Egyedül

A rádióban tisztán szól a zene.

„Érthetetlen”, mintha csak gondolata mozdult volna el, vagy a gondolatban meghosszabbított út, „érthetetlen”, pedig a kanyar nem éles. Görcsösen balra kapja a volánt, elválnak az úttól: pontosan érzékeli a zuhanást. „Nem, nem lehet.” A zuhanás: tehetetlenség, a táj megcserélődik, ringlispíl ülőkéjébe csapódunk, valami otromba nagy kéz rángat. „Isten”, ennyi volt a feleség sikolya. Az út rádűl a legelőre. Darabos a kormánykerékre görcsölődik, az önvédelem vak mozdulata, mintha ez menthetné meg őket. Az első ütődés után az asszony után kap, magához öleli; átfordulnak még egyszer… Minden kicsúszik a kezéből; csak a zene marad felettük.

Autóbusz padlójára fektették őket, ez volt a leghamarábbi segítség. Páni rohanás félszáz kilométert a legközelebbi kórházig. A maradék utasok csak nézték őket iszonyattal, nem tudták, mit kell tenni, ha egy asszony szájából bugyborékol a vér.

A műtőben még egymás mellett feküdtek, férj és feleség. Gyerekeiket a nagyanyjukhoz vitték a szomszédok: ez volt a szerencsétlenség első híre. Csapatostul jártak nézni az autót és a karambol színhelyét, turkáltak egy tragikus pillanat láthatatlan mélységeiben, ahogy Krisztus sebeihez nyúltak: még egyszer, nézzük még egyszer: nem lehet, nem létezik, ha rendesen tartja a volánt, haja szála se görbülhet… Minden okosság túltett az előzőn, míg a kíváncsiság sajnálattá, az pedig kétellyé fajult: mert veszekedtek, biztosan most is veszekedtek, s ez kezdett pecsétté hűlni – a vád.

„Mert nem közülünk való volt az ember, teljesen másat akart, mint a mi életünk; mert megvetette kettős keresztünket, mert mondta is, hogy az csak jelvény, mint a többi…”

Ezt tették a temetésen is, a görögkatolikus pap meghatott éneklésébe benyúlt a suttogás – cárok nagy temetésén tették így a gonosz vén hercegnők, akiknek a kiterített uralkodó teste adta a bátorságot: most már lehet. Most már szabad büntetlenül is mondani az évekig melengetett pletykaigazságot, a sértett emberi hiúságok bosszúját.

A temetés úgy zajlott, ahogy az öregek vallása akarta: nyitott koporsóban feküdt az asszony, összetört apácaarc, feje hófehér fásli. Borzongató látvány, ahogy egymásba törtek a csontok, ahogy értelmüket és összhangjukat vesztették a vonalak. Hajnaltól éjfélig e fájdalomnál állt az anya, biztosan a csecsemőarcot idézte, az élet első percét: az ismételhetetlen örömmel akarta egyenlíteni az elmondhatatlan fájdalmat. Elfáradva lekönyökölt, ráhajolt az arcra, és csókolta, ahogy vallásuk minden temetésén látta. Megszámlálhatatlan sok utolsó érintés… Ahogy jöttek a sajnálkozók, kezét a bepólyált fejre téve ezt ismételgette:

„Nem igaz, nem igaz.”

Zavaros tekintetével s példájával kényszerítette a belépőket, ők is érintsék az arcot.

„Goszpogyin, pomiluj”, rebegték utána, „Goszpogyin, pomiluj…” A gyász érzése visszarebbent az emlékezet legrégibb idejéig, amikor az ősök orosz földről vándorolván egy pópával, megtelepedtek itt, s a mocsarak örök csendjébe először tört be a fohász: Goszpogyin, pomiluj…

Fehér színű gyász.

A férfi első pillantása is a fehérség; sokáig nem is tud mást, csak fehérséget: öntudatlan vergődésben éli meg a föld születését – kiválni a ködből. Alaktalan valakik hajolnak fölé, aztán ismét a fehérség. A következő, amit tudomásul vesz, a mozdulatlanság, mindig mindennek ugyanaz a helye, s nem mozdulhat maga sem. Csak a szeme érzékel: az egyik lába nagy fehér tuskó, szokatlanul magasra polcolva; fehér a mennyezet, a feje fölött valami különös szerkezet.

Ennyit lát.

Ha kigyúl a lámpa, este, ha kialszik, nappal.

Később az arcokról lemarad a homály, akik föléje hajolnak, megilletődöttek és figyelők, s mindegyikük a szemét kutatja.

– Hogy hívják? – ezzel szólítják meg először. – A nevét, a nevét. Nézi a beszélő száját, de nem tudja magát megnevezni. – Érti, amit kérdezünk?

A szemével pislant.

– Pihenjen.

Zavaros képek állnak elé, nem érti a helyzetet, nem tud egyeztetni, a nagy puha fehérség sehogy sem áll össze az előző napokkal.

Másnap ugyanaz a hang kérdi ugyanazt:

– A nevét? A neevéét? – Haraszti? – teszi próbára az orvos. – Méhes? Cserepan? Dorogi?

– Darabos… Darabos – remegnek meg a szempillák.

– Pihenjen.

– Beszélje el, mi történt magukkal – ül hozzá másnap vizit után az orvos –, ahogy eszébe jut, vagy ahogy tudja; akármit, csak beszéljen róla. Mentek az országúton…

Várni kell, míg az értelem megőrli a hallottakat.

– Mi van velem? – kérdi tagolva.

– Súlyos törések, gerince, lába, zúzódások. Erős szervezetű, bírnia kell a fájdalmat. Mi történt magukkal, beszéljen. Válaszoljon, nagyon fontos, hogy beszéljen!

– Nem… Itt van a sötétség, miért?

– Agyrázkódás.

– A feleségem?

– Megoperáltuk.

– Az országút.

– Ezt ismételje – kapaszkodik az orvos –, országút…

– Fekete, fekete vonal.

Eddig ér az emlékezet, s itt összezavarodik. Tompán néznek a beteg szemei: mennyezet szélvonalát mutatja neki az orvos. Vonalakat, egyeneseket húz kezével a levegőbe, vezetné, hívná maga után. A szempillák erőtlen rebbenése a válasz. Sokára a tompaság mélyéről mégiscsak előjön egy kép: erős harántszél seperte az utat, teherautó ment előtte tetésen rakva dobozokkal, s egyszerre lazulni, sodródni kezdett a rakomány. Az útra zuhant csomagokból koszorúk, finom, hófehér menyasszonyi koszorúk szóródtak a szél markába. Ő fékezve jelzett, dudált, integetett; a nagy autó eszelősen rohant a leányság díszeivel. Mehetett is, az országút hihetetlenül egyenes volt, egyenes.

Mégis az országút tűnik elő a sötétség mélyéről – felezővonalként.

Zsibbadó eszmélését nem hagyják nyugton, egymást váltja nővér és orvos. S ő hiába hunyja le szemét, kérdezik, kényszerítik: beszéljen, kérem, anyjáról, szülőföldjéről, gyerekeiről. Vagy arról a napról, hogy is kezdődött?… Apró kis ködcsomókat fényesítenek előtte, talán azért is világítanak folyton a szemébe, hogy a sok alaktalanságnak lássa meg a szélét.

A kérdések hirtelen ütnek tudatába, éles kanyar fényei, aztán eltűnnek; az összevisszaságot bontogató szavak sötétbe hullanak. Erőtlenül érzékeli: „Nem tudok a kérdezés irányába fordulni, ha megfog a fájdalom, rándulás. Görcs, fejemtől a csípőmig, nem érzem szájam, nyelvem, semmit – csak a szemem van. Elbénulok… Ha enged a szorítás, a mozdulatlanság vesz magához… Vasfogóval húzzák a fejem, a lábam is. Mozdulni sehogy. Semerre. Mit akarnak tőlem? Nagyon messziről látom az országutat is.”

– Hogy kezdődött az a nap? – ismétli már sokadszor a nővér. Bágyadt, lázas szemek néznek rá vissza, a fájdalom mellett Darabos napok óta először érez meghatottságot. „A nővér szája melegen formálja a szavakat. Közel is hajol.”

Négy nap múltán enged a láz; kisebesedett száját keserű ízű folyadékba mártott gézzel borogatják.

– Jót tenne a borotválás – tréfálkozik a nővér.

Egy reggelre, ahogy elhúzzák a nagy függönyt, látja a napsütést. És egy darabot az égből. Érzékeli a vizitet is, sokan nézik, de megszámlálni még nem tudja őket.

– Holnap elbeszélgetünk – mondja a főorvos.

– Miért vagyok itt egyedül? – kérdi utána a nővértől.

– Intenzív osztály. Súlyos szoba.

– Én vagyok a legnehezebb beteg?

– Igen.

– A feleségem?

– Pillanat, még nem pontosítottam a beteglapot. Foglalkozása?

– Igazgató tanító… A feleségem?

– A női osztályra tartozik.

– Melyik napon történt, emlékszik?

– Szép idő volt.

– Pihenjen.

A lázzal együtt múlik az eszméletlenséggel határos bódulat. De a történtek sorrendje még most is zavaros: apró kis pontokra törik az emlékezet. A szerencsétlenség napját inkább átlépi, ólálkodva kerülgeti, halasztgatja: az országút saját nagy sebe, s mintha arról kellene lebontania a kötést.

Önvigaszként arra gondol, miként hagyta ott irodáját. Becsukta-e az íróasztal minden fiókját? Vannak dolgai, amelyeket nem szeretne a kapzsi kíváncsiság martalékául látni; nyílt embernek tartja magát, ám öröklött szemérmességével függönyözi legbensőbb érzéseit. Sikeres férfiú, ám fellazult hangulataiban sem teregeti ki megvalósult örömeit.

– Hogy kezdődött hát az a nap? – mosolyog felé a nővér. Darabos érzi, elmozdulnak arcán a vonások: válaszként mosolyféle a kedvességért. Aztán hallgatás. Rájött, a mozdulatlanság társa a hallgatás, testének esettsége kialakítja az önvédelem első mozdulatát: ha nem akar beszélni, a keresztre feszített mosolyával adja tudtul.

Fájdalmát el kell hinni.

„Olyan leveleket sok mindenki őriz”, magyarázza magának egy nagy szerelem bizonyítványát. „Sokan be is köttetik. Magamhoz öleltem az élet egy darabját, korai szerelmet, olyan ez, mint a megőrzött visszhang. Ha kiszolgáltatom, elveszti méltóságát, turkálni fognak benne, miként a bazári árucsomóban… Ez utálatos, a kíváncsi turkálás… És vannak az asztalomon befejezetlen jelentések, könyvek is, amelyeket titokban, kézről kézre adva lehet csak olvasni…”

A nővér mosolygó kedvessége után rázuhan a vizit sokasága, a főorvoson már nincs szívélyesség, kitakarja, vizsgálja meztelenségét, és érthetetlen szavakat mond társainak.

– A feleségem, főorvos úr? – már háttal állnak az ágyának. Megretten szinte a kifelé csoszogó fehér csoport, lassan, egyenként fordulnak vissza. A meglepett, a tetten ért csend, az orvosoknak ez talán annyi, amíg a gondoskodás érzése kímélő hazugságra vált… A beteg számára remény és félelem hullámai – elmondhatatlan idő, megállított idő.

– Mit üzen neki? – találja fel magát a főorvos.

– Látni szeretném – hangzik a válasz –, és akármilyen rossz is, bírjuk ki.

A letisztuló tudat alvása már nem olyan mély, pillanatonként alaktalan rögök úsznak az álom felszínére, összefüggéstelen félelemgondolatok. „Akárhogy kérdezem is, nem kapok pontos választ, kivárnak, elhajolnak… Milyennek is láttam utoljára a feleségem arcát? Persze az autóban nem is őt figyeltem. Zene, a rádió. Nem lelkesedett, de talán örült. Örült. A szerzésnek. Akkor boldog, ha valamit hazahozhat, ha valamivel gyarapszunk – nagy szegénység után a szerzés öröme.”

Ha éjszaka magához csengeti a nővért, úgy tűnik, sokára jön. Darabos pedig a pontossághoz szokott, reggelenként az iskola alsó folyosóján állva ügyelte a tanárok berajzását. Aki pontosan jött, azt szívélyesen üdvözölte, a késön jövők elött feltűnően megnézte az óráját, ha valaki magyarázkodni próbált, leintette.

– Nővérke, a főorvos úr miért nem beszél a feleségemről?

– Okos ember, ő tudja, mit tesz.

– Az igazat mondják nekem, nővérke?

– Ne izgassa magát – s állig húzza rajta takaróját. Aludjon!

Darabosnak soha sincsenek hirtelen vagy egyszeri gondolatai, benne messze, mélyen teremtődnek meg a dolgok, s elindulnak, jönnek növekvő fényként. Ő mindenhez hozzákészül, rááll a szándékra, s fut vele országutak fehér csíkjaként. Van benne valami állandó figyelés, ha autózik is, állandóan a jármű egyes részeit röntgenezi: a futóművet, fékbetéteket, benzincsövet; életének jó érzése, ha törvényük szerint mennek a dolgok – rendben. Szüksége van a részletek tudatára, darabokból rak össze mindent, „ódon kőműves”, mondták neki egyszer.

„Hazudják a feleségemet”, áll meg az éjszaka egy pontján. Kétely folyik sebeire. „Az autó, az autó perfekt, kerékösszefutás, kerékdőlés is perfekt. Nem értem, nem lehet érteni: a volán, a kerekek, az országút – közelebb jön minden. Megkeményedett a kormány, vagy azt is csak képzelem. Nincs bennem semmi bizonyos. Előfordult, veszekedtünk az autóban, igen, támadt néha olyan gondolatom, hogy félrekapom, megrántom a volánt, és törjön minden. Legyen. Volt, hogy egészen a könyökömig jött a düh, a tehetetlenség. De most nem, nem. Nem tudom kibogozni.”

Ismét csenget.

– Nővérke – húzott szemű arcáról fáradt kérdezés néz –, nem mondanak igazat, félrevezetnek. Hol fekszik a feleségem? Mi történt, nővérke?

Pillanatgyorsan injekcióval fut vissza a nővér, Darabos hamar elernyed, ezután csak mélyen lélegző mellkasa él. Reggel egyedül nyit be a főorvos, leül az ágy szélére, és vár. Darabos most fél kérdezni:

– Bízza rám magát, kérem – mondja az orvos –, bízzon bennem, vissza akarom adni az életnek.

– Nem mondanak igazat, ha több erő lenne a fél kezemben, letépném magamról a vasat meg mindent.

– Öngyilkosság, maga fiatal; gyerekei, befejezetlen dolgai; nem menekülhet.

Belekapaszkodik az orvos tekintetébe – nagy, nyílt szemek. Kihűl benne a kétely, tehetetlensége az orvoshoz húzódik, osztódik benne a perc vergődése, mintha ketten lennének, jó érzés íze gyűl a szájába. „Valami kis terhet levett rólam, a kérdezés kényszerét, a szorításét. Tudja és érzi, mi játszódik bennem, könnyíteni akar…”

Ezután ismét a ferde szemű nővér kellemessége… „igen, talán neki is igaza van, ő a kellemességével könnyít, nem sajnálkozik, azonosulni nem tud velem – mellém áll. Örülnék, ha a feleségem is láthatná ezt az arcot, amikor az élet gondjához a másik hozzászegődik, felfogja, hogy most szó és beszéd nélkül egyszerűen oda kell állni. Ebben nem mindig értettünk egyet. A helyzetfelismerés hasznos és szükséges képesség; Margó ezzel gyenge lábon áll, talán azért is, mert nagyon megküzdötte felemelkedését, s más irányú figyelése eltompult.

Mikor bejelentettem, hogy új iskolát kezdünk építeni, nyugalmunk hosszú időre felborult. Miért vállalod? Miért éppen te? Mindenes leszel, nem igazgató. Pallérnak szegődsz…

Nem mondtam neki, csak gondoltam: én úgy szeretek élni, ha rajtam szakadásig feszül az izom. Számomra a leterhelés jó érzés, a semmit tevő üresjáratok nyugtalanságot hajtanak idegeimbe. Valamit látni magam után.

Akkor sem rólad nevezik el az iskolát.

Nem ellenkeztem, szavakban elhajoltam egy kicsit, de gondolatban nem hátráltam. Semmibe néztem a napot is, ha nem tehettem valami hasznosat. Nekem folyton tennem kell. Építeni, akkor ez közösségi szükséglet volt, s ezáltal érdem is, a magamfajtának ebből adódott öröme és benső összhangja – azt hittem, történelemcsináló lehetek.

Ahogy elkezdődött a lótás-futás, Margó többször tett nekem szemrehányást: túlzásba viszed, mások a fészküket rakják, te pedig rongyolod magad.

Nem gondoltam volna, mégis bekövetkezett, közénk nőtt a leendő új iskola – a jövendő. Margó sohasem mondta, hogy félt, de folytonos számonkérései mögött ez volt: féltés. Bizonytalanság. És hiúság, hogy nem az ő akarata szerint megy az életünk. Képtelen volt meghajolni önmaga előtt, önérzete és büszkesége előtt; a női hiúság makacsul kemény.”

Hajnal felé Darabost elbénította a fájdalom; a fején kezdődött, ahol a vasak szorítottak, nyakszirtjére kúszott, aztán a vállaira, mintha rajzolnák az útját. Ilyenkor csak azt tudta gondolni: megállt az idő. Görcsbe merevedve nézte a plafont. A napok ritmusa ezután ez lett: hosszú fájdalmak, s köztük az enyhülés hézagai – ebben a szorításban elfásult a nővér mosolya is.

Ilyenkor vizitre sem jöttek hozzá. Papírt hozott a nővér.

– Rajzoljuk le az utat, azt az országutat. Segítek.

Nem engedelmeskedett, nem tudta magával csábítani a szélesebbre nyílt mosoly sem, védekezett. Nem akart senkit arra az útra engedni, nem kívánta ott tudni a nővért sem. „Ott csak ketten lehetünk.”

– És ha a rendőrség kérdez?

– Kérdezhet a rendőrség is? – csapott vissza a kérdés. A másnap reggeli vizit helyett a főorvos jött, két fényképet tett le az asztalra. Körmenet, zászlós körmenet.

– Megismeri? Ott van a fia is, közel a pópához, a lány kissé hátrább fogja egy öregasszony kezét. Felismeri őket?

– Nagyanya.

– Üdvözlet otthonról – vidítaná az orvos, s az éjjeliszekrényre teszi a képeket.

A főorvossal történt utolsó beszélgetést kis szigetnek remélte Darabos. Sziget. Megálló, ahol időzni lehet. Ezt várta a nővértől is, a megnyugvás idejét, ahonnan vissza lehet nézni, és megpróbálni az összegezést. Jellemének ez is része volt, az összefoglalás, a tanítás beidegzett örök mozdulata; ezzel fejezte be a tantestületi gyűléseket is: Tehát összefoglalva…

Az orvos és a nővér egyre többször zökkentik ki fásultságából, alig észrevehetően tempót diktálnak. Állandóan valami váratlan mozzanat. A tanítás százados törvénye az előkészület, előre át kell gondolni, amit tenni és mondani fogok, „én így szeretek lenni, előregondolással…” Az orvos napi előkészület nélkül jön a kórházba, mégis azonnal tud reagálni, megható képessége az állandó készenlét.

„Elindulok egy szálon, megjelennek, és kikapják a kezemből; az akaratukat kényszerítik rám, tartóztatnak attól is, hogy sokat foglalkozzam magammal…

Pedig az országútra vissza kell mennem, egyedül… Arra még emlékszem, magamhoz markoltam a volánt, védekeztem volna. Kiálthattam volna: vigyázz! Fogózz! S mikor már perdültünk, nem kaptam utána; ahogy megállt az első zuhanás, akkor már fogtam volna magamhoz – későn. Először mintha az ajtót kerestem volna meg a táskámat; legtöbbször egyedül utaztam, ezt szoktam meg kiszálláskor – az ajtó meg a táska… ez a kép már halvány, belevisz a semmibe.”

– Gyerekkorában mi volt a kedvenc játéka? – zavarja a nővér. Nem szól. Vele mennek a keskeny szemek, hiába rejtőzik a hallgatás alá.

– Golyó – kezdi sorolni –, gomb, sárkány, guriga…

– A guriga az karika, ugye?

– Hordók abroncsa vagy bicikliráf, azt hajtottuk egyik falutól a másikig, ha szaladtunk visszafelé, ment velünk az út. „Az utak családunk sorsa; mint testemben a vér, folyton úton volt apám is: hétfőn elment, szombaton jött; az ország másik végére verődtem én is. Margó ezt is nehezen érti, a menést.

Nagyanya is, ha elindul, mindig az út közepén megy, persze az ő élete már csak a templom és az udvarkapu: cselekvéseinek eszméje a templom, oda megy akkor is, ha csak az istennel vannak ott ketten. Gyakran hivatkozik a cáranyákra, a lelke mélyén nyilván róluk mintázza magát…

Így kerülhettek a gyerekek is a körmenet élére.”

A nővér ügyes kis táblát szerkesztett elé, rácsípi az újságlapot, megpaskolja az arcát: – Tessék olvasni.

A nagybetűket nézi csak, balról jobbra, majd felülről lefelé, zavarja ez a kényszer, már tisztább az értelme, s háromszögek alakulnak elé: az orvos, nővér, szerencsétlensége. Vagy nagyanya, a gyerekek, a templom. Meglepő, e három pont körösödik, kör lesz belőle. Rádöbben: minden kör bújócska, önámítás, mert voltaképpen azt a nagy fekete pontot kerülgeti – mi történt velünk.

„Földre döntött kereszt látványa lehetek, nagyanya biztos örülne ennek a mondatnak. Biztosan nagy dolog, ha az ember halálos bajában tudja magát erősíteni valami csak képzeletben létezővel… Elképzeli, aztán elhiszi az istent. Mi lenne, ha engem is elfogna egy ilyen gyengeség? Megcáfolnám eddigi életem, meghátrálnék – elismerném gyengeségemet. Én képzeletben is csak a megtörténthez hátrálhatok, nekem most a képzelet tégláiból kell felépíteni a megfoghatót. Lehetséges ez?”

– Látogatóm nem volt még? – kérdezi a főorvost.

– Nem zavarhatták.

– S mikor jöhetnek?

– Néhány nap még…

Leánytestvére jött elsőnek. Zömök, kerek képű asszony, az ajtóban még mosoly az arcán, de amint meglátta a megemelt ágyat, a tekintetük találkozott, elfehéredett a szája széle. Alacsony volt a szék, amire ülhetett, majdhogy fölnéz a férfira.

„Ravatal” mondta volna; inkább torkába nyelte a szót a hallgatás görcse, elképesztő állapotban kellett egymást tudomásul venni. Sokára nyúl csak testvére arcához, mosoly helyett riadtság ömlik szeméből. Ujjai esetlen érintésével simogatja a férfi homlokát, szemét, száját.

Szótlan keresztelő, a törött test néma feltámasztása, ennyi köztük a beszéd. Búcsúzóul langyos gézzel törli végig a férfitest szabad részeit.

– Ezután jönni fogok, mindig jönni fogok.

„Nem mertem kérdezni, ő pedig nem akart beszélni”, mondja magának Darabos. „Ezt tartotta jónak, hisz én sem tudom, mit kell ilyenkor tenni, nincs kórháztapasztalatom az orvosokról, a vasszorításról, a halálfélelemről. Nem értek a szerencsétlenség nyelvén, nincs vezérlő érzésem.

Otthon biztosan minden nagyanya szerint történik, a böjtökkel eszi meg az életünket – ez a bűnbánata. Étlen-szomjan járatja a gyerekeket is, ha értik az okát, ha nem. A megtartóztatás, ezt gyakoroltatja velük. Margó gyakran felesel vele, pedig nagyon egyformák, az öregasszony lenyomata ott van az arcán.

A történtek következménye: az eszmélés első napjaiban magammal foglalkoztam; már társulnak a terhek: mi lesz ezután?

Eddigi életem látszólag sima út: tanulás, elhelyezkedés, most meg az építés, teremteni egy nagy iskolát. Nagyot. Mintha életem nagy bizonytalanságaiért akarnám magam kárpótolni: háború, a kitelepítés után pozitívan akarok élni, a biztonság, a jog pozíciójában, kicsit felülről nézni visszafelé… Eddig minden sikerült, nem volt év, hogy ne kaptam volna dicséretet vagy elismerést…

Egyszerre most semmi, egyelőre csak annyi biztos, hogy a gyerekeim körmenet élén vitték a keresztet – s mögöttük nagyanya. A többi bizonytalanság, kétely, cseppfolyós, megfoghatatlan világ; e semminek egyetlen kijárata képzeletbeli, az is a gyóntatószék ösvénye…

Fölény – gyakran gondolhatták indulatos kézlegyintéseimről; most a sors nyomta arcomhoz a tükröt: gyengeség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség: nagy sor negatívum. Ennyi rosszat terem egy megfoghatatlan pillanat. Felelősségemet, ezt is mutatja a tükör, tudom, most még kímélnek, de előbb-utóbb nekem szegezik a kérdést: Mi az igazság? Nekem, aki tulajdonképpen gyorsan emelkedtem, s hamar megtanultam a fölényt, ilyen helyzetben van-e önigazolásom?”

A nővér már nem foglalkozik annyit Darabossal, látja, túl van az életveszélyen.

– Miért nem visznek a többi beteg közé, nővérke?

– Korai lenne még.

– Lenne kivel beszélgetnem.

– A csend is gyógyít.

Következő látogatói, nagyanya agglegény fia és asszonylánya, nem lepődnek meg túlságosan a látványtól. Le sem ülnek „csak néhány percre”, mondja Emma. Hosszan nézik Darabost, kutatón, vizslatva, ledöntött szobrokat szokás így gusztálni – rideg szembenézéssel. Nincs bennük sajnálkozás, nincs ereszkedett hangú kérdésük sem.

– Otthonról mondjatok.

– A gyerekek nagyanyánál.

– Láttam a körmeneti képeket is, ki csinálta ezt?

– Most nem ez a legfontosabb – mondja a férfi rokon.

– És Margóval? Margóval mi van?

– Neked ezt jobban kell tudnod.

– Ellenségként álltok itt.

Kövek nézése a két ember szeme.

– Igazságos az lenne, ha sorsod a Margitéval lenne egyenlő, igazságos csak így lenne.

– Láthatjátok, hogy vagyok.

– Rajtad múlott, a mindig sietés meg a mindig fontoskodás… Te voltál a sors, te akartál a sors lenni. Mert aki nagyot akar, az irányító akar lenni, sors lenni – sorolja akkurátusan a férfi rokon. – És hiába mondtuk, nem minden torony tetszik az istennek.

A látogatás végét közli a nővér, haragos pillantás az ajtó zárára.

„Eltört az életem”, eszmél Darabos. „Azóta mindenki más hozzám. Nem éreznék az erőmet? Ez lett volna az igazi arcuk, vagy csak most változott meg? Kevés ember örült annyira az új iskolának, mint én, mutogattam a gyönyörű napos tantermeket, nézték, nézték, mosolyogtak is. Szép, ez volt a legmagasabb elismerő szó. S én hol fogok ülni? Hol lesz az én dolgozóm? Ezt kérdezte majd minden második kollégám – különösen a nők futottak előre kívánságaikban…

A sikert irigyelték tőlem? Vagy talán azt érezték, kisajátítom magamnak azt, ami mindnyájunké? Előrefutottam, s a kollégáim elmaradtak volna tőlem?

Amikor az iskola elkészült, azt mondtam: rózsaligetet csinálunk. Megütköztek. Hetekig cibálta gondolataimat a feleségem is. Rózsaliget, mi köze a tanításnak a rózsához? Jó tanító, az teszi az iskolát. Rózsakertes iskola egy faluban, ahol azelőtt még klozet sem volt.

Nem tudtam magamnak megmagyarázni az ellenállás okát. Kisszerűség? Ennyire erős lenne az emberekben a töppedtség? Vagy ilyen nehezen valósul az eltérő a megszokottól? Eszerint a virág is lehet haragvások magva, főleg ahogy mögöttes árnyéka rávetül az arcokra, a kicsiny számításokra…”

Következő látogatói kollégák voltak, két férfi és egy nő: mosollyal nyitották az ajtót, ahogy csinált ünnepekre, még otthon, a ruhával együtt veszik fel az arckifejezést – szükség szerint antennaként eresztik maguk elé.

Körülállják az ágyát; a két férfi oldalt, a nő szembe.

–Már jól vagy – kezdi pirulva a nő, s látni, ahogy keze remeg az ágy karján, szeme elhidegül hízelgő mosolygásától.

– Otthon minden rendben – kezdené beszámolóját az igazgatóhelyettes pártelnök. – Csináljuk, a te szellemedben dolgozunk tovább, miként te vezettél bennünket. Aszerint. Még húztunk is a srófon, az ideológiai frontot erősítettük meg. Hétfő reggel az ideológiai eligazításé, mindenkinek tudomására hozzuk, ami történt, és ami történni fog. Ez újítás.

– A szakszervezet – kezdi a másik férfi – az ellenőrzést vette kézbe. A reggeli kezdést. Az előkészületeket villámellenőrzéseken vettük kézbe. Azt mondtuk, semmi sem zökkenhet, amíg vissza nem jössz. És van egy másik újítás: ráhajtottunk a szlovákra. Teljesen praktikusan. A tanulók egymással leveleznek – szlovákul. Minden gyakorlatias, a szünetekben szlovákul kezdenek baráti beszélgetést. Napi nyolc óra szlovákul, ez a jelszó.

– Nem akarunk fárasztani, ha visszajössz, meglátod – mondja búcsúzóul az igazgatóhelyettes. – A nagy iskola álmát mindnyájan magunkévá tettük, igazán most értettük meg, távollétedben… És hiányzol, ez a többiek üzenete.

Örvendezik a látogatásnak, ám ahogy elszáll a szavak pora, szembefordul velük: „Hízelegnek, és el is árulnak. Hallom a lihegésüket. Ugyanazt teszik és mégis másat, az egyik mosolyog, a másik brosúrát olvas. Nem őszinték hozzám, hisz tudhatnám, a nagybetegnek ez jár – mosolyogva megkerülik. Konstruált világot tartanak elém, virágágyást, amelyet előbb megtisztítanak a gyomtól… Biztosan ide fektették a feleségem is, virágok közé, látogatóim nyilván tudják, amit én csak félve képzelek – a legrosszabbat. Pedig ezt várom mindig a legéhesebben…

Elhallgatják, mintha mi ketten soha nem is lettünk volna, közösen építgetjük az önámítás házát. Jólesik, amit mondanak – percekig, órákig reményhez jutok –, de félek határozottan rákérdezni a valóra, félek kiabálni vagy ordítani, hogy a másik tükröt hozzák elém, azt, amelyik mindent megmutat…

Az emberi jellem sokarcúsága akkor ütött meg először, mikor befejeztük az iskolát: az avatóünnepség akár egy meleg homokú dombocska, oda húzódtak, közel az elismerésekhez… A nagy tálba már nyújtották kezüket, a dicsőség magaslatára akkor már saját kezűleg görgették érdemeiket. A valamikori kétkedők és hátul ácsorgók olyan arcátlanul tudnak borrá, mosollyá, hízelgéssé és koccintássá alakulni, hogy hátborzongató… Ehhez hasonlót a háború után éreztem, ahogy elült a csatazaj – a katonák már messze masíroztak – előjöttek a mindig okosok, akik magukat avatják hőssé, akik maguk tűzik hajtókájukra a medáliát…

Hiába beszéltem a feleségemnek is, hogy a mellettem levő székek a felső szervek embereinek vannak fenntartva, mégis erősködött: Ott voltam én is, ahol te, négy évig telefonoskisasszonyod voltam, leveleződ, házi mindenesed.

Nem engedtem, hogy ott üljön mellettem.

Az is érdekes, az én beszédem volt a legrövidebb. Nem tetszett az sem, hogy rajtam kívül mindenki többes számban beszélt, egyensúlyoztak a virágos szavak vállán – téglát adogattak egymás kezébe. Közben azt gondoltam: egy ilyen épületet egyszerre lehet építeni és darabjaira is szedni…

Ott nyilallt belém a gondolat, az ilyen avató szónoklatok egyben kisajátítanak is! Valahogy észrevétlen sodródtunk ide: kezdetben a köztulajdon és a közügy templom bejárata volt, mára hihetetlen összenövések jöttek létre. És átrendezhetővé váltak a dolgok: volt – nincs, mostantól kezdve másként lesz… Elég egy ilyen szerencsétlen pillanat is, minden más helyre kerül.”

Négy napig nem jött látogató.

Ezalatt minden alkalmat felhasznált, hogy megkérdezze:

– Nővérke, a feleségem?

– Legyen türelemmel.

– Doktor úr, a feleségem?

– Nyugalom.

Ezután magának ismételgette a kérdést: A feleségem? Hol van a feleségem?

– Mi a bűnöm, nővérke?

– Ne izgassa magát.

Barátai látogatása nyugtatta meg kissé, ketten jöttek, arcukon, szemükben nem volt szamaritánuskodás.

– Tűzkeresztség – mondta a lassú beszédű iskolatárs. – Az orvos szerint erős vagy, erős ember. A többit is ki kell bírnod, az a fontos, hogy épkézláb mássz ki az egészből. A többi jön.

– Mit beszélnek rólam?

– Vegyes. Aki ismer, együtt érez veled, a kíváncsiak turkálnak, többen is téged tesznek felelőssé, a gonoszabbja azt suttogja, szándékos volt. Átkoznak is, van, aki azt mondja, számodra megváltás lenne a halál.

– De hisz szenvedünk mindketten.

– Margó meghalt.

– Nem – ordítja artikulálatlanul Darabos.

– Meghalt, ez a való.

Ebbe a csendbe belefér a döbbenet, az ima, a harangozás, a sírás – az egész élet.

– Hazudtak.

– Inkább kíméltek. Halálfia voltál. Mit mondhattak?

– Mikor halt meg?

– Aznap éjszaka, agyi bevérzés.

– Megszűnt minden kétely… és reménység is – mondja sokára Darabos, s napokig csak néz maga elé: bele a csendbe. A semmibe. Nem érzékel mást, csak a csendet és a végtelen semmit, sokára innen képzeli életre kelteni feleségét magának. Csak magának. Nem, tagadja a rosszat, nem, menekül a fojtogató szó elől, hátrál a csapkodó összevisszaságból, rángatja fejét a vas szorításában, bal könyökére támaszkodva emeli törzsét. Estére belázasodik, a nővér egész éjszaka az ágya mellett ül.

– Vádlottak ágya – ezzel a két szóval válik el a forróságtól. – A vádlottaké.

– Minden megoldódik.

– Miért nem mondta?

– Azután már maga volt a fontosabb.

– Minek élni, nővérke?

– A gyerekei.

– És hogyan élni?

– Valakibe bele kell kapaszkodni, aki a legközelebb van. „Nagyanya fürkésző szeme most ikonfestményről néz: egyedül ő akar lenni az igazság. Nem örül az életemnek, ismerem – imádkozik is a halálomért. Az ő igazsága most engem Margó mellé fektetni: életért életet. Számára ez mártíromság, magát érzi főszereplőnek – az anya veszteségét…

Hónapokig tartott, míg Margó felfedezte testemet, addig csak úgy hozzám lapult, ha megöleltem. Te tigris, lehelte, te bivaly, te piranha, próbálta izmaimba vájni körmeit. Madárként tettem a másik ágyra, s ő rúgkapált: te bivaly, te párduc, vad nomád… Oda-vissza hancúroztunk így, eldobtam magamtól, s ő kúszva vagy négykézláb visszajött ebben az eldoblak-visszajössz játékban.

Vallásos rokonsága s köztem Margó volt a fal, ő volt a helyettem is beszélő: postás, mindenfelé mosolygó rokon. Dühömben egyszer ezt mondtam neki: patikamérleg.

– Miattad teszem.

Testvéreivel, ha ünnepi asztalnál ültünk is, kimehetett köztünk a vonat, levihette volna a lábunkat is, mégsem mozdultunk egymáshoz közelebb. Azok a görögök, így hívtam őket; inni is másként, enni is másként, és egyre csak őseink, őseink meg a régi föld. Nem volt terített asztal, hogy ne kérték volna egymástól számon a böjtöt, ilyen napokon még a vizesbögrébe is belevizslattak.”

Reggeli viziteken Darabos kutatva nézi az orvosok arcát. „Kezdettől fogva mindent tudtak, a főorvos is milyen szépen vezetett maga mellett, éppen csak a póráz hiányzott. Kerekeket is szerelhettek volna az ágyam alá: játék emberke rávasalva az ágyra, akit hazug szavakba göngyölnek naponta, s így hitetik vele a halandzsát: Minden rendben.

Házasságunk, Margónak ebben igaza volt, csupa sietés. Tehetetlenségében sokszor azt vágta utánam: robogó. Fájó, kettőnk dolgát legtöbbször az időre bíztuk: majd. Majd aztán. Egyikünknek sem fejlődött ki az időérzéke, képtelenek voltunk felfogni a jelen időt. A napot. Az órát, amit éltünk…

Nem vádolom őt, ám az időnek ez a folytonos elhalasztása az ő gondolkodásából ágazott. Filléres volt, nagyon tudott spórolni, addig rakta a semmit is, amíg korona lett belőle, és hihetetlenül örült, ha valamit hazavittünk. Majd ha az ebédlő is meglesz, akkor, azután, érted? És összehúzta magát apró-kicsire, s várta, hogy tegyem én is ugyanezt. Hétfőtől szombatig tíz koronákban gondolkodott, így engedett engem is útjaimra, kevés zsebpénzzel.

Te a bukszából kukucskálsz a világra, mondtam olykor dühömben. Kinevetett.

Kukucskálj vissza, megéri, mondják: szép a szemem. Kettős bűnben éltünk egymással szemben: Margó öröme a kuporgató szerzés, enyém a cselekvés láza – voltaképpen külön sínek. Ő kapaszkodva ráncigált visszafelé, én meg csak előre… Gubanc, talán ez a szó illett ránk a legjobban, ebben a gubancban fogództunk össze legtöbbször, kinevetve magunkat. Ami közös volt a kétfelé futásban: az idő megcsalása. Majd elmondjuk egyszer, ha rákerül a sor – a magunk csalása is. A holnappal ámítottuk magunkat, azzal, ami jön, azzal, ami valaha lehetséges…

Ebben a pillanatban minden volt jó szándékom érvénytelen. Kegyetlenség az orvosi jó szándék is: megfosztott az utolsó lehetőségtől. Mert most azt gondolom, szavakkal is meg lehet tartani valakit az életnek: elmondatlan beszélgetéseinkkel, közös időnk erejével, mert az összefogózó erőlködés a szikrányi életet is képes parázzsá fújni…

Az első számú vád ellen: elmulasztottam közös életünk alkalmait.

Zavart az is, ha az iskolai ünnepségeken mellettem akart állni. Itt te kolléga vagy, ahogy a többiek, utasítottam el… A rózsaliget után elhatároztam: uszodát építünk. Egyéves nagy hajtás után avatás. Széles e vidéken az első ilyen építmény: iskolai uszoda, fényképészek, újságírók kürtölték a hírt.

Az ünnepség elején Margó a többiek között állt, aztán elkezdett araszolva húzódni felém.

– Az asztalnál hozzád ülhetek? – lépett közel.

– Nem.

– Otthon a konyhában melléd ülhetek?

– Elleptek az illusztris vendégek, ne idegesíts.

– Nem vállalsz, ez a lényeg, nem?

– Hallgass meg.

– A pódiumra nem léphetek hozzád, nem így van? Ezt teszed kezdettől fogva, te vagy a neves, az elismert, a dicső…

Később apró kis pontocskává zsugorodott ez a nap, belepték a gubancolódás kis örömei. Így éltünk az órák örömeivel, valahogy mindig sikerült feloldódnunk azzal a gyámoltalan vigasszal, hogy egymás ellen nem teszünk semmi rosszat. Ebben a végtelennek hitt láncolatban most egy tragédia választóvonala lettem…

Az első reagálásom volt a legmeztelenebb: Minek élni? Hogyan élni? – kérdeztem a nővértől. Egyetlen sejtté kell zsugorodnom, amely osztódhat, amelyből egyként lehet élet és halál – választ kell adnom a másik halálára.”

– Holnaptól engedünk a szorításon – reggeli viziten jelentette be a főorvos –, kivesszük a gipszteknőből. De mozdulni csak a fájdalom határáig. Próbálunk tornászni is, óvatosan, egyedül semmit, csak orvos vagy nővér jelenlétében, életveszély a fegyelmezetlen mozdulat, most már maga is felelős.

Darabosnak könnyűnek tűnt a főorvos arca, levasalták róla a szája körüli vonásokat.

Ráomlott az első éjszaka kísértése: egy indulatos mozdulattal mindent megválaszolhatok – egyetlen szóval. „Itt van, megmutathatod”, e gondolattal együtt remegés indul vállizmaiban, miként a tehetetlen szóváltások idején: elég egy mozdulat, félrerántani a volánt, így oldani meg az egymásra tekeredő dühöket. „Most megteheted, kísértetiesen ismétlődik egy helyzet.”

Próbálgatja, emeli és fordítja vállát, elmegy a bénulás határáig, s így marad, míg enyhül a görcs – képtelen tovább menni. „Erőtlen vagyok vagy akaratgyenge?” Második éjszakai elindulása hosszas készülődés, harmadik éjszaka már érzi a félelmet.

„Egyre óvatosabban közelítek a halál képzeletbeli vonalához. Félek!”

Elöl reszkető kis gondolat megy társat keresve. Semmi. S nyújtaná ujjait is, letapogatni a semmit, emeli, fordítja vállát, elmetszi szándékát a bénító fájdalom. Kezdi elölről… Margó sohasem jön elé, mereven zárt az asszony arca; ilyen volt alvása, nem lehetett semmit leolvasni róla.

Eszelős éjszaka után kedves a reggel, fényesnek tűnik az ablak; érzi a nővér testének illatát. A viziten már paskolgatják arcát, nemsokára kis gépet tolnak ágyához, melegítő, bizsergető villanysugárzás nyomán simogató női tenyér járja be először a karját, majd vállát, nyakát, onnan csúszik hátrafelé, meg is emeli kissé. S a kéz nem siet, meg-megáll, mintha nézelődne valami ismeretlen szép tájon.

Az első kezelést fadarabként tűri, elkövülten néz, idegen a tapintás érzése. A harmadik sugárzás már valamiféle találkozás, megnő a női tenyér melege, s Darabos gondolataival kíséri útját. „Nem is annyira fájdalmas, ahogy megemelik vállam, s a bénulás határáig nem is megyünk el, éppen csak megközelítjük, úgy bámulunk a mélységbe, hogy ne kísértsen a mélység. A zuhanás. Hajlunk, hajlunk, meghajlunk, aztán vissza: a jó érzés születését gyakoroltatják velem…”

Már átaludná az eszelős éjszakák egy részét, csak vannak kínzó átmenetek, álmából testének rándulása riasztja, testhosszán megrándul benne valami, mintha minden porcikája egyetlen idegszálra lenne felaggatva.

– Jó a kezem? – Sok nap után ennyit kérdez csak tőle a nővér.

– Messzire visz, nagyon messzire visz.

Jó érzése állandósul, a simogató tenyér útjához már hozzá is képzel, éjszaka nem kísérti a semmibe zuhanás. Ha fel is ébred, keresi a tenyér simogatását, aztán rászakad az önvád: „Elmulasztottam az alkalmat, meghátráltam. Elgyávultam, nem volt erőm a halált választani. A kórházban mentik az életem, ha nagyanyát kérdezném, biztosan azt mondaná: menj a feleséged után. Elszánásomhoz jobban ki kellett volna nagyítanom Margót, együttlétünket, emlékét s hiányát. Patak, folyó vagy tenger partján estek a legszebb ölelkezéseink, s ezeket mindig ő kezdeményezte. Közép-Szlovákiában kódorogtunk ifjú házasként; hallod a patakot?, kérdezte csodalátóként. Sápadt, pirult, átváltozott, sátrat kellett vernem, s szeretni, míg ki nem cserepesedett a szája. Így voltunk az Adriával is, a víz hullámzása, zúgása, csobogása elváltoztatta: sátor meg a vízpartok voltak több, mint tíz évig örömeink bérelt helye. Tudom, Margó számára egyetlen voltam…

A kórházban az elmúlt napokban ismét szám széléhez érintették a jó érzés ízét. A tenyér célja naponként más, már az izmok vannak soron: oda, vissza, aztán haránt, utána kis körök, így sulykolják tudatomba a mozgás irányait, kemény fogású kézként járja testemet a meleg tenyér. Ott is, ahol fáj, ott is, ahol szégyellem…

Forró lobbanásként éreztem meg férfiasságomat.

Leánytestvérem hetenként kétszer jön, minden alkalommal ugyanaz az arc: könnyfátyol mögött riadt féltés. Nyilván azt hiszi, kímélnie kell, hogy ő véd engem a világtól.

Margó rokonságából több, mint két hete nem jött senki. Utoljára iskolatársaim voltak itt, kicsiny demizson bort loptak a szobámba, koccintottak egészségemre. Ők újságolták, felépülésemig teljes jogú helyettesítéssel Sohajdát bízták meg, különben minden rendben.

Elvártam volna, hogy ezt feletteseim valamelyike közli velem. Sohajda – hamar becsúszott, polgári nevelést tanít. Nem szeretem, mert mindenből ideológiát csinál, sokszor ezzel fedi tudatlanságát is. Szeret szónokolni, és mindent agyonaktualizál; ők a falu legnagyobb rokonsága. Ha toronyiránt megy az ember, ha kerüli az utcákat, Sohajdát mindenütt talál, tanfelügyelő is van a rokonságban… Távollétemben közelebb húzódtak egymáshoz, ez legyen a legkevesebb. Ilyenek.

Otthon, bármilyen zűrös volt is a nap, késő este felmondtuk a leckét, az aznapit, ha külön irányokból indultunk is, ilyenkor egymáshoz szelídültünk… Kíváncsi voltam a tantestület véleményére, amit a hátam mögött mondanak, lefety nyelven! Margó legtöbbször azzal kezdte: a rokonok, Sohajdáék. Ez egy külön biblia. Én messziről jöttem, idegennek számítottam a faluban – létfontosságú számomra az iskola gyarapodása volt – s mire észbe kaptam, már a hétszentség is Sohajdáék voltak… Ahogy a rózsakert karói: körkörösen, gyökérként kapaszkodtak; szorgalom, szívósság – ez jellemző rájuk. Képesek voltak arra is, hogy otthon tartsanak módszertani megbeszéléseket, jegyzőkönyvekkel pecsételve. Ez volt a kezdet. Álmomban sem gondoltam, hogy ezekből az összejárásokból alakulnak majd ki a partik: kávézások, szalonnasütések, disznótorok, borkóstolók – a keresztbe szőtt százféle összenövés.

Valaki jelszóként mondhatta előttük, első a munka. A baj nem is ez volt, túllihegték a dolgokat, állandóan harsogva énekeltek. Előkészületeik, hozzászólásaik, viselkedésük: mind príma. Ugyanígy az alkalmazkodásuk: ha ellenőrzés jött az iskolába, sirályként repkedték körbe…

Idő kell, míg az ember megérti, hogy a túlfokozottság mögött felületesség és számítás van. Először: megkapaszkodni, másodszor: biztonság, harmadszor: előnyök, és így tovább. A gyarapítás lázában ezt én nem tudtam bemérni, későn fogalmaztam meg magamnak, ez a rágcsálómentalitás: kirágni, ha kell, így alakítani utat. Ez a magatartás a nagy építmény alapjaiban rág magának járatot, egymáshoz és egymás mellett.”

A szokásos tisztálkodás után egy reggel ágyához vezettek egy embert: „Hatósági”, súgta a nővér. Néhány udvarias mondat után a tárgyra tért:

– A baleset okainak a kivizsgálásával bíztak meg.

– Rendőrség? – kérdezem gyámoltalanul.

– Igen, szükségesnek tartjuk tisztázni a szerencsétlenség körülményeit. A maga érdekében is.

Kiszáradt a szám.

– Felelősségre vonás?

– Haláleset történt, kérem, ilyenkor ez természetes.

– Szemem fehérje már filmvászon – kezdi lassan Darabos én is keresem a választ, érthetetlen, számtalanszor elismételtem magamban, eszméletlen állapotomban is ment a film. Elvágták, és megint ment…

– Megvizsgáltuk a jármű alvázát, az első futómű rendben.

– S a kormánymű?… Rémlik, vagy csak képzelem, elkeményedett kezemben a kormánykerék.

Papírok közt lapoz a vizsgáló:

– Arányos, a kormánymű rongálódása arányos a balesettel. Az összesítő értékelés szinte kizárja a műszaki meghibásodást mint kiváltó okot. Ütközés, másféle veszélyeztetés nem áll fenn, közúti tényező rendben. Az út minősége, járhatósága rendben.

Darabos betegnek járó tapintatot vár a vizsgálótól, ám arcának vonásai, különös tekintete más beszédű. Vizsgáló. Figyelő. „Enyhületet csak akkor láttam a szája körül, mikor az ágy feszítőszerkezetére pillantott. Szűkszavú íróasztal néz rám, nyilván tud erről a főorvos is, engedélyezte, már érez bennem ennyi erőt…”

– Számunkra is érthetetlen – mondja a vizsgáló. Érthetetlen, semmi akadályoztatás, semmi objektív ok. Talán valami emberi mozzanat.

– Mire gondol?

– Kimerültség, zavaró, pillanatnyi sokkhatás, hirtelen támadt konfliktus, indulat…

– Jó hangulatban voltunk.

– Lehet az ok áttételes is, valami feszültséggóc az előző napokból. Milyen volt az életük, mondjuk, az utolsó hetekben?

– Normális. Dolgoztunk, siettünk, egymásra alig maradt idő. Éppen csak lefekvés előtt egynéhány perc. És így körbe, hajtottuk a nagy kereket, vagy legalábbis azt hittük, mi hajtjuk a nagy kereket.

– És?

– Ennyi. A többi már az enyém.

– Érdeklődési körük? Egyezett vagy eltért?

– Mi köze ennek a dologhoz?

– Ne értsen félre, kérem, de kötelességem ismerni a történtek vetületeit is, az esetleges áttételeket. Pontosabban a másodlagos indítékokat is. Tehát, érdeklődéseik?

– Margó fészekrakó típus, lehetne madáranya is. Melegségéhez, talán ez a legjobb.

– S maga? – vágott nyersen közbe.

– Nekem egyetlen örömöm a cselekvés, az iskola, a gyarapítás; lehetnék portás vagy király, akkor is ezt tenném… Nagy iskola az álmom.

– Büntetve volt? Megrovás vagy elmarasztalás?

– Elismerés, tisztán csak elismerés… Három éve megkaptam a példás pedagógus címet, de kitüntetett az iskola is. Én biztosan elfogult vagyok, az lenne a legjobb, ha megnézné, szemlélődjön, és kérdezzen másoktól is.

– Családon kívüli ismeretségei?

– Ahogy a legtöbb férfinak, a tréfálkozás, a pajzánkodás szintjén.

– Konkrétabban.

– Ahogy mindenki más. A környezetemben levő helyes nőket nem lehet nem látni. Regisztráltam őket.

– Vonzódásai, megnevezhető kapcsolatai?

– Képzeletbeliek. Meghatározó jellegű nem.

Fáradtság törte le Darabost, mondta volna a vizsgálónak: rést keres az életünkön, valami kis repedést… Hallgatott.

– Ilyen esetekben, amikor körös-körül minden tiszta – folytatta –, meg kell vizsgálnunk a szándékosság, illetve az esetleges szándékosság lehetőségét.

– Vádolnak?

– Ne értse félre, ez vizsgálat, minden körülményre kiterjedő vizsgálat.

– Őrület… Látja, ugyanúgy lehettem volna a mennyországi pedellus, mint ahogy itt fekszem, s akkor nem lenne dolga velem. Hagyjon – ordított Darabos –, hagyjon. Nem vagyok alkalmas a beszélgetésre.

Magas indulat hullámairól zuhan vissza, a nővér tapintó keze törli róla az izzadságot.

– Hamar elkezdődött, nővérke.

– Maga erős ember, holnap levesszük a vasakat, lassan fel is ülhet. Kevesen épülnek fel ilyen sérülésekből.

– S a lábam?

– Egy ideig bicegni fog, a türelmi időt be kell tartani, az örvényből már kiúszott.

– Nem tudom követni a kórház ritmusát, nővérke, mire megszoknék egy helyzetet, a másikba taszítanak. S mindig váratlanul… A vizsgáló gyanúval van, szándékosságot keres.

– Hozzak nyugtatót?

– Ahelyett, hogy segítene tisztán látni, felkavar. Lekotor az életem aljára, s elém kapja a fekete táblát: Hibás vagy! Felelős vagy! Apró kis egérbetűkkel, de ez van ráírva. Ez nem érzeleg, nem lelkizik, szembe mondja: Felelj! Válaszolj!… Ezelőtt egy hónappal alig volt értekezlet vagy összejövetel, hogy ne hivatkoztak volna rám: ahogy Darabos elvtárs, amikor Darabos elvtárs, a Darabos elvtárs véleménye szerint… Most meg a számonkérés beretvahangja, előre megfogalmazva minden, ahogy egy bűnözővel…

– Ne kiabáljon – csitítja a nővér –, mégis hozok valamit.

– Ez nem pirula dolga; az igazságkeresésé. Kihez forduljak, nővérke, kicsoda óriás emberhez, aki meghallgat és eligazít?

Kusza éjszaka, kusza nappal. Lábadozó erejével Darabos indulna a hivatalok, a hivatali ismerősök felé, elmondani: hisz ez téboly. „Testemhez érintették a gyanút, lehet, hogy már szövögetik a vádiratot is. Szándékosság, ezzel a szóval sütnek tüzes vasat az agyamhoz, átkozott ganajok…!”

Ehhez most Margó nyugalma kellene, ő egyetlen mozdulatával letörölhetné, ami indul. Igaz, tizenkét év alatt voltak perlekedéseink, néha kellemetlen jelzőket és vádakat vágott a fejemhez, de ellenem sohasem fordult. Mások előtt védett, valami állatias ösztönnel állt mellém védelmezőn, és visszakiabált, ha azt tartotta szükségesnek. Én nem tudom magam védeni, nem volt rá szükségem: végezni a dolgokat, annak van értelme. Ha magyarázkodni kezdek, egyszerűen megakad bennem a levegő, támaszkodni sem tudok, mert lenézek mindent, ami nem önerőmből való…

Margó nem tudom, hol tanulta az önvédelmet, talán a vallásosságukból, mindenesetre egyéniségem hiányvonását pótolta. Margó megérezte a veszélyt is, szavajárása volt: nézzük a vászon másik színét. Fiókban matatva egyszer találtam egy füzetet, az volt ráírva: A dicsőség vesztesége. Új dolog lehetett, néhány megkezdett oldallal, első bejegyzés az iskolaavatás leírása. Sértett női hiúság gyerekes naivitással, a szöveg alatt piros tintával írott jelszavas összegezés: Veszíteni tudni kell… Fölénnyel kérdeztem:

– Naplót vezetsz?

– Nem titok, amit nincs mód vagy idő elmondani, leírom, mert a dolgok felét elfelejtjük. Aztán persze a saját szánk íze szerint magyarázzuk.

– Te fontosnak tartod ezt?

– Nem is annyira, inkább olyan emlékeztetőnek szánom, vagy vedd úgy, hogy játszom.

A további feljegyzések szövege tisztán kimutatta, hogy Margó nehezen éli férje tisztségének »magasságát«, de főleg a pátoszt, a dagadó ünnepélyességet.

– Te engem ilyennek látsz? Pátosz, ünnepélyesség…

– Lényeged nem ez, de már van árnyékod. Puritán lélek vagy, nagy ambíciókkal, s az évek folyamán megtanultál öltözködni. Ha például elkezdesz egy beszédet, a megszólítás után halálnyugodtan szétnézel, vajon figyel-e mindenki? Eredményeiddel együtt nőtt a fölényed, lassan ehhez idomul mosolyod is, ilyenkor kellene egy tükör, nagyító tükör az önteltséged elé.

– Batyu vagy, te egy batyu vagy a hátamon – fakadtam ki. – Akárhová mozdulok, ellenzed. Nem szegülsz ellen, csak ellenzed. Összes tudományod: az otthon, otthon legyen minden rendben: ez az első és utolsó gondod… Téged mindenüvé cipelni kell.

Ez a szóváltás megsebzett mindkettőnket, valóban nehezen értettem a feleségemben: mindent kettőnk viszonyára redukált, ha mi jól vagyunk, jó a világ is. Azaz a megértés nyugalma mindenekelőtt. Szerintem ez is otthoni gyökér: görögkatolikus falu századokon át a más hitűek tengerében. Mintha állandóan mély vizű folyóban gázolnának, fejük felett egy szál ruhájukkal.

– Telve vagy indulattal – mondta sokszor –, ha gonosz nő lennék, már halálba kergettelek volna. Én vagyok melletted a földelés, nem gondolod? A biztonság, nem gondolod? Te azt nagyon jól tudod: én nem mozdulok mellőled, akármit is teszel, elmehetsz, berohangálhatod a világot, leihatod magad, teheted férfias rosszaságaidat, én mindig várlak. Nem így van?

– Sokat gondolsz magadról – így vágtam vissza. Az ilyen szóváltások csak hónapok múltán porlottak le rólunk, amikor már megkövült a valamikori indulat. A mi életünk növekvő tükör volt, pontosan mutatta ütközéseink mértékét, persze a szépet is, amely legtöbbször a megbékülés jó érzéséből született. Megbéküléseink sokszorozták meg életünk melegségét… A vizsgáló azokat a dolgokat kéri, amelyek benne vannak ebben a tükörben; jól érzi, de egyet nem tud: ezt a tükröt csak én tudom leolvasni…

Haragvásainkat kérdi, de béküléseink is hozzánk tartoztak. A mi életünk, hegy-völgyes ország: a csúcsok után zuhantunk, aztán ismét a magasság felé küzdöttünk… A mi időnk így telt, kis dolgokért összegubancolódtunk, a nagyokért küzdelemmel fizettünk; a vizsgáló ezt sem tudja, nem is értheti. Kinevetne, ha ezt magyaráznám neki: mi olyan pillanatban fogamzottunk emberré, mikor a történelem verte ránk keresztelő pecsétjét. Az én nagyot akarásom, Margó óvatos, féltő kis körei, nyers érzések: kiműveletlen értelem, féltés és határtalanság, földbe gyökerezett lábak és világba futás – minket kettős akarattal csináltak. Anyánk az öröm pillanatában tiltakozott, apánk igenelt. Mi külön emberi szándékokból lettünk ilyenek…

Ezért nekünk a megbékélést volt nehéz megszereznünk, az örömöt…

Ha ezt így mondom el a vizsgálónak, csak növelném gyanúját. Margó izgalommal őrizte örömeinket, miként a rongyba csavart aranyat. Ölelkezéseink is féltett ősi ceremónia, ő előzőleg becsukott mindent magunk körül, ablakok, külső és belső ajtó – a körülsáncolt biztonság.

– Manó – súgtam neki, ahogy az ágyra csúszott.

– Elsötétítettem a világot – ekkor már meztelen volt. Margó lényege a pozitív érzések, ez volt egyensúlyának feltétele, innentől fölfelé kezdődött számára a harmónia, a kiegyensúlyozott létezés. Ölelkezni is csak akkor tudott, ha a világgal s velem teljes összhangban volt, ezek a perceink felejthetetlenek és ismételhetetlenek. Egymásba olvadtunk, abszolút harmónia – ilyenkor már azt is hallani véltem, amit ősei énekeltek háromszáz éve az orosz pusztákon… Ha ölelkeztünk, mi felrepültünk, ismeretlen távolságokba vetődtünk, s mire megérintettük az öröm legtetejét, a porszem is feloldódott bennünk…

Erőt jelentettek feloldódásaink, igaz, kicsinyke forrást, ami aztán a napok egymásra hullámzásában apadni kezdett. Életünk ismétlődő köreinek második fele hamar kinagyult, apró kis rándulások – az ingerültség. Margó, ha elhalkult benne a harmónia érzése, ingerült lett. Lobbant. Hirtelen reagált, vibrált a szeme, sokszor jelentéktelen dolgok miatt is hangoskodott, s hangulatának váratlan fordulatait én nehezen szenvedtem.

Ezt sem mondhatom így a vizsgálónak, mert itt megáll, és le akarna fúrni. Lefúrni és mintát venni innen, ezt tenni meg kiindulópontul: ingerültségeinket. Feszültségeinket, hirtelenségeinket, amikor a türelem haszontalan, száraz homokká válik, mikor engem elöntött a tehetetlenség dühe, mikor a női hangulat kiszámíthatatlansága elvadított. Ez is állapotainkhoz tartozott – Margó érthetetlen fordulatai… Szeretem az egyeneseket, az egyenesen hosszabbított gondolatokat: ha tegnap így mondtuk, az legyen a mai való. Ám a női lélek nem ilyen egysíkú, hullámzik, fodrozódik és kisimul, változik állandósága is, elég egy felforrt pillanat, s az válhat meghatározóvá…

Gyakran álltam értetlenül, ököllel csapkodtam a fejem: ezt a sok női hülyeséget miért is veszem ilyen komolyan? Hagyni, átlépni, végtére is nem kígyó harapása ez. Lazábban élni, cinikusan, minek figyelni még a másik légzését is, jobban melegedni más nőkhöz… Elvégre nem fojthatom meg magam a feleségem különös lelkisége miatt…

A feszültségekből megoldatlanságok, majd pedig az elhajlás szándékainak csírái – ilyen a feslés sorrendje. Most döbbenek rá, férfiként s nőként mennyire személytelenek voltunk. Akadtak nagy pillanataink, de abszolút nagy nyíltságunk csupán másodpercekben mérhető. Tizenkét év házasságából másodpercek, amikor minden ajtó tárva volt bennünk minden irányban…

Sok?

Kevés?

Én nem tudtam kifutni férfiasságomat, Margó már az első perctől úgy szólított, apa. Valami íratlan szokáshoz vagy törvényhez öregített, mint férfiról sohasem esett rólam szó sem otthon, sem társaságban. Apa, jelenthet ez így emberi jóságot, szeretetet, sok minden összesítőjét…

Igaz, ő sem emelte ki nőiességének vonásait, öltözködésére ügyelt csupán: frizura, blúz, szoknya, cipő – a külsőség kellékei. Szerényen: ne tűnjön ki, de el se maradjon. A szemérmes visszafogottság volt érvényes életünkben, mi mindent társítottunk mindennel – ez volt a mi nagy egyezkedésünk a sorssal. Ösztönös ráérzésünk a helyzetre, avagy csak később felismerhető végzetes tévedés? Mindent mindennel összehangolni lehetetlen, ez így uniformis – önámítás, a gondolkodás kényelme és lustasága.

Most villan elém a tantestület számos ülése, ahol mindig mindent sora vettünk egészen a takarítónők munkájáig. Jelszavunk volt szinte: mindennek mennie kell, minden legyen rendben…

Mindenre, az iskolában mindenre kiterjedő rendet követeltem. Most látom, elvesztek a hangsúlyok, pontosabban nem is voltak hangsúlyok: a mindent mindennel egyeztető szemlélet nagy kibúvási lehetőség a konkrétság alól, a reális megnevezések alól, a felelősség alól. Felszívódott ez házasságunkba is, sohasem ejtettük ki például ezt a szót: boldogság. Első nagy ölelkezésünk után ezt kérdezte Margó:

– Jó volt?

– Nagyon jó.

Ezután tűzláng-érzéseinknek is ez maradt a minősítése.

Jó volt.

Bennünk az előző évszázad folytatódik, még nem tudtunk leszakadni őseink érzékszerveiről. Énünk előtt megtorpanunk, Margó visszafogott, az éjszakai lefekvések előtt sokáig csak sötétben vetkőzött le.

– Hisz szép vagy – hívogattam –, ne szégyenkezz.

– Nekem így jó, én így szeretem – bújt hozzám. Érdekes volt az is, az ágyban csak suttogva beszélt, szerelmi életünket folyton takarta, tompította valami; Margó a hivalkodás ellenpontja volt, amolyan takarékra fogott szerelem…

A fény belül volt, nekem szánva csak. Fehér bőrű teste is nekem szánva csak. Most látom, olykor a világnak is kell magunkat mutatni, önbizalmunkat csak a világ gerjesztheti. Mutatni magunkat, különösen a nőiességet, arányosan értékeivel…

Hajnalonként kitakartam, s örömmel jártam be testének részeit, combját, ágyékát, melleit, ő nem külön-külön, hanem együtt volt szép, az arányosság volt benne feltűnő. Vállai szélességét hosszú combjai egyenlítették, hosszú derekát gömbölyű feneke… Ez a látvány is most fordul bennem értelemmé, a harmónia vágyása a test arányosságával kezdődik…

Nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára ezt a jászolállapotot. Nem kis része tört össze életemnek, létem eddigi összhangja omlott a porba. Doktor úr, miért tiltott el az utolsó felvonástól? Értelmetlenség, amit kérdezek? Tétlen voltam a pusztulás és halál pillanatában.

A vizsgáló papírjain köröket rajzol körém. Meg akar fogni, tetten érni, rám bizonyítani a gondatlanságot, alattomos tudat alatti szándékot keres. Rejtőzködő gonoszságot, az egyelten tragikus pillanat okát. Nem tudja, hogy az önvád amúgy is belém szívódik, hogy vaskeze a nyakamon van.

Hiányzott belőlünk a kevés, a szükséges érzelgősség is, persze ez is véglet volt. Fél kezemen meg tudnám számolni, hányszor mondtuk egymásnak: szeretlek. Még az elején, amikor az ember naponta akar megbizonyosodni, azt találtam mondani: Minek azt folyton ismételni?

Margó sokáig nézett rám értetlenül, nehezen tudott újrakötni, ez is egyéniségéhez tartozott. Ha kiesett saját ritmusából, szinte irányt vesztett, lebénult, annyira tisztának és egyértelműnek hitte, amit tesz, életének ösztönös reflexeit kora gyermekkorában vagy még azelőtt plántálták bele…

Érzéseink elszaggatott szálait nekem kellett összekötnöm, különben zátony. Margó megsápadva, lehalkulva várta a kezem, hogy folytathassuk. Újrakezdeni mindig nekem kellett…

– Hogy lehetsz ennyire érdes? Ennyire érzéketlenül kemény? – kérdezte sokára.

Ezután ismét siettem valahová, nem is sejtettem, hogy ezt a szót, szeretlek, magunk közé temettük. Nem sokkal ezután Magyarországra mentünk látogatóba egy ismerős házaspárral, rokonaink hálószobájukat engedték át négyünknek – öreg nászágyukat. Ketten-ketten egymás mellett, szúette recsegős nyoszolyában. Mindkét ágy annyira mozdulásérzékeny, hogy lélegzetvételre is reccsent. Reccsent. Pontosan követni lehetett minden mozdulatot és a nevetség határára sodort minden egymáshoz közelítő szándékot.

– Most légy hős – súgta Margó.

Megpróbáltam olyan időtlenül lassan, ahogy most tudok ezen a fehér ravatalon: fűszál eső után, könnyebbülve a vízcseppek terhétől, az emelkedik vagy fordul így a nap felé. Ezt utánoztam, ezt a földöntúli türelmet, ezt még onnan tudom, a recsegő nyoszolyáról. Margó álomba bódult, mire hozzáértem. Akkor rettent fel várakozásából a szomszédos ágy is reccsenve. Álló nap hosszán mulattunk magunkon, ez oldotta fel az előző napok béna didergését…

Már tudtam szinte fájdalom nélkül mozdítani bal vállamat. A nővér keze megszűnt kedves lenni, helyzetem testvére lett: egyik nap takaró, máskor ébresztő, érzéseimet bátorító, velem jött mindenüvé. Mellém nőtt egy másik test érzése…

Reggeli viziten bejelentette a főorvos:

– Holnap le kell szállnia az ágyról, megpróbáljuk.

Ez volt a kínok második országútja, nyolc hét után megmozdítani az ízületeket, a gerincporcokat – hárman is fogtak. Idegen volt minden, más formát nyertek az arcok, de különösen a szemek. Néhány napig tolókocsiban, aztán mankón. Figyelmeztettek, naponta maximum egy óra lábon; harmadnap megszegtem. Feltámadt bennem az igyekvés láza, most már menni, hirtelen nem is tudtam hová. Csak menni, sietni. Naponta nagy adagokban kaptam a türelemre intő szavakat – a csepegtetett mérget.

Kopogott a mankóm, számoltam a lépéseket, faltól falig tizenegy, először csak háromszorra tettem meg ezt a távolságot, negyednap már egyhuzamban. Majd rádupláztam, ezután ki a folyosóra, oda és vissza, ha volt ott valaki, félreállt mankós robogásom elől. Hallottam, ahogy összesúgtak a hátam mögött: most már hiába siet…

Azért is mentem, a folyosó végén megütköztem magammal: hová is sietek tulajdonképpen? Inkább menekülés volt ez, kínjaimból az ismeretlenbe.

Meglátogatott a járási tanfelügyelő, és behatóan érdeklődött állapotom felől. Nem tetszett nekem a szívélyessége. Elmenőben többször is biztosított rokonszenvéről: a mielőbbi viszontlátásra, de sietve húzta be maga mögött az ajtót.

Elvezényeltek az intenzív osztályról, kétágyas szobába kerültem, társam egy szepességi kőtörő, aki atyáskodva járt köröttem. Négy fia közül egyik minden másnap meglátogatta, és két rúd mákost dugott a kis szekrénybe. Ezzel traktált engem is a nap minden órájában.

– Magához kevesen járnak – mondta egyszer a falat nézve. – Rokonsága, családja?

– Már készülök haza.

– Felesége?

– Meghalt… Ketten mentünk egy autóban, felborultunk, ő meghalt, én meg így.

A kőtörő a nővértől valami ürüggyel kicsalta a ruháját, fehér ing, nyakkendő, leült a fotelba, és azt mondta: gyászoljunk.

– Ez az én tragédiám.

– Ilyenkor nem kell mondani semmit, a hallgatás, az a legmélyebb bánat.

Darabos izgalommal várta a reggeleket, a vizitáló főorvos döntését. Most ez volt a világ határa, a reggeli várakozás, kínzó-fojtogató kérdéseit tolva maga előtt.

Kisiskolás kapkodó izgalmával szedte holmiját, mikor közölték vele, hogy készülhet. A mentő hordágyán fél könyökére emelkedve nézte a tájat: minden pillanat, minden csak pillanat, motyogta magában… Fák, bokrok, legelő, falvak, a megismert alakzatok pillanatidőből visznek az ismeretlenbe.

Otthon anyja várta, véletlen vagy az okos értelem szerkesztette így – ahogy a születés pillanatában.

– Fáj?

– Már könnyebb.

– Odaadnám érted az életem, nekem már volt belőle.

– Azt nem lehet.

– Elváltozott az arcod, hozzád azért is nem mentem. Féltem.

– Most jó, hogy itt van.

– Maradjunk csak így ketten. Mindent meg fogok tenni, akaratod szerint… Azokat a görögöket ne engedd magadhoz, keserűséggel vannak és bosszúval.

– Ott vannak a gyerekek.

– Maguknak akarják megtartani.

– Nincs hozzá joguk.

– Nagyanya azt beszéli, amíg a törvény nem rendelkezik veled, nem engedi őket hozzád. Sokan kérődzik a dolgodat, főleg, hogy nem volt ez véletlen.

– S anyám?

– Valami rossz kellett hogy legyen, ok nélkül isten nem vesz magához senkit se.

– Elkárhozik, anyám.

– Nem volt az teljes sohasem, láttam is, tudtam is. Beszélték is, ezekkel a pópásokkal nehéz.

– Margó más volt.

– Benne is volt titokzatosság. Miért csak az ő istenük az egyetlen jó? A mienk, a református nem mindenható?

– Ma ez már nem fontos, anyám.

– Beszélik azt is, hogy nagyanya valóságos kis pópát nevel a fiadból, a lányoddal is cipelteti a zászlót.

– Elhozom a gyerekeket, itt lesznek.

– Ez a helyes dolog, melletted a helyük, ebbe ne engedj beleszólást.

Harmadnap elkezdődött a vendégjárás, a Sohajda rokonok jöttek széles terjedelemben egyenként vagy párosával. Látszott, már a bejáratnál arcukra ültették a cukormosolyt: „Nagyon hiányoztál…”

„Örültünk, hogy megmenekültél, és hogy volt erőd…” „Úgy dolgoztunk, hogy mindig minden rendben legyen. Fennakadás nélkül.”

„Azt folytattuk, amit te kezdtél, abban a szellemben…” „Mindenki vár…”

Margót egyikük sem említette, érezhetően kerülték a tragédia napját, az új helyzethez igyekeztek igazodni.

Elszorult a torka, ahogy belépett az iskola nagy parkudvarába. Nyitva volt a tantermek ablaka, már elkezdődött az első óra. Megcsapta a csend, fák, virágok s az osztályokból áradó gyermekpára különös illata.

Újratalálkozásunk: itta magába a képet, nézte, helyén van-e minden: számolta a rózsatöveket; kék volt a medence vize. Ideges lett fölfelé menet a lépcsőn, helyükön a képek, de a jelszavak változtak. Megszaporodtak. Transzparenst húztak a nagy folyosó közepére. Tiszteletére összehívták a tantestületet, üdvözölni kívánták így is. Meglepetésére Sohajda állt a hosszú asztal végén, ő fogadta, de nem kínálta fel neki az igazgatónak kijáró helyet – maga mellé tessékelte.

– Üdvözöllek, üdvözlünk az élők sorában – nyújtotta kezét. Örömmel tölt el bennünket, hogy újra köztünk lehetsz. Átéreztük szenvedésed, együttérzésünk is adhatott erőt. Sokszor gondoltunk rád, kívántuk, legyél újra ember. Íme, itt van. Kívánjuk, folytathasd nagy művedet. – Sohajda a nagyoknak kijáró saját költésű verséből idézett két strófát.

Ezután csend, várakozón néznek Darabosra.

– Itt vagyok, ahogy láttok. Ennyi. Köszönöm visszafogadásom, próbálok talpra állni.

Kerülgető, gyámoltalanul udvarias kérdések sora után Darabos annyit kérdezett:

– Hol folytassuk?

Csend a válasz. „Kicsúsztam közületek”, harapta be a szája szélét. A szemeket nézte szúrósan, a kényszeredett mosolyok mögött mindenütt volt valami más: félelem, tartózkodás, várakozás, idegenség.

Sohajda az igazgatóiba tessékelte terített asztalhoz, kávé, tea, sütemény, bor s virág.

– Csak úgy családiasan – invitálta –, tetszésed szerint, nem tudom, mit szabad ilyen állapotban.

– Az orvosok szerint a jóból semmit, inkább a magam receptje szerint kívánok lenni.

– Mi a szándékod? – tért a tárgyra Sohajda.

– Dolgozni, tenni. Hisz ismersz, minden másra alkalmatlan vagyok.

– A mi ajánlatunk egyértelmű, kíméld magad, az iskolaév végéig alig van két hónap. Ne siess, szörnyű tragédia van mögötted, próbálj megnyugodni. Az én megbízásom különben is érvényben van – mondta pislogva. Sohajdának ez volt a szokása, rebegett a szeme, pislogott vagy a mennyezetre bandzsított, ha nem beszélt őszintén. Izgalommal beszélt félre, izzadt tenyerét nadrágja szárába törölgette.

– Kényszerszabadság? Nem értitek, nekem nem ájtatos sajnálatra, hanem emberekre van szükségem. Nyolc hét kórházi magánzárka. Nehéz egyedül lenni.

– Ott vannak a gyerekek.

Darabos eleinte másnaponként, később mindennap bemankózott az iskolába, mindig ugyanazon az útvonalon: főbejárat, utána a rózsakert, megnézte az uszodát, és a hátsó lépcsőn fel. „Kicsit megingott az önbizalmam”, vallotta be magának, „halasztgatom a gyerekekkel való találkozásomat is. A kollégák érzik legyengülésemet, éreztetik a baleset tisztázatlanságát is…

Sebzett lettem. A kórházban még azt reméltem, itthon megértéssel lesznek. Néhányan igen, a gyenge kisebbség velem érez, de a többség felettem köröz. Néznek, figyelnek, mit teszek, hogy mozdulok, kihez közeledek… Hihetetlen, milyen hamar átalakul egy helyzet. Látszatra persze semmi baj, de az embergyűrű, ami körém zárult, megrepedezett: látom és érzem a hajszálnyi töréseket. A szlovákszakos Tarczaliné, aki azelőtt reggelenként alázattal köszönt, éppen csak a száját mozdítja, szúrós szemeivel valósággal belém váj, s mintha kérdezné: mit csináltál? Azt mondd el, mi történt! A matematikus, a zeneszakos és a kémiás kolléganő érezhetően tartózkodóak, nem hatják meg őket a mankóim. Többet akarnak. Nyilván ezt várták első találkozásunkon is, a beszámolót. Ezt a szokást különben én vezettem be a tantestületben, életünk minden fontos eseményéről beszámoltunk, visszakérdeztem még a külföldi nyaralásokat is…

S most én szakítom meg a sort. Hallgatok. Folytassuk, mondom, mintha mi sem történt volna…”

Nagyanyáékhoz nem volt ereje elmenni. Üzent többször is, hozzák vagy küldjék a gyerekeket: bezárt ajtók mögött hallgattak, nem segítettek a fenyegetések sem.

Autós kollégája aznap a temető bejáratánál várta, Darabos lassan araszolt a sírok közt – hajnali kísértet. Nagyanyáék ajtaján sokáig kopogtattak, ők voltak a hívatlan reggeli harangszó.

– Ide csak az utolsó áldásért jöhetsz – kiabálta reszkető szájjal nagyanya. – Hogyan, hogy te élsz? – nyújtotta isten felé a kezét, és elsírta magát.

Darabos bement a házba, és ennyit mondott nagyanyának:

– Nekem is nagyon rossz.

Álmos, rémült tekintettel néztek a gyerekek, ahogy felöltöztek. Puha, tanult léptekkel a szoba sarkába mentek, s egy giccses ikon alatt térdepelve nagyanyával imádkoztak.

– Hazamegyünk.

Nagyanya riadtan hordott egy rakásra cipőt, ruhát, könyvet, suttogva közben: Büntesd meg a gyilkost, goszpogyin, goszpogyin pomiluj…

Otthon kedveskedni akart gyerekeinek, de ezen a nyelven csak becenevüket tudta ismételni, és a fejüket simogatni:

– Megnőtt a hajad, Olgi, neked pedig a szemed lett feketébb, Kalmi. – Melegítette saját hangja, érezte, hogy elpusztult belőle a szigor és a keménység, s hogy szavanként vagy szótagokként gyerekeinek mondja majd el azt, amivel feleségének maradt adósa.

Gyerekei sokáig húzódoztak tőle; megfehéredett az arca, amelynek markáns vonásaira a tragédia most a kedvességet kényszerítette. Kerülgették egymást, jártak az asztalok körül, leülni is csak félve. Otthoni idejük szorongással telve, „a dolgok szélére kerültem, itthon is, az iskolában is”. A kórházban azt mondta neki a nővér: az örvényből már kiúszott. Igen, az egyikből, s most vakulásig benne a másikban; tragédiája óta megszűnt az állandóság, elpuhultak körötte a dolgok. Összekötni az elszakadt szálakat – folytatni. Ezt teszi a természet is, beforrja nagy sebeit, élő szövettel vonja be a sérülést.

Szaporodó erőmmel nem tudok mit kezdeni.

Váratlanul megjelent Darabosnál a vizsgálóember, és szinte szó szerint ugyanazokat kérdezte:

– Az eset emberi vonatkozásai: feszültség, az előző napok hangulata, az esetleges áttételek… A tragikus pillanat okai?

– S ha én is ott maradtam volna? Akkor most mit tenne?

– Ilyen esetben lezárjuk a dolgot. Ne értsen félre, amit teszek, nem felesleges zaklatás, nekünk ez a dolgunk: tisztázni kell egy érthetetlen haláleset körülményeit.

– Csak ismételni tudom, amit eddig is mondtam. Vannak dolgok, amelyeket elsősorban magamban és csak magamnak kell tisztázni… S mi van akkor, ha megunom ezt a gyötrést, és én is odalököm az életem?

– Ezt a veszélyt már túlélte.

– Mi nem az életét kérjük számon, csupán azt a pillanatot, a meghatározó pillanatot. Meg kell állapítanunk, van-e bűn ebben a tragédiában? Ha van, bűnvádi eljárás indul.

– Ami történt, nem csak perc, az egész élet – mondta lassan Darabos. – Én eddig jutottam el, a bűn nem csak egyetlen pillanat, a mulasztás sem egyetlen mozdulat… A magam bírája akarok lenni, én így gondolom. Felmenteni nem akarom magamat, ítélkezni én akarok. Ha a törvény másként dönt, kérem.

A vizsgáló már könnyített volna a beszéden, de Darabos elzárkózott, ugyanazt mondta, amivel a kórházban fejezte be: Nem vagyok alkalmas a beszélgetésre.

Kedveskedni kezdett gyerekeivel, eddig Margó volt a reggel ezernyi mozdulata: mire felkeltek, minden készen volt, ágyszélen a friss tiszta ruha, asztalon a reggeli. Úgy fogta fel, ez most férfiszolgálat: a menéshez, az induláshoz mindig minden készen, s mindig ugyanazon a helyen…

Ahogy Margó idejében.

Anyja gyámoltalanul mozgott a házban, három hét után is összetévesztette az ajtókat, az emeletes ház rendje számára nyilván idegen rajzolat volt.

Darabos megérezte az idegenséget, a házon bévüli tétovaságot, a gyerekek és anyja tanácstalan pillanatait, életük lelassult állapotát.

Mintha létük addigi nyomait benőtte volna a fű.

Kérdezni restellte, esetlenül készítette az első reggelit, ezért csak úgy emlékezetből, ahogy látta valaha. Első alkalommal lemocskolta a tűzhelyet, másnap sebészi pontossággal előregondolta tennivalóit, s ha szögletes esetlenséggel is, de asztalra került a reggeli…

Ahogy Margó idejében.

Azonosulni akart előző életükkel, jobban, mint bármikor: azzal, ami volt, azzal, ahogy volt. Margó életének megszámlálhatatlan mozdulata számára most tárgyiasult, most vált értelemmé. És szükségletté. Darabos most ébredt az élet általa ismeretlen szükségleteire, mindarra, amit a női jelenlét testesít meg.

Az iskolába rendszeresen bejárt, csak most nem állt a főbejáratnál, nem fogadta a köszönéseket, s nem nézte az óráját figyelmeztetőn. Beült az igazgatóiba, kissé nyitva hagyta az ajtót, hogy ellenőrizhesse, az első csengetés után indul-e mindenki az órára. Ez hiányzott számára, a csengetés, az állandó ritmus, a munka és a lét egyenletessége.

Igyekezett magát elfoglalni, szinte már kívülről tudta az órarendet. Betűzve olvasta a hiányzásokról szóló havi jelentéseket, az új osztályozási rendszer elveit, a készülő iskolatörvény téziseit… Leirat, jelentés, felsorolás, mindent akart látni és tudni. S ami nem volt előtte tiszta, rákérdezett, mániákus szívóssággal faggatta Sohajdát, „leterhelem, legalább önsúlyommal szerzek nyomatékot jelenlétemnek”, magyarázta magának.

– Te voltaképpen leltározol, vagy mintha leltároznál. Mintha te lennél az iskolai regiszter, elég, ha megérintjük a kezed, már szórod is az adatokat. Miért fárasztod magad? Inkább sétálgatnál, tűnődnél, járnál látogatóba. Amit teszel, nem feltétlenül fontos – intette Sohajda.

– Én ezt tartom jónak – válaszolt barátságtalanul.

– Ennyire részletesen sohasem tanulmányoztam jelentéseinket és kimutatásainkat – mondta mogorván egy gyűlésen –, most látom a mellébeszéléseket, a vízfejeket, a hozzálökött mócsingokat. Szebbek és jobbak vagyunk, mint valójában. Szépítjük magunkat, feldicsérjük magunkat. Miért kell ez? Olyan praktika, amit a tisztességes pedagógiai gondolkodás nem vehet igénybe. Hamisan akarunk nagyok lenni. Eddig ez nem volt szokás, hazugsággal akarunk kitűnni, mosollyal akarunk csalni. Ez a boltosok és kofák sajátja, számunkra ez idegen út.

Nem szólt senki a megjegyzéshez.

Darabos kapott egy névtelen levelet: „Megöltél egy embert, kinek és mikor akarsz vele elszámolni?” Ennyi, feladó és aláírás nélkül.

Nézi a borítékot, idegen posta a továbbító. Érzi, ismét felörvénylik benne a tragédia, Margó alakjához most keresi az ismeretlen arcot is. „Csak olyan lehet, aki közel van hozzám, aki ismeri a dolgokat. Ismét nyakamon a vaskéz szorítása, elég hajszálnyit távolodnom Margótól, valaki mindjárt elém áll, és azt kérdi: Hogy is volt az a nap?”

A vizsgáló is a pillanatot kérdi, nagyanya, az ismeretlen levélíró is. Voltaképpen ugyanazt kívánja tudni mindenki: miként lehet az, hogy egyazon veszélyhelyzetben az egyik ember meghal, a másik megmarad. „Erre nem tudok egyenesen válaszolni; bármilyen rémítően és valótlanul hangzik is – nem tudom. Nem értem. Magamnak sem tudom megmagyarázni. S már kegyetlenségnek érzem állandóan ugyanazt a kérdést ismételni: az a nap, az a helyzet, az az óra, az a pillanat? Inkvizítorok elé ráncigálnak, bitófa alá hurcolnak, aztán elengednek. De a megkegyelmezés határozatlan idejű – körbe forog az idő. Olyan ember lettem, akinek küldhetnek idézést, akit faggathatnak, akit vallathatnak névtelenül, hivatalosan, s a szemek gyilkos szúrósságával kérdezés nélkül is…

Gyanú, kétely nehezedik rám, vasmarok mindenünnen – be vagyok kerítve. Meneküljek? Kezdjem mindenkinek külön-külön magyarázni életünket? Utca bolondja lehetek így, közszemlére tehetnek nemsokára…

A tragédia előtt erős kezűnek mondtak, határozottnak, megbízhatónak, emberségesnek. S most egyszerre letörölték a táblát. Keresztülnéznek rajtam. Ilyen hamar leértékelődik az ember?”

Néhány nap múltán már jobban sikerül a reggeli teríték, viszont a gyerekek, mióta hazajöttek, még egyszer sem néztek a szemébe, kerülik a tekintetét. „Pedig több mindent rakok az asztalra, mint Margó tette, kedvezek nekik, már ismerem minden egyes ruhadarabjukat is…”

Darabos néhány mondatos szöveget szerkesztget magában: „A legközelebbi tantestületi gyűlésen elmondom kettőnkről, amire képes vagyok.”

Alig van hét, hogy ne lenne együtt a tantestület közössége, mégsem tudja elkezdeni. Fél. Vagy a testületet nem tartja érdemesnek arra, hogy nyelvükkel, ujjhegyeikkel érintsék és piszkálják élete nagy sebhelyét?

Darabos érzi, egy helyben topog, s mióta hazajött, élete sehová sem mozdul. „Megállt köröttem a levegő, a betegnek kijáró kis paskolások, a részvét sekély mosolya, ez minden, amit kapok. És persze a belém falások… Arról még egyetlen szó sem esett, mikor foglalhatom el a helyemet. Sohajda szívélyes ugyan, ám a maga irányában magabiztos. Újabban elvállalta a pap nélküli temetések búcsúztatóját, ő lett a szocialista pap. Sír szélére, koporsó elé úgy áll, ahogy a megőszült esperes teszi, idézeteket olvas fel az ókori görög irodalomból a lét értelméről, saját költésű verseit szövi bele beszédébe, majd nagy, kanyargós körmondatokkal méltatja az elhunytat. Naggyá emeli, akit búcsúztat, az élet természetes kis kötelességeiből magaslatot rak, sugallja az elhaltak méltóságát. Merev szavak közé a halál kegyetlenségéről sírós elérzékenyülést iktat, minden kiszámítva: kalapácsütéshez sírás, a síráshoz könnyes ölelés. S végül az élők felelőssége. Halottaink megszakadt életéért mi viseljük a felelősséget…

Béke poraira.”

Az embereknek tetszik Sohajda szónoklása. „Búcsúztatóinak utolsó mondatát mintha nekem szánná”, tűnődik Darabos. „Minden mondata ellenszenves, nyálas, erőszakolt lefety, szirupot önt a fekete kalapokra és gyászkendőkre. És a maga versei! Holtak szerencséje, hogy nem hallják…”

Újabban esküvői pohárköszöntőkre is felkérik Sohajdát. Még az iskolaév befejezése előtt sietve beválasztották a járás kulturális bizottságába. Darabos hiába van jelen, a járási tanfelügyelő Sohajdát kéri a telefonhoz.

Darabos szája szélét rágva nézi az óráját, az év végi konferencia értékelését mondja Sohajda: másfél óra vakduma. „Brosúra. Brosúraember.” Darabos kiszűri a helyettes újabban felvett szavajárását: „A magunk és a magam nevében mondom, állítom, bizonyítom… A magunk meggyőződése szerint tisztességes munkát végeztünk, az iskola tanulmányi eredménye a legjobbak közé emelt bennünket. Magunk javára kell írnunk a szlovák nyelv tanításának magasra emelt színvonalát, ennek következtében felettes szerveink példaként állítanak bennünket. Szomszédos iskolák pedagógusai az utóbbi időben egymásnak adták a kilincset: a faliújság, a kiemelt jelszavak, a szlovák nyelv naponta értékelt kiejtési versenye, a »Beszéljünk helyesen, tisztán szlovákul« mozgalom más iskolák számára is kipróbált jelszavak. Ma már ott tartunk, hogy tapasztalatátadó iskola lettünk. Ez mindannyiunk büszkesége.”

„Orcátlan kisajátítás”, háborog Darabos. „Frázis, rá kell arra csak kapni. El kell azt csak kezdeni, elég, ha a vezető elkezdi, ő veti meg a melegágyát, a többiek igazodnak, s nagyöblű beszéd terem itt a padok közt, a folyosókon, köztünk még akkor is, ha könyöknyi távolságra vagyunk egymáshoz.”

Darabos közbe kívánt szólni.

– Majd a végén – intette le a helyettes, és nyomta tovább a sódert.

– Miért nem fogalmazunk tárgyilagosan? – kérdezte aztán Darabos. – Elgyengül a hallásom, magas lett a vérnyomásom, vagy pedig távollétemben más szókincs hitére térítettek benneteket? Megváltozott a gondolkodástok hangsúlya.

– Ez a való, ez a mai valóság nyelve – védekezett Sohajda. – Az idő végtére is nem állhat meg, a te tragikus napod után mi leszűrtük a tanulságot, miszerint nekünk nélküled is bizonyítani kell, tudtul adni, hogy maximális erőbedobással futunk a megkezdett nyomon… Hisz a te álmod a nagy iskola, mi azóta ezt tettük, az iskola szellemi falait emeltük a legfontosabb területen.

Ezután csend.

– Vallomással tartozom nektek – lépett a csendbe Darabos. – Amit mondani kívánok, eltér az előző napirendi tárgytól. Személyes… Vágytam vissza közétek, élethalál-vergődésemben és később is, amikor már távolodott tőlem a halál, sokszor gondoltam rátok, olyan pontra, ami biztos az életemben. Majdhogy fél életünket töltöttük együtt, naponként, óránként láttuk egymást. Ha volt köztünk titok, legfeljebb apró kis huncutság, amit elvisz a következő nap. Amióta visszajöttem, elcsúsztunk egymástól; érzem is, látom is. Ez már nem az egy hámba fogott lovak viszonya, mióta így lettem, legfeljebb csak a szekér mellett mehetek. Hisz tudjátok, mi történt velem…

– Veletek – mondta valaki félhangosan.

– Margó… tudom, gyanúval és váddal vagytok irántam. Szándékosságot tételeztek fel, könnyelműséget, mély, messzi okot kerestek… Nekem a legnehezebb, azért is, mert egyedül maradtam, azért is, mert vasmarok van a torkomon.

– Nem mentheted fel magad – mondta halkan Tarczaliné.

– A gyónást nem lehet kikényszeríteni. Vizsgált már a rendőrség is, ők is az egyetlen pillanat homályát akarják tudni, azt, amire én sem tudok választ adni.

– Vagy nem akarsz.

– Sokáig nem tudtam, hogy Margó meghalt, elhallgatták. Biztattak. Hazudtak. Lázas kételyekből olvastam le a valót, féleszű háborgásaimban ezt határozva, odalököm én is az életem. Nem volt hozzá erőm, többször is elindultam, nem tudtam megtenni. Mikor pedig már egyetlen rántással véget vethettem volna mindennek, gondolataim gyávultak el, s féltem elindulni is.

A tanácskozás után Darabos egyedül mankózott lefelé a lépcsőkön, csak a park bokrai közt társult hozzá egy vénlány kollégája.

Nem sokkal ezután ismét levelet kapott: „Hiába magyarázkodsz, bűnös vagy.” Ennyi.

Az év vége előtt néhány nappal levették lábáról a gipszet. Erre várt. Ezt tartotta jelnek. Visszalépőnek. Néhány napig még támasztotta a botot, aztán már csak a biccentés maradt. Először ment be az iskolába, mint régen azelőtt, a főlépcsőn: szeme szűkössége megnyílt, szembenézett az arcokkal, s arcán valami kis mosoly. A nagy igazgatói asztalról lerakta Sohajda papírcsomóit, kiürítette a fiókokat is.

– A megbízatásom még nem járt le – figyelmeztette kajánul a helyettes –, a rendelkezési jog még az enyém.

– Akkor munkát és beosztást kérek, rendelkezz velem.

– Esetleg a napi posta elosztása s a napközi felügyelete.

– Nevetséges kicsinységek.

– Minden más foglalt, hisz láthatod.

– S a nyári szolgálatok? Szívesen vállalok.

– Azt már elosztottuk… Pihenj – tette hozzá békítőleg.

– Sohajda – állt fel az igazgató –, augusztus huszonötödikén a bejáratnál várom a köszönésed.

Farkasszemet néztek; a helyettes szűk szempillák között szűrte Darabos arcának vonásait. Így váltak el.

Darabos a nyári szünet minden napján bement az iskolába, gyakorolta a baleset előtti idő mozdulatait, önmagát utánozta. Néha beállt a tükörbe is. Viszont akarta látni az elmulasztott idő részleteit; az iskola csendje most megfelelt e felidézésnek. Biztonságát kereste, valamikori erejével esettségét akarta gerjeszteni. „Valami nincs; keresem, akarom, mégsincs.”

Fiával, Kálmánnal sorra járta azokat a folyóparti részeket, ahol valaha Margóval is megfordultak. Saját emlékeit kívánta a gyermek életéhez melegíteni. Horgászbotot vásárolt, próbálták a halászatot is, de az eső vagy a víz áradása sikertelenné tett minden próbálkozást. Jártak, mintha nyomát keresnék valakinek, mintha régen melegített helyeket avatnának gyermekünneppé. A fia szótlanul ment, s közönyösen nézte a szépnek mondott fűzeseket, folyókanyarokat, csalihelyeket.

Nem akarta elhinni, hogy az újra mutogatott természet már sohasem lesz ugyanaz, ami volt.

Darabos megtanult mosni, és gombot felvarrni, leste anyját, hogy ellopja tőle az egyszerű ételek készítésének módját. „Szűkül köröttem a kör”, vallotta be magának, „nem hagyom magam teljesen letiporni.”

Nyár közepén ismét levél, s benne fénykép: körmenet, amelyen kereszttel jelölték meg két gyermekét. A fényképhez rövidke levél: „Nagyságos igazgató elvtárs, vizet prédikálunk, és bort iszunk, ugyebár. Nagy ideológusunk gyerekei a körmenet élén. Gyönyörű mi?… Alattvalói.”

„Nyári tréfa”, ez volt első reagálása. „de akkor miért névtelenül?” Nézi, forgatja a küldeményt, „már láttam ezt a képet, a főorvos mutatta, persze ő jóakarattal. Ez most valami más, a lealjasított kicsinyesség, egy hatalmas kéz rángat hátulról, onnan mutogat a láthatatlan körmenetre. Rosszhoz ragasztják a rosszat, kőport szórnak sebeimre.”

Szeme sarkából figyelni kezdi az arcokat, mindenkit, akivel találkozik. Egy áruló kis elsápadás vagy megzavart tekintet… Szeretné látni azt az arcot, aki mögötte halad, és növeli élete árnyékát.

Megáll a nyár szépsége. Elmegy nagyanyához, és ingerülten faggatja: Ki csinálta ezt a képet és mikor?

– Kórházlásod idején, akkor került.

– Ki hozta?

– A jóisten, nékem küldte dicséretként, mutatták ezt már a templomban is.

Tehetetlenül nézi az öregasszony eszelős tekintetét, vadként forgolódik, de nem tudja, kibe faljon.

Megküldik neki másodszor is a képet, gondosan kinagyítva az arcokat. Elcsukja mindkét felvételt, nem akar vele foglalkozni, „A gonoszság haldokló pofája”, reméli.

Igyekszik magát elfoglalni, nem tulajdonít fontosságot a névtelen jelentgetőnek. Tanulmányozza a következő év módosított tanmenetét, kidolgozza egyes tantárgyak eszmei-pedagógiai célkitűzését, elkészíti a mintaórák tervét, precízen, ahogy annak előtte. Akarattal tartja magától távol a kicsinyes marakodás csábítását: a visszaütni érzését. „Elszakadni mindattól, ami teher lehet rajtam: aktív cselekvésem első feltétele.” Ismét erőt vesz rajta a nagyot akarás: országos szintű iskola, ez lehetne a következő cél…

„Országos szinten gondolkodó nemzetiség, egyetemes értékű nemzetiség – kezdhetném így is egy konferencia előadását. Most már itt van az ideje egyeztetni: közelit a távolival, kis értéket a nagyobbal; a tégla, a mész, a gerenda gondja helyett most már a szellem gondját, a szellemi építményt, a műveltség erejét hangsúlyozni. Aláhúzni, hogy befejeztünk egy korszakot: összefoglalni, összesíteni, programot alkotni, a nemzetiségi művelődés nagy programját, intellektuális és társadalmi szinten egyaránt tudatosítani az iskola és a műveltség meghatározó szerepét. S hogy a bontakozó jólét nem homályosíthatja el az emberi magatartás erejét.”

Az iskolaév megkezdése előtt Darabost behívták a járásra, szívélyesen érdeklődtek egészsége és munkabírása felől. Aztán hangnemet változtattak, elébe tették a körmenetes képet:

– Magyarázatot kérünk – mondták szigorúan.

– Az elvtársak ismerik az esetemet – kezdte elfehérült, száraz szájjal. – Amikor ez történt, bevasazva, gipszágyban kórházban feküdtem, nagyanya vitte magával a gyerekeket.

– Hogy minősíted ezt most?

– Öregasszonyos maradiság. Hóbort. Ostoba nagyzás. Bigottság. Számomra nincs jelentése. Én másként élek, másként gondolkodom, tudhatják az elvtársak. Nekem minden kicsinyesség az ellenségem, gyűlölöm az élet leszűkítéseit, nem is értem, hogy ezzel ilyen szinten foglalkoznak.

– Vannak dolgok – vágtak a szavába –, amelyek ideológiai minősítése, illetve kinagyítása elkerülhetetlen. Ez is ilyen ügy.

– Egy eszelősen vallásos vénasszonynak mi köze az ideológiához? Ami ezt mondja, az kispolgári szarság, elnézést. S az én akkori fizikai tehetetlenségem hogyan sérthette az ideológiát? – heveskedett Darabos.

– Összefüggéseiben kell nézzed, hisz látod, látszólag semmi kis epizód, de valaki mégis jelentőséget tulajdonít neki, azaz kimutatja a konkrét emberi cselekvés ideológiai vetületét. Itt az összefüggés. Rendellenes, hogy ilyen első vonalbeli ember gyerekei egyszer csak papok szervezte körmenet élére kerülnek; a dolog súlyosságát tetézi, hogy mindez társadalmunk válságos időszakában történt. Mert akármilyen is a háttérmagyarázat, a tény, az tény, nem? Megtörtént? Megtörtént.

– Kispolgárok felvonulása, ismerem a környezetemet, az egérnépséget. Egerek tulajdonsága ez: harapni, aztán rágni, rágcsálni, s a rágcsálásból csinálni ideológiát… Ez a ti dolgotok: biztosítani az egér tulajdonságú emberek létét? Én most látom először az emberek arca változását, eddig azt hittem, minden állandó és biztos, s ha befogom magam egy nagy ügy szolgálatába és bizonyítok, elismerik, nem akadályoznak a cselekvésben…

– Persze van még itt más is. – Nagyított képet tesznek elé. Csoportkép valami strandon: Darabos feltűnően ölel magához egy mosolygó nőt.

– Ezt mivel magyarázod?

Meztelen testre sújt a kérdés.

– Ártatlan kedveskedés, ennyi.

– Összefüggések. Lehet érdekes összefüggés, nem? – mondja a járási ember.

– Gúnyba mártott szavakkal én nem tudok mit kezdeni.

– És még valami. Az utóbbi időben gyakran kaptál bizalmas címzésű leveleket, amelyek közömbös, semmitmondó szövegét egyetlen szóval díszítették meg: szeretlek. Se aláírás, se feladó, szeretlek. Erről miért hallgatsz?

– Mi ez? – rándul meg Darabos. – Milyen jogon turkálnak az életemben? Velem most már szabad a vásár? Így, legyengült állapotomban már keresztelhető vagyok? Semmi kis ügyek bűnné rendezhetők? Előbb meghempergetik az embert a ragacsos gyanúban, hogy aztán a porszem is ráragadjon.

– Igaz vagy nem igaz?

– Számomra ennek nincs jelentősége.

– Érdekes ember vagy, Darabos elvtárs. Takarod, rejted a magánéletedet, szinte csak vallatással lehet megtudni rólad dolgokat.

– Ez a természetem, hivalkodásnak érzem, ha magáról beszél az ember. A vizsgálóember is azt akarja, térdre kényszerülve gyónjak. Valamiféle bűnt akartok rám bizonyítani, szinte mindenki, aki köröttem van. Én vagyok a bűn?… S ha megtörve járulok elétek, beismerve mulasztást, könnyelműséget, rejtett és eltitkolt gondolatokat, életem tudat alatti külön ösvényeit, azaz ha meggyónok, illetve ha mély önkritikát gyakorlok, ezzel megváltom magam?

– És a levélíró?

– Nem foglalkozom vele… Lehet társtalan vénlány, kalandvágyó naiva, de ugyanúgy gonosz rosszakaróm is. Vegye tudomásul, ez a sok hirtelen támadt vádló, egyszerre nekem több örömöm sohasem volt, azzal az eggyel tudtam csak birkózni, amit éltem… Bennem összeomlott egy élet, át kell rendeznem az elmúlt éveket, talán egész életemet, le kell magamban győznöm ezt a tragédiát, hogy másféle igazságokhoz jussak el…

Egyszerre csend lett. Hallgatott a két íróasztal.

– S végezetül, most mi a szándékotok velem? – kérdezte sokára Darabos.

– Élvezhetted teljes támogatásunkat.

– És most?

– Megálló. Gondolkodó megálló. Rendezni kell a dolgaidat, ennek érdekében úgy döntöttünk, hogy az iskola vezetése egyelőre Sohajda kezében marad.

– Elnézést – hebegi Darabos –, ez egy megrendezett cirkusz, hatósági díszkísérettel. Nem értem, hiába mondom a magamét, az utolsó padba ültetnek. Várj, kisfiú, míg rendeződnek a dolgok… Hisz ez téboly.

– Ez a döntés – ismétli a járási ember.

Támolyogva megy ki az irodából, napok múlnak, míg megáll benne a gondolatok összevisszasága.

„Legszebb pillanatainkban olykor elém rebbent egy kép. Milyen lenne az életem, ha mindez nem lenne: Margó, az iskola, cselekvésem állandósága, megbecsülésem, a sok ember köröttem?… Íme, megéltem. Egy nagy zuhanás, s az élet szélére sodródtam, törölhetik belém a lábukat. Lehet, hogy az ismeretlen levélíró csodapókként már régen várakozott valahol…

Megfonták körém a hálót, apró kis törpék, ahogy Gulliverrel tették, merevül a felismerés Darabos elé.” Nem is tudni, ez már hányadik háló, első, második, sokadik. Margónak igaza volt. Ő figyelmeztetett, hogy oktalanul vagyok nagyvonalú: az emberi mulasztásokat egyetlen mozdulattal intézed el, a következő alkalommal legyenek rendben a dolgok, ez a szavajárásod. Sohasem büntettél komoly mulasztásokat sem. Benned bűnös mértékű bizalom van, egy felfoghatatlan értékrend. Csináljuk meg, és gyerünk tovább, nagyolod a dolgokat. Az is bajod, hogy csak futás közben látod az arcokat – merészkedett Margó egyre közelebb –, a környezetedről csak futó benyomásaid lehetnek, alaposan senkit sem ismersz. Nincs időd az emberekre… Egy felfokozott, zaklatott ember ritmusában élsz.

– Létrehozni valamit csak így lehet – ellenkeztem.

– Nem akar mindenki nagy iskolát, valami igen nagyot építeni. Hasznosíthatja az ember magát másként is. A világ nem te vagy, Darabos elvtárs, s nem kívánhatod azt sem, igazodj, igazodj: hozzám igazodj…

– Így én nem beszélek.

– Nem ezt mondod, de ezt gondolod… Engem másoljatok, az igaz embert.

– Soha nem hallhatták tőlem.

– Ösztönösen ez is benned van, ezért kellene néha lassabban közeledned, és neked is igazodnod, másokhoz, más okosokhoz…

Ingerülten vágtam el a kioktatást, nehezen viseltem, méltatlannak tartottam ahhoz, amit teszek. Kicsinyesnek, kisszerűnek. Béka feneke – ezt a szót gyakran használtam otthon is. Minden ilyen okoskodásban azt éreztem, hogy az élet apró semmi gondjait fordítják ellenem. Én valóban a társadalmi hasznosság oldaláról néztem a dolgokat. Akkor ezzel senki sem mert szembeszállni, mondani vagy tenni ellene. Lehet, hogy mostani ellenfeleim akkor formálódtak már, sorakozójuk ott kezdődött el.

Az új iskolaév kezdetétől Sohajda egyértelműen éreztette, hogy ő az igazgató. Elég volt néhány hét, s lekopott arcáról a volt beosztott előzékeny mosolya. Határozott lett, szinte bántóan precíz. Minden jelentést órára pontosan kért, visszaadta a sebtében aláfirkantott bizonyítványt is. „Pontos ellentétem”, vallja be magának Darabos. „Óramutató ember.”

Az iskola életében megnőtt a perc és az óra szerepe. „Sohajda belekapaszkodott az időbe, s számon kér, állandóan számon kér, nincsenek gesztusai, nagyvonalú megbocsátásai. Kérdez és számon kér, ebben lelte fel erejét.” Hónapok múltán ezáltal válik mértékké: a kérdésemre válaszolj, arra kérlek, a kérdésemre válaszolj – ez válik szavajárásává.

– A kórházi ágyam mellett azt ígérted, a művemet folytatjátok – teszi szóvá Darabos.

– Változott a helyzet, ez az én stílusom.

– Véleményem szerint…

– Egy ilyen nagy gépezetben nem a vélemény az érdekes, hanem a fegyelem.

– Leckefelmondás, ezt teszed, minden kis lépésről papíron kell számot adnunk, mindent igazolni, bizonyítani, aláírni… Odaállsz a hátunk mögé, ha ülünk, s lesed, mit teszünk…

– A fegyelmet meg kell tanulni, a fegyelem szerintem nagyobb erő, mint nagy elmélkedéseitek a demokráciáról és a szabadságról…

„Elkövesült frázis vagy”, mondta magában Darabos. Darabos naponta kapott utasításokat az igazgatótól; a honismereti nevelést bízta rá, s jelentéktelen ügyeket.

„Sohajdáék? Kiterjedt család-rokonság, mindnyájukat nem is ismerem, csak aszerint, ahogy mondják: Sohajda a fél falu. A tantestület huszonhét tagjából kilenc közülük van. Nagy marokból szórták őket: közigazgatási előadók, a szövetkezet ökonómusa, körzeti orvos, a hentesüzlet vezetője, sofőrök, vasúti tiszt…

Szapora nép, követhetetlen ágas-bogas szövevény, megszámlálhatatlan összenövéssel. A legnagyobb köztük a kerületi ember, állítólag ő a tanácsadó.”

Valaki ismeretlen ezt le is rajzolta Darabosnak:

„Elég, ha csak a kereszteződéseket figyeled meg.” „Nem, én nem vagyok alkalmas ilyen nyomkövetésre – háborodik fel. Mintha lopakodnék valaki után, sötétben: belecsúsznék egy szerepbe, amit utálok. Követni valakit, figyelni. Lesni, jelenteni, feltételezni a bűnt, a rosszat kaparni csak össze, ami az én szándékomnak megfelel, aztán kígyóként terjeszteni suttogva, s egyre hangosabban a hírt…”

Az egyik este barátok jöttek hozzá:

– Hallottuk, mi zajlik Azért jöttünk, ne hagyd magad. Ez egy gőzhenger: előbb csak hangyának látszik, aztán eltipor. Láthatod, célba vettek, s hogy még ki se lábaltál a tragédiából, nem számít.

– Mit akarnak?

– Az iskolát megkaparintani, beülni a készbe. Ezen a poros vidéken ez magaslat. Királyság.

– Rágcsálók, apró kis szürkeegerek.

– Inkább másként gondolkodók.

– De hisz majdhogy mindent együtt csináltunk, ott lihegtek mellettem.

– Te nagy iskoláról álmodtál, ők jól akarnak lenni, az egzisztencia és a jólét biztonságában.

– S mivel lesz nekik ezáltal több? Nem miniszterség ez.

– Befolyás, összeköttetés… Voltaképpen ők magukat féltik, nem érted? Menekülnek a körötted kialakult bizonytalanságból, egyszerűen felfogták, hogy nem az vagy, aki voltál. Beszélnek rólad, gyanúsítanak, harapdálnak. Feltámadt az önvédelem ösztöne, és ha a becsvágy is kielégülést nyer – nincs pardon. Eddig rugója, most pedig gátlója lettél az emberi érdekeknek… Az is baj, hogy amikor visszajöttél, nem voltál a megszokottan határozott.

– Nem lehettem, a megválaszolatlan tragédia tett bizonytalanná. Láthatjátok, nem találom magam, valami megszűnt, valami megszakadt.

– Védekezned kell, szembeszállni.

– Mit tanácsoltok?

– Az ő módszereiket, ugyanazt tenni, amit ők.

– Jelentgetni egymást? Egymást mészárolni?

– Lefigyelni gyengeségeiket, és közhírré tenni, kikürtölni minden szarságot, ahogy ők. Demagógiára demagógiával. Támadással szemben az ember nem lehet udvarias. Ez már nem játék: harc, ez már vérre megy.

– Lealjasodom… Lealjasodunk.

– Nem engedheted, hogy leteperjenek. Elfárasztani a vadat, ez a szándékuk. Sebezni, szúrni. Hisz láthatod, precíz szólamokból, frázisokból épül az új vár, morzsánként hordják ellened a vádat, fogy körötted a levegő. Az emberek arra fordulnak, ahol a holnap lehetőségeit és az erőt látják… Azért mondjuk, szemet szemért… Bizonyítani és visszaütni.

– Mit bizonyíthatok?

– Akármit is bíznak rád, jól végezni. Ne hánykolódj. Kifogástalanul dolgozni, fegyelmezetten. Nemcsak az igazgatói asztalon terem boldogság. S tanulj meg vigyázzba állni. Próbálj elmozdulni a tragédia pillanatától, gyalogolj végig eddigi életed nyomain, nyugtát nyugtához, ne félj összeadni, s számolj fel mindent, ne hagyd magad belehajszolni a kisszerűség köreibe. S ha kell, ordíts. De addig is visszaharapni, visszaütni, ütni…

– Lealjasodom, nemzetiségi szemétdombbá válunk. Ezt a szerepet vállaljam?

– Neked semmit sem kell tenned, ami méltatlan hozzád. A Sohajda rokonság a szomszéd falvakba jár templomozni vasárnap, akad szennyes ott is. Kétéltű képmutatók. Itthon szalagsimára vasalva minden, s ezen kívül egy másik élet… Lefotografáljuk őket, úgy, mint ők tették. És persze továbbadjuk. Miért ne? Ha cirkusz, tartson farsangig. Egyszerű leleplezés… Te talán nem látod magad körül sok élet kétarcúságát? Persze nem csak a templom, ennek százféle az alakja. A be nem vallott tudathasadás: más a beszéd, más a cselekvés… Szerelem, hűség, tisztesség, kétfelé bomló érzések. Mindenből kettő vagy több, érvényesülni is leginkább csak így. Nemzetiségi rónáinkon a mosoly körbejár, ahogy a jó napot, meg a dobrý deň. Miért lennél szemérmes éppen te, Darabos?

A következő héten fényképek sorát terítették Darabos elé. „Négyen a tantestületből is”, olvassa le a felvételeket.

Ha akarod, kinagyítjuk az arcokat.

– Nem, semmit. Ez egymás piszkítása, s nem old meg semmit. Saját kezünkkel ássuk magunk alá a mocsarat, és már benne is állunk. Mások gyarlóságaiból akarunk erényt kovácsolni.

– De hogyan akarsz fényt deríteni az igazságra? Egyáltalán mivé alakulhat ez a disznóság, hogy lehet ebből igazság? Azzal, ha elhallgatsz? Azzal, ha rezignálsz? Így csak őket simogatod. Láthatod, elég volt negyedszázad a háború után, és itt vannak a vámszedők, kialakult egy réteg a valamikori templomjárók mintájára: Mi atyánk, ki vagy… Megtermettek az új szentek, az ájtatoskodók, az alakoskodók, akik felfogták, elég, ha mondják és ismétlik: én a marxizmus szellemében, és a marxizmus értelmében… S ebből élni lehet… Ha szinten alulinak tartod eljárásunkat, mi elküldjük a fotókat a címekre, te csak az összefüggéseket mutasd fel néhány mondattal.

– Ebben én nem veszek részt, így nem. Nyíltan igen, szemtől szemben a ringben…

– Akkor legalább ennyit: nem veszel róla tudomást. Mi megtesszük, amit kell, de te nem tudod. Fizetség és visszaütés nélkül ezt nem lehet hagyni, mert egyik ganajság szüli a másikat: a kört rövidre kell zárni. Seggbe bújó, elfajzó magyar testvéreinknek tudomására kell hozni, hogy ők kezdik el a végső nagy kiárusítást, érted?

Barátai fényképeztek, utaztak, gyűjtötték az anyagot. Idegen postákról adták fel a küldeményt, ők is névtelenül. Anonim, kilépni, megfordulni, kattintani, megfordulni, kattintani – arc nélkül. Így avatják az ellenséget. Suttogás tárgya lett az elhazudott templomba járás. De nem csak a templom, figyeltek minden ráncot, amit a napok gyűrnek az ember arcára. Nemsokára kiszállt egy bizottság, a névtelen fényképezők és levélírók után kérdezősködött. Tapintatosan felderítették a fényképezőgép-tulajdonosokat, majd nyilvános összejövetelen ítélték el a névtelen valakiket.

November végén Darabost leváltották az igazgatói tisztségről. Pontosabban felkérték, hogy önként mondjon le a közelmúltban átélt tragikus balesetre való hivatkozással.

Sohajda e naptól kezdve feltűnő határozottsággal beszélt Darabossal.

– Pontosan azt kérem tőled, amit a többiektől, fegyelmet és pontosságot. Tudom az érdemeidet, ha viselkedésed megfelelő lesz, méltányolni foglak. Kérlek, ne lázíts ellenem, ne keresd munkámban csak a rosszat, mert az első alkalommal megbízhatatlanná nyilvánítalak – van rá felhatalmazásom. A történelemsiratásból elég volt. Az iskolának másféle, itteni, érted, itteni orientációra van szüksége.

– Miért nem mondtad ezt eddig? – kérdezte sápadtan Darabos.

– Nem volt megfelelő a helyzet. Néhány hónap, és meggyőződhetsz róla. A nagy iskola: romantikus álom, vagy ha akarod, romantikus blabla. Hazafias iskola kell, az érvényesülés iskolája kell, ennek az országnak az iskolája kell. Hogy a gyerek fejét ne zavarjuk kétféle igazsággal, főleg a földrajz, a történelem és a magyar nyelv tanításában. Azok a kollégák, akik a történelmi igazságokért szállnak síkra, ne felejtsék el, hogy nem a történelem ad nekünk kenyeret. Ne sugalljunk gyermekeinknek tragikus magyar sorstudatot. Alapállásunk csak optimista lehet. Itt élünk, itt kell érvényesülnünk, ennek kell alávetni mindent: gondolkodásunkat, magatartásunkat, érzéseinket. Számunkra az itteni tanterv az instrukciós szentírás!

Sohajda felülvizsgálta és kiegészítette az egyes tantárgyak eszmei-pedagógiai célkitűzéseit, különös tekintettel ideológiai hatékonyságukra.

Bizalmas feljegyzést vezetett a nemzeti érzés „túlkapásairól”, e feljegyzés külön rovatában név szerint szerepeltek a „nacionalisták”. Darabossal kezdődött a névsor. Elrendelte, hogy a nemzeti érzéssel kapcsolatos témáról sem az iskolában, sem azon kívül nem tarthat előadást.

Figyeltette Darabost, ellenőriztette postáját, találkozásait, megnyilatkozásait.

„Finom élű borotvát tolnak előttem”, mondta magában Darabos. „Ez a leválasztás.”

Fokozott aktivitással dolgozott járási szintű tisztségeiben. Oda is elért a borotva éle: túlterheltségére való hivatkozással lemondatták önkéntes népművelői tisztségéről. „Borotva éle rajzolja életem útjait: felfutásom után elkezdődött kiűzetésem.”

Hányszor, hány mindenkinek magyarázta már el annak a bizonyos körmenetnek a körülményeit és hátterét, hányszor nyelte magába a megalázottság érzését. „Félholtan, tehetetlenül, ágyhoz vasalva feküdtem… De talán nemcsak ez, legyengülésemmel el is gyávultam. Tanúm nincs, senki, aki mellettem szólna. Egyedül Margó menthetne fel…

Autózásunk könnyelmű futás volt, jó érzést sugalltam, örömöt akartam szerezni, de nem voltam eléggé jelen, nem voltam eléggé oldott. Most már kikristályosult: életem egyetlen pillanatában sem tudtam teljesen feloldódni a jó hangulatában – nevetésem alján is folyton zörgött egy kődarab. Gondolataim csapkodnak akkor is, ha görcsösen markolom az idő egyetlen pontját…

Erdő tisztására hívtalak, de nem volt bennem a gímszarvas figyelése, ami hallja a veszély rezdülését is. Én nem reagáltam a veszély rezdüléseire, pedig így közelített: rezdülés-lábakon… az bűnös.

Nem volt erőm vállalni a halált, hiányzott a vakmerő pillanat akarata.

Kétely tárgyává váltam: az ilyenre ráragad a szemek vádló pecsétje, s a következő napok minden hordaléka…

Az élet csábítása erősebb volt, az élet csábítása mindig mindennél erősebb…”

Sorra járta felelős feljebbvalóit:

„Mi a bűnöm? Szeretnék tisztán látni, ki és mi teszi ezt velem?”

– Megviseltnek látszol, csökkenteni kívánjuk gondjaidat. Beszéd és vita tárgya lettél, nem jó, ha élvonalbeli emberrel történik ilyesmi. Ezért gondoltuk, egy időre ki kell vonnunk a forgalomból. Pontosan a nagy forgalomból. Azalatt megnyugszol, leválnak rólad a felesleges ragadékok… Rokonszenvünket természetesen továbbra is élvezed.

Darabos körül halkultak a köszönések, a hangos szívélyességek, szűkült a barátok köre – ahogy forróság után lehűl a levegő.

Nehezedő hangulatában időnként elévillant a névtelen levelek ismétlődő vallomása: szeretlek. „Ki vagy, aki mondod ezt nekem? Az arcod? Talán jó lenne elindulni abban az irányban”, de mire a gondolat végére ér, keserű íz gyűlik a szájába.

„Egy ideig az érdemek együtt mennek a vádakkal, aztán a vádak erősödnek fel”, gondolta keserűen. Mondta, sokáig mondta a maga mentségét, aztán elfogytak a hallgatók. Magára maradt.

„Legyőztek? Vesztettem? Ha a dolgaimat kezdem magyarázni, az emberek a földet nézik. Már tudom, nem kövülhetek el. Ki kell szakadnom a vádak, a gyanúk, a kételyek körforgásából. S elmozdulni… Margó és az emberek, számomra most családi kép rámája. A nő és az embervilág, s köztük én vagyok a kereszt. Innen, a keresztről a fejek látszanak jól, az arcok, az pedig felkavaró, ha sok embert látok együtt, arcuk hat rám elsősorban. Margó arca akkor volt teljes, mikor szemben volt velem, akkor volt legteljesebb önmaga..

Rettenet, Margó már szobor, s nem állhatom meg, hogy ne érintsem. A kezem egyedül járja útjait, homlok, orr, száj, egyetlen megszakíthatatlan vonal, a kezem lát, a kezem él, háta is megmintázott; a tarkó, a váll, a csípők hajlata, mennyi gyönyörű vonás, s egyik sem felesleges… Legyengültem, s szükségem van önmagamra, de ujjaim megújult örömére is, így elkezdődhet valami más. S egyszerre egerek, egy, kettő, sokan, egerek a szobor arcán is, mászkálnak azon a szépségen, amit szerelmes kedvében mintázott a természet – befúrják magukat az emlékezet legmélyére is. Mikor már azt hiszem, hogy képzeletem darabjaiból kezdhetem rakni a falat – megtapintom az egereket. Képzeletbeli egér is van, apró szemeivel az is úgy hunyorog, mint az élő… Berágja magát az íróasztal fiókjába, a tanácskozó asztal posztója alá, megrágja a merített papírra írt életrajzokat, sátáni ügyesen fut a test sebhelyein, járatot rág a katedrákba, ahol oltárt kezd építeni az ember, megjelennek az egerek – az egérszem hunyorgása.

Jelentem a sorsnak: az egérszem hunyorgású emberek elrágták alattam a pódiumot.

Mindenféle kifosztottságomban az ismeretlen homályból küldött levél aláírása villan elém már sokadszor: szeretlek. Tehát mindenkit lehet szeretni, legyen az csúnya, buta, sánta, leköpött, kitaszított – a gonoszt is.

Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi.”