Hólepedő

A lány most az országúton száguldott. Élvezte a rohanást, megszerette, a gyorsaság bátorította. A Manó, egy nyakigláb játékbaba ott himbálózott a visszapillantó tükör tartóján: meghitt kettesben már sok időt töltöttek együtt.

Megtanult kétfelé figyelni. Látta a szemberohanó utat, s nézte a visszapillantó tükörben kicsire zsugorodott behemót világot; folyó kanyarodott az úthoz, széles tükre előbb csak megérintette az út szélét, aztán átfolyt rajta.

Életének visszatérő emléke egy virág, amelyet valami imádságos ünnepen nyomtak a kezébe. A nevét nem jegyezte meg, biztosan csak annyit tudott, hogy a virág szára megfért a markában, és kék színű volt. Ez az első kép, ami szeme elé táncol, ha lehangolt perceiben emlékeihez hátrál. Sok év múltán meg is fogalmazta magának kuncogva: Apám, anyám hallgat róla, de úgyis tudom, engem virágok közt teremtettek… Egybefonták a virágok kezét-lábát, így lettem…

A virág testéhez nőtt, beleágazott látásába, benőtte a mesék földjét, az utak szélét. Később az idők szélét is.

Elmosolyodott. Gázt adott.

A visszapillantó tükör képei felgyorsultak: a domb hátratorpant, a folyó délnek fordult. Ösztönös mozdulattal felhúzta a szoknyáját. Térdére pillantott, jólesett látnia bőrének barna simaságát. Megelégedett pillanataiban a lábát nézte: valamikor cigarettát csent apja zsebéből, a sutra ült, rágyújtott, lábának hossza árkot vágott a konyhaablak fényességén.

Kilométerkövek s útszéli fasor rohant szembe az autóval.

– Ramaty világ – csúszott ki a száján. Valahányszor autózni indul, az anyja haragosan mondja: Az ördöggel tojós, leánysága már árnyékot vet, mégse tudja eligazítani feje alatt a párnát… Bármit mondok is, elmegy, ha útját állnám, áthajtana a testemen is…

– Kihez menjek, anyám?

– Keresztanyád is van.

– Moha nő a vállamra, mire szóhoz jutok mellette. Megfojt a tanácsaival. Legszívesebben valami gyógyteába mártana. Szarka tanítja madártársát fészekrakni, ahogy ő beszél velem: csak így, csak úgy; nekem a gerlicelánynak csak annyit kell mondanom: tudom, tudom.

– Hát a testvéreid?

– Hetenként járok a házuk előtt, lassítok, dudálok, néha integetek is.

– A szavadat kívánnák.

– Majd karácsonykor.

– Elvesztegeted magad a rohanásban, tékozlod magad… Nincs miért menned most sem…

– Elmegyek.

– Hová?

– Csak úgy, a nap irányába, mint három szegény szabólegények.

– Közülünk neked már senki sem jó.

Beszélgetésük itt rendszerint félbeszakadt. A lány ingerülten elfordult anyjától, kabátot vett magára, és a kijárat felé indult. Az autó előtt megtorpant, makacs mozdulattal közelebb jöttek az előbbi szavak.

A lány tudja, ha el akar menni, előbb le kell győznie anyja tekintetét, a közéjük hullott szavakat, anyja távolságait. Tudja azt is, hogy nem szabad visszafordulnia egyszer sem. Megállnia sem. Messzire kell szállnia a gondolatnak is, mert csak így lehet leküzdeni az elérzékenyülést.

Fokozta a sebességet.

Jackie Stewart ötlött eszébe, minden idők legnagyobb autóversenyzője. Mit érezhet ő, mikor a sebességmérő mutatója elhagyja a háromszázat? Igaz, Jackie Stewart azt mondta: „Az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelemérzés.”

Ő is fél. És be is vallja.

Eddig én még sohasem jutottam el: ha elérek a veszély határáig, visszarettenek. Az igazi félelmet nem ismerem.

Testében elindult valami aprócska reszketés, előbb csak bizonytalanul, eltűnt, majd előjött. Aztán egybefolyt, s egyre közelebbről, erősebben érezte, hogy elveszti nyugalmát.

Emlékezetem óta anyám néz, figyel engem. Itt van most is. Nem látom, de érzem. Félt engem. Sajnos, már megszoktam aggódását. Olykor már teher is. Emlékezetünk néha még összeér, de a magam nyugtalansága már fontosabb, mint hozzá fűződő szeretetem… Az én igazságom most a nyugtalanság.

Gondolatban már sokszor megtette ez utat a lány, s itt mindig megtorpant. Ilyenkor szeretné levetni magáról az éveket, és anyjához bújni a paplan alá. Szeretni, engesztelni őt… Nem lehet, mert anyja folyton csak kérdez, kérdez. Számon kéri idejét, útjait. Teste messzi pontjain így kél a nyugtalanság első hulláma.

A lány most az autó motorházának fedelét nézi: fényes felületű hajlatok, vonalak, homorulatok. Mérték szerint minden: szabályos út, egyenes fák, simára hengerelt szántók, egyformára festett kilométerkövek. Kis ideig mértani ábraként fut szemébe a világ.

Volt egy kollégája, aki megszámolta, hogy háza küszöbétől az iskoláig hányat kell lépnie. Ezernyolcszáznegyvenkettőt. Megmosolyogták. Visszafelé hatvanhéttel kevesebbet; ha délutános volt, rövidített, átvágott a kastélykerten.

A falu közepétől a Krisztus-keresztig hány lépés? Tudta. Hát a legközelebbi halásztanya? Megmondta. A tó kerülete? A messzelátó a haranglábtól? A legközelebbi falu? A város?

Megfelelt minden kérdésre.

A lány is megmosolyogta a furcsa kedvtelést. Utánozni kezdte mégis. Ő is rászokott a távolságok mérésére. Akkor a kastély sarokszobájában lakott, s a lépések száma szerint emlékezetből ismert minden lépcsőt. Behunyt szemmel is eltalált az osztályokba, a szertárba, az öltözőkbe, a szobájába. A bejárati ajtó után hét lépcső következett, innen hosszú, széles folyosó vitt az épület hosszán, a folyosó végén ismét három lépcső, majd jobbra fordulni és tovább, huszonhat lépés után balra, és otthon volt.

Az autó most a folyó szélén rohant, a nagy víz ijesztően közel jött a kilométerkövekhez. Az út cérnaszál, egyszer a folyó, másszor a hegy szeszélye szerint kanyarul. Víz, hegy, cérnaszál; a visszapillantó tükör most ezt a képet vetíti. Óriás keze mozgatja mögötte a tájat egyre gyorsabban.

A Manó himbálózva egyenlíti a kanyarok dőléseit. Ezt már megszokta a lány, csak a Manó üvegszemei zavarják, mozdulatlanságuk: azt képzeli, folyton az ő gondolatait nézik. Ilyenkor engesztelőn beszélni kezd hozzá:

– A kastélyban te is velem voltál, Manó. Ha sötétedett, hozzám bújtál, féltél. A folyosókon együtt suhantunk. Az első emeleten is tudtam a lépcsők számát. Először tizennégy, a forduló után tizenhét. Tréfából néha még a szemem is bekötöttem, csupán a beidegzett mozdulatokra és a tapintásomra bíztam magam. Fölfelé előbb tizennégy, aztán tizenhét, lefelé fordítva. Sohasem tévedtem.

Aztán a városba került a lány. Élete napi távolsága itt ezerkétszáz lépés. Ez a felső határ: az otthon, az iskola, s innen haza. Oda és vissza. Ugyanazon az úton kezdi és fejezi be a napot. Kedden délután gyűlése van, szombaton reggel virágot vesz a piacon, a lépések számán azonban az sem változtat. Ugyanaz az irány, ugyanaz a kör. Olykor színházba is eljár, de egyre ritkábban, este hazafelé jövet fél egyedül.

Egyszer megpróbálta lerajzolni útjait, csak úgy, játékos kedvtelésből. Húzott két egyforma vonalat meg egy kisebbet, és nem volt tovább. Ezt ismétli naponta. Szombatonként hazamegy anyjához, vasárnap vissza. S hétfőn kezdődnek a semmi kis utak: oda-vissza. És vége. Szép kis taposómalom. Felette ég, alatta föld: nagy idő, nagy térség. A lány köre mégis kicsiny, egyre inkább annak érzi, szűknek, mintha egyetlen iskola egyetlen osztályába járna ősidők óta.

Már megfigyelte, hogy e félőrült utazás egyes szakaszain különböző emberarcok jönnek elé. A száguldás felső határán anyja jön, aztán nagyanyja és apja. Azután a fiúk tűnnek elő…

Ilyenkor lassít, mert jólesik látnia, ahogy a táj és a tárgyak visszanyerik eredeti alakjukat. A motor zúgását, a kerekek hangját ismét külön-külön hallja.

Pontosan emlékezett. A sebességmérő mutatója a kilencvenhez közelített, amikor az út szélére lépett egy torzonborz alak. A lány fékezett és megállt, a fiú lomhán, sietség nélkül lépett a járműhöz.

– A szigetre megyek – mondta az ablakhoz hajolva.

Beült, kezéből fényes kisbalta koppant az ülés elé. A lány megremegett, idegeivel ráfeszült a fiú mozdulataira.

– Nem fél?

– Mit csinál a szigeten?

– Nomád kunyhólakó vagyok.

– Egyedül?

– Még két emberevő társam van, meghívom, most is eljöhet.

A fiú feléje fordult, s nagy, tiszta szemekkel nézte a lányt.

– Sietek.

– Fél tőlem.

Összenevettek. Szélfújta fűszálként hajoltak előre, egymáshoz dőltek, mintha imbolyogna alattuk az autó.

– Fél tőlem.

A lány nem válaszolt, mosolygott, s érezte, hogy öröm árad szét benne.

A száguldás vágya csitult. A tárgyak kezdték visszanyerni eredeti színüket és méreteiket: a fák levele zöld lett, az út szürke. Ez már a valós világ eleje volt, a hétfő reggelek kezdődtek így: minden a maga megszokott helyén. Az iskola. Az utca. A lépések hangja. A tanári. A kollégák. Az osztályok. Ilyenkor az a két fiú lép elé, akiket egy esős napon vett föl.

Egyikük az út szélére térdelt, s imára kulcsolt kézzel könyörgött. Embernyi hátizsákja a földet verte, szája lila volt a hidegtől, kérlelő szava beletört az ajkak reszketésébe.

– Honnan jönnek?

– Bulgáriából, a tengerpartról vonulunk Románián és Magyarországon át.

Egészséges, barnára sült arcok, a visszapillantó tükör tele lett mosolyukkal. Szemük egyformán fekete és kíváncsian nézelődő. Előbb az autót veszik birtokukba, az üléseket, a műszerfalat, aztán a lányt tapogatják tekintetükkel; haját, nyakát, vállát, a kezét a kormány kerekén.

– Milyen idejük volt?

– Tíz napig jó, az utolsó két nap fáztunk.

– És az út?

– Szerencsénk volt, egy nap és egy éjszaka feljöttünk a Balkánról. Így, stoppal.

– És oda?

– Kifogtuk azt is, akad még jó ember.

A beszéd egyik szála vékonyult, majd elszakadt. Az egyik fiú elaludt. A másik figyelő szemmel fogta a szembefutó tájat:

– Odafelé fiatal házaspár vett föl, csehek voltak. Egy napot és egy éjszakát utaztunk velük, levittek Bukarestig. A férfi vezetett, mindössze egyszer gikszelt, beszorultunk egy vasúti átjáró sorompói közé. Kellemetlen volt.

– Te mióta vezetsz?

A lányt megütötte a tegezés, a visszapillantó tükörbe nézett megütközve. Nagy fehérségből nézett rá a fiú szeme. Állta a lány tekintetét. Ilyen közelről jól látszik a férfiarc minden vonása. A lány érzi, hogy ezt a közelséget nehéz leküzdeni, tiltakozni akar, de nem jut eszébe semmi. Azt a pillanatot keresi, amikor a fiú átlépi a köztük levő távolságot.

Olyan ez, mint a száguldás izgalma. Egy soha nem látott férfi kiáll az út szélére, bekönyörgi magát az autóba, és jelenlétével kicseréli a levegőt.

– Láttál már tengert?

– Igen.

– Mikor odaértünk, ruhástul belerohantam a vízbe, nevettek is rajtam, de képtelen voltam ellenállni.

– Aztán megjött a királylány – mondta gúnyosan a lány.

– Egyedül akartam lenni, a tenger élménye izgalomba hozott. A hegyek természetét testemben hordom, ott születtem. A hegy óriás, a tenger is az.

Az autó belsejét kitöltötte a fiú beszéde. Nyílt volt, egyszerű. Így szólította meg a lányt, így ült be az autóba, nyíltsága tárta fel arcának vonásait. Jó, ha beszél. A jelenléte jó.

– Meddig mehetünk veled?

A lány nem válaszolt azonnal.

– Napnyugtáig. – Hirtelen azt kereste, merre is van napnyugta.

– Tulajdonképpen hová mész?

– Csak úgy megyek. Szeretem az autót, a gyorsaságot. Vannak olyan hangulataim, amikor a legszívesebben a világ utolsó kilométerkövénél fékeznék.

– Utolsó kilométerkő nincs.

– Szerintem van. De a tengerről beszélj inkább, az emberekről.

– Mindenfélék. Mi diákzsoldon utaztunk, ezt éreztük, meg éreztették is velünk. Sok a kapzsi ember, a türelmetlenül kapzsi. Szerencsére a tenger más, a tenger öröme más.

Ernyedt, szakadozott a fiú beszéde. Tartóztatta volna a lány, szóval, kérdésekkel. Hiába.

Figyelő ébrenlét lett a lány. Hallotta a motor zúgását, a kövek tovasuhanását. Pillanatonként nézett a félrebillenő alvó fejekre: a visszapillantó tükör most egy váratlanul alakult világ mozdulatlanságát mutatta.

Elmosolyodott. Nyugtatta a látvány, szájába mégis keserű íz gyűlt. Érdekes háromszög. Ülhetnénk akár az útszéli porban is… Mögém telepszenek, meggusztálnak, a tengerről ömlengenek, aztán elalszanak, leválnak rólam. Alkalmi lehetőségnek néznek. Magukban már az első pillanatban megsaccoltak, fölmértek, talán le is meztelenítettek… Kiteszem őket, még egy kereszteződés, és csaó, barna fiúk!

Napnyugvás irányában haladtak. Elhagyták az első, a második, a sokadik kereszteződést. Képtelen volt magát elhatározni a lány. Ha kiteszem őket, egyedül maradok, megrohan a száguldás vágya, és kezdődik minden elölről.

– Hol járunk? – kérdezte egy riadt hang.

– Nemsokára itt a tenger.

A kíváncsi arc előrehajolt, értetlenül a műszerfalra meredt, majd kapkodó tekintettel az utat és a tájat nézte.

– Milyen tenger?

– Amiről beszéltetek. Lefutunk a tengerhez egy szuszra.

Felriadt a másik barna arc is, s kapkodó, zavart mozdulatokkal eszmélt a világra.

– Tréfálsz – mondta.

– Komolyan mondom.

– Ugratsz.

– Rendben?

– Hamarabb kellett volna találkoznunk, mikor lefelé mentünk; abban lett volna fantázia.

Nem sokkal ezután a lány megállította az autót. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a fiúk esetlen-fáradtan az út szélére rakodnak. Hálálkodó búcsúzásukat fanyarul, szűkszavúan fogadta.

– Jó szelet, szépfiúk!

Továbbhajtott. Kis idő múlva mosolyogni próbált, majd füttyre csücsörítette a száját. Egyik sem sikerült. Zavart összevisszaság pergett elé: a hegy, a folyó, a távolság, az autó, anyja, a fiúk, ott kavargott a képük a szeme előtt.

Gázt adott, száguldani kezdett. Hangulata felbomló egyensúlyát így próbálta helyreállítani. Hasztalan. A gyorsaság már nem elégítette ki.

Megállt. Felkapaszkodott egy cserjés domboldalon, s leült egy magányos fa tövébe. Pára rakódott a folyó fölé, magához ölelve a föld színeit is. Menyasszonyok lehelete lepi be így a tükrök fényességét.

Valahol harangoztak. Figyelt, a messzi torony körvonalait kereste. A harangszó a magasból verődött hozzá, mintha az ég tetején harangozna valaki.

 

A folyó felől hajókürt szólt, fáradt állat szólongatta társát a fehér vakságban. A lány beszélgetni szeretett volna. Ösztönös szándékkal viszonozni kívánta a hozzáverődő hangokat:

– Hahó! – kiáltotta.

Várta a visszhangot.

Még egyszer szólt:

– Hahó-ó!…

Hirtelen égig nőtt a csend, valaki letépte a harang szavát, a hajó a mesébe úszott. Köd gomolygott fölfelé, tornyokat épített és óriás lépcsőket. Valami megfogható alakot keresett a lány képzelete, aki elindul a lépcsősoron fölfelé.

A falusi iskolában, ahol tanítani kezdett, ő volt a legfiatalabb. Az asszonyok úgy mondták neki, Kedveske. A férfiak, halkra fogott szóval, Csinoskának szólították. Simogató szó csak titokban járt neki, más alkalommal hivatalos volt a férfiak tekintete.

A legmagányosabb is ő volt a tantestületben. Nem beszélt erről, keserű pillanataiban azonban elfogta az öngúny, s ahogy a mellékneveket szokták, fokozta önmagát: ártatlan, ártatlanabb, legártatlanabb; szűz, szűzebb, legszűzebb… Beharaptam a számat, a tükörbe néztem és mosolyogtam, emlékezett.

Amikor bevezették a kastélyba, és megmutatták a szobáját, megörült. Sötétedés álltán azonban elfogta a félelem. Kis tanítónők olvasott vagy hallott történeteire gondolt: faluba érkezésükre, fogadtatásukra, vizitjeikre, megkísértéseikre, tisztaságukra, boldogságvágyukra. És megaláztatásaikra.

Ezután félelmével viaskodott esték során.

– Te is félsz? – kérdezte a Manótól.

A bábu üvegszemei a sötétet nézték.

– Manó, beszélj, vagy legalább bólints, éneklek neked…

Az üvegszemek a lány arcának fehérségét bámulták. Talán fénylettek is.

Ismerkedni kezdett az épülettel: számba vett mindent. Világos nappal behunyt szemmel gyakorolta a tájékozódást: a bejárattól indult, az első lépéseknek még hallotta a koppanását, aztán vak idegszálak tapogatták a falakat, az ablakok és ajtók bemélyedéseit.

Félelmét akarta legyőzni. Gondolatainak konok kis lépéseivel számtalanszor végigjárta a kastélyt.

A sárga kastély makacs ellenfél. Szótlan. A viaskodás néma ölelkezés. Leánykarok futnak a falra indaként, óriás férfitest vállait keresik. A lány így jut el a félelem szélére, a mosolygáshoz.

Nagyúri társaságot szólít maga köré. Mosolyogva meghívót is küld nekik. Kicifrázza a megszólításokat, a valamikori rangok és méltóságok szerint. Hadd tudják meg a régiek is, itt vagyok. Tessék, tessék, nagyságok, méltóságok, kisasszonyok, ispánok, cselédek, gyertek, mutatkozzunk be… Tisztelendő úr, erre tessék… Főjegyző úr, tessék, itt a fogas. Ígérte magát a képviselő úr is… És a gróf? Igen, persze, ő is eljön, csak előbb szólni kíván őseivel… Sajnálom, hogy eddig csak könyvekből ismerhettem önöket. Jöjjenek csak. Itt, a főbejáraton, most erre jár mindenki. A nagy faajtó után hét lépcső, hisz emlékeznek, a folyosó végén ismét három lépcső, majd jobbra fordulni, és tovább, huszonhat lépés után az én szobám. Azelőtt a komornyik lakott itt, úgy tudom… Mindegy. A fogadószoba ajtaja kicsit tovább, balra…

Olykor annyira belelovalta magát ezekbe az esti társalgásokba, hogy némelyik megidézettnek a hangját is hallani vélte. Attól tartott, hogy rászólnak, megkérdik, mit keres itt.

Apját hívta magához, jönne el, nézné meg a kastélyt. Nem jött. Anyja sem örült hívásának. Nagyanyja biztos jött volna grófi fészket nézni belülről.

Nappal jól érezte magát, munka és gond közepén állt. A tanítást felemelőnek érezte: annyi arc, és mind őt figyeli. Várták, hogy mit mond az emberi szervezet izomzatáról, a sejtek életéről.

Hozzánőttem a gyermekekhez, a kastélyhoz és az emberekhez, írta anyjának.

Esténként azonban eltávolodott tőlük.

Nap mint nap megtette a sötétség és a világosság közötti utat. Oda és vissza. A nappal rövidebb, mint a sötétség. Már érezte, hogy le tudja győzni a kastély kis távolságait.

– Uralkodunk, Manó, egyeduralkodók vagyunk. Te vagy a kincstárnokom – beszélt a figurához. – A palotaőrség is te vagy. Ne félj, a falak vastagok, ellenség a lábát ide nem teszi be.

Az éjszakáival nem tud mit kezdeni, sötétség álltán elfordul a világ. Valami átvált bennem, a napot szeretném folytatni, de gondolataim leválnak a testemről, s beleágaznak a sötétbe. Az ablak elé állok, és nézem a világot, szemembe hullanak a csillagok, közeli és távoli fények, a sötétség is. A falu ablakai közelítik és távolítják az embereket, valami finom hajszálhuzalokon folyton őket figyelem.

Előbb megkapaszkodnak bennem a dolgok, aztán sorra vesztek mindent: a fényeket, a házakat, az egész kinti világot.

A jelen idő ilyenkor elmosódik bennem…

Farkasszemet nézek az éjszakával, jó lenne elengedni magam, visszahátrálni a nap kellemes pillanataihoz. Egy ideig a messziségben reménykedem, elvész, megérintem a szekrény szélét, a szoba tárgyaihoz hátrálok, elcsúsznak mellőlem. Az ablak tükre biztosan látja, mi zajlik bennem.

„Minden cinke annyi rovart fogyaszt el, mint saját súlyának a teste.” Ilyen badarságokat is írnak a felmérőkön; esték elején a gyermekszemek vannak hozzám a legközelebb.

A tegnapi biológiaórán elkaptam egy összegyűrt levélkét. „Hoztam neked valamit, szeretlek”, ezt írták valakinek kapkodó betűkkel. Az arcokat néztem és a szemeket, némán, sokáig. Pillanatra magamra gondoltam, s ez elgyengített, testemre ragadtak a levélke darabjai. Jelentéktelen semmiség, talán nem is akartam tudni az igazat.

Este megismétlődik a nap, valami nagy kéz végigsimítja az elmúlt idő arcát. Az éjszaka idejébe belefér a nappal, sok más idő, az élet is. A sötéttel az idő kitágul, így érzem, talán ezért van, hogy éjszaka többen születnek és halnak, mint nappal.

Várok.

Érzem, elindul bennem a nyugtalanság, szinte minden este így van. A mozdulatlanságból, a csendből letörik egy darab.

De előbb valami belső remegés…

A sötétség fényei és a gyermekszemek együvé sodródtak bennem. Van egy tanítványom, aprócska, törékeny lány, ha kihívom a táblához, telefut a szeme könnyel:

„Az összes élőlény számára legfontosabb energiaforrás a napsugár… A nap melegét csak a zöld növények tudják felfogni és lekötni, e bonyolult folyamat…”

Minden mondat után reszkető lélegzetű szünet. Fél. Megfogom a kezét, s érzem, hogy remeg, egész teste egy nagy szívverés. Elmerevedek, de a következő pillanatban az ölembe kapnám, vinném, göngyölném szeretetbe. Melegségembe. Kárpótolni valami láthatatlan igazságtalanságért, apjáért, anyjáért, akik ilyen kicsi félősre szabták az életét.

„A gyík kis szájú, hosszú farkú négylábú madár. A farka gyakran leszakad, de újra megnő, csak rövidebbre…”

A gyermekszemekből láthatatlan utak ágaznak: mesékbe, éjszakákba, apák arcához, anyák leheletéhez. Reggelenként előttem olvad tükörré a falu, estére szerteroppan: az iskolapadokba minden közel jön. A gyermekek teszik. Örökölt óriás kabát a kastély, alatta mindnyájan elférünk. Innen nézzük a tájat: dombok, nagy tábla gyümölcsös, szőlők, fölöttük akácos.

„Az élő szervezet megmaradásának feltétele a világgal tartandó szoros kapcsolat… Ebből és ezzel él. A fotoszintézis lényegét kémiai képlettel is kifejezhetjük…”

A mondatok között félelmét tolja maga elé a lány.

Még nem láttam virágzó akácerdőt; itt minden közel van egymáshoz, hihetetlenül közel: kréta, falak, fák, nappal, sötétség.

Az éjszaka a minden-közelség tudatát is eltörli bennem: egy ideig még látom magam a padok előtt, aztán eltávolodnak az arcok. Már képzelgek, előkúsznak a vágyak, szeretnék sokféle alakot ölteni: lennék tiltott szerelmes, megesett lány, hűség és hűtelenség próbája, befalazott asszony, csak páratlan magányos nem.

Teste forrósága az éjszakával jön elő valami ismeretlen helyről. Először csak úgy, mint a vizek apró hulláma, másodszor már a válláig csap, majd a szája széléig… És egyre zuhog rá a forróság: az ágy, a lepedő, a takaró csupa tűz. Éget a belélegzett levegő is. Az is jól jönne, ha legalább ágyat kellene vetnie valaki másiknak… És a Manón kívül nincs kihez szólnia sem. Így múlik el az éjszaka, vergődéssel. Másnap nincs kedve semmihez, tompa, ideges, zavart. Aztán kis időre megnyugszik. S néhány nap múlva kezdődik minden elölről. Megjön az első hullám, a második…

 

Van egy kolléganője, ötvenéves lány. Az élet nagy messziségéből jött vissza, zsidó. Koncentrációs tábor emberáradatából szivárgott haza.

Egyedül. Odafelé sokan mentek, család, rokonság nagy köre. Visszafelé jövet magára maradt tucatnyi ember emlékezetével és sok ezer emlékével.

Úgy jött, mintha szabadságról érkezett volna. Szó nélkül, a szörnyű emlékek újramondása nélkül.

És folytatta az életet. A szépről, az emberi szépről nem volt véleménye. Egy férfira emlékezett csupán, akivel kékre festett templomban találkozgatott titokban.

– Szépen tudott beszélni.

– Hogy hívták?

– Mindegy… Én Aranyszájú Szent Jánosnak szólítottam. Próféta módján beszélt, szépen, kimérten. Suttogásából is éreztem a szavak hangsúlyát.

– Mikor volt ez?

– Régen, de ez különben is mindegy. Ilyenkor az idő nem fontos. Krisztus ideje vagy a tegnapi nap története, egyre megy. Az én időmben volt, hisz Aranyszájú Szent János az enyém volt.

Ez volt élete egyetlen férfitörténete. Legenda vagy valóság, senki se tudta, talán maga se volt benne biztos. Ötven éve élt, de férfi nem érintette. Hallgatott erről.

– Miért nem beszélsz magadról?

– Minek?

– Szörnyű, amit éltél.

– Elmondták mások.

– A halált nem félted?

– A testi megaláztatástól iszonyodtam.

– Örülsz az életednek?

– Nevetséges kérdés.

– Milyen örömeid vannak?

– A munka és az ünnepeim.

– Szerény vagy.

– Én a haláltól számítom az örömöket, megmenekülésemtől.

– Furcsa ünnepeid vannak.

– Minek áldozzak? Kinek? Kiknek? Melyik istennek? Elbuktak sorra… A magam ünnepeit tartom.

– Mindenkit vádolsz.

– Csak a gyávákat.

Ennyi volt a zsidó lány története. Az elmúlt időből a keserű tapasztalás maradt. Boldogsága a megmaradt idő volt.

Voltak napok, mikor választékos eleganciával öltözködött. A háború győzelmeit, nagy csatáit ünnepelte: Sztálingrádot, Rommel seregének a pusztulását Afrikában, a partraszállást, a németek elvérzését az Ardennekben. E napokon elmondta a hadihelyzetet.

Emlékeztetőül.

Május 11-én virágot hozott, nem mondta, kinek, azt sem, honnan. Fekete ruhájában jött, számára ez volt az esztendő legszomorúbb napja. Ekkor gyászolt. Hangtalanul, némán viselte magában a fájdalmat.

Boldogsága is lett – a mások öröme. Szerelmek, házasságok vigyázója lett, jóérzések egyengetője, esküvők tanúja. Mint a folyók révészei, szüntelenül újra fordult másokért, mosolyogva őrölte önmagát, némán ismételgette élete monológját.

 

Akárki sorsát idézem, mindig magamhoz érek, tűnődött magában a lány. Valami hajszálvékony idegszál feszül testem hosszán, amelynek hasonlíthatatlan hangja van. S én szüntelenül hallom vérem, bőröm s testrészeim hangját.

Az ablakot nézem, öntudatlanul is apám sokszor látott mozdulatát idézem, valami célszerűséget keresek ebben a bámészkodásban. Az ablak üvegén a fagy virágai, ahogy részeire dermedt a meleg. Anyám rokonsága: testvérei a háború után másfél évtizedig mintha nem is lettek volna. Aztán kirajzottak. Őket idézve nagy területekre kell gondolnom, országokra: Magyarország, Románia, Szovjetunió. „Kis-Európa.” Rokonságunkban ők az elsők, akiket levetett magáról a föld. Világgá szóródtak, hullottak más földekre. Itthon talán fákká nyúlhattak volna, másutt így lettek csak bokor. Szaporák vagyunk, jutott belőlünk sokfelé, kicsiny embernek…

Vajon hogy vélekednék, ha lenne egy tábornok elődöm, diplomata, nagy befolyású valaki?

Rokonaim egyike borbély a Keleti-Kárpátok kisvárosában, bőröndnyi kölnivizet és borotvakrémet hoz ajándékba. Felesége suttogva meséli igaz rémtörténetét: jóhiszeműen szállást adott asszonyismerősének, akit előzőleg megpiszkált a bába. Reggelre elvérzett az ágyukon.

Anyám másik testvére nyírségi cipész, konok nézésű, görnyedt hátú ember. Mindenkinek a lábbelijét nézi, csinos csizmákat csinált, a világ szemének. Szorítósat. Mondják, aprócska tanyája van a puszta szélén. Neked hány gyermeked van? – ezt kérdi valamennyi rokontól.

A harmadik Erdélybe szakadt, számadó juhász lett. Nagy gomolyatúrót hoz, ha jön. Félnapokig tudja mondani a gyapjú és juhtej hajszál-igazságos elosztásának íratlan szabályait.

Örökségem e szerteszórt rokonság, idő és tér nagy távolságai. Ha vonzódnék hozzájuk, sorra járnám őket, végigmenni az emberutakon. Egy dolog zavar: nincs köztük páratlan-magányos…

Temetéseken látom őket együtt, de jönnek azonkívül is, hullámokban, sokadmagukkal, fiastul, menyestül, vejestül. Beszédükkel egymáshoz varrnak három országot is, sokféle tájakat, más ragyogású csillagokat.

Páratlan-magányosan egyikük sem jön. Ha együtt vannak, anyám szüntelen sóhajtozik – valami íratlan állandó panaszlás. S ebben benne van az idő siratása, apám tehetetlensége, családi szerteszórtságunk, a magam sorsa, minden, minden…

Ha anyám testvéreire gondolok, érzem, valami pányvát dobnak rám.

Nem szeretném, ha testemre ragadna anyám sóhajtozása, a múló idő sirató panaszlását se kívánom. Nem akarom ismételni életük meghatározó mozdulatait, ők még a földtől ágaztak kisiparos műhelyek felé. Az én felreppenésem más, a föld számomra nem élmény, távoli, romantikus mese.

Apámról az íróasztal, a fák, az ablak jut eszembe. Csak azt nem értem, rokonaim között páratlanul magányos nem maradt. Pedig életük területe kisebb volt az enyémnél: paraszt a paraszttal, iparos az iparossal. Hasonló a hasonlóval. Keveredés legfeljebb az életforma szélén történt. Egyenesen meghúzható vonalak, követhető ágazások.

– Hány gyermeked van, neked hány gyermeked van? – kérdezi szüntelen anyám testvére.

Néhány szóban mennyi öröm fér el, és mennyi szomorúság.

Irigykedjem, gonoszkodjam? S ezáltal mennyivel jutnék előbbre?

Mióta állhatok az ablak előtt? Egy órája, két napja, esztendeje, száz éve? A nap csupán pillanat, az emlékezés pillanatokra rövidíti az életet is. Reggel az autóbuszok zajára ébredek, zsúfoltan kanyarodnak ki a faluból: az első a három műszakban dolgozókat viszi, a második asztalosokat, vizeseket, bádogosokat, kőműveseket, ácsokat, szobafestőket. A harmadik takarítónőkkel telik meg. Minden elképzelhető szakma megtalálható a faluban, középkori kicsiny köztársaság: kenyérben, mesterségekben, írnokokban önellátó. Itthon alig is marad ember, öregek, állatgondozók, néhányan a gépekkel, az orvos, a kisbíró, az elnök, a postás. Csak messzebb járnak, mint valamikor: a távolság reggel reménység, estére az otthon bizalma.

Napközben a legzajosabb közösség mi vagyunk, az iskola.

Tulajdonképpen mi közöm az iskolán kívül morajló világhoz? Nő vagyok, meg kellene szűrnöm a világ dolgait, s csak azokat a mozdulatokat engedni magamhoz, amelyeket látni és hallani szeretnék. S mire eddig érek, már azt is tudom, hogy ami hajnaltól estig körülöttem zajlik, annak rendje, ritmusa van. Így a nap hangjai az éjszakák és hajnalok elmerevült tehetetlenségéből zökkentenek ki.

Szabadulni szeretnék valamitől… Szabadulni, megszabadulni. Nagyanyám imádkozásaitól? Rokonságom nyomasztó árnyékától? Apám íróasztalszövegeitől? Mostani jelenemtől?… Többet érzek, mint értelmem megfogalmazni képes. Kicsiny, bezárt kör vagyok. A csendből most letörik egy darab, belső remegéssel, elönt a testi nyugtalanság első hulláma…

Hol vannak az én életformám határai? Értelmiségi, pedagógus, biológus, e szavak helyemet kívánják jelölni. Én csak önmagammal vagyok egyenlő – csupán önmagam életformáját tudom megtestesíteni. Sohasem lesz módomban más alakot ölteni? Ez úgy hangzik, mint a kálvinizmus legfontosabbnak mondott tétele: a predestináció… Ha így igaz, akkor megtörténhet, hogy pedagógus mivoltom minden keserűsége az én egyetlen életemben teljesedik ki…

 

– Gyere velünk, Csinoska.

A lány már hallott róla, hogy a férfiak valami pincebulit szerveznek. Titokban. Előbb ősz végére mondták, bor forrása után. Akkor elmaradt. Majd az ünnepek miatt napolták el, aztán a hóesés akadályozta.

– Hová?

– Szép helyre, borkóstolni.

– Az Átokvölgyébe?

– Oda.

– Széltől, esőtől megvédünk.

– Az kevés.

– Így határoztunk. Egyetlenke leszel, a legszebb köztünk.

– Kisjuliska.

– Elveszünk és megkerülünk, csak úgy, csendben, csinnadratta nélkül.

Férfitekintetek gyűrűje fonódott a lány köré. Lesték mozdulatait, hangulatait, figyelték mosolygásait. Szűkítették és tágították a kört, a helyzetek és alkalmak szerint.

– Eljössz velünk, Csinoska?… Gyönyörű hely, mese is szól róla. Szerelmes. A csillagos ég ott a legszebb…

– Én a fákat akarom látni, az utat nézni meg a napot.

– Kenyérmorzsát is szórsz majd?

Nevettek. És ismételték a halk szavú hívásokat. Elmondták az odajutás módját, a torna szakos le is rajzolta az utat.

A völgybe vezető rajz gyerekes volt, az út két oldalán kék törzsű jegenyesor, oldalt lila mezőség, s az ég tetején fekete nap.

– Eljössz velünk, Csinoska?

A lány már álmodott is a völgyről, komor hegyoldalak közt gyalogolt, de emberekkel nem találkozott.

– Miért hívják Átokvölgyének? – kérdezte.

– Az asszonyok tartják így, a bor miatt, a sok bor miatt.

A lány tréfának vette a szavakat. Játszott. Élvezte a halkra fogott csábító hívásokat.

– Eljössz velünk, Csinoska?… Ördögtáncot járni.

S a lány egyszer elindult, egyedül. A rajz szerint ment, kék törzsű jegenyéket, lila mezőséget nem talált. A nap sem volt fekete. A hajlokok némelyike előtt emberek álltak, közel jöttek az úthoz, megnézték a lányt, és köszöntek neki.

Tavasz eleje volt, a füvek dereka már meghajlott, a virágok a nap felé nőttek. A lány ezt nem érzékelte, az idő kiesett tudatából. A csendet hallotta és nézte, minden csenddé változott. Fölemelte a kezét, a mozdulat súlyát vesztette.

A csendbe itt bele lehet feküdni, mondta magának. Az út két oldalán füvesek mentek a hajlokok bejáratáig, azon túl szőlősorok, a völgy felső szélén akácos hajlik fél koszorúba.

Úgy érezte, hogy a csend itt az égig ér.

Virágot szakított, színét alig is figyelte, nevét sem kutatta emlékezetében. Az első szál virág emléke sejlett idegeibe. Ez az érzés behálózta testét: innen sokfelé vezettek gondolatutak, mesékbe, anyjához, a leányság nyugtalanságához és a szerelem várásához is.

Az utolsó pince előtt megállt. Félszemű, bozontos férfiarc nézett rá. Hallotta, ahogy a koccintások beleszúrnak a csendbe. Férfiak állják körül, leheletük az arcába csap, mosolyuk a kabátjára csorog. A fölemelt poharak sora lassan körbemozdul: a lány szédülni kezd, vele szédülnek a hordók, a kádak, a poharak, minden. Kiáltana, de csak csend jön a szájából. „Igyál, Csinoska. Igyál!” A lány érzi a bor kesernyés ízét. „Táncolj, Csinoska, táncolj!” Hallja cipőinek koppanását, gyorsít. „A hordóra állj, hogy lássunk! Szép lábad van, Csinoska.” Felülről nézi a férfifejeket. Öten vannak, gonosznak kevesen, prófétának sokan. „A lábad, Csinoska, szép a lábad, mindenütt szép a lábad, Csinoska.”

A férfiak a földön feküsznek, onnan nézik. Testének árnyéka végigsuhan a mellkasokon. Óriás poharat nyújtanak felé, majd ujjak csúsznak a lábára, s elindulnak fölfelé.

– Szép lány vagy, Csinoska… Szép magyar lány, kár lenne, ha elkerülnél tőlünk…

Visszafelé indul az úton. Ismét a csendet hallja és nézi. Arra gondol, hogy egyetlennek így sem jó lenni. Köd ereszkedik a völgyre, előbb csak a hajlok mögé, aztán ráterül az útra is. Kis idő múltán már ködben tapos, térdtől lefelé alig is látja lábait, felhők fölött jár. S valahol messze lenn a kastély, a gyermekfejek, a kollégák, a csábító meghívások, és valótlan távolságban anyja tekintete.

A lány érzi, hogy ezek a hirtelen távolságok is nyugtalanítják, még a képzelt távolságok is.

– Eljössz velünk, Csinoska?

Mondják, ismétlik, de valami láthatatlan kéz széttépi az egymáshoz búvó szavakat. A képzelt képek sora messzi harangszóként pereg bele a semmibe. Elhal ez a várakozás is, belemerevedik a lány lelkébe. Mégis várja a napot, azt a bizonyosat, amikor hangos jókedvvel kivonulnak a völgybe.

Egyszer volt, hol nem volt…

 

Ismét felbőg a hajókürt, váratlanul, hosszan, segélykérő félelemmel szólít embert és világot. Az emlékezés megrezzen, a lány hirtelen a ködre eszmél. Építményeket emel és rombol a megfoghatatlan fehérség, kivehetők a kastély tornyának körvonalai is. Mellette templom, kupolák, aztán köd-szakadék, minden percben más alakzat. Építene a lány képzelete is, de a kastélyon túl nem jut: a kastély fala körös-körül sárga, talán ezért válik el az alaktalan fehérségtől. A valamikor beidegzett mozdulatok emléke áttöri a ködöt, az időt is, és valós tárgyakat, ismétlődő napokat idéz.

Hétfő, harmadik óra, biológia. Ezzel kezdődött a lány hete. Óra előtt egy gyerekkel a szertárból lehozatja a csontvázat. A lány a gyerek után lépked, akaratlanul is a csontváz mozgását figyeli. Az élettelen váz a gyermeklépések ritmusához igazodik, végtagjai idétlenül kavarják a levegőt.

– Mi jut eszetekbe erről az alakról?

– A halál…

– A halál fia…

– Az öreg emberek…

– A félelem…

– Az éjszaka…

– Hogy hívták? – csúszik ki valaki száján.

Kuncognak néhányan, majd csend lesz. A szerelem völgyében hallotta a lány így a csendet. Nem válaszol a kérdésre, talán nem is tudna.

– Porból lettünk, és porrá leszünk…

– Harmadnapra halottaiból feltámada…

– Nincs bögyörője…

Csend dermed az osztályra. A lány meghökken, s hirtelen nem jön szájára szó. Az órák váratlan fordulataival még nem tud mit kezdeni. A nyers gyerekhumorral szemben egyetlen fegyvere a szigor. A tiltás. Lehet, hogy el is mosolyodott.

Kirobbant a nevetés, a fiúk a mennyezetre hahotáztak, a lányok a padok lapját bámulták pirulva-kuncogva. Az össze-vissza zsivajból kihallja a külön hangokat:

– A csontváznak nincs bögyörője… Nincs… Fejkendő jár neki… meg fügefalevél.

Pillantásával végigseper a csontember termetén, majd erőszakolt komolysággal megállítja az ízetlenkedést. Magyarázni kezd:

– A csontváz a test szilárd része…

Érzi és látja a gyermektekintetek irtózását. Mindmáig ő maga sem tudott megszabadulni ettől az érzéstől.

– A test tengelyében a koponya és a törzs csontjai vannak.

Csodálatos az élő ember, gondolja. Ha ép az ember, ha jó és erős és igaz, ha szomjúhozza a szépséget, és ha mindez meg is adatik neki.

– A csontváz kétszázhat csontból áll. – Mutogatja és rajzolja is az emberi test szilárd részeit. Érzi, hogy minden mondatával feljebb lép, és valami kellemetlen látványt hagy maga mögött.

– Fontos szerveinknek, az agyvelőnek, szívnek, tüdőnek külső behatások ellen védelmet nyújt…

A gyermeki figyelem érzi a lány sietését. Nagy szemekkel fogják magukba a szavakat. Sietve ismételnek és pontosan:

– A csontváz a test szilárd része… A test tengelyében…

Nem akarnak elmaradni, kezébe kapaszkodnak, remélik, hogy a csengetés már könnyítő magaslaton éri őket. S talán azért is, hogy kiengeszteljék a lányt.

 

Az igazgatóhelyettes autózni hívta, csak úgy, mintha véletlenül mondaná. – Kerülővel jövünk haza – mosolyogta a válla fölött.

Gondolkodott, aztán ráállt. A férfi vonzó volt, barna bőrű, erős. Tetszett. Hívása hízelgett is. A lány kiöltözött, remélte, fényességbe mennek, társaságba.

Az erdő szélén álltak meg. Fagyott mosoly lett minden, a fák, az este, a ruhák ráncai is. Megdermedtek az előző mosolyok, a mosolyok emléke is.

– Nem játszunk erdőszéli bújócskát.

– Ne érts félre.

– Mit akarsz velem?

– Szép vagy.

– Menjünk emberek közé, ahol sokan vannak.

– Szép vagy.

– Ezt miért csak sötétben mondod, rejtőzködve?

A férfi megragadta a lány kezét. Forró lehelet reszketett köztük a csöndben, hallani lehetett az óra ketyegését. A lány megérezte gyengeségét, védekezni próbált, menekülni… Előbb csak bizonytalanul, mintha a semmibe lépne, aztán gyorsított. Futásnak eredt, nekiesett egy fának, ujjaival a kéreg göcsörtjeit marta. Félelem nyilallt testébe, lába alatt reszketni kezdett a föld, kezét előrenyújtotta, így ment a következő fáig. Vakon tapogatta a levegőt, s várta, hogy valami ismeretlen tárgyba ütközzön. Vak volt, a világot csupán rémült képzeletével látta.

Ágak verődtek testéhez, váratlanul, mindig más irányból. Egyik pillanatban óriási pókhálóba zuhant, majd faágon hintázott földtől földig. És folyton hallotta maga mögött a férfi lihegését. Előbb csak egyvalakiét, aztán mintha megszaporodtak volna az üldözők. Nem tudta, hányan vannak, erejét a menekülésre összpontosította: minél messzebb jutni, lerázni magáról a reszkető lihegéseket. Szerteszakadt gondolatai mást nem is tudtak, csak a menekülést. Nem volt fogalma az erdő nagyságáról, a sötétség rejtekeiről, a távolságról, az időről. Tágas volt minden és végtelen.

A félelem hajtotta; remélte, hogy kifut a sötétségből, és eléri valami tisztás szélét. Ott legalább tájékozódhat, másfelé fordulhat, becsaphatja üldözőjét. Így nem tud semmiféle irányt, az is lehet, hogy körben fut, s akik utána loholnak, folyton szűkítik a kört. Segítség, akarta kiáltani. De nem jött a szájára hang.

Ilyenkor hiábavalóság a szó: elröppen, kúszik fölfelé, hozzáér a magassághoz, aztán visszahull.

Az anyjához akart futni a lány, ez volt az első reménye, egész az anyjához hátrálni. Ott megvethetem a lábamat, és visszakiálthatok: Nem leszek közpréda… Nem leszek kastélyba dugott csini szeretőcske. Nem új képlet, régóta így szokás, romantikus kis tanítónő, megkocogtatják az ablakot, és várják a jelt…

Valami mélyedésbe lépett, lába roggyanva futott lefelé. Térdre esett, s ahogy kapaszkodott, szemébe villant a sarkcsillag fénye. Annak irányában futott tovább.

Anyám messze van, elérhetetlen; dombok, utak és egy folyó is köztünk. Angyalszárnyam kellene legyen, vagy ördögi huncutságom. Így agyontépetten mit is mondanék neki? Honnan menekülök? Ki elől? Nem értené. Vádolna.

Ha elérhetném a kastélyt, ott biztonságban érezném magam. A nagy fakaput csak ostrommal lehet bevenni, minden ablakon vasrács.

És mi lesz, ha nem bírom tovább?

Lihegése olykor már a nyakamat éri. Maga alá tipor. Ravaszsággal kell továbbjutnom, irányt változtatok. Ruhám már rongyokban lóg, az ágak, jaj, meztelenségemet verik… Ez a farkas éppen ezt akarja, védtelenné tenni, az erejével üldöz. Tudja a félelmem…

Üldöző s üldözött vagyunk, ilyen szavakat még nem is mondtam. A világteremtés nyugalmából jövünk, mögöttünk szépség van, iskola, gyerekek, emberek, utcák. Mézeskalács világ, aki először látja, annak hiszi. Jó és szép, csak én nem találom benne a helyem, nem férek a mézeskalács ágyba. Sok mindent a félelem juttat eszembe, a mézeskalács nyugalmat is.

– Parasztszépség, az utolsó parasztszépség – mondta valaki nemrég a lánynak. – A parasztoknak volt ilyen széles arccsontjuk. Sötét szem, pisze orr, erős száj. A szeme mindenütt jelen van, ha emberre kapja, parazsat szór. Közömbösen nem lehet vele szembenézni. És nagy, tiszta nevetése van, mintha a nyugalom tükrébe kacagna.

Megbotlott a lány, fának tántorodott, kapkodó lihegését hallotta csupán. Csend volt és sötétség. A csillagokra nem mert nézni, félt, hogy elfordul vele a világ.

Másoknak is lehetett ilyen futásuk, anyámnak, apámnak, elődeiknek… Váratlan félelmekre mi lehet a válasz? Hátrálni, így védekezni. Visszafelé futni, ha kell, belerohanni a gyermekkorba, más alakot ölteni. Most az lenne jó; madárrá alakulni, égi madárrá, s megférni egy fészekben, aztán tollat változtatni.

Mióta állhatok itt a fa alatt? Öt másodperce? Egy perce? Futásom mióta tarthat?… Most félelmem az idő, az erdő az idő, a sötétség, a fák és összevissza gondolataim.

Tulajdonképpen magam elől is menekülök, a nyugtalanságom elől. Magyarázatok után kapkodok, pedig nincs mentségem. Nem így képzeltem, amikor csábított; a szépet éreztem meg, a szépséget reméltem. Ülhetnék vagy fekhetnék mézeskalács ágyban, s lám, sötét erdő fenekére kerültem. Lehet, hogy ilyen lesz egész életem, bűnhődni fogok a vágyaimért is… Elég a szépet vágynom, vesszőzés jár érte…

Valahol a közelben megroppant egy ág, és a lány, kezét maga előtt tartva, riadtan menekült tovább.

Mit szólna semmibe futásomhoz az igazgató, az építés megszállottja? Mosolygó nyugalmában érzek valami koravénséget: vannak emberek, akiknek a lelkébe a múló idő több példányban jegyzi be magát. Ő ilyen. A tanácskozóasztal végén ül, és ezt ismételgeti: Jó itt, szép itt, mégis levetett ruha a kastély, emlékeztet valamire… Más kell, tabula rasa, Komenský mondta, az iskola legyen tiszta, mint a gyermek lelke.

Komenský magyarországi iskolájában ezt sulykolták sejtjeibe; a nevelés számára felemelés: pontosság, rend, természetesség, szemléletesség, a gyermek szeretete. Ő maga így él, ilyenek az órái is. A háborúban gyermek volt, ifjú fejjel érzékelhette, hogy a pusztítás ziláltságából miként teremtődik a rend. Rajta látom, hogy az ember mennyire önmaga elődeinek s körülményeinek terméke: benne van parasztőseinek szerző-gyarapító vágya. Ha a kastélykápolna orgonájához ül, Dávid-zsoltárokat és himnuszokat játszik, érdekes, mélybe nyúló nosztalgia. Alapjában puritán, ha az iskolába készül, mintha templomba indulna. S becsvágyó. Kettőcske ruhájában is pedáns.

Másokat szégyenítően érzékeny az új, a változás iránt. Újabban a forradalomról tart előadásnak beillő fejtegetéseket. Érzem, szinte minden szóban magát fogalmazza, keresi magát az eseményekben, helyét, felismerte, hogy egy szinten kell legyen az idő nagy történéseivel… Az egyenlőségi jelet keresi és magyarázza: egyenlő kívánok lenni az idővel…

Belenyilallt az oldalába, kellemetlenül szúró fájdalom vágott a derekába is: futása nyújtott, kapkodó lépésekké lassult.

Az igazgató önmagát is belefonja az időbe, addig járta a hivatalokat, míg elkezdődött az új iskola építése, ember nem mehet el tőlünk, hogy asztalra ne kerüljön a nagy terv. Ennek az embernek, mintha a történelem vagy az isten olvasta volna a fejére, építs: sok kis apró ház mellé egy nagyot. Palotát! A háború utáni nemzedéknek ez lenne a sorstól kiszabott küldetése?…

Mindenki szeretne építeni egy nagy házat, aztán mutogatni, gyönyörködni benne. A szép nagy szobákban szerelem van, így gondolom. Onnan nem menekülnek az emberek, nem alázkodnak erdei kis vadakká.

Rózsaliget, úszómedence, üvegházak, játszóterek, nézzük a lepedőnyi terveket, aztán összemosolygunk. Gyermekmese. Kackiás hóbort. Minek annyi pompa egy faluba? Sohasem volt… Az élet mélységeiből jött emberek hol tanulják meg a nagyot akarást? Ide már messze van a fűzfa tekenő, honnan veszik a nagyság méreteit?

Az igazgató naplót vezet, s a falakkal együtt ő is magasodik. Érzem, a ház benne is épül. S ezzel talán így van mindenki, a cselekvés a látott világ nagysága, a megszenvedett világ, belső növekvés is… Holnap talán én is józanabb leszek…

Ha e sötétség közepéről az igazgatóra gondolok, követ járok körbe, bántják: csípős, gonosz, fekete pecséteket nyomnak testére-arcára. A nagyravállalkozással együtt lapul a gonosz, így látom. Mégsem menekül, nem mozdul helyéről, honnan tudja az irányt?

Írókat, költőket hív az iskolába, kérdezik, beszéltetik őket félnapok s éjszakák hosszán. Vagyontalan kisfejedelem az igazgató, terjeszkedik, foglal, építkezik tégla nélkül is. Vannak emberek, akik beleépülnek az időbe, magukat falazzák be, iskolákba, gyerekekbe, közösségek sorsába. Fáradásukkal naponta halnak meg, másnap újra támadnak, hogy mehessen tovább az élet.

Nyaranta a világot járja, a közép-európai csaták színhelyét: Nándorfehérvár, Mohács, Fehérhegy, Segesvár és így tovább. Bánkódó, kesergő tarisznyás vándor: a történelem szakadékaiba bámul, onnan emeli mindnyájunk elé a drámákat: halottakat, hősöket, menekülő-bujdosókat.

Egy évvel később a történész ismétli az utakat. Őáltaluk a világból most a történelem van hozzánk a legközelebb… Keresnek valamit? Vagy az elmúlt időt féltik? Hallgatom én is a beszédüket, csak nem értem teljesen a kényszerítő okot, ami a történelmi siratófalhoz térdeltet bennünket.

Hisz a biológiának is ezernyi csodája van, mondanám, de nincs felnőtt hallgatóságom.

Pontokat keresett a lány, amit meg lehet érinteni a félelem perceiben. Legidősebb kollégája, valamikori református kántor, jámbor részvéttel nézte vergődését. Most egymáshoz dőltek, mintha az öreg is futni akarna; valami gonosz erő visszafelé húzta lábuk alatt a földet. A sötétség s azon túl minden tárgy egy helyre merevült. Elmosódott az öreg arca, aztán darabokra tört, beszéde kapkodó lett, nézése víz.

Pontosan senki sem tudja, mikor kezdődött; egyszer csak hóna alá nőttek a tárgyak: vonalzó, osztálykönyv, táska. Órák szünetében, tanítás végeztével is fogott valamit, kapaszkodott a magához vett dolgokba. Ahogy ment, szélfúvásnak dőlt, görnyedten vitte a kastély-iskola terhét.

Nagyszünetek zsongásában hirtelen megfordult, és ilyeneket mondott sápadtan: Ó, irgalom atyja, ne hagyj el…

Vagy: mesterségünk címere a kréta, a zsoltárok és a jelszavak – Igmándi József tanítása…

Ilyenkor látszott, miként nő testére az idő súlya.

A méhecskéktől tanuljon, Csinoska. Te is, ti is, mindenki, a királyok is, a heréketkikellirtaniidőben. Ezt kell tennünk jövendő ellenségeinkkel is…

Béla bácsi…

Ne simogassatok… Mindig ez, engem Árpád fejedelem óta csitítanak. Szebb jövőt… Én már Árpádkorbanistanító voltam, onnantól fölfelé tudok minden jelszót, azóta a jelszavak fején egyensúlyozok… Ilyen sokáigcsakígylehetélni… Figyeljen rám, Csinoska…érti?…

Béla bácsi…

Mert amikor a leventéknek azt mondtam: sorakozó, mint a paszomántos zsinór. Az volt a rend. Ma az egész ország egyfelfordulás, mindenkiamagafeje után, nádpálcanélküli nincsember, semmisincs…

Tanító úr…

Kitartás… Mi atyánk, ki vagy a mennyekben… Proletárok, véreim, nesimogassatok…

Felejtsen el mindent, mi eddig volt, beszélt hozzá az orvos.

Alázkodó szégyenkezéssel folytatta a tanítást.

Csinoska, én mindent tudok, a jelszavakat előbb a táblára írjuk, utána a bejáratok fölé, azután sütik az emberek homlokára. Az én szemem már víz, átúsznak rajta a jelszavak, ebben kopott el a látásom, ezért szeretem a zsoltárokat, kisodorják belőlem az értelmetlenséget… Felöltöztetik a testem szavakkal, aztán lehullajtom leveleim… Érti?…

Eljutok valahová, aztán rutty, zuhanok. Az idő zavar meg, valahányszor mozdul, akaratom ellen csavarodik. Én egy helyütt állok mindig, mire összerendezném a világot, már borul rám a szekér, az emberek, az iskola, minden. A zsoltárok, az a nyugvóhely, ez már csak kegyelemkenyér…

És ha élni akarok, mosolyognom kell azokra is, akiket nem szeretek. Próbálja meg, mindennap mosolyogjon arra, aki magát legszívesebben a méhkaptárba dugná. Állok sokáig, aztán odalopakodom a mosolyokhoz, remélem, válaszként megnyílik előttem egy kis rés. Ezért várom az ünnepeket is, a hivatalosakat, a felettesek elégedettségét… Én már mindent ünnepelek, Csinoska, amíg beszédet mondanak, nem eshet bántódásom, nem szúrhatnak meg, nem haraphatnak belém. Érti?…

Nekem az a fontos, hogy összehívják az ünnepséget, Luthert és Kálvint a templomban dicsőítettük, azóta a pódium a divat. Én Ferenc Jóskától Sztálinig mindenkire tudok szavalatot, Kun Béla, Masaryk, Beneš, Horthy, Szálasi, ezekre is…

Felejtsen el mindent…

Elaludtam egy ünnepségen, felrezzentem, és belevágtam a kálvinista himnuszba… Eltévedtem.

A krétától is eltiltottak, aztán mégis megkegyelmeztek. Errefelé így van, büntetnek és megkegyelmeznek – ha életben marad. Tanuljon tőlem, Csinoska, akire kell, mosolyogjon, járjon az ünnepségekre, szavaljon, táncoljon, énekeljen, egyensúlyozzon, élni csak így lehet…

A félelemre tanít…

Azt is elárulom magának, hogy a kastély felét én örököltem, rámhagytákhűségesbarátságomért. Hitelesírásom van róla, jogbanvagyok! Megmutatom, ha nem hiszi, csak a megfelelőidőt várom, hogy bizonyítsam…

Bolond grófságot akar…

Azt bizonyítaniakarom, hogy van jog, azért vagyok engedelmes is, mindentteszekamitparancsolnak. Én is akarok valamit, énisvagyok valaki, a fülébe ordítom mindenkinek… Érti…

Ne kiabáljon, nyomra vezeti az üldözőket…

És most felettem az alacsony égbolt… Elérhetemakezemmelis. Én vagyok a közteherviselő, pedagógus, tőlemmindenkiakarvalamit… Elnökök, igazgatók, tanfelügyelők, bizalmiak, költők, járásiak, miniszterek, legvégül az isten. Ezt csak Krisztus bírná, Csinoska, érti?

Felriasztja az erdőt…

Hamar megtanulta a simogatást, Csinoska… Ez már nemiskola, sóhivatal, hivatal, ezért akarokvisszaütni a gonoszoknak és hazugoknak. Furtonfurt azt kérdeziktőlem, tudom-e a felsőbbség és a többség nyelvét, becsület, tisztesség kutyasevakkant. Jelentés kell, jelentéstírni, jójelentés rendesember, vettem egykiló indigót, lemásolom magamat, legyen belőlem több példányban, mindenütt én leszek az új keresztrefeszített, ebbebelelehetőrülni, érti?… Minden ostobasággal letörnekbelőlem egy darabot, megszűnikélni egy maroknyi sejtem, bennünket porlasztanak, érti? Nyomkodnak egy őrlőbe, s nem pihennek, míg nem leszünk por és hamu, Csinoska.

Hagyja…

Csitult a lány félelme, eltaszította magától az öreget, mélyen, szaggatottan lélegzett; háborodott összevisszaság, emléknek is rossz. Inkább a pipás. Hétkezdő napokon költeményeket mond a Dunáról, mellékágairól, számtalan szigetéről, a sokféle hal természetéről. A számtanos meséli ezt, így mondják neki, pipás. Mesélő beszéde alapján jóság-ember, ha katedrára áll, megkeményszik, szigorúbb, mint a szorzótábla.

Gúnyolják Galileinek is.

Csodálatos képességgel azonosul azzal, amit tesz. Ha víz partján gubbaszt, ő is olyan természet, mint a víz és az ég. Hozzáadja magát a földhöz, mint sötét vegyül a sötéttel, ragyogás a ragyogással. Hétvégeken és nyári szünetekben nagy csapat gyerekkel vízre száll. Belefekszenek az éjszaka csendjébe, így magyarázza a csillagrendszereket. Ma föld vagyunk, kezdi a reggelt…

Holnap víz leszünk,

azután fák,

negyednap szelek, levegő,

ötödnap hajnal, s mindennap képzelt önmagukról beszélnek…

Ebben a sötétségben elég volna a pipa tüze is…

A félelem görcse oldódott a lányban, érezte, teste megnyúlik, kiterjed, kitölti a láthatatlan teret, s magányának ereje támad. Ruhájának szerteszakadt darabjait alig észlelte, az ágak ütését, a sötétet bőrével fogta fel. Érzékszervei elzsibbadtak, keze fáradtan csüngött, meztelennek érezte magát, bőrének melegével tapogatózott előre. Így még nem volt, egész testével fogta a világot.

Meddig lehet így menni?

Egyszer mindenki megél egy ilyen csábítást. Elindul egy pontról, kilép a kastélyból, a szép felé. A mese felé. S mikor azt hiszi, az ígéret földjére lép, erdő van körötte, sötétség. Meglepetések, kegyetlenség. És akkor jó lenne ott lenni ismét, ahonnan elindultunk, a kastélyban, a folyosókon, elfoglalni előző megszokott helyünket.

A tanácskozóasztal túlsó oldalán három asszony ül egymás mellett. Révbe ért sorsok. Mindhárom férje befolyásos ember, járásiak. Összejárnak, barátkoznak, új házuk van. A szünetekben bútorokról, függönyökről, tapétáról beszélnek. És sütnek és főznek mindennap.

Meddig kell így botorkálnom?

Gyere, farkas, itt vagyok, az erdő avarán, már nem futok. Gyere, marj belém. Nem adom meg magam úgysem. Megbizonyosodtam magamról, letiporhatsz, nem adom meg magam. Farkasé nem leszek.

Egy füves szélén talált rá a férfi. Fáradt árnyak meredtek egymásra. A tépett ruha darabjai s a lány meztelensége összefolytak a szürkülő sötéttel. Sejtelmes volt minden, valószínűtlen. Meseszerű. A férfi sokáig nézte a lányt, nem mert megmozdulni, félt, hogy elriad a csend. Megérezte, hogy most a csend az a vékony ösvényke, amelyen elindulhatnak visszafelé.

Aztán görnyedve a füvet hajtogatta, virágot keresett. Odaszórta a lány elébe, az érzéketlenül nézte, egyetlen szálat fogott a kezébe csupán, azt hagyta magának.

 

Elég volt, ha emlékezetével érinti a virág szárát, kilépett az előző időből. A valóságra eszmélt, a hegyoldalra, ahol ült, és a ködre. Néhány perccel ezelőtt még a legmagasabb ködtorony is csak a hegy derekáig ért, minden elváltozott. Az előbbi alakzatokat nem találni, a kastély fölismerhetetlen, csak gomolyagok jönnek fölfelé, alaktalan fehér állat kúszik a lábához.

Elbizonytalanodott.

Rátapadt a csendre, várta a hajók ködszirénáinak ordítását, vagy akármit, ami elmozdítja a némaság merevedéséből.

Elindult lefelé.

Az éjszakai kaland másnapján lépett ilyen határozatlan érzésekkel az emberek közé. A földet nézte, a folyosók kockaköveit, a ruhák alját, arcát csupán a tekintetek aljáig emelte. Zavart volt, szerette volna megkérdezni valakitől: Nem látszik rajtam semmi?… Az arcomon, a szememen?

Pillanatokra rövidítve visszapergett az éjszaka, torkába tört a félelem, de aztán csengettek, és minden visszakerült a helyére: a kastély, a folyosók, a lépcsők, a gyermekarcok. Minden.

Est-éjszakákon ismét egyedül volt a Manóval. Néma párbeszédek kezdődtek és folytatódtak: önmagáról, magányosságáról, az egyedüllét tudatáról.

Csábítsam? – kérdezte magától. Csalogassam magamhoz ravaszul, lassan, célratörőn?

Képzelgett. Hosszú egyenes úton mentek, kétoldalt jegenyék, minden végtelennek tűnt. Sétáltak vizek partján, napsütésben és esték állta előtt. Tüzet raktak, melegedtek, a férfi énekelt neki, egyszerű dallamokat, amelyekről a fehér vászon és a húsvétok jutottak eszébe… Hajnalig maradtak, megvárták a madarak ébredését, úgy mentek haza.

A lány a képzelt képeknek is örült, ábrándjaiban is szabadulni akart társtalanságától.

Ha lesz egy barátom, elmondom neki a nyilvános társtalanság kínjait. Akármilyen ünnepi vagy másféle alkalom adódik, nekem kell társat vagy társaságot keresnem. Összeállni valakivel vagy valakikkel, ha nem akarok pávaként tipegni az emberek között. Előbb körbe kell nézni a jelenlevőkön, elkapni tekintetüket, és némán megkérdezni, ki fogad magához? És persze hamar meg kell találni az ártatlan szavakat is, melyekkel áthidalod az első percek kínosságát.

Csábítsam? – tért vissza előző gondolatához. Egy olyan zavarodott éjszaka után mi következhet? Felejtsem el? Töröljem le a táblát? Szavakkal talán képes lennék rá, de az a férfi mégiscsak nyugtalanít.

Terhes gondolatokkal jönnek és múlnak az esték.

Botrány kavarodna, jelenetek. S mit kaphatnék cserébe? Ez a közösség hamarébb megbocsátana egy cukroskalandot, mint hogy eltűrné a beidegzett viszonyok felborítását. Ebben biztos vagyok… Ezt nem, így nem…

Szeretném ismerni az előttem levő időt, ha mindet nem is, legalább a szerelem idejét. Így erősebb volnék várakozásomban, reményeimben is. A várakozók nyerése legtöbbször egyetlen pillanaton múlik. Igen. De melyik az a pillanat? A rátalálás, a szerelem pillanata, melyik az?

A tantestületben van egy lány, fizika szakos, egyetlen szerelemre megy rá az élete. Ő talán nem tud, vagy nem is akar mást szeretni. Titokban reménykedik, csodát vár, de mást nem keres. Berendezkedett az egysejtű életre, dolgozik, és őrzi emberi méltóságát. Erre én nem lennék képes, mondta magának a lány, valahányszor a fizikus szigorú, fegyelmezett arca bukkant eléje.

Ahogy ereszkedett lefelé, egyre mélyebben merült a ködbe. Előbb a lába tűnt el, a dereka, majd nyakig ért a fehérség.

– Fehér pokol – csúszott ki a száján.

Lábával vigyázva kereste a lépések helyét. Nem érezte a távolságokat, fehérség volt körülötte és alaktalan foltok. Kezével tapogatta a bokrok szélét, így haladt lépésről lépésre.

– Ilyen lehet a végtelenség – beszélt magában.

Néhány héttel a faluba érkezése után beállt az éneklő csoportba. Nem volt jó hangja, egyedül képtelen volt végigmondani egy dallamot. Közösen, ha ment mellette valaki, ő is a kezdett ösvényen maradt. Az éneklés megmagyarázhatatlan bódulatba ejtette: gyermekkorában ráragadt a temetési menetekre, az éneklők hangjával ment falu hosszat. Vasárnaponként mindkét templomban végighallgatta az éneklést, mese volt számára az ének, távoli szépség, amely elérhetetlen messzeségben jár az ember előtt.

 

Egy állandó belső éneklést hallok, valaki zümmög bennem, dúdol, fütyörész, hangot ad; messziről közelítő zsongás. Ráragadtam egy csoportra, Magyarországra mentek az énektanítás módszerét tanulmányozni. Megmosolyogtak, csipkedtek: a kornyikáló biológus. Megtanultam a szolmizálást, Kodály bölcsessége bámulatos, előhívja bennem a muzsikát, hangzik, van…

Ég a gyertya ég,

el ne aludjék…

Kis fecskék szájnyitogatása. Itt jöttem rá, hogy én tulajdonképpen mindenben és mindenkiben magamat keresem. A zenében is. Este felültem az ágyon, és kitapsoltam a dallamok ritmusát – ahogy a gyermekektől láttam:

Ess, eső, ess,

hónap délig ess…

Tapsoltam, pattintottam, koppantottam, s elölről: a légzés, a szív, a menés, a rohanás, a szelek ritmusa mind benne van. Ami a természetben jelen van, az bennem is megtalálható; az éneklés a vizek folyása, belém mossa az arcokat. Tudom hallani anyám hangját, akkor is, ha némán messziről néz. Legjobban anyám suszter testvére énekel, magasan, boltozatosan. A juhász, mintha egyedül lenne az ég alatt, földet, fát, eget, istent, szerelmet egyformán tegezve szólongat. A táj is változtat az ember hangján, a borbély nyöszörögve kornyikált; apám éneklő társa legfeljebb az íróasztal lehetne.

Az éneklés is lehet szerelem forrása, reménye a szerelemnek. Nagyon szeretnék egy nagy gyermekkórust vezényelni, vajon milyen érzés lehet vezetni annyi hangot?

A kastély idegen szagú környezet, állandó mozgásra kényszerít, ez is erősíti bennem a felismerést: szüntelen cselekednem kell. Elhatároztam, befestem a szoba bútorait pirosra, meggypirosra, most ez a divat. Átfestem a folyosó grófi karosszékeit is, a színek se emlékeztessenek, mindent érinteni akarok, elmozdítani a helyéről…

Nem hagyhatom magam egyedül, ki kell töltenem életem területeit – gondokkal… Füzetet a füzethez, a krétát sem hagyhatom csomós rendetlenségben és így tovább. Kezemnek ne legyen annyi ideje, hogy egymást nézzék akár egy pillanatig is.

Régi vágyam, hogy Pesten járjak egyetemre; bővítem tudásom körét, megpróbálom…

Így lássanak a gyerekek, szabadon csak az ő helyüket hagyom magamban és a szerelemét… A gyermek is szerelem – lehet szerelem vágyása. Keresem magam a dolgokban s azok belső rendjében is, mindenben, ami csak körülvesz…

Ablakom előtt szabálytalan füves térség, rojtos fűlepedő, szélein egyenetlen növésű fenyők. A háború alatt katonai méntelep volt a kastélyban, a legénység szobái s az istállók azóta is úgy maradtak. A falakon képek, aranysujtásos tisztek, délceg lovasok vágtatnak, százféle meghökkentő pillanat: életnagyságú szénfekete nóniuszok, szürke lipicaiak, arabs telivérek. Rájuk porosodott az idő, így is gyönyörű állatok, borzongok, ahogy nézem őket.

Messzi tisztásnak képzelem a fűlepedőt. Ha túl hosszú az éjszaka, lovak vágtáját vélem hallani, a fenyők mögül buknak elő, rohannak. Nem tudom, mennyien, patáik zaja szerint sokan; a képzelet eltévedt kései ménese.

Ágyast rakok a fűlepedő közepére, a kastélykert sarkaiból hordom össze a földet. Hosszú ágyást, és szélesíteni fogom, legyen mit átugrania a lovaknak, szakadjon meg vágtájuk egyhangú robaja.

Tánccsoportot alakított, előbb gyerekekből, aztán nagyobbakból. Hetenként kétszer éneklés, kétszer tánc, három estéje így is szabad. Összejöveteleket szervezett, vidám találkozásokat, elhatározta, partnert keres magának. Olykor önérzetét is félretette. Összesúgtak, hölgyválaszt kiáltottak, s ő sorra kérte föl a fiúkat. Figyelte arcukat, viselkedésüket, csak úgy könnyen, nevetgélve, mosolyogva… Lépkedtek, s közben méricskélte őket, nem is akarta tudni, ki kicsoda; fiút, férfit keresett, olyat, aki a következő körben táncra kéri, aki felkéri harmadszor, negyedszer, sokszor, mindig. Kedves volt mindenkihez egyformán. Mégis: csak jöttek és mentek, vissza-visszakérték, aztán lekoptak.

Pajtáskodni, haverkodni akartak, de komolyan nem közeledett, nem maradt meg mellette senki. Leverten ment haza ilyen estékről. Álmában dühösen vitázott:

– Saját tapasztalataimat mondom: a falu közössége újrarétegződött, itt ismét van lenn és fenn… S ez a közösség nagyon jól ismeri az értékrendet, pontosan tudják, mit ér egy tanári diploma…

– Mennyit is? – kérdezte valaki.

– Lecsúszott a ranglistán, most valahol középütt van, s tovább veszíti értékét. A foglalkozások és a szakma aszerint jó vagy rossz, hogy mennyit jövedelmez; ma az anyagi tehetősség íratlan erő. S persze a hivatal, s több társadalmi lehetőség az összeköttetések pókhálója… Pénz és befolyás egymás mellett futó sínpárok, kanyarognak, alagútba rohannak, látszólag el is távolodnak, végül is célba érnek. Az állomás neve: Érvényesülés… Nem így van?

– Elfogult vagy, és egyoldalúan ítélsz!

– Lehet, pesszimistának mondanak, amit mondok, a bőrömön tapasztalom. Az emberek nagy része boldogulása vagy továbbjutása érdekében szinte mindenre képes. Nem így van? Odakínálja testét is, tisztaságát, érintetlenségét, vagyontárgyait. S a lihegés szüneteiben ott van az ital, a második fizetőeszköz, a puhító, az ördög első arca… Nem így van? Ezt akkor is látom, ha behunyom a szemem. S az eligazítás a lányoknál már tizenöt éves korukban megkezdődik. Csoportosulnak iskola, szakmák, munkahely, közös utazások szerint. S az évek csak erősítik a rétegződést… A fiúkat megtanítják fölfelé nézni, a pénz irányába.

– Az emberek dolgoznak, s munkájuk arányában igénylik a jobbat. Néha az a benyomásom, hogy te valami messzi ismeretlenből cseppentél ide, Csinoska. Mit vártál? Gémeskutakat, süvegelő parasztokat, hajnali harangszót, szüzek futását, paripás herceget?

– Nem azt találom, amit vártam. Én tisztességes kívánok lenni, és igaz, így közelítek az emberekhez, s zavar, hogy az általam ismert emberek nagy része valamiképp erős kíván lenni. Kitűnni, feltűnni, megmutatni, bebizonyítani… s a nagy házak, a tárgyak sokasága csak erősíti ezt a kényszert… Miért van ez?

– Tisztesség, becsület a lélek mélyebb rétegeiben lakozik, Csinoska.

Lehet… Igen, s törvényt is nem a gyengébb szab, hanem akinek biztonsága van, pozíciója, pártfogói, összeköttetése, ivócimborái. Aki egyedül van, ha erős is, kiszolgáltatott.

Keserű hangulata csak akkor adódott, amikor másnap megállt a padsorok előtt.

Az ünnepek kivételt jelentettek a napok sorában. A táncosok sikeres fellépése után fiatalok csokra zárta magába, ölelték, kezét szorongatták. Hazafelé menet a házak előtt ráköszöntek az asszonyok:

– Aranyos volt, szép tanító kisasszony – mondták egymás után. Ilyenkor a tánc ritmusa, a gyermekéneklés tiszta harmóniája ismét eggyé olvasztotta előtte a világot.

Nem volt ember a tantestületben, aki ne hívta volna látogatóba. El is ment, sorra „vizitált” mindenkit. Fogadták kedves vendégként, traktálták… A férfiak megnézték a lábamat, a nők a ruhámat, aztán poharaztunk, nevetgéltünk. A beszéd az iskoláról folyt, vagy a vendéglátók gondját-baját mondtuk sorra. Akár a körhinta, akárhonnan kezdtük, csak körben forogtunk. És állandóan ugyanaz: lakás, berendezés, fizetés, beosztás, takarékoskodás, ki mit vett és szerzett…

És persze a nemzetiség, a magyarság, helyzetünk és jövőnk, az igazságtalanságok, a sértések…

Hogy ki milyen állapotban leledzett, lemérhető volt a használt szavakból. Az anyagi ranglétra legalsó fokán a kezdő magánosok álltak, tehát én is.

Ezek ruhadarabokban gondolkodtak, pulóverekben, szoknyákban és cipőkben. Ilyenek eszik a legtöbb kenyeret és tejet… A tollasodás első foka, amikor a községi vagy iskolai lakásokból kirakják a kölcsönzött bútordarabokat. Az ilyenek már italt is tartanak otthon, csípős, marós házipálinkát.

Ezután a motor szédülete következik. Van, aki szükségből veszi, van, aki flancol vele. Persze ebben már benne van a menés, a világot járás szándéka is. Előbb csak a falu utcáján, aztán a szomszéd községig és vissza, s folyton hosszabbodik az út: a városba, városokba, országhatárokon túlra.

Valahányszor elsuhantak mellettem a fényes autók, sajnáltam, hogy nem születtem férfinak. A menés számomra élmény, gondolkodás. Mikor elindul előttem egy jármű, úgy gondolom, gazdái elrugaszkodnak a földtől. Ha nem jutnak is messzire, mindegy, mentek, forogtak, kanyarogtak, láttak fákat, réteket, százféle házat. Aki útra kél, az én szememben az mindig több, mint aki otthon marad és szomorkásan integet.

A látogatások ajtót nyitottak előtte, láthatta az élet hasonló és eltérő lehetőségeit: falakat, bútorokat, függönyöket, az ember kérkedő vagy szerénykedő arcát.

Hívták, és ő jött. Olykor gondolatban hamarább érkezett, mint várták. Váratlanul jelent meg a kapuban, bekukucskált az ablakon, megnézte, milyen is az emberek arca, mielőtt kézfogásra nyújtják kezüket, és ábrázatukra költözik a szívélyesség. Többet akart tudni, mint amit mutatnak magukból; végigtapintani az idegszálaikon, fel egészen az agyig, ahol napi, pillanatnyi életük mozdulásai összképpé szerkesztődnek.

Mit gondolhatnak rólam, mikor meghívnak, és én igent mondok? – kérdezte magától. Férfi ismerőseim felől nem faggatnak, tapintatosan összebeszéltek a hátam mögött: – Erről ne kérdezzétek!…

Szinte élvezi, ahogy megkerülik, akár a járhatatlan földet, erdőt vagy mocsárt. Így minden alkalommal oda kerül, ahová a legkevésbé kívánkozik, a beszéd szélére. Szépen, elegánsan, csupa szívélyességből hallgatnak arról, ami a legjobban érdekli, társtalanságáról. Egyedül a tornász felesége mondta ártatlan jóakarattal:

– Kommendálunk neked valakit, egy ilyen lány nem veszhet így, neked szép gyerekeket kell szülnöd.

Nem ellenkezett, lesütötte a szemét, és hallgatott, úgy érezte, piaci kíváncsiskodók közé lökte valami nagyszájú kofa.

A látogatások után rendszerint elkísérték a kastély kapujáig, s onnan egyedül ment tovább. Betonjárda vezetett a főbejárathoz. Ha nem is látott rendesen, a lépések száma szerint tudta, hol jár: a jázminbokroknál, aztán a rózsaágyásoknál, a virágháromszögeknél, utána a nyolc fenyő következett, a három utolsó ezüst levelű, ágai érdekesen elválnak a sötéttől, s végül a nyárfák. Mire idáig ért, megkönnyebbült, otthon volt.

Az ilyen látogatások alkalmával ráragadt a ház melege és szaga, s elhozta magával. Néha még a ruháját is megszagolta, élvezte az idegen, másféle illatot. Mintha valami láthatatlan ember lett volna vele a szobában, aki lépeget, lehajol, az ajtóhoz megy, kinyitja a szekrényt, éppúgy, mint ő, csak éppen nem látja.

– Manó… Manócska – szólongatta a bábut.

Az üvegszemek némán, tompa ragyogással néztek rá.

Odaállt az ablakhoz, s nézte a sötétet meg a falu fényeit. Az ablakok szögletes világosságát legömbölyítette, a sötétség foltjaiból szentjánosbogárhátat képzelt maga elé, azt pöttyözte tele nagy gyermekszemekkel.

Végigvizitelt minden kollégát először.

Hívták másodszor is. Rájött, hogy vannak hívások, amelyeket nem szabad elfogadni. Az első vizit fogadtatás. És a második? Ha barátság, rendben van, de ha nem az, körben forognak a szavak, s udvariassággá zsugorodik a jó szándék. Viszonozni kívánta a feléje nyújtott kedvességet, de hogyan?

Mivel viszonozhat egy lány, akire azt mondják, szép, csinos, mivel viszonozhat kedvességet, szívélyességet, meghívásokat, barátkozást? Csak azzal a pénzzel fizethetek, amit nekem is a markomba számoltak, tűnődött. Ezzel pedig kezdődne minden elölről, a félreértések, a féltékeny dühök, a gyámoltalan csábítások.

Egy lehetősége volt még a szórakozásra, ha hivatalos embert vendégeltek a faluban. Meghívták, üzentek érte, és ő ment, bemutatkozott, leült, mosolygott, mint valami társalgó kisasszony.

– Nem is olyan rossz dolog így isten kegyelméből szórakozni – mesélte másnap. – Beszélgetve enni, inni.

Sok mindenkivel ült egy asztalnál, tanfelügyelővel, felvásárlóval, biztosítóügynökkel, párttitkárral, állomásfőnökkel, ellenőrökkel, írókkal, újságírókkal, külföldiekkel, még miniszterrel is. Sohasem hittem volna, hogy a falu boldogulásához ennyi gyámolítóra van szükség, ámuldozott magában egy-egy találkozó végén.

S majd mindegyik vendég hívta magához, úgy finoman, alkalmasint, ha szüksége lesz valamire. Az állomásfőnök – zömök, piros arcú, hunyorgó ember – így szólította:

– Kicsi, kicsike, jó tanító lehet, szép lány… Utazzon többet vonaton. – És feléje emelte pálinkás poharát.

A felvásárló összeköttetéseivel hivalkodott meg a pénzével. Előbb titokzatos volt, majd bizalmaskodó, közel hajolt a lányhoz, súgva mondta esetlen szövegét:

– Ha pénze van, minden van, kislány. A többi, az csak verselés. Gajdolás. Tapsikolás a főnökségnek. Kívánjon valamit, hunyja be a szemét, úgy kívánjon valamit.

– Nem értem.

– Akármit, gondoljon valami különöset, az álmaiból valamit.

– Gyerekes beszéd.

– Komolyan kérem, én nem játszom. Mondjon egy várost, ahol még nem járt.

– Prága.

– Elviszem, ha akarja, megállás nélkül suhanunk, Prága, arany Prága, Hradzsin, Malá Strana, Belveder, Tabarin, Husz János.

Elhúzódott tőle a lány, s a férfi válaszként kiürített poharait vagdalta a falhoz. Szlovák hegyi szekeresek nótáiból kapott el sorokat, s magyar nóták dallamával zagyválta össze.

A miniszter még állást is kínált a hivatalában.

– Telefonáljon vagy jöjjön, ha szüksége lesz valamire.

A párttitkár több alkalommal is csak nézte szigorúan, a lány homlokától lefelé haladó nézéssel, és ennyit mondott:

– Vigyázza meg magát, becsülete van köztünk.

 

A ködben való botorkálása egyre türelmetlenebbé tette, elvesztette irányérzékét, már azt sem tudta, hol van, lenn-e, oldalt-e, elöl-e, képtelen volt meghatározni a helyét. Lépései lejtettek. Lefelé haladok, vigasztalódott, de mehetek rézsút is, elég három egyforma lépés, és mindent összezavarok.

Megállt, hallgatózott, ez még rosszabb volt, a csend most bénította. Hallotta saját lélegzését és a köd kapaszkodását fölfelé. Hirtelen mindennek súlya nőtt, legszívesebben letépte volna magáról gondolatait, a folyton kísértő emlékezést, szabadulni akart mindentől, ami teher, ami akadályozza. Apró kis szavakkal még biztatta, fegyelmezte magát, de már közel volt ahhoz, hogy ösztöneire bízva magát menekülni kezdjen, menekülni, hogy elérje a köd, a zűrzavar szélét.

 

Magyarázatot keresett növekvő nyugtalanságára. A kastély sötétségét, sejtelmeit megszokta, már magától félt, nyugtalanságától, ami jött, mint az éjszaka. Először csak úgy, mint a vizek apró hulláma, aztán már zuhogott rá a forróság… Senkinek sem akart erről beszélni. Elhatározta, visszamegy a városba. Sorra kereste az illetékeseket. Azt kérdezte valamennyi:

– Miért megy el tőlünk?

Faggatták, kérdezték, s ő csak hebegett, dadogott zavartan. Az igazgató ingerülten kérdezte:

– Mi késztet erre? Az igazat mondd!

– Egyedül vagyok.

– Becsülünk, szeretünk.

– Érzem és tudom.

– Nemsokára kész az új iskola.

– Az én helyzetemen az nem változtat.

– Megvitatjuk a dolgokat, segítünk…

– Hogyan?

– Társaságot szervezünk, ismerkedés lehetőségeit…

Behívatta a nemzeti bizottság elnöke is, kevés szavú, nagydarab ember.

– Ha gondja van, miért nem mondja? El akar menni?

– Igen.

– Ki bántotta?

– Senki.

– Mit hiányol?

– Rendesek hozzám, de ez nem minden.

– Megszerették a fiatalok is… Tiszteljük, rokonságot kínálunk magának, jó falu rokonságát…

– Így döntöttem.

– Megakadályozom…

– Ne tegye, kérem.

Eljött hozzá két vénkisasszony kollégája. Eddig hiába hívta őket, mindig találtak kifogást, most jöttek invitálás nélkül is. A hír hozta őket meg a kíváncsiság. Kérdezték a lányt, sajnálkoztak, sóhajtoztak, könnyeztek is, de nem tartóztatták egyetlen szóval sem.

– Okosan teszed, ha mész – mondták búcsúzóul –, itt az élet egyetlen várakozás, s legtöbbünknek reménytelen.

Búcsú nélkül ment el. Érezte, ha még egyszer vallatóra fogják, nem lesz ereje kitartani elhatározása mellett. Földre szegett fejjel ment ki a faluból. Nem akarta látni az ablakokat, amelyek annyi estén világítottak felé.

 

Három év múlva ismét a város dzsungelébe zuhant. Örvénybe, amely felfrissítette, fölemelte, napokig csak az utcákat járta. Lépésről lépésre foglalta vissza az ismerős helyeket, a korzót, a Duna partját, a partokat, az óvárost.

Korábbi ismerősei közül nem hívott fel senkit. Kötelezettségek nélkül akarta folytatni vagy inkább újrakezdeni az életét. Eszébe jutottak az igazgató szavai, a „tabula rasa”, tiszta lappal akart indulni.

Gondja a lakással kezdődött. Hirdetést közölt először, másodszor, sokadszor. Semmi. Szép, tiszta büszkeségével nyakába vette az utcákat, előbb a belvárost, majd a valamikori palotanegyedet. Mintha valami láthatatlan kéz vízbe dobta volna, egyre nagyobb köröket vetve haladt a városból kifelé.

– Nincs kiadó szobájuk?

Ezt ismételte mindenütt. Csöngetett, ajtót nyitottak, s ő mondta a magáét. Sok helyütt válaszra sem méltatták.

Le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön. Ujjai hegyén már előre érezte a csengő hideg gombjának érintését, aztán rácsapott a hirtelen berregés.

– Nincs kiadó szobájuk?

Első nap még élvezte is. Figyelte, nézegette a bejáratokat, a tisztaságot, az ajtók szabását.

– Nincs kiadó szobájuk?

Másnap már a névtáblákat nézte, a neveket, a címeket, a rangokat. S a válaszok hangsúlyát, ahogy elutasítanak, lemondanak. Szép, nagy szobák biztonságából milyen könnyű azt mondani:

– Nincs.

Vagy:

– Sajnálom.

– Nincs kiadó szobájuk?

Harmadnap a lépcsőket, ajtókat már nem is látta, nem érzékelte a csengők hangját sem. Minden összefolyt előtte. Az arcokat figyelte, a szemeket, sajnálkozást vagy részvétet kívánt maga iránt ébreszteni.

– Nincs kiadó szobájuk, kérem?

Negyedik nap elfáradt, elöntötte a közöny. Sohasem hitte, elég három nap, és érzékszervei elzsibbadnak. Ment, lépegetett, nem nézte az utcák nevét, nem számolta a lépcsőket, nem érdekelték a névtáblák, címek, rangok… Ha megfogózik az emberben a közöny, egybefolynak a dolgok, mint mikor összeöntik a színeket.

– Nincs kiadó szobájuk, kérem?

Ötödik nap már fásult volt és nagyon fáradt. Nem ment be minden házba, csak úgy találomra. A királyokra gondolt irigykedve, nem voltak ilyen gondjaik. Aztán a szegény ember fiai jutottak eszébe, akik az Óperenciás-tengeren túlról indultak a világba. Ők vajon mit cselekedtek volna ilyen helyzetben? A mese reményt szült, amibe belekapaszkodott.

– Nincs kiadó szobájuk, kérem?

Hatodik nap már haragudott az emberekre, rossznak, gonosznak, önzőnek vélte az egész emberiséget.

Hetedik nap kiköltözött az állomásra, bőröndjeit beadta a megőrzőbe, maga pedig ténfergett, ácsorgott s lopva-lopva szunyókált. Nyugta nem volt, szemtelenkedtek vele folyton. Ha rendőrök jöttek, odaállt a menetrendtábla elé, és a vonatok indulását tanulmányozta.

 

Megszaporodtak a köd foltjai, bokrok sűrűjéhez ért. Ágakba fogózott, kis lépésekkel haladt lefelé, mintha szakadékszél korlátjaiba kapaszkodna. Hajára, arcára, ruhájára rászitált a köd. A végtelennek tűnő fehérség valószínűtlenné tette a dolgokat, a tájat, az emlékeket s magát a lányt is. Gyámoltalan botorkálását valami képzelt távoli pontról próbálta nézni: esetlen rovarként, reszketve vergődött egy fehér szörny teste alatt.

A köd ellenség, magányom érzése itt sokszorosan felfokozódik: félek. Ebben a fehérségben meg lehet őrülni.

Kiáltok, határozta el. Nem jött a szájára hang. Hiába szólítanék akárkit is.

Ha sokáig maradok, elvesztem látásom, megvakulok, a világ szélén állok.

Minden a ködön kívül van, a hajók, a harangok, az emberek, mintha a föld túlsó oldalán élne mindenki más.

Vissza kell jutnom…

Sátáni körben futásom egy pillanatra megszakadt, kizuhantam a hintából…

Most kellene valamit elhatároznom…

Alaktalan óriás ablakok nyíltak a köd falába. Megkönnyebbült. Barlangok torkába lépett, aztán térség tárult elé, fűre borított vászonból sokféle út nőtt, s valami láthatatlan kéz megemelte, lobogtatta a vászon rojtos szélét.

– Aréna – csúszott ki a száján –, az arénákban van így. – Torreádor fiúk, hol vagytok? – szólította az ismeretlen messzieket. – Torreádor fiúk…

Játszott a lánnyal a köd: vetkőzött, öltözött, elbújt, megjelent, hatalmas volt, darabokra szakadt. Végül már csak foltokban élt.

Elérte az autót, beült, és magára csapta az ajtót.

– Manó, Manócska – becézte a bábut. – Most megmutatjuk a ködnek. – Begyújtotta a motort, várt néhány pillanatot, és elindult.

Ködfoltok úsztak az úton, rárohantak a járműre, majd belevesztek a szürkületbe. A lány nem nézett a visszapillantó tükörbe, irtózott a köd látványától. Fokozta a sebességet.

Ismét száguldani akart. Uralni az országutat, az autót, külön hallani a motor hangját, a kerekek surrogását, a kilométerkövek tovasuhanását. Belerohant a ködcsomókba, az elsőbe, az ötödikbe…

Testében elindult valami aprócska reszketés, előbb csak bizonytalanul, eltűnt, majd előjött, aztán egybefolyt, s egyre közelebbről, erősebben érezte, hogy elveszti nyugalmát.

Valahányszor átrohant egy ködfolton, elégtételt érzett.

– Nesze neked, köd – mondta a Manónak. – Alattomos vagy és gonosz, vakká akarsz tenni, az erősebb én vagyok. A köd alaktalan foszlányokban terült az útra, a jármű belerohant a tejfehér alagútba, szem elől veszett, aztán előtűnt.

– Ne félj, Manó, ismerem az utat, a kerekek is tudják a járást… Mosolyogj, Manócska, nemsokára otthon leszünk, megfürdünk, és jöhet az éjszaka.

 

Csak az első ütközés fájdalmát érezte, zuhanásba szédült, vele együtt zuhant az autó, az út, a folyó, a köd, a hegy, a nyugtalanság, minden, amit az előző percekben látott vagy érintett.

Az üvegcsörömpölés fültépő zaját, ezt regisztrálta utoljára… Valahol a hegy oldalában fakadt az ijesztő zaj, onnan folyt lefelé az út széléhez, rá a rétekre. Az üvegmorzsalékkal egybefolyt a köd, már nem volt fehér, üvegszíne volt és csörömpölt: körülnyalta a lány testét, ráfolyt az arcára.

Nem tudja, meddig feküdt így, az eszméletlenség szélén a hideget érezte meg. Fázott. Jobb kezével takarni akarta magát, nedves fűszálak maradtak ujjai között. Bizonytalan időközökben fények suhantak el fölötte. Előbb csak megérintettek valami fekete falat, majd megvilágították. Utána sötét lett. Olyan fények is jöttek, amelyek félkört írtak a fekete falra, félkört fordultak az eszméletlenség határán.

Az elhatározás kis rezdülésekkel ért tudatáig: Felállok!

Jobb kezét mozdította előbb, lassan a lábához, csípőjéhez tapogatózott, fűcsomóba markolt. Égető nyilallás csapott vállaiba, hátába, ágyékába. Megrándult a fájdalomtól, szeme elé táncolt a nagy, fekete fal.

Hol vagyok? – kérdezte volna, de szája nem mozdult. Jobb kezét felcsúsztatta az állához, majd följebb. Nem találta arca simaságát. Akárhova tapintott ujjaival, ragacsos göröngyöt érzett. Ment volna a homlok mezejére, keze nem engedelmeskedett, fájdalom perzselt felsőtestébe, hátába, nyakába, vállába. Ha mozdult, egyszerre rohant rá a fájdalom kimondhatatlan erővel. A fájdalomba bénulás pillanatával zuhant tudatára a nagy fekete fal…

Hányadszor kezdődött és ismétlődött ez?

Az elinduló mozdulatokat nem tudta, csak a fájdalom idejét. Az iszonyú visszazuhanásokat, a sötétség megmérhetetlen szakaszait.

– Látok?… Látok, vagy csak képzelem a sötétet? – hordta egymáshoz a szavakat keservesen. Azt képzelte, hallja is, amit mond, s legalább így, beszéddel sikerül körültapogatnia testét, anélkül hogy elöntené a fájdalom. Ismét zuhant, s most valami fehér mélységbe szédült, ahol sütött a nap. A ragyogás széléről emberek jöttek, előrenyújtott kezükön hótiszta ruhadarabokat tartottak.

– Öltözz! – mondta egyikük. Vászon alsó inget nyújtott feléje.

Gyermekkorukban egyszer menyasszonyosdit játszottak, úgy álltak sorba, mint a templomba menő násznép. Sokáig varrták a ruhákat, reggeltől öltöztek, ő volt a menyasszony, azért ő, mert neki volt a leghosszabb haja. Öltöztették. Az alsó ingen kívül minden darabot külön adtak rá. Törött tükör sarkát tartották elé. Ketten fésülték, két oldalról. Énekeltek is csacskán:

 

„Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő, Olyan mind a kettő, mint az aranyvessző…”

 

Irigykedő nevetéssel őrködték szépülését, kifestették az arcát, a száját, fejére tették a pártát.

Hosszú udvaron mentek, összenevettek, madársereg hagy ilyen hangot maga után. Örültek a templom hűvösének, a bámészkodóknak, az orgona hangjának.

A csűr kapuja nagyobb volt, mint a templom ajtaja, tárva várta őket. Itt álltak félkört a csűr földjén, a képzelt úrasztala körül. Szénalépcső vezetett a szószékre, a szeplős arcú pap a keresztgerendába fogózva hajolt föléjük.

Melléje állt a vőlegénye, az is lány volt. Megfogták egymás kezét, így áldotta meg őket a magasból a pap. Hátul könnyezett is valaki.

Ezután körülcsicseregték őket, gratuláltak. Szétkenték száján a festéket, arca sokszínű húsvéti tojásra hasonlított.

– Legyetek boldogok…

– Legyetek boldogok – ezt ismételték meghatott huncutul.

Vászonnal volt leterítve a lakomaasztal, úgy rémlett, azóta azon az asztalon fekszik, kiterítve, menyasszonyi ruhában. A fiatalokat így szokták, reménységükbe öltöztetik.

Fények pásztázták a mélység tetejét, sok fény. Jöttek valahonnan, félkört írtak, megálltak. Emberek futottak a fehér vászonasztal felé. Kapkodó lábukat észlelte, sokan voltak. Föléje hajoltak, nézték, szólongatták, hangok összevisszasága hullott testére.

Megemelték alatta a földet, imbolygott a lakodalmas asztal. Így vitték. Párna volt a sok emberkéz, vigyázták, mert fájdalmat csapott rá a lépések rezdülése is, bénító fájdalomrohamokat. Álljunk meg, akarta mondani. Nem mozdult a nyelve.

Letették az autók lámpái elé. Sáros vércsomó volt a lány nyakán, csíkokban szertefolyt belőle lefelé a vér. Fölé hajoltak, feltépték mellén a ruhát, csend lett, hallgatóztak. Valami szakállas fej jött hozzá a legközelebb, az arcához, a szájához. A baltás autóstopposnak volt ilyen alaktalan ábrázata. Amikor a torzonborz arc rászorult a mellére, mindenki kővé meredten várt.

Ezután szerteszaladtak hirtelen, siettek, kapkodtak, befektették egy autóülésre. Vitték, kísérték, fény volt mindenütt: a mögöttük jövő jármű televilágította a szűk autó-szobát. Érezte hátán a vér hideg ragadását, a tépő fájdalmat, amely egyre többet foglalt el testéből. Álljunk meg, mondta volna.

Nem mozdult a szája.

A nyögés csak a torkáig tört morogva, a fájdalom már égetett is. Az ajkától indult el, fel az arcán, a homlokán, fején át a nyakába, gerincébe. Lábait már nem tudta.

Sokáig vitték így, tudatáig csupán a tompa zaj ért. Most ebben vergődött, az állandó ugyanaz zúgásban, ehhez ért pislákoló, vergődő eszmélése.

Rohantak vele.

– Most én vagyok a hír – zsibbad szájára a szó.

Gyermekkel futnak így, korai halála előtt sietvén víz alá tartani. Anyám, szerette volna mondani.

A fájdalom elfoglalta az életet; a lány sebes-tört testével fogta az út hullámait: minden a fájdalomhoz ért először, a kanyarok, a gyorsulások. Sietős fények villogtak a szempillák rácsa előtt; örökkévalóság volt az egyszeri lélegzés is.

Vitték úttalan utakon, futottak vele hegy meredekére, rázódtak kiszáradt folyók medrében, berohantak a ködalagutakba, ahol lármásan csengettek.

Anyám, próbálkozott ismét, megviszik neki a hírt, szájához kapja kezét, és úgy marad… haláláig.

– Kérem – szólt valaki messziről –, hall engem, kérem? – Mintha az erdő széléről kiabáltak volna.

Emelni próbálta a fejét, hogy jobban lásson. Visszaszédült.

– Nagyanyám… imádkozna – nyúlt a távoli puha emlék után.

– Nagyanyám…

Ő tanította imádkozni, konokul sulykolta bele az imákat. Előbb az Úr imáját ismételtette vele az őrülésig:

„Mi atyánk… a mi mindennapi kenyerünket add meg…”

Olykor a válla is reszketett a térdeplés fáradtságától, mégsem állhatott fel.

– Az ártatlanságodért imádkozzunk, lányom, testi és lelki tisztaságodért.

„Segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya…”

Mikor már erőtlen inogtak térdei, nagyanyja azt mondogatta:

– Meg kell szoknod, ki kell bírnod, lányom.

Néha már látomásai is voltak. Álmában Szűz Mária hozzábújt, és simogatta az arcát. S reggel, ahogy elmesélte éjszakai álmát, nagyanyja sírva fakadt, és egész nap ezt hajtogatta:

„Az Isten ígérkezik hozzád, lányom”.

Valamikor már nappal is látta Szűz Máriát, előtte lépdelt nagy, megfoghatatlan márványszínű lepelben.

– Csodaváró leszel, lányom, csodaváró, imádkozz…

Térdepeltek és imádkoztak:

„… ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak…”

– Imádkozz, lányom, az imában átváltozunk, forrón imádkozz, annyira, hogy a földi élet szűnjön meg teljesen, annyira, hogy mögöttünk ne maradjon semmi, ha fölegyenesedsz az Úr szent teste előtt.

„Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes…”

Ebben a rohanó autóban a segélykérő imáknak egyetlen sorát sem tudta összerakni. Hiába erőlködött, csupán nagyanyja összekulcsolt keze sodródott elé a fájdalom hullámaival.

Fehér ruhás emberek emelték ki az autóból. Nem tették hordágyra, a karjukon vitték. Magas, fehér ágyra fektették, levágták róla a ruhát, egy kéz törölni kezdte homlokáról és nyakáról a vért. Tudata tisztultabb lett. A délutáni száguldást, a ködöt, a zuhanást, a lázas képeket, a kapkodó sietséget, a sötétséget mintha valami fal választotta volna el tőle.

Jobb szemével tisztán látott. Három orvos és két nővér sürgött körötte; gyors, határozott volt minden mozdulatuk. Egyikük – fiatal arc, rövid haj – föléje hajolt, s szemével vizsgálta… Az orvos tekintetét kereste: Mit mond?… az arcom… igen, ott időzött a legtovább, megütközött…

Bal szeme csak hajszálnyi rés, előtte alaktalan göröngy, véres dudor. Lecsukódik a szemhéj, pillanatra csak, aztán ismét próbálkozik, a tudat bizonyosságot akar.

– Hall engem, kérem?

A fejét kezdik tapogatni, majd a homlokát.

Most a koponyacsontot nézi, ez a szabály, így tanultuk mi is.

– Hall engem, kérem?

Valami idétlen hangdarab esik ki a száján, érthetetlen.

– Fáj?

A jobb szem rebbenése a válasz. Az ujjak a tarkóra csúsznak.

– Fáj?

A szemek csukva maradnak, a zsibbadt fájdalom pillanata véget ért. A test megrándul. Láz fátyoloz a szemekre.

– Nyissa ki a szemét, kérem, válaszoljon!

A tárgyak körvonalai összefutnak, az orvos alakja reszket a lány szeme előtt, vékonyra szűkül, meghajlik, kiegyenesedik.

– Emelje a kezét!

Megmozdulnak az ujjak, a kézfej, a jobb kéz a mellek irányába csúszik s derékszögben megáll.

– Tovább…

A bal kéz még addig sem ér el. Az orvos emeli, fordítja a karját. Artikulálatlan nyögéssel tiltakozik a lány. Mellkasát vizsgálják, bordáit, a hasát nyomkodják sokáig, végigtapogatják a combját, térdét, lábszárcsontját, bokáját.

– Emelje a lábát!

Hallja a parancsot, érti, de a test mozdulatlan marad.

– Próbálja még egyszer… még egyszer… még egyszer…

Az akarat egy ponton megtörik, a lány lába nem engedelmeskedik, alsóteste mintha valami mélységbe lógna. Nincs. Szurkálják a combját, fölemelik kissé, fadarabként visszaesik.

A szoba összecsúszik, a fehérségből szürkülő, sötétedő karikák maradnak. Ép szemével a mennyezetet keresi, tükörnek nézi a fényesség pontjait, arcát kívánná látni, egyedül csak azt.

– Hall engem, kérem?

Egyre hangosabban szólongatják:

– Tartsa nyitva a szemét!

A rövid hajú orvos a szemét nézi, széthúzza a szemhéját.

– Figyeljen rám, kérem…

Már messziről jönnek a hangok. Érzi, hogy feltámasztják a nyakát, és vállánál fogva húzni, feszíteni kezdik a testét. Elbillen vele az asztal, tolják a magas ágyat, futnak vele, feje fölött elvillannak a fénytükrök, egyik sem mutatja arcát.

A Biblia szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot. A lány hat nap és hat éjjel vergődött e világ sötétségében, nem tudván magáról; nyöszörgéssel, gurgulázó, érthetetlen szavakkal volt csak az élők között.

Halál lesz-e sorsa, vagy élet, nem tudták megmondani.

 

S eljött a világosság első napja, a lányt aznap reggel átvitték a lábadozószobára. Hárman vannak, ő a középső ágyon fekszik. Fehérség, fény, csend. Az ajtóablakból jól látszanak a Kis-Kárpátok nyúlványai, erdők, felettük átlátszó kékség, távolabb ködös pára. A terjeszkedő város toronyházai már a völgyek bejáratához kúsztak. Nyugtató látvány.

Itt, a tizenegyedik emelet magasságában érezni a hegylánc leheletét, szüntelen fúj a szél, vijjogó-sipító hanggá törik az ablakok alumínium keretén.

Bántó, ingerlő hang.

A lány tudata ködben van, innen alakul elő a világ: megismétlődik a mindenség teremtődése. Kezdetben vala a földön túli zúgás, ebből lassul le az anyaköd forgása, s lesz állandóság és nyugalom.

Az ébredés első pillanata, fehér mennyezet, világosság, támolygó felismerés:

„Látok…”

Valami sötét folt hajlong fölötte.

„Fényesség…”

Ha a folt elmozdul tőle, nagyobb a világosság.

„Fehérség…”

A nagy foltból most letörik egy darab, s a homlokához ér.

„Reggel…”

Szólnak hozzá:

„Vászon…”

Az arcát ütögetik.

„Sátor…”

A foltnak homloka van.

„Fehér sátor…”

Kettényílik a folt, mosolyog.

„Fehér ég… emelkedik az ég…”

A kórteremben csend, másodpercekben reszket az idő: a lányt nézik, lélegzését lesik, várják másodszori születését.

Egyszerre arca lesz a homályos foltnak, orra, szeme, szája.

– Hol voltam? – szólal meg a lány. Fogsora közt reszketi a két szót, az utolsó hangot alig hallani.

– Hol voltam?

Csend. A két szélső beteg oldalra fordulva bámulja a középső ágyat. Az ajtó melletti ágyban fekvő asszony nehézkesen keresztet vet, imádkozik.

– Hol?

– Messze.

– A kezemet oldják el, a kezemet…

A nővér simogatja, dörzsöli a halottszínű ujjakat.

– Oldják el…

Szeszbe mártott vattával lemossák mindkét karját.

– Mi történt?

Válasz nincs. A nővér most a lábát masszírozza.

– Te Lia vagy, ugye?… A földrajzos.

– Anka.

– Ez a sárga kastély… folyosó, tizenhét lépcső, aztán jobbra.

– Ez nagyobb ház, mint a kastély.

– Itt van a pipás is, a számtanos?

– Igen.

– Az igazgató él?

– Él.

– Anyám is?

– Ő is.

– Senki sem halt meg?

– Mindenki él.

– A történész nem keresett?

– Virágot küldött.

– És a többi fiú?

– Eljönnek.

Az eszmélés ereje hullámzik: felragyog a világosság, aztán elhomályosul. Ilyenkor apró, sűrű szemű háló borul látására, fojtogató burokban érzi magát, kevés a levegő, alig van fény, nem tudja, nappal van-e vagy éjszaka. Menekülne, de mozdulni gondolatban sem tud, várni lehet csak. Várni, hogy oszoljék körötte a nehéz sűrűség.

Az éledő értelem első mozdulatai; a várakozás, a türelem, csendben lenni, kicsire húzódni, egy helyütt tartani az alaktalan gondolatokat, vigyázni, kuporgatni azt a kis erőt, ami a világosság idejében a lélek mélyére gyűlik.

Akaratának első szándéka ez: kivárni a világosságot, meglátni a szélét, belekapaszkodni. Onnan már a hangok, szavak vihetnek tovább. Ezt gyakorolja.

Megfigyelte, alvásból vagy szendergésből a sötét felébreszti őt. Ilyenkor rémülten keresi a tekintet egyetlen fogózóját, a mennyezet homályló foltját. Fél.

Szomszédja kisasztalán aprócska óra ketyeg, ha eláll, felébred. Reggel van. A szemek elkezdhetik tétova körútjukat: a mennyezet, az ablak felső sarka, a két beteg válla, és vissza. Most ez a belátható világ. Kezdi és ismétli az utat, egyszer, számtalanszor. Ilyen másodperclépésekkel nő a világosság köre.

– Milyen nap van ma?

– Kedd.

– Hány óra?

– Nyolc.

– A kastélyban már becsengettek… Nem késhetek.

– A biológiaóra elmarad – mondja a nővér.

– Megrónak…

Három nap múltán a tudat már új környezetet regisztrál: a mennyezet, a falak, a látható tárgyak körvonalai letisztultak.

– Az arcom, nővérke, nem látom jól az arcom.

Nagyvizit. Sok orvos jön, nővérek is. Előbb a szélső ágyat veszik sorra, félkört állnak, alig hallani a kezelőorvos szavait. Többen is a beteg fölé hajolnak, aztán a főorvos megpaskolja az arcát, és mennek egy ággyal tovább.

– Jó reggelt! – mondja.

– Jó reggelt! – Az orvosarcok komorsága fölenged. Látja, többen is utánamondják:

– Jó reggelt!

Ennyi orvost együtt még nem is látott, s mind őt nézik, eléje vonul a gyermekesküvő, a násznép, az emberek, akik menyasszonyi ruháját hozzák, és ő fekszik kiterítve fehér vászonágyán.

– Agyrázkódás, koponyaalapi törés, a hatos nyakcsigolyatest törése – hadarja a kezelőorvos.

Záporoznak rá a fogalmak, nem tud megjegyezni egyetlen szót sem. A tekintete zavart, kapkodó. Tudja, mindnyájan őt nézik, az arcát. Elrebben a pillantásuk, aztán visszaszáll.

Az arcomról nem szóltak, mintha nem is lenne.

A főorvos a gipszkötést nézi, majd a szemét s arcát is. Felhajtja a takarót. Deréktól lefelé, a gipszen alul meztelen a lány. Lesüti a szemét, védekezni képtelen. Nem tudja elképzelni, milyen lehet most így törötten, mozdulatlanul, mások elé terítve.

– Emelje a kezét!

Jobb keze ágyéka felé mozdul, lassan, mint a déli nap árnyéka. Takarni szeretné magát, lágyéka elé kapni a kezét. Így látta sokféle képen: a koncentrációs táborok csontvázszörnyei a gázhalál előtti pillanatokban is védték szeméremtestüket.

– Emelje a kezét, emelje – ismétli szigorúan a főorvos.

Teste mintha megrándulna. Tétovázik. Homlokát elönti a szégyenérzet forrósága. Ismét az arcára esik minden szempár, arról tanácskoznak félhangosan.

Jobb keze visszafelé mozdul, s derékszögben megáll a köldökén.

– Tovább… tovább…

– Nem megy.

– Akarni kell…

Megüti a szó, de nem maradhat le, már a felső karját vizsgálják, emelgetik, forgatják. Visszahull erőtlen. Egyikük belecsíp a nyakába.

– Érzi?

– Igen.

Lejjebb csúsznak a vékony ujjak, megcsípik a vállát.

– Érzi?

– Nem.

Meg is szúrják egy injekciós tűvel.

– Érzi?

– Nem.

– A felső karját?

– Nem… Könyöktől lefelé egy kicsit.

Az injekciós tű végigmegy a testén. Tekintetével kíséri. Beleszúrnak a combjába többször is. Nem fáj. Térden alul, az se fáj.

– Érzi?

– Nem… nem… nem.

Kiskalapáccsal ingerlik a talpát.

– Érzi?

– Nem.

A válaszok súlya lassan ér tudatáig. Kérdezősködni szeretne az orvosoktól, de hirtelen nem tudja, hol kezdeni. A főorvos utasításokat ad hátrafordulva. A lány bódultságba szédül.

Nem tudok mozdulni, zuhan rá a felismerés.

Tolókocsis nyomorékok gurulnak elé, egymást segítve kapaszkodnak mankójukba. Iszonyodva nézi őket.

Férfiak… Nyomorék nőt még nem láttam, talán nincs is.

A kép csak annyi, mint egy suhanás, szempillantás múltán már nem látja őket. Ismét az arcát nézi, az orra hegyét látja, mellette alaktalan húsgöröngy. A jobb arca kisebb is, sima, mint egy lefutó domboldal; a másik nagyobb, két ellentétes irányú varratot lát rajta, azontúl semmit.

Lehet, hogy hiányzik is egy darab… nem látom, tapintani sem tudom… És nincs bekötve.

– Nővérke! – Csenget.

– Miért nincs bekötve az arcom?

– Így jobban gyógyul.

– Mindenki láthatja, ezt nézik.

– A kötés alákönnyesedhet, kipállhat.

– Én vagyok a célpont, a szoba célpontja, a látogatóké, az orvosoké is… Csúnya vagyok?

– Csak törött az arca.

– És a szám?

– Kissé még dagadt…

– Nem mond igazat… Tegye számra a kezét.

– Elfertőzhet, frissek a sebek, nem lehet…

– Mégis van ott valami, érzem. Rút a szám is. Rosszul mondom a hangokat, hallom… a részegek beszéde ilyen. Ugye, így van?

 

A szomszéd kisasztalán megáll az óra, a lány felébred, reggel van. Elsőnek a mennyezet üt szemébe, aztán a tegnapi vizit képe rémlik fel, de innen visszahúzódik, irtózik újragondolni a hallottakat. A mennyezet nem beszél, ártatlan fehér négyszög. Eltűri nézésemet, oda gondolhatok sok mindent, rajzolhatok rá, beszélhetek hozzá, kérdezhetem is.

Lázmérés. Nem érzi az üveg hidegét, mellére helyezik a kezét, úgy marad, azzal tartja a lázmérőt.

Harmincnyolc kettő. Azután szappanos gézzel lemossák a testét, keveset érez ebből is.

A mennyezet most jelen idő, belenő látásomba: a világhoz érinti életem. Sohasem szerettem a szögletes alakú ábrákat – a bezártságot idézik akármilyen formában is. Lepedő-mennyezet, apró bogárként elindulok valamelyik sarkából – évek óta készülök egy nagy útra. Látni az ókori kultúrák bölcsőjét… Egyiptom, Perzsia, Görögország, a bibliai országok. E fehérségben nincsenek utak, minden nagyság és távolság odaképzelt alaktalan folt. Káprázat. A földrészek és az országok elvesztették alakjukat, döbbenet: a mennyezet egybefolyik az égbolt színével…

Raknám e fehér térségre tárgyaimat, rádiót, fekhelyet, kisszekrényt s egy tükröt. Rám hullanak, mielőtt felemelném őket. Eltávolodnak azok az apróságok is, amelyek naponta voltak kísérőim… Eddig azt hittem, hogy jelenlétem, szemem, hangom kormányozza a dolgokat, s a világ megszűnik, ha én kiesem belőle – természetesnek vettem…

A tegnapi lázmérés még kiesett emlékezetéből.

Arcok, apám elfér a mennyezeten, érdekes: egy kiskert apró ösvényekkel. Apámék háza előtt volt ilyen, törpe vigyázókkal, virágbokrokkal: hortenzia, jázmin, rózsák, anyám ízlése szerint… Apám most a mennyezetablakból nézi a kertet, a háború után ezt tette. Családunknak ez lett a világba látó szeme, apám az ablakban…

Behozzák az infúziót, szemével követi a nővér mozdulatait: az eret kereső tű éle távoli érintés. Ijesztő érzés, amikor az ember csak gondolataival vagy képzeletben érintheti a világot.

Az infúzióval puha szendergés jön, zsibbad az értelem. Különös jó érzés, hogy apja most a mennyezetről nézi őt.

Sokszor vágyom apám közelségét, a férfiúi erő melegítő meghittségét várom tőle, a lányoknak szükségük van erre. Fiatalságáról szeretném faggatni, elgondolom a kérdéseket is. Melléálltam, és megkérdeztem tőle:

– Mit nézel, apa?

– A világot.

A kerítésen túl járda, utca, azután házak és ablakok, ez volt minden.

– Melyik világot nézed, apám?

– Ezt a mienket.

– Mindig csak nézed.

A fiúk is türelmetlenül várják a lányokat, apám? – akartam kérdezni.

– Gúnyolnak is érte…

– Folyton csak magad mögé nézel, apám. Élni kell…

Vártam, hozzám hajol, megsimogat, én tenyere ráncaiba simulok, ő kezére emel, és felmutat az égnek. De apám beszéde monoton vízfolyás, az élete taposta medréből képtelen kimozdulni. Egyensúlyát vesztené. Eldőlne, s vele zuhannának a testére égett szavak is.

– Rájöttem, hogy a kis kör biztonságosabb, mint a nagy. Legyen az embernek egy kis szigete, ami minden oldalról védve van, védekezésre kell berendezkedni.

Ezt már sokszor hallottam, az enyészet beszédének tartom: változnék inkább földdé, óriás bogárrá, cipelném, vinném apámat vissza az emberek közé. Életre, beszédre…

– A tétlenséget táplálod belém, apám.

– Másról van szó. A szélsőségeket kerüld, maradj mindig középütt, ha nagyon sietnek valahová, te utolsónak menj, sohasem az első harcosok kapják a legszebb babért.

Megtagadlak, apám, vagy talán már meg is tettem, mondtam magamban. Leányságom legszebb napjaira életed keserűségét öntöd, gerjessz bennem örömöt… mosolyogj, emelj…

– Önzésre tanítasz.

Ezután a történelem felpanaszlása következik, ismerem: siratófalra véshető szöveg…

– Az én életem jelzőkbe fogható… Mikor az első köztársaság idején állami hivatalhoz jutottam, „becsehelt”, mondták rám. Amiért magyar iskolába írattalak, a hivatali kollégák „magyarónnak” csúfoltak. Harmincnyolc után egy március tizenötödikén kokárdát tűztem a kabátomra, „Horthy-huszárnak” gúnyoltak érte. Pártját fogtam zsidó ismerőseimnek, „zsidóbérenc” lettem. És voltam ezenkívül hajbókoló, talpnyaló, tapsikoló, s több mint egy évtizede kispolgár. Ha mozdultam, rám csavarodott az idő, jelző ragadt rám, olyan szó, amiért kárhoztatnak, vagy a kenyeremhez nyúlnak később…

Főhajtva hallgatunk, fejünkre görögnek nagy-nehéz kövek, öröklött terhünk. Sajnálom apámat, elfúl a hangja, ahogy befejezi. S a csendet törő lélegzések között nem tudok róla mit gondolni, minek tartsam?… Mártír? Áldozat? Gyáva? Vagy mindez gonoszul eggyé keverve?… Mit kezdjek életének rétegeivel? Tudom, várja együttérzésemet, de én nem akarom örökölni jelzőit… Megtagadom őket, elutasítom, ilyen leckét nem akarok megtanulni. Apámnak adott válaszom csak a saját életem lehet… Külön életem, más életem…

– Fáradt vagy, öreges dikciókat mondasz, apám.

– Én tanulságnak nevezem.

Apám még mindig néz, olvassa a mennyezetről a lány. Szelíden, szótlan, csak így tud… Káromkodni nem, durva szót mondani sem hallottam. Nem mutatta meg nekem az emberi természet széleit, az indulatokat, a dühöket, az elkeseredéseket… Gömbölyű volt, jó és rossz kedvében egyforma… Mostani bajomban is csak néz… Látom, ahogy tölti cigarettáját, és eregeti feje fölé a füstöt. Nagyanyámra hasonlít. Apám hozzáöregedett az anyjához, idő előtt besietett az öregségbe. Ugyanúgy kezdődnek arcának ráncai, ahogy nagyanyámon merevedett meg az idő…

A kép eltáncol a mennyezetről, jó a fehérség látása, a tisztaságé, aminek el lehet indulni a széléről… Aztán mégis mentegetni kezdi apját.

Apám a fák nézését hagyja rám örökségül… Gyermekkorom vasárnapjain erdőkbe vitt, és a nagy fák alatt sorra mondta:

– Ez tölgy, a törzsét nézd, a korona ágait, szálfa ember, látod?

– Látom.

Homokdombok alján az akácsorokat mutatta.

– Az akác makacs, igénytelen, ennek köszönheti életét is, csoportokba szorul, így védekezik, figyeld.

– Látom.

Az akácosnál emberek is voltak, a vetést nézték ünneplőben, köszöntek, s várták, hogy szóljunk.

– Szép a vetés – mondta apám.

– Jó az idő.

– Kezüket dicséri.

– Máskor is jöjjenek el…

Aztán kőrist mutatott és juharfát, s minden fa tartásához emberi tulajdonságot keresett.

– És a nyírfa, a nyírfa az milyen? – kérdeztem.

– Az te vagy, a nyírfa a leányság fája.

Így tanulta meg nézni a fákat. Előbb csak nézni törzsüket, tudni levelük formáját, kérgük színét. Illatukat. Gyermeki emlékezete elején valaki egy virágot nyomott a kezébe: virágok természetével nőtt.

Apám a fák nézését hagyja rám örökségül.

Minden kép csak egy pillanat, szemhunyásnyi idő: kiürül a mennyezetvászon. A vigasztaló képzelet elfáradt. Lehunyt szemmel fekszik, vár. Várja, hogy gyűljék egy kis ereje. Tegnap már volt így. Kimerül, szinte belesimul az ágyba, hogy ne is lássák. Úgy véli, pihen, valójában a tudat világos pillanatát lesi, hogy megjelenjen valami a mennyezeten, és ő belekapaszkodhasson.

Néptelen az emlékezés, senki sem jön.

Idézné az orvosokat. Sokan vannak, ha egyre gondol is, csapattá szaporodnak. Mintha félnének velem kettesben maradni. Képzelete ülteti őket karosszékekbe, olvasnak, írnak, beszélnek, műtenek, folyton tesznek valamit, de a mennyezeten nem akarnak megjelenni. Csak úgy bejönnek, ágyához hajolnak, vizsgálják, mosolyognak rá, utasításokat adnak, és lépnek a következő ágyhoz.

Mit mondhatnak rólam egymás közt?… Amikor nem kell alakoskodni, amikor nincs ott a fülem, a nézésem, az arcom?

Az ajtót nézi sokáig, várja, hogy nyíljék, és bevonuljon a fehér libasor. Nem érkezik senki.

A lány rájön, képzeletbeli orvos nincs. Tegnap volt, ma van és holnap… Az idő van, s benne ő is: összemosódott tudatában most kezd elkülönülni a múlt és a jelen ideje.

– Nővérke, hol van a Manó?… A Manó.

Nyugtató válasz a mosoly, valójában zavarban van a nővér. Nem érti.

– Hová került?

– A mesébe, odavaló.

– A Manó élt, velem volt a kastélyban… Együtt mentünk el otthonról…

– Rendes nevén hogy hívták?

– Manó.

– Igazi ember?

– Bábu… üvegszeme van. Velem volt mindenütt, régen kaptam…

– Nekem is van egy Manóm… Mindenkinek van egy Manója, a Manó az mese.

– Mese… mese – ismétli tétován a lány. – A Manónak nagy, fényes szeme volt, láthattam magam benne… Tükrök.

Megrebben a nővér szeme, tudja, ennek a pillanatnak egyszer el kell jönnie. Témát akar váltani, hirtelen semmi sem jut eszébe, a katéter levezető csövét babrálja.

– Nővérke… hozzon nekem tükröt… Tükröt.

Megbénul minden mozdulat. A két szélső ágyi beteg könyököl, gipszfigurák bámulják egymást.

– Mi a neved? – kérdi a nővértől.

– Helena. Én megfésüllek…

– Nemcsak az.

– Kicsinosítlak. Középütt választom el a hajad.

– Az arcom milyen?

– Gyógyul.

– Nagyon csúnya?

– Már nem.

– Hozzád képest… Szép vagy.

– Te szebb leszel.

– Engem sokáig becéztek, ismerőseim így akartak szépíteni rajtam. Voltam Zsóka, Böbe, Zsike, Bözse, Erzsók, Böbike. Ika… Mondtam, hagyjanak, anélkül egyszerűbb. Megbántam.

– Erzsébet vagy, ugye?

– Igen, de ez így hosszú… Válassz valami mást!

– Zsó… Tetszik?

– Zsóka.

– Illik rád… Szerénynek látszol, egyszerűnek.

– Hozzál egy tükröt!

– A szolgálat elején falitükörben fésülködöm, aztán otthon… De elmondhatom neked…

– Az más, látni szeretném magamat. Az igazat…

– Őszintén mondom.

Szépítetek, az orvosok is, érzem. Az igazat szeretném látni…

 

Kábultan ébred, egész éjszaka futott, játszott. Már jó is, hogy vége az álomnak, szúrt az oldalában. Kevés volt a levegő is. Előbb valami ijedség hajtotta, aztán öröm jött: füves mezőn futott, gyerekek labdáztak, kiabáltak, integettek neki. Sárga virágfoltok suhantak elé, pitypangtavak. Belegázolt az egyikbe, bokáig merült, térdig, még lejjebb. Ezután bele a másikba: zöld és sárga volt minden, csak a lába, erre pontosan emlékszik, a lába volt barna.

Lába és teste az érettségi utáni nyáron volt a legbarnább. Virágnak képzelte magát, „egyszálvirágnak”. Így öltözött a hazafelé útra: blúza pettyes volt, szoknyája sok színben tarka. Minden súlytalannak tűnt, az is, ami volt, az is, ami következik.

Lépései kicsinyek voltak, madárkönnyűek; könnyű volt a nyár is, napfényes idill. Fürödni járt, fűbe feküdt, élvezte, hogy köröznek felette a fiúk. Örült, hogy annyian figyelik, mikor fut vagy labdázik, felnőtt férfiak is megnézik a lábát.

Anyja szigorúan tanácsolta:

– Ha szólnak hozzád, ne ugorj, várd, hogy ismételjék! Tartsd magad!

Csónakáztak, labdáztak, búvárkodtak, játszottak mindig valamit. A fiúk olykor szemtelenek voltak. Hívták maguk közé egyszer, sokszor. Vágyott közéjük, mégis várt, várta, hogy ismételjék hívásaikat.

Kivárt.

Jöttek, kérték, csak mindig más, mindennap más arc hajolt fölé. Voltak ott más lányok is, megnézte őket, ő más volt, különb mindannyiuknál. A lábai különösen. Ő olyan fiúra várt, aki többször jön, ha el is megy, visszatér: mellétérdel, köszön, felajánlkozik és magával viszi…

Nem volt előzékeny, aki megállt mellette, szót sem mondott, megfogta a kezét, és ragadta a víz felé. Tiltakozni se tudott. Futottak, s ez már jó volt, forró homokba gázoltak, nem akarta elengedni a fiú kezét, tűrte a forróság perzselését. Belerohantak a vízbe, félkört kanyarodtak, s vissza a fövenyre. Elibük gurult egy labda, azt kergették.

Valaki azt magyarázta egyszer a lánynak: az embereknek nincs két egyforma pillanatuk, nem hitte.

Az álombeli futás, végtelen térség, a fiú keze vaskapocs. Akik látják őket, megállnak, s mondják:

– Szépek…

– Gyönyörűek…

– A lány haja lovak sörénye…

– Mének büszkesége a fiú…

Befutottak az erdő árnyékába, jó lenne megpihenni, leterülni fűre, homokra, fa árnyékába. Csak nem szabad megállni, mert eltörik az álom is.

– Üljünk le! – mondja lihegve a fiú.

– Nem szabad, nem, itt veszünk, ha megállunk…

Ráfutottak a mezőkre, átlépték az ösvényeket, utakat, dombokat, kis vizeket.

– Álljunk meg! – ismételte visszafordulva a fiú.

– Nem!

– Véres a lábad, bekötöm.

– Nem!

A fiú átadja magát a lány akaratának, érezni a keze szorításán. Nem ellenkezik. Megnézik őket más vizek partján is.

– Csodálatosak… – mondják.

– Egyszerre érinti lábuk a földet, épp csak érinti…

– Szél emeli őket…

Hegyek irányába futnak, a lányt a kékség vonzza, a távolság. A magasság: oda akar jutni, ketten lenni föld és ég között, a csillagok alá terülni.

– Álljunk meg!

– Nem, még nem!

Ködfelhőbe érnek a hegyek lábánál, kapaszkodnak, elvesztik egymás kezét, várják a világosságot. Futnak, de már külön-külön. Egymás mellett. A következő ködcsomó foltokká mossa őket.

– Ne állj meg! – mondja a lány. Válasz nem jön.

– Hahóó! – Csend jön a szájából.

A köd egészen a kórházi ágy lábáig kúszik, s itt megáll. Az álomnak vége. A mennyezet olyan, mint néhány perccel ezelőtt, semmi sem változott.

Hozzák a reggelit, érző mozdulattal gumicsövet dugnak a szájába, csak így tud táplálkozni. Lassú, apró kortyokban nyeli a meleg tejet. Melegen szereti, így issza otthon is. A másik két beteg addig nem nyúl az ételhez, amíg ő be nem fejezi. Figyelik, tartják felette a csendet.

– Váljék egészségére!

Az öreges hang gazdáját még nem látta, jobbra fekszik tőle, súlyos lábtörése van, mindössze ennyit tud róla. Elesett. Esténként suttogva szólongatja fiait és az istent.

 

A mai vizit rövid volt, az orvosok siettek, kedd operációs nap. Először történik, hogy az ébredés pillanatától tudja az események sorát. Emlékszik: lázmérés, toalett, reggeli, vizit, infúzió. Ezután csend. Most fölkelhetne, kitopoghatna a szoba négyszögéből nézni, látni valami mást, más falakat.

El is indul, lépeget, megy, várja, hogy rászóljanak, vagy hívják valamiféle vizsgálatra. Puszta a széles folyosó. Eltipeg a sarokig, ott is csak a falak fényessége van. Ember sehol.

A képzelet a mennyezetre húzódik vissza. Önmagát látja: jön valahonnan, kopog a cipője, jó városi flaszter, az órainga lép ilyen egyenletesen hosszúakat. Megáll, hallgatózik. Így is hallani.

Őrület… nem igaz, nem lehet…

Visszafogja lélegzését is, a koppanások mennek tovább.

Kísértet vagyok, nem, az óra… nem, nem. A víz, igen.

A víz egyenletes csepegése józanító hang: megzavarja a képzelgést, figyelni, számolni lehet. Egy, kettő… száz. Gyakorolni lehet a ritmusára, katonák is léphetnek rá. A kastélyos faluban így kezdte a néptánc tanítását, egyenletes, egyforma lépéseket gyakoroltatott: egyet, kettőt, hármat, négyet… És elölről. Eszébe jut egy verssor:

 

„Mikor masírozunk, kapitány uram?…”

 

Valami emlékünnepélyen szavalta egy gyerek, pódiumon állt, feszesen, nyilván utasítás szerint, vigyázzban, katonásan. Lábát emelgette, ösztönösen a lépés ütemére… Ritmikusan.

Már jobb lenne, ha összefolynának a cseppek, s csobogna a víz. Így, külön-külön, megtörik a gondolat, a lépések darabokra szakítanak mindent…

– Zárják el a vizet – mondja.

Nincs, aki tegye. A kórház láthatatlan gépezetének most egy másik része forog. Innen nem látni a műtőket, a röntgenszobákat, a laboratóriumokat, a százféle zümmögő gépet, a betegségek fészkét kereső vizsgálatokat. Délebédig nyugalom van a súlyos betegek szobáiban.

– Milyen idő van kinn? – kérdi a lány.

– Fúj a szél.

– És a nap?

– Ősz lesz, a szél fúj csak, a napocska erőtlen.

Madárszárnyak billegése az öregasszony hangja.

Nem szűnik a víz csepegése. Koppanásokká erősödik: makacs, kitartó menetelés. A lány tiltakozna, fordulna, figyelne máshová. Vízcseppkatonák jönnek sorban, feszesen. Ki akar térni a szigorú oszlop elől, borzad az egyszerre lépésektől, a víz, a szél hangjától is.

Nem szűnik a víz csepegése. Koppanásokká erősödik: ma-rejtekhely, az ágy szélét nézi, s arcának, testének látható részeit. Tekintete, tudata tisztuló tükör.

Béna vagyok… nyomorék, csúf nyomorék, törnek szájára a szavak keserűen. A szerencsétlenség óta értelme most fogja föl először tisztán a valós helyzetet.

A viziten elhadart diagnózisra gondol, keresi, kutatja a szavakat, szótagokat, hangokat. Zagyvaság áll össze.

A gerincem, igen, azért tettek gipszbe is, de mondtak mást is… Nem emlékszem pontosan, nehéz következtetni, van egy fekete folt, nem tudom átlépni. Egy darab idő kiesett…

Betolják és széthordják az ebédet. Ma a közömbös arcú nővér van szolgálatban, néz rá, szeme se rebben. Alig beszél, tekintete üres, mintha nem is a testéhez tartozna, de neki van a legügyesebb keze. Pontos. Határozott. Nem is érzi, hogy szájába csúsztatta a gumicsövet.

Tudni akarom, mi van velem…

Erőlködve keresgéli a tankönyv szövegét: A gerinc S alakú spirálrugó… Harminchárom csontból áll, 7 nyakcsigolya, 12 hátcsigolya, 5 ágyékcsigolya…

Vizsgáztam is belőle… Gyakori töréspontok a hát, az ágyéki átmenet, valamint a nyak és hátcsigolya határa…

– Nővérke, az orvosok…

– Még műtenek.

– Lassan telik az idő, hány óra?

– Jóval múlott dél.

A lány türelmetlen, gondolatai vinnék emlékei közé, képzelgő vigasztalásra. Nem akar elmozdulni, tudja, ha kilép a gipszkötés és az ágy mozdulatlanságából, hangokba, tárgyakba ütközik, s elindul vele valami meddő körforgás.

Ma már délután is kap infúziót. Hívja a szendergés puha melegsége. Ellenáll, félúton van álom és valóság között.

– Az orvosok, nővérke…

A rövid hajú orvos figyelmesen vizsgálja, szeme fáradt, de a szája apró kis ráncokkal mosolyog.

– Figyeljen, és pontosan válaszoljon.

Ölébe emeli a jobb lábát, s valami fémdarabbal összevissza vonalakat húz a talpán.

– Érzi?

– Nem.

Hajtogatja a lábujjait, aztán a fémceruzával ütögeti.

– Érzi?

– Nem.

Elölről kezdi, most szétfeszíti, tágítja az ujjak közét, sokszor megismétli.

– Ezt se érzi?

A lány nem válaszol mindjárt, figyelése mintha megrebbenne.

– Bizsergést, hideget, szúró érzést?…

– Azt nem.

– Mit?

– Megrezzen a lélegzésem, olyasmit.

– Mozdítsa a lábujjait!

Pillanatok, talán perc is múlik, reszketve kapja a levegőt, az orvos arcáról olvasná a hírt.

– A lába nagyujját!

A láthatatlan idegszálakon átvillan az akarat parancsa először, másodszor.

– Próbálja még egyszer, még egyszer…

Veríték ül az orvos homlokára, az akarat hasztalan rohamoz.

– Nem… nem tudom.

Most a felső karja hátsó részére húz erőteljes vonalakat, szurkálja is.

– Érzi?

– Valamit.

– Szúrást? Hideget?… Bizsergést?

– Tompa távoli nyomást.

Az előregörnyedt test kiegyenesedik, a lány riadtan keresi tekintetét, az orvos arca mozdulatlan.

– Milyen a helyzetem? A diagnózisom, doktor úr?

– Fractura vertebrae cervicalis 6.

– Nem értem teljesen.

– A hatos nyakcsigolya törése.

– Ezért tettek gipszbe?

– Igen.

– A viziten többet is mondtak…

– Az agyrázkódáson túl van.

– Másról is beszéltek még.

– Koponyasérülése volt, bevérzéssel, fractura baseos, így hallhatta. Maga biológus, ugye?

– Igen.

– Lassan az agyi vérömleny is felszívódik; nehéz volt.

– Nem emlékszem, ezt az időt nem tudom… Meddig voltam úgy, sötétben?

– Hat napig.

– Annyi idő a világ teremtése is, a Biblia szerint.

– Erős volt.

– Béna vagyok, őrület kimondani is. Álmomban folyton futok, labda gurul elém, és képtelen vagyok hozzáérni…

– Ne keseregjen, fiatal és szép.

– Vigasztalják a koldust is.

– Hallgasson rám, ezt ismételgesse: fiatal vagyok és szép. Fiatal vagyok és szép…

– Az arcom csúf, nem akarnak tükröt tartani elém.

– Mondja: fiatal vagyok és szép… Fiatal…

– Az igazat mondja… Kérem! A mostani állapotom milyen?

Az orvos a kórlapot nézi hosszan. Összegez, gondolkodik, vagy időt kíván nyerni, nem tudni; közelség, mindent helyettesítő közelség lesz. Egyetlen ösvény. Ijedt szárnycsapkodás a lány nézése, most mindenütt az orvos van: ködben, az ájulás fekete falai között, az eszmélés kábult képein, a mennyezeten is mindenütt. Az ágy elé magasodik, s nem lehet kikerülni tekintettel, gondolattal sem. Talán most veszi magára a lányélet terheit… Ő most mindenki egy személyben: anyám szeretete, apám kémlelő félelme, életem jó szavai csak benne foganhatnak, mert most többet lát belőlem, mint akárki más.

– A röntgenfelvételek nem igazítanak el megbízhatóan – kezdi magyarázón –, a jelek szerint gerincagysérülés is történt…

Leül az ágy szélére, otthonias fesztelen mozdulat, nyakán látni az ütőér verését. A lány azt hiszi, most nagy eligazító szavak jönnek, amelyek helyükre teszik a dolgokat. Legalább egy pillanatra.

– Időre van szüksége, türelemre s főleg az akaratára.

– És az arcom?

– Kozmetikára abban a helyzetben nem volt idő, erősen vérzett, az arca tele volt üveg- és fémdarabokkal, úgy varrtuk, hogy minél kisebb nyoma maradjon.

– Nagyon csúnya vagyok?

– Mondja utánam: fiatal vagyok és szép…

Az orvos után csend marad és üresség. Most érzi, elfáradt, nyomás alól szabadul, teste mintha az ágy gyűrődéseibe zsugorodna. Éjszakára Helena jön szolgálatba, kiszámította.

Hela jó.

Ernyedten is újramondja az előbb hallottakat, ismétli, de többet is akar, azokat a szavakat is, amelyeket nem mondanak előtte. Próbálja egymáshoz építeni a fogalmakat:

Fractura – törés… Contusio – zúzódás…

Volt egy főiskolás évfolyamtársa, aki kutyahűséggel követte, és leste minden mozdulatát. Ez a fiú ki akart tűnni a stílusával. Szépen, választékosan akart szólni, irodalmárokhoz méltóan. Legszívesebben az idegen szavakkal tündökölt, az idegen szavak szótára állandóan a hóna alatt volt. Akárhol kinyitotta, belekukkantott, elkapott valami szót, összecsapta a könyvet, és ment tovább, mormolva a furcsa szavakat:

– Fomentum, meleg borogatás, fomentum, meleg borogatás.

– Coxagis, gumipitypang, gumipitypang, coxagis…

– Exorbitáns, mértéktelen, exorbitáns…

Ezekre a szavakra még most is emlékszem, ő kényszerített rá, hogy tanuljam meg őket. Kedves fiú volt, csak valami eltorzult túlbuzgóság hajtotta. Egy este azt súgta:

– Ha megértenél, megtanulhatnánk az egész szótárt, a műveltséget nem vehetik el tőlünk, hasznunkra válna, a jövőt nem tudni.

Vézna testalkatú volt. Titokban tornázott, hajnalonként és késő este futott. De mint minden túlbuzgóság, ez is túlbecsülte magát, egy reggel lepedőben hozták fel a pályáról. Összeesett.

Mikor a kudarcok után erőre kapott, ismét tornyot épített:

– Forradalmár leszek – mondta vasárnap délután –, segíts azzá lennem, a forradalmár acélember, az akarok lenni, erős, tántoríthatatlan.

– Hogyan képzeled?

– Fogd a kezemet, segíts, fel kell készülnünk a forradalomra, tudással, erővel, Solohov nagyszerűen ír erről…

Nagy ritkán csomagot kapott a fiú, temérdek háziostyát.

– Áldozzunk az Úrnak – szavalta paposan. És ettük az ostyát, míg el nem fáradt a szánk. A lakoma után hozzám sompolygott, és szégyenkezve mondta:

– Szegények vagyunk otthon, bántják apámat, sok volt a földünk.

Félt a fiú, s ebből nőttek gyakran használt szavai is: kérlek alássan, természetesen, hogyne, szívesen…

Igen, vele jártam moziba, minden új filmre jegyet vett, következetesen elölről a harmadik sorba. Ott nyújtogattuk a nyakunkat, ő fogta a kezemet, és ujjaimmal simogatta a kézfejét. Hazafelé menet boldog volt, valami furcsa szögletességgel tört fel belőle az öröm, és esetlen frázisokat mondott az új emberről… Az internátus közelében hozzám lapult, a kezemet ölelgette magához. „Kutyahűségű”, ezt a nevet adtam neki magamban… Meleg, hízelgő hangja a fülemben maradt: Indulgens – engedékeny, gyere, tanuljunk szavakat, fomentum – meleg borogatás… Fractura vertebrae – nyakcsigolyatörés.

Hela, a legfiatalabb nővér ült az ágya szélére, ölébe vette a kezét, masszírozni kezdte ujjait, kézfejét, a csuklóját könyökig és vissza.

A csodagyógyszer, gondolta fanyarul a lány.

Friss volt a nővér, mozdulatai könnyűek, arcán a mosoly szélét érintő jókedv: tavaszi reggeleken ébrednek így a lányok.

– Milyen az idő?

– Az esték eleje szép, langyos a levegő, éjféltájt viszont már be kell zárni az ablakot.

– És az utcák?

– Már isszák az újbort, az óvárosnak krizantém- és mustszaga van. Te vidéki vagy, ugye?

– Falun születtem, de a várost szeretem. A falunak egyedül a csendjét kedvelem. Ott minden hang külön születik, és megsemmisülve csenddé válik. Az esték vonzanak, a fény és a sötétség összetalálkozásai. Ha a reggeli köszönéseket hallom, mintha valaki megérintené a homlokom… Sokáig mégsem bírom, számomra kevés ott az ember. Rendetlen, szabálytalan távolságokra vannak egymástól, megfulladnék, szöknöm kell… Igen, elbizonytalanodunk, menekülünk, aztán magyarázkodunk… Én azért jöttem ide, mert ki akarom vonni magam minden kíváncsiak figyelése alól. A városban egyszerre lehetek ismerős és ismeretlen, mindenkivel találkozhatom valahogy, s nem látják rajtam a magányosságot. Azismeretlenség itt fedezék is, védelem, olykor az sokat számít, ha az utcán nem kell egyedül mennem… S érdekes, én nem a házdzsungeleket kedvelem, hanem egy-egy utcát vagy valamiféle magam rakta városi fészket. Ezáltal tudom magaménak. A hozzám hasonlóknak két szülőföldje van, az egyik a valós, a másik pedig életünk első nagyvárosa… Te nem így vagy vele?

– Nem gondolkodtam ezen.

– Ezt a várost birtokba tudom venni. Itt a kirakatok és utcák fényei éjszaka eltakarják az eget, ha ilyenkor felnézek, azt érzem, erős kötelékek fognak a földhöz… Tükröt hoztál?

Tekintetük egymásba ragadt, a lány alulról nézett, mereven, vádlón. És könyörgéssel is.

– A tükör nem gyógyít… Én az igazat mondom neked…

– Az orvos is…

– Mit mondott?

– Béna vagyok… Vigasztal, hogy fiatal vagyok és erős…

A nővér megkönnyebbül, elmosolyodik, hallani a kis óra ketyegését, a szobatársak visszafojtott lélegzését is.

– Fiatal vagy és szép…

Elhallgatnak, most szinte nem is lehet tovább mondani semmit. A lány az ágy szélét nézi, arcának, testének látható részeit. Életének közeli kis világosságai.

Tekintete tiszta, tudata kerekedő tükör.

S mióta így van, gondolatai esti lepkeszárnyak útját járják: szeme a fényeket keresi, s ha rájuk talál, belerepül a világosságba. A reményt, a következő napokat még nem tudja megfogalmazni magának: a percek és az órák kapaszkodóit várja, mosolyokat, szavakat, szemrebbenéseket, morzsákat, amelyeket az ő törött teste is meg tud érinteni.

Lehet, hogy az eljövendő napok tisztábban láttatják meg vele, hogy ismét be kell lépnie a világba, s teljesen másként, más irányból, mint születése idején?

– A fiúd milyen? – kérdezte sokára a nővértől.

– Semmi különös, műszerész és motoros… Tombol benne az előzéskedv, lassan velem is megszeretteti, vérében van a vakmerő halálos játék. Ha úton vagyunk, bekapunk egy szendvicset vagy valami hirtelensültet, és uzsgyi, a sztrádára, ő az országúton van otthon.

– Anyám még nem volt itt?

– Naponta kétszer jön, reggel és este, megvárja a vizitek végét, és elmegy. A látogatás még tiltott.

– Ma már volt itt?

– Igen, úgy tudom, reggel.

A beszéd megáll. Utoljára akkor látta anyját, mikor autózni indult. Pontosan emlékszik, óvta az úttól mindig.

Az első szava vád lesz, ismerem…

Lehunyja a szemét, várja, hogy jöjjenek elé a gyermekkor estéi: anyja a lámpa előtt ül és köt, szája hangtalanul számolja a szemeket, felveszi a sort és lefogyasztja, kezdi és folytatja. Egyforma örökkévalóság minden este.

– Mesélj valamit, anyám… Valamit.

– Most figyelnem kell, várjál, összezavarnám.

Nekem szánt meséit anyám belekötötte a derékmelegítőkbe, pulóverekbe, kardigánokba… Háború után sokáig ő kereste a kenyeret, apám megbízhatatlan volt, magyar… Én csak ilyen estékre emlékszem, csendes, moccanatlan éjszakákra, szabályos, egyforma reggelekre… Egy szempillantás egy nap és éjszaka, hányszor kell elaludnom és felébrednem, hogy minden a régi helyére kerüljön?…

Anyja áll előtte, amikor kinyitja a szemét. Szürkület van, reggel vagy este, nem tudja pontosan a lány. Anyja egyik kezével az ágy végét fogja, a másikat a szája elé kapta.

A halálos ijedelem jele ez.

– Nagyon fáj? – kérdi a meredt pillanatok után.

– Már nem annyira.

Nem tudják elengedni egymás tekintetét, nézésük most görcsös kézfogás és valami ájult ölelés egyszerre.

Minden a szemekben van, a kérdések, a válaszok, a rémület, a remény láthatatlan színe is. A lány félelemmel néz, riadtan várja, hogy anyja szája elnyílik, elsikoltja magát, sírni kezd, vagy valami jóvátehetetlen dolgot mond.

Az életet visszakönyörgő nézéseket nem lehet idővel mérni, egy pillanat is bejárja az élet hosszát. S ahogy mennek így, anyja szemében nyugalommá békül a rémület: tekintete aprócska tisztás, ahol nincs száguldás, köd, kórház és bénaság.

Nyugalom van.

– Alig van éjszaka, hogy ne álmodnék veled… Így járok hozzád, gyermeknek álmodlak, csak a hajad színe más… Valami nagy dolgot elmulasztottam, tudom…

– Ne bántsd magad, anyám.

Leült az ágy szélére, kezébe vette a lány kezét, simogatja, dörzsöli karjait, masszírozni kezdi ujjait, úgy, mint Hela, a nővér; mozdulataik egyeznek, anyjáé azonban lassúbb, türelmesebb.

– Mit beszélnek rólam?

– Kérdeznek, meghökkennek, és sietnek tovább… Nemsokára egészséggel leszel, én ezt mondom.

– Apám?

– A kórház bejáratáig elkísér, ott vár.

– Fél tőlem?

– Inkább erőtlen, alig beszél, s ha mégis szól, folyton csak ezt: nem igaz, nem lehet igaz…

Anyja keze nem fárad, már számtalanszor körülmasszírozta minden ujját, kezdi elölről, mintha valami hordaléktól tisztítaná testét. Ledől az ágyra, kezeivel végigjárja a lány vállát, mellét, lábát, fogná, ölelné magához, mint gyermeklázak idején, de a gipsz mozdulatlan teknő.

– Kőágyba fektettek.

– Töri a vállamat. Fáj.

– Hazakérlek magamhoz, én csodát teszek veled…

A nővér elszólítja az ágytól; keserű, fáradt mosollyal megy ki az ajtón.

Éjszaka jön, a szobában eloltottak minden fényt, egyedül az ajtó fölötti vészlámpa ég. Félig hunyt szempillák alól ez távoli hunyorgó csillag, csak az eget nehéz fölé képzelni. A nővérek az utolsó injekciókat adják, hallani puha, sietős lépéseiket.

Az előző napok kábult zavartsága után a lány először érez magában valami nyugalmat. Ha akarja, már meg tudja állítani a mennyezetre futó összevissza képeket. Régi konyhák faldíszeire gondol, ott látott ilyen méla mozdulatlanságot; már az ő nézése is tud egy helyen időzni. S menne visszafelé emlékezete legrégibb képeihez nyugalomért, de egyre csak anyja jön elé, s neki a meghatottság érzése görcsölődik a torkába. Vére melegével akar életre kelteni…

Nem jön álom a szemére, a nővért várja, valami ürüggyel maga mellett szeretné tartani, legalább kis időre.

– Szomjas vagyok – hazudja.

Amaz teát hoz, szájába igazítja a gumicsövet, dolga után siet, s csak sokára jön vissza.

– Aludj!

– Tör a gipsz, a vállam fáj… Maradj itt.

– Rengeteg a tennivalóm, sok az adminisztráció.

– Segítenék.

– Álmodj szépeket.

– Megvárlak.

– A te fiúd milyen?

– Elmondom, csak maradj, ez a mai este jó, olyan, mint valami kis győzelem.

A nővér az ágy szélére ereszkedik, a kora est frissesége már letörött róla, belélegezte a kórház benti világát, a gyógyszerízű levegőt, mosolya mögött már a tennivalók izgalma feszül. A betegségek, a fájdalom hangját nappal letompítja a sietős jövés-menés, éjszaka mindez felerősödik. Szolgálatok elején a város zsongását hallja, aztán a folyosók, a szobák tompa, félhangos élete ragad idegeibe. Ösztöne átvált, kórházlakó lesz, egy másféle állapottal azonosul.

– Volt idő, mikor egyszerre három fiúval is jártam – kezdi halkan a lány. – Akkor éreztem ehhez hasonlót, reményt és örömöt egymás mellett… Akkor kezdtem a főiskolát, internátus, gyűlések, kapkodó lótás-futások, ismerkedések. Más rend, mint a korábbi, nincs rajtad minden pillanatban figyelő szem, nem kell számot adni a nap minden órájáról. Minden pillanatban fiúk bámuló tengere. A nagy ebédlő korzó és ismerkedési hely, itt folyt a guszta, a szemrevételezés, a pofafürdő. Élveztem ezt azt állapotot, tizenkilenc múltam, s annyian akarták fogni a kezem, vagy legalább együtt lenni velem… Megszédültem. Képtelen voltam választani, az egyik fiúnak nem tudtam azt mondani, igen, a másiknak nem. Elbizonytalanodtam, hiú lettem, ostobán nagyképű; kívántam, akartam, hogy sokaknak, mindenkinek tetsszem. Örültem, színes nagy remények lobbantak elém. Az egyikkel moziba jártam, a másikkal korzóztam, a harmadikkal a ligetet bújtuk.

– Melyiket szeretted? – kérdezte a nővér.

– Tulajdonképpen egyiket sem. A hiúság játéka volt mind: először az idegen szavas, ostyás fiúval találkoztam, ha nem mentünk moziba, az internátus körül sétáltunk, ő megértéssel fogadta, hogy programom van… Középre a tornászt vettem, vele többet kellett lennem, míg becsvágya fel nem böffent. Búcsúzóul megelégedett azzal, hogy korzózás után bebújunk egy kapualj sötétjébe, és csókolózunk… Végül az újságíróval találkoztam, lócákon ücsörögtünk, vagy tisztások szénájába heveredtünk. Ő volt a leghevesebb, követelőzött, rohamozott, mindent akart, izgalomba hozott, neki volt a legnehezebb ellenállnom… Viaskodásunkban letörött a cipőm sarka, sáros lett a ruhám, elvesztettem a táskámat is. A város szélén igazoltattak, dadogtam szégyenemben… Játszottam, könnyelmű voltam, nem értettem, miről van szó, a lehetetlent akartam: hogy sokan szeressenek. Belebonyolódtam a fiatalságomba, a hiúságomba, az illúzióimba.

– Három fiú nem a világ.

– Nem az, de nem is a számokról van szó, hanem az időről. Az ember nem az alkalmat, az időt kési le… A leányság rövid idő, örömei hamar tűnnek. Szép, ezer színű, belefér a világ ragyogása, de rövid az ideje… Én már túl vagyok rajta, tudom.

– Hármuk közül melyik volt a legszebb?

– A tornász. Amerre elment, félkört forgott a nők feje. Csábultak utána. Buta volt és nagyképű, produkálta magát szüntelen, az izmait, az ügyességét fitogtatta. A nyilvánosságot éhezte, korzón, gyűléseken, mulatókban élt igazán, ahol megbámulták…

Az ügyeletesszobában felberregett a hívó csengő, idehallani sürgető hangját, a nővér elsiet. A lány kettesben marad az atlétával, az emlékezés megtorpan, aztán továbbmegy.

Mégis jó volt vele, naponta grasszált velem a korzón. Képes voltam órákon át figyelni őt, erőfeszítéseinek játékát. Állandóan úton volt az emberek érdeklődése és önmaga között. S amikor megérezte, hogy az érdeklődés alábbhagy, pillanatokon belül alakot, színt és mosolyt változtatott:

„Csinálok egy szaltót, akarod?”

Magához karolt, hebegni tudtam csak, lépett egyet, elrúgta magát, egyenes tiszta tartással a levegőbe perdült, majd a földre toppant, magára igazította a zakót, és azt mondta:

„Szimpla, ez csak szimpla volt.”

Szégyenkeztem. Ha közel akart magához, nem hívott, hanem ijesztett, azt használta ellenem, amitől féltem. Kérő, hívó szavak helyett az izmaival parancsolt:

„Reppenj, hopp!…”

„Hozzám, hopp!…”

Ahogy a kiskutyákat idomítják alázatosságra, kutyahűségre, abszolút engedelmességre.

Eszköz lettem, az izmok, a vér, a hús és az idegek eszköze. Nyugtató, vágyak és izgalmak csillapítója, fehér, kicsi tabletta. Leredukáltak az élet vegyi elemeire: sóra, vízre, vasra, foszforra. Csinibaba, egy erős mellkasra feszülő ing zsebében… A mellkasnak így volt jó, valaki mindig legyen kéznél, aki az ing alá bújik, cirógat, csókol, ölel, s ha kell, ráterül izomország testére.

„Szép pár vagyunk – heherészte a fülembe –, osztályon felüliek, hehehe, neked vannak a legszebb lábaid.”

Sietős lépések zaja jön a folyosóról, hallani a hordágykocsi kerekeinek akadozó gurulását.

– Nem akarok meghalni – sírja könyörögve egy mutáló hang –, ne engedjenek meghalni.

Becsapódik a szárnyas ajtó, a lány rémülten hallgatózik, az emlékezés semmivé porlik. Éjszaka közepe van, aludni most nem lehet, nézi a sötétet, s magára gondol döbbenten, bénaságára, érzéketlen testrészeire, arcára…

Az emlékezés elringat, nem lehet, nem szabad, nem ámíthatom magam…

Így érte meg a hajnal reggelbe fordulását.

 

A külvilág egyre tisztábban tudatosul; elválik egymástól sötétség és nappal, a falak, a tárgyak vonalait nem torzítja a láz, megszűnik az eszmélés hullámzása is.

Második napja érzi, hogy vállának felső részét nyomja a gipsz. Panaszolta is már, de figyelmen kívül hagyták.

– Tör a gipsz, nővérke…

A rideg szemű nővér szolgál, hallja, amit mond, de elsiet az ágya előtt: a jobb oldali beteg rosszul van, vért hányt. Egész éjszaka sóhajtozott, nyögött, suttogott is valamit. Ágya karjához fáslit kötöttek, a végét a keze fejére csavarja, így tud csak felülni. Az éjszaka – „elszakad a derekam, kettészakad” – többször is felhúzta magát erőlködve.

A lány jól látta az imbolygó ősz fejet. Az ország másik végéről hozták ide, a Tiszától. Nyáron már operálták egyszer, most műtötték másodszor. Az orvosok csendesen és mosolyogva állják körül az ágyát, mintha ez lenne az egyetlen és legjobb gyógyszerük.

– Tör a gipsz, nővérke. Fáj a vállam…

– Ki kell bírnia.

A lány úgy tudta, hogy ebben a szobában az ő állapota a legsúlyosabb, neki jár a legtöbb figyelem. Most meg elsietnek.

Van nálam fontosabb is…

A halálfélelmes éjszakai kiáltozást igyekszik távol tartani magától. Nem sikerül.

Akaratát hívja: az ablak fényét nézi, hegyekre próbál gondolni és virágokra. Hasztalan. Hallja a hordágykocsi kerekeit, a segélykérő szavakat, és hátrál, hátrál, beszorulva élet és halál ijesztő szavai közé. Életében először üti meg a halál rémülete. Kapna valami szép pillanat után, képzelete elmerevedik: halottak sejlenek elé, a család és a rokonság porladó tagjai.

Nem tudom elképzelni a halált, fehér fal nő elém, szélesedik, tornyosul. A halál félelem lehet és tehetetlenség, ettől rettegek én is, a mozdulatlanságtól. Hány alakja lehet az élet utolsó pillanatának? Kezdetben hidegség, aztán feketeség, mélység. Ha legalább fogná valaki a kezem… Egyedül iszonyatos lehet a megszűnés is… Az én erőm most a gondolat és az emberek, rajtuk túl félelem van és semmi.

Az idő rendszertelen hullámzása megszűnik a lány tudatában. Már fölismeri a napokat, a reggeleket, a nap szakaszait. Kérdezés nélkül is tudja az idő állását: a kórház időrendje szigorú, mint az iskoláé, éppen csak nem csöngetnek. A fájdalom végtelen idő; a gyógyításnak ritmusa van, ami íratlan törvényhez igazodik, a test, a szív, a légzés, a vérkeringés rendjéhez, a sejtek tulajdonságaihoz. És az időhöz.

Minden élő igazodik valamihez, a nálánál erősebb rendhez.

Tétován születik a gondolat, s mire világot lát, szárnya nő.

– Tör a gipsz, nővérke…

– Ki lehet bírni.

– Tör a gipsz, doktor úr, fáj a vállam, lélegeznem is gyötrelem…

– Legyen türelmes.

Vizsgálják a vállát. A lapockacsont felső része az érzés tapintható vonala. Ez fáj. A nővér olajos gézt illeszt a bőr és a gipsz közé.

– Tör a gipsz, fáj a vállam – ismétlődik fél nap múltán.

A reggeli viziten sokáig vizsgálták a csípőjét, még a testét is elfordítva nagy óvatosan.

– Decubitus.

Felfekvés, döbben a szó értelmére.

– Mit látni a csípőmön, nővérke?

– Semmit.

– Sokáig vizsgáltak… Ne ámítsanak.

– Halvány folt a keresztcsont fölött.

– Kisebesedek, mit tegyek?

– Mozogni kellene, járni, felülni, vagy legalább elfordulni.

Ebéd előtt furcsa szerkezetet hoznak az ágyához. Röntgenezik. Délután a rövid hajú orvos vizsgálja.

– Mi van a csípőmön, doktor úr?

– Ne rémítse magát.

– Mi van ott?

Az orvos ugyanazt közli, mint néhány órával ezelőtt a nővér.

– És a röntgen?

Válasz helyett a szokott kérdések következnek.

– Érzi?

– Nem… Nem.

A kiskalapács araszonként megáll, vonalakat húz, ütöget, végül a lábujjait feszegeti.

Megmérik a testem. Érthetetlen ábrákat rajzol a bőrömre, mit gondolhat ilyenkor?

– Érzi?

– Mint a múltkor.

– Hideg?

– Nem.

– Szúr? Éget? Fáj?

– Rebbenésféle, ahogy ajtónyitáskor a házba csap a hideg. A röntgen mit mutat, doktor úr?

Nem válaszol azonnal, az ágy kiterített térkép, azt nézi kutatva. Talán e béna test töröttségében keresi azokat a szavakat, amelyeket az ő szájából kíván hallani a lány.

– A gerincsérülés mértékét teljes pontossággal még most sem lehet megállapítani, de már remélhetjük, hogy a gerincagy nem szenvedett roncsolást.

– Bizonytalanság minden, őrület. Nincs egyetlen biztos pillanat.

– A múltkor azt kérte, az igazat mondjam.

– Az igazat… Béna vagyok, semmi sem történik velem.

– Több türelemre van szüksége. A javulás csak hónapokkal mérhető, a nap itt csupán egy perc, fiatalsága, akarata a gyógyszer.

Az orvos többször is ismétli vizsgáló mozdulatait, keze ágakként hajladozik a lány fölött. Tudja, a mozdulatlanság pillanatonként szüli a nehéz, keserű panaszlást: a tehetetlenség s a kilátástalanság érzését. Keresi a lélek érző pontjait, hogy emelő szavakkal is könnyítse a leányélet terhét.

– Meddig kell gipszben lennem?

– Négy hónapig, ötig, tovább is…

– Arcomtól bokámig merő seb leszek. Kérem, vegyék le rólam a gipszet. Félek, olykor állatnak, valami teknősnek érzem magam.

– Képtelenség.

Hiába intik türelemre, béna testrészeiben csak nyugtalanság kél. Valami azt súgja, most magamra kell hallgatnom, az orvosok csak néznek, vizsgálnak. Van kórlapom, lázgörbém, orvosságaim. Jár hozzám sebész, belgyógyász, idegorvos, urológus, rajta vagyok a sínen, utazom. Ridegen visz a gépezet magával, s csak arra mehetek, amerre ez a tudós, szigorú kolosszus… Ha élni akarok, ki kell válnom a sorból, a magam útján kell mennem. Ki kell válnom a sorból…

Kinn esik az eső. Hallani csapkodó verését. Cseppek tehetetlen lefelé futását figyeli az ablaküvegen. Balesete óta ezt látja viszont először a természetből: a halálukba rohanó vízcseppeket.

Bal keze a köldökén pihen. Erőlködve csúsztatja mellé a jobbját is. Figyelmét most az ujjai kötik le.

Fényes a bőröm, mint a szenteké.

Összeérnek az ujjak. Az érintés alig érezhető: rideg viaszgyerták egymásba fogózása. Öröm villan a szemében. Néhányszor megismétli a mozdulatot: eltávolodnak a kezek, majd keresőn közelednek egymáshoz.

Ha ilyen lehetett volna erdei menekülésem…

Ha külön van a két kéz, az ujjak görbülten maradnak. Akarná őket egyenesíteni, de nem engedelmeskednek. Hiába próbálja többször is, akarata nem tud győzni. Aztán a szemben lévő ujjak emelgetni kezdik egymást: a mutató a mutatót, a gyűrűs a gyűrűst. Váltogatja őket, figyelme fáradtáig.

Az ujjaimmal kezdek el járni. Nagy fehér vásznon topogok… Gyer’, baba, gyer’, egy, kettő… Fölemelem az ujjam, és leesik… Kezdjük elölről. Egy, kettő. Jár a baba, jár…

Így topogtam az előtt a ház előtt is, ahol a városba költözésem után albérletet kaptam. A háziasszony érkezését vártam valami szolgálati útról… Egy lánnyal laktam ott; Angi vagyok, és gyakorló vénlány, így mutatkozott be.

– Van valakid? – kérdezte mindjárt az első nap.

– Nincs.

– Szerzünk.

– Nem akarom. Így nem akarom.

– Majd megpuhulsz. Büszke vagy és maradi, pedig marhaság egyedül száradni. Ki köszöni meg, mit gondolsz? Nem vagyok rossz lány, de már ismerem a leánykodás szakaszait… Vársz, vársz, reménykedsz, s végül is egyedül maradsz…

– Nem érzem magam vénlánynak.

– Hány éves vagy?

– Huszonhat.

– Szép vagy, csinos, de tizennyolc múltál. A virágpor már lehullott arcodról.

– És te?

– Van egy barátom.

– Kiféle?

– Ember.

– Hány éves?

– A férfiak kora nem fontos.

– Jóképű?

– Kedves, előzékeny és gavallér… Magyarországi.

– És a háziasszony?

– Rendes. Kereskedelmi ellenőr. Elvált. Főiskolás lánya van, a másik szobát ők lakják ketten. A háziasszonynak is van barátja, üzletvezető.

– Mikor jár ide?

– Mindennap. Megfigyelheted.

– És a te barátod?

– Havonta egyszer jön.

– Hónapos szerelem.

– Ne ízetlenkedj. Ez van, vagy semmi.

– Hogy bírsz ennyit várni?

– Megszoktam. Beidegződött már. Meg az is lehet, hogy válni fog. Mostanában gyakran emlegeti.

Itt folytattam az életem. Ez volt a következő fejezet: önkéntes visszamenekülésem a városba. Nevelői állást kaptam, hozzá az új környezetből fakadó reménykedést.

Figyeltem a ház életét, e furcsa világ időbeosztását. A háziasszony és lakótársnőm egyszerre indultak munkába, Jana, a „házilány” szabálytalan időközökben járt az egyetemi előadásokra. Délután Angi jött haza elsőnek, utána Jana érkezett nagy ajtónyitással. Mindennap pontosan ötkor megjött a „házilány” sráca, hatig a magnó ordítását vagy csak neszeket hallottunk a ház másik feléből. Fél hét után az üzletvezető érkezett tömött táskával. Bemosolygott a szobánkba, és minden áldott nap megkérdezte:

– Megiszunk egy lityit?

Első látásra kedves ember volt. Gavallér, aki sohasem közeledett hozzánk üres kézzel. Ez volt az eleme: adni, adni, adni. Irigyeltem is, sajnáltam is érte a háziasszonyt. Lekötelezte magát a pénzes kereskedőnek. A kiolvasót juttatta eszembe ez a viszony: Szeret, nem szeret… Ad, nem ad, szeret, nem szeret…

Ujjai kicsi kört kopognak a paplan fehérségén. „Sétálunk, sétálunk, egy kis dombon lecsücsülünk…” Primitív mozdulatok – akár a gyermekéi.

Őrület! Játszom a szavakkal, valójában az igazat fogalmazom. Hiába is áltatnám magam, mozdulni csak annyit tudok, mint egy csecsemő…

Az ősz hajú ágyszomszéd könyökére támaszkodva nézi a lányt, látja ujjainak tétova erőlködését.

– Maga még fiatal, lelkem – mondja fájdalomtól vékony hangon.

Megállnak a görbült ujjak, mintha köszönést viszonoznának, majd mennek tovább.

Az üzletvezető csak egyet kért, hogy szeressék. Ha ezt megkapta, szelíd gyermek lett. Bárány. Ha száraz volt az asszony mosolya, éhes, izgága, követelőző farkassá változott… A férfiak általában ilyenek: ha megkapják, amit akarnak, megszelídülnek…

Hozzánk rendszerint bárány állapotában járt.

– Iszunk egyet?

Ittunk. S az ital könnyűséget hozott, merülést valami puha, megfoghatatlan anyagba. Jókedvet, nevetést, zsivajt. Másnap tompa voltam kissé, a fejem, az érzéklésem, a tárgyak vonalai elmosódtak. Jóleső bizonytalanság. Az ital ízét nem vágytam, az első poharak utáni percekben víz partján állok, s várom a hajót, csónakot, kompot… Mindegy. Menni, másutt lenni: eltávolodom önmagam partjaitól. A mámornak talán ez a legvonzóbb állapota: a pohár-komp még csak a víz szélén lebeg. Innen még minden jól látható, ellenőrzöm mozdulataimat, ügyelek beszédemre, igazgatom ruhámat…

A faluban rám ragasztott nevem alattomosan utánam lopakodott:

– Csinoska – mondta a kereskedő. Mosolyához szólított. – Holnapután lesz három napja, hogy nem iszom. – Így tett másokkal is, azt kívánta, az asztalnál mindenki azt tegye, amit ő. Ilyen volt társasága is, bekebelezte, magába nyelte az embereket: mindenki szálljon a pohár-kompra, irány a hullámok…

S a bódulat közvetlenné tesz beszédet, mozdulatokat. A koccintgatások között kisajátították szavaimat, nézésemet, s valamilyen kéz állandóan érinteni akart.

– Csinoska, ebből igyál, igyál…

Ebben a könnyű, merülő állapotban jó lett volna egyedül lenni, s figyelni, ahogy közelít a másik part…

– Csinoska, egészségedre, egészségedre…

Sohasem lehettem egyedül. Aztán bővült a társaság, változott, kicsúsztam az üzletvezető látóköréből. Felkaptak…

– Csinoska, nagy társaságba viszlek, szökj el velem.

Emelik poharuk, gusztálnak, keresik a hozzám vezető szóutakat. Már vannak pincér ismerőseim is, kis cédulákon tolják elém a telefonszámokat. Érzem, akaratom gyengíti a mámor, de még reménykedem, hogy elém tűnik a másik part, és várakozásom teljesül.

– Csinoska…

Már kórusban suttogják. Ha poharat nyújtanak felém, az ördög keresi szemem. Elém nyúl egy kéz, messziről csillogtatja az üveget, csábít.

– Csinoska…

Már lekoptak rólam a kedveskedő, cuccogó jelzők, s megindult a körforgás: hívnak, szólítanak, mámorba döntenek, minden mámoros remény csak látszat és illúzió. Másnap van, émelygés, mállik alattunk az ital-komp… Utálom a tegnapi napot, a poharakat, magamat is… Ha nem térek ki a gyakori hívások, kínálgatások elől, rászokom az italra. Ez is a hosszú leányság veszélye, az alkoholmámor. Eljártam otthonról, így védekeztem. Kávéházban ücsörögtem Angival, utáltam a kávéházi világot – különösen a lánypárokat –, mégis ráfanyalodtam…

A törött lábú asszony valamelyik rokona italt hozott. Meggylikőr. Érzem a szagát. Ha köszörüli a torkát, már tudom, hogy az üveghez nyúl. Lopva teszi, nesztelenül, mégis ahogy kortyol, elönt a szédület. Megcsusszan fölöttem a mennyezet, elpuhulnak a szoba tárgyai, beleperdülök valami fehérségbe… Mintha én is ittam volna. Ilyenkor elszabadul bennem valami vadság is. Keresem azokat, akik ellenem vannak. A rosszat kutatom, ami ide juttatott. Az embereket faggatom s a körülményeket. Szomjúhozom a szédületet, a valóságosat, az ital hozta mámort is. Különben rám csontosodik valami aszkézis, szabályok, vonalak közé szorulok, melyektől mindig is rettegtem.

Minden hónap utolsó hetének végén megjött Angi barátja. Mosolygó, középkorú férfi. Angi már a hónap közepétől jó volt hozzám, mint a kenyér melege.

– Elmész, ha megjön?

– Nem leszek terhetekre.

– Utazz el valahová. Hozzáfizetek.

– Hová?

– Mindegy. Szeretnénk kettesben lenni…

Színes idill közepén ültem. Nézhettem mások életét, élvezhettem várakozásaik izgalmát. Hozzám nem jött senki. Aprócska malmokban őrlődtek mellettem a sorsok. S az én életemet is porlasztották e malomkövek, mindegyik külön-külön. Függök tőlük: mindegyiktől egy kicsit, mindegyiktől másként. Mások örömében osztozom, mások reménysége vagy türelmetlensége kúszik hozzám éjszakánként az ágyba.

Az egész ház egy gúla, s én vagyok legalul. Mindenki fölöttem van: Angi, Jana meg a sráca, az üzletvezető s a láthatatlan csúcson a háziasszony… Nekem mindenkire kellett mosolyognom: az ágyért, amelyen aludtam, a székért, a fényért, a melegért, a vízért, a levegőért is…

Ezt nem lehet sokáig bírni, mert az ember foszlásnak indul. Valahol legbelül, a test legfinomabb szövete elernyed: az otthonlét minden percében gondolni kell arra, hogy nem vagy egyedül. S aki melletted ül, áll vagy beszél, felettesed. Mindent úgy kell használni is, hogy helyén maradjon, mert ha a tárgyak helye cserélődik, a gúla legteteje rosszall, haragszik és fenyeget…

 

Körötte fehér csendben folyik az idő: ébredés, lázmérés, tisztálkodás, gumicsöves reggeli, vizit, infúzió és így tovább egészen estig. A nap rendjét már tudja. Megszokta, mint az iskolai órarendet. Beidegződtek az idő szakaszai, s ő anélkül, hogy ügyelne rá, tudja a teendők sorát.

Figyelme tükördarab: nem mutat mást, csak a kezét. Tudata egyszerre még csak egyetlen pontra tud összpontosítani. Viaszszínű keze szeme elé nagyul; ami rajta kívül van, távolinak tűnik, alig létezőnek.

Akarata parancsol a kezeknek: le, föl, oda s vissza.

Az ősz hajú ágyszomszéd erőlködve felül, s érdeklődve nézi a lány kezét.

– Segítenék, kedves… Holnapra talán már erősebb leszek, azt ígérik…

A lány figyelme megrezzen, görcs szorítja a torkát. Érzi az asszony hangján, hogy minden szava mögött fájdalom van.

Itt tanultam meg, hogy a fájdalmat hallani lehet. Van, aki nem beszél róla, de elég, ha mond három szót, s tudom, hogy szenved!

Az ősz hajú asszonyhoz mindennap bejön a lánya. Enni hoz neki, levest. Mindig csak levest. Mást nem is tud magához venni az asszony.

Csodálatos a lány és anya viszonya, Hela mesélte, az operáció napjának estéjén beszökött, reggelig az ágy szélén feküdt, anyját élesztgette suttogva a kábulatból… Nagy szeretettel vannak, melegedni is lehet mellettük.

– Hogyan esett ez a baj magával, kedves? – szólal meg az ősz hajú ágyszomszéd.

Délután van, csend és a szendergés ideje. Mindketten a mennyezetet nézik, lehet, hogy az ég magasságát gondolják maguk fölé. Vannak napok, amelyeknek története a múltba nyúlik vissza. Talán az enyém is ilyen volt. Minden szerencsétlenség érlelődik valahol, mélyen az időben meg bennünk, mint a gyilkos daganat. Hordozzuk magunkban, nem tudunk róla, legföljebb sejtjük, ráérzünk néha, vagy még azt se…

– Azelőtt faluról jártam a városba, most meg fordítva: lerohantam az anyámékhoz falura. Kocsival. Útközben történt…

– Miért hagyta el a falut?

– Kicsinek éreztem… Egy más élet reményében jöttem el. A város: több lehetőség, több ember, több élet.

– Így mondják mások is. Nem értem én ezt. Falun is vannak emberek, utcák, szép házak. Mégis elmennek. Tizenhét porta eladó a falunkban, az udvarukat már fölveri a fű. Mennek a fiatalok, nem hajtja őket senki, mégis elmennek. Olyan is van, aki nemrég fejezte be a házát, most meg fogja magát és elmegy… Most ez a módi…

– Több ez, mint divat, mama.

– Utóbb már az öregek is mennek. Az én család-rokonságom terebélyes, ha karácsonykor valaha összejöttünk, csoportos szentképet festhettek volna rólunk… Ott voltak a matuzsálemek meg a gyermekek is. Együtt. Alig múlt húsz év, szerteszóródtunk. A fiatalabbja mintha kútba ugrálna: tolakszik a nagy idegenségbe. Azelőtt, ha elment valaki a faluból, legalább emléke maradt. Ezek után meg semmi. Levedlenek magukról mindent: ruhát, nótát, mesét, ismerősöket, barátokat… Utóbb a nyelvüket is… Aki egyszer fölvitte nyoszolyáját a lépcsőn, más ember lesz. A beszédük mindent elárul. Alig néhány év, s a maga nyelvén már egyikük se tudja mondani akaratát. Keverék nyelvet beszél mind. Így se, úgy se. Milyen emberek lesznek ezek, kedves? A saját falujukban se találják a helyüket. Kinek fognak szolgálni hűséggel: mindenkinek, vagy senkinek?

A városi unokák csak bámulnak a nagyanyjukra, nem értik egymás szavát. Öreges beszéd ez, kedves? Siránkozó… Belevágtam a szavába, ne haragudjon…

– Köd volt, én meg belerohantam.

– Elkerülhette volna.

– Ezen még nem gondolkodtam. Szeretek autózni, gyorsan hajtani, megkedveltem a száguldást.

– Most ez a divat, a kényelem meg a gyorsaság.

– Nekem szükségem van a menésre.

– Az én leány koromban a fehér kalap volt a divat meg a pepita ruha… Mi úgy hívtuk, napraforgókalap, ismeri a napraforgót, kedves?

– Láttam már.

– Aki siet, az a halálba siet. Nálunk így tartják.

– Én nyugtalan vagyok, mama. Nem a pusztulást akarom én, dehogy. Az autóban független vagyok, nem kell alkalmazkodnom senkihez, ott az történik, amit én akarok.

– Nyugtalanság… Várni kell, kedves, várni kell, én így tudom. Az idő meghozza a nyugalmat is.

– Nekem most rosszat hozott.

– A lányoknak föl kell készülniük, nem sietni kell, hanem fölkészülni. Engem a várakozásra neveltek… Anyám három éven át minden reggel kiment a kapuba; apámat várta a háborúból, szegény.

– Volt értelme?

– Kivárta.

– Én mit tegyek? Béna vagyok. Beteg, nyomorék.

– Az idő sokat tud, kedves… Fájdalom után öröm jöhet; az örömre készüljön fel.

Öreges bölcsességek, hatvanon túl beszélnek így az emberek. Okoskodnak, mikor már minden világos. Ha otthon gurnyasztok, nem esik bajom. Mert minek a menés? Miért a nyugtalanság? Tulajdonképpen mindent meg lehet kérdőjelezni, mindent. Az életet is. Az időt is. Még hogy az idő az orvosság. Milyen idő? Meddig tart ez az idő? Egy nap, hat hónap, egy év vagy az egész élet?

Keze a takaró közepén pihen. Akarata ösztönösen parancsol, s bal keze útra indul a fehér mezőn.

Milyen lehet a szél tapintása? Nem tudom… Hideg? Meleg? Nem emlékszem. Megfogom, az lenne jó, belemarkolni, vágna az arcomba. Erről mesét lehet mondani a gyerekeknek, a kezemről és a szélről… Szél, hómező, kezek, még most is mennek, ha meg nem haltak, így fejezném be…

– A mamának mi baja? – töri meg nagy sokára a csendet a lány.

– Az epémmel kezdődött, aztán a gyomrommal folytatódott, most a hasnyálmirigyemmel. A körzeti orvosnál kezdtem fájdalomcsillapítóval. Kivizsgálásokra küldözgettek. Feküdtem üzemi, járási, kerületi kórházban, tudományos kutatóintézetben, most meg itt. Egyre feljebb kerülök, mindig magasabb instanciák elé. Az országban ez a legrangosobb kórház, azt mondják.

– Most hogy érzi magát?

– Sehogy… Tizenöt éve ígérik a javulást. Drága beteg vagyok én, kedves: másodévenként fürdő, közben kórházak. Haszon meg semmi. Ha csak az nem, hogy itt tanultam meg ezt az idegen nyelvet. A nővérektől, orvosoktól, betegektől. A fájdalom egymáshoz kényszerít, tapasztalhatja.

 

Facsoport nagy fehérség közepén, most odaképzeli magát a lány. Fúj a szél, sok apró lépés: fázós madarak lábnyoma erezi a hó tetejét.

Karácsony és újév között minden évben síelni jár. A turistaháznak van egy sarokszobája, ezt kéri magának, tiszta időben innen jól látni a csúcsot. Alig van nap, hogy délután vagy este ne havazna. Napsütéses reggeleken minden valószínűtlenül fehér, látni a havasok hosszát s a tiszta, meztelen csúcsot.

Deréktól lefelé ilyen fehér lehet az én bőröm is. Nem látom, csak gondolom, átvette a vászon színét. Az emberi test hasonulni képes: fehér a fásli, az orvosok ruhája, a fal, a bútorok is… Valami könyvben olvastam, kétezer méteren felül a levegő olyan, mint az aszú…

Reggeli után az ablak elé ültem, fehérségbe tapadt pontok kúsznak a havasokra. Az utolsó település fél nap járás, ide igyekszenek, a hegy tövéhez. Korszerű juhásztanya, farkasvad komondorok őrzik. Harangszó s minden más hívogató helyett kutyák hangja falja a csendet. Sokára egy asszony jön a ház elé, mindig csak az asszony, és nézi a kíváncsiskodókat…

Egyszer makacs voltam, addig álltam, míg az asszony elzárta a kutyákat, és behívott. Nem kérdezte, mit akarok, leültetett, és végezte a dolgát.

– Beszélgetni jöttem.

– Pogácsát sütök… Sokszor sütök pogácsát az embernek, szereti.

– A csúcsra szeretnék felmenni.

– Én csak nyáron járok oda.

– Régen készülök, azért jöttem most is.

– Ott vész… egyedül ne menjen…

– Az embere hol van?

– Fát vág.

Visszaindultam, nem tudtam magam rászánni, hogy elinduljak a juhásztanyától fölfelé. Volt úgy, hogy feléje nyúltam; gondolatban törtem, gázoltam a havat, hópárkányokon egyensúlyoztam. Meg akartam hódítani. Egyedül. Magamnak.

Nem jutottam föl a csúcsra…

A kórházi ágyról idézve jelentéktelen epizódnak tűnik akkori szándékom. Mezővé csendesülnek a havasok: hólepedő, s alatta testem domborulatai. Mozdulatlan téli táj vagyok.

Két keze középütt, mintha megolvadt volna alatta a hó.

Be kell járnom e fehér pusztát minden irányban. Ez talán nehezebb lesz, mint a csúcs megmászása. Itt nincsen ösvény, pisztrángok, juhásztanya, komondorok… A bal kezemmel kezdem. Megyek, nem léphetek, csúszok: mellem dombjáig akarok elérni. Köldökömtől a mellemig, ez az első útszakasz… Bőröm furcsán tapintja az utat, nincs semmi göröngy. Érzéketlen simaság…

Mereszjev napokig kúszott a hóban üszkösödő lábbal. Életem folytatásának egyetlen lehetősége: menni. A férgek mozdulata ez, s most az enyém is. Menni… Elindulok a másik kezemmel is fölfelé. Sokáig tart az út, percekig, talán órákig, nem is akarom tudni, meddig. Ez már jobb érzés, ketten megyünk egy ösvényen. Összegyűrődik a vászon, tolom magam előtt a havat, mellemre lassan teher nehezedik… Elernyedek az erőlködéstől…

 

Nagyvizit előtti megbeszélés: a súlyos eseteket referálják a professzornak:

– …a 717-ben combnyaktörés szövődményekkel, az új röntgenfelvétel fejecs-necrosist mutat, a combfejecs elhalása tisztán kimutatható…

– …a 714-ben scirrhus előrehaladott állapota, hasnyálmirigyrák. A műtét során kimutatott áttételek s a szövettani vizsgálatok egyértelmű diagnózist igazolnak…

– S a lány?

– Az utolsó felvétele sem tiszta, az érzékkiesés, a záróizmok dysfunctiója tovább tart.

– A reflex patellae?

– A térdkalács környéke sem reagál.

– Az ön diagnózisa?

– Részleges gerincagysérülés, a gerincagy átmeneti compressióját tételezem fel.

– Roncsolódás veszélyét kizárja?

– Igen.

– Engedékeny lett, kolléga úr.

– Reflexérzékeny foltok tapasztalhatók a lábujjakon, javult a beteg pszichikai állapota is. Erre alapozok.

– Felfekvő fekély?

– Tünetei, sajnos, megjelentek…

– Erről miért nem beszél? Az ön diagnózisa optimista tragédia, kolléga úr.

– Újabban kéri a gipszteknő eltávolítását.

– Gyerekség. Ki táplálja ezt az illúziót a betegben?

– Ő maga.

– Tovább, kérem…

–…a 712-ben…

Rideg szavak peregnek, élet és halál dolgait mondják: vád és védőbeszédeket. A tárgyalóterem padjai üresek, csak a személytelen nevek vannak ott sorra. Meghatározzák a betegségeket, a gyógyulásokat, az életek hosszát. Mondják a halálos ítéleteket, a halálba menők nevét, aztán kirajzanak a teremből. A betegszobákba érve arcukon megenyhül az élet-halál szigora. Tudnak mosolyogni is.

A nagyvizit reménykedő várakozás. Ismerősek az orvosarcok, ismerősek a kérdések, mégis, a fehér ruhás embercsoport biztatást, reményt hoz.

A 714-esben az ősz hajú asszonyt veszik elsőként, keze és arcának csontjai kiütnek az ágy fehérségéből. Itt képmutatás a vizit, mosolygó hazugság.

– Hogy van, mama?

– Egyformán, gyengén.

– Ma jobb színben van.

– Az erőm kevés.

Pulzusát mérik, majd a műtét helyét teszik szabaddá.

– Szépen gyógyul.

– Segített rajtam az operáció, doktor úr?

– Feltétlenül.

– Nem bírok erőre kapni. A derekam fáj, elszakad.

– Erőszakkal is enni kell.

Az asszony hallgat, figyel minden szót: csodagyógyszer nevét lesi, amitől meggyógyul. Az orvosok tudják, hogy ilyen csodagyógyszer nincs. A vigasztaló szavakhoz odagondolják a kegyetlen valót is: rák, tehetetlenek vagyunk.

Állnak, mosolyognak, megfogják a mama kezét. Akár karjukra is vehetnék az asszony testét, hogy felmutassák kedveskedésük, tehetetlenségük bizonyságát… A mama meg fog halni. Türelemmel állják körül, hajlonganak előtte, mintegy megkövetve őt, hogy nem tudják megváltani az életét.

A lány előtt már várakozó figyelés ül az orvosok szemében.

– Megfogadta a tanácsomat? Arra kértem, ismételgesse magában: fiatal vagyok és szép…

– Mást teszek: járni tanítom az ujjaimat.

– Lássuk.

Tekintetek koszorúja a csend, templomi gyülekezet az orvosok köre. Kisiskolás korában verset kellett mondania a templom közepén, akkor látta így a szemeket. Elfelejtette a verskezdő sort, tekintete ráragadt a falfestés valami aprócska angyalára, abba fogózott ijedségével. Majd a boltozat irányába mozdult az angyal, fölfelé, s a lány szájához kapta a kezét, mint anyja szokta félelmében.

Most is azt tenné, hirtelen mozdulattal eltakarná arcát is. A meglepetés görcse így talán kitörne belőle, s bizonyítaná, hogy keze ép, engedelmeskedik…

– Hadd lássuk – ismétli az orvos.

Veríték fagy a lány homlokára, akarata ostromolja az izmokat: a kezek megteszik útjukat, előbb az egyik, majd mind a kettő.

– Még egyszer… Még egyszer.

Mosolyog a lány, vagy mintha mosolyogna. Fél arca elvesztette szabályosságát: a sebek keresztülhasították a lágy, kellemes vonalakat. A mosoly torzít, elferdíti az arcvonások összhangját – hamis, sikító hang a tiszta éneklés mellett.

Az orvosok szeme pillanatokra tiszta tükör, hivatásuk álarca lemállik ábrázatukról. A rövid hajú orvos nézését keresi a lány, s a fehér ruhás testek utat engednek: elé kínálkozik, belekapaszkodik, magához öleli, rágörcsölődik alakjára, ahogy vízbe fúlók szállnak a mélybe.

S tekintete képtelen belehullani az időbe; a szemrebbenés lehet elhagyás, árulás, lehet szerelem, elég az élet fordulásához is.

Törött test szemeiben a világ kéréssé és felkínálkozássá alázkodik. A lány bizonyítani akarja életét, felmutatni akaratát, kezét. Megható látvány, megdöbbentő is. Rövidke mozdulataiban az élet tusakodik a halállal: a béna pusztulás még közelebb van, mint az élet, a rút vigyor közelibb, mint a szépség. Megrendülés, fájdalom és öröm egyszerre tükröződik az orvosok tekintetében.

Visszamosolyognak. Vizsgálni kezdik a test érző területeit, ahogy máskor is.

– Érzi?

– Nem.

A reflexkalapács különösen a térdnél időz.

– Érzi?

– Nem.

A professzor szemrehányó tekintettel vág a kezelőorvos felé. Aztán a lábujjakhoz kúszik a kalapács.

– Mit érez?

– Mintha megcsapna a hideg.

– Pontosabban határozza meg. Minden érző pont életfontosságú… Még egyszer, figyeljen! Érzi a hideget?

– Nem.

Melegített fémdarabot érintenek a lábujjaihoz.

– Érzi?

– Nem.

– Mégis, mit érez jobban: a hideget vagy a meleget?

– A hideget talán jobban el tudom képzelni.

– Mozgatják a karját, feszítik, csavargatják. Felemelik a lábát, tartják, nézik rajta a bőrt. Hallja, ahogy paskolják combját. Aztán fadarabként engedik le lábát az ágyra. A professzor szemüvege másodszor is rávillan a kezelőorvosra. A keresztcsont környékét vizsgálja, majd hátrafordulva mond valamit, a lány nem érti.

Az orvosok már mozdulnának a szomszéd ágyhoz, de a lány hangja megállítja őket.

– Vegyék le rólam a gipszet, tanár úr, kérem…

– Képtelenség.

– Felfekvő fekélyem lesz.

– Legyen türelemmel.

– Nagyon rossz benne, fájdalmas, félek is tőle… Félek, már annyiszor mondtam.

– Ezt mi jobban tudjuk, kérem.

– Az én felelősségemre. Fegyelmezett leszek…

– Ez kérésnek is példátlan.

Hátat fordítanak a lánynak, szájára törik a szó.

Tétlenségre kárhoztatnak… Vizsgálgat sebész, idegorvos, urológus, s ugyanazt hajtogatja mind: „türelem, türelem”. Ezt ismételgeti az ágyszomszéd is: „az idő mindent megold”. Tétlenségre tanítanak, tűrésre, mint nagyanyám imádságai.

 

A nagyvizit után várta, hogy jöjjön a rövid hajú orvos, és részletesen újramondjon mindent. Így szokta. Elmúlt dél, az ággyal szembeni falra rádőlt a délutáni nap. Az orvos csak nem jött; s ő magában görgette burjánzó kérdéseit és gondolataira fonódó kételyeit.

Bénasága, a tehetetlenség érzése is: tehetetlensége meg alázatot hoz. Most látja, aki él, mozog, az magasságos nagyság, s hozzájuk csak alulról fölfelé lehet szólni. Alázattal. Ám alázata most lázadássá hevül. Dacot érez, dühöt azokkal szemben, akik csak nyugtatják, türelemre intik, s vigasztalásaikkal maradék testéről is lehorzsolnak egy darabot.

A városi albérletben élt át hasonló érzést: szembeszállni az idővel…

Mert meddig lehet folyton kitérni? A minden és mindenki előli kitérőkből lesznek a koldusábrázatú emberek. Az emberi szabadság megköveteli, hogy legelemibb dolgaink gyakorlásában ne gátoljanak. Ott jöttem rá erre, ott az albérletben. Elhatároztam, önálló magányt teremtek. Lakásom lesz, saját ablakokkal, saját ajtókkal, falakkal és mennyezettel. S a szoba közepén egyedül én…

Már nem akarom mások elé cipelni gönceimet. Belefáradtam az éjjel-nappali nyilvánosságba. Eddig mindenem velem volt mindenhol: házam, szülőföldem, emlékeim, szerelmem, utazásaim, nagyanyám, apám és anyám, a rokonok, minden, amit testem-lelkem magával tud vinni rövid és hosszú utakra.

Még a nagyvizit napján fogózót szereltek az ágya fölé. Olyan volt, mint valami tornatermi trapéz. Hela, a nővér meg is lengette a feje fölött. Cirkuszok sátorkupolája alatt teszik így, mielőtt elkezdődne a nagy szám: az artista lába alá leng a trapéz.

Alulról milyen egyszerűnek látszik… Két lecsüngő kar, első lengés, második, s a várakozó test szinte csak rábillen a trapézbotra.

Emelné a kezét, nem éri a fogózót. Segítséget nem hív, egyedül, a saját erejéből akar bizonyítani. Előre tudja a láthatatlan mozdulatokat: figyelmével előbb akaratára összpontosít.

Meg kell tennem, meg tudom tenni… Elhatározásomtól függ… Az elrugaszkodás legyen erős, a nekifutás parancsoló, ne lehessen visszaút, csak valami indulatos akarat. Egyetlen akarat: el kell érnem a trapézt, különben lezuhanok.

Keze nehézkes, késlekedve engedelmeskedik. Arasznyira emelkedik csupán, akkor is nagy idő alatt, az akarat görcsös erőlködésével. Visszahull, és kezdődik minden elölről: a trapéz üresen, gazdátlanul leng a mélység fölött.

El tudom magam határozni, háromarasznyit már mozdulok a kezemmel, föl és vissza a paplanon. Hüvelyk Matyi távolságai lehettek ilyenek… Testem képessége valahol mögöttem marad, szándékom, képzeletem mögött. Mintha kettészakadt volna az életem, két darab lettem, kétféle élet…

– Segítsek?

– Nem – mondja Helának –, egyedül akarom elérni.

– Fölsegítlek, legalább először.

– Én magam akarom, hagyjál.

– Fogd meg a kezem!

– Nem.

Veríték terül a homlokára és arcára. Marja sebeit. Végül is Hela teszi fel kezét a trapézra.

– Madárhinta – csúszik ki a száján.

Előre-hátra leng a fogózó, szabálytalanul, esetlenül. Lerészegedett a föld, az ágy, a mennyezet egyensúlyát vesztette.

– Fogózz! – biztatja a nővér.

Nem bírja tartani magát, keze lecsúszik a paplanra.

– Még egyszer – segíti föl Hela ismét. – Hinta-palinta… Mondd utánam!

– Leesek.

– Csacsiság.

– Hinta-palinta…

Másodszor is lecsúszik a lány keze, fogózni és beszélni egyszerre nem tud. Harmadszorra összekulcsolja ujjait a trapéz botján. Tartja magát, dermesztő hómezőből emelkedik a kapaszkodó kéz.

Nagyanyám keze volt ilyen életének utolsó éveiben. Másként nem is láttuk, csak imára kulcsolt kézzel. Már csak a keze élt, azzal imádkozott, akkor is, ha szája-arca mozdulatlan volt. A kéz az emberlét kifejezője, ezt már többször is olvastam. Igaz lehet. A kezek folyton keresik egymást, s ha találkoznak, összefogóznak: ez a szerelem… A kéz lehet ima, munka, lehet szerelem. Most reménység…

„Segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya…”

Nem mondom tovább. Furcsa, esetlen szavak. „Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja, könyörgésünket meg ne vesd…”

Kikopott belőlem az imádkozás. Én a szerelmet képzelem ilyennek, összekulcsolt kéznek; ezt kerestem és várom, az ilyen szerelmet. Ehhez kellene fohászkodnom – ha mások hallanák gondolataimat, megmosolyognának sajnálkozva –, törött béna testemmel a szerelemhez imádkozni.

– Hinta-palinta – Hela nővér lengeti a fogózót –, mondd utánam.

– Ez nem játék, Hela.

– Tudom. Tegyünk úgy, mintha játszanánk…

– Nem bírom.

– Hinta-palinta.

– Szédülök.

– Hosszabban lengjünk.

– Lezuhanok. Állítsd meg, kérlek.

A kezek fagyott ágakként esnek a hólepedőre. Tétova csend, a lány arcán szégyenkező zavartság. Hela a párnát, majd a lepedőt igazgatja.

– Holnap talán jobb lesz.

– Gyenge vigasz… Nekem sietnem kell. Én már sok időt vesztettem, nagyok a késéseim.

 

Az albérlet reménytelenségében elvállaltam egy lakásszövetkezet adminisztrációját. Ajánlották, így közelebb leszek a tűzhöz. Beálltam a sorba, de hamar rájöttem, késve indulok, késve kezdtem a várakozást. Ha az ember nem tölt be olyan tisztséget, amihez lakás is jár, s csak belecsöppen a város közepébe, a várakozók és kilincselők sorát gyarapítja. A városi egzisztenciát az alapfokú iskola első osztályától rakják. Nekem ez a helyzeti előny hiányzott.

Az embernek nagyon kell ügyelnie, hogy le ne késse az életet. Elég egy ilyen nyavalyás lakásügy. Az utánajárás, várakozás, idegesség, mind, mind gátló körülmény: lassítja fékezi a szándékok és célok megvalósulását. Szerencsés ember az, aki életének visszahúzó erőit a minimumra képes csökkenteni…

– Filozófus beszéd.

– A magam életének tapasztalata. Nem kell ehhez különös okosság, elmondani, ami az emberrel történik… Nem arra gondoltál, hogy öreges vagyok, mikor így beszélek?

– Nem, nem.

– Sokszor érzem úgy, hogy koravén vagyok. Okoskodó, s ez ránehezedik a hangulatomra, talán a nőiességemre is… Hajlamos vagyok a befelé fordulásra, a monológokra.

– Okos vagy. Ez most rendkívüli helyzet, ilyenkor az ember sokat foglalkozik önmagával.

– Igen, az. Lépést nem szabad téveszteni. Érvényes ez mindenre: gondolkodásra, magatartásunkra, szerelemre és barátságra.

A nővér néz, hallgat. Figyelme a betegnek szól, amit mond a lány, az valahogy üresen, messziről hangzik.

– Nyilván igazad van. Ezekkel a dolgokkal még nem találkoztam. Én nem tudom, mi az: lekésni valamit, vagy lépést téveszteni; nem értem teljesen.

– Fiatalabb vagy, talán azért, meg talán így természetes.

– Én találkozom a fiúmmal, és megyünk, nem okoskodunk. Nincs rá idő, és szükség sem. Nekünk minden szép; az eső is, a hó is, a szélfúvás is. A fontos az, hogy együtt lehessünk. Inkább az idővel van baj: kevés, kevés, a szolgálatok mindent felforgatnak. A hét vége is csak néha szabad…

– Boldog vagy?

– Szeretem a fiúmat. Nem perzsel a szerelem, de jó vele lenni. Ügyes, határozott, humora van… És folyton megyünk valahová, sietünk, talán ez zavar kissé, mindent sietve teszünk, mindent, de ezt is meg lehet szokni.

– Lecsúszik a kezem, látod? Nem bírom tartani.

– Fölsegítlek.

– Egyedül szeretnék… Érdekes, a bal kezem ujjai frissebbek. Hadd menjenek ők előre, így… Így se…

– Hintázzunk… Hintázzunk.

– Ne mondd ezt, zavar.

– Te hol laksz?

– Nekem is van történetem, s gondolom, mindenkinek, aki vidékről jön fel ide… Én rokonoknál kezdtem, aztán akadt egy pártfogóm, sikerült leányszállásra jutnom. Ketten lakunk. Tűrhető… Fájn.

– Én is csak jóakaróval jutottam tovább. Megismerkedtem egy öreg katonatiszttel, az segített. Jött velem, magyarázott, várakozott a hivatalok előtt, veszekedett, káromkodott, verte az asztalt… Elkárhozom, mégis azt mondom, sajnálom, hogy az az ember nem lehet az apám.

– Megtetszett?

– Mint ember? A mi nemzedékünk ezt az embertípust csak látásból vagy hallásból ismeri. Messziről.

– Lekötelezett?

– Emberileg. Bizonyos szavak élő alakját ebben az emberben találtam meg. Még a szája sem áll önzésre. Ha valamit kijárt, többes számban mondta: elintéztük.

Így mesélte élményeit is – mindnyájuk, sokuk nevében. Azt is, amit egyedül tett: „repülőstül szöktünk át, az oroszok nem tudták elképzelni, hogy mit akarunk, írtunk egy alacsony kört, billegtettük a gépet, aztán leültünk a kifutóra…”

Csatáiról úgy beszélt, mintha óvodásoknak mondaná a rossz róka és a telhetetlen farkas történetét. „Így jöttünk végig Ukrajnán, a repülő mindig szemberohan a halállal… Az irányzógömb közepébe fogja a célt, száguld, repülhettünk oldalról, alulról, felülről, a halál mindig szemben volt. Más utat nem is tudtunk: halál vagy élet… Nekem az élet se más, mint jó és rossz, igaz és igaztalan.”

– Szép, amit mondasz a katonáról, de ilyen hamar én nem tudok behódolni. Talán hamar elérzékenyülsz.

– Megérdemli, részrehajlás nélkül. Vadidegen voltam a számára… Ugyan mit nézhetett ki belőlem? Egy flancoló, szomorkás nőt, aki esetlenül csetlik-botlik az emberek között a maga gyámoltalan kéréseivel.

– Öregedő férfiak gesztusai, nem erről van szó? Csak vonakodunk nevén nevezni a dolgokat… Az én fülemnek furcsán hangzik ez a hódolat, én kételkedő vagyok. Talán cinikus is. Találkozol egy partizán katonával, és földig hajolsz előtte. Az ilyen pártfogókról én szeretem levetni a kabátot… Ha valaki részrehajlás nélküli, akkor kell, hogy pártját fogja minden rászoruló lakás nélkülinek.

– Tulajdonképpen ezt teszi, a maga körén belül naponta ezt cselekszi, szerényen, csinnadratta nélkül.

– Találkozom velük én is, egy részüket innen ismerem. Megöregedtek, most kerülnek ide, régen hordott betegségekkel most vonulnak a kórházakba, szanatóriumokba, az irodalomba, filmekbe is… Katonák, mozgalmiak, lövészárokemberek, magamban így hívom őket. Nagyon nehezen váltanak át, szinte képtelenek felejteni, mondják élményeiket… Recsegősek, érdesek, és harcolnak, harcolnak még itt is. Ezt nem értem. A maguk korához, saját mértékeikhez hasonlítanak mindent.

– Aki nagy küzdelmet élt meg, mind ezt teszi… Ha egyszer talpra állok, én se leszek különb. Az életveszélyt, a halál közelségét nem könnyű felejteni… Naponta gondolok arra, vajon ki feküdt itt előttem. Felgyógyult-e, vagy elpusztult?… Csakugyan, hányan feküdtek már ezen az ágyon!… Ismét lecsúszott a kezem.

– Ne keseredj el.

– Most a jobb kezem menjen előre, így… Nem válaszoltál, Hela. Halt-e már meg valaki ezen az ágyon?

– Nem. Mióta itt vagyok, nem. Azt különben sem így tartjuk számon.

– Nevetségessé válhatok… Hozzám most azok állnak közel, akiket nem győzött le a halál. Akik tudnak küzdeni. Egy vers két sora jut eszembe gyakran:

„S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a tulsó partra…” Kezeimet magasra emelve kell átkelnem először, ez lesz a próba. Másodszor bénaságom hagyom le magamról, aztán arcom csúfságát. S annyiszor fordulok, míg az iszapba merül rólam minden töröttség, alászáll ágyam, a hólepedő, s annak emléke is… Ahányszor átkelek, kezemet fejem fölé tartom, hogy lássanak… Nő szájába talán nem is illik ilyen beszéd. Patetikus. Szobrok talapzatára való felírás, de úgy érzem, akik küzdelmet nyertek, azok rokonaim… Frázis ez, mondd! Megküzdeni az életért?!…

– A te szádból nem az. Most nem az.

– Szégyen a küzdelem, mondd?

– Nem.

– A nyomorékok küzdelme szégyen? Azoké, akiket legázoltak, akiket beletapostak a sárba? Szégyen az ilyenek kapaszkodása az élet felé?…

– Nem az, nem.

Látszólag véletlenül jönnek az ilyen beszélgetések; felmerülnek a víz színére. Valójában könnyítő érzés, ha a betegségen kívül másra terelődik a szó. Eszmélése után darabokban tűnnek eléje életének történetei. Most már mondja is az élményeit, szükségét érzi közlésüknek. Legalább így, beszédben kívánja takarni bénaságát, igazolni az életét.

 

Esteledik. A Kárpátok felőli ablak alig észrevehetően elszürkül, erejét veszti a nappal fényessége. Homály jön, sötétség, majd a villany fénye. A folyosóablakon már látni a lámpa világát: az este józanító idő.

Az eszmélés utáni napok első köre az ágy; ez a kör bővül, a gondolatok, a képzelet szélesíti. Most már a fény is bővíti: a fény az emberek hívása.

– Mutassa, mit tud?

A rövid hajú orvos áll az ágya mellett.

– A kezem, járni tanul a kezem, doktor úr.

Előbb az egyik kéz csúszik a mellek felé, majd a másik, aztán mind a kettő.

A lány tekintete az orvos arcára tapad, elismerést vár, biztatást.

– Még egyszer… Még egyszer…

– Türelem, doktor úr.

– Gyorsabban…

– Pillanat.

– Most a fogózóra.

Lelassulnak a mozdulatok, tétova lesz a lány. Erőlködve hajlik a bal kéz, odatipegnek mellé a jobb kéz ujjai, s felkúsznak a trapéz botjára.

– Jó.

Az orvos arcán nincs mosoly, csupán egy vonás rándul: sírásba törő gyermekszáj. Szemrebbenésnyi idő, s a hosszúkás, finom arc újra vizsgálódva figyel.

– Az arca is gyógyul.

– Nagyon csúnya leszek?

– A kezdeti veszélyeken túl van. Az élet esélye megnőtt.

– Még most is csak itt tartok?

– Messziről jön visszafelé.

– Költő is mondhatná ezt… Szövődmények, már a szótól is félek.

– Ez reális veszély. Az ilyen sérülés, a láz, a sokáig tartó fekvés beláthatatlan kihatásokkal jár…

Meredek hegyoldalról görögnek az orvos szavai, de a lány testéhez nem érnek, fallá merevülnek az ágy előtt: félénken veszi tudomásul, az orvosnak jelentése lesz. Úgy, mint a kastélynak, a ködnek, száguldásnak, nyugtalanságnak, mozdulatlanságnak: már minden szóban benne van. A hegyoldalon, ahonnan jöttem lefelé a ködben, omlás indulhatott, az is lehet, hogy csak én hallom. Elképzelhetetlen, hogy ilyen halálba zuhanás után a kövek és a föld mozdulatlanul maródjanak. Az orvos arca felvette a kövek, a föld, a köd alakját is; kell, hogy legyenek ilyen átváltozások. Kell, hogy egyszer minden hasonlítson az ember arcára, ha csak egy pillanatra is. Lehetetlen, hogy az egymástól távol eső dolgok sohase találkozzanak. E hólepedőn élet és halál tusakodása, fölém hajol az orvos, szempillantásnyi idő, s ábrázata más. Nekem most ő a legtöbb, ő van apám fölött, anyám előtt is…

– Tüdőgyulladás, vérömleny nehéz szövődményekkel gyakori velejárója az ilyen eseteknek.

A lány esetlen mosollyal áll a komor szó-kövek útjába… Nemrégen voltam egy lakodalomban: néhány szál zenész, egyikük harmonikás, középkorú, szemlélődő, gondolkodó arc. S akárhogy fordul a jókedv, nem mosolygott. Nem tudtam szabadulni látványától, nézte, hogyan kúszik az emberek közé a zene, és dönti őket egymáshoz. Elébe mentem a tekintetemmel, hogy letöröm arcáról a komorságot: ha muzsikált, zenévé változott, és egyszerre csak ebben az alakjában tudott élni. A zene mindig találkozik bennem valakivel; mélyről szakadt mosolyt éhezek, ami érlelődik, mint a fájdalmas ének… Feláldozok magamból egy darabot, némaságomba döntöm a muzsikát, hogy az orvosban épségben maradjon az a pont, ahonnan elindulhat felém mosolygása. Nekem kell az ő mosolygása, neki hiszek, így csak burjánzanak bennem a halált érintő kételyek…

– És a tulajdonképpeni bajom, doktor úr?

– A nagyviziten hallhatta!

– Nem értettem teljesen.

– Bonyolult dolog az ilyen diagnózis megállapítása. Nem részletezem, gyakran megesik, hogy véleményünk némileg eltérő. Maga biológus, ezt értenie kell. Az én ítéletem szerint a gerincagyroncsolást egyértelműen kizárhatjuk. Részleges sérülésről van szó.

– Az állapotom változatlan. Értelmem ugyan kitisztult, látok, hallok, képzelgek, de béna vagyok. Nyomorék. Kimondani is őrület.

– Négy hét múlva változhat a kép.

– És addig?

– Legyen türelemmel, erősödjék, törődjék magával.

– Felfekvésem lesz, doktor úr…

– Mindent elkövetünk, hogy elkerüljük.

– Már fekete foltok vannak a csípőm fölött, a nővérek is mondják. Vegyék le rólam a gipszet; talán jobban tudok mozogni is… Fáj is, félek tőle, annyiszor mondom, doktor úr…

Az orvos tekintete lassan megy fölfelé a takaró fehérén. Nézi a kezek viaszos fényességét, a paplanhuzat ráncait, a mellek domborulatát, majd megáll az arcon. Szembenéz a lánnyal.

– Egy tárgyat néz, doktor úr. Egy mozdulatlan tárgyat. Egyformák maguk mind, szigorúak… Ridegen mondják az ítéleteket.

– Igen, ezt mások is szemünkre vetik. A kabaré viccesebb hely, az kétségtelen.

Az orvos tekintete rámelegszik a lány arcára; mosolyos, vizsgálódó, nyugtató nézés.

Kikényszerítettem ezt a melegséget, jár nekem. Kérni fogom ezután is, alázattal, alázatossággal, s ha így nem kapom, megkövetelem… Jogom van hozzá, most kevesebb vagyok mindenki másnál.

– A mosoly jólesik, doktor úr.

– Lehet gyógyszer is, ámítás is. Egész nap nem lehet mosolyogni: kiürülne a patika.

A lány örül a szavaknak, várja a folytatást.

– Még nem is mondtam: az édesanyja mindennap bejön hozzám; kér, hogy adjuk magát haza. Én szeretettel fogom gyógyítani, ezt ismételgeti, őt csak a szeretet fogja talpra állítani, csak a szeretet. Maga pedig a gipszet szeretné levenni magáról.

– Szeretnék meggyógyulni, járni, élni. Ő is ezt akarja. Az anyám.

– Jobban kell bennünk bíznia.

– Csak a gipszet vegyék le, ezt a béklyót. Magamban már gyakorolom a mozdulatlanságot. Figyeljenek meg, üljenek mellém egy éjszakára, csak az történik, amit akaratom tesz.

Az orvos gondolkodik, ismét vizsgálódva nézi a mozdulatlanság vonalait. Csipegetni kezdi a bőrt a test különféle helyein. Az arcnak, a mellkas felső részének kivételével petyhüdt, ernyedt marad a szorítások helye.

– Olajjal fogják frissíteni bőrét, masszázst kap egész testére… És mozgassa a kezét, ha fáj, akkor is; ha fáradt, akkor is. Dörzsölje, masszírozza az ujját. Használja a fogózót. Mint a madarak: le az ágról, fel az ágra…

– És a gipsz?

– Képtelen óhaj… S ha levennénk is, a mozgás szempontjából nincs jelentősége. Egy rossz mozdulat: életveszély.

– Bizonyítani akarok, az akaratomat…

A reflexkalapács végigmegy a testen, megáll, kereszteket ír, majd továbbmegy.

– Érzi?

– Nem.

– Érzi?

– Nem, nem… Ezt is még hányszor kérdi, hányszor?

– Mindennap. Ezután mindennap.

Semmi új. Csupán a lábujjak mutatnak alig észlelhető érzékenységet.

Az orvos távozása után csend marad. Ezt már a lány is megfigyelte, ha orvos vagy nővér kilép a szobából, utána csend nyomul. S akármi történik is, csend jön az injekció után, a megválaszolt kérdések után, csendje van a reménynek s a félelemnek. Mindennek van egy csend-kísérője: a kórház árnyéka a csend.

– Ez jó orvos – mondja a rákos asszony –, fölöslegesen nem beszél. Csak meg kell szokni a komorságát. Sokat gondolkodik. Arra ügyeljen, kedves, hogy ne mosolyogjanak magára túlságosan. Tudom, mellettem már haltak meg, ők kapták a legtöbb hízelgő szót és elbolondító mosolyt… Régi kórházlakó vagyok én. Figyelje csak meg, ha az én ágyamat állják körül, mennyire kedvesek. Jobbak hozzám, mint magához, pedig az ellenkezője lenne rendjén.

– A mamáról nem mondanak rosszat.

– Nem, rosszat nem. Engem már így gyógyítanak: jó szóval, mosolyokkal, a kijáró türelemmel.

Gondolkodik a lány, kedveskedő szavakat keres, de nem jut eszébe semmi. A csendnek válaszolni nem lehet. Aztán sokára mégis valami:

– A mamát nagyon szeretik… Én nem tudom így szeretni anyámat.

– Öt gyermeket szültem, egy maradt, a lányom, aki idejár. Talán ez az egyetlen kárpótol mindegyikért… Őszinte gyermek. Olyan őszinte, mint a fájdalmas kiáltás. A keze, ha hozzám ér, egy lesz a testemmel, de a szeme néha zavart. Lecsúszik rólam a tekintete. Valamit elhallgat. Ismerem…

Anyám kéri, hogy adjanak haza. Megmosolyogják szándékát. Szeretetével akar gyógyítani… A baj nagyságát talán ő érzi a legjobban. Nem tudja, de sejti. Anyámban van valami tragikus, valami szenvedésre való hajlam. Emberi nagyságot lát a fájdalomban.

Egyszer betegség kapott el, magas volt a lázam, a fejem fájt nagyon. Az orvos agyhártyagyulladást mondott. Az ijedelemben anyám megmerevedett, láttam a láz ködén is. Megállt. Mások a segítést keresték, ő csak nézte a fájdalmat. Máig se tudom, mit gondolt. Most se tudom, mit sejt anyám ösztöne, az életemet öleli-e magához, avagy keresztfa lesz-e, amire fölfeszíti testemet.

Kissé már el tudom fordítani a fejem. Ha sokáig nézem az ablakot, néha látom a madarak röptét. Különösen estefelé, mikor sűrű seregélycsoportok húznak a síkságról jövet a hegyekbe. Fészkeikre jönnek. Le s fel repülnek, hullámosan, ahogy a víz veti magát szélfúváskor vagy haragjában.

Egyre jobban zavar az idő. Itt mindenkinek másféle ideje van, az ősz hajú asszonynak, a nővéreknek, az orvosoknak. Most már nekem is… Én reggeltől estig élek, és estétől reggelig. Sötétség és világosság választja bennem az időt.

Az este jó, álmot várok. Az éjszaka közepe rossz, ekkor félálomban vagyok. Kételyek rohannak rám, elvész az erőm. Virradatkor elölről kezdek élni: vízparti kis állatka vagyok, amelyet éjszaka magába mos a víz, de nappal ismét sikerül megkapaszkodnia.

Átálltam a gyógyítás ritmusára: lázmérés, tisztálkodás, reggeli, ekkor van nyolc óra. Vizit, infúzió, fél tíz. S ez így megy lámpaoltásig, sőt éjfélig, akkor adják az utolsó injekciókat.

A kórház, a betegszoba, az orvosok, valóságos számtani képlet, csak be kell magam helyettesíteni… A nagy ismeretlen itt az idő, a hatalmas gyógyító gépezet ideje végtelen. Ezt érzem… Végtelen. Itt egy nap, esztendő fordulása. A reformátusok temetési éneke mondja az Istenről: „… mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása…” Szépen hangzik, magasztosan…

Saját időszámításom van: a nap, a mindenkori egy nap. S ebben benne van minden, az isten örökkévalósága, a kórházi idő végtelensége, anyám szeretete, apám félelme, a rövid hajú orvos komorsága, a szél fúvása, a seregélymadarak, minden…

– Mire gondol, kedves? – kérdi a mama.

– Csak úgy, jólesik hallgatni…

– Még nem mondta, hogy is történt ez magával, kedves… Épp csak elkezdte.

– Szombat volt, szabadnap. Reggel egy ideig az ágyban olvastam, utána takarítottam, főztem, közben megjavítottam egy ajtózárt is… A délelőtt elmegy prózai dolgokkal, a délutánt várom, játszom: ismeretlennek gondolok magam körül mindent, a csendet, a nyugalmat, az ajtót, a telefont. Így könnyebb. Ebéd után lelassulok, elernyedek, zenét hallgatok, s tulajdonképpen várom, hogy valaki kilép az ismeretlenből, becsenget, bejön, leül, és beszélgetni kezdünk.

Nem történik semmi. Ténferegni kezdek a lakásban, belelapozok az újságokba, kötnivalót fogok a kezembe. Nem megy. Már nem fog semmi… Unatkozom. És ilyenkor zúgni kezd köröttem a csend. Elmúlik ez is, kicsivé szűkül a ház, törpék birodalmában ülök, a bútorok, a heverő, a kandalló aprócska tárgyakká zsugorodnak. Nyugtalanság fog el, s ekkor már tudom, hogy nincs más választásom, mennem kell … Száguldanom kell.

– Ezt nem értem, kedves. Én igazán csak otthon éreztem magam jól mindig… Panaszolják mostanság mások is, hogy ezek a mai lakások kicsinyek, csak forgolódni lehet bennük.

– Nem ez a baj, mama. Nem kicsi. Kevés. Míg nem volt lakásom, boldogságnak hittem az otthont. Szinte lázas voltam, ahogy rendezkedtem. Minden kényelmes. Szép. Jó. Mégis kevés, mama… A kényelem nem boldogság, legfeljebb jó érzés.

– Ilyenkor mit tesz?

– Beülök az autóba, és lefutok anyámhoz. Leggyakrabban hozzájuk megyek.

– Az autó az ördög kereke.

– Anyámék kuporgatták össze, ajándékként. Kedveskedni akartak, meg ez most divat is. S talán azért is vették, hogy magukhoz kössenek. Azt remélték, így gyakrabban láthatnak. Járok is hozzájuk, de már ez is olyan betanult lecke: megjövök, örülnek. Egész héten vártunk, mondják. Elbeszélik a hét napjait, aztán csend, nézzük egymást…

– Ez szomorú.

– Ami közös, azt hamar elmondjuk, aztán nézzük egymást.

– Több szeretettel kell lennie irántuk, kedves.

– Szeretnék más lenni… nem sikerül, leválok róluk. Kinőttem a házunk méreteit, a kiskertet, az utcát. Számomra ez már csak emlék, gyermekkori élmény… Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két ember, s annak egy lánya; akár mesében is lehetne mondani.

– Ismeri a tízparancsolatot?

– Igen.

– Amíg aszerint éltek az emberek, nem volt annyi rossz. Rend volt és törvény.

– Mikor volt ez, mama?

– Az előttünk járók életét ilyennek mondták. A nagyon öregekét… Mikor már tudtunk olvasni, a kis iskolában azzal kezdtük a napot, hogy felmondtuk a tízparancsolatot. Apám, nagyapám halála órájában is tudta az Isten törvényének minden szavát…

– Én is kerestem az Istent, nagyanyám nevelt rá. Sokat imádkoztam, egy ideig hittem is, aztán szertefoszlott… Nem találtam.

– Mindenütt jelen van… Mindenben…

– A törvény bennünk van, mama. Én ezt tapasztaltam. Mindenkinek magának kell tudnia, mi a jó és mi a rossz. Azt is, hogy mit szabad tenni, és mit nem…

– Elkárhozik a világ, kedves. Elkárhozik.

Csend lesz, nyugtató hallgatás. Az öregasszony is, a lány is mehet tovább a maga gondolatai során. A beszéd tovább folyik némán. Anélkül, hogy sértenék egymás törött testét.

 

Anyja aprócska tranzisztoros rádiót hozott a lánynak. A napok öröme most ez a kis szerkezet. Ha kezébe adják, be és ki tudja kapcsolni; hangosítani, az adókat keresni már csak segítséggel képes. Elfásult az ujjak tapintása, s a finom, kicsike mozdulatok helyett esetlen markolászás próbál rendet teremteni a hangok összevisszaságában. A fülhallgatót is csak a nővérek segítségével tudja használni…

Sohasem állhattam ezeket a kis vacakokat. Most ez a doboz a világhoz köt. Zenél, muzsikál, beszél hozzám. Hallom a déli harangszót Budapestről, éjfélkor a himnuszokat… Mióta megvan, a fogózót is elhanyagolom. Ez a kis rádió nagyobb biztonság, mint a trapéz. Nem kell hallgatnom a hinta-palinta monoton, óvodás szövetét sem.

A nagyvizit után jó illatú olajjal naponta végigdörzsölik a testét. Naponta kétszer tornásztatják a kezét, karját; masszírozzák a vállát, lábát, a felfekvésveszély pontjait.

Többet törődnek vele, figyelmesebbek hozzá. És gondosabbak. Hela nővér szolgálatait várja a lány. Szóra éhes. Az ősz hajú asszony kérdéseitől tart kissé, beszélgetésük valahogy elkomorodik, s állandóan valami mulasztására figyelmezteti.

Anyámra emlékeztet, de mi ridegebbek vagyunk… Jobban kellene szeretni anyámat… A mama a szeretetet mondja nekem. Akárhonnan indulunk, ott kötünk ki…

Hela sokára jön, az utóbbi napokban fáradtnak, ingerültnek látszik. Így is hoz magával valami könnyűséget; az is elég, ha benéz az ajtón és elmosolyodik… Egyedül vele lehet beszélni a fiúkról, szavaiból azt veszem ki, hogy túlságosan hiszékeny. Szeretném figyelmeztetni… A szerelemben lehet hinni, a tiszta, szép szerelemben szabad hinni, kell is hinni, de a futó viszonyok… A fiúk emlékezete kegyetlen. Tapasztaltam. Megjegyezték előző ismeretségeimet, éreztették velem. A hátam mögött suttogták: „Egyszerre hárommal is…”

Az ilyen vádakkal szemben a magányos lányok tehetetlenek. Kinek mondhattam volna, hogy tiszta vagyok és érintetlen? Ezután valami mohó szemtelenséggel közeledtek hozzám a fiúk. Ha valamelyikkel beültem a moziba, szoknyám alá nyúlt. Gondolták, szabad, lehet…

Ez már nem széptevés volt – követelőzés. Prédának néztek, akire elég egynéhány nap, s lehet mindenkié. A legfényesebb hely, ahová találkozni hívtak, a mozi volt; leggyakrabban fák, parkok, utcák sötétjében vártak rám, ahol kevesen jártak, vagy nem láthattak. Elmaradt a találkák szokványos bevezetője, a szép, hízelgő szavak keresése.

A tárgyra tértek: megöleltek, és meztelenségem után kaparásztak. Utáltam a testiség erőszakolását, a magány érzését erősítette bennem.

Rendszerint egyedül vetődtem haza ezekről a találkákról. Hazakísérni már nem tartották fontosnak, s tulajdonképpen nem is akartam nagyon. Tudtam, nyöszörgő, magyarázkodó kibeszélésekkel loholtak volna mellettem az internátus kapujáig.

Keserű volt a szám íze. Hol volt már nagyanyám reszkető imádsága? S apám intései – ne siess, ne kívánj első lenni, ne maradj utolsónak sem – valamiféle óvatos középutat sugalltak. Akkor még nem tudtam, hogy aki mindig középütt akar egyensúlyozni, őszintén semmit sem tud elfogadni a körötte történtekből. A mindig középre helyezkedő képtelen azonosulni az emberekkel, gondolatokkal; így kényszerülnek saját kis ösvényekre, innen kezdődik alámerülésük. Apám életének a dikciói az önszeretet, az önzés sárga színeivel festették be arcomat.

Anyám óvatosságra intő szavai is használhatatlan kavicsokká merevedtek. Csupán az emlékek szintjén érnek mostani életemhez. Tudom, kegyetlen dolog ezt mondani. Elég egy válságos pillanat, egy örvény, s az otthonról hozott százféle figyelmeztetések tehetetlen bámuló szavakká hűlnek… Anyám igazságait a köztünk levő idő teszi alkalmatlanná… Magamra voltam utalva, a csalódások, a kis kiábrándultságok idejét éltem… Tulajdonképpen ez már búcsú volt kora leányságomtól, az ártatlan, gondtalan örömöktől és bohókás játékoktól.

Jól emlékszem, már elmúltam húsz. Megkopott bennem a kacérkodás vágya. Érzékeny lettem, másként, mint eddig, úgy éreztem, megváltoznak testem arányai. Bőröm forróságától állandóan lázasnak tudtam magam… Szerelmes lettem, jött, mint a váratlan zuhanás, földre törő fakorona temetheti így maga alá az embert.

– Hela, Hela – szólongatja a nővért –, várlak, már régen várlak.

Késő este van, a nap már lelassult, félhomályos csend van a szobában. A lány bal szomszédja fal felé fordult mozdulatlanság: az ősz hajú asszony egyenletesen lélegzik, talán alszik. Az is lehet, hogy a mennyezetet nézve virraszt…

A nővér puhán lép a kórterembe, nem hallani az ajtó záródását, lépteit sem, madármozdulatokkal ereszkedik az ágy szélére is.

– Gyermekkoromból egy virágot hozok magammal emlékként; leányságom legszebb ideje egy szerelem. Ebben az állapotomban talán ki se nézik belőlem… A főiskola első évfolyamában egyszerre három fiúval is jártam. Szeretni egyiket se tudtam. El is maradtak. Aztán olyan vákuum következett; csapongtam, független voltam, szabad. Azt hittem magamról, elfásulok; valójában az érzékenység, a figyelő érzékenység ideje volt…

Biológiát tanultam. Egyszer beültem egy történelmi előadásra, csak úgy, unalomból meg kíváncsiságból is. A lányok már beszéltek nekem a tanárról… Nyúlánk férfi volt, hihetetlenül fiatalos arccal. Beszéde egyszerre vonzó is, rideg is, órái nem voltak kötelezőek, mégis gond volt üres széket találni a teremben.

A francia forradalmat adta elő, igézőn, mint egy hatalmas terem őre, mutogatta a láthatatlan időpontokat:

– 1789. július 14.: a Bastille bevétele, 1792. augusztus 10.: a szeptemberi vérengzés, 1793. június 24.: a király kivégzésének napja, 1793. július 13.: Marat halála…

Ezeket a dátumokat még ma is tudom. Ő kényszerített erre, megláttatta velem az események logikáját… Elvezetett a forradalom színhelyeire, láttuk Párizst, Marseille-t, Gironde-ot, Lyont, vonultunk az asszonyok menetével, ostromoltuk a Tuileriákat, megnéztük Marat nyomorúságos házát, a Konvent épületét, a vérpadot, a nyaktilót…

Benépesült körötte a pódium, ahogy beszélt.

Tudtam, hogy Danton megnyerő külsejű, szenvedélyes alkat és kiváló szónok. Robespierre logikus gondolkodású, kis termetű, vékony emberke. Marat forrongó egyéniség és könyörtelen forradalmár, Desmoulins szenvedélyes lázító…

A forradalom szavai iszonyatosan tömörek: nép, igazság, vészharang, király, rend, sortűz, szuronyerdő, győzelem, vérfolyam, vereség, bukás, hős, áruló diadalmenet, élet, halál, háború, béke…

A történelemből a forradalom erkölcsét mondta nekünk, azt az erkölcsöt, amely egyszerre szép és kegyetlen:

„Kényes erkölcsi vizsgákon akkor cselekszik legjobban az ember, ha érdekei ellen foglal állást” – ezt Lafayette mondogatta, a forradalom első szakaszának bálványozott kedvence.

– Ez a Lafayette eszerint élt? – kérdezte valaki a hallgatók közül.

– Nem. Nehéz helyzetekben elárulta ezt az elvet.

Fogalmakat, döbbenetes felismeréseket terített elénk vérpiros szőnyegként. Saint-Just kérlelhetetlen szavait mondta előbb franciául, majd magyarul:

„Nem lehet ártatlanul uralkodni… Ezt csak feltételezni is őrültség. Minden király lázadó és bitorló…”

A forradalom és a szabadság fanatikusa volt ez a tanár: a szavak magaslatára vitt bennünket, s mikor már figyelmünk fáradt, Saint-Justtel léptünk ismét magasabbra:

„Nemcsak az árulókat, a közömböseket is meg kell büntetni. Mindenkit meg kell büntetni, aki a forradalomban passzív, és semmit sem tesz érte…”

– Érted ezt?

A nővér nem válaszolt, a félhomály összemosta arcának vonásait.

– Ha egy váratlan pillanatban azt kiáltotta volna a férfi: rohamra, utánam, kevesen gondolkodtunk volna, követjük. Rekonstruálta a forradalmat. Végignéztünk egy monumentális drámát, meggyőzött arról, hogy a terror a forradalom önvédelme, mely önmagát pusztítja el, de az eszmét megmenti…

Nem is előadás volt ez, inkább szereplés: vitt, ragadott magával a nehéz szavak fokára. Kráterek szélére álltunk, mintha a mélyből kiáltotta volna felénk: a forradalmak kegyetlenek, az eszmék kérlelhetetlenek… A forradalom sokat elpusztít saját hőseiből is, sokszor legőszintébb híveit állítja puskacső elé…

Miért van erre szükség, kérdeztem tőle többször is.

A történelem merész lépéseinek ára van, másként nem lehet, mindig is így volt.

Vezérekből vértanúk, hősökből mártírok… Érthetetlen.

A forradalom nem egyetlen ember…

Apámhoz hátráltam, ő vajon mit tett volna az élet ilyen szörnyű válaszútjain? Amikor nemcsak a féregélet félelmét érzi, amikor nem a faltól falig hátrálás, nem a megmenekülés, nem az életben maradás az évek örök gondja. Talán először fogalmazom meg magamnak: nem szeretem apám meglapuló életét, s ahogy ezt magyarázza… Rám nehezedik, visszahúz a tudata is… Környező világa megszenvedi az embert, így vagyok apámmal is. Vajon mivé alakult volna, ha életében több a választások, a cselekvés, az önálló döntések lehetősége? Kicsinyre zsugorodott életek emléke maradt rám. Talán ezért is vagyok érzékeny a felemelő emberi tettek iránt, s ezért vonzanak a történelem nagy térségei… S egyáltalán, mi teszi az embert naggyá, hőssé? Vagy gyávává? A kor, a körülmények? Élményei? Akarata? Jelleme? Gondolkodtál te már ilyen dolgokon?

– Nem, s nem is értem, mi köze mindennek a szerelemhez – kérdezte csodálkozón a nővér.

– Látszólag semmi, hisz mindent el lehet olvasni a könyvekből, igaz. Gúnyolódhatnának is velem: íme a csodálkozó kis borjú, fölfedezte a világot… Szokványos tanár-diák szerelem, igen. Mentségem talán annyi: nem éltem forradalmat, nem voltam háborúban. Rosszról és jóról, erkölcsről és helytállásról földhözragadt békebeli véleményem van. Vagy talán még az sincs… Nem tehetek róla, a múlt nagy dolgainak bennem visszhangja van. Nem a komfort vonz elsősorban, hanem az emberi csúcsok, amiket nem ismerek: az, amiben nem volt és nem lehetett részem…

– Amit mondasz, meglep… A száguldás fölemelő érzés, magad is tudod, utána jólesik lefürödni, elernyedni a meleg vízben. Ilyenkor azt szeretném, ha minden gombnyomásra menne: ellepne a hab, rám terülne a törülköző, konyakot szolgálnának fel, terülj asztalkám, paplanos puhaság… Én szeretek fürödni a kényelemben.

– És az emberek?

– A világ dolgain nem szeretek sokat okoskodni, nem szeretem törni a fejem, én a jót szeretem…

– És a szépet?

– Együtt a kettőt, ami jó, az szép is… Hisz neked is van autód, lakásod, kényelmed, független vagy.

– Ez a történész éppen ellenkező irányba nyitott nekem ablakot… Beszélő szobor volt, termete hegyfokig ért, s felemelt, vállára ültetett, hogy messzire lássak. Akkor tapasztaltam, hogy a történelem egy hatalmas térség, s tőlünk, tudásunktól élményeinktől függ, hogyan és kikkel népesítjük be azt. Még nem ismertem személyesen, csak úgy az előadóterem padjából nézve, de éreztem, figyel. S tudtam, ha hozzám ér vagy megszólít, képtelen leszek neki ellenállni… Ismered ezt az érzést?

– Nekem minden tetszik, ami jó. A mohóság, a férfias vadság, a szerelmes játék is. Olvastam egy amerikai regényt, azt hiszem, Caldwell írta, van egy jelenete, amikor az egyik férfiban oly erővel lobban fel a testi kívánság vágya, hogy a társaságában levő nőről egyszerűen letépi a ruhát… Nekem ez is tetszik…

– Állatias. A nomádok eshetnek így egymásnak, a cigányok, a vadak…

– A vadság szenvedély.

– Primitívség is.

– Forróság, odaadás, teljes kisajátítás… Nekem a teljes dolgok tetszenek.

– Ezt honnan tudod így?… Tapasztaltad vagy képzeled?

– Bennem van, így vannak bennem a vágyak, nekem ez a természetes…

– Dicsőíted a durvaságot.

– A szenvedélyt dicsőítem, a telített érzések sokféle színét. Többet talán nem is tudok magamról: nem szeretem a langyos embereket, a kis érzéseket. Aki engem ölel, az tegyen magáévá teljesen; nekem az esik jól, ha kisajátítanak, ha birtokba vesz, akit szeretek… Az ölelésben a férfi legyen hatalmas, erős, uraljon, uralkodjon. Ez a szerepe… Csodálkozva nézel rám. Egészséges lány vagyok.

– Hány éves vagy?

– Huszonegy.

– A gimnáziumban nekünk így fogalmazták meg a naturalizmust, ahogy te beszélsz. Csak a szórend volt más, a lényeg hasonlít…

– Mikor idekerültem az osztályra, sokszor verssel válaszoltam az orvosok megjegyzéseire. Megmosolyogtak, és megveregették a fenekem. Rájöttem, anélkül hogy bárki mondta volna: a kórház nem templom, az orvos nem pap, nem is költő. A gyógyítás tárgya a test, s itt mindent nevén kell nevezni. Itt fájdalom van és öröm, s közte a remény. Más érzéssel nem is találkoztam itt; a beteg az életet reméli, az orvos az élet és halál dolgaihoz igazodik, erre kényszerül. Ilyen kell legyen a beszéde is: rövid, pontos, tárgyilagos. Történetekre itt kevés az idő… Én is ezt a levegőt szívom magamba, meg a találó, tömör szavakat, nehéz helyzetekben a határozott cselekvést.

Pillanatokig csend van. A lány gondolkodik, mondja-e tovább történetét? Legszívesebben elfordulna, a falat nézni megbántottan. A nővér szép, ovális arca türelmesen nézi kapkodó tekintetét.

– No mondd!…

– Kizökkentem.

– Szívesen hallgatlak, lányok számára minden érdekes.

– Egy vasárnap otthonról utaztam vissza, mikor minden megszólítás nélkül mellém ült a vonatban, és megfogta a kezemet. Nem tiltakoztam. Nem beszéltünk, hosszú sivatagi úton mentünk, állati szomjúság forrósodott a nyelvem tövére. S nem volt erőm azt mondani, álljunk meg, pihenjünk. Mentem, lépdeltem, már saját leheletem égette a számat. Nem szóltam. Vártam, hogy valami pohár hideg széle érjen a számhoz, és enyhítse kínomat… Ezután ilyen volt minden találkozásunk: hosszú utat kellett járnunk, ha szabadulni akartunk szomjúságunk gyötrelmétől. Leányságomat egy vidéki szállodában veszítettem el, külön utaztunk oda… Véletlenül aznap tudtam meg, hogy már foglalt, elkötelezett ember. Nem törődtem vele, szép arcát mutatta felém, a világ szép színeit tartotta elém, s ez kielégített… Az emberek mosolyogtak rám, menésem célját nem tudták, mosolyukban mégis volt valami sejtelmesség. Ilyen mosolyokkal bocsáthatják útjukra a lakodalmas éjszakák nászágyra siető párjait… Igen, vannak érzések, amelyeket nem lehet eltitkolni, akaratunkon kívül is eluralkodnak az ember arcán. Így voltam én is, féltem a tükörbe nézni, mert éreztem, hogy izgalmam és reszkető várakozásom az ábrázatomra virágzik. Mosolyogtam, de arcizmaim nem engedelmeskedtek; aztán komoly akartam lenni, feltűnés nélküli és szerény. Nem sikerült egyik sem. Mosolyom valami merev fintorrá torzult, ami talán gyermekkorom óta gonoszul várakozott testem valamelyik részében.

Anyámra gondoltam. Mit szólna, ha látná mostani utamat? Nem, nem, ezt nem szabad, nem lehet, szükségtelen. Anyám már nem utánozta nagyanyámat, apám nem lehetett francia nemzetőr, hiába illesztgetem a történészre is Marat, Danton vagy Robespierre nevét, nem azonos egyikükkel sem, legfeljebb az én képzeletem rokonítja őket… Az élet nagy pillanataira készülve az ember egyedül van; így jó, ha nem hasonlítgat, nem méri magát senkihez, önmaga mértéke szerint dönt és cselekszik…

Kezemben egy táska, benne a legszükségesebb holmik: pizsama, tükör, törülköző, fogkefe. Hirtelen utazásokra szoktak ilyen sebtében csomagolni… Egy utas a sok közül, csengettyűszó és virágok nélkül. Boldog voltam, befelé mosolyogtam, örömöm nem tudta senki sem, titok voltam. Szerettem volna meghosszabbítani az utat, egy órával, egy nappal hónappal, évvel. Álljon meg az idő, legyek mindig ilyen boldog.

Most jut eszembe, még jegyzetfüzet is volt a táskámban, ha meggondolnám, visszafordulhatok, még elérném a késő délutáni előadást, kinyitnám a füzetet, és jegyzetelnék… Értelmetlenség, nevetséges, az előadóterem messze volt tőlem, mint az ég. A szerelem irányába mentem; messze volt tőlem a görcsös, vergődő imádságok ideje, nagyanyám, apám, az eddigi fiúk is. Minden egy pontba futott, a várakozás, az eddig ismeretlen izgalom, minden, minden…

A virágra gondoltam, az elsőre, amit ismeretlen valaki nyomott a kezembe a gyermekkor homályában. Eddig minden fiútól vártam virágot, nem kaptam egyiktől sem! Ilyen volt a történész is, virágtalan. Pedig úgy képzeltem el, az a hely, ahol levetem leányságomat, virágokkal lesz kirakva. A falak, a mennyezet, a fekvőhely széle, mind virág lesz. Illatban kívántam fürödni, mosakodni, magamra szórni a szirmokat, belefeküdni a virágok színébe-szagába, ahogy a madár esik hajnalok harmatjába…

– Fantasztikus érzés lehet.

– Virágzott az orgona, a falvak utcái kétoldalt mentek visszafelé, lila és fehér orgonabokrok szerelmes foltokként lepték a földet… Innen kellene kezdeni minden tiszta szerelmet, a virágoktól, összeadni színük és illatuk szépségét, cseppekké változtatni, aztán megitatni azokkal, akik várják és vállalják a szerelem hosszú útjait.

Leszálltam a város szélén, hogy virágot szerezzek.

Boldog voltam, szemem sarkából a házak ablakait figyeltem, örültem volna, ha mások is látnak ezen az utamon. Szép volt köröttem minden, az is lehet, csupán képzeletem hitte ezt, valójában porladni kezdett bennem a mese…halványodtak egy sokszor megálmodott éjszaka színei… Ez utólag tudatosult bennem, akkor még nem tudtam, hogy a féltve őrzött álmok is megérintik egyszer a földet.

A szépség magasságában álom és valóság egybefut, ha rövid időre is, találkoznak. Talán ez a boldogság, percekbe, órákba sűrűsödik az élet. A képzelet egy pillanatra mindent felülről lát, ahogy a repülni tanuló madár szeme… Ki gondol ilyenkor a rosszra?…

Csend reked közéjük, amit a biztató szó képtelen átlépni.

– Elfáradtál?

– Hármat kopogtat, így állapodtunk meg. Kinyitottam az ajtót, és önkéntelenül is lehajtottam a fejem, képtelen voltam ránézni. Rám hajolt, és megcsókolta a nyakamat. Meghajlott ág voltam…

Kirakodott a táskájából, s pillanatokon belül kényelembe helyezte magát. Nyugodtnak látszott, de éreztem, hogy minden mozdulata türelmetlen. Ez zavart… Négy üveget és egy furcsa dobozt tett az asztalra.

„Ez micsoda?”

„Tejpor.”

„Minek ez?”

„Ha megéheznénk.”

„Nem értem…”

„Minden percet veled akarok tölteni.”

„Másként ígérted.”

„Így jobb lesz.”

„Miért éppen tejport hoztál?”

„Nem romlandó, sokáig eltart, annyit oldunk csak fel, amennyire szükségünk lesz.”

„Használat előtt felrázandó.”

„Ne érts félre.”

„Gyermekeledel.”

„Megszégyenítesz…”

A kisasztalhoz vezetett, és az üvegekre mutatott:

„Válassz!”

Konyakot ittunk, tettetett ráérősséggel, de kezünk remegett, ahogy koccintottunk.

– És aztán?

– Aztán, aztán… a részletek ízléstelenek. Míg le nem meztelenített, akár a ragadozó, mikor már mellette feküdtem, megnyugodott.

Fél éjszakát ölelt, a tudatom mélyén azonban úgy éreztem, hogy valahol ridegen nyugodt ez a férfi. Előzékeny volt és vigyázó, de már tudta előre a mozdulatokat.

– Furcsa ember vagy, ölelés közben is a hibákat számolod.

– Egy ilyen éjszaka érzéseit percenként kellene rögzíteni: az órák nagyon is megkülönböztethetők, ezen belül a percek, a pillanatok is. A mozdulatok, a forróság, a test helyzetei, az ölelés százfélesége mind rétegzi az időt: a szépség, a fájdalom, a leírhatatlan gyönyör és zsibbadt fáradtság közé vonalak húzhatók. Azóta sokszor gondolkodtam azon, mennyi kedveskedő kis szó, simogatás, csók, az idegek, a sejtek magánkívüli izgalma kell ahhoz, míg az ember elsikolthatja magát örömében. Magam sem tudom, miért, én ösztönösen is azt figyeltem, ahogy a kedveskedő mozdulatokból születik az öröm, a beteljesülés… Szép, én szépnek mondom, erről egy életen át lehet beszélni… Az éjszaka első fele az övé volt, s mire nyilalló fájdalmam izgalommá szabadulhatott volna, elfáradt. Aludni akart, kért, hogy csak egy órát hagyjam.

„Nem.”

„Csak lehunyom a szememet.”

„A forradalmárok keveset aludtak.”

„Az más.”

„Ugyanaz: áldozat valami nagy dologért… Balzac is keveset aludt, egész életében éjszakázott, így ismerik, ezt tudják róla.”

„Nem vagyok Balzac.”

„Kihez hasonlítsalak?”

„Hagyjál.”

„Dante?”

„Nem.”

„Marat?”

„Az sem.”

„Azt akarom, olyan légy, mint a nagy dolgok cselekvői.”

„Csak utánzatuk lehetnék.”

„Akkor se aludj, sértő és megalázó.”

„Mit kívánsz?”

„Nézzél engem.”

„Álmomban is látlak.”

„Ez most kevés, legalább beszélj, mondjál történeteket, akármit, csak beszélj…”

Együtt vártuk meg a reggelt, nyitott szemmel lesve, nézve, hogyan kopik le meztelenségünkről a sötét. Hajnalban hagytuk el a szállót, éhesen. Jólesett az emberek közé vegyülni. Egy zöldséges üzletet találtunk csak nyitva, egész úton narancsot majszoltunk. A gyümölcs leve rácsorgott a szoknyámra, végigfolyt a lábam szárán, illata betöltötte az egész buszt. Néztek bennünket, nem értették, honnan jövünk ilyen narancsosmaszatosan hajnal idején: egy sápadt férfi s egy nő, kezében egy szál hervadt virág…

A nővér felállt, a rákos öregasszonyhoz hajolt, megigazította feje alatt a párnát.

– Köszönöm.

– Nem alszik, mama?

– Hány óra?

– Éjfél múlt.

– Fájdalmaim vannak…

– Hozok valamit.

Puha lépések, halk ajtónyitások jelzik a nővér útját.

– Hallotta, amit beszéltünk, mama? – kérdi a lány.

– A magam baján töprengek, kedves, csak nő bennem a fájdalom, már nem is tudok másra gondolni.

A nővérek éjszakai lépése nesztelen. A félhomály teszi ezt, az éjszaka, a csend s a vigyázásnak valami ősi ösztöne.

– Hela, Hela – suttogja a lány –, gyere, még nem fejeztem be.

Ekkor felrobban az éjszaka nyugalma. Sietős, futó lépéseket hallani: rövid, intézkedő szavakat, a nővér izgatottan telefonál, valami szerkezetet gurítanak az ajtó előtt, a folyosó végéről kétségbeesett segélykérés kapaszkodik a falakra…

A fiú van rosszul, felismerem a hangját.

A lány hallja, ahogy a rákos ágyszomszéd suttogva imádkozik. Imádkozik a lábtöréses is, egymás mellett bukdácsolnak a suttogó szavak. A lány szája kiszáradt patakmeder.

– Mama, mama.

– Az egész folyosón ő a legfiatalabb, meg se kóstolta az örömöt. Azt beszélik, menthetetlen… Imádkozzon, kedves…

– Nem tudok.

A rémület kiszélesedik, nem szólnak, hogy ne hallják hangjuk remegését. Minden szó és mozdulat félelemmé változik. A műtüdő egyenletes kattogása elnémítja az óra ketyegését, magába tör minden más zajt, aki ébren van, csak ezt a hangot figyeli… Itt most nincs két egyforma perc, fájdalom és öröm úgy van jelen, mint az egymásra zuhanó fatörzsek… Bűntudattal gondol a felidézett nászéjszaka emlékére. Figyelése ernyed, lassan megszokja a láthatatlan szerkezet szipegő kattogását, aztán átveszi a gépies lélegzés ritmusát is. Az izgalom elsimul testében, megnyugszik, azt hiszi, a fiú megmenekült.

Hajnalfelé Hela bejön a szobába, arca sápadt, szomorú. A lánynak úgy tűnik, hogy nagyon régen találkoztak.

– Mi van a fiúval?

– Meghalt.

Rátapad a nővér mozdulataira, mondaná neki: ülj le, legyél velem. Nincs ereje a szóhoz. A mama fuldokló zokogással sír, ő az első halottsirató.

Elmúlik a hajnal. Toalett, lázmérés templomi csendben. A halálos dermedtség akkor enged csupán, mikor betolják a reggelis kiskocsit. A lány kortyonként szürcsöli a teát, a műanyag cső hideg, hidegnek érzi száját, torkát, nyelőcsövét; hóba fagyott emberek érezhetik így az alkohol tüzét.

Az infúzió szendergő kábultság, az idegek feszültsége enged. Most ér vissza önmagához, a félbeszakított történethez, élete hatalmasnak képzelt oszlopához, amire ráfonódik béna teste minden erejével.

 

Azután sokáig nem találkoztam a történésszel. Vártam, hogy jelentkezik; hív vagy ír. Nem jött… Írtam neki egy levelet, inkább magamnak szólt. Megszólítást nem írtam, nem is küldtem el, csak így elkezdtem:

„… ha együttlétünkre gondolok, minden vér a fejembe tolul. Nem hittem, hogy a testi szerelem ennyi szépet és örömöt hozhat. Sajnálom, hogy nem ismertem mindezt előbb; károsítottnak érzem magam. Várom a következő találkozást, megyek, ahová akarod, ne kívánd, hogy száraz fuldoklás legyen sorsom…”

Őrzöm a levelet, fejből tudom minden sorát.

Űzött szerelmesekként jártuk az országot. Okát nem tudta adni, ha kérdeztem tőle, annyit mondott:

– Így nem szokják meg az arcunkat…

Érdekes, Csehországot kedveltük jobban, egy déli kisvárost; csodálatos reneszánsz-barokk főtere van. Olaszországban lehetnek ilyenek. Gyönyörű sziget a dombos, fenyőerdős cseh tájban.

Volt egy utunk, nyár volt. Már csak egy vizsgám volt hátra; könnyűnek, súlytalannak éreztem magam. Elindultunk csak úgy nyugatnak, aztán délnek fordultunk. Elértünk egy kaszálatlan völgyet, kötésig érő fű, virágok, a domb derekától fölfelé száraz aljú fenyőerdő. Meztelenre vetkőztünk, és befeküdtünk a fűbe.

Ádám és Éva voltunk ketten. Így festették sokszor az első emberpárt. Ilyen helyzetekre mondható, hogy megáll az idő: én is azt szerettem volna. Legyen felettem minden időben olyan forró a nap, kék az ég. És szeressenek…

Aztán felmentünk a fenyőerdőbe, csak úgy alig ruhában. Máig sem értem, a fák között melegebb volt, mint a napon, száraz, tiszta meleg, ami ráömlik az ember bőrére.

Leültem egy fa tövébe, és a völgyet néztem.

– Maradjunk itt, ne menjünk vissza az emberek közé – mondtam.

– Csacsiság.

– Miért?

– Itt is leszáll a nap, ősz jön, utána tél.

– A manók beszélnek így. Ez itt a manók birodalma, a cseh mesevilág ilyen völgyekben és erdőkben született. Dudások jártak erre, kalaposok mentek innen a világba szerte.

– S a mi foglalkozásunk?

– Szegény szerelmesek…

– Boldog vagy?

– Igen.

– Énekelj valamit.

– Majd este.

A völgy alján vízfolyásra akadtunk, amit az országút felé kőmederbe fogtak. Izzadt voltam, ott mosakodtam meg, meztelenül. A történész kulisszát fogott elém, kicsinyke törülközővel takarta szent tisztálkodásomat. Sekély volt a víz, alig ért bokáig, lehajoltam, és marokkal szórtam vállamra. Az országúton megálltak az autók, emberek jöttek a völgy szélére, nézték, hogyan hajlongok meztelen egy merev, vékony férfi előtt…

Integettek felénk, szóltak is hozzánk:

– Ahoj…

– Ahoj.

– Áldás reátok.

– Ahoj…

Estére beértünk a kisvárosba, majdhogy felsikoltottam örömömben: egy ódon kőkapun hatalmas bálterembe léptünk… Napkeltéig öleltük egymást… Szinte irtózom az emlékétől, annyira szép volt. Valószínűtlenül szép. Olykor még gondolatban is félek arra menni…

Tudom, mindenkinek van története, az enyém ilyen. Hősiességem története a szerelem; megalázott a szerelem, magához alázott… Most is szeretem azt az embert, az időt, a helyeket is, ahol jártunk… Pedig azzal a nyárral elmúlt mellőlem a történész. Írtam neki, vele akartam örülni, mindössze ennyit válaszolt: „jövő nyáron találkozunk…” Talán ez volt a boldogság, álom és valóság egybefutása rövidke időre. Persze a féltve őrzött álmok is megérintik egyszer a földet…

 

Két férfi jött a rövid hajú orvossal. Kezükre emelték a lányt, oldalt fordították kissé, s a közömbös arcú nővér vágni kezdte hátán a gipszet. Az orvos az ágy végénél állt, nem nyúlt semmihez. A mozdulatokat figyelte, a lány arcát, szemét, reagálásait. Életre eszmélése óta először mozdítják meg a lány testét, várta ezt a pillanatot, most mégis fél. Kapná maga alá kezét, támaszkodna, karjai törött ágakként lógnak. Testét súlyosnak érzi, esetlennek. Rálát az ősz hajú asszony ágyára, szédül, imbolyog vele a szoba. Ijesztően fehér arc néz rá a párnáról: csontra ráncosodó bőr, vértelen száj, sötétedő szemüreg. S mintha mosolyogna a mama, egymáshoz erőlteti az arc szertemálló vonalait. Mosolyog.

Biztat, ez biztatás…

Az ablakkal szemben lejtő keskeny teraszokon széles fehér házak. Madarak csapnak az ablak világosságába.

Félek így, mondanám, de restellem. Lebegek, ez rosszabb a fekvésnél, minden pillanatban lezuhanhatok. Az egyik ápolónak, aki felsőtestemet öleli, reszket a keze. Remeg. Melleim érzékenyek, mintha fejembe futna a vér… Ostoba, kiszolgáltatott állapot, nézik a testem. Mintha kicsúszna alólam a föld, mintha most minden, mintha… Csecsemő vagyok, rátesznek a mérlegre, sírnom kellene, ordítani. Félek az ismeretlentől, a fémek érintésétől, a fölém hajló arcoktól. Másodszori születésem óta így, kicsit felülről még nem láttam a világot…

– Gyorsabban – sürget az orvos.

A nővér küszködik, hallani az olló erőlködő nyiszálását. A hegy alji alagútból most rohan ki a prágai gyors. Nyugat felől fújhat a szél, a robaj sokszorosan felerősödve verődik rá az ablakra.

Tíz másodperc, aztán ismét alagút… Ezentúl számolni fogom a vonatokat, az egyetlen hang, ami a világból az ágyig jön, a vonaté…

Olajjal kenik hátának szabaddá vált részét. Figyeli, lesi a mozdulatokat, várja a simogató jó érzést. Semmi. Csupán az olaj szaga émelyedik orrába.

Ha nem történik velem valami, elájulok, érzem. Golyó találta embernek lehet ilyen pillanata: inkább a föld érintése, mint ez a gyengeség.

Levegővel telített szivacspárnát terítenek alá, erre fektetik. Fejét kétoldalt nehéz homokpárnával támasztják. Sokáig csupán füstös kavargást lát maga fölött, a mennyezet sötét, szürke az orvos arca is. Mozog a szája, talán mosolyog is, először mosolyog. Együvé csavar bennünket a füst, nem tudja elengedni az ágyamat. Gondolkodik, hajlong, bokázik, integet. Talán megtetszettem neki.… Aztán átcsap köztük a szél, fehér lesz minden. A tudat ismét tiszta, már csak a nővér van az ágynál, a lány haját igazgatja, majd a kezének keres helyet.

A félelem még fogja, szája cserepes, száraz. Mindez hirtelen jött, váratlanul. Fölé hajoltak a fehér ruhás kísértetek, és leoldották a kín padjáról. Most tájékozódik, kezét nem látja maga előtt, megnőtt a takaró széle-hossza.

Felülről lefelé következteti keze vonalát.

A testem mellé fektették, vállamon érzem a takaró érintését. Felső karom nem tud a világról; könyöktől lefelé már ismét vagyok. Ujjaimmal tapogatom a combomat, nem érzem; belemarok a bőrömbe, semmi. A másik oldalon ugyanez… Felkapaszkodom a csípőmre, jólesik magasabbra lépni. Ágyékom szőrzete a mohák tapintásához hasonlít, köldökömtől fölfelé viaszon csúszom, hasamon külön érzem az ujjak tipegését. Mellem alatt a lépések ereje szerint mondom az ujjak nevét.

Fejemet kényelmetlenül nyomják a homokzsákok. Az orvosok bíznak is bennem, meg nem is. Nem hiszik fogadkozásomat. A fejmozdulatok veszélyesek. Erre kell legjobban ügyelnem, oldalra nem nézhetek továbbra sem. Előre és a mennyezetre.

– Könnyebb így, kedves? – kérdi az ősz hajú asszony.

– Szokatlan, félek mozdulni.

– Az orvos nem mondta a teendőt?

– Nem figyeltem, vagy nem hallottam jól; ahogy kicsomagoltak a gipszből, megszédültem.

– Nem panaszkodott.

– Féltem, hogy meggondolják.

– Ahogy bírja magát, aszerint mozduljon, kedves. Nagyanyámnak még ez volt az igazsága, a mozgás. Mozogj. Egyre csak mozogj, ezt sulykolta mindenkibe. Ha nincs dolgod, a seprűt tedd egyik sarokból a másikba. Ácsorogni nem szabad.

– A fecskék mikor mennek el, mama?

– Van esztendő, mikor augusztusban; ha melegek az éjszakák, késő szeptemberig is maradnak.

– Fecskét láttam, ahogy kinéztem az ablakon, mikor a kezükre emeltek.

– A hosszú ősz jele, a költöző madarak megérzik, jobban tudják, mint a tudósok…

– Láttam házakat is, teraszokat, füvet, fákat…

– Kora ősz és kora tavasz az év legszebb ideje. Nálunk ilyenkor érik a jonatán. Reggelente harmat csorog a fákról. Látott már őszi almáskertet, kedves?

– Nem.

– Kis paradicsom, én annak nevezem… Amerre a szem ellát, piros-vörös fák. Fiatalasszony koromban izgalomba jöttem a látványtól, testi izgalom fogott el. Valóságos. Ott égig ér a csend, vártam, hogy valamelyik fa mögül elém lép Ádám és Éva…

Erőtlen karjával is magával ránt a mama. Elvisz a falujába, elvisz a maga tájaira, sorra mutogat mindent. Fáradtan beszél, kövekként illeszti egymáshoz a szavakat. Még mindig rakja életének egyetlen nagy falát. Virágok nevét sorolja, ültetésüket, nemesítésüket…

– A faluval én szerettettem meg a virágot, kedves. Nem dicsekszem, mások mondják így.

– A mama hol tanulta ezt?

– Így születtem, ez bennem van. A virág az öröm. Én a mások arcán is szeretem az örömöt, kedves.

Gondolata a kezét keresi, s az ujjak elindulnak előbbi útjukon: fel a combra, az ágyékra, hasra, egészen a mellekig. Két test érinti egymást, az ujjak viaszridege és a mellkas melege. Az ujjak messzinek tűnnek, de legkisebb mozdulásukat is regisztrálja az értelem.

Bénaságom idejének első lobbanása, elönt a forróság, sebes arcom fájdalmasan megrándul. Mozdítani próbálom a fejem, előbb az ablak felé, lassan, a homokzsák engedékenyebb, mint a gipsz. Nap árnyéka haladhat ilyen óvatosan a föld hasadékaiban… Látom az ablak felső szélét, megpihenek, aztán tovább, megszegem az orvosok utasításait, tudom. De a világosság vonzásának nehéz ellenállni, lehetetlen…

Fájdalom hasít végig testén. Légzése megreszket, szólítaná, hívná a mamát, csak valami idétlen nyögés jön a szájára.

Őrület… Így maradni, amíg enged a görcs…

Ahogy enyhül a fájdalom szorítása, ezt gondolja:

Mindennap újra el kell képzelnem a csillagokat, s mindent, amit vissza akarok foglalni a világból. Újra el kell képzelnem testem részeit is…

Utat jár testén a lány, előbb képzeletével beméri mozdulatlanságának térségét, s indul. Öregek járnak így életek hosszán a kapukhoz, ösvényt taposnak. Minden út várakozás is, minden házhoz tartoznak várakozó kis utak. Asszonyok járnak rajta, lányok, szerelem, féltés, türelmetlenség.

Nyár elején felkeresett a történész. Hívott:

– Gyere, megjárjuk azt az utat, amelyiket akarod, a legszebbet, a kedvedre valót…

Nem mentem.

 

Késő délután van, árnyak homálylanak a fal derekáig, attól fölfelé vakító a fehérség. Nem jó nézni sem, könnyezik a szem. Nemsokára az orvos áll meg a lány ágya előtt.

– Így jobb?

Arca mozdulatlan s távoli. Közelebb lép, most hátulról éri a nap, akárha kora esti áldozat tüze készülne.

– Megkönnyebbültem, ezt érzem.

– Fájdalma nincs?

– A fejem talán nehezebb.

Az orvos merevebben fekteti a homokzsákokat, leül az ágy szélére, a lány arcát nézi. Ennyire tisztán még nem látta a rövidre vágott hajú orvos szemét a lány.

Minden tekintetének más a színe… Amikor közelít, hegyi pásztor, aki sohasem látott beteget, csak hegyet, fát, eget. Első pillantása meleg, közel hajoló, aztán hátralép, krétakört von az ágy köré, megbabonáz, s képtelen vagyok szabadulni az arcától…

Felhajtja a takarót, keresi, nézi az érző pontok határát. A lány keze ösztönösen ágyékára kúszik, első mozdulata védekező. Az orvos szeme végigrebben testén.

Ha egészséges lennék, most fohászkodnék, szabadíts meg a gonosztól… Féltenyerű ember tapintja vállamat, kezének egyik felét érzem csupán.

– Érzi?

– A mellem irányában, lefelé.

– S a vállak vonalán túl?

– Nem.

Az orvos megméri a mellkas, a has, az ágyék érző területeinek szélességét, s feljegyzi. Körültapogatja a felfekvésveszély helyeit, külön vizsgál minden testrészt. A reflexkalapács türelmetlen, követelőző, nem elégítik ki a nemleges válaszok. Végzi és kezdi. Az orvos feltámasztja a lány lábát, ölébe veszi, dörzsöli, tördeli, szurkálja.

Ha érző területet ér az orvos keze, pír szökik a lány arcába. Szeme a mennyezetre rebben, majd vissza az orvosra. Szégyenkezése ellen ennyit tehet csupán.

– A lábujjait?

– Mint azelőtt… Sűrű eső esik a térdemre, apró szemű, sűrű eső.

– Szereti az eső verését?

– Nem tudom.

– Miről jutott eszébe az eső?

– A térdemről, a térdem most esőt érez.

– Hallja az eső zúgását?

– Képzelem.

– Koncentráljon erre az érzésre, a térdére és az eső hangjára.

– Állandóan esne…

– Képzelje, csak képzelje.

– Eltompultam, doktor úr. A valamikor látott tárgyak emléke homályos. Elmosódik. A kastély hátsó szárnya, a folyosó szekrényei már beleérnek a ködbe: félek, hogy a szobába is bejön a fehér állat, és lefekszik az ágyam alá. Eléri a lábamat, aztán tovább… Néhány perccel ezelőtt csak annyira szerettem volna az ablakra nézni, hogy meglássam az eget. Nem sikerült. Tehetetlen vagyok, képzelgésre kényszerülök. A kinti világ minden részét újra el kell képzelnem… Az utakat, az embereket, mindent. Már pontosan érzem a határvonalat, ez olyan steril állapot, doktor úr. Talán így kezdődik a tudathasadás: egy valós világ és egy képzeletbeli. S a képzeletbeli nagyobb, szélesebb, magasabb…

– Mi lesz velem?

– Élni fog…

– Hogyan? Ha elkezdek tornászni, meghökkennek, undorodhatnak is tőlem. Egy tápászkodó állat kinek kell? Egy fantom tornája kinek kell?

Hirtelen nehéz akármit is mondani, ez a sokadik elkeseredett kitörés. Az orvos tudja ezt, ismét az ágy szélére ül, gondolkodva nézi a meztelen mozdulatlanságot. A hallgatás mindkettőjüknek jó.

– Sokszor csalódott?

A lány meglepődik, gondolkodik a beszéd fordulatán. Nem válaszol egyenesen.

– Nem értem, csalódásaimat nem így tartom számon. El kellene mondanom az életemet.

– Nem úgy, itt a kórházban? Szomszédaiban, az orvosokban, a nővérekben?… Bennem?

– Itt nem.

– A jövő sohasem megoldhatatlan. Az élet a megoldás, a megoldások lehetősége… Az élet változása oldoz ki a bajból…

Mióta a vizsgálat tart, valami izgalom fogja a lányt: tehetetlensége, szégyenkezése, a megvillanó érző pontok hullámai rebbenésnyi mozdulatok, a szem mélységébe takarva…

Hirtelen megrándul a teste, többször is. Térdei összecsúsznak.

– Doktor úr – mondja szederjes szájjal.

Sokráncú mosolyba fut az orvos arca, örömös kis nevetésbe. S a nevetés körülhajlongja az ágyat, eltörli az előző percek szigorának krétakörét, megengedi az ijedt visszamosolygást.

– Mi ez? – riad a lány.

– Élni fog… Jobban lesz.

Zavarban vagyok, nem értem az orvos hirtelen változását. Hangja nyugtat, szavai segítségével magával vihet oda, ahol még nem jártam… Ez olyan ember, többeket is magával vihet a saját tájaira, saját országába. Veszélyesen vonzó, különösen, ahogy felenged komorsága. Érzékeny vagyok minden jó szóra, viszonozni akarok minden közeledő mozdulatot…

Őrület. Szokványos kórházi história, nevetség tárgyává válnék: az orvos és a béna lány története. A gondolat kísértő, ilyenkor érzem gyengémet, szépítem a dolgokat, a múltat, a jövőt is… Hiába hívom józanságomat, ködbe takarom az orvos arcát, előjön. Ha nem látja, utánalopakodom. Lesem, magamhoz seprem szavait, kisajátítom azt is, amit másoknak mond. Egy szót, egy pontot keresek, ahol azonosulhatok vele… Ha csak gondolatban választana is ki magának – egy beszélgetésre, bizalmas együttlétre –, magához emelne… Lehet, hogy ebben a pillanatban minden lejátszódott köztünk, ami férfi és nő között megtörténhet. Minden…

– Nem szabad mozgatnia a fejét, moccantania sem…

– Igenis, doktor úr.

– Ezt meg is fogadta.

– Igen, doktor úr.

– Felsőteste abszolút nyugalmat igényel. Ez parancs. Előbb a végtagjait kell életre kelteni, különösen a lábát, a felfekvés miatt.

– Igen, doktor úr.

Az ágy végénél áll az orvos, oldalról éri a nap, már felkészült a kora esti áldozat tüzére, feléje indultak a lángok.

– Vigyázzban fekszem majd, doktor úr, már gyakoroltam. Így szeretnék álmodni is, mozdulatlan testtel. Előbb elképzelem az éjszakát, a csillagokat, az idő múlását, az eső verését…

– Már elment, kedves.

A kínlódás padjára feszítem magamat akaratommal. Lesznek pillanatok, amikor nem fogja senki a kezem. Egyedül leszek… Ébren kell aludnom: mások is megteszik, a katona nehéz szolgálatban állva szunyókál. Ezt kell magamba sulykolnom, egy pontra kell összpontosítanom.

– Embernek is kedves – mondja az ősz hajú asszony.

Ismerek egy magyar költőt, az orvoshoz hasonló természet. Közvetlen ember, mégis idő kell hozzá, mondataival önnön élményeit göngyölíti magáról, lassanként, ahogy sebről a pólyát, a hangulat bizalmassága szerint.

Legfelül komorsága van, szótlansága, nézelődése, valami öröklött konokság a szemében.

„A költő szerepe szolgálat” – válaszolta egy kérdésemre.

„Én tanítok…”

„Az is szolgálat.”

„Miből lesz a szolgálat?”

„Erkölcsi meggyőződésből. A szolgálat vállalás, sorsok vállalása.”

„Krisztusi beszéd.”

„Enélkül nincsenek nagy dolgok.”

„Nem mindenki képes nagy dolgok cselekvésére.”

„Erre kell törekedned…”

Honnan jönnek ez elszánt szavak? A mi házunkban ilyen nyelven sohasem szóltak: szolgálat, erkölcs, meggyőződés… Nincs rajtuk gomb, sujtás, cifraság: tisztaságot idéznek. Tiszteletet. S az orvos köpenyét… Szónoklatot mondott nekem a költő, vagy messzi elődeinek alázata fonódik nyelvére? Halálos töröttségemben döbbentem rá: minden nagy dolog az idő mélységében születik. Érlelődik… A költőnek volt apja: égethette tűz, fojthatta víz, temethette maga alá föld, pusztíthatta önnön indulata… A költő beszédében ezt fordította visszájára az idő: kesernyés büszkeséggé, s ő ezzel azonosul. Büszkeséggel… Tüzeket képzelek a hegyeken túlra, a költő apjának is volt apja… Képzeletem már nem tudja követni a visszafelé időt…

Elmosolyodott, megérezte érdeklődésemet, tárulkozott. Énjének második rétege a mosoly volt, kapcsolat, a teremtődő összhang jele.

„Szép lány vagy” – ült közelebb hozzám.

„Mivel lehet mérni a szolgálat hasznát?”

„Lelkiismerettel.”

„S a nép, amelyért küldetést vállalsz, hogyan adja tudtodra, hogy szüksége van rád?”

„Figyelmével… Te azonnal viszonzásra gondolsz, a fizetségre. Lehet, hogy elégtételt sohasem kapsz, s különben sem ezen van a hangsúly.”

„Nem értem, sok mindent nem értek…”

Furulyát húzott elő belső zsebéből, pásztornótákat játszott, s kurjongatva közben, énekelt. Bolyongtunk, bort vett, üvegből ittunk, magához ölelt, megfogta a lábamat. Hazakísért, fel akart jönni hozzám, nem engedtem…

„Láttál már csillagos eget, nagy éjszakában?”

„Igen.”

„Hát pásztort, igazit, öreget, nótásat?”

„Élőt nem.”

„Akkor legalább hallgasd őket…”

Leült a házzal szemben, hajnalig furulyázott: apját mondta, hegyeket, véres virtusokat, verekedéseket, szomorúságokat… Megérezem, a költő legbensejében egy táj van, innen jönnek versei, azt mondja a furulyával is… Tapintó ujjhegyekkel le kell róla göngyölíteni az élet rétegeit, komorságát, mosolyát: s ott kell legyen valamiféle tengerszem, az emberi tisztaság helye. A tisztálkodás helye. Sok hasonló embert ismerek, ilyen az orvos is, rétegek mögött rejtőzködő: az inge alatt még ing, bőre alatt még egy barnaság, szeme mögött még egy másféle figyelés. Emberi mivoltuk akkor ér hozzám, ha életük belső rétegeit sikerül magam elé teregetni.

És a magam dolga? Élményeim hány rétegén kellett lezuhannom, míg elértem a megmaradás szakadékáig: énem benső pontjainak látásához, a felismeréshez, hogy a visszavezető úton csak pontokra koncentrálva mozdulhatok előre.

Újra kell képzelnem a tárgyakat is. Elfelejtem a tapintásukat, a virágnak is csupán a szagát érzem. Eszmélésem küszöbén még összefolyt a virágok illata; már különbséget tudok tenni a rózsa, szegfű és kardvirág között. Egy idő óta szaguk és illatuk szerint igyekszem osztályozni a tárgyakat.

Látom a dolgokat, hallom, ízlelem, szagolom őket, tapintani képtelen vagyok. Öt érzékem közül négy működik, saját testemről van fogalmam, a tárgyakról nincs. Hiányzanak… Nagyvizitkor pipadohány illata csap meg, elképzelem a kékes füstöt. S milyen lehet a pipa tapintása?… Nem tudom bizonyosan…

Ha rózsa illatát érzem, leveleit keresem ösztönösen, töviseit, szárát. Próbálom felidézni a virágok tapintásának emlékét, az első benyomást, mikor virág érintette kezem… A szagoknak, illatoknak alakjuk van, most ez a vékonyka palló köt a világ tárgyaihoz. Elképzelem, milyen is volt az első ceruza érintése. Keresem. Nehéz, viaszos ujjaim hegyére szinte lehetetlen odaképzelnem a tárgyak tapintásának érzetét.

Nem elég, ha csak látom a virágot; az illata is kevés. Ki kell terjednie, szét kell áradnia testemben, megjelennie minden érzékszervemben. El kell érnem a tárgyak megtapintásáig: milyen is volt a kastély faajtajának kilincse?… Hideg? Meleg, sima vagy érdes tapintású? A lépcsőkorlátok fogózója? És az ezernyi apró tárgy, ami kezemhez ért eddigi életemben?… Táskámé, fésűmé, cipőmé, evőeszközömé, tükrömé…

Nevetséges és hihetetlen feladatok nőnek elém: meg kell tanulnom kihúzni a fiókot, lenyomni a kilincset, elkapni a labdát, kezembe fogni a vonalzót, krétát, képeket, a csontvázat. S mindnek más a tapintása… Mit mondhatna most nekem a költő? Szolgálatról, küldetésről, népről, nemzetiségről? A bénaság kapaszkodása, az élni akarás miként válhat erkölcsi értékké? Egy roncsaiból támadt ember lehet-e valaha is felmutatható példa? Vagy legalább említésre méltó…

– Min gondolkodik, kedves? – kérdi az ősz hajú asszony. A doktor úr ma különös örömmel volt. Így még nem láttam.

– Volt egy születésnapom, egy furcsa…

– Ez jutott eszébe?

– Igen – hazudja a lány.

– Ez is divat, az egész esztendő egy születésnap. Ahány nap, annyi ünnep: piros betű se kell, koccan a pohár.

Hátrálna a lány vissza a csendbe. Elkésett. Az asszony, arasznyi hézagokat hagyva maga mögött, kárhoztatja a mai élet hiábavalóságait.

– Inkább elmondom, mama…

 

– Egyedül töltöttem a huszonnyolcadik születésnapomat. Nem hívtam senkit, mégis vártam, lesz, aki legalább jó szót mond. Munkahelyemen számon tartottak minden ilyen alkalmat, tapintatosan már előre figyelmeztették a soron következőt… Nekem senki sem szólt, előtte sem, aznap sem…

Majd délután, gondoltam, későbbre tartogatják. Nem történt semmi. Lehet, hogy estére hagyják, reménykedtem, meglepetést készítenek, összekötik az első látogatással…

Nyolc után már az órát néztem, zúgott a csend, a csengőt lestem minden pillanatban. Ha léptek közeledtek a folyosón, megfeszültem.

Észrevétlen pillanat volt a nap, úgy múlt el, mintha nem is lennék. Voltam, éltem, láttak, tudták, de már megkerültek. Feledékenység?… Előzékenység? Talán tapintat, talán…

Elhatároztam, nem hagyom magam. Csak azért is benépesítem magam körül a világot. Fojtott a tehetetlenség… Gyertek, nézzetek, okleveles tanárnő, biológus. Tudok főzni, táncolni, énekelni, van lakásom, autóm. Önálló vagyok, szabad, nincsenek kötelezettségeim, előítéleteim. Elárverezem magamat, meglátom, ki mennyit ad, először, másodszor…

Hirdetést teszek, így keresek ismeretséget. Felkínálom magamat, mindenemet… Magyarországra mentem, és egy pesti szállodában két napig fogalmaztam azt a néhány sort, amellyel dobra vertem magamat. Betűnként írtam a szavakat, megváltoztattam, átírtam a mondatokat, sokszor.

Művészeteket kedvelő jólélek – ez volt a jelige.

Huszonkilenc éves, 172 cm magas, barna-fekete, csinos tanárnő, berendezett lakással keresi arra érdemes, intelligens, hozzáillő diplomás férfi ismeretségét… Szerelmet és házasságot várok. Csak komolyan érdeklődő levelekre válaszolok.

Művészeteket kedvelő jólélek.

Aláírtam, másnap reggel leadtam egy lap szerkesztőségébe, és elutaztam.

– Miért Magyarországra ment hirdetni, kedves?

– Ösztönösen tettem, szeretem Pestet. Óriási dzsungel, ahol elfelejtem a földrajzot meg a kicsinyes kérdezősködést. Pest nagyváros, olyan a levegője, nagyvárosi, el lehet vegyülni, feloldódni. Reménnyel mentem oda, másabb világot vártam, s valami beidegzett ősi hiedelemmel: úgy lesz jó, ha egy párnán egy nyelven szólunk, ha a szerelem nyelve egyezik az anyáméval… Lehet, ez maradiság is, én így gondolom. Érzékenységem is hajtott, már sokszor belém faltak. Érzékeny vagyok, nem is titkolom. Itt Közép-Európában még sok a kicsinyesség, sok kicsinyesség van egymás mellett, a sértés, a bántás hamar az emberek szájára kerül… Két hét múlva visszamentem, kezembe nyomtak egy paksamétát, a válaszokat. Előbb csak siettem, a szálló közelében már rohantam… Azóta sokszor elolvastam a leveleket, már betéve tudom mindegyiket, összegyűjtöttem emlékül az utókornak…

Kedves jó alakú, humán érdeklődésű diplomás! Olvastam a hirdetést, és ez úton szeretnék Önnel megismerkedni társaság céljából. Én 35 éves vagyok, 178 cm magas, gesztenyebarna, kék szemű, 70 kg… Gimnáziumot végeztem, jelenleg is tanulok művezető-tanfolyamon. Mellékállásként 10 éve énekelek operett-, és magyar nótákat. Tudniillik még ez is, osztályon felüli énekesnek ismernek, a befutásom sajnos keresztapa hiányában még nem sikerült. De nem adtam fel a reményt, gondolok itt ama mondásra, hogy ember küzdj és bízva bízzál…

Az anyagiak sosem érdekeltek, a lelki jóság, a lelki gazdagság mindennél többet mond…

Őszinte művészlélek – és hűséges szívemmel kézcsókom és üdvözletem…

A második levélben ez állt:

Nevem H. J., 29 éves, 169 cm magas, szőke, műszaki tisztv. Nem leányálom, férfiszépség. Tán egy fokkal elviselhetőbb csak az ördögnél. Éltem, tanultam, szenvedtem, kínlódtam, gyűjtöttem, fecséreltem, láttam és láttattam, voltam szolga és kényúr is, és most nincs semmim, és mégis minden az enyém, a nagy világ…

Nem rendelkezem diplomával, csak azzal a szegénységgel, amely erősebb, mint Xerxész, és gazdagabb, mint Dárius… Ez vagyok, nem jobb és nem rosszabb. Ha célt talál bennem, és szárnyra gyúl a képzelet, úgy kérem és vágyom hívó szavát…

Szép, tiszta leveleket vártam, rátalálást az igazira, kicsit úgy, mint a mesében. Megreszketett előttem az országról táplált romantikus hiedelem: sorsok terültek elém, tartózkodón, magányosan, mosolyogtatón, mulatságosan is. Volt, aki csak névkártyájára írt néhány sort, név, cím, rang, telefonszám, minden együtt, ami egy elegáns, komfortos ismerkedéshez szükséges…

Egy főiskolai tanár:

Az ember önmaga megismerésében tévedhet a legtöbbet, ezért magamról csak a legfontosabbat közlöm: 36 éves, nőtlen, 172 cm magas vagyok. Saját öröklakásomban egyedül élek. Kérem, hívjon fel. Szóban egyszerűbb és közvetlenebb minden…

Egy mérnök:

Kedves Hirdető!

180 cm magas, 38 éves vagyok. Bp.-en dolgozom, várva válaszát, üdvözlettel…

Valami ismeretlen erő a falhoz szorított. Magam elé képzeltem a levélírók arcát, látni akartam őket, s jöttek is, egymás után, előbb sorba rendeződve, majd összevissza nyomakodva. Néztek, bámultak, gusztáltak. Lábamat, térdemet, kezemet, vállamat, mellemet, arcomat, szememet, hajamat… S mikor már bírhatatlan volt a képzelet erőszakolta kép, földre söpörtem a leveleket, s vártam, hogy a szoba minden részébe benyomuljon az utca tompa moraja…

Kis idő múlva folytattam:

Művészpályán működő zenész vagyok, nagy művészegyüttes zenekarán belül dolgozom. Sokat jártam külföldön turnék során. Időnként most is rövidebb időtartalomra is járunk külföldön… Mindenfajta káros szenvedélytől mentes korrekt mélyérzésű ember vagyok…

Kedves Hölgyem!

Nem tudom, lesz-e esélyem, mert nekem még nincs diplomám, csak egyszerű technikus vagyok, művezetőként dolgozom az egyik vasipari vállatatnál. Fizetésem egyelőre kétezer…

Kedves Ismeretlen Hirdető!

Önhibámon kívül elvált, gyermektelen ember vagyok. Foglalkozásom elektroműszerész. Zenét nyolc évig tanultam. Diplomám nincs…

Kezemmel, szememmel örültem a leveleknek. Ahány boríték, annyi ember, sok levél. Számolni kezdtem őket, az ágyra szórtam valamennyit, előttem fehér lepedő, a nászágyak színe. Csak nem volt márványsimára vasalva: apró kicsi kockák, szabályosak, csupán nagyságuk különbözik.

A kezekre gondoltam, az ujjak hegyére, amelyek a papír felületét nézték, miközben formálták a betűket: szépeket, nehezeket, idomtalanokat, szerényeket, mindenféléket. Vajon hány ilyen levelet írhattak már? Hányszor böngészhették már keresztül az újságok apróhirdetéseit, hogy életük jobb lehetőségeit megtalálják?

Örültem. Ha akarom, eljönnek az emberek, legalább megnézni. De valami ismeretlen súlyú szomorúság is volt bennem, tudatom így fordította a szavak tartalmát: Kirakatba ültél, nagy üvegezett keretbe, eddig még nem mutattad magad; ha kicsinyenként is, ezután föl kell fedned kiléted…

Nem akartam erre gondolni, kupacba kapartam a leveleket, felhajtott szoknyámba sepertem valamennyit. Játszottam. Aztán találomra ki-kiragadtam egyet, és tovább olvastam. Nem fáradt, mama?

– Mondja csak, kedves. – Ernyedt volt a hang, magába roskadó, fájdalmasan vékony. A lány megérezte, az öregasszony messziről nézi őt.

– Fájdalmai vannak, mama?

– Mondja csak…

– Kedves Hölgyem!

Friss levegőt, régóta várt napsugarat viszek otthonába, felszárítom az árnyékos helyeket, begyógyítom a fájó sebeket. Új és szép életet teremtek. Sok felebarátom álomban él hosszú ideje, s álmai sohasem teljesültek. Szép és új életet igyekszem teremteni. Új élet, új világ, szépen beosztott órák, kedves napok, boldog évek jönnek otthonunkba. Így talán szép lesz az elmúlás, és boldog lesz az örökkévalóság… 50 éves vagyok már, ősz a hajam, 190-es árnyékom van. Kiegyensúlyozott életű, a valóságban és a valóságnak élő ember vagyok. Én már megteremtettem magamnak a boldog jövőt…

– Nálunk is volt egy ilyen a családban. Minden rokonságban van egy szélhámos, így van elosztva.

– Már nem sok van hátra, mama.

Hölgyem!

Negyvenhat éves, elvált tisztviselő vagyok, feleségem rám hagyott két szép iskolás fiút, 13-15 évesek. Én 170 cm, kék szemű ember vagyok. Általában víg kedélyű, szeretnék boldog lenni. Ha a fentiek elfogadhatók, és tud sütni- főzni, akkor válaszoljon…

Tisztelt Kisasszony!

Vízvezetékszerelő vagyok, ötezer forint havi jövedelmem van. Takarékbetétben 150 000 Ft. Elvált ember vagyok, szeretnék újra házasságot kötni, és teljes családi boldogságot élvezni…

Asszonyom!

Németül, franciául, angolul beszélek és írok. Akadémiai közgazdász végzettségem van. A zongoratanszéket is sikeresen abszolváltam. Elvált vagyok, volt feleségem egyetemi tanársegéd, orvos. Gyermekem nincs. Szabadrendelkezésű lakásom van, 48 éves vagyok, országos irányító szervnél vezető beosztásban dolgozom, 4000 Ft-ot meghaladó dotációval… Szenvedélyem a feltétlen és békés családi élet…

Napkeltéig olvastam. Eltört szerelmek, megfeneklett családi életek maradványai: szerencselovagok, bohémek, házasságszédelgők, társat kereső magányosok, kisemberek, mindez egy kosárba öntve, mintha forgószél csavarna egybe nagy sereg embert.

Választhattam. Dúskálhattam diplomások és diploma nélküliek között. Sajnáltam, hogy nem születtem pszichológusnak, e levelek alapján befurakodhattam volna a sorsokba. Tudtam mindenkiről a legfontosabbat. Figyelnem kellett csupán, következtetni, összesíteni az életek különböző és hasonló értékeit. Én lettem volna a teleobjektív… Szép történetek, ugye? Hall engem, mama?

Az öregasszony nem válaszolt.

– Alszik, mama?

Lélegzését lehetett hallani csupán, lesüppedni s fáradtan emelkedni. Megállt a lány beszéde, a törött lábú asszony most is a falat nézte.

Egyedül vagyok. Kör közepén fekszem, ágyamat kitették az udvarra, nagyon kicsi vagyok, hozzám képest minden óriási. És senki sem jön hozzám. Talán ez a legszörnyűbb csend, ellobbant mellőlem az öregasszony kíváncsisága is. Senkit sem érdekel, amit mondani akarok… A tárgyakhoz kényszerülök, a falaknak fogok beszélni. A kimondott szó megkeményedik, ebben reménykedem, eléri a tárgyakat, az ágyaknak, a falaknak mondom tovább, mindegy. Beszélnem kell, mert a visszhangtalan hallgatás a legszörnyűbb csend.

A levelek után a találkozások következtek: a képzelt és valóságos kép egyeztetése. Vártam az alkalmakat, de hessegettem is az időt. Kislányként szerettem volna látni magamat, copfosként, aki virágot árulva, nagy szemekkel közelít a kávéházi asztalokhoz.

Vártam – megbeszélt időben, megbeszélt helyen, megbeszélt módon. Messziről jött szándékaink körültapogatták egymást. Volt, aki kávéval kínált, volt, aki konyakkal. Mód és számítás szerint… Az ilyen találkozások első percei kedveskedők, de a szemek figyelnek, tapogatnak, gusztálnak; az egész arc egy nagy merev szem. Itt már nincs romantika, kopottak a színek, vékonyka máz, kicsiny izgalmak fáradt cseppje fénylik csupán a szavakon.

A férfikíváncsiság kegyetlen, gyorsan akar tudni mindent. Tájékozódni, aztán számadást tenni: szorozni, osztani s főleg összeadni a tényeket, a tételeket. S végül feltenni a néma kérdést: érdemes-e kezdeni? Mennyi időt, mennyi fáradságot érhet ez a nő? A gusztálás könyörtelen, végigtapogat mindent, a combokat meg melleket ugyanúgy, mint a remélhető bankbetétet.

Kirakatban ültem, óránként, percenként szégyenkezve. Megszabtam a sorrendet, kivel leszek először, másodszor… Öt férfival találkoztam mindössze, s hazajöttem. Levert voltam, kedvetlen, vesztes csatából szégyenkezve oldalgó katona. Pest megfakult a szememben, rideggé vált, csalódásom színhelye lett. Nem fogadott be, kivetett magából, kitoloncolt falai közül…

Fásultság uralt, hetekig közönyös voltam minden iránt. Majd zsibbadtsággá olvadt a kudarc. Voltam magamnak, ismét csak vártam. Ismétlődtek a napok, az órák, a percek megszokott mozdulatai. Ősz közepe volt, néztem a boruló, ködös estéket: megpárásodik a fű, a levél, hideg verejték fénylik a tárgyakon. Magamra vettem a ködöt, belebújtam, s csatangoltam. Láthatatlannak tudtam magam, hideg ölelésével magához fogott az este. Valószínűtlen világ: elmosódnak a határok, a tárgyak vonalai, az emberek arca; egymás elé tűnünk váratlan, aztán ismét magába nyel a fehér semmi.

Bújócska…

Ilyen a remények ideje, a várakozások kezdete, a szerelmek születése…

– Ébren van már, mama?

Elhatároztam, megismétlem a hirdetést. Egyik percről a másikra döntöttem. A keserű csak azért is, a fáradhatatlan remény sugallta-e? Nem tudom.

Egyedülálló, lakással rendelkező, magyar nemzetiségű pedagógus arra érdemes férfi ismeretségét keresi – ez volt a második hirdetés szövege. Várakoztam. Már nem olyan izgalommal, mint először. Lehiggadtam, tárgyilagos nyugalommal bontottam egyik levelet a másik után. A hazai hirdetés szövegéből már kihagytam, hogy „diplomával rendelkező férfi társaságát keresi…” Alább adtam.

Három magyar nyelvű levelet kaptam, munkásfiatalok ajánlották ismeretségüket:

Azzal a reménnyel írok, hogy nem fogtam hiába tollat a kezembe, ha talán tanító, akkor se nagyravágyó. Megfelelne talán egy munkás is, csak a megértés legyen meg, nem az a fontos, mije van… Ez az én véleményem…

Tulajdonképpen ez volt mindhárom levél lényege. Eltanácstalanodtam, úgy gondoltam, most az lesz jó, ha a bizonytalanságra bízom magamat. Nem válaszoltam senkinek.

A szlovák nyelvű levelek magányos, megözvegyült pedagógusoktól jöttek. Legtöbbjük az ország északkeleti csücskéből: mamáskodást ajánlottak, gazdasszonykodást kisvárosi, falusi kertes házakban.

Voltak érdeklődők, akik csak úgy, hívás és bejelentés nélkül beállítottak. Kikérdezték a telefonszámomat, és annak nyomán indultak: jöttek, bemutatkoztak, és kezdődött a guszta. Az emelet magasságát nézték, a szobák számát, a bútorokat, a képek értékét…

Düh fojtogatott. S mégis, az ingerültség szélén ott volt a remény, a hátha: egyszer olyan ember ül velem szemben, akit régóta várok…

Minden nap önmagam leleplezése is volt. Merev voltam az emberekkel szemben. Rideg és kiváró. Szinte mindig mástól vártam az első szót, én csak válaszként tudtam kedves és kellemes lenni. Kicsit talán minden nő ilyen, vigasztalódtam. Valójában belőlem hiányzott a kezdeményezéshez szükséges szépség, az a belső összhang, ami az állandó női jelenlét szülője.

Én előbb megszűrtem érzéseimet és benyomásaimat, a dolgok értelmét csak ezután engedtem tudatomhoz. A sikertelenségek sora az emberi természet ösztönös, elemi mozdulatát nevelte belém: a védekezést. S ha ez szokássá vagy természetem részévé erősödik, az élet lelassul, vagy talán meg is áll. Velem tulajdonképpen ez történt. Várakozásaimban nem kezdeményeztem, vesztettem belső erőmből. S ha valaki ebben az időben közeledett felém, még ki se nyitotta a száját, és már kaptam magam elé védőn a kezem…

Még jöttek a látogatók, de én már tudtam, hogy mindez méltatlan hozzám. Elengedtem magam, elfárasztott a várakozások feszültsége. S ez most jólesett. Lebegni, nem érni a tárgyakhoz, az emberekhez, elengedni magam mellett az időt… Utólag már úgy vagyok vele, minden úgy szép, ahogy megtörtént. Ez is. S közben rájöttem, hogy egy ember az emberiség is. Beszélhetünk, gondolkodhatunk sokféleként, de tulajdonképpen egy ember van jelen mindenütt, ugyanazokkal vagy hasonló érzésekkel és gondokkal. Talán e felismerés lesz az a nagy erő, amely enyészetre ítéli az emberi kicsinyességet és összeférhetetlenséget… Én sem akarok mást és többet, mint ami e világ minden emberének a természettől kijár…

 

Az öregasszony tipegő lépésekkel csoszog a szobában; a műtét után először hagyta el az ágyat. Nézik. Arcának ráncaiban szinte eltéved a tekintet: a fájdalom s az öregség számtalan töréssel ágazik egybe. Repedés nő az ábrázat részei közé: homlok, száj, szem már távolodnak egymástól.

– Már jobban van, járni is tud.

– Ennyire.

A lány ágyához csoszog az öregasszony; mosolyogni próbál, a ráncok összevisszasága nem engedelmeskedik, kis örömét az arc már képtelen kifejezni.

– Csúnya vagyok, mama?

Másodszorra sem sikerül a mosoly.

– Fiatal, ez mindennél több.

– Rút vagyok, ugye?

Egy pillanatra az öregasszony szemét próbálja a mosoly, aztán elmenekül a tekintet. Az ablak deszkájára támaszkodik görnyedten, a mélységet nézi, a hegyeket.

– Mit lát, mama?

– Földet, seregélyeket, csoportban terülnek a fűre… Egyberepülnek, megülnek, fölrebbennek, aztán vissza. A házak melegéhez jönnek, ősz közepe van…

Fáradt cseppenként hullanak a szavak, lefutnak az üvegen.

A lány értelme visszafelé számolja az időt: Sok madár, nagy hegyek, a szavak itt mégis kezüket vesztik, egyedül vannak… A fájdalom teszi, mert a szenvedésnek is van magánya… Szeretik a mamát, mégis magános, nagy fájdalmával egyedül van. Ő már csak szenvedésében erős… Őrület, hogy tudok ilyet gondolni… Ez talán azért van, mert a nagy megrendülések után jó ideig összefolynak a dolgok, a színek, a kevés a sokkal, a szomorúság az örömmel…

Hetenként háromszor van beteglátogatás, legtöbben vasárnap jönnek. Ilyenkor minden asztalka csemegeüzlet-kirakat, ajándékhalmaz, kirakóvásár. Várótermekben zsong így a beszéd, a szemek, a nézések sövényt fonnak az ágyak köré. A törött lábú asszonyt valósággal maguk alá takarják fiai.

Legtöbben a mamához jönnek, csoportokban, hosszú röptű madarakként. Egész éjjel utaznak, délig padokon rostokolnak, délután bevonulnak a hófehér kórházi szobába. Jelenlétük számonkérő, nincs bennük a betegek alázkodása.

Engem megnéz minden látogató, először, mikor rám köszön, másodszor lopva. Már apám is bejár hozzám, anyám dörzsöli, masszírozza testem, kezem, lábam; apám csak néz hitetlen. Anyám hajlongása nem takar eléggé, rám látnak, pillanatonként verődik arcomra a kíváncsiság. Rejteném magam… Már félek kérdezősködni az arcom felől, anyám tekintete is elrebben, elmenekül. Így akar kímélni, tapintatos lenni, ezt teszik mások is: elmenekülnek az arcomról. Meghökkennek, hátralépnek, lesütik a szemüket.

– Hazajössz, ott jó lesz neked – mondja apám.

Üres szavak, érzem, vékony remény, nem bírná el a madár testét sem. Apám se gondolja komolyan, nem tud hívni magához, életéhez, idegeibe feszülő félelme felfalja a biztatás melegét. A szomszédos ágynál suttogva beszélnek rólam, így mutatnak be minden ismeretlen látogatónak. Elrettentő látvány vagyok, a rossz út példája, suttogás tárgya…

A lány várja a látogatás napjait, valahányszor anyja mosollyal lép a szobába. Felülről néz rá, aztán ölébe veszi gondolatban: látja arcának ráncait, szája széle remeg, a szeme folyton keres valamit. Biztosan a szerencsétlenség előtti állapotot idézi, szépségét, gyermekségét, amikor testük még naponta összeért. Anyja belemerevedik az ölelésbe, idegen szem azt hinné, így születtek, egyszerre.

Egy pillanatra elhomályosul a figyelő mosoly, ezt minden alkalommal megérzi a lány. Közéjük törik a szavak melege, veríték nő a lány homlokára, elmozdulnak egymás mellől, tudják mindketten. Az anya több öleléssel kíván kárpótolni… De a lányt megérintette a kétségbeesés, az anyja szemében látta, s nem tud tőle szabadulni.

– Mi van odakint, anyám?

– Ősz, és az emberek kérdeznek, jókívánságaikat küldik.

– Miért nem jönnek el?

– Lebeszéltem őket.

– Miért?

– Ne csodálkozzanak, ne bámuljanak, ha legalább felülhetnél már…

Ezt érzi meg a lány, anyja visszafelé nézését, takargató szándékát. Nem történt semmi, nem igaz, hogy vannak ködök, nem igaz lányom nyugtalansága. Mindene van: lakás, diploma, autó, kényelem, kérője több is, csak válogat, vár. Független, számára nem sürgős a férfi. Így teszi jól, kitartja magát… Szép gyermek volt, csodájára jártak, leánysága virág… Nekem virág…

Anyja gondolatai némán érintik a lányt, torkába görcsölődik a tehetetlenség.

– Fáradt vagyok, anyám.

– Pihenj, ne gondolj semmire.

Az emberek bámészkodását anyja kedvessége képtelen közömbösíteni. Már várja a látogatási idő végét, terhessé válik anyja közelsége is.

– Szerdán jövünk, jövünk…

– Jó, anyám.

Ismét csend, a zsibongás, a szerető kérdezések utáni csend. Megzavart nyugalom, kielégítetlen várakozás, kis időre a látogatók után oson a beteg: követi őket, velük megy, folytatja, hallja beszélgetésüket. Majd egyszerre elmarad, magányába zuhan, s önmaga sorsához kényszerül.

Egyedül vagyok, kinek mondjam, itt mindenkinek megvan a magánya, hallgatnak róla. Talán meg sem tudják így fogalmazni. Nagy sokaság közepén is van magánosság: családom, rokonságom, ez egy szobán bévül is egyedül vagyok. A látogatók elmennek, bezáródik az ajtó, s folytatódik a kórház. Egy idő óta mintha jobban kötődnék a kórház embereihez, mint a kintiekhez…

A rövid hajú orvossal táncolni szeretnék. Esztelenség a szándék is, tudom. Főiskolás koromban volt egy nagy táncom, azt szeretném megismételni. Vékony, hosszú lábai vannak az orvosnak, meghajolna:

– Szabad?

A ritmus, az lenne a legnehezebb, visszatalálni a táncok ritmusába. Esténként hallgatom a zenét, a melódiát fogja a fülem, de a ritmus összefolyik. Már próbálom számolni is, egyet, kettőt, hármat, négyet, nem találom el, elmaradok vagy előresietek.

– Szeret táncolni?

Tíz férfi közül kilenc ezt kérdi először, a lépéseit figyelném, hogy el ne tévesszem. Az lenne jó, ha tangóval kezdenénk, az a legegyszerűbb, s mikor már tudom, váltanánk, gyorsítanánk.

– Nem fáradt még?

Szokványos kérdés ez is, a féltést mondják így és az unalmat.

Végkimerülésig táncolnék, az összerogyásig, ilyen alkalom kevés van.

– Szeretek táncolni.

Képzelgés, felröppenek, aztán lezuhanok… Elfelejtettem a járást is, talán ezért nem érzem a zene ritmusát, előbb azt kell megtanulnom, az egyensúlyt, a tipegést. Minden más csak aztán jöhet. A nagy tánc most lehetetlenség.

– Szeretek táncolni…

Hangosan mondom, hallja az egész szoba, nem méltatnak szóra. Magával van elfoglalva mindkét szomszédom, saját bajukba süppedve nézik a falat vagy a mennyezetet.

– Kérdezett valamit, kedves?

– Elfárasztott a látogatás.

– Szeretettel jönnek…

– Itt is vannak emberek, jó emberek.

– Az nem ugyanaz, kedves.

– A nővérek, a főorvos, a rövidhajú, és itt mindnyájan, ahogy vagyunk, ez is a világ, mi is a világ vagyunk.

– Meg lehet szokni, én már megszoktam.

A kórház az új ismeretségek alkalma is, másféle emberláncolat, másféle érdekek… Ez is egy réteg az életemen…

Este van, a szekrénykékről érzem a krizantém nehéz illatát. Nem szeretem ezt a virágot, ravatalokat és temetéseket idéz. Számba adják a lázmérőt, várnom kell. Nyelvemmel mereven tartom az üvegcsövet. Az éjszakára gondolok, nemsokára rám szakad; belemerülök a sötétbe, alászállok. Nem szabad mélyen aludnom, ismertem egy parasztasszonyt, aki a bölcső szélét lába nagyujjához kötözte, s ha éjszaka eltört a gyermek nyugalma, ringatni kezdte. Meg kell tanulnom az anyák vigyázó ébrenlétét.

 

A kórházi éjszaka kis ideig ébren tart, a tompított fények, a halkra fogott zajok felfokozzák a figyelmet. A nagy csend az álommal jön elő ismeretlen helyről, a lány második éjszakája ez gipszteknő nélkül.

Tegnap éjfélig bírtam csak, tovább nem tudom, mi volt. A csenddel nehéz megküzdeni. Tizenkettőkor meghallgatom a himnuszokat, magyart, osztrákot, csehet, szlovákot… Jó éjszakát, mondják sokféle nyelven. A legmélyebb alvás ideje jön, s nekem most kezdődik a szolgálatom… Anyám azt mondta a múltkor:

– Én megvédelek.

Magam felett őrködöm; csábít a csend, a sötét, a falak fehérje. S mindezt le kell győznöm.

– Segítek neked.

Csendet teremtene köröttem, némaságos félhomályt, nyugtatna, elaltatna. S az álom számomra halált hozhat; ezért lehetek csak egyedül e szorítóban. Bennem csak egy érzés uralkodhat el, a megmaradásé; ennek az érzésnek szét kell áradnia, s ismétlődnie minden testrészemben…

Meg kell szabadulnom a felesleges terhektől. Le kell vetnem magamról a sötétet, ha másként nem, képzeletemmel. Eltaszítom magamtól a csendet, mert nyugalmat sugall. Mélázásra csábít, ezért kell folyton beszélnem, ha nincs ember, a falakhoz, a székhez, az ágy széléhez, akármiféle tárgyhoz.

Ügyelnem kell minden zajra, a vonatok járására, esőre, szélre, ajtók nyitására, a vészcsengő hangjára…

 

A betegszoba kis udvar; a tört lábú asszony a lépéseket próbálgatja két napja.

– Maga már jól van – mondja a mama.

– Ennyire.

– Reménnyel lehet, hazaengedik.

– Sántikálni, halálomig…

A gipszsarok eltöri egymástól a szavakat, belekopog a félős kis hallgatásokba. Udvar szélén megy; néz, megáll, várja, hogy szólítsák: rákopog a fájdalomra, a várakozásra; tétova lépéseivel a remény mozdul. A topogó kopogástól valami ritmust vár a lány.

A mama előtt áll meg az asszony, rámosolyog az ágyra, mint valami jólelkű Júdás. A mama kapja a legtöbb mosolyt másoktól is. Itt íratlanul is tudják a sorsokat: a mamáé reménytelenség. Ezért öleli mindenki magához.

A törött lábút biztatják az orvosok.

A lány a „szobaudvar” közepe: az orvosok az ő ágyánál időznek a legtovább. Lányok járnak hozzá a szomszédos szobákból; eleinte egy jött nézelődni-kérdezősködni, s nemsokára háromra szaporodtak. Ebéd előtt, késő délutánokon ágya köré fonódnak; madarak nézhetik így tört szárnyú testvérük fájdalmát. Valahányszor kezükkel érintik, a lány úgy érzi, mozdulatlansága hidege átárad amazok testébe is. Nézik kezének útját, s nemsokára erre a pontra melegszik szemük, a beteg kéz erőlködő jövés-menése a tekintetekbe rajzolódik először.

– Pihenj meg – mondja az egyik madárleány.

A kéz útja alig észrevehetően hosszabbodik, már összeérnek az ujjak taposta kis ösvények. Ágyékától indul a jobb kéz, majd a bal, egymás után mennek rövid kis sorban, simogató menéssel elhagyják a köldököt, felkúsznak a mellek magasságába, majd tovább, a nyakra állva fognák a felső ágakat, de a száj vonalánál a párnára törik mind a két kéz.

Tekintete körberebben az arcokon, zavart ez a pillantás, de már hiányzik belőle a nyomorékok alázkodása. Szembe tud nézni, fel tudja mutatni legalább a kezének mozdulatát.

Napjában többször is rázuhan a kimerültség, lehunyja szemét, és vár. Már nem számolja az utakat, arcához szeretne felérni, megérinteni a sebet, kitapintani; meggyőződni arról, amiről mások nem akarnak beszélni.

– Hányszor tetted már meg ezt az utat?

– Egy darabig számoltam, már nem tudom, nem is fontos.

– Pihenj meg – ismétlik a lányok.

A kezek járása csak akkor lassul, ha már kiveri homlokát a veríték.

– Önkínzás, amit teszel.

– Más választásom nincs.

– Szüzek keresztre feszítése…

– Annál is rosszabb.

Egymáshoz hajolnak, szavukat nem érteni, sugdolóznak, összenevetnek. Mosolyog a lány is, ám a kezek útját ez sem tudja eltéríteni.

A kezek útja az emberi állandóság, ezt sejtik valahol a lányok. A rútság a szépet követeli: szép kezekre gondolnak, formás, ápolt ujjakra, száraz, meleg tapintásokra. Imádkozó kezekre, cselekvőkre, ölelőkre, a szerelem helyét keresőkre. Ezt is sejtve érzik. És valami kegyetlen nyugalmat is, ami a lány mozdulatlanságából és görccsé merevedett akarásából árad.

Egyedül marad a lány, így van mindig: a jó szavak után az egyedüllét jön, az infúzió, a gyógyszerek. A kérdező vizsgálatok után is egyedüllét jön.

Az én betegségemnek vannak olyan helyei, ahová nem jöhet velem senki…

Az egyedüllét érzése szárad torkára anyja, apja látogatása után is.

Ők sem kísérhetnek el mindenüvé…

A gipszláb belekopog a gondolataiba.

Mintha ketten lennénk egy test, az én kezem és az ő lába… Mama lehetne a törzsünk… Nem, ezt nem. Nem tudom követni a gipszláb ritmusát: lép, megáll, lép. Pihenése is öreges. Inkább a rövid hajú orvost figyelem: könnyű, egyenletes mozdulatai vannak. Ezt sugallja kezének tapintása is, valami éledő izgalmat…

Egy lányt engednék magamhoz szívesen, Darinát. Tanítványom. Fehér arc, nagy fekete szemek. Mikor először találkoztam hibájával, torkomba száradt a szó. Meghökkentem. Dadog. Tekintete rám kerekült, arcomra fonódott, s nem engedett. Sokáig néztünk így, éreztem, hogy szeme mélységébe hull a megszégyenülés. Ezért a lányért vissza kell mennem, itt értettem meg…

„Gyere velem.”

Egymás mellett mennénk, csodálkozással nézne. Arcom sebzett felét nem fordítanám el, várnám a hatást. A megdöbbenést.

Versmondással lehet gyógyítani a dadogást, hallottam. Énekléssel is. Nekünk máshol kell kezdenünk, talán a föld érintésével.

Egytagú szavakon töröm a fejem, amelyek kimondásában nehéz elakadni…

„Csíz… Mondd utánam!”

„Csíz.”

„Télen nagy tömegekben jön hozzánk… Nem, ezt ne ismételd. Most a szlovák megnevezését.”

„Čížik.”

„Zöldike.”

„Zöldike.”

„Nyílt erdőkben s parkokban él. Ezt is csak hallgasd… Most te mondjál szót.”

„Kócsag.”

„Más nyelven.”

„Volavka.”

„Nagy kócsag… Próbáld!”

„Nem.”

Az orvosok tudósai a fájdalomnak, de azt nem tudhatják, hogy a testi sérülés milyen mélységekbe veti az embert. Ki tudja, mi játszódik le a gyermek lelkében, mikor elakad a szava? Kérdezném, mióta vagy így? Faggatnám életéről, megszégyenüléseiről. Nem lehet. Megkövülne a nagy, tiszta tekintet. A dadogás valami nagyon mélyről jövő bizonytalanság lehet. Az átlépett és elhallgatott szavak félelemmé nőnek. Elég egy botlás, kettőzi a mássalhangzókat, szeme már zavart. Megnő a szünetek ideje, görcsös izomfeszülések merevítik az arcot. Eltorzul. Ilyen vagyok én is. Hasonlítunk…

A lány szemét nézem, de magamra gondolok. Hány elhallgatott szó várakozik bennem valahol. Alattomosan, megfogózva a zsibbadt idegszálakon. Levedlik bőrüket, átalakulnak, az alkalmat várják, hogy megrohamozzák torkomat, nyelvemet. S ajkam, arcom görcsbe rándul…

Az akadozó beszéd fertőzése bennem van. Az elhallgatott és ki nem mondott szavak fertőzőek. Ezekből nő a bizonytalanság, a félelem. Az én beszédem az emberek irányába szűkülő tölcsér. Ezen kell változtatnom, kibeszélni magamból az elhallgatott szavakat. A bizonytalanságot. Darina s az emberek is úgy hisznek csak nekem, ha nem lesz bennem félelem.

Sátort verünk, Darina. Nézzük az éjszakák sötétjét, hallgatózunk. Hajnalban virágot szedek, lepedőtáblára rakom valamennyit, s alájuk írom a nevüket. Ismerkedj, betűzd a szavakat, kényszer nélkül…

„Holnap megmutatom az irtványt, szedünk erdei derécét.”

„Hazafelé ezerjófüvet gyűjtünk.”

„Ezerjófű.

„Derécét” – ismétli.

Ártatlan kis szavak. Titokban a gyermeklány száját figyelem. Megérzem belső remegését, félelmét a megszégyenülés miatt. A ki nem mondott szavak szégyene… Őrület. A megszégyenülés előtt félelem van. S utána is az.

„Beszélj a sötéthez!”

„Éjszaka.”

„Beszélj a naphoz!”

„Reggel.”

„Szólítsd meg a fát, az embereket, mindent. Egyedül vagy, erre gondolj. Itt nem szól rád senki. Beszélj… Beszélj…”

Egytagú szavak születnek csak testvértelenül.

„Beszélj!”

Egyetlen elhallgatott szónak vajon hány szertenövő ága van?

„Beszélj!”

Hány szót fojtottam már a hallgatás mélységébe? Óráimon, türelmetlenséggel. Elátkozom a félelem férőhelyeit. Ami szép és jó benned, azt emelem az emberek elé, Darina… Azért is kell együtt mennünk, hogy megszokjuk a félelem nélküli beszédet.

– Mikor lesz reggel? – kérdezi hangosan a lány.

Csend válaszol.

Mindenre várni kell. Születésünkre, leányságunkra, a szerelemre. Arra is, hogy felfigyeljenek ránk. Mindenre. A reggeli világosságra is. Már fáradok, elalvásom halálom lehet.

– Sokára virrad még?

Erre sincs szó, a csend némaság is.

Kezem az örök mozgás jele, már akaratomon kívül is indulnak ujjaim. Ösztönösen, nem kell figyelnem sem, ha lehunyom a szemem, akkor is mennek. Sötétben is. S nem tévesztenek célt, fölfelé, alulról fölfelé. Már meg tudom érinteni alsó ajkamat, érzem a hegedések végét, kezdődő kis árkok, ami arcom domborulata felé mélyül…

Átváltoznom lenne jó, azonosulni oly valamivel, aminek örök élete van… A vízzel, a tenger hullámaival, teremne testemben elég erő az ismétlődő mozdulatokhoz.

– Hány óra lehet, mama?

Nagyanyám parasztudvarán ilyenkor már biztosan kukorékolt a kakas. Háromszor egymás után. Valójában én még nem is hallottam kakaskukorékolást, kisiskolás koromból rémlik valami. Meséből és Krisztus utolsó vacsorájának történetéből ismerem a kakast…

Kinn ősz van, nemrég múlott halottak napja, a temetők gyertyáktól fényesek. Ezen a napon is szerettem autózni. Minden falu végén nagy fényes tó, fenekén a láthatatlan holtak. Első pillantásra megragadó látvány, a gondolat félelmetessé teszi: holtak társulnak a gyertyák világához…

Ősz van a szobában is, az ágyban is. Ideérzik a hajnal nyirkossága, az évszakokat az ágyban is érezni.

– Hány óra van, mikor a kakas kukorékol, mama?

Hányszor kell ismételnem testem mozdulatait? Emelnem kezemet? A tenger honnan veszi türelmét? Túl kell nézni a napokon. A hosszú időt kell látni, az élet hosszát… Egyszerre biztatom s ámítom magam. A teremtés kezdete vagyok, minden testrészem valami csúcs. Meg kell hódítanom őket külön-külön: számat, arcomat, homlokomat, lábamat, ágyékomat. Vissza kell foglalnom a természettől.

S ha nem sikerül? Vannak kísértő pillanataim, erőmet vesztem. Bizakodásom elhagy. A kételyek ördögökként falnak, ilyenkor nem válaszol a képzelet sem. Mintha nem is lenne jövő idő. Az utóbbi napokban többször is a balkon korlátjához vánszorogtam, a mélységet bámultam. Vonzott. Igézett. Tágra nyílt szemek meredtek rám a földről, várták, mit határozok. A zuhanás jó lesz, friss, hideg levegő; testem érzéketlen részei biztos felfogják. Csak a zuhanás…

S ha ezt képtelen leszek megcselekedni, pirulák. Ha nem vagyok alkalmas az életre, minek? Minek ez eszelős bénaság?… Élő rohadás. Megelőzöm az enyészetet, legalább a pirulákig kell eljutnom, nesztelenül. Zuhanás az alvás nagy mélysége is… Semmi.

– Már rakják a tejeskannákat…

Ötkor indulnak a villamosok, a trolik, ide csak a buszokat hallom, ahogy kapaszkodnak a hegyoldalra… Szakadozik a csend, figyelmemet csábítja a hajnal beszéde.

– Ébren van, kedves?

Nem válaszol a lány. Csend mélyére húzódik, ujjai nesztelenül lépnek. A nagy éjszakai futás emléke zsibong idegszálain.

Ha most mennék, fel kellene seperni előttem az erdőt, hogy ne hallanék összevissza menésem… Ez is képtelenség… A sötétség engem befogad, aztán megkísért; a kastélyban töltött éjszakákon a rám rohanó forrósággal vívódtam. Vágyaimmal. S azóta is hányszor nyelt magába a sötétség gyomra, mint akit arra ítéltek, hogy szemek nélkül, vakon keresse élete gondjaira a választ.

A fekete folt mégis sebbé lágyult, nem tudták megóvni a kórházi ágyak rémétől. Alig is vette észre a lány, ujjai tapintották meg a lepedőre szivárgó gennyet, hajnal végén, a hosszú virrasztás utolsó órájában.

A tapintás érzete előbb belemosódik fáradtságába, aztán üti meg tudatát. Megfeszülnek a test élő részei, fejébe zsibbadás markol, rózsaszínűvé merevedik a sötétség; a kinti világ letörik figyelméről.

– Mama!

Rémület van hangjában.

– Már szólítottam, kedves.

– Sebem van, alám csorog a genny, őrület…

– El kell viselnie.

– Doktor úr…

– Még nincsenek itt.

– Virrasztottam, bírtam az álmatlanságot, örvendeztem a reggelnek… Dicsekedni akartam, elmondani. Velem így van mindig, ahogy megérintem az öröm szélét, eltávolodik…

– A félelemtől szabaduljon előbb, kedves. A félelem megbénít, erejét veszi; cselekedni csak félelem nélkül lehet.

Elhallgat a lány, ujjai elfutottak a felfakadt sebtől, elvesztették megszokott útjukat, világtalan állatokká rémültek. Tárgyakba ütközik, falba, fába, kőbe; hideg a levegő, fagyos, nyirkos, érzi, a félelem nemsokára görccsé merevíti mindenét…

Mire megérezhetném az örömöt, a félelem meredekére kerülök. Zuhanok, ott anyám arca, ott apámé, a rövid hajú orvosé, Heláé, a főorvosé, mamáé, a tört lábú asszonyé, amott a történész, a kastély-iskola, a kollégák, futó szerelmeim, a küldetésemet magyarázó költő… Fölém kerül életem minden látott arca, szakadék falába illesztették valamennyit. Bénaságom már nem érzem, tudok zuhanni, a félelem súlya nagyobb a betegségénél is, a félelem visszaseper életem elejére, az egy szál virághoz… A mamának igaza van, sok gyengeségem oka a félelem.

A mamának igaza van… Valami hatalmas arc vonásaként a bölcsesség mindig közel van hozzánk. Meg kell éreznünk. Csak a félelem mindig hamarább ragad belénk, mint az okosító nyugalom… Megvárom, míg megáll örvénylő szédülésem, lélegzetet veszek, s hagyom, hogy a mama szavai szétáradjanak testem minden részébe…

– Ne keseregjen, kedves. Ha az éjszakát kibírta álmatlan, életre termett.

– Mikor lesz reggel?

– Nemsokára, órába se telik, felgyújtják a villanyokat.

– Legtöbbször az éjszaka utolsó órájában álmodom. Mikor a kastélyban laktam, álmodásom beleért a reggelbe. S ahogy kinyitottam a szemem, az álom folytatását vártam. A hajnali álomnak van külön jelentése, mama?

– Nem tudom.

– Én álmomban is csak vártam: a reggelt, a napot s valami váratlan szépet. Valami kis csoda történését. Bennem folyton jelen van egy férfi; az ébrenlét óráiban sejtem, éjszaka álmodom jövetelét. Látni vélem a tájat is, ahonnan elindul: egyszerű kis ház, ösvény, fák, dombok, sár. Nagy eső fogja az úton, csúszkálva-bukdácsolva kapaszkodik, ruhája, bőre párolog a nedvességtől… S reggel bekopog az ablakon…

– Milyen volt a kastély, kedves?

– Szép, nagy sárga ház… Vártalak, annyit mondanék csupán. Leültetném, kifűzném cipőjét, meleg vizet hoznék, áztatnám lábát, végigmosnám testét, így venném birtokomba ujjaimmal, tenyeremmel. Araszonként. Ágyneműt húznék, hófehéret, arra fektetném. Aztán érnék csak hozzá…

Az ablak homályló szürkesége elfehéredik, magányos hópelyhek verődnek az üvegre. Szél és hómorzsák együtt jönnek a világmindenség tájairól. A szél folyton beszélő zúgás, a hópelyhek nesze a beállott csendben hallik csupán.

A tört lábú asszony végigkopog a szobán. Háborúk rokkantjai vonszolódnak így templomok felé, vagy az emberiség irányába.

Az ablakpárkányra támaszkodik, hosszan nézi a messziséget, a hegyeket, a lenti mély világot. Mióta járni tud, ezt teszi.

– Öltözködik a tél – ismételgeti naponta.

Kevés beszédű a tört lábú asszony, szava kezdéseket sejtet: búcsúsok elején mennek ilyenek. Ösztönösen is hírt adók, változásokat érzők. A szoba mintha egybefehéredne a külső világgal: telek jönnek közel, fények, tüzek, melegítő beszélgetések. Mindössze addig tart a betegség nyugalma, amíg megérkezik a mesebeli tél.

 

A reggeli vizit rövid volt. Utána visszajött a rövid hajú orvos, a lány felfekvését nézte, majd kezének útját vizsgálta. Figyelő arca kiterített vászon:

– Ne féljen, bátrabban, feljebb…

Jobb keze a száj vonalán pihen, homlokára veríték ül. Érzi alsó ajkának melegét, nedvességét. Ebbe kapaszkodik, hegyoldal párkányába. Szembenéz az orvossal, tetteti a pihenést, foga közé harapja mutatóujját, összezárja száját. Lágy melegséget érez, távolit, gyermekkorit.

– Tovább… feljebb…

Bal keze segítőként indul lentről. Az sem jut tovább, csak a száj vonaláig. Az orvos erővel kényszeríti, válla megrándul, nyakszirtjébe nyilallás mar.

– Fáj… nagyon fáj.

Az ujjak fényes hidege megérinti az arc bőrét. Szokatlan érzés, ismeretlen. Rémítő is, jó is. Valami furcsa idegenség világosodik a lány szeme elé. Az ujjak roggyant támaszkodással állnak pillanatig, majd rásimulnak az arc domborulatára. Esetlen a mozdulat, idétlen. Megdöbbentő is. Elidegenült testrészek újratalálkozása.

– Sima a bőröm.

– Szép.

Az orvos felsegíti a tétovázó jobb kezet is. Öröm és riadtság a lány szeme. Két keze között tartja arcát, sok hét után először.

Mennyi ideje is? – fut hirtelen vissza az időben. Öt, hat, hetedik hete fekszem e fehérségben… Nagy ijedelmek idején anyám kapja így arcához a kezét…

Az orvos feszülten figyel. A lány reagálását látja, megkönnyebbül. Kis ráncú mosolyával most szeretné magához emelni a lány örömét, győzelemmé avatni a kezek és az arc találkozását. A lány nem követi, öröme riadtságához merevedik…

Magános marad az orvos mosolya. Rossz érzés, ritkán esik meg, hogy nem sikerül felhevítenie a beteg szemében éledt örömöt. Mondana valamit, de a megszokott vigasztaló szavak kiszáradnak a szájából.

– Most leereszkedünk – mondja az orvos.

– Nem, még ne.

– Elfárad.

– Nem baj… Doktor úr, mikor történik velem a csoda?

A figyelő feszültség elvész az orvos arcáról, tekintete megmelegszik; így igazodnak a homlok, a szájkörnyék vonásai is.

– Nem értem.

– Azt ígérték, másfél hónap után fordulhat a helyzetem. Ennyi a türelmi idő, a professzor úr szerint is.

– Nem Krisztus módján művelünk csodát. Hiába is mondanám, kelj fel, és járj! Órát, napot, jobbra fordulást kalendárium szerint nem mondhatunk. Esete súlyos, azt hiszem, ezt már megértette, a nehezén túl van, mindennap többet tud önmagáról.

– És a kilátásaim?

– Javulás várható.

– Ép leszek, elmúlik rólam minden nyom?

– Ennyit mondhatok.

A biztató mosolygás megáll az orvos arcán; úgy megy el, mint akit megbántott a beteg türelmetlensége.

A lány jobb keze rátapad az arc forradásaira. Tenyere és arca között apró erek lüktetnek; képzeli-e, vagy érzi, nem tudja pontosan. A tapintásnak ezt az érzését nem ismeri.

Életemben először érintek roncsolt sebet. Göröngyös az arcom, feltúrt földdarab… Amíg meg nem operálják, jobb, ha nem is látom. Ezért hallgat róla mindenki.

A tenyér meleg, ráizzad a bőrre, nem meri mozdítani a kezét, nincs bátorsága az ujjak hegyével végigtapogatni a sebek árkát.

Ezért nem akartak tükröt tartani elém. Elszörnyedtem volna önmagamtól. Féltettek, kíméltek. Nem jó, ha az ember a legrosszabbat is tudja önmagáról.

Az ujjak mégis elindulnak a hegek vonalán, tapogatózva. Félve. Vak ember botorkál az utak szélén.

Más lett az arcom alakja, más lesz, ha megoperálják is. Minden megváltozik: mosolyom, nevetésem, nézésem. Már sohasem lehetek az, aki voltam. Őrület…

Roncsolt arcom mozgását nem láttam még. Beszédem halk: félénken suttogó gyermek. Egyes hangokat sziszegve ejtek, mintha idegen száj mondaná. Jólesik hallani hangom, de mire megszülöm a szót, elidegenül tőlem, kőként hull mellém. Valami hiányzik a szám széléből; vagy rosszul varrták össze.

– Mama…

Ha ezt mondom, össze kell fognom a szám jobb szélét. Érzem is, ahogy balra görbül a szám. Így nem is nevethetek… S valóban, ha egyszer örömöm elér a nevetésig, mit tegyek?

– Virág…

Ezt a szót nem tudom tisztán ejteni, ha megoperálnak is, más lesz a beszédem. Többen is mondták, szép nevetésed van; más lesz a mosolyom, a kedvességem is. Milyen érzés lesz majd, ha először nézek tükörbe?… Föl kell magamat ismernem, megváltozik szemem, nézésem. El kell magamban temetnem előző vonásaimat, le kell fednem régebbi arcomat; már csak emlék. Ha folyton erre fogok gondolni, beleőrülök.

– Kenyér…

Ez is másként fog hangzani ezután. Más lesz a szó visszhangja is: megváltozik az akusztika, minden szó akusztikája. Arcom minden mozdulatára másként reagál a világ, mint eddig… Hogy hangzik majd, ha ezt mondom valakinek: szeretlek. Vagy ha azt mondom: föld, ég, hegy…

Milyen lesz arcomon a szomorúság: És az öröm?… Elhiszik-e majd, amit mondok?

Annyi torz, nyomorék emberről írtak már: púposokról, sántákról, elcsúfított arcúakról. A testi hibásak nagyon jók vagy gonoszak. Elformátlanodnak befelé is, egyensúlyérzékük felbomlik, képtelenek viszonyítani. Arányérzékük szinte elpusztul; cselekedetük, akár a süket ember beszéde, aki nem hallja, amit mond… Vak tükör vagyok: kéthónapi ittlét után már vannak dolgok, amelyeket nem tudok tisztán látni…

 

A második virrasztó éjszaka közepén elfogta a félelem.

– Énekelek, gyermekkorunkban is ezt tettük, így tartottuk távol a félelmet – suttogta maga elé.

A zümmögésig ért csupán, keresgélő befelé éneklésig.

Aztán jobb kezével elindult a párnán fölfelé, kis fehér állatka az éj sötétjében. A fájdalmas nyilallásoknál megállt, kivárta, míg oldódik a görcs. A csúcsra gondolt, a magasságokra. Kékségre, ragadozó állatra, amint nesztelen kúszik a hó fehérségén! Hasonlította magát árnyékhoz, felhőhöz, s minden élőhöz, ami némán küzd megmaradásáért.

Ha elérem a párna felső szélét, meghódítom. Egyesülök vele. Ha megérintem az ágy szélét, megfogózom, egyesülök azzal is. Testemmel kötöm össze a tárgyak sorát. Most csak így tudok kiterjedni, nagyobb lenni. Így vagyok képes visszafoglalni az ágy területét… A világmindenség számomra most az ágy területe; s belőle is csak annyi az enyém, amit a testem takar.

Ismét a nyilallás fájdalma, ismét megáll a kéz. Az éjszaka megállók sora: várni kell, legalább kicsit engedjen a szorítás. Jóllakatni a fájdalmat, aztán tovább. Nincs végtelen hegyoldal, a hófehér simaságnak is kell, hogy vége legyen… Egyszer vége.

Így múlott el a második virrasztó éjszaka. Harmadnap, nem sokkal lámpaoltás előtt, suttogva ismételgette:

– Mennem kell… mennem kell…

Szinte eszelősen hajtogatta, rémülettel. Riadt az éjszaka közelétől. Az elmúlt hetek szenvedése testébe feszült, tehetetlensége konoksággá alakult:

– Mennem kell…

– Csituljon, kedves.

– Nem maradhatok, mennem kell, nagyon fáj. Fáj. A mozdulatlanságba bele lehet őrülni, mama.

Éjszaka és hajnal határán érhette el a párna szélét. Válla megrándult kínnal, szemébe könny csapott, belefolyt az összevissza forradások hajlataiba, szája szélére, nyelvére.

Ha tehetném, belefeküdnék a sárba, mosna el az eső, tenne a földdel egyenlővé… Valami hasonlót érzek, elértem valahová, egy könnyes archoz, víz és föld határához.

Éjszaka kelt útra negyedszer is. Az ágy széléhez akart elérni. Vonzotta a sötétség: önállóbbnak, függetlenebbnek érezte magát, ha nem látják tapogatózását, esetlenségét. Visszariadásait. Nem bámulhatják a fájdalom torzításait sem. A biológia sokféle jelenségére gondol. Fellapozza a tankönyvet, címek, fogalmak villannak: a vér áramlása az erekben, a szervezet hőegyensúlya, a bőr működése, hipofízis, idegsejt, ingerület és gátlás… Reflex… Az izmok és az inak receptorai. Feltételes reflexek.

Minden szó rendszer, törvény, folyamat, átalakulás. Érthetetlen és érthető csoda: testem részei életem alárendeltjei, függhetnek akaratomtól… E fogalmak lényegéhez állapotomat nehéz hasonlítani, valahogy már vágyaimban élek… Az egy szál virág messze van. A kastély, a bejárata, a lépcsők, a sárga mozdulatlanság… A delta vállú jampec, elkövült test… A falu, futásom éjszakája, megmerevedett kaland… Történész szerelmem jóleső emlék. Emlék a sok fiú is… Apám, anyám élete, befejezetlen tehetetlenség… Lakásom, önmagam magányának világgá hirdetése, autózásaim… Emlék… Emlék. S most egyet se tudok magamhoz érinteni, hogy segítsen erőlködésemben. Nincs emlékem, amit magam fölé emelhetnék. Őrzőként. Meghatározó élményként, eligazító summaként… Egy sincs. A megtörtént dolgokat nem lehet sémaként újra alkalmazni.

Egész éjjel kapaszkodik a lány keze, óvakodva kúszik, a fájdalom mélységei előtt megáll, remegő állatként keresi a helyet, ahol megóvhatja magát a zuhanástól.

Aztán tovább. Azt gondolja, fenn a csúcson már leesett az első hó. Jobb keze elhagyja a párna felső szélét.

Azért haladok ilyen nehezen, mert csúszom; a friss hó nedves és csúszik. Ilyen lehet az ágy felső széle is, hűvös érintésű. Tulajdonképpen már nem is tudom, milyen a hideg. A hóesés az élet holt ideje: letakarja a földet. De a csend csak addig tart, amíg az utolsó hópehely is elpihen… Aztán valaki utat vág a hóban. Az én havas tájaimon mindig megy ember. Mintha felém közelítene, s a hóval ünnepet hozna, és nemsokára a karácsonyt…

 

Tegnap látogatónap volt. Eljött anyja, s először mások is. Ismerősök, barátok. Sebes, roncsolt arcát kezével takarta a lány, anyjának dicsekedni kívánt, a többiek előtt szégyenkezett.

– Így is a lányom vagy, így is…

Nyüszítve, fájdalommal jönnek a szavak, anyja arca sok ráncba törik, és így marad. Az udvarias mosolygás pillanata elroppant; értetlenül állnak. Anyja lelkében most tört össze valami, vagy talán minden, amit eddig élt.

Anyámban van valami tragikus, valami szenvedésre való hajlam, emberi nagyságot lát a fájdalomban… Most bénaságomhoz borul.

Nyüszítő sírással jönnek a szavak.

– Egészséges leszel…

Egyszer beteg voltam, magas volt a lázam. Az orvos agyhártyagyulladást mondott. Ebben az ijedelemben anyám megmerevedett, láttam a láz ködén is, csak állt. Máig sem tudom, mit gondolt… Talán akkori hallgatása most változik sírássá…

Az ágy szélére csúszik anyja, küzd a szájába csukló fájdalommal. A látogatók kitopognak a szobából, a két ágyszomszéd a mennyezetet nézi. A lány tekintete nem ereszti anyját. Elé jönnek a gyermekkor estéi: anyja a lámpa előtt ül és köt, szája hangtalanul számolja a szemeket, fölveszi a sort, és lefogyasztja, kezdi és folytatja. Egyforma örökkévalóság minden este.

„Mesélj valamit, anyám… Valamit.”

„Figyelnem kell, várjál…”

Nekem szánt meséit anyám belekötötte a derékmelegítőkbe, pulóverekbe. Én csak ilyen estékre emlékszem, csendes, mozdulatlan éjszakákra, szabályos, egyforma reggelekre…

Kettejük szempillantása: egész eddigi életük. Anyja zokogó fájdalma talán most bűnhődik az el nem mondott mesékért is. Minden a szemekben van: a kérdések, a válaszok, a remény láthatatlan színe is. A lány félelemmel néz, riadtan várja a pillanatokat.

– Alig van éjszaka, hogy ne álmodnék veled… Így járok hozzád. Gyermeknek álmodlak, csak a hajad színe más… Valami nagy dolgot elmulasztottam…

– Ne bántsd magad, anyám…

Az elmulasztott szeretetnek maró, önvádló a fájása. Így alázkodnak egymáshoz a szenvedések. Az életet visszakönyörgő nézéseket nem lehet idővel mérni, egy pillanat is bejárja az élet hosszát. S ahogy mennek így, anyja szemében nyugalommá szelídül a rémület: tekintete aprócska tisztássá szűkül, ahol nincs száguldás, nincs köd, kórház és béna mozdulatlanság.

Megszürkül az ablak, reggel lesz. A lány a mennyezetet nézi, mint eszmélése idején: világosság, támolygó felismerés. Szóltak hozzá, az arcát ütögették, nézték, lélegzetét lesték, várták másodszor születését.

„Hol, voltam” – talán ezt kérdezte.

„Messze.”

„Senki sem halt meg?”

„Mindenki él.”

„A történész nem keresett?”

„Virágot küldött.”

„És a többi fiú?”

„Eljönnek.”

A régnek tűnt arcok a mennyezetre szöknek, onnan néznek alá. Elmosolyodik a lány. Nem gondol arra, hogy mosolyát elgörbíti forradásos arca. Mosolyog. Ujjai megtapintják az ágy végét, s lassan körbehajolnak a gömbölyű fehér vas hidegén.

 

Sokáig aludt, ébredése nyugodt, orvosok állnak ágya körül, nézik, kérdezik, mosolyognak, s mennek. Már egész nap tornásztatják, forgatják. A tépelődő napok sora elvész figyelméből, időszámítása észrevétlenül vált át.

Megfogózva az ágy felső végében, már hetek s hónapok testébe kapaszkodik. S megnő türelme: vállába, karjaiba árad az élet; teste nagyobbra nőtt, kiterjedt. Érzi testének növekedését, megragadja az érzést, nem engedi magától, hagyja, hogy tudatába járódjék.

Az embereknek nincs két egyforma pillanatuk. Ki mondhatta ezt?… Nem tudok rájönni…

– Lehet ott folytatni, ahol abbahagytam, mama?

– Nem tudom, kedves, nem hiszem.

– S mi lesz mindazzal, amit átéltem, az emlékeimmel?

Válasz nincs. A két asszony hallgat: egyedül megy tovább a lány.

Emlékeim egy részéről le kell mondanom, le kell szoknom a folytonos visszanézésről is. Ha bajba jutok, mindig visszahátrálok, egészen a gyermekkor legmélyére, az egy szál virágig. Így válhat az ember nosztalgikussá… A kastélynak szeme nőtt, annyira része életemnek, hogy ablakait szemeknek képzelem, a rég múlt idő emléke egész testemig ér. Egy grófi vagy földesúri fészek belenőtt látásomba… Minek?

A rossz emlékektől kell megszabadulnom… A komfortba fulladt kollégák csevegése mit segít rajtam?… Kedveskének szólítottak, jók voltak hozzám, de saját imakönyvük lapjaiba kívántak préselni… Hasonuljak hozzájuk, nézzem őket alulról fölfelé, csodáljam ruháikat, házukat?… Legyek bámuló társalkodójuk? Minek tartsam magamban az ilyen emléket?…

S a hivatalos emberek csábító hívásai… Minek őrizzem őket? Az emlékek egy részétől meg kell szabadulnom, azért is, mert rosszak, azért is, mert rossz irányba terelik gondolkodásomat, elhatározásaimat… Nem tudom eldönteni, hogy magányosságom világgá hirdetése jó vagy rossz emlékeim közé tartozik-e?… Szégyen az, ha egy nő hangosan mondja társtalanságát? Mások elé hunyászkodás ez, vagy természetes mozdulat?…

Menekülésem éjszakája így utólag romantikává szépül, hagyott bennem valami izgalmat. S a történész, szerettem, szerelem volt, lobogás, őrizni kívántam, mégis el kell tőle távolodnom. A szerelem érzékenysége kell, az mindenkor kell, az élet eljövendő napjaira kell az érzékenység, a holnapokhoz. Mert az élet mindig a holnap…

Testemről le kell törni a közeli emlékeket is, mert én minden, újat hozzákapcsolok az előbbihez, az új élmény útját így berekesztem a régivel…

Le kell magamban rombolnom az emlékek folytonosságát, ha nem ezt teszem, akármelyik élményét mondom életemnek, mindig ugyanarra a pontra kerülök vissza…

Nemsokára bejön a rövid hajú orvos, s a reflexkalapács támadásba lendül, végigfut a lány testén, összevissza vonalakat húzva. Aztán a talpát ingerli.

– Érzi?

– Nem.

A kalapács ingerülten végigszánt a bőr ráncain.

– Érzi?

Megrebben a lány szeme, ezt a mozdulatot sokszor ismétli az orvos. Dörzsöli, tördeli a láb ujjait: a teremtő most formálja újjá az emberi lábat.

– Ez milyen érzés?

– Tompa, messzi fájdalom…

Az orvos homloka izzadságtól fényes. Félbemaradt szobrot nézhet így alkotója. Mozdulatlan anyagba kíván életet kényszeríteni. S az orvos fáradhatatlan, tudja, mindent meg kell tennie, hogy az idegszálak érzékennyé váljanak: már nem lehet hátrálni. Már nincs idő.

Ugyanaz ismétlődik mindennap: lázmérés, tisztálkodás, reggeli, vizit, infúzió, torna. Forgatják. Utána az orvos jön; ahogy belép az ajtón, már takaratlan lábfejét nézi. Számtalanszor ismétli ugyanazt a mozdulatot, s annyiszor kérdezi is:

– Érzi?

Ez hosszabb, akár a teremtés… Hat nap. Ennyi idő a világ teremtése a Biblia szerint. Hányszor hat napja vagyok már itt? Most lehetek a bénaság és élet határán. Az is lehet, mindez hiába… Őrület…

A béna lábfej életre keltése tovább tart, mint a bibliai világteremtés. Aztán a térdét támasztották fel, utána lábszárának belső része vált érzékennyé. Az idegszálak éledő érzékenysége alulról haladt fölfelé, elérte combját, ágyékát, csípőjét.

Vékony férfiujjak csúsznak a szoknyám alá…

Combja így sejlett tudatába. Előbb a zsibbadás jött, alaktalan, megfoghatatlan köd, ebből váltak ki a testrészei külön-külön, hosszú idő után követve egymást. Ezekben a napokban alig beszélt; a szavak és gondolatok valami fehér falhoz szorultak, ott álltak összezsugorodva. Féltette az öröm érzését, olykor fogta volna az időt.

Szemtelen…

A férfikéz makacsul továbbkúszott, simogatott. S ő nem tiltakozott. Gyűlölettel gondolt a bénaságra, a mozdulatlanság ellenség lett. A bőr melegének érzése felkúszott tudatáig, szétáradt benne.

 

Elhal a fájdalom, s vele az idő is. Mennyi idő folyik a fájdalomtól az öröm születéséig? Hány élet hossza? Ezer év? Az idő a fájdalom barátja, az örömnek ellensége.

Az ablak keretét szüntelen veri a szél. Már megszokta. Hela azt mondja, aki sokáig van itt, az már nem is hallja.

Szüntelen alkalmazkodni kell valamihez, idegeimnek, lelkemnek, testemnek a szél fúvásához is alkalmazkodnia kell… Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megkerülni s megváltoztatni sem. Ennyi szenvedés után tisztább a fejem, mintha belülről kimeszelték volna testemet. Mert minden az élet megmaradása, innen lehet csak elindulni bárhová is… A megmaradásért kell alkalmazkodni a törvényekhez, az élet szükséges törvényeihez: naphoz, esőhöz, földhöz, a természet nagy erőihez s az emberi természet törvényeihez… Nagy fájdalmaim közben gyakran tűntek elém falusi kolléganőim, a jól szituált új nagyságák. Cuccogásaik jólétükről, dicsekvéseik, ahogy a tárgyakat és ruháikat mosolygó ostobasággal emelik fejük fölé, mintha azt kiáltanák: Győzelem… Éljen!…

Az ilyenek talán sohasem fogják megtudni, hogy milyen a nyugtalanság? A várakozás? A szerelem, a fájdalom… Az örömöt is ujjaik hegyével érinthetik csupán…

A szenvedés nagy, józanító tisztálkodás: mások szeme láttára meztelenedik az ember. Mindenkit persze nem lehet poklok kínjára ítélni, hogy megokosodjék… A felismeréseket magában hordja minden élet, ha rajtam múlna, ezt tanítanám kötelezően kamaszkortól a késő öregségig. A felismerések képességét…

– Havazni fog – mondja a törött lábú asszony az ablak előtt. – Északról délre szállnak a varjak, hideg jön.

Most a téli csend jön elő, hosszú, hallgató esték csendje. A valamikori tűzlobogások, szemek esti pillogása, régi arcok egymást nézése.

– Holnap felültetjük…

A rövid hajú orvos mondja. Most az lenne jó, ha a sok fájdalmas szó nyomát belepné a közelgő hóesés. A lány nem tudja felfogni, amit hall, éledő öröme félelemmé roppan:

S mi lesz, ha még nem vagyok jól?… Mi lesz? Kárt is tehetnek bennem. Gyermekkoromban éreztem magam így, mikor körhintába ültettek: féltem a zuhanástól. Elcsúszhat a forradás, visszamerülök a bénaságba… – Félek, doktor úr…

– Hisz erre várt.

– Most mégis félek…

– Segítünk.

– Minden elmozdul majd a helyéről, doktor úr. Minden…

A mennyezet, a falak, az ajtó, ablak. Meg tudom-e magam tartani, ettől félek… Számomra a mennyezet ég volt, felettem volt a nap, a csillagok. Innen néztem őket, alulról, mélyről. Felettem volt a világ, vízszintesen, minden egy síkban. Beletesznek a ringlispílbe, s nem tudom magam tartani, ahhoz még erőtlen vagyok… Ismeri ezt az érzést, doktor úr? Egy pillanat múltán mindent máshonnan kell néznem, a sajnálkozást, az emberi szeretetet is…

– Le kell győznie a félelmet.

– Mi a félelem, doktor úr?

– Gyengeség, bizonytalanság… Az élet rossz része, önbizalom hiánya…

– Most az egész testem félelem…

– Szembe kell szegülni; ezt úgy vésse eszébe, mint valamikor a tízparancsolatot… Szembeszegülni a sorssal. Ismételgesse: Nem szabad félnem! Nem félek! Csak így tud megszabadulni a gátlásaitól…

– A nővérek mikroszkópsebészetről beszéltek, csodákat művel. Így mondták, a japánok alkalmazzák… Valóságos ez, doktor úr?

– Igen.

Fél nap s egy éjszaka van hátra a béna mozdulatlanságból. Nyitott szemmel virraszt a lány, a várakozás izgalma testébe árad.

Én tudom, valaki már nagyon régen elindult felém az ismeretlenségből, s azóta állandóan jön… Ember vagy ismeretlenség, sejtem az arcodat, megvárlak, akármilyen sokára érsz is hozzám. Jó leszek, ismeretlenség, jó leszek az emberekhez; táncolni fogok és énekelni. S ha akarod, gyereket szülök…

Akkor is, ha ismeretlenség lesz nemzője. Előbb bámészkodva néztem a játszótereket, aztán éhes anyafarkasként kerülgettem a gyermekzsivajt. Valahol érthetetlen, az okot még nem tudom megfogalmazni, a vágyat érzem. Könyököltem a homokozó korlátján, s valami más irányú kiterjedés vágya szorult a torkomba. Belém nőtt, rám forrott, mint arcomra a sebhely. Újabban lázként csap rám a szándék… Vállalom, mindenhogy. Egyedül is…

Az osztály figyelő csendje tűnik elém; a csengetést nem hallom, nem tudom idézni sem. Gyermekfejek jönnek, s valami leírhatatlan melegséget hoznak. Állok a dobogón, mindenki engem néz, s nem találom az első szót, nem tudom elkezdeni az órát. Ez a sok gyermek, a világ reménye, morzsával megszórt erdei út. Mélyről néztem őket, kút fenekéről, egyformán szeretem mindannyiukat, a rosszakat is. Homlokukat kezemhez érintik, gyermeki bűnbánat. Az én országom trónja a dobogó, innen nézem királyságomat, alattvalóimat, ők legyenek igazságom, az idő igazsága, az ő tisztaságuk szaporítsa vérem…

A virágokról költök imát, éjszakákon belemondom a sötétbe, menjen és járjon be minden földet, amit érintett lábam…

S ha eljön az este, nesztelenül közelítek hozzád, ismeretlenség. Megtanultam a nesztelen járást. Egyetlen ujjammal gombolom ki inged, ezt is tudom. Kezemmel mosom tisztára lábad, tiszta lepedőbe göngyöllek, és ha eljön a szerelem ideje, így lesz, ahogy kívánod…

Utána virrasztani fogok melletted, nézni téged. Éjszaka foglak igézni, nézésemmel, tapintásommal, ölelésemmel. Megkeresem testeden azt a helyet, ahol minden érzésem véredbe áramlik. Így legyél az enyém, tudjad mindenemet, azt is, amit én sem tudok magamról…

Megszédült, ahogy felültették. Tartották, kivárták, míg megcsendesül a világ egyensúlya. Sokszor ismételték.

Mikor először támogatták az ablakhoz, a tört lábú asszony döngött mögötte, saját lépéseinek távoli kopogását hallotta valahonnan. Ámulva nézte a sokemeletnyi mélységet, most látta viszont először a hegyeket is.

Hogy fogad magába a világ, ez a nagy, mély világ?…

– Milyen idő van, kedves? – kérdezte a mama.

– Esik a hó… Kavarog a hó…