyőzően kell ábrázolni az erős akaratút.”

Talajvíz. Közel viszi a lámpát, végighúzza ujját az árnyékon, hideg veríték fénylik a bőrén. Lehetetlen.

Próbálja a másik kezével is, fölfelé húzza tenyerét a falon, sok izzadt tenyér tapintását érzi markában. Közelről, szabad szemmel is jól látni, a fal pórusaiban víz csillog. Hirtelen lobbant dühvel nézi a mennyezetet:

– Az úristenit!…

Futni szeretne, de a szűk helyen csak néhány ideges lépést tehet, a levegőt csapkodja öklével. A falra vetülő árnyékmozdulatok az eget fenyegetik, az istent, mindenkit e falakon kívül.

Hozott egy másik kályhát, aztán harmadikat. Tüzelne eszeveszetten, hogy kiszárítsa a falakat. Körülvett a víz, körülfolyt.

Hessegetné a gyermekkor nagy vizeinek emlékét, az árvizekét: ilyen vidék az is, három folyó zárja, s ha jött a víz, egyszerre támadt mindenünnen. Védelemnek az emberi erő kevés volt, onnan csak menekülni lehetett… Ez ismétlődik most? Alattomosan a szülőföld átka kísért, utánam nyomul láthatatlanul? Így adta tudtul, hogy világgá futásomnak ez az ára? Vagy véletlen az egész?

November közepére a lavórban hagyott víz reggelre befagyott. Előbb csak vékony kis jegecske, s ahogy erősödött az éjszaka hidege, megnőtt.

Egy délután nem tudták kinyitni az ajtót, tehetetlenül toporogtak, kukucskáltak az ablakon, nem láttak semmit. Valahogy lekínozták sarkáról az ajtót, feljött a parketta. Szép, szabályos kis dombocska. Jeromos a tetejére állt, s így próbálta visszanyomni. Az asszonyt elfogta a nevetés, s hajlongva csapkodta szoknyáját a lába közé:

– Most szólj, most prédikálj, van már szószék is, kinek van még ilyen? Ha akarom, a Magas-Tátra, ha akarom, Sion-hegye, éjszakára lehet dombos felvidék, reggelre síkság.

– Hogy lehetne kiegyenesíteni a kéményt? – Jeromos erről faggatja Gavorát. – Annyi az egész, kiegyenesíteni, ami görbe. – Felmászott a tetőre, kormos feketeség, ennyit látott a kémény nyílásából.

– Mi a megoldás?

– Kidönteni a közfalat.

– Mást nem lehet csinálni?

– Nincs rá hely.

Nappal, mielőtt elmegy, száraz ronggyal letörli a falakat, vizesebb helyeken itatósként használja az anyagot, ahogy régen az iskolai füzetekben. Tizenhat éves korában napszúrása volt, s mozdulatlanná merevítette a már alig mérhető láz. Anyja ecetes vizes ruhával itatta arcáról a verítéket, aztán eltépett lepedődarabbal letakarta a testét. Feljajdult, aki így látta, szemfedőnek hitték a fehér vásznat.

Úgy tűnik, néhány napra megfakult a fal, aztán ismét begyöngyözik. Az árvíz szembetámadott, ez a víz alattomos, meg kell tanulnom, hogy vannak dolgok, amelyek megjelenési formája alattomos, gonosz, félig vagy csak alig látható, s mégis létezik.

Esténként az asszony Gavoráéknál melegszik, ő pedig nagykabátba, pokrócba bugyolálva gubbaszt az asztalnál.

„A fantázia gyakran vezethet fantasztikus, nem létező ábrázolásokra. Ha ezzel az író értékeset tud mondani, ha ez támogatja a mű mondanivalójának megértését, akkor hasznos és helyes az alkalmazása…

Ez az alapja a szocialista realista irodalom romantikus vonásának is… Az emberek jellemében, az eseményekben előrelátni, és azt visszaadni…”

Két hónappal ezelőtt ez a szoba úgy élt Jeromos képzeletében, mint a nyugalom és a melegség szigete. Mostanra már csak a falak látványa maradt, az alma- és cseresznyevirágos falaké. A színek hézagaiba már befehérlik a penész. Ez a legújabb fejlemény: ha néhány napig nem törli a falakat, megfogózik a penész, látja, ahogy a hajszálvékony fehér erek ágaznak, nyúlnak. Minden kis ág újat hajt, megy, kúszik, és ismét ágazik.

– Belázasodott a fal, lázas, látod?

Ekkorra már hó van kint, ropog a lábuk alatt. Ha Jeromos az iskolában a fogasra akasztja kabátját, a kollégák a magukét inkább a fotel karjára teszik. Attól tartanak, felveszik a füst és nyirok egymásba csavarodott kellemetlen szagát.

– Anyám írt, olvasd el, szeretne eljönni.

– Eldicsekedtél.

– Csak azt írtam, ami van, azt, hogy lakunk. Hisz tudod, minden levelében csak ezt kérdezi. Milyen a szoba? Mi hol van? Mit vettünk? Téged is tudakol.

– Alkalmatlan idő, hideg van.

– Bolondítjuk csak, hazudozunk… A szertárszobába nem jöhetett, mert egy ágyon hárman igazán nem alhattunk, a tanítói szoba ugyanaz, a rekamién itt most már el lehetne.

– Látod, hogy vagyunk, előbb ezt kell rendbe hozni.

Az asszony hallgat, nézi az embert, a falakat, s szelíden mondja:

– Forduljunk vissza, Jeromos. Most sem késő még, két városban is szívesen vennének, mi értelme ennek, amit teszünk? Minden simán elrendeződne, annyian akarnak segíteni. Itt csak pusztítjuk magunkat, kérlek, forduljunk hazafelé. Mi itt csak bevándoroltak leszünk.

– A félúton már túl vagyunk.

– Az értelme mindennek…

– A több lehetőség, a nagyobb lehetőség, ez horizont, innen belátható a világ, ezt nem adják ingyen, a műveltség…

– Gyereket ide nem hozhatok, ezzel, gondolom, tisztában vagy… Halálát okoznánk.

Lassan jönnek a szavak, messziről hangzó ítéletként, előbb bejárják közös emlékeiket, a városba vezető hosszú utat, itt a penészes falakat, aztán érintik csak meg a férfit.

– Mit akarsz tenni?

– Hazamegyek, így döntöttem. Nagyon sokat gondolkodtam ezen.

– Igazságtalan vagy. Gyáva. Megfutamodsz. Ez így egyoldalú, az éremnek csak az egyik oldala.

– És a másik?

– Hívunk egy bizottságot, mérjék fel helyzetünket.

– Lakást úgysem adnak.

– Legalább látják, megbizonyosodnak a saját szemükkel.

– Otthon minden megvan, hisz tudod, minden. Nem látom értelmét ennek a fagyoskodásnak. Kucorgunk, toljuk egyik napot a másik után. Minek? Kiért?

– Én nem adom fel, akkor sem adom fel.

Jeromos érzi, eljutnak a helyzet határáig. Érvelne, vigasztalna, de szemben a falak vannak, mögöttük is, oldalt is. Falak közé szorultam, falak fogságába, a magam fogságába… Mintha lázat csillapító lepedőből csavarnának ki. S most merre?… Talán a dolgok természete, talán ez lehetne az irány, gyenge erejű felismerés, megoldást nem kínál.

Éjszakákon át makacsul írja előadásait:

„Alkotás közben a fantázia működése sokszor erős érzésekkel jár, melyet a közlés vágya, s az átélés erőssége hoz létre. A magas fokú fantáziaműködés nem kíséri végig az egész alkotási folyamatot. Helyenként gyengébb, máshol erősebb… Az alkotó képzelet legmagasabb fokú feszültségét nevezzük ihletnek.

Az alkotásnak ez a feszültsége egyénenként változik. Tolsztoj öt évig írta az Anna Kareninát. Mikszáthnak a Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye hat évig készült…”

– Ha feladnák ezt a barlangot, előbb nekünk szóljanak – mondta Gavora egy este. – Én elfoglalnám, kamrának ideális, garantáltan hideg. Az elsőbbség minket illet, az udvarban mi vagyunk a legnépesebb család.

– Nem megyünk sehová, maradunk.

Gavora rábeszélő mosolya lélegzetvétel közben fagy meg, tekintete körbemegy a szobán, majd engesztelően mondja:

– Jöjjenek hozzánk melegedni.

Jeromos nem tud szabadulni a négy penészedő fal látványától. A nap legváratlanabb pillanataiban tűnik elé. Éjszakánként felül az ágyon, körbegöngyöli magán a takarót, aztán meghúzza tenyerét a falon. A válasz mindig ugyanaz.

December első hetétől már csak egyedül lakik a szobában. Érzi és látja, Gavora szeme folyton rajta van, figyeli a jövés-menését. Tulajdonképpen ezt teszi vele az egész udvar. A klozeti mellett lakó öregember másnaponként kopogtat valamiért: villanykörtét, stoppolófát, újságot, könyvet, reumakenőcsöt kölcsönözne, de kért már patkánymérget is.

Tulajdonképpen most élesedik ki benne az udvarban lakók arca, Jeromos ki is nagyítja őket magának.

A kapubejárattól jobbra magános nő lakik, ő is a kölcsönkérést használja ismerkedésül: cigarettáért szokott bekopogni éjfél felé.

– Engedelmével, csak két cigit, holnap duplán hozom. Bea vagyok…Nagyon hideg van magánál, itt dohányozni is csak kesztyűben lehet. Jégverem. Hogy lehet itt létezni?

– Lehet.

– Mielőtt megfagy, kopogtasson.

A kapubejárat alatti pince tulajdonosa jópofa rigmusokat vagy aranyköpéseket vár a tanártól:

– In vino veritas, ezt már felírtuk, kérem, amit ezen kívül tud, olyanokat, borral fizetek, kérem. Bármikor.

Egy reggel az öregember bejelentette a sorban állóknak, hogy a klozett nem üzemel. A buszsofőr méltatlankodott a leghangosabban:

– Eldugult, eldugult, nem én izéltem tele – hadarta az öreg. – Ne rám kiabáljon, mert az ilyen forgalmat a városi se bírná. Menjenek, vigyék, ahová akarják.

Nem megy – estére ezt találták a klozettajtóra írva. Reggel annyival hamarább kellett elindulniuk. Az udvarbéliek most a városi illemhely előtt vártak sorukra: szemérmesen mosolyogva nézték egymás hátát. Dacoltak az öreggel. Jeromos naponta kétszer tette meg ezt az utat, reggel és este. Ha este zárás után érkezett a nyilvános elé, belezsugorodott a kabátjába, és elindult a városból kifelé.

Harmincért lehet – ez volt a klozettajtón a következő felirat. A buszsofőr gyűjtötte össze a pénzt, s lett egy ideig udvari békesség.

 

– Tudtam, hogy egyszer eljön hozzám – nyitott ajtót a nő Jeromosnak. Lilás félhomály, plüssel borított pamlag, fésülködőtükör, mosdó, még egy tükör, vastag szőnyeg, zárófüggöny és azontúl valami. Ennyi van a lila fényű ablakon belül. És meleg, cigarettafüsttel elegyedett meleg.

– Üljön le, ne idegenkedjen. A pletykától fél, mi? Ismerem, befirhangozok, ha akarja? Itt hagyta a nő, mi? Egyedül van, unatkozik, ezt is ismerem. Melegedjen.

Földig érő pongyola van az asszonyon, olcsó faszipkából szívja a cigarettát, nem hagyja szóhoz jutni a tanárt.

– Én a tiszta ügyeket szeretem, mindjárt az elején tisztázni a dolgokat, az a perfekt. Én így. Elváltam, nekem ez így felel meg, nekem a szabadság a perfekt, nem tartozom senkinek semmivel. Van egy szó, csak nem jut eszembe… abszenc, nem…

– Abszolút.

– Igen, én abszolúte élek, abszolút szabadságban.

– S hol dolgozik?

– Nem mindegy? Akárkivel ismerkedem, az ötödik percben ezt kérdi, hol dolgozom?… A zsinagógában, kérem. Nem mindegy, hogy könyvelő vagyok vagy mosogatok? – Vegye le a cipőjét, ha akarja, adok lábvizet… Ne értsen félre, kérem, én nem vagyok az, akivel már az első alkalommal lehet etyepetyélni. Én perfekt gondolom, a nőért meg kell dolgozni, nekem feltételeim vannak.

– Maga túlságosan kimért – ennyit tudott csak mondani Jeromos.

– Perfekt, mindent perfektül. Velem csak úgy lehet, ha előbb egyezség születik. Én nem vagyok utcai, kérem. Én nem dőlök be egy napra, két vagy három hétre sem. Nekem egy hónap, míg megszokok valakit, én olyan hónapos vagyok, velem bánni kell, kérem… Összefogdosni, oszten kereket oldani, azt nem. Magának is jól esne, tudom. Csak perfekte. Most éppen úgy vagyok, ide költözhet, két hónap, ez a legkevesebb idő. Az egyezség az olyan lenne, maga vásárolna mindent, én nem tudok sorba állni. Összeesek, bevallom, a sorállásban összeesek… A többi aranyélet. Maga fiatalabb is, úgy mindent bele, élni csak úgy érdemes, ha mindent bele… Teljesen.

A lila fény beitta magát Jeromos szemébe. Hebegve hátrál ki a szobából, otthon a villanyfőzőből csihol meleget, nagykabátot vesz, és asztalhoz ül:

 

A VALÓSÁG ÍRÓI FELFOGÁSA

 

„Egyik mű olvasásakor nevetünk, máskor bosszankodunk. Solohov Új barázdát szánt az eke című regénye Scsukárj apójának humoros alakján például jóízűen nevetünk. Scsukárj apó pálinkás fejjel vándorcigányoktól egy öreg, használhatatlan, vak lovat vett harminc rubelért, amelynek előző gazdái levegővel fújták tele a hasát, hogy kövérebbnek látszódjék.

A valóság felfogásának egyik formája a komikus feldolgozás. Egy helyzetet akkor érzünk humorosnak, ha nevettető, ha mást mutat a forma, mint a tartalom, ha egy jelenség ellentétbe kerül a lényegével. A szocialista realista humor minden esetben optimista!”

 

Utolsó vendége a szobában kollégája, Turai volt. Vacsorára hívta és forralt borra. Tiszta szemű, pontos beszédű ember, akkurátus: ruhája, mozdulatai, mindene. Nagykabátban a csuporból ittak. Turai kezdetben csak szagolta, éppen hogy belekóstolt.

– Nem szoktam, távol tartom magamtól. Engem megzavar, nekem jó érzés a józanság.

Az édes-kesernyés fűszerezett bor csábító, csónak ring a lábuk elé. A harmadik pohárból egyet már kortyolt Turai, így szállt vízre, ilyen nyelésekkel. Eleinte többször is felállt, és fázósan bokázott. Jeromos óvatlanul az ajtóhoz lépett, félvén, hogy amaz meggondolja az utat. Ha lenne itt pince, lecsalnám, s napokig nem engedném a napvilágra, hogy lenne velem állandóan valaki. Egyedül nem maradok, fogadkozott magában.

Akármiről volt is szó, Turai szenvedéllyel beszélt. Számára egy ember is közönség volt, előadóteremben ülő hallgatóság. Jöttek, gombolyodtak szájából a mondatok, nem volt szüksége gondolkodási időre, a nagybetűk között lélegzésnyi idő volt csupán.

Visszaültek. Jeromos úgy érezte, Turai beszéde kitölti a szobát. Másodszor is megtöltötte a lábast borral.

– Én a színvonalat kifogásolom, kérlek. Főiskolai katedrán ülünk, nekem nem tetszik, ahogy mi ezt elnagyoljuk. Több pontosság kell, több tárgyiasság. Nekem ilyen tanáraim voltak, tudósok, gimnáziumi tudósok. Mi pongyolák vagyunk, valahogy mindent hígítva adunk tovább. Elnézést kérek a jelen nem lévő hölgyektől: a szófosás itt külön műfaj. Érted, Jermikém? Erről miért nem tárgyaltok a gyűléseiteken? Ha akarod, én benevezek egy előadással: szófosás az irodalomtanításban, kérlek. Pontosan kimutatok mindent, néha te is nagyon körülbeszéled a dolgokat. Ne is haragudj. Van svádád, jó, kiállásod, jó. Pro primo: többet kell olvasni, pro secundo: feszesebben fogalmazni, tárgyilagosabban. Felszedted a politikai zsargont, és darálod köröstön-körbe. A verstant tudni kell, a műfajokat tudni kell, ennek csak ez az orvossága…

Néhány mondat után Turai szeme valami távoli pontra merevült. Messzire beszélt, nyilván a több hallgatóságot látta, a nagy előadótermet képzelte el. Hirtelen kinőtte a penészes falú szobát. Levetette a kabáját, és folytatta:

– Népünk sorsa a mi kezünkben van, a szó legszorosabb értelmében. A pedagógia szellemi központ, ezt, kérlek, látni kell. Ezért itt nem lehet könyörület. Én, kérlek, csak egyetlen igazolványt írok alá: a tudást. A többi az smafu, ne is haragudj…

– Elfogyott a bor.

– Az nem differál.

– Menjünk el valahová.

– Nem szoktam az éjszakázást, én a józan reggeleket szeretem. Amint kinyitom a szemem, abban a pillanatban fogom a világot… Ez itt most már barátságos.

– Valami könnyű kis helyre. Gyönyörű, havas este van, az utca most olyan, ahogy az orosz regényekben írják a telet.

A fehérség és a hideg levegő bőrükre feszült, ez jó érzés volt. Később már siettek is, mintha várnák őket valahol.

– Közel a zenéhez vagy távolabb kissé? – kérdi a pincér.

– Beszélgetni szeretnénk.

– Igenis.

Forralt bort rendeltek. S kényelembe dőlve nézték a füstös félhomályt. A zene halkan kezdte, alattomosan jött eléjük, fölkúszott rajtuk, hízelgett öreg prímások mosolyaként.

– A zene sohasem volt élményem – utasította vissza Turai. – Már gyerekkoromban sem volt jó hangom, egyedül nem tudtam elénekelni egy dallamot, én csak úgy kornyikálok. Az olvasás, az igen, az az enyém, mindent, ami a kezembe akadt…

Jobb kezével Turai állandóan kíséri beszédét, a szavak és mondatok indulata szerint előrenyúl vagy keresztbe csap maga előtt.

– Talán valami kedves dallamot? – hajol hozzájuk a pincér. – Esetleg lányokat? Intelligens balerinák, táncosnők vannak itt a színházból.

– Engedelmet, mi nem azért jöttünk.

– Hányan vannak? – kérdi Jeromos.

– Tetszés szerint.

– Kérlek, ejtsük a témát, mi beszélgetni jöttünk ide, én ehhez ragaszkodom, a beszélgetéshez. Ilyen helyen én elvből nem ismerkedem… Különben sem táncolok, ha már láttuk volna őket a színházban, az más.

A zene ritmusa makacsul áztatja lábukat, Turai valamit rá is dobol az asztalra, tata-ta, tata-ta, de ez sehogy sem illik a hangulatba.

– Gyerekkoromban egyszer mezítláb ministráltam – nevet maga elé. Először lépett ki a fegyelem krétaköréből. – Búcsújárásból jöttünk egyenesen az oltár elé… Te persze kálvinista vagy.

– Érdeklődnek az urak iránt – jelenti a pincér.

– Nem vagyunk itthon. – Turai már minden mondat után megereszt egy kis nevetést. – Ötödikes koromban olyan kicsi voltam, hogy nem értem fel az oltárt, és a misekönyvet nem tudtam a helyére vinni.

Váratlanul tálcát tesz eléjük a pincér, rajta két kis pohár pálinka:

– Tisztelőjük küldi.

Keresve néznek körül, nincs kitől kérdezni. Nemsokára megismétlődik ugyanaz.

– Tiltakozom! – gesztikulál Turai.

A zongorista áll meg asztaluk mellett, s mosollyal meghajol:

– Legyenek a vendégeim, kérem, én a hallgatójuk vagyok a levelezőn, irodalmat tanulok, a zenét csak úgy… De ha akarják, az önök kedvéért akármit eljátszok, elég csak szólni, tisztelettel. Én nagyon szeretem az előadásaikat, mindent meghallgatok, mindent leírok, mindenből levizsgázok. Szolgálatukra.

– Rokonszenves gyerek – mondja szemébe Turai. – Ha bajod lesz, gyere bármikor bizalommal. – Legalább három hanggal magasabban beszél már a tanár, és egyre gyakrabban nevet a másik arcához hajolva.

– Valami kicsi nótát?

– A sárga csikóban én szerepeltem is…

A zongora billentyűin simán fut a Sárga a csikó, hátrapillant a zongorista, és elölről kezdi. Turai feláll, hüvelykujját a mellényzsebébe feszíti, kilép a parkettra, és hajlongva nevet.

– Dezsikém, nem ezt, a színdarabot mondom. A falumban született Csepreghy Ferenc, ő írta A sárga csikót. Népszínmű, érted? Külön előadásban foglalkozunk a népszínművekkel, Csikós, a Liliomfi és végig az egész…

– Honthy Hanna – hízeleg a zenész.

– Én nem énekelek. Nem a nóta a fontos.

Ahogy fordul Turai, hallgatóságot lát. Az arcához hajolnak egészen, integetnek is, félő, ha ez a kép a tudatáig ér, magas hangú előadásba kezd. Betessékelik őket a bár külön termébe. Nagy tölgyfa asztal, székek s körül tükrök.

– A rózsaszalon – hajol meg a pincér.

Mennek körbe, nézik magukat, tükör, tükör, elöl, oldalt, hátul. Talpig tükörben, életükben először vannak így körülvilágítva. Egyszerre láthatják magukat minden oldalról, a hátukat, a tarkójukat.

– Dávid és Góliát – nevet Turai. Orrhegyével beletámaszkodik a tükörbe. Jeromos jól látja a másik elüvegesedett zöld szemét, elretten kissé a látványtól: egy helyre néz, Turainak már nem mozdul a szeme, s haja a homlokába hullott.

– Megjöttek a huszárok.

– Én utász voltam, bicikliző utász, én a front után is csak biciklin, udvarolni is… A falhoz támasztottam, felléptem az ülésre, és már ott volt az ablak. A bicikli bicikli – hajol bele a nevetésbe.

A pincér a tálcával, s rajta a két kis pohár pálinkával betanított kísértetként teszi útját: kopog, benyit, meghajol, leteszi, fogja az üres poharakat, s indul kifelé. Jeromos állná is útját: elég, elég, köszönjük…

– Ez parancs, parancs, uraim. – Gúnyolódó mosoly marad utána.

Turai emeli koccintásra poharát. Életének nagy ritka mozdulata ez. Arca mosolyba derül, a fegyelem állandó vonásai az ölelő jóságra hasonlítanak. Széttárva tartja karját is, ahogy ölelés előtt. Mondatai tisztán fogalmazottak, csupán a reagálásai lassultak le, a tudat határa van messzebb, mint rendesen. Váratlanul a székre áll, onnan pedig az asztalra lép.

– Góg és Magóg fia vagyok én, de nem tiltakozom – kiáltja –, itt erőszak történik, tiltakozom. – Rekedtes hangját elnyeli a zene dobogása. Az értelem önvédelme most ütközik e cirkuszi összevisszasággal. – Lefizetés, világos nappal akarnak megvásárolni, tiltakoznom…

Jeromos hiába csitítja, a zongorista arca tűnik fel az ajtó nyílásában, aztán a dobosé, a szaxofonosé, a pincéré. Turai rekedten ordít:

– Tiltakozoom… Nem vagyok irredenta, nem vagyok klerikális, nacionalista sem vagyok, nem vagyok burzsoá, az sem vagyok, narodnyik és provinciális sem vagyok, nem vagyok pacifista sem, negativista sem… Engem nem lehet lefizetni, és trockista sem vagyok, és revizionista sem vagyok… Engem nem lehet megvásárolni, most sem, és semmikor sem. Nem vagyok semmilyen elhajló… Én az igazságra esküszöm. Esküszöm, hogy az igazat, mindig csak az igazat!

– Állj! Ki vagy? – fékezné Jeromos.

– Minek hoztál ide, Jeromos? Hogy megyünk innen le?

– Ki vagy?

– Itteni illetőségű nép vagyok… Én szent vagyok, én nép vagyok…

– Szállj le trónodról…

Jeromos vállán csúszik le az asztalról, magához nyalábolja, így mennek le a lépcsőn, a ruhatárban Turai kiveri a pincér kezéből a tálcát.

– Mindenkit leváltok, az egész bagázst leváltom – kiáltja sikító magas hangon.

Az utca fehérségében egymásnak dőlt két fadarab, külön talán nem tudnának menni. Billeg velük a járda, de az oldalra kapart hókupacok nyomon tartják őket.

Elmosódott képek táncolnak Jeromos elé, hóviharok, végtelen nagy havas puszták. Ösztönös vágyként él benne: egyszer végigtörni a hómezőn. Érzi, tüdejébe feszül a hideg, de a végtelen helyett előttük házak, utcák, oszlopok szögletes világa.

– Útonállók – köpi magából.

Turai időnként földöntúli hangon belekiabál a csendbe:

– Tiltakozom, tiltakozom!

– Ha visítani fogsz, itt hagylak a sivatagban.

A kereszteződésnél rendőrök intik őket csendre.

– Tiltakozom, nem megyek tovább, szabad ember vagyook!

A hátára veszi Jeromos, Turai lába árkot húz maga után a hóban.

– Tiltakozom! – visítja a fülébe.

Az Irgalmasok temploma előtt megállnak, Turai vizelni akar, de nem találja a hozzávalót. Jeromos segíteni akar.

– Tiltakozom!…

Kapálózva viseli a cipelést.

– Tiltakozom!… Mert erősebb vagy, mert mindig az erősebb az erősebb, tiltakozom, mindig vannak erősebbek…

Estére a szobában ébrednek:

– Barlang, hol vagyunk – ül fel Turai. – Miért hoztál ide? Hogy kerültünk ide?

Az ablakon nem látni ki, befagyott. A szürke félhomályban Turai vörös orrhegye a szín: meg is fagyhatott… Tapogatózva, kábultan keresik a tegnap elvesztett világot.

 

A téli estéken sivár kietlenség az udvar. Kopott rolók zárják a fényt és az ablakon túli világot. Egyedül Bea, a kapualji asszony világít kihívóan, lila fénnyel.

Egy reggelre Jeromost elöntötte a láz. Azt hitte, múló baj, szédült, ha felállt, lába remegett, felsőtestét, homlokát hullámokban öntötte az izzadság. Feküdt, s homályló szemmel bámulta a mennyezetet. A vízfoltok már alaktalan térképpé bonyolódtak, a láz ezt kuszálta jelentéssé és értelmetlenséggé.

Délután felkelt, villanyt gyújtott, kikulcsolta az ajtót, aztán visszahullott az ágyba. Remélte, este valaki bekopog. Éjszaka ébredt lázálmából, nem tudta, hol van. Utoljára Scsukárj apót látta nagy havas pusztaságon, gebéjén lovagolva. Fehérség volt fölötte, s nem tudott visszatalálni a szobába: állomás, vonat, a feleség, folyó csillogása, fakapuk, anyja szájhoz emelt kezével, az öreg füstölgő cigarettájával a klozett előtt, íróasztalok s libasorban titkárnők. Mind felülről néznek rá, mindannyiuknak nagy szeme van…

– Nem jön senki, senki… Nem jön senki. – Érezte, cserepes a szája.

Reggelig bogozta a mennyezet zavaros ábráit. Gondolatban rakosgatni kezdte holmiját, hogy elmegy innen, de amint letette a lábát, kirázta a hideg. Reggel kopogni kezdett a közfalon Gavorának.

Távirat hívja Jeromost: „Gyere haza, megszületett.” Idegesen végzi dolgát, a hír, a hívás váratlan és idegen. Az elmúlt hetekben a sikertelenség érzése kísérti. Lassan halad az előadások szövegével, a barlangszobát zátonynak mondja magában. Bántja társtalansága, esténként el-elkóborol, üldögél a vendéglőkben vagy alkalmi társasághoz verődik. Kiesett élete ritmusából.

„Természetesen a valóság tragikus feldolgozása a szocialista társadalomban is létezik. A tragikus reagálás rendszerint két osztály harcának első szakaszára jellemző, amikor a haladó új osztály még gyenge, gyengébb az uralmon levőnél… Ezt úgyis mondhatnánk másképpen, hogy míg az osztálytársadalmak tragikus irodalmi hősei bukásukkal egy osztály bukását illusztrálják, addig a szocialista társadalomban csak személyi tragikummal találkozunk. A személyi tragikumot láthatjuk Solohov Új barázdát szánt az eke című regényében, amikor Nagulnovot kizárják a pártból.”

Többször is átírja a szöveget, nem tartja kielégítőnek, saját emlékezetének sorsai nem férnek ebbe a megfogalmazásba. Nem férnek a rokonság katonahalottai; hárman a császárért vesztek, ketten Horthy kormányzóért… Beszélnek öngyilkos rokonról, olyanról is, akit az erdőn öltek meg, fiatalasszonyról, akit huszonhat éves korában vitt el a heptika.

Milyen az ártatlan, és milyen a bűnös halál? Minden halál tragikus vajon? Olyan halál is van, amit kívánnak az emberek?

Sorsok nyomán tud menni a tanár, de ahogy bogozni kezdi az életek értelmét, elakad: pedig ez kellene, menne a gondolat, figyelné az élet megtett vonalát, és rámutatna: itt, ezen a ponton kellett megállni, másfelé fordulni vagy mást cselekedni. Ez lenne a nagy dolog, ez a képesség: önarcunkat és önsorsunkat festeni a zászlókra. Egy sors, egy kép, egy sors, egy mondat. Mi folyton mások írta leckét mondunk…

Haza ezt táviratozta: „Gratulálok, most nem mehetek, két hét múltán, karácsonykor.”

Egész éjszaka utazott, kábult volt a feje, ahogy leszállt a vonatról. Hamar szétrebbennek mellőle az emberek. Egyedül vág neki a havas útnak, szemébe szikrázik a hó. Kabátjába húzódik, s megy szembe a nagy fehérséggel. Bűntudata van: későn jövök, elmulasztottam a születés pillanatát. Nem láthattam a születés másnapjának arcait sem, a várakozást, az izgalmat. Semmit; zsebben hordott, felbontatlan levél… Ma van a születés tizenkettedik napja, két nap múlva karácsony.

Északról fúj a szél, hosszan hajlanak a kéményfüstök. Betlehemeseket képzel maga elé, jönnek csilingelve, fényes tetejű házban hozzák a gyermek Jézust; most neki is meg kell hajolni a csecsemő előtt. Nem találkozik senki emberrel, a házaknak biccent, a házak arcának. Régi képekre festett ősmagyaroknak van ilyen ábrázatuk: keskeny homlok, hosszú orr, kajla bajusz, előreugró áll.

Letörli a képet.

Durva köves utat nyitottak a főutcából, torkolatánál nagy tábla mutatja az irányt: EGYSÉG – JRD – szövetkezet.

A valamikori zsidó kocsma földbe süppedt apró emberként áll, már csak egyetlen szög tartja az idétlen táblát: KOCSMA ZÁRVA – HÁZ ELADÓ. Három zsidó családból egyetlen fiú jött csak vissza a háborúból. Egy darabig pálinkát mért, aztán elment az ígéret földjére.

Aki az ígéret földjére ment, Jézus gyermeke, mondják.

Más gondolatokat szeretne görgetni magában, mégis a gyermekkor primitív színeseivel rajzolt képek jönnek: tél, hideg, jászolbölcső; így képzeli a maga gyermekét is, jászolbölcsőben.

Az egyik nagygazda kertjéből leválasztottak egy jókora telket. Három szekér és két traktor, ez a parkoló leltára, a kapunál aprócska ház. Jeromos benyit, a faluban egyedül itt mérnek pálinkát: hófehér falak, vasráccsal őrzött mézeskalács ablak, három asztal, dobkályha s egy zömök, testes ember – ez a fogadó.

– Szilva van, azt mérjük, a magunkét. Ez már szövetkezeti.

– Töltsön!

Az ember két kicsi poharat tesz az asztalra.

– A felsőbbség rendelkezett így, csak ilyen gyűszűkből szabad inni… Szocialista pohár. – Mély rezes hangja a pálinka felé nevet. – Gyermeked született, Jeromos, leány. Egészségére! Nőjön nagyra!

Meghatódik a tanár, az első ember, akivel találkozott a jászolbölcső felé, az is kalapot emel előtte, és jót szól.

– Töltsön még!

– Igaz, ebbül két pohár egy. Így.

– Hogy élnek? Beszélnek mindenfélét.

– Az könnyű.

– Hogy rosszul gazdálkodnak, lábon látni a tengerit, répát is figyeltem a földben.

– A parasztok terjesztik ezt, a senki tetvesek csináltak szocializmust a faluban, nékem elhiheted, mert én első perctől ott voltam. A parasztok zsebbe dugott kézzel csak néztek, csak a tönkremenésünket várták meg röhögtek, meg pletykáltak mindenfélét… De hisz mi csináltuk a földrengést. Mind faluszéli volt, aki elkezdte, most meg szépen beülnek a készbe. Így. Mikor a lovakot hajtottuk tőlük, átkozódtak, és vérontással fenyegettek, egy helyütt engem zsírral, másutt paradicsomlevessel öntöttek le, mindenki kapott jegyet a pofájára… Most már jönnek, mert látják, hogy út másfelé nem vezet. Így vagyunk. Helycsere – ezt mondd el ott fent. A kommunistákat kiszorították a gazdák, megint paraszt lesz az isten is.

– Szükség van rájuk, nem?

– Az igen. De vezetni is ők akarnak, az új elnök már tőlük való, kinyomtak maguk közül engem is, kocsmárosnak tettek… Milyen hivatal ez?… Én az első vonalban álltam mindig. Első vonalbeli vagyok, az ilyeneket nem lehet csak egy sípszóval visszarendelni. Eddig én voltam a főkertész.

– Töltsön!

– Az újszülöttre!

Ahol kettéágazik a főút, nagy tábla hirdeti: A tojásbeadást, a tejbeadást, valamint a húsét teljesítjük. Versenybe hívtunk minden szövetkezetet. Versenyző község vagyunk.

A másik táblán: Itt fog állni az új kultúrház, ha felépül.

Jászolbölcső helyett kocsi áll a tornácon, s benne a gyermek, már ott hajlik Erzsi ángyom is vizslató szemekkel. Jeromos arcára tapad, látni akarja első mosolyát.

– Nem örül teljesen – vágja hátra félhangosan –, csak nézi, de nem örül teljesen. Ringassad! – szól a tanárra.

Jeromos engedelmeskedik.

– Nem tudja azt sem teljesen, ringatni se tanították.

A konyha telve emberekkel, minden szó a mosoly irányába megy. Kérdik Jeromost, miért jött oly soká?

– Mert itten keresztelő lesz, nagy keresztelő, mert hogy lakodalom nem lehetett. A keresztelő ez ideig nem esik tiltás alá.

Nevetés takarja a szavak végét, de Jeromos szája körül megfeszül a mosoly: ez már rendelkezés, már eldöntötték a teendőt. Helyette is határoztak.

– Bölcső nincs? – kérdi tétován.

– Az már nem szokás.

Délután maga elé fogja a kocsit, és menne a mező felé. Az ablakból nézik. A gyermek arcával szeretne barátkozni, a természet végtelenségében érezni rá együvé tartozásukra. Kis idő múltán visszafordul, a nagy hóban esetlenül csúszkál és billeg a kocsi. Egyedül vág neki a mezőnek. A mező óriási vászonlepedő, rajta rendszertelen ábrák, ligetek, bokrosok, útszéli fasorok, csak úgy rászórva a fehérségre. Sokszor megtették már ezt az utat nyáron és télen, de mindig falkában.

Élvezi, ahogy belegyalogol ebbe a hatalmas mozdulatlanságba. Szitál a hó, a bőrére olvadó hópehely arcok érintése… Hiába is akar egyedül lenni, fordulhat akármerre, mindenünnen jön valaki. A nagy úton megy, kétoldalt akácok, ettől jobbra egészen a vízig a főkertész országa. A főkertész a ládákat rakosgatja, ez a mániája, a szabályos négyszögbe rakott ládakazal. Közben az asszonyok hajlongását vizslatja. Napszálltakor óvatos lassúsággal felcihelődik a ládahegy tetejére, s onnan nézi az asszonyok poroszkáló hazavonulását.

Király, új király – így mondják a háta mögött. Új szerep, ilyen itt ezelőtt nem volt, főkertész nincs semmilyen emlékezetben sem.

A kint háló gulyás legelője csak annyit változott az utóbbi ezer évben, hogy három esztendeje dróttal kerítették körül. Ő most a nagy, széles kijáratnál áll, a szabadságban. Úgy néz, ahogy száz éveken át egymástól látták a pásztorok: a hideg szelek a Kárpátokról jönnek, a meleg a folyó felől, a nap az almás felől kél, napnyugtakor látni két falu templomtornyát.

Az ő életében a megőrzött szokás érdem és erény.

A kertpásztor vékony nyelű baltájára támaszkodik, tartásában az öreg fák derekát követi. Sohasem tudni, mikor egyenesedik ki s indul. Most a gazdáktól őrzi a kerteket, akik tavasszal visszarakják a kihúzgált mezsgyeköveket, és ősszel zsákszámra vinnék közösbe vitt fáikról az almát.

A hó befedte a mezsgyéket, most nem látni a nagy küzdelem tárgyát; a havas mező a föld békessége: háborgó lelkeken gyaloglok, békétlenségben. Az ünnepi asztalok körül most nincs is más, csak a nagy miért. Miért kell másként élni? Miért? Miért erőszakolják a másféle életet? Itt most minden beszéd tárgya a föld. A panaszfalhoz állnak, és mondják:

„Menj, és nézd meg a fákat, Jeromos. Az antikrisztus keze mocskolta meg őket, nem metszik, nem gondozzák, itten most csak szüretelni akar mindenki. Szedni és vinni… Legalább te tégy igazságot, beszélj helyettünk is, hisz belőlünk vagy, elpusztítanak, beszélj!

Hallhattad anyádtól is.

Kecske nálunk sohase volt, reggel menj csak végig a falun, csorda nincs, de kecske, már csúfítanak vele, majd minden háznál kecske. Onnan hozzák a hegyekből, a tehenet behajtották a közösbe, tej meg csak kell. Mekegfalva, ezután úgy keress bennünket. Hozunk neked is egy kis kecsketejet, kóstold meg, milyen jó az.

Bakkecske is van már kettő is a faluban. Ezt akarjátok, Jeromos? Csorda helyett kecskenyájat?”

Jeromos nem tud azonosulni a tiltakozás haragjával, nem tud sajnálkozni sem, olykor már ellenszenves neki a makacs parasztbeszéd.

Miért jobb a nagy darab föld? Miért? Rágyalogol az arcokra, a nagy fehér térség keríti hatalmába, a nagyság; ez felemelőbb mint a panaszlás, nagyobb a panasz meghallgatásánál is. Ki kell szabadulni a tehetetlenség fojtó kicsiny köréből. A városban a penész lepte szoba, a magam kicsi doboza, itt pedig a kételkedés, a hitetlenség éneke.

Megy az almafák rengetegében, s veri ágaikról a havat, nézi, számolja a termőágak rügyeit: meddő, termő, termő, meddő, termő…

Ahogy visszafordul a nagy legelőre, meglát egy nyulat. Az állat háttal fordul a szélnek, s keresné nyúlország határát; sűrű bokrokat s nagy gyökerű fákat, ahol talán van egy szabadon maradt foltja a földnek a nyár melegével.

Elindul az állat felé, amaz várja, jöjjön közelebb a lépegető bokor, majd a bölcs nyulak méltóságával talpalva futni kezd északnak, szél ellenében. Így mennek bokortól bokorig, hatalmas nagy félkörben. Néha olyan messzire fut a nyúl, hogy már pontnak is kicsi, aztán kivár.

– Ha megfoglak, hazaviszlek, nyúl… Az újszülöttnek.

Szürkület elejére félkört írnak a nagy legelőn.

– Kifárasztalak, nyúl, megfoglak.

Estére visszaértek találkozásuk helyére, messze voltak egymástól.

– Ne félj, nyúl, ne félj tőlem…

Jeromos nézte a nagy kört, amit megtettek, fordult vele a horizont. Hazafelé azon tűnődött, vajon hol kotor magának szállást a nyúl? Van-e állandó helye, vagy mindig máshol, ahol éppen rászakad az éjszaka? Testének van-e annyi melege, hogy a legzordabb hajnalokon is megőrzi magában az életet?

Én otthagytam a barlangszobát, elég volt. Értelmetlenség, kifárasztottam magamat, kifárasztott a penész, a falakba szívódott víz. Beköltöztem az iskolába, a padláson találtam matracokat, azokat ráterítettem a nappal „tudományos” asztalokra, és alszom. Ott jó meleg van, ingyen melegszem. A professzor és a többiek akármilyen korán jönnek, én már az asztalnál ülök, és írom az előadásomat.

Reggel elsőnek kopogok végig a folyosón: élvezem, furcsa is. Hamar megmosakszom, méltatlannak tartanám, ha valamelyik korai takarítónő rám nyitna. Rájöttem, mások is laknak az iskolában, vidékről bejáró titkárnők, fiatal tanársegédek. Eleinte bujkáltunk egymás elől, megvártuk, míg becsukódik az ajtó, aztán uzsgyi a rejtekhelyünkre.

Rejtőzve ismerkedünk. De újabban már köszöntjük is egymást:

– Jó reggelt!

Együvé tartozásunk jele:

– Jó reggelt!

Este pokróccal függönyözzük a nagy ablakot, takarjuk sejtelmes magányunkat. Nappal sok-sok ember forgatagában, éjszaka az emberiség szélén húzzuk, meg magunkat; a világ egyik végéről a másikra.

Ilyen az otthoni elhatározás is, legyen keresztelő. Nagy ünnepség, lakodalom helyett is keresztelő, legyen melegség, mulatozás, jókedv, nevetés – pótoljuk, amit elmulasztottunk a lakodalomnál. Ha összetört a megálmodott szentkép, nyálazzuk össze nótázással, öntsünk mindent egy kupába: a haragot, szorongást, csalódást, kételkedést, a maradiságot, a mást akarást, ültessük mindezt egy asztalhoz. Ajtókat, kapukat bezárni, ember innen csak akkor távozhat, ha megszületett a rekedt hangú béke.

Istent és embert békítő keresztelő, a békességteremtés régi praktikája: evangélikus püspökségek és nagy egyházközségek mellett volt egy békítő szoba, ahová a haragvó házasokat zárták. Egyetlen ágy, egyetlen szék és asztal, ennyi volt a bútorzat, innen csak megbékélten távozhattak.

Otthon a férfit magába öleli a ház melege, a konyha, de kölönösen a hálószoba csecsemőillata: púderé, olajé, kamilláé és vasalt ruháé. Jó lenne elernyedni, s hagyni, hogy ez a fűszeres meleg göngyölje magába. A tűzhelynél Erzsi ángyom áll, a szeme fog minden mozdulatot, arca azonnali mozivászon:

– Sokáig vótál el, ilyenkor csak úgy kódorogni… Egyedül.

– Nagyot jártam, jót tett, ketten voltunk egy nyúllal.

– Nyúl? Ilyenkor nyúl? Csuda… Készülődni kell, már hordják az ajándékot.

– Ne legyen keresztelő – mondja Jeromos.

Megdermed a beszéd, heten állnak a konyhaszínpadon. Senki sem tudja tovább mondani a szöveget, elfelejtik a hirtelen teendőt, kihagy a tűz ropogása, Jeromost nézi mindenki.

– Lesz keresztelő, holnap a templomban, este ebben a házban. – Az újdonsült nagymama mondja halkan azon a hangon, ahogy a reformátusok köszönését tanulták valaha az iskolában:

– Áldás, békesség… Ezt én mondom ennyi jogom nekem is van a gyermekhez.

A konyhaszínpad egyszerre kezd beszélni:

– Ne kísértsd az istent, te ember, az istent nem lehet magára hagyni, ha megteszed, te maradsz úgy, akár az ujjad. – Erzsi ángyom képes lenne elmondani egy vasárnapi prédikációt is, de félbeszakítják:

– Méghogy nem lesz?… Leszereltük a központi rádiót, a faluét, itt lesz a központ, közvetíteni fogunk, hallja meg mindenki. Itt most ez megy. Az is megy, hogy szív küldi szívnek szívesen. Ahogy a nagy rádió Magyarországról. Miért? Eltanultuk. Úgymondván, ez annyi, mintha a kisbíró mondaná: közhírré téétetik: december huszonhatodikán István napja van. Az elöljáróság üzeni, hogy éljenek az Istvánok, azután János van, december huszonhetedikén, az elöljáróság azonmód nekik is üzeni, hogy éljenek a Jánosok… A rádió nálunk mindenkit bemond, minden névnapot. Itt most mindent ünneplünk, éppen csak a temetéseket nem. Hurcoltak bennünket eleget, nem?

– Pogányt nem nevelünk ebben a házban – mondja a nagymama.

– Pogányt nem – ismétli Erzsi ángyom –, isten őrizze az újszülöttet, de névtelenül még eltemetni sem lehet senkit. Itten mi tisztességes magyar reformátusok vagyunk, itten így kell élni. Itten négyen mennek a gyermekkel, kettő elöl, kettő utána, a gyermeket itten úgy viszik a víz alá, miként ha fejedelem lenne, református fejedelem. Ez itten nemes falu volt, kutyabőrt nem adtak, de nemességünk az megvolt. Úgy tartottuk magunkat, annak, azon szerint éltünk…

Jeromos éjszaka suttogva beszél a feleségéhez:

– Ki találta ki ezt a cirkuszt?

– Mindenki akarja, az egész rokonság.

– Erzsi ángyom miért beszél bele mindenbe?

– Ő tudja legjobban a teendőt.

– Nem ő szülte.

– Ő a legöregebb asszonyrokon.

– Az apja én vagyok.

– Próbáld megérteni anyámat, őt harapdálják.

– Elviszem a gyermeket.

– Hová?

– Mindegy.

– Hová? Hisz nem vagyunk sehol, a matracokra vinnéd? Vagy a barlangba, te is otthagytad.

– Anyámékhoz.

– Ott sincs hol lenni, éjszakára bennünket sem tudnak szállásolni.

Jeromos érzi, minden szándék zsákutca, nincs hová menniük. Fordulhat akárhogyan, mozdul vele a horizont is. A lehetetlenség körbejárása.

– Mostanában az ilyesmit fényképezik, és elküldik az illetékeseknek. Mindenféle kishitű gonoszok egymás rejtett arcát fotografálják, és azzal házalnak. Nekünk már csak ez hiányzik, református nagy keresztelő díszkísérettel, fejedelmi módra.

– Azt is teszik, hogy a szomszéd faluba mennek, ott ismeretlenek, mi is megtehetnénk, lovas kocsival.

– Ugyanaz, itt az elvről van szó.

– Össze kell békülnünk anyámékkal meg az egész rokonsággal. Így nem fogadnak be, lakodalom se volt… Meg kell váltani a békességet, Jeromos, s ezt nem lehet folyton csak halasztgatni, mindig elütni valami politikai beszéddel.

– Viszem a gyermeket. Mindegy, hová, elviszem.

Feszültséggel telik meg az éjszaka, kakas kukorékolásáig a konyhában folytatódik a suttogás. Reggelre dermesztő hideg csap a földre, hideg fakad az arcokra; megfagyott kis tócsák nézik egymás mozdulatlanságát.

Mire Jeromos felkél, már elvitték a gyermeket, mire felöltözik, meg is hozták, ekkor kezdik harangozni a gyülekezőt.

A nappal néma beszéd, a háziak és a rokonok szótlan teszik a magukét. Asztalokat hordanak, székeket, kosarakban üvegeket és ennivalót. Hóterítőn ék alakot írnak a poharak: a lélek böjtje ez, hallgatással bűnhődnek saját akaratukért.

Jeromost nem kérik semmire. Csak úgy van a kör szélén, a színpadon nincs semmi szerepe, néző csupán, gügyögve hajol a gyermek fölé, magához veszi, beszél hozzá, visszhangtalan minden mozdulata. Ekkor érzi meg a tanár, a hallgatás határa a végtelenség: ez a közösség a konokságával leckéztet, figyelmeztet, saját törvényei erejével lenni tud nélküle is.

Megjöttek a bibliai öregek, a hosszú asztal végére ültették őket: százéves csoportkép felső sora. Hideget hoztak magukkal, ráncos mosolyokat, erős dohányszagot. A fiatalasszonyt nézik, így állnak tükörbe. Meleg önti el arcukat, s már járnák is a táncot, a hajlongót előbb, aztán a csapásost, mutogatva legénységük erejét, virtussal: így tetszeni… Így maradni az asszonyszemek csillogásán.

Tükörbe bámuló fanyar mosoly. Így ülnek. Valamikori táncaik gyolcsingek lebbenése csak.

A nagytiszteletű úr Máté evangéliumából olvas fel:

– „Mikor pedig Heródes születésének napját tisztelnék, tánczola a Heródiás leánya ő előttük: és Heródes megkedvellé a leánynak tánczát… Azért nagy esküvéssel fogadást tőn, hogy valamit kérne, megadá neki… A leány pedig az ő annya tanácsából monda: Hozasd elő nékem ide egy tálban a Keresztelő János fejét… És megszomorodék a Király, de az ő esküvéséért és lakodalmasokért, parancsoló előhozatni… És elküldvén a hóhért, fejét vété Jánosnak a tömlöczben… És előhozák az ő fejét egy tálban, és adatá az a lánynak: a leány bemutatá az ő annyának…”

– Eddig szól az ige, testvéreim, a kegyetlenség, a halál elrettent bennüket, a születés örömünk: minden születés valaminek a halála, minden halál valaminek megszületése is… A születésért, imádkozzunk az újszülöttért, testvéreim…

Jeromos hallgatja a pap tisztán ejtett szavait és az utána siető suttogó imádkozást. Megborzong, szeme beszűkül, keskeny vágaton látja a keresztelő gyülekezetet. Nem tud közéjük kapaszkodni, kiszédül a sorból. Messziről néz, keresztelő János megcsonkított testétől: ők is láthatják, talán ők is borzonganak, mégis tétlenül nézik, ahogy suttogó szájjal megcsonkítanak engem. Keresztelő Jánosra gondolnak, és engem látnak, engem gondolnak tékozló prédikátornak, akit körül kell állni, akit vissza kell téríteni, mert hitük szerint Heródes hóhérának karjaiba rohan.

– Imádkozz te is, Jeromos! – suttogja a tanár felé Erzsi ángya.

– Nem.

– Istenverés.

A szemben levő fal öreg arcképeit nézi konokul, azokhoz beszél: bekerítettek, nézzetek: a maradiság, a butaság, a makacsság így vettek rajtam erőt. Én vagyok a békesség ára, körülimádkoznak, ezzel akarnak magukhoz ölelni. Körülfon az imádkozók lánca, még van ennyi erejük a bibliai öregeknek…

Az imádkozás után szilvapálinkát isznak öblös pohárból, fintorognak, beráncolják szájuk szélét. Arcukba harap az ital, aztán megkegyelmez a szorítás.

Tangót kezd a zenegép, s máris táncba állnak. Ahogy a régi bálokon, mindenki mellette ülő párjával. Bal kezüket magukhoz eresztik, forduláskor a padlón húzzák a cipőtalp szélét.

„Kis falunak csendes templomában…”

Ezután szlovák tangó:

„Anička moja, prečo ma nemáš rada, prečo mi nedáš, čo moje srdce žiada…”

Kinyitják az ablakot, hogy hallják az utcai mikrofon harsogását is.

A második pohár pálinkát felállva isszák:

– Az ifjú párra! – A középső bibliai öreg kihúzza magát, s kezdené a lakodalmi menyasszonyköszöntőt. Leintik.

– Nem lakodalom ez.

– De hisz esküvés sem, menyegző sem volt még… Nem láttuk.

– Az újszülöttre!

Jeromos arcát nézik, a legöregebb virtus a méregerős pálinka – egy hajtásra; s eltorzult arccal várni, míg megkegyelmez a szorítás. A tanár bal kezével az asztal szélébe kapaszkodik, másikban a poharat tartja. Minden nyelet pálinka az agyába villámlik, aztán az izmaiba nyilall. Tarkón ütik, megrázkódik, s tudata elveszti a színeket.

– Grófi asztal, grófi – mondja a legkisebb bibliai öreg.

Imádkozás előtt a poharak vadlibák sorát idézik, ahogy ék alakban szállnak a hideg elől délnek. Kristálypohár csak az ifjú pár előtt van; Jeromosnak kellene mutatni a repülés irányát: kezdeni nótát, táncot, mondani tréfát, tartani a magasságot.

A tangó után a poharak közé csúsznak a kezek. Az üveg fénye és a bőr barnasága: ezt nézi Jeromos. Ahogy megtört az indulás egyenes vonala, a fehér abroszon összekulcsolva pihentetett kezek megbontanak egy alakzatot és újraalkotják. Most egy helyben lebeg a vadlibasor.

Jeromos nem tudja vezetni ezt a hangulatot, a pálinka ereje elnehezíti. Függöny ereszkedik szeme elé, már látott ilyet, a kocsmaszínpadon; a falon kétoldalt petróleumlámpák, a pódiumot karbidlámpa világítja, a szereplők lépése alatt dübög a deszka, a díszletet vízfestékkel pingálták csomagolópapírra. Mindent a százévesek emlékezete szerint. Öreg a szilvapálinka gőze is a nézők feje felett. Igen, folytatódik a színjáték, tűnődik a tanár, csak a díszletek másak, és más a szereposztás is… Itt feneklik meg egyetlen gondolata; a szereposztás.

– Az ifjú párra! – A legöregebb matuzsálem rekedt hangon tósztot mond a szeretetről és egymás tiszteléséről.

„Hideg szél fúj, édesanyám…”

Kezdenék a nótát, leintik, mert ezt már csak reggel illik mondani, amikor szertefelé mennek. A faluban ez a búcsúnóta, aki elfelé megy, annak éneklik. Mulatozásban éneklést csak katonanótával lehet kezdeni.

Ezután foxtrottot játszik a zenegép, ez is szabály: tangó, foxtrott, keringő, így kell, hogy következzen a muzsika.

Jeromos nem táncol. Nézi a forgásokat, s fogja egyetlen gondolatát a szereposztásról: a zene nem illik ide, éneklés is csak búcsúzóul. Most csak beszélni lehet, mindenki mondja el magát, mindent magáról, egyenesen a mikrofonba. Így, beszéddel, életünk kibeszélésével juthatnánk el a mai estéhez, ehhez a ponthoz, ahol most vagyunk. A lényeg most a beszéd. Mondani mindent, ahogy volt és ahogy van, mondani, amíg ki nem szárad a szánk, mondani a sorsokat, mondani, mert ezt nem lehet befesteni ócska kis nóták színeivel. Mert eltávolodtunk egymástól, és igazi mulatság úgy lehetne csak, ha találkozhatnánk újra igazán.

– Az újszülöttre! – mondják a következő tósztot.

– Igyál, Jeromos, táncolj, Jeromos!

A tanár magában többször is leinti a zenét: Ácsi! Ácsi!… Inkább beszéljünk, mondjuk magunkról az igazat, csak az igazat, ahogy az Úr asztala előtt, mert a panaszlás, csak a panaszlás nem lehet az igazság, emberek. Emberek!

Szabály szerint van az ülésrend is: az ifjú pár, szülők, ettől az asztal végéig rang szerint. Ahogy Erzsi ángyom mondta: a nagytiszteletű, négyen a valaha nemesek, a falu elnöke. A régi lakodalmak, a névnapok és színjátszások szokása szerint.

Ezután kihagyva egy széksor: Jeromos innen indul az asztal vége felé, emeli poharát, és koccint.

– Az újszülöttre!

– Kezdhetjük a próbát?

– Nem szerepelünk, nincs primadonna, nem játszunk…

– Te ki vagy?

– Vasúti tiszt – mutatja kék sapkáját, magyarázza rangjelzését.

– Te vagy a főnök?

– Főnök úr – súgják.

– Én parancsolok az egész csomópontnak.

– Te ki vagy?

– Etető… Hajnali ember.

– Malacos – nevet a súgó.

– S te?

– Váltókezelő.

– Te mit csinálsz?

– Én vagyok a világosság. Villanyos. Készenléti szolgálat a csomóponton, ha én kikapcsolom a biztosítékot, minden megáll.

– Tejcis, fejőnő.

– Mi hárman a zöldségesben a többi asszonnyal.

– Szántóvető, lánctalpassal.

– S te?

– Emígy bágeros, amúgy, civilben, halász… Csalnak vissza a fődekre, de nincs az az isten. Tizenkettő huszonnégyezek, minden másnapom szabad, hol van ez a kolhozban? Ezekhez a kódusokhoz jöjjek? Az atyaisten szeméért sem! Halászok, Jerikém, ha kellett nekik a főd, fúljanak bele, dógozzák, a kapálásból elég vót. Én már nem fordulok vissza, így is enyém az egész határ. Egy mázsa halat szedtem ki az éven is, én novemberben is bemegyek a vízbe.

– S te?

– Paraszt vótam én is, elhagytam a fődet én is. Írnok vagyok. Töröm a szlovákot, igaz, de elnézik, sutyiban tanulom a helyesírást. Irkálnak a főnökségre, hogy toloncoljanak haza… Nem jövök, az biztosabb…

A tanár fordulna vissza a másik széksoron, de Erzsi ángyom rászól:

– Nem táncolsz, Jeromos, nem mulatol, beszélni hónap is lehet.

Visszafogják.

– Magadról is szólj, ne csak minket faggass… Mi van itt, láthatod, sár meg munka. Aki teheti, elmenekül vasutasnak, aki itt ül, mindnek vót fődje. Feleannyi lett a paraszt, alig van, ki dógozzon. Aki megkóstolta az állam kenyerét, vissza egyik sem jő… Az állam az biztos, mi már elkoptunk a bizonytalanságban, ahhoz már kevés az erőnk. Aki csak nincs röghöz vagy fához kötve, szalad az államhoz. Igaz, ott be kell sorakozni, mert fegyelem van, felvenni a lépést, tartani a pofád, de a kenyered biztos, az biztos… Ennyi a tudományunk…

Éjfél túloldalán úgy van, ahogy Jeromos kívánta. Beszéd terül közéjük, az morzsolja pislogó erejük. Kiürült a színpad, Jeromos aztán viszi csak táncolni feleségét…

Az elkésett lakodalmakat nem lehet pótolni.

 

Rosszul esik kilépnie a mindig meleg házból. Hetek óta tombol a tél, mindennap hányni kell a havat, hogy az utakon el ne akadjon az élet. Az állomásra csak gyalog lehet menni: dunyhaként jön vele az otthoni ház melege, a mostani ünnepnek talán ez volt a legnagyobb élménye: a meleg, a meleg ház. És az emberek állandó jelenléte. Állandóan ott voltak a tanár körül, napokig a keresztelőt beszélték, számtalanszor újramondták a legkisebb részletekig. E falunak ez is íratlan törvénye. A közösen megélt dolgokat felbeszélik magukból az emberek, a közös öröm érzése visszajár. Cifrázzák, hozzátesznek, s viszik, míg el nem éri a következő nagy találkozást.

Ahogy távolodik a falutól, egyre nehezebb a menés.

A legjobb talán mégis az utolsó két nap volt: ekkorra a meleg már áthatolt a bőrömön is, már nyugtatott, elérte az idegeket, behatolt a sejtekbe, s innen áramlott visszafelé… Láthattam egy nagy csoportképet: századok mozdulatlansága most kezd ágazni soha nem ismert irányokba. Ha leszámítom a külsőségeket, alapjában gyönyörű egy pillanat: nincs érintetlen ember, mindenkinek el kell mozdulnia előző helyéről. Mindenkinek…

Nincs mozgósítás.

Nincs háború, mégis mindenkinek mennie kell, mert parancsolnak: balra át! Hátra arc! Indulj, irány a földek! Indulj, irány az út! Parancsolják a menést.

Erzsi ángyom út közepére állított keresztfa, talán elé is térdelnének imádságot suttogva, de a Názáreti sorsát követni már nem akarják.

Azért is olyan a házak melege, mert mindennap el kell menni otthonról: igen, így káromkodni, vétkezni, bűnbe esni, szemben kiabálni, asztalt verni is könnyebb, ha van hol megmelegedni… Itt megtanulták, hogy az elmenésekhez kell az összebújás melegsége.

Most jól érzem magam, deríti magát a tanár… Ez a meleg kiszárította belőlem a kódorgások és a sikertelenségek keserű ízét. Amikor beül a vonatba, úgy érzi, hogy meleg dunna alól beszél magához.

Hófehér óriás terítőn rohan a vonat, kétoldalt apró szemű havat kavar. Ez még síkság, a fehérség mintái falvak, aprócska erdők teteje. A világ szélére csapott kis bokrosok, bakterházak, elsuhanó állomásablakok – ez határolja be a látást s a gondolkodást is.

Embert, mozgást, állatot nem látni.

„Lehet, hogy az én nyulam azóta talált magának társat.”

Nagy félkörrel északnak kanyarodik a vonat, a hegyek felé, szembe a széllel. Jeromos vállát csapkodja karjaival a hideg, lassan húzza le róla a takarót. Otthon sokáig búcsúzott, mindenkitől külön-külön, biztatva, hirtelen tanácsokat is mondva:

– Jövök, ahogy lehet elszököm, és jövök.

Az utazás hajnal-reggelén suttogva beszélték a konyhában:

– Legalább belátta, hogy esztelenség, amit akar, a város elveszejti. Nekünk itt van otthon.

Nem maradt el Erzsi ángyom sem:

– Ez az otthon, Jeromos, így gondolkozz… Menj, és fordulj vissza. Intézkedj, és gyere, becsületed csak itt lehet, ez a szülőföld… Minek árulod magad mindenféle másoknak?

A vonat megtelik szlovák beszéddel. Így ünnepek után látni, keletről nyugatnak utazik az ország, munkáért. Jó hallani a szlovák nyelv keleti nyelvjárásának dallamos zsongását, ahogy a „t” helyett „z”-t ejtenek, ahogy a „z” magába nyeli a „d”-t. Szinte zizeg a beszéd. Meglágyítják a kemény hangzókat, hogy közelebb legyenek az énekléshez. A szóvégeket nyújtják, hogy a mondanivaló további részét legyen idő meggondolni, hogy ne szakadjon meg a beszéd fonala, ahogy a mesék örök történetei, mert az állandó beszéd az élet jelenléte: ismerkedés, jelentkezés, átkiabálás szomszédból szomszédba, egyik faluból a másikba, hegyről hegyre, tűztől tűzig… S hangos ez a beszéd, nem szégyenkező, kitölti a vonatot. Úgy mondják az ünnepek történeteit, hogy hallja mindenki, hallhassák, ahogy a fontos híreket adják tovább…

Ahogy felfelé kapaszkodik a vonat, megnő a hó. A váltóknál és a kitérőkben katonák állnak. A Tátra alatt már hófalak közé szorul a táj. Itt is katonák, míg elmegy a vonat, hóba vájt ácsorgókba húzódnak fázósan, némelyikük tiszteleg is.

Egyelőre megoldódtak a dolgok, vigasztalja magát a tanár. Ők jó helyen vannak, én meg elleszek, nemsokára tavasz lesz… A bepenészesedett barlangszoba már csak rossz látomás. Belefutottam a semmibe, a semmibe. Ez a fuccs. Erre nem lehet menni tovább, és nem tudnám ismételni sem, hiába is találnék valami jobb helyet, ugyanazt a kört kellene futnom: lakáshivatal, házkezelőség, a szivartól szutykos pallér, kérvények, ajánlások, véleményezések, hivatalok, tisztviselők és a semmi…

A fontos, hogy megszűnt a siettetés, van időm gondolkodni.

Márciusban érdemei alapján Jeromost beválasztották az ifjúsági szervezet országos bizottságába. Sokan jöttek hozzá, és gratuláltak. Leveleket is kapott ismeretlen emberektől, telve jókívánságokkal és elvárásokkal: „Legfőbb ideje, hogy odakerültél… Bízunk benned… Ne feledd eddigi barátaidat… A proletárok útját ne hagyd el… Dolgozz a népedért, de amazoknak ne higgy… A néppel tűzön-vízen keresztül… Egy isten van csak, a magyaroké, ahhoz imádkozz…”

Nem sokkal ezután feladattal bízták meg: Az Énekelj velünk, táncolj velünk elnevezésű nemzetiségi mozgalom patrónusa lett. Eszmei felügyelet a népdal és a néptánc népi tisztasága felett, így szól a központi utasítás. Tanfolyamra küldték, ahol dalokat és tánclépéseket tanultak.

Sorra látogatta a jeles népművészeti csoportokat, s hetenként ügyelte a központi nemzetiségi együttes próbáit. Ellenőrizte a munkaterveket, és megkövetelte, hogy írásban mutassák ki minden egyes produkció népi-eszmei lényegét. Hosszan, fontoskodva tárgyalt koreográfusokkal: monumentális tánckompozíció megalkotására inspirálta őket: a szabadság nemzetiségi szobra címmel.

Bennem van a hálálkodás gondolata, már másodszor történik ez velem: először Sztálinnal kapcsolatban, amikor a generalisszimusz képzeletbeli szobrán tűnődtem. Most pedig a szabadság szobrát táncban, ezt sugallom. Igen, a felfokozott érzések… Hajlamos vagyok rá, igen, a pozitív érzések legteteje már hálálkodás, már szobormerev. Valószínű, ez anyámmal függ össze, a gyermekkor éveiben ő mindig biztos pont volt. Háborús katonacsaládokban az anya az otthon, a védtelenségben ő a védelem, ő az élet, ő a kenyér a ruha: a majd…

Hálálkodást sohasem fogadott el, a könnyű kis érzelgős szavakat távol tartotta magától… A szobor anyaga talán akkor nőtt belém, és azóta is puhán, alaktalanul magamban hordom.

Lehet, hogy más magyarázata is van, a lélek térfogata; a megaláztatás a sérelmek, a negatív érzések túl nagy helyet foglalnak el, túlságosan megültek a lélek belső falán – s az öröm kis helyre zsugorított jó érzése így önmagát fokozza fel.

Jeromos eljár az együttes próbáira, különösen a női kóruséra. A lányok még nincsenek beöltözve, ülnek a széken, előttük kotta; első szólam, második, kezdik és végzik. Itt a szájak élnek, a szemek csak felrebbennek, aztán vissza a hangjegyekhez: le kellene fedni az arc többi részét, és csak a szájat hagyni szabadon. Fogak, nyelv, szájszélek – minden pillanatban más formája a puhaságnak, a közeledésnek, kinyílásnak, távolodásnak, bezáródásnak.

Nem tud betelni, nem tudja, mire figyeljen jobban, a pillanatéletű hangokra avagy a szájak lepkemozgására.

Háta mögött kormánybiztosnak gúnyolják Jeromost: folklór kormánybiztos. Az éneklés szüneteiben összenevetnek, ha elfordul, nevetésük elfutó csilingelés.

Még otthon ő is szervezett egy kórust. A munka dalát akarta elénekeltetni zengő nagy sokasággal. Belesültek. Képtelenek voltak az összhangra. Ahogy elkezdték, egymás ellen fordultak a szólamok. A bukás szégyene csak azért is daccá fordult benne; megmutatni. S most újra itt van az éneklés kísértése, a nagy álom kísértése: sokan énekeljenek, tömeg énekeljen. Mindenki. Elmegy gyűjtőutakra is, s nézi, hallgatja, ahogy a falusi asszonyok szájáról jegyzik a dallamokat, ahogy rajzolják tánclépéseiket.

Nagy kórus kell, egy óriási kórus, magyarázza lelkesen: ebben kiteljesedhetünk. Meg kell szerettetni az éneklést, ha önként nem vállalják, kötelezővé kell tenni… A nemzetiség számára legyen kötelező az éneklés. Bennünket ebben senki sem gátol, ha nincs kultúrház, van pajta, ha ott sem férünk, a szabad ég alatt: nem az uraktól tanult gajdolás, a szép, tiszta éneklés.

Az egyesületből kiválasztott egy lányt, akinek a legszebb szája van:

– Mondd el az életed!

– Szeretek énekelni.

– Kis harang a szád, szirmok kinyílása vagy mint a madár szája.

Nevet a lány.

– Akkor most milyen vagyok?

– Minden együtt. Gyönyörűen énekelsz, érezheted, figyellek. – Játéka van a szádnak (de ezt csak magának mondta már), nevetése, csábítása, és ez mind egyforma szép.

S mentek ahogy a népdalokból hallják, mindenhová: erdő szélére, vizekhez, harangos tornyokhoz, piros almafákhoz, mindenfelé, ahol terem a szerelem és őrlik bánatát… Szédület, tűnődik Jeromos: a szépség és az öröm találkozása, ezt kell elterjeszteni, ezért kell kötelezővé tenni az éneklést.

Izgatottan magyarázza a szerkesztőnek:

– Indítsunk mozgalmat: éneklő nemzetiség, ez is lehet jelszó. Dolgozzuk ki a programját, ezt megérti mindenki. Ez felemelő, sérelmeinket temessük be énekléssel, ajánljuk fel népünknek az öröm nagy élményét. Terjesszük az elvtársak elé, nem lehet kifogásuk.

– Révületben élsz, narodnyik elvtárs – hűti le a szerkesztő. – Mi lesz azokkal, akik nem tudnak énekelni vagy táncolni? És mi lesz akkor, ha már mindenki tud majd énekelni?

– Turai legújabb írásaiban azt fejtegeti, hogy a nemzetiség életében a pedagógiának kulcsszerepe van. Szerintem legalább ilyen fontos az éneklés: pedagógia és éneklés. Így. Ezzel megalapozhatjuk kultúránkat, lehet indítani egy programot, eljuthatunk a komoly, programszerű gondolkodáshoz. A kis fellobbanásokat egy erővé kell kovácsolni, egyesíteni az erőket…

– Narodnyikos tévelygés.

– Az éneklés örök, alapja lehet kultúránknak. És később is érzékennyé tenne benünket, élessé válna hallásunk.

- Sokan gondolják ezt így. Naiv illúzió. Tévhit. Ődöngés, táncikáljunk, énekeljünk, amennyi belénk fér, aztán kapjuk a munkát, utána megint táncika. A gajdoló nemzetiség, hogy lehet ez eszmény? Ábrándnak talán elég, valónak kevés. Ábránd, narodnyikizmus a politikában. Órákig tartó lelkesedés. Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának az alakításába… Politikus nemzetiség kell…

A könnyelműség és a gondtalanság állapota volt ez és az önámításé. Kéthetenként hazautazott, ezt úgy nevezte: alámerülés. Alámerülés, én csak így tudok megmelegedni, ha alámerülök, másként talán nem is lehet. Tudta, valamit állandóan elodáz magában, valami fontos döntést. Tettetett jókedv, kellemesnek hitt lebegés tartotta a felszínen. Külsőjére, öltözékére gondosan ügyelt, minden este inget és zoknit mosott, s ezeket a szekrényben szárította, hogy a legkisebb nyomát se lássák itt-tartózkodásának.

Minden reggel tisztába öltözött, ügyelt a látszatra, érezte, hogy a napok felületén él, s ezt takarnia kell.

Szemináriumain és előadásain kínosan vigyázott rá, hogy tisztán, szemléletesen érzékeltesse a fogalmakat, minden erejével az anyagra összpontosított. Nagy számú évfolyamnak magyarázta az esztétika alapfogalmait. Eddig egyetlen arcot sem tudott magának kiragadni, csak a padsorokat látta: egy, kettő, hét hosszú sora a fejeknek: figyelnek, jegyzetelnek. Főleg azt akarta tudni és látni, hogy figyeljék.

Sok lány és kevés fiú, ezzel a felismeréssel mozdult el az állókép.

Aztán rájött, hogy szempárok kereszttüzében áll. Ahogy járkált a padok előtt, ugyanarra a pontra többször is visszanézett, mintha véletlenül tenné, így válaszolt. Később a rokonszenvesebb arcoknál már el is időzött egy pillanatra.

Az éneklésnél a szájak élnek, itt, az előadásokon, a hallgató-figyelő arcon a szem a legbeszédesebb – magyarázta magának.

Esténként, amikor lelassult a nagy iskola lélegzése, bizonyos arcokat kinagyított magának, engedte, jöjjenek egész közel. A nappal így folyt bele magányos éjszakáiba, apró kis erek ágaznak a világosságból a sötétségbe. A hiúságom teszi, gondolta. Figyelnek rám, nemcsak az anyagot hallgatják. A lányok között olyanok is vannak, akik másként is követnek. A hiúság is kialakítja a maga szövevényét, ahogy a barlangszoba falán a penészszálak takarója…

Ezt kellene megtanulnom, érteni a szemeket, leolvasni a szemeket, a barna, a zöld, a fekete színek rejtelmeit. Est-éjjelenként a szemeket is kinagyítja magának; vajon melyikük lehet hozzám a legközelebb? Talán olyan is van köztük, aki már elindult felém, s ajánlkozik. Ha az előadás szüneteiben beszédbe elegyedik hallgatóival, a kinagyított szemek jönnek közel, ők keresik a szót, s a tekintetek melegét már mosoly is kíséri.

Ismeretlen érzések, ismeretlen izgalom… Eddigi gondolkodásom egyszálú volt, egysíkú, egyirányú. Már rétegek képződnek bennem, egyazon időben több dolog is történik velem, s szerteágazó érzéseim nem hatnak mindig egy irányba. Ellentétesek, ellentmondók is… A napok felülete alatt valami gyűrődés alakul bennem.

Kérdezik Jeromost a lakása felől, mosolyogva legyint: minden rendben.

A következő hazautazás alkalmával eltörnek benne a felület érzései. Szerteroppan, s csak a magába ölelő nagy emberi melegség van.

– Mi lesz velünk, Jeromos? Mi lesz tovább?

Előbb szelíden, az otthoni ház gondtalanságából hangzik a kérdés. Időtlenül. De minden látogatás alkalmával ismétlődik, a változatlan helyzet egyre élezi.

– Mi lesz velünk? Hogyan lesz tovább?

Egy megbeszélés után ingerülten mondja helyzetét, eddigi kálváriáját a felelős elvtársaknak.

– Hová menjek? Kinek mondjam még? És hányszor? Matracokon lakom mosolyogva, sokkal többet tudnék tenni. Őrült idővesztés.

Bizottságok foglalkoznak ügyével, átmeneti megoldásként megengedik, hogy a központ nagy, piros téglás internátus épületébe költözzék. Az épületet a katolikus fiatalok egyesülete hagyta örökségül. Őrzött objektum, első emeletén mozi, ezen túl csak igazolvánnyal lehet közlekedni. Írott szabályzat és portások őrzik a szigorú rendet.

Idegeneknek tilos a bemenet.

Itt van a Központi Politikai Iskola igazgatósága, könyvtára, archívuma, konyhája, gondnoksága, itt tartják a központ üléseit.

Bizalmi épület.

Az első napokban Jeromos meghatottan jön-megy az ismeretlen folyosókon. Új ház, új emberek, amíg a portás nem szokja meg az arcát, napjában többször is igazoltatja.

– De hisz már találkoztunk, köszöntem is – kedveskedne Jeromos.

– Ez a rend.

Két emeletes ágyon négyen laknak egy szobában, a központ három kerületi instruktora és a tanár.

– Hol dolgozol?

– Tanítok.

– Itt csak apparátusbeliek lakhatnak, hogyan… Ez a ház az apparátusé.

– Rossz helyzetben vagyok, megházasodtam, gyerek, külön élünk…

– Akkor is, sokan vannak így. Te vagy a kivételek kivétele. Akik megengedték, hogy ide telepedj, megsértették a szervezet rendjét. Te vagy az első ilyen eset. Kurva nagy bizalom.

– Ez csak átmeneti, ez a kikötés. Csak átmeneti időre, néhány hónapra. Mit csináljak? Kihez menjek? Én is dolgozom, az alapítás óta állandóan, úgy becsületből.

– Tudod, hogy laktam én? – Zömök, szőke fiú kérdezi. – A vonatban, este felléptem a keleti gyorsra, s ahol szembejövő szerelvény keresztezett, átszálltam. Mindent a vonaton csináltam: reggeli, mosakodás, minden. Utána gyerünk a központba. Sokan éltünk így. Nem nyafogtunk, Makarenko szerint: nem nyafogni.

Az instruktorok szüntelen mennek, újkori futárok, viszik a központ üzenetét, s begyűjtik, hozzák a lenti híreket. Beszámolnak, és ismét fordulnak. Legtöbbjük szombaton kerül csak haza gyűrötten, koszosan. Lezuhanyoznak, és ágynak dőlnek. Vasárnap délelőtt ébrednek, ez a napjuk. Kinyílnak az ablakok, aki útról jött, az nyitott ablak mellett vasárnapol. Tisztálkodnak, napoznak az ablakpárkányon. Minden helyiségben van vezetékes rádió, de ilyenkor elzárják, integetnek vagy átkiabálnak a másik épületszárny ablakaiba: számba veszik egymást, számot adnak magukról.

Hétvégi evidencia.

A lányok emeletsorán énekelni kezdenek, előbb csak ketten, szólamban, aztán mások is csatlakoznak, s mennek végig az otthoni utcán gyönyörű, bús-szomorú trávnicákkal:

„Bola som na hubách v červených pančuchách,

bola som na tráve, porezala som sa…”

Jeromost idegennek tekintik a szobában, nézik csak, kerülgetik, alig is beszélnek hozzá. Elmúlik három ilyen vasárnap is, amíg társukként ismerik el, és a keresztnevén szólítják.

– Mišo, Breznóról, a vasgyárban kezdtem.

– Vasil, a keleti szórványokról, jártál már ott?

– Mintha sörétes puskából pörköltek volna ki bennünket, nagy a szórás. Én Jano vagyok, vagy ha akarod, Janko, az Erdőntúlról. Záhorák, téglaégetőből hoztak fel. Szőke vagyok, tömzsi, nevetős. Én leszek a szóvivő.

Ezután is csak kérdezgetve ismerkednek:

– Makarenkót olvastad?

– Az új ember kovácsa.

– Osztrovszkijt?

– Az acélt megedzik… Pavel Korcsagin.

– Gorkij?

– Az anya.

– Kurva, tudja – nevet a szőke.

– Ki a legnagyobb szlovák író?

– Jilemnický.

– A legnagyobb cseh?

– Pujmanová, Olbracht, Zápotocký.

– Az utolsó plénum határozatát ismered? Az olvasásról?

– A lényeget tudom, olvasni kell, és terjeszteni az olvasást. Megszervezni az olvasói versenyeket, brosúra is jelent meg erről… Ti tulajdonképpen mikor olvastok? Nem látom.

– Kurva nagy kérdés, elvi kérdés – nevet a szőke. – Hogy az instruktorok mikor olvasnak? Látszik, nem ismersz bennünket. Útközben. Mi így élünk, vasúton, várótermekben, szállodákban, nekünk csak ott van időnk… Az apparátus le van terhelve, a magyarok azt hiszik, hogy mi még mindig drótos tótok vagyunk meg tutajosok… Az apparátus motor, nélkülünk nem megy, nélkülünk nincs mozgalom. Az írók csak hirdetik a világforradalmat, de megcsinálni nekünk kell. Az apparátusnak mindent a fejében kell tartani, minden határozatot. Számolj: négy plénum van itt, négy Prágában, számítsd a pártplénumokat is, akkor a kerületiket, ez mind itt van a koponyánkban. Stimmel?… Enélkül nincs szervezeti élet. Gondolkodj! És a személyi kérdések… Nekünk azt is tudni kell… Tudsz követni? Nekünk úgy kell figyelni, ahogy a pásztorok, a hegy tetejéről nézni, mindent látni és hallani… Mi már ilyen nép vagyunk…

Május kilencedike következett, állami ünnep, a felszabadulás napja. A breznói fiú egy ideje kedvesen beszélt Jeromossal:

– Nem utazol?

– Nem érdemes, másfél szabad nap nekem kevés.

– Jó lenne, feljön egy elvtársnő, nincs hol aludnia, még nem járt a fővárosban. Senkit sem ismer, a többiek már tudják.

– De hisz szigorú tiltás van, fegyelmit kapsz, kivágnak.

– Megkockáztatom. Komoly ügy.

– Fel sem engedik.

– Az ablakpárkányon, végig az ablakpárkányon, körbe ablaktól ablakig. A lányokhoz bejöhet, tőlük ki lehet lépni a párkányra, úgy.

– S addig én hol legyek?

– Utazz. Van szabadjegy, Csehország felé mehetsz akármelyik vonattal.

Kétszer tette meg az utat Prágáig és vissza, kábult volt, amikor hétfőn estére hazaérkezett. Senki sem volt a szobában. Csend, az ágyak simára vetve, és valami különös szappanszag, mintha mindenestül kimosták volna az egész helyiséget.

A téglagyári szőke fiú állandóan rajzolgat valamit, ha közel lépett hozzá Jeromos, megfordítja vagy eltakarja a papírt.

– Várjál, majd ha kész lesz. Tudod, mivel foglalkozom? A szovjet tankok, a T–34-esek alsó páncélzatával. Szerintem ezt nem oldották meg a szovjet elvtársak, siettek, nem volt rá idő… A németek nálunk hét ilyen gépet lőttek ki, és mindnek a lánctalpát roncsolták szét, az a legsebezhetőbb. Tudsz követni?… A szovjet elvtársak miért nem engednek páncélrolót a lánctalp elé és mögé, ha támadásba megy a tank. No? Érted? Ezen töröm a fejem. Ne nevess, erre még nagyon is szükség lehet, fiúkám. Míg az imperializmus itt van köröttünk, ezzel számolni kell.

Nyárra már család lettek, a folyosó rozoga szekrényébe, a felső polcra tette mindenki a kapott vagy vásárolt ennivalót.

– Konyha, kolhozkonyha – nevettek.

Minden szombaton más volt az ételes, valami esetlen anyáskodással ügyelték egymást, várták a hétvégeket, hogy beszámolhassanak.

– Tutaj – mondta Vasil, az ukrán. – Ez a szoba tutaj, úszunk le a Vágon. Lehet, ez az utolsó tutaj, azért is fogózunk így. Akik ilyen nehezen ismerkednek, azokkal ezt kéne, egy konyhára fogni őket, egy tutajra csapni…

– Meg kell oldani a dolgodat – mondta egy este a szőke. – Ez így nem jó, a család ott, te meg így itt. Hivatalosan nem megy, tudod. Kanyarokkal, csak úgy lehet. Tudják is a fejesek, meg nem is, csak addig hunyják be a szemüket, amíg bejutsz az ajtón, aztán kiabálhatnak. Így valahogy, meglepni az ellenséget.

Ezt ajánlotta a szerkesztő is. Ha lesz szabad szoba, ráhajtani, a hátsó bejáraton jönni, csinnadratta nélkül, ahogy a törökök foglalták el Budát.

– A járművet én biztosítom – jelentkezett Fedeles –, traktort pótkocsival. Vannak fasza traktoros elvtársaim, elég egy szó, ha akarjátok, jelszóra is megszervezem, eljön az eke elől is.

– A városközpontba nem engednek pöfögőt.

– Azt csak bízd rám, szeretném látni azt a rendőrt, aki elébem áll, és azt mondja, ne tovább. Ha akarod, még a vörös zászlót is a traktorra tűzöm. Hol vagyunk?

Jeromosnak nem volt ínyére a ház megrohamozása. Látogatta a felelős elvtársakat, és magyarázta a helyzetét. A válasz mindenütt egyezett: belátom, személyesen, elvben nem vagyok ellene, de csak kollektív szerv dönthet az ügyben, tudhatod, a fegyelem mindnyájunkat kötelez.

– És ha bemegyek, úgy?

– Egyértelmű anarchizmus, rendbontás, ezt nem engedheted meg.

Hirtelen jött minden: menni kell, a szerkesztő este hozta a hírt.

– Én már mozgósítottam, reggel ötkor.

– Ráfázunk, visszaélünk az elvtársak bizalmával.

– Reggel ötkor.

Utoljára Jeromos érkezik, akkorra már csődület van a ház előtt, a traktor elállta a troli útját, a traktorista méltósággal viseli a tülkölést és a kiabálást, felszorul a járdára, itt meg a járókelők kénytelenek keskeny libasorban megkerülni, az ingerült szólongatásokra csak nyújtogatja a nyakát a nyeregből, ahogy gúnár sziszeg kislibáit védve.

Gyorsan, kapkodva rakodnak: asztal, székek, vaságy, mosdó, két fotel, két bőrönd, könyvek, legnehezebben a vitrinnel boldogulnak. Fedeles kabócaként csak ugrabugrál, s magyarázza a fogásokat, de emelni nem bír, négyen pedig csak pár méterrel tudják továbbtenni.

– Az istennek venni ilyen marhaságot, polgári bútor, a vitrin a legkispolgáribb bútordarab, Jeromos. Telegórjátok kristállyal meg fényes pohárral, és akkor mi lesz?

A kapualjban már rendőrök is segítenek cipelni, hogy mennének hamarább a forgalom útjából.

Fedeles a traktorista mögé akar állni, ahogy a mezei utakon látta; nem lehet. A pótkocsi elejére áll, előredőlve fogózik rohamra induló hősi pózban. Nyári a vitrinnek dől, Jeromos a vaságyon ül megadón. Czipa a fotelba huppan, fotelban ül a szerkesztő is. Az első útkereszteződésnél rendőr állja útjukat, int, hogy forduljanak vissza. A traktorista hátrafelé mutogatva magyaráz, Fedeles jobb kezével az útirányt gesztikulálja, ahogy vándoroknak szokták mutatni toronyiránt a menést. Fedeles kiabálni kezd, de csak a motor zúgásának beszél.

A füttyszót, azt már hallani, egyszer, kétszer, a rendőr erélyes, leállítja a forgalmat, s visszafelé kanyarodik a traktor.

– Repülni nem tudunk, hogy az istenbe! – kiabálja a rendőrnek. – Merre menjünk? Te is az ellenség szekerét tolod? Nem látod, kik vagyunk? Megkereslek, elvtárskám, megjegyeztelek magamnak… A Dunának menj! – kiáltja a traktorosnak. – Azt kell mondani, az állomásra megyünk – mondja hátra a többieknek.

Hirtelen fordulónál Czipával felborul a fotel, a jogász gyámoltalanul kaparász valami fogózó után.

Nem engedik fel őket az állomás felé vezető főútra sem. Vissza kell fordulniok az északi bevezető útról is.

– Délnek fordulj! – utasít Fedeles.

A déli bevezető út torkolatánál megállnak egy kocsma előtt, pálinkát, levest és sört rak eléjük Jeromos.

– Bolyongunk – mosolyog Nyári –, bolyongunk egy város körül.

– Te mindig csak filozofálsz – csap rá Fedeles. – Állj a gép elé és vezess, intézd a dolgokat! Te folyton csak rágódsz valamin, te állandóan új szavakat ötölsz ki, Nyári, mostan, hogy bolyongunk, bolyongunk. Mi az, hogy bolyongunk?

– Veheted szimbólumként, veheted valós értelmét is. Látod, ez olyan lecke, aminek a lényege az, hogy nem tehetjük azt, ami éppen az eszünkbe jut. Nem grasszálhatunk keresztül-kasul a városon, rendet kell tanulnunk. Látszik rajtunk a legelő.

– Nem bírom az előadásaidat, Nyári – ellenkezik Fedeles.

– Az más kérdés, a lényeg az, hogy tele vagyunk szertelenséggel, te ezt nem tudatosítod? A lényeg az, hogy le kell telepednünk, ideje lesátoroznunk, elvtársaim. A kalandozások kora véget ér. Te mit gondolsz, ha Jeromost belopjuk az aszkéták internátusába, minden megy tovább, mint eddig?

– Felborul a stratégia – sürget a szerkesztő. – Gyerünk!

Czipa visszaült a fotelba, és várja az utazás fejleményeit. Kissé elszomorították Nyári szavai: igaza van, Jeromos tulajdonképpen elfelé megy, kicsúszik a mi közös időnkből, mert minden ilyen elköltözés kimozdít előző állapotunkból. Ahová megy, az már egy más helyzet lesz… Eddig elég volt egy füttyentés, és már együtt voltunk, egy sejt voltunk. S most elkezdünk osztódni. Jeromos ível közülünk a leggyorsabban, az is lehet, országos ember lesz, egyszer csak szem elől tévesztjük… Kár, lehet, hogy ez a traktor messzebbre visz, mint gondolnánk. Hány alámerülés? Így mondtuk, alámerülünk.

Egy nagy kalandunkat nem volt idő megünnepelni, igazán még elmondani sem. Felszedtünk két lányt, s az egyiket felvittük a szerkesztőhöz: egy párttitkárnál lakott albérletben. Ostobán kockára tettünk mindent, az iskolát, egész jövőnket, könnyelmű őrültek, hajnalig négyen kucorogtunk egy ágyon, hárman fogtuk az egy lány kezét… Ilyeneket már nem lehet ismételni. Jeromosnak nem volt ínyére a dolog, egy ponton túl már csak becsületből tartott velünk. Reggel sziszegve szidta magát: a szemináriumokon élethalálvitákat folytatunk az új életről, itt meg titokban lealjasulunk, és majd hallgatunk róla, őszinteséget követelünk. Őszintén, csak őszintén, szóban és írásban… Könnyű becsúszni az alakoskodás sarába…

 

– Meleg, meleg, fűtenek, tapintsd meg, tiszta, jó meleg. Az asszony felugrott, és beszaladt a másik szobába, ott is meggyőződni, onnan a folyosóra szaladt a hírrel: fűtenek, meleg van.

A meleg napja, ettől kezdve jegyzik itteni lakásukat.

Az első szobát konyhának rendezték be: vaságy, gázfőző, egy jövendő könyvszekrény első darabja, s hordozható edényesféle. Minden a falak mentén, középütt folyosónyi hely. A másik szoba is a folyosóról nyílik, a bútorokat ott is csak úgy lehetett elrendezni, hogy zárhassák-nyithassák az ajtót: a gyermek közéjük került, a rekamié közepére, ez lett a megálmodott jászolbölcső. A kocsi a folyosón várja a szolgálatot. A konyhaajtóval szemben széles, rozoga szekrény, magasra tetézve a nagy, barna bőrönddel. Ez a „kamora-mosószer”, kenyér, tej, befőttek, cipők, zöldség, szennyes, egy helyütt minden. A körülmények keze rendezte el a folyosó bútorsorát: egy szekrény, kocsi, kettesszekrény, végig így. Éjjel-nappal egyforma félhomály van a folyosón, természetes fény ide csak az ajtónyitással vetül.

A szükség rendje, a szükség illatai: reggel ágyneműszag, este a konyha illatai uralkodnak. Olcsó ételek gőze keveredik, csapódik az ajtónyitás huzatával: kolbász, virsli, hagyma, lecsó, forralt tej, paprikás krumpli, tea. Ezek a levegő fűszerei.

Százféle tájról jöttek ide fiatalok munkát vállalni, tisztséget, felelősséget, fegyelmet, ország gondját, világ építését, hősiességet, az újat és a nagyot. Itt érte őket a szerelem és az idő múlása is, itt fészkelnek be valamikori egyetlen ágyukba: ez már családfolyosó.

– Végre – mondja Jeromos.

– Végre.

– Megérkeztünk, befutottunk, ez már igazi ház. Elhiszed?

Járnak egyik szobából a másikba, és élvezik a meleget, simogatják a falakat. Jeromos szűkszavú lett, amióta ide költöztek, önteltség pirul az arcára. Ha igent kell mondania, csak hümmög vagy biccent. És eltanult egy mosolygást, a felülről néző arc mosolyintását, az arcvonások jótékony megeresztését, amikor megrezdül csak a száj körüli ideg.

Nem mondja, de érezteti, hogy mindez őáltala lett.

– Elvtársak között vagyunk. Ez másféle élet, meglátod, itt nincs önzés, nem alakoskodnak, egymás szeme előtt élünk, nem látsz spanyolfalakat.

Amióta ide költöztek, Jeromos elzárja feleségétől a központból kapott anyagokat, s magánál hordja az egyetlen zárható fiók kulcsát.

– Mire való ez? Félsz tőlem?

– Előírás, ez a rend. Eddig nem volt hová elzárnom. Bizalmas dolgok, a szervezet belső ügyei.

A szobák nagy részében nincsen víz.

Közös mosdója és W. C.-je van a folyosószárnynak, kezdetben nehéz volt megszokni a tisztálkodás közös helyiségeit; a családfolyosónak ez a napi találkozóhelye, reggeli köszöntgetője. „A piazzo.” Pillanatonként nyílik a csapóajtó, és sohasem tudni, hogy nő vagy férfi tűnik-e elő. Aki bejön, köszön: „Dobré ránko, dobré ránko… ránko…” S ha nincs hová beállnia, vár. A nagy mosdó homlokfalán enyhén homorító tükörsor, így az egymással beszélgetők, ha csak a tükröt nézik is, látják szomszédaikat.

Itt zajlik minden, ami nem fér a szobákba, a nap itt ezernyi kinagyított mozdulat, jelek sora.

Gyermeksírás ébreszti a folyosót. Őket keltik legkorábban, a bölcsődéseket. Feneküket a csap alatt mossák rózsásra. Hárman vannak, két fiú és egy lány, egymás arcába sírják a hajnali álom befejezetlen, talán soha meg nem ismert végét. Szipognak a fürdőlepedőben is, ahogy szaladnak velük vissza a szobákba.

Ezután Szása jön a folyosón, a műszaki rajzoló nagyobbik fia. Kezében magasra tartott éjjelit hoz. Minden reggel megkérdi tőle valaki:

– Hová mész, Szása?

– Kulát viszek, Ondrej tojta.

– Indul a vonat, siet a vonat… – Második hullámban a kisiskolásokat terelik, ők is hárman vannak. Lassan, gyámoltalanul mosakszanak, alig érik a mosdót, hónuk alá folyik a szappanos víz.

– És nekem, nekem mesélte a papi, miért nem kukorékolnak itten kakasok, és hogy, és hogy hoz nekem ide kakast, kis kakast.

– Az elvtársnő pedig nekünk azt mesélte az iskolában, hogy Zinaida Fjodorovna egy nagy hős elvtársnő, mutatta a képét is…

– Nem tudjátok úgysem az ugrálóst, hehe, egy, össze, kettő, és megint széjjel, és úgy…

Csomóba gyűrt kendővel dörzsölik magukról a nedvet, kezdenének, játszani, de már fütyül a vonat, és sietniük kell, mert lekésik.

A gyermekek jelenése után kis csend, valahol harangoznak, aztán nagy hangú ébresztőóra szól gorombán, otthonról hozhatták, olyan szerkezet, ami valaha hosszú parasztházak népét verte fel hajnali álmukból.

Az első felnőtt a mosdóban a szedőnő. Tiszta szemű jó lélek, állandó helye a jobb szélső kagyló. Közel hajol a tükörhöz, és finom, félkörös ujjmozdulatokkal a szeme alját masszírozza, a képzelt szarkalábak helyét. Elmosolyodik, most ébred a világra, ujjatlan hálóingét vállán és a nyaka körül alágyűri. Tükörben született mosolyával élvezi a hideg víz és a test reggeli melegének hirtelen találkozását: gyermekként, akit megáztatott a nyári zápor. Számára a víz mindennapi feltámadás.

Helyét férje foglalja el, ingben jön, vállán törülköző, egyik kezében fogkefe, a másikban szappan. Először a fogát mossa hosszan, gólyaként hajlong, és figyeli a víztükör képeit. Napjának talán ezek a legnyugodtabb percei. Kígyómarásnak veszi a siettetést. Ő itt ébred fel, s élvezi a tudat álomtól való tisztulását. Méltósággal húzza ki nadrágjából az inget. Otthonról hozott ősi mozdulatok, vasárnaponként a parasztok készültek így a heti egyetlen borotválkozáshoz. A tisztálkodás számára mindig vasárnap. Olyan a mosakodása is. Beleprüszköl a kagylóba, fújja maga elől a vizet, öblíti a haját, sokáig törülközik, s ahogy felegyenesedik, szája szélén kis mosoly. Nem tudni, kinek szól e hajlásnyi öröm, istennek, a harangozásnak, a szülőhely falunak, az otthoni öregeknek vagy már a mellette sorban állóknak.

A fotoriporter feleségének gyors lépteit hallani a folyosóról. Arcán apró kis gödröcske kezdi a mosolyt. Ő még valahol a mosdó előtti távolságban ébred, mire belép, már a jó reggelt másik felét mondja. Kiegyensúlyozott, fehér fogsorú arcot fog magába a tükör. Kis blúzban vagy nyári sortfelsőben jön, ami könnyen levethető. Első mozdulatával hosszú haját fogja a fejére. Fürdősapkát vesz föl, s már a zuhanyozó függönye mögött áll. Reggel ő áll elsőnek a hideg víz alá, szinte érezni, ahogy megborzong, paskolja testét… S már ismét a tükör előtt, alig is venni észre, mikor jött ki.

Kamasz lánya áll a helyére, lassan, szégyenkezve mosakszik, szeme folyton az embereken. Elforog a kíváncsiak szeme elől, domborodó melleit védi kacér pirulással. Ő csak akkor mosolyog, ha az ajtó felé indul.

– Telt ház? – kukkant be az újságíró költő. – Reggeli divatszalon, pardon, hölgyválasz, pardon, várom a hívást – s visszavonul.

A harmadik kagyló a fotoriporter privilégiuma, ez az áztatója. Ő szabálytalanul közlekedik, nincs kötött munkaideje, az események szerint jön-megy. Reggel többször is beront a forgalom közepébe, nem zavartatja magát, nézi, alámeríti, mutatja a képeket: ő már dolgozik.

A bal első kagyló előtt a személyzetis nő készíti magát, ő az egyedüli, aki szoknyában, melltartóban, kombinéban jön. Ő itt nemcsak mosakszik: készül, fésülködik, szépítkezik, szembenéz magával, de szempillája remegése árulkodó. Elvárja, hogy nézzék reggeli szertartását. A haját különösen fontosnak tartja, többször is átfésüli balról, jobbról, elölről. Élvezi a dús haj omlását, teste minden kis mozdulatára meglibben rajta a szoknya. Öltözékének ez a leghangsúlyosabb darabja: gyönyörű pasztellszínű rakott szoknyái vannak, s hozzájuk testhez feszülő pulóverek. Úgy érezheti, szükséges már a reggeli megmutatkozás. Számára talán ilyen a világosság ideje, mert mindenki másként jön reggelenként a világra. Utolsó mozdulataival tisztára mossa a kagylót: lánya, Natasa áll a helyére.

– Éljenek a dolgozó nők! – Másodszor nyit be az újságíró költő. – Zuhany, zuhany, ilyen fejfájásra csak zuhany. Szörnyű a költészet terhe, lehajtom a fejem akárki ölébe is… Jaj, hideg… Jegesmedve, erre a szóra írok egy rigmust, didergő jegesmedve… Szép szőke feje úgy tűnik elő a függöny mögül, mintha a tréfa vizébe mártotta volna. – A reggel a legrosszabb, csak tudnám, ki találta ki a világon a reggeleket…

Mennél később jönnek az emberek, annál több rajtuk a ruha. Az írónő pongyolában van, haja már rendezett, arca fáradt. Gyerekük van, éjszaka dolgozhat csak. Pokrócot tesz az írógép alá, de így is hallani az egyenetlen kopogást. Ő a fogaira összpontosít. Korai ínysorvadás bántja, kétféle krémmel is mossa fogát. Szájvíz, aztán ismét a kefe.

– Szörnyű ez a tömeg, itt mindenki kedves, mindenki jó, mindenki előzékeny, csak sokan vagyunk, nincs egy percnyi magányom. Mindig mindenütt van valaki, sohasem lehetek egyedül.

Csökken a mosdó forgalma, ez már a pelenkamosók ideje. Jeromos felesége jön és az írónő férje. Ez az állapot már hasonlít az élet nyugalmához. A falakon minden áthallatszik, egyetlen gyermek éjszakai sírását is hallja az egész családfolyosó, mégis megkérdik egymástól:

– Milyen volt az éjszaka?

Megegyeznek, kinek sietősebb a szárítás, mert itt csak két radiátorra lehet teríteni.

Van, amikor Jeromos kivárja, amíg a mosdó elnéptelenedik. Kis nadrágra vetkőzik, élvezi a tükrök fényét, a meleget. Olykor két csapból is megengedi a vizet, hallani akarja a zuhogást, a víz megszámlálhatatlan hangját. Ez mindig megnyugtatja. Így borotválkozik. De nemsokára mellé áll egy fiú, a központ szervezési osztályának vezetője. Ő az alsó folyosóról jár fel. Ő is borotválkozni kezd.

– Kint voltam, hajnalban jöttem haza.

Rendszerint Moravec zárja a reggelt. Gyermekbénulás súlyos maradványaival él, előadó a politikai iskolában. Különszobája van, a napok nagy részét hanyatt fekve, az ágyon tölti. Szüntelenül olvas és jegyzetel. Művelt fiú, most kezdett angolul tanulni.

– Ismerni akarom a Ju Es Ei igazi arcát, első kézből.

Araszolva jön a fal mellett, tehetetlen lábait, nadrágszárát markolva csúsztatja. Iszonyú akaraterő… Ha kifeszítve tudja tartani a testét, halad, de a mozdulat holtpontja megbénítja, s ekkor elzuhan.

Minden reggel megvárja valaki.

– Gyere velem vitatkozni, Jeromos, te csak opponálj, érted? Csak opponálj, semmi mást. Este, ha nem ma, akkor holnap vagy azután, rendicsek?

 

Nappal közepén csendes a családfolyosó, délután kezd ismét népesedni. Az ajtó mögül tisztán hallani a lépéseket, Jeromos már mindenkit felismer a járásáról, aki itt lakik: a hosszú lábúk nagy lépéseit, a nők rövidebb és ritmusosabb járását. Megkülönböztethető a cipősarkak kopogása is. A magas sarkak kecsesebbé teszik a menést, felfigyeltetőbbek, más a test ringása is. Az alacsony sarkú cipőben a lábak veszítenek rugalmasságukból.

A délutáni léptek nyugodtabbak, mint a reggeliek, mintha a nappali cselekvésben kielégült volna a test: a reggeli feszültség, az izgalom elhasználódott, ez már az elmúlt idő nyugalma.

A mosdó szerepe változik, a vacsora utáni időben mosogató. A napnak ez a második közös együttléte, az edénymosogatás. Mindenki a maga kagylójához áll, mindenki hozza a kagylódugót. A tükörkép haloványabb a reggelinél, mert most is ott kezdi mindenki: önmagával találkozik a tükörben. E szembesítést nem kerülik el a legszerényebbek sem. Talán még nem tudják, hogy a sok tükör koptatja a szemek színét, s fakítja a gyermekkor tájait. Lehet, azért is nagy a tükör vonzása, mert az első bepillantás a perc magánya, az egy személyi jelenlét.

Este a mosdó illata más, mint reggel, a szappan, a fogkrém, a rúzs, szájvíz és kölnik kellemessége ételmaradék és zsír szagává alacsonyul.

Késő este búcsúzó a mosdó; női harisnyákat öblítenek másnapra, hirtelen szükséges fehérneműdarabokat szárítanak törülközőbe gyúrva; fogmosás, s az ágyba készülődés, a nappal utolsó mozdulatai.

Szombaton este fürdő a mosdó, meleg vízzel lehet zuhanyozni. Kirajzik a családfolyosó, többen párosával állnak a függöny mögé. Nem érdekli őket, hogy a tükörsorból jól belátni a rések nyílásain. Ha monotonná válik a víz zuhogása, beszólnak:

– Fordulni, fordulni, elvtársak, baj lesz, elvtársak…

Ilyen a családfolyosó rendje, mindennek megvan az ideje és a helye. Lehetne róla írni újkori bibliai példázatot, ahogy az énekek énekében tették: mert megvan az ideje a felkelésnek, a mosdóba menésnek, a tükörbe nézésnek… Megvan az ideje a tisztálkodásnak, mások köszöntésének, a mások utáni leskelődésnek… Mert megvan az ideje a más nőtől való távolság megtartásának, megvan az ideje a kísértés visszautasításának, megvan az ideje az egyedül való zuhanyozásnak, megvan az ideje a kettesben való fürdőzgetésnek… Mert mindennek megvan a maga ideje, az együttlétnek és az ember különvalóságának is…

Igen, itt a családfolyosón ezt kell megtanulni: az időt és a helyet. Mindig mindent ugyanarra a helyre kell visszatenni: sót, kenyeret, ruhát, cipőt, könyvet, papírlapot, szilvalekvárt, inget, nadrágot, zakót, táskát. Úgy kell letenni minden körötted lévő dolgot, hogy ha hirtelen riasztanak, azonnal tovább tudj menni.

Ügyelni kell a hangokra; ébresztőórára, rádióra, gyermeksírásra, örömkiáltásra, edények elrakására, szekrénynyikorgásra, ágyrecsegésre. Így tanulták az alkalmazkodást, tanító, iskola és szemléltetőeszközök nélkül.

 

Jeromosék mindenkinek dicsekszenek a lakásukkal, barátaikat, ismerőseiket hívják vendégségbe; nálunk ismeretlen a hangos szó, itt egy nagy családban élünk, egyformán vagyunk, segítünk egymáson, tudunk egymásról mindent. Önzetlen, gyönyörű közösség. Hasonlóak vagyunk korban, gondolkodásban, ízlésben, a gyerekek számában, itt már mindenki a második gyerek felé tart.

Karácsony előtt a terjedelmes rokonság minden ágának küldtek üdvözlő lapot, az ünnepi jókívánságok mellé odaírták: kaptunk lakást, gyertek, szívesen látunk.

Első vendégeik Csehországból jelentkeztek, Kárpátaljáról áttelepült rokon család, Bakalinék. Keresték, térképezték a háború szétszórta rokonság új helyeit. Előbb az apa jött vizitálni három napra. Egy Elba menti városban dolgozik szerszámkészítőként; kedves, aranyos ember, egyetlen fegyvere a nagy sörivók mosolya. Gonoszságot, irigységet, ellenkezést, minden emberi rossz vonást már kilúgozott belőle az idő. Este sokáig beszélgettek: visszamentek Kárpátalja gyönyörű folyóvölgyeibe, aztán Vereckére, Polenára, az uzsoki hegyekbe, mindenhová, ami a háborúig szép volt.

– Sörözni megyek. – Reggel ezzel búcsúzott.

Sötét este rendőr kíséretében állított haza:

– Elfelejtettem az utcát, házszámot, ne haragudjatok, ez nagyon szép város, sok a rendes ember, nagyon sok a rendes ember… Ez a vidék hasonlít a mi Kárpátaljánkra. Maximális a rendőrség is, a nyilvántartóban kikerestek benneteket, ne haragudjatok.

Másnap ezzel búcsúzott:

– Ma időben jövök.

Másodszor is az este vetette haza:

– Nagyon érdekes a házatok, a főpincér úrnak mondtam, a tringelttel háromkor indítson el, és én azóta járom ittend a sok folyosókat, egy darabig egyenesen megyen, utána bekanyarodik, folyosó az is ittend, a kanyarulat, utána lementem, ottand is olyan a folyosó, mentem egészen az aljba, a fűtő folyosója az már egyenes, és akkor megint fel, az is a folyosó, kiabálni nem akartam, mert nem szeretek, sok helyütt kopogtam is, de az nem a ti folyosótok volt, nem tudom, hogyan lehet ilyen sok folyosó, hol laknak ittend az emberek, mikor ennyi sok a folyosó, nálunk az egész városban nincsen ennyi folyosó…

Következő vendégünk Bakalinék válófélben lévő fiatalasszony lánya volt. Találkára jött a városba. Fél napot ült a legnevesebb fodrászszalonban, frizuracsodát építettek a fejére, hidrogénnel szőkített hajtornyot. A vaságyra vetettek neki ágyat: itt aludt apád is, jó széles ágy. Este kedveskedve búcsúzott tőle Jeromos. Alena pokrócba csavarva ült az ágyon, egy óra múlva így találta Jeromos felesége: aludj, fárasztó utad volt. Éjfélig óránként kukucskálták Alenát. Ült az ágyon, és nézett maga elé. Jeromos hajnalig kétszer is a kulcslyukhoz kíváncsiskodott – ugyanaz a kép. Ugyanaz világos reggel is.

– Miért nem feküdtél le, Alena?

– Nem fértem a frizurától. Nálatok itten minden olyan kicsi, az ágy is rövidebb, mint másutt, nem? Olyan kedvesen kicsike szoba ez…

Minden állapot tudatosul, az újonnan jöttek jól érzik magukat a családfolyosón, számukra ez a melegség ideje. A régebbiek már ostromolják a lakáshivatalt, kérvénnyel, ajánlásokkal, orvosi bizonyítványokkal. Újabban bizottságok kirendelését kérik egyesek, bizottsági helyzetfelmérést. Az írónő szobájába felköltözött az anyósa is, egy özvegy állatorvosné. Az írónő kiszámította az egy főre eső szobaterületet, s mutogatja, olvassa akárkinek, aki hajlandó meghallgatni: elhiszi, hogy négyen létezünk ezen a területen? Három felnőtt és egy gyerek… Kiszámította az egy felnőtt életéhez óránként szükséges oxigénmennyiséget: gázkamra. Cella, elhiszi ezt?

Már három bizottság járt náluk, s egyeztetik a számokat… Az írónő rejtett magnószalagra veszi a komisszió tagjainak megbotránkozó vélekedését, egymás alá írja a véleményeket, s szétküldi a jeles állami hivatalok címére. Válaszukat nem várja be, levélben kéri a következő bizottság helyszínelését…

– Nekünk is el kell kezdenünk – mondta határozottan a feleség.

– Mit?

– A kérvényezést, egy rendes lakást, szeretném, ha végre nekem is lenne saját zuhanyozóm.

– De hisz mindened megvan, rendezkedünk, itt minden nappal szebb lesz.

– Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet. Jó érzés ez a csoportos mindenféleség, jó érzés itt együtt, de ide korosodni nem lenne jó, újra kérvényt kell írnunk, össze kell szednünk minden tudományunkat, olyan kérvényt kell írnunk, amit nem lehet megcáfolni, amit nem lehet ad acta tenni, nem lehet csak megmosolyogni, olyan kérvényt, amit komolyan vesz a titkárnő, a főnök, annak a főnöke, mindenki. Egy komoly, nagy kérvényt kell írnunk, Jeromos…