Táncika

Hegylakók tánca, mondta szomszédjának az újságíró, szicíliaiak járták, kört fontak, befogták a hatalmas színpadot, aztán hullámozva hegy-völgyet formáltak, szárnycsapkodva madárként fölfelé; lejtve lábhossznyi magasból estek, hullott utánuk a szoknya, meztelen combjuk megnyúlva egy pillanatra villant csak elő, ahogy megérintették a földet, ismét zuhantak hosszú nagy ugrással.

Ha tudnám, melyik völgybe érnek, odamennék, lelkendezett az újságíró, és jegyzett valamit.

Visszatapsolták őket.

Harmadszorra már nem akartak ismételni.

Ezután románok táncoltak, apró, gyors, alacsony lépésekkel siettek valami gonosz rossz elől, a férfiak kucsmáikat, a lányok szoknyájukat fogták magukhoz, ha merész volt a mozdulat: hoppsza, hoppsza, hoppszasza. Sebes ritmusú zenéjük monotonságát hagyták maguk után.

A műsor első perceiben az újságíró csak a színpadot látta: a váltakozó csoportokat, a fény és sötétség szélét, a reflektorok útját, a népviseletek csillogó színeit – a lábak mozgását. Ez fogta meg a legjobban, a lábak mozgása: a fegyelem, a lépések és ugrások pontossága, a szoknyák mindent mutató és mindent takaró lengése, a szépség pillanatonként változó alakzata – sejtelmesség, szilajság, szemérmesség.

Néhány szám után tekintete befogta az egész teret: alattunk fák, fény emelte égbolt, azon túl csillagok, s itt minden nagy, óriási méretű, jegyezte… Néptánc és monumentalitás, talán ez lesz a beszámoló címe. Felemelők a hatalmas méretek, ide elsősorban a lelki szegényeket kellene elhozni, hallják, amikor tízezer ember egyszerre örül – a szépségnek.

Szomszédja, a koreográfus lány feszült izgalommal fogja a műsort, s olykor gyors mozdulatokkal tánclépéseket rajzol a füzetébe.

Valaki csak a részleteket látja, valaki csak arra képes, hogy a részleteket regisztrálja – folytatja jegyzeteit. Pedig itt minden monumentális, nekünk is ez kellene, a monumentalitás, a nagyság vagy annak látszata, ahogy a görögök tették, amfiteátrumokat építettek és hatalmas oszlopcsarnokokat: kisszámú nemzetiség vagyunk, félmilliónyi ember, nemzetnek kevés, a kirakatba rakni meg sok, fejedelmünk nincs, se hadseregünk, nincsen diplomáciánk. A kicsinység érzésével nehéz élni.

Morva együttes vonul a színpadra, a lányok harang alakú rakott szoknyában, a fiúk feszes, hímzett nadrágban, lajbiban, pántlikás kis kalapokban: ruháik a kék, piros és fekete színek pompája. Megemelkedve perdülnek a szoknyák, s mást nem is tesznek egész idő alatt – a közönség már az első lépések után tapsol –, gyönyörű lábakon billen a harang, s azonmód fordul is.

– A zene kiesik – mondja hadarva a karmester –, vagy inkább elválik a tánctól, figyeled? – Ő a küldöttség harmadik tagja, így jöttek a kisebbségi kultúrközpontból: a karmester, a koreográfus lány, az újságíró és feleségestül a sofőr – az ország nemzetközi folklórfesztiváljára.

Közepiben aranytál, ez most az újságíró: először ő fogta fel a környezet nagyságát, minden érzékszervével rátapad a látványra: színek, mozgás, tömeg, zene; beleénekel az együttesek ismerős dallamaiba, kitapsolja a különböző ritmusokat. Elfogja a kaland izgalma, hallotta, hogy a falunyi parkban az igazi dáridó csak ezután következik – kivilágos-kivirradtig. A pihenő azután is csak annyi, míg fehérneműt váltanak és helyet cserélnek a zenekarok. Gondolatban a parkba telepíti ezt a temérdek embert, szeretné, ha már éjfél lenne vagy még annál is több, s táncba állni, de előbb mustrálni, válogatni…

A választás öröme és lehetőlége, ez itt a legnagyobb kísértés.

Mennyi szépség! Mindenkinek nincs párja, nem is lehet. Igaz, a koreográfus lány, ő itt van, de a sokaság az más. Bódulat. A lelátón érezni a frissen kaszált fű illatát, minden összejátszik, az ember és természet ritka összhangja, ebben a jó érzésben születik a csábítás reménye.

– A zene, az igen – mondja izgalommal a karmester –, az erdők meséje. Tiszta. Szinte az erdőben komponálták. És most figyeld: a tánc hozzá van csinálva, rá van ragasztva, a stilizált folklór rákfenéje ez, hallgasd, a zene másfelé hajlik, teljesen más irányok…

Az újságírót ingerli a karmester, mert gondolatban mindig másutt van, mint ő, és ezért is, mert azonnal magyarázza, amit hall. Minden összhangot szólamokra bont, ütemekre, hangokra, ahányszor hozzám szól, összezavar.

Csárdást járnak, hangos tetszéssel fogadja a közönség, felállva tapsol az újságíró, nagy mosollyal néz körbe, mintha ő lenne a csárdásgazda, még integet is valakinek. – Rokonok vagyunk, morva–magyar, magyar–morva – belekiabál a tapsba, senki sem társul hozzá.

Ezután norvégok következnek.

Más világ, halkabb, kimértebb. Kört fonnak, középütt nyírfa, s akörül lejtenek: aprózás nincs, hosszú, nagy léptek, ezt követik a kezek is, fogják csak egymást, dombvonulatok és hegyláncok mozgása.

A csárdás közép-európai vonala észak felé itt húzódik, a morváknál, jegyzi noteszébe.

Skót dudások jönnek, az újságírót idegesíti ez a zene, a ritmus mássága, messzinek érzi.

– Őseredeti – mondja a karmester. – A zene itt is szebb, mint a tánc, általános betegség. A séma persze mindenütt ugyanaz: fény és sötét, szerelem és bánat, öröm és szomorúság – óceántól óceánig ez a népdal és néptánc lényege. Pont és ellenpont…

Vitatkozna vele, vagy legalább kérdezne: S a nagy művészet mit tesz? Te hétokos, te mindent tudsz, széles fejű? Hagyja.

„Hatalmas inspiráló erő”, ez az utolsó feljegyzése az esti műsorról. Szünetben a tömeg sodrásában könnyen leszakad a többiekről, megkönnyebbül, ahogy a fák félhomályába lép: hatalmas parkerdei négy kisebb színpaddal, így képezték az utakat is, nézőtértől nézőtérig! Nagy testű fák, rétnyi füvesek, összetakart rudasok, ősrégi síksági táj, itt mindent a nagysághoz arányítottak.

Valami rendkívülit vár, valami nagyot, a környezettel azonosat, olyat, amit csak ilyen felfokozott helyzetek hozhatnak. Nagy éjszakai bálterem, néz fel az égre, elég lenne a csillagok fénye. Az utak mentén mézeskalács kisházakban sütik a pecsenyét és mérik a bort.

Elindul, kínálkozó mosollyal nézi a félhomályos arcokat, a hazaiaknak érti a beszédét. De ő most valami másra, valami messzi idegenségre vágyik, olyannal találkozni, aki most és soha: az egyszerit szeretné, a nagy egyszerit, olyan élményt, amely egész életében melegség marad. Csak persze a beszéd, sokféle nyelv kavarog: a magyar a sajátom, egy kicsit a szlovák, a cseh, de ebben a gyönyörű gomolygásban ez fukar lehetőség, ismeri be…

Hosszú, nagy taps hajlik a feje fölé, biztosan véget ért a műsor, s ő még csak a felét járta be a parknak. A nagy kijárathoz áll, az idősebbek a falu irányába, a nagy többség, a fiatalok a park felé mennek. Valami furcsa illata van ennek a tömegnek: könnyű izzadság, csizmák, ruhák, a széna, a pecsenyesütők, a bor…

Csoportok közé vegyül, a sodródásban franciák fogják maguk közé, előbb nem ismeri fel a beszédüket, később is csak annyit ért: oui, oui… Azok élvezik, hogy kedves, mosolygós embert fogtak körükbe. Ha nevetnek, ő is azt teszi; nem tudja, min, az is lehet, rajtam derülnek, mindegy. Ahogy lazul a sűrűség, már hozzájuk tartózóként lépked.

– Tánc? – mutatja az ősi jelbeszéddel.

– Carnaval… carnaval…

Elönti a primitív önzés, már magáénak érzi az éjszakát. A nagy éjszakát. Az egyik lány leheletmozdulattal megigazítja nyakán az inget, füle-nyaka egybepirosodik, s érthetetlen szavakat dadog. Hálából borra tessékeli őket, összehajolnak egy pillanatra, a többiek oldalt maradnak, három lány megy vele. Négyszer egy deci bort rendel, s ahogy fizet, remeg kezében a pénz, kicsinyesen számol magában: ha még kétszer rendelek, az annyi és annyi. Futja. Kínálja őket harapnivalóval, elfogadják azt is, cigánypecsenye… Mondják a francia nevét, de nem tudja megjegyezni.

Állandó szokása, ha valahol megáll, kezét maga fölé nyújtva támaszkodik, most is azt teszi, azt képzeli, így felülről néz. A lányok arcát kutatja, nézik csak egymást, s ha elfárad a mosoly, koccintanak, ősrégi mozdulattal lépik át a hallgatást.

A választás izgalmát éli: melyiket? Melyiket fonjam, melyikkel éreztessem, hogy ő meg én, hogy ma éjszaka ő meg én? Itt vagyok a kaland küszöbén, el kell csak mozdulnom, itt van a nagy választás lehetősége… Könnyedek a lányok, valószínűtlenül könnyedek. S kicsit egyformák is. Legszívesebben mindhármukat magamhoz ölelném. Mindet. Talán nem is ellenkeznének. Torkába szorul a férfikapzsiság forrósága – ez a vártnál is nagyobb lehetőség –, nagyokat nyel, de cselekvésre nem tudja magát elszánni. Sokkolja a pillanat, megbénítja a közeli öröm reménye. Meddig áll így a megtalált kaland bűvöletében? Elveszti az időt. Pedig érzi, már határoznia kellett, kezdeményezni, s ezt a három lányt egyszerűen besodorni a sötétbe.

Megremeg egy kéz finom érintésétől, az egyik lány karja felkúszott hozzá, a kézfejére, az ujjai közé, talán ilyen időtlen mozdulattal kísértett az első paradicsomi nő is.

Viszonozza az érintést, talált örömként szorítja a lány kezét; kiválasztott, magának választott, örvendezik. Kezük együtt csúszik le az oszlopról, s a férfi oldalról magához öleli a lányt, s vendégelné tovább, de most már csak ezt az egyet.

Csicseregve utasítják vissza, és elhátrálnak tőle.

– Akkor táncolni.

A színpad felé mutogatnak: Carnaval carnaval, elrebbennek, s ismét egy csapat a többiével. Csodálkozva néz a férfi, nem érti, a francia lányok integető keze még felmerül a fejek sűrűje fölött. Ahogy elmúlik a tehetetlenség bénult pillanata, tudja, nincs más, el kell szakadnia a csábító lázas gondolatoktól. Zsákutca. S innen vissza, vissza. Mindez csupán pillanat volt: ahogy a csoportokból kivált a három, a háromból az egy, és ismét összebújtak. Madárlogika. Madarak önvédelme, a szépség játéka, s milyen könnyedén, ez; ismerkedés, megérintés, ajánlkozás, tartózkodás, csalogatás – szavak nélkül, mosollyal, az ujjak hegyével.

Pedig a terv már készen volt, tánc. Táncolni, az újságíró így szokta, tangóval, szép lassú tangóval, s hagynám, hogy vezessen, kedve szerint, ahogy ő szokta. Legjobban a tangóban érezni a test arányait, a mozgását, s a tangó mindig a leghosszabb tánc, a tangó többirányú kiterjedés… A karmester biztosan nem szereti ezt a táncot, mikor az ujjaival kopog, ilyen lassú ritmusra sohasem vált. A tangó lassú vetkőzés és alkalma a beszédnek, mert a beszélgetés a lélek legfoghatóbb kiterjedése…

Én beszélgetni szeretnék a francia lányokkal, próbáltam nekik mutatni: a kisebbségit, én kisebbségi vagyok, persze erre nincs ösztönös mozdulat, de ez fontos, hogy tudják… A franciák nagy hazafiak, ők forradalmi nemzet, talán ha ezzel kezdtem volna. Nekünk is ez a nagy ügyünk, a hazafiság. Ők tudnának azonosulni a mi gondjainkkal, az ember azt érti meg, akivel azonosulni tud.

A mosoly nehezen tud hidat verni közénk, a francia lányok most a pillanat, nem figyelnek bemutatkozásomra; nemzetiségi, magyar. Megmosolyognak. Nem érdekes, nyilván nem történelemórát akarnak hallgatni. A jókedv, a tánc, számukra most ez: a hangulat forrósága, talán most erre tanítják a világot, fütyülnek gondjaimra, a kicsinység gátlásaira nem kíváncsiak. A gondtalanság pillanata ezek a francia lányok. Így csak mosolyuk lehet ölelkezés, talán még ez se.

Ott áll az egyik kis színpad feljáratánál, az emelvény hátsó falán nagy transzparensen ez áll: Népek táncai – nyilván ez az éjszakai műsor. Látja a francia lányokat, óriási almát rendezgetnek, integet nekik, közelebb megy, s meghajolva utánozza a táncra kérés mozdulatát, de mire kiegyenesedik, a lányok arcát aprócska álarc fedi.

Az éjszaka egyik arca eltűnt.

Eszébe jut az általa csodált nagy francia, Saint-Exupéry, pilóta és író. Az ég nagy táncosa volt: „a háborúban nincs pásztora a nőknek…”, ő írta. Sok mondatát kívülről tudom, némelyiket országhatárokra kellene írni óriási betűkkel. Tragikus alak, újkori tragédiahős volt, az ember tárulni kezd, ha őt olvassa.

Érdekes, ha az örömhöz közel kerülök, a tudatom falán a háttér mindig komor, talán a magam nemzedékének kettős látása; a háború korma a lelkünkön van. Lehet, hogy a lányok ujja Saint-Exupéry emlék-kezéhez ér, s az ő példáját adták tovább. Lehet. Vállalom a halált, ő írta magáról; tízezer méter magasan repült német vadászgépek gyűrűjében, mikor megfogalmazta ezt magának.

Ők most a táncot vállalják, a jókedvet, a győzelmet. Éhezzük a győzelmet, mert ösztönösen tudjuk, hogy a jó érzés, a győzelem összeköt. A mi korunk a kis győzelmeké. Mindenki akar egy győzelmet, ha lehet, sok győzelmet.

Mert a kudarc, a vereség elválaszt, elválaszt másoktól, magunktól is.

Egyformák lettek a francia lányok, alakjuk, kezük mozgása, elég volt egy pillanat, és egyforma piros virágok lettek. Furulyák, sípok, aprócska dob, csörgő, ennyi, a zenekaruk, s minden hihetetlenül könnyű. A mi táncaink dühösek, indulatosak, ráverünk a csizmára, lábunk szárára, dobbantunk nagyokat, nekik minden részük táncol, kezük, testük, lábuk, élvezik, eljátsszák az örömüket: carnaval, carnaval, ismétlik, carnaval…

Az újságíró már a színpad szélén áll, s keresi a lányt, aki megérintette őt, de egyformán emelkednek és hullanak vissza a kezek: összevisszaság és rend, kedves, csábító kecsesség, innen már csak egy mozdulat lenne az ölelés: tisztaság és csábítás, szerelemre hívogatás és mosoly minden mozdulat előtt, de véresre is sebezhetnek.

Már csak azt az egyetlen lányt szeretné felismerni, különválasztani és elterelni a többiektől.

Odamegy a zenészekhez, tangó, mondja kérlelőn, tangó, vagy ha nem, csárdás, mutatja is: visszamosolyognak, s fújják… Carnaval, carnaval. Berántják a sorba, kétfelől fogják, s a kezek szorítása-lazítása diktálja a ritmust, szorítják és elengedik a kezét többször is, megrándul a félkör, lelassul.

Francia öröm, francia tempó, asszimiláció francia módra. Lentről tapsolják a férfi bohókás esetlenségét, medvemozgását.

– Comme si, comme si – csicsergik, s mutatják is a könnyű féloldalt lépést. – Comme si, így, comme si…

Az újságíró makacsul kitart a tangó gondolata mellett, s ölelné magához egyiküket, hogy kilépjen vele a sorból…

– Non, non, legarement, könnyedén… Farandele, így, ez könnyű tánc, lezseren…

Tesz még egy kört, aztán kisodródik közülük, zenéjükből, mosolyukból; fáradtan támaszkodik, örül, hogy útitársai nem látják megszégyenülését.

Carnaval, mindenki tánca, mindenki öröme, nehéz érvényt szerezni saját akaratomnak… Előbb azonosulni kell mások örömével, talán ez, ebben a kavargó, vigadó masszában előbb meg kell keresni egy fehér cérnaszálat, s ha nem ezt teszed, mehetsz. Közel vagyunk, és mégis mekkora távolság feszül közénk a jókedv tetején is. Ebben is igaza van Saint-Exupérynek: egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatok.

– Tangó, tangó vagy csárdás – kiáltja.

S a tánc megy tovább, a lányok zavartalanul forognak, új mosoly terem a szájukra. Nem történt semmi. Carnaval, páratlan jókedv, a táncoló kis csoportok még együtt vannak, az éjszaka csábításának a hatalma még nem erősödött fel, még folyik a jövendő találkozások előjátéka, előbb mindenkinek le kell magáról táncolni a ruhát, a pompázó színeket, a fodrokat, a színpadmosolyt, az előző órák s napok beidegzett mozdulatait…

Át kell változni, hogy a lelkekben csak könnyedség legyen, gondtalanság, teljes béke. E pillanatban fontosnak érezte magát az újságíró, elég egy ilyen emberi érintés: az élet visszaigazolása ez, biztonságot ad, ha a pillanat biztonságát is. Fényünket sokszor, a pillanat kis világait gyakran másoktól kapjuk.

Szabadnak érezte magát, apró kis álarcot vásárolt, s első mozdulatával tükröt keresett. Valaki ismeretlen a fülébe trombitált, hiába forgolódott, sokan zajongtak körötte. És nevettek, az éjszaka közepének ez lesz a legmagasabb hulláma: a nevetés, az öröm eleje, a csábításé, a várakozásé; a nevetés az éjszaka belépője, az izgalom még a bőr alatt vibrál.

Bántja az előző percek sikertelensége, kicsit talán meg is öregítette, igen, mert a kudarc öregít is. Nem érti; a kezemből repült el a madár, alkalmatlannak bizonyultam egy szerepre, játszótársnak fogadtak el csupán, ennyi. Nehézkes voltam és esetlen…

Lengyelek közé keveredett, jobban ismerik a járást, mint ő, látszik, nem először vannak itt. Vendégeléssel ismerkedik velük is, hosszú faasztalhoz ülnek – bor, pecsenye. Mondják, jól áll neki az álarc, előkelő így, arisztokratikus: megüti ez a szó, érzi, mindjárt meg is zsugorodik benne, sértetten mosolyog. Jean Marais, őrá hasonlítasz, emelik a rangját. Lányok fogják közre, közel nyomulnak hozzá. az asztal alatt valaki a lábára lép, táncolni hívják, most látja, nagy csapat áll fel az asztaltól, karon fogják, maguk közé szövik, ahogy a talált örömöt.

Három emberi pont, új valóság: három alakja a reménynek. A háború óta először került testközelbe lengyelekkel: akkor a németek elől menekültek, meggyötört hazátlanok. Északról vonultak délnek, hosszú fekete sorban, a sornak nem volt vége; szekerek, szekerek, rozzant, agyonterhelt autók, saroglyákhoz kötött lovak, katonák, összevissza ember-férfi-gyermek rakomány. Menekültek, parasztok kosaras adományai mentenék őket éhségtől, hidegtől, ha akkor nincs ez a kicsiny emberi könyörület, csak a faluszéli pléh Krisztushoz bújhattak volna melegedni a lengyelek.

Az újságíró akkor találkozott először az emberi együttérzés példájával.

– Polka – mondják egyszerre a lányok; közelebb bújnak hozzá.

– Tangó…

– Polka…

– Lengyelország, nagy nemzet, nagy ország – mondja elérzékenyülve.

– Lengyelország – utána ismétlik.

– Én kisebbségi vagyok, mi kevesen vagyunk – magyarázza körülményesen.

– Most ez nem fontos…

– Polka…

Ebben a táncban nincs egyetlen komor mozdulat sem, ezt el lehet járni az öröm minden ünnepén. Ez a feltámadás tánca. És akkor szép, ha hosszú lépésekkel járják, mintha csak átlépnének valamit, nem aprózzák, hosszú és rövidke, a rövidke a szolgalépés, az elrugaszkodó: a sötétből a világosba.

Ez a legnehezebb, a lépések hosszát felvenni, a két lány feszesen tartja maga közt a férfit. Előbb körben táncolnak, aztán csak párban.

– Vedd le az álarcot.

Apró pillantásokkal olvassák le a férfi vonásait: mindkét leányarc más tükör; Hedviga, engem röviden csak Dulának hívnak. A zene szüneteiben a menekülő lengyelek szekérsorát kezdi nekik magyarázni, szorosabban fogják, s kezük tapogatózó kis mozdulatokkal jött közelebb, az űzöttség, s a védekezés ősösztönös mozdulatai.

Megborzong a férfi, előbb bezárulnak a pórusok, aztán kinyílnak a leánykezek melege alatt… Talán most keresztezünk egy láthatatlan utat, beszélgetnünk kellene, velük már könnyebb: a hazáról, hazafiságról. Számukra ez egyjelentésű az élettel, ők mindenkinél jobban tudják ezt, az ő életük vereség és feltámadás. Erről lenne jó beszélni velük, nekünk ez nagy kérdésünk, egy kis népcsoport hogyan lehet jó hazafi? Mert a sokaságban könnyű éljenezni, de mikor csak kevesek állnak együvé – ahogy mi vagyunk –, az a kevesek érzése; a kisebbség érzése; azzal tisztában lenni, annak az igazságát mondani…

– Tangót vagy csárdást!

Keresztre feszítés és feltámadás magassága felett szól a zene: mi már táncra születtünk.

– Tangót, tangót vagy csárdást, nem hallották, ismételni nem akarta már, idegenül hangzott. Az egyik lány körkörös mozdulatokkal simogatja a kezét, állandóan fölfelé haladva: a másik észrevétlen csúszott az ing alá, a csukló fölé. Oda és vissza. Alulról fölfelé, mozdulataikban ez a közös: talán ez a kezek örök iránya, alulról fölfelé, mint a kérés, mint az alázkodás, mint a kéregetés, mint a megközelítés, mint a megkísértés, mert a kéz minden emberi érzés kifejezése.

Választani kellene és indulni, úgy érzi a férfi, most már minden közel van. Most már csak akarni kell; előttem a szerelem nyitott éjszakája. Csak még ízlelem a biztonságot, már nem sürget semmi, a győzelem megérzése felemelő.

– Te ki vagy? – kérdi a bal oldali lánytól. Olyan választ vár – hímes tojás, búzavirág, énekesmadár –, amely illő a helyhez, az alkalomhoz, a pompás ruhákhoz.

– Orvos.

– S te?

– Most táncos. Nem mindegy? Különben nővér, a világ minden férfiját erről ismerni meg, mikor azt kérdi: ki vagy? Mit csinálsz? Mit cselekszel? Ahogy az iskolában meg a gyűléseken. Ez korszakos… Én én vagyok, érted? Magammal azonos. Csodálkozol? Minden felfogás dolga, nem? Nekem most jó, jól érzem magam, örülök. Egyszerűen jól akarok lenni, nem ismered ezt az érzést? Én, én vagyok a jó érzés. Passz. Ilyen ruhában furcsa ilyeneket mondani, ugye?

Fordulna velük a sötétbe, próbálja többször is, de a kicsinyke sor ellenáll, csak az úton, ahogy valamikor a falun, csak egyenesen végig a főutcán, összefogózva.

Az orvosnőnek a szája szép és a homloka, az orra érdekesen rövidke és pisze. Nyitott szájjal nevet. Kihívóan. Hozzáhajol, és gyámoltalanul megcsókolja az arcát.

– Apám csinálta így gyermekkoromban, csak ő a kezét is a fejünkre tette – nevetése a válasz. A bal oldali lány viszonozza a csókot. Ismét egyensúlyban vannak, de az összefogózás szorosabbra húzódott. Egyszerre lépnek, lábuk, testük összeér, egyszerre lépnek.

– Ki itt a kormányos? – kérdi a férfi. Nem értik.

– Hová megyünk?

– Ismerkedünk, nem?

– Mit nevetsz? – kérdezik tőle.

– Befogtatok, magatok közé fontatok… – Régi vesszőkerítés, vessző a vesszőhöz, vesszőkarok, vesszőujjak. Hirtelen mozdulattal fordít az emberfonaton, kilépnek a fényből, megszűnt a lábak kopogása, hallani, ahogy fűbe kaszál a lábuk. Nem ellenkeztek, csak mintha az orvosnő maradt volna le egy lépéssel – gondolkodni. A férfi egyszerre szívja magába a levegőt és a félhomályt, gondolatban berántja maga mögött a fesztivál óriás függönyét.

Fától fáig mennek, a lányok keze egyre görcsösebben karolja a férfit. Kár, hogy nincs itt a karmester, ha olykor idegesítő is a jelenléte, de most legalább segítene megoldani a helyzetet. Mert így mi lesz? Egyáltalán, mi lehet? De a második kudarc gondolatát nem engedte magához. Hárman, két lánnyal egyedül, fától fáig, szénacsomótól szénacsomóig, s nem tudunk megállni.

A bal oldali lány váratlanul lemaradt, libasorrá szakadtak, az orvosnő elöl, az újságíró s a másik lány. Ledőltek egy szénacsomóba, lehet, hogy ez a mozdulat mindhármuknak mást jelentett: a tanácstalanság pillanata. A félsötétben is jól látszott, ahogy felcsúsztak a piros, fehér, sárga szoknyák, a nővérnek gömbölyűbb volt a combja, a férfi mégis az orvosnőhöz nyúlt; térde között az megállította a kezét, s nem engedte mozdulni. Elindult a bal keze is, az is hasonló sorsra jutott… Fogság, vicsorgott magában, az előbbi mozdulat volt az utolsó szabad akaratom szerinti, innen már csak képzeletben mehetek tovább.

– Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte az orvosnőtől.

– Ez így értelmetlenség, önkínzás, csalogattok, csalogattok, aztán hideg víz.

– Akármit is gondolsz a lengyelekről, ennyire könnyűek nem vagyunk. Megalázó, két pohár bor, egy kis táncika, séta, és rögtön a szoknyánk alá túrsz… A la vakond.

Az orvosnő könyökére támaszkodva lassan felfelé csúszott, a szoknyájával betakarta az újságíró karját. Nemsokára ugyanezt tette a másik lány is. Ismét egyensúly. Csend.

– Ha akarod, átöltöztetünk lengyelnek, a mienkből jut neked is, előbb a kis kötényt…

– Nem játszom!

Az éjszakai kaland szépen felépített terve most foszlik szét, tűnődött keserűen a férfi: a fesztivál görög amfiteátrumokra emlékeztető méretei. a park csábítása, a pompás színek, a zene, a ritmus, a folyton változó képek – s a mindenütt jelenlévő emlékeim visszahúztak. Mi egy nagy emlékezettel megvert nemzedék vagyunk. Folyton előjön valami, még az ágyban is, lebénulunk a szerelem pillanataiban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene mindig, a pillanatból kiindulni… Vagy az is lehet, hogy a lengyel lányok belém fogózása valami nagy, ősi beidegződés: az összefogózás. Jelentheti az azt is, hogy előbb tudomásul kell venni a másikat. Hisz a szerelemben is ott van az előző idő, a megelőző idő…

De én nem gondoltam szerelemre.

– A mai nap az csak ilyen lehet – mondta fojtott hangon az orvosnő. – Érted ezt? Dulától ma én nem válhatok el, érted ezt, idegenben vagyunk. De ezenkívül sem mondhatom, menj el, és várj meg a következő szénacsomónál. És holnap?

– Elutazom.

– Hisz a fesztivál három napig tart. Maradj.

– Egy napra jöttem.

– Vagy ha akarod, én eljövök hozzád, nem most, később, ősz elején, én szabad vagyok, utazhatom, mondd, hol talállak, én megkereslek. Akarod?

Az újságíró nem ezt kereste. S miközben hallgatta a lány lassú, tagolt beszédét, arra gondolt, hogy ismét ott van, ahol az út elején, ahol minden út elején van az ember: az álmoknál, amelyeket szívesen öltöztet ilyen fényes, ragyogó ruhákba is.

Remény, a felcsillanó lehetőség, kudarc, s a sikertelenségből ismét remény: ismét a szélén vagyok, kisodródtam.

– Találkozunk még? – kérdezte búcsúzóul az orvosnő.

– Igen, hogyne, írok majd… – Messze volt ez az ígéret mindentől, a tegnap esti találkozás óta mindhárman öregedtek, talán mindenki csalódott, mást vártak; a túlfűtött várakozások sorsa.

Az újságíró még nem ment haza, remélte, belebotlik valaki hozzá hasonló magányosba. Már csak virslit kínáltak a pecsenyesütők és sört, ez már a kóborlás ideje, vallotta keserűen, a társtalan s még mindig reménykedő férfi-kutyáké: ez már a hanyatlás ideje.

A park homályos-sötét részére most ki lehetne írni, foglalt. Bámészkodni, hallgatózni lehet, de ez csak hulladék öröm. Néha bele-beleénekeltek a sötétbe, arra felé ment, nem fogadták be sehol. Az egész hatalmas park bezárt ház, a halkra fogott beszélgetés, a suttogás neszei jelzik az ablakokat. Aki bévül került a kapukon, jól érzi magát, annak van reménye, hogy az este hallott és látott szépség mesévé alakul, a mesék pedig reggeli ébredéssé. Ez a fesztivál násza. Ez az átalakulás éjszakája.

Cseh, magyar vagy szlovák beszéd után hallgatózott: valós dolog, hogy nem tudok sem franciául, sem lengyelül. Ha szembe jön a világ, nem tudunk mit kezdeni vele, szépségével sem, dadogunk csak. A hazafiságról tudunk szólni meg a falvakról, ahonnan jöttünk: kerítés közé fogott kutyák. Tapsolni tudunk és éljenezni. Ezt. Ennyit. Mi csak akarjuk magunknak a világot: akarjuk.

S nem tudok táncolni sem, világ nevetsége: egy könnyű francia tánc és lemerevülök, a polkát is tanítani kell velem; csak úgy, ahogy én gondolom, csak azt, amit én akarok, csak azt, amit én tudok… Nem tudom magam felajánlani, mert a felajánlás előny, igen, nem tudok rokonszenvet kelteni magam iránt.

A tánc nincs a véremben, nagy hiány, mert lehet a tánc mérleg nyelve is, játék: de komoly játék is, az élet sokirányú készsége.

Elmulasztott alkalom ez az éjszaka: a megadott lehetőség, a már nincs lehetőség. Egy tangót sem tudtam eltáncolni ebben a csillagtetős bálteremben, erő kell az élethez, a szépség meghódításához is erő kell.

És talán el is túlzom az ének és táncok mindenható szépségét, kicsit régi szépségek bűvölete ez. Bűnbocsátó igazolás? Már sajnálom, hogy elszakadtam a karmestertől, ketten talán mégis. Egyedül akartam a kaland örömét, éhesen, kapzsin, egyszerre mindent, hamar… Leléptem tőlük, a koreográfus lány biztosan elvárta volna, hogy hívjam. Persze az est elején még sokat akartam. Másat. Messzebbet, a mindig nagy ismeretlent. Meg aztán ő túlságosan szigorú, fiúja nincs, tudom, de mégis tartja magát. A tréfával messzire elmegy, de aztán elmerevül, megáll, érthetetlen helyzetekben és állapotokban hagyja ott partnerét.

– Hiszen te már foglalt vagy, mit akarsz? – kérdezte idejövet tréfásan az újságírót… – Neked tapasztalat kell, nyersanyag az íráshoz, jó vagy, szép vagy, ám a te szándékod a kaland, csak a kaland, ameddig neked kell, ameddig neked jó, ahogy neked jó. Nem így van?

– Belőled apácaősök szólnak vissza, isten lánya vagy, dicsőség néked, Mária – válaszolt nevetve…

A koreográfus lány megszállottja a népművészetnek: ez a tisztaság, emberi és művészi tisztaság, számomra ez konstans, számomra ez meghatározó. A népművészet erkölcs is, ez mindig biztos pont, biztos ízlés, aki tudja a népdalt, az esztétikailag biztos, a népművészet a nemzetiség legélesebb öntükre… Mert mondd, mi van más?! Ami a mienk és csak a mienk? A hangod meg a ritmusod, s ez mindkettő benned van. Az ízlés biztonsága nélkül milyen vagy, na milyen? Te és mások, a tömeg, a divat minden hullámára felkapaszkodó. Nekünk pedig állandóság kell, mert gondolkodást csak biztos ízlésre lehet építeni. Te nem így gondolod? Mert ha nem így van, a népművészet egész mozgalma csak táncikálás meg kornyika…

És ezt a nőknek kell elsősorban tudatosítaniuk, ők ezt jobban érzik. Ha rajtam múlna, a kis számú közösségekben visszaállítanám a matriarchátust: az anya, a nő az érzelmek sugárzója.

Még világítottak az ablakok, mikor a házhoz ért; egy morva családnál kaptak szállást.

– Eltévedtem – mentegetőzött nevetve. – Rengeteg ember, és mindenki másként beszél, ez Bábel, táncos Bábel… Még jó, hogy megtaláltam az ösvényt.

A konyha hosszú asztalánál ültek, és apró poharakból szilvapálinkát ittak szürcsölve. A Fejek már meghajolva tisztelegtek az asztal lapjának. A koreográfus lány nem engedte magához a karoslócára:

– Vendég úr, ide – mutattak egy külön székre a háziak… – Ezt kóstolja, harapjon előtte és úgy, mi már a magvánál tartunk, a szilvamagnál. Azt beszéltem éppen, hogyan csináljuk mi, mert ilyen italt másutt sehol az országban nem képesek párolni. Türelmetlenek, tudja, sietnek, hamar akarnak sokat.

– S mi a recept?

– Előbb csak gusztálja, a nyelve hegyén kezdje, onnan lassan eressze tovább, száz íze van, mi ősrégi szilvások vagyunk… Érzi ezt a kesernyét, a száj minden részében más ez a kesernye. Így, nem csak leönteni, próbálja körbejáratni a kortyot, úgy, és csak aztán ereszteni tovább, mikor már örültünk is neki, visszatartani, mintha egy szépségnek fogná a kezét, az ilyen ital játék is, vendég úr.

– S a recept?

– A titok, tudja, a maggal kezdődik, a szilvamaggal, először is mi kimagvaljuk a szilvát, utána megtörjük – ezt jegyezze meg –, nem daráljuk, apró darabokra törjük, összekeverjük a masszával, aztán egyenletes melegen erjeszteni kezdjük. Hát nagyjából. Ceremónia ez, mert az anyag szeszélyes. Mint az asszony. Mert persze tudni kell a szilva érését, válogatni kell, mert a hibása nem mehet a kádba, a szárát le kell kapdosni, idegen anyag sem zavarhatja az átalakulást. Ceremónia ez, ahogy a szüret is meg a borcsinálás… No, kóstolja, ahogy mondtam.

A karmester ujjai most is valami ritmust kopognak, az újságíró alig mer ránézni, attól tart, ha találkozik a tekintetük, a másik csak egyet mondhat: énekeljünk, kánont, s már emeli is a kezét, csücsörítve hangot ad. Inkább az asztalt nézi, s érzi, ahogy ez a szilvapálinkás hangulat elfalazza benne az est kudarcait, mert már ismét kombinál: a koreográfus lány, itt van a falakon belül, az alvásrendet kellene kiravaszkodni, hogy legalább a közelébe kerülhetne, nem kezdeni vereséggel a napot.

– Én írni fogok magukról – mondja a gazdának – mindenről, amit itt láttam, erről a házról is, erről a hajnali beszélgetésről…

– Tudja, mi öreg népek vagyunk, itt a Morava mentén folyton csak ásnak, palota alatt másik palotát találnak, én nem tudom, itt sok régész túrja a földet, ide mondják a Nagymorva birodalom közepét, azért, ha idejük engedi, álljanak meg Mikulčicében, ott láthatják.

Helységek, a föld mélyébe porladt legendahősök nevei élednek az ember száján. Az újságíró nem figyelt oda, reménye képzeletbeli tűz füstjeként éled: hátha. Magában már a koreográfus lányhoz beszél, szólongatja, kérleli, becézi, tréfálkozik, fogadkozik… ígérget… Hátha?

A lány ábrázata kődarab, a félhomályban aztán nő csak arcára szem, száj, orr, s ahogy mossák a szavak, enyhülnek mosollyá vonásai. Legszívesebben hangosan mondaná, amit gondol, az újságírónak: hűtlen kutya, a szag után, mindig csak a szag után, még itt is: lemeztelenítené a szenteket is. Szoknyapecér. De most az én lábamnál térdel. Tudom, érzem. Az én fesztiválom elégtétele, népi maskarának öltöztetném, és azt írnám a kalapjára: hajnali csárdás kandúr. Tangó kandúr. Ez a recept: táncoljunk csárdást vagy tangót. Egy nem elég neki soha, mindig az egész társasággal szórakozik, egyszerre több nőt is regisztrál, megérez, több irányba beszél és figyel.

Észre sem veszi, s már feloldódó mosollyal nézi az újságírót.

– Mojmír a mi legöregebb ősünk – folytatja a házigazda – ő volt az alapító fejedelem, azért mondom csak. Hogy tudják, és ne felejtsék el azt sem, hogy mi adtunk helyet a fazekasoknak, a habánoknak, akiket Svájcból kergettek el, innen rajzottak aztán világgá… Magukhoz is. Mi ilyenek vagyunk…

Két szobát kaptunk, kicsi és nagyobb, számol az újságíró, két-két ágy, mi öten vagyunk, hogyan?

Magában számol: a sofőr és felesége csak együvé fekhetnek, ez két ágy, maradunk hárman a másik kettőre, nem, nem, ezt egyszerűsítem. De a karmester útban van, az örökös kopogásaival, metsző nézésével lehetne tatár főember is, amilyen akkurátus, egyszerűen kinevetne, ha azt mondanám, menjen el hajnalt nézni. Ócska trükk. Leitatom. Ezután ő emeli mindig elsőnek a poharat.

– Ha fenékig, akkor fenékig – szólt rá a koreográfus lány. Lecsúszik kicsit a széken, érzi, követik ravaszkodását, s a szilvapálinka mintha belülről vasalná a fülét, feje lágyát, szemgödrét. Arccsontja szúrni kezdi a bőrét. Kiállna a körből, mert a pálinka egyszerre barátja és ellensége, de erre az eshetőségre már nincs gondolata.

A karmesterhez húzódik közelebb, hiúságához szeretne szólni, valami hízelgőt, nem jő semmi, akárhonnan indul, hímzett gondolata egyszerűen nincs. S ha valami elődereng, elakad a feje közepén. Messziről hallja a házigazdát.

– Azért mondom, hogy tudják, mi tulajdonképen morvaszlovákok vagyunk. Nagyon öregjeink onnan jöttek, szlovák földről.

– Ha akarod – hajlik hozzá a karmester –, kielemzem neked a tegnap esti dallamokban a pentatonikát. Pontról pontra, mi azt hisszük, hogy csak a magyar népdal építkezik az ötfokúságra. Akarod? Tudod, milyen izgalmas?

– Inkább majd hazafelé, délután, estére. Majd az autóban.

– Én a sofőrékkel alszom – állt fel a koreográfus lány – elfáradtam. – Nyújtózik szemérmesen, várja a férfi reagálását.

– Elkísérlek, hazakísérlek.

– Csak a küszöbig.

– Legalább az ágy végéig.

Bóklászó fejjel néznek utánuk, ahogy bezárják maguk mögött az ajtót, eltörik a társalgás, látszik, a lány volt fontos. Pedig erre a kis időre már kár lefeküdni, mondja a gazda. Megtisztálkodunk és felkelünk, nálunk ilyenkor így van, nyár ünnepe a fesztivál.

Hajnal képe: a falnál fekszik a sofőr, mellette a felesége, legszélén a lány, az ágy szélén az újságíró ül, mellette kisszéken a házigazda, a konyhaszék karfájára borulva virraszt a karmester, a kis szoba heverőjét a küszöbig húzták, hogy a háziasszony is jelen legyen valahogy.

– Csak a kezedet – kérleli a férfi –, az egyiket csak… Az újságíró most esőért fohászkodó gyülekezet: – egyedül esdekel. – Csak a kezedet…

– Egy tapintásra.

– Száraz, meleg a tenyered, érdes kicsit… – Ravaszkodik, hízeleg, de nem mehet tovább. Indulna sokszor akaratosan, indulattal vergődhet csak, a lány szorítással kényszeríti, akarata van a lány kezének.

– Őrültség – mondja halkan a férfi.

– S mit reméltél? Nászágyat? Hancúrbébit? Kárpótlást az éjszakáért? Legalább megtapasztalod a vigyázzállást, vigyázzülésben az ágy mellett. Ezt is tudni kell.

A férfi beleragad a kéz melegébe, s már omlik is rájuk kő vagy homok – képzeli –, de fogják egymás kezét. Taszítaná a lányt veszélyhelyzetekbe: tűzbe, vízbe, szakadék szélére, ahonnan megmenekülni csak az egymásba fogózott kezek segítségével lehet.

Megbánást érez: valamit rosszul csináltam. – Írnék hozzád verset is…

– Nekem az kevés.

– Pohár nélkül elgyengülünk, vendég urak – éled meg a gazda –, lakodalmakban ilyenkor szolgálják a reggeli pálinkát, frissítőnek. Itt ősszokás ez is. S nem tudnának úgy beszélni, hogy én is értsem? Nem osztozhatnánk azon a kis örömön, vendég úr? Mi azt tesszük, mi olyanok vagyunk, mert itt van például Cirill és Metód, biztosan hallottak róluk, bolgár földről jöttek, jó, de itt térítettek, itt tanították az írást, legyenek ők a magukéi is, minden népnek szüksége van prédikátorokra. Igaz prédikátorokra. Nagy prédikátorokra.

– Hagyd abba, Lojzo – ült fel a háziasszony –, te azt akarod, hogy mindenki a mi szentjeinket szeresse, Mojmír meg Svätopluk, meg mi lett volna…

– Éppen ez a legfontosabb, mi lett volna? S hol tartanánk azóta, morvák, ha a magyarok nem tapossák szét a birodalmat. Mert azért azt is kell tudni, az igaz valót… Mi lett volna? Ezeréves kérdés ez, elestünk egy birodalomtól, nagy nép lehettünk volna.

– Lojzo…

A lány keze most menekülés is, valami más képzelt helyre: elvezető az éjszakából, a kudarc színteréről. Más tájra. Az első percekben az újságírót idegesítette a házigazda közelsége, ha tehette volna, mindenkit kiküld a szobából, csak egyedül, csak kettesben, senki felesleges nem kell. De már felment a függöny, a reggel derengése a szobába jött: színpadon vannak.

Látni a lány arcát, sejtelmes. A takaró domborulatai kirajzolják a test formáját: fekvő szobor, egyszerre közeli és távoli. A világossággal együtt nő meg a lány jelentése, keze vezethetne, mutathatná a test gyönyörű útjait: de a kéz most tiltás. Határ. Lehetne szerelem határa is, lehet barátságé, haragé s nagy feloldódásé is: lehet egy más élet bejárata.

Alkalmazkodnom kell, előbb tudomásul kell vennem a másik akaratát, hogy a magamét érvényesíthessem. A férfi talán most ért meg valamit az éjszaka játékaiból.

Kora délelőtt már a tér sarkán álltak, kezdődött a felvonulás, a fesztivál közös nagy száma. Fényes fúvószenekar lassú léptű indulókat játszik: felpántlikázott lovak, a Morava menti népművészet folyóként hullámzik előttük, a fiúk vörös posztónadrágja pipacsként emelkedik a kék, piros, fehér, sárga színek fölé. Ezután gyalogos csoportok, oroszok, belgák, németek, itt van egész Európa tengertől tengerig.

Látja, az utca felvonulásokra termett, a hagyományos morva parasztporták zártak: a ház bejárata hatalmas barna fakapu, így ami kint történik, különös jelentést kap.

Előbb a franciáknak, majd a lengyeleknek integet az újságíró, s lábujjhegyre emelkedve keresi köztük az éjszakai ismeretség leányarcait. Nem találja egyiket sem. A mozgó színek százféle változatában az arcok egymáshoz hasonulnak, ünnepélyesek, de le is egyszerűsödnek, különösen a hajviselet teszi: a középen futó választék, a simán oldalra fésült, hátul összefogott vagy összefont haj.

– Ha te is köztük volnál, azt mondanám: ez olyan, mint Kleopátra bevonulása Rómába: most táncoslány vonul Európa fejedelmi báltermébe.

A lány közelebb áll a férfihez, a kezét keresi.

Késő délután indultak, mielőtt még irányt vettek volna a fővárosnak, megálltak egy pincesoron. Búcsúzáskor így igazították őket: amelyik pincének nyitva az ajtaja, oda várják a vendéget. Tágas helyiségbe lépnek, beillene vadászlak társalgójának vagy a bortermelés kis múzeumának. A falakon a szüret és a borcsinálás ódon eszközei, a fürt alakja szerint helyezve, a köztes helyeken tőmondatos pajzán szólásmondások a vígságról, évszámok, nevek, ahogy rakódott az idő a tizennyolcadik század végétől: nagycsalád férfikrónikája – asszonynév sehol, utalásként sem, mintha csak férfinép lakná e tájat.

– Hogy lehet itt bort inni? – kérdi az újságíró.

– Pénzért… De előbb kóstolják… Burgundi, zöld veltlíni; a múlt évben ezek hoztak a legjobban, ez itt a gusztáló pohár, a legkisebb, az. Honnan jönnek a vendég urak?

– A fesztiválról, hazafelé.

– Korán befejezték, pedig a második fele a jobb mindig, akkorra már bemelegszenek az emberek, otthonosak, és persze megszelídülnek a remények, az első nap még mindenkinek nagy a szeme, a nagy ünnepekkel, ahol sok ember forog, így van…

– A vendég úr magyar? Magyarországi?

– Hazaiak vagyunk, mindnyájan, itteniek.

– Mi szeretjük a magyarokat, nagyapám még sokat beszélt a magyar papokról. A morva reformátusoknak nem voltak pásztoraik, onnan hoztak maguktól, vendégnek jöttek, de itt is maradtak. Velünk lettek egyek, közénk olvadtak.

– Énekelni szoktak-e? – kérdezte az újságíró. – Karmester is van velünk.

– Bor mellett mi inkább beszélgetünk, ez a mienk, a beszéd. Mesélünk, szeretünk mesélni, ami volt, meg ahogy volt. Főleg az öregek, mindig a régi nagy időket mondják.

Fizettek, mások nyomultak befelé.

Az úton az újságíró rosszul lett, lehúzták az ablakot, nyögve, fájdalmas kis jajgatásokkal szabadult terhétől, a lány keze közé fogta a férfi fejét, valahányszor elkapta az öklendezés.

A Cseh-Morva-fennsík keleti végénél érték el a főutat, lassan kikerültek a fesztivál vonzásköréből; a sofőr felesége egy Garam menti dalocskát kezdett dúdolni.

– Hazáig alakítunk egy kórust…

Az újságíró tékozló fiúként dőlt a lány vállára; az éjszakai utazás kellemes pillanatai, a motor egyenletes zúgása, a kétoldalt szembefutó táj sejtelmessége, mindnyájuk testmelege – a gondtalanság látszata.

Váratlan kis reccsenés, aztán oldalára dől a nagy hajó. Megálltak. A sofőr idegesen keresi a hibát, próbál üresen indulni, daráló hanggal forog a hátsó kerék.

– Tengelytörés.

– S most mi lesz?

– Vége, nem mehetünk tovább.

– Próbáld meg, hátha – siettetné ingerülten a karmester –, lehet, hogy csak kiesett valami csavar.

Szavai belehullnak a sötétbe, talán most alszanak ki a fesztivál fényei, s kerülnek helyükre a csillagok. Hűvös van a fennsíkon, a meleg nyári nappal éjszakára itt csípősen borzongató.

– Mi itt maradunk – jelenti ki keserűen a sofőr.

– Megfagytok.

– Más választásunk nincs, nem hagyhatjuk itt az autót, reggel be kell vontatnunk valahová.

– Mennyire lehetünk a fővárostól?

– Úgy negyven kilométer… Próbáljatok stoppolni vagy gyalog – rendelkezik –, értelmetlenség itt rostokolni. Az út közepére állva leint egy autót: nem tudunk segíteni, vontatásra gyengék vagyunk, szabad helyünk sincs. Sajnáljuk. Ezt mondják a második s a harmadik jármű ablaka mögül is. Ezután sokáig semmi.

Gyalog indulnak el, hárman. Elöl az újságíró, középütt a lány, s végül a karmester. Nemsokára megcserélik a sorrendet, az újságíró a lány mögé kerül: nem tudom egyedül nézni a sötétet, mentegetőzik. Mindhárman integetnek, ha jármű közeledik, előbb csak az út széléről, szemérmesen, de a sikertelenség egyre közelebb tolja őket az út közepéhez: kikerülik őket.

– Félnek tőlünk, az úristenüket – a karmester a legtürelmetlenebb –, nem látják rajtunk a tisztességet? Jámbor táncikázók vagyunk, nem látják? – Az újságíró billegve megy, feje akár a rosszul rakott szekér teteje. Számára az éjszaka egyetlen támpontja a lány, az imbolygó árnyék keze néha hátranyúl, hogy meggyőződjön, jön-e a harmadik is. A férfi ismét jól érzi magát, ismét van valaki, aki vonzásába fogadta, és puha igazító mozdulatokkal vezeti kifelé a kábulat sötétségéből.

Többször tartottak pihenőt is, aztán ismét a libasor. Már tudják a tennivalókat: ahogy fejük fölé csap a fény, húzódnak az út közepére, integetnek látótávolságon kívül is. A sikertelenség után vissza.

– Mennyit jöhettünk már? – kérdik váltakozva. Választ nem tud adni egyikük sem. Csak mennek vakon a sötétnek. A karmester hadonászik néha, mozdulatainak sejtelmes körvonalait látni, talán éjszakai kórust vezényel. Kábulatának tisztuló határán motyog az újságíró a gyönyörű nyári égboltról és a göncölszekérről, amely most idegurulhatna és hazaszekerezhetnének rajta: a kocsisságot vállalom, a lovak hajtását…

Kamion áll meg mellettük, apró kis hangyák beszélnek a magassághoz, a hölgyet elvisszük, egy helyünk van… Motor berregése tölti ki a gondolkodás másodpercét. A lány tanácstalanul nézi a férfi arcát, az elmúlt huszonnégy óra legkutatóbb tekintete: a maradás és a menés szorító kényszere.

– Döntsenek – hangzik a magasból…

Fejét leszegve vár az újságíró, csendes győzelmet vár. – Elmegyek, ne haragudjatok, hűvös van, fázom.

Az ég alja már világosodik, mire az állomásra érnek. Egész úton nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz, az újságíró a karmestert vádolja ezért a kudarcért. Ellenszenves, önző faszinger, csak vezényelni szeretne, kórus meg a szólamok, elrontotta az éjszakát.

Vonat nem megy reggelig, böngészik a menetrendet, háromszor is bemennek a forgalmiba: csak egy mozdony indul a főváros felé, ha felveszi magukat, szerencséjük lesz, a vezérrel beszéljenek, tanácsolja a forgalmista. A mozdonyvezető sokáig gondolkodik, felülről nézi őket ő is.

– Ki tudja, mifélék? Lehetnek rosszak is.

– Tisztességes szándékkal utazunk.

– Honnan jönnek?

– Morvából, a fesztiválról…

– De a fővárosi pályaudvaron nem állhatok meg, legfeljebb lassíthatok, ott aztán ugrani kell.

Kifúj a gőz, s a nagy fekete masina elmozdul, egymásra mosolyognak, fényesre fogdosott vasrúdba kapaszkodnak. Ülőhely nincs: érzik, ahogy lábuk alá csattognak a váltók. Itt van a gyermekkor megkésett nagy vágya, igazi gőzös: fekete, olajos, a szénport és a füstöt egyszerre csapja szemükbe a szél. Ez az első benyomás. Ez a nagy alkotmány verődik, vágódik, sokkal jobban ki van téve a sínpár szeszélyeinek, mint egy vasúti kocsi. Egyedül vágtat, nincs nehezék, nincs teher. Magános futó. A karmestert láthatóan sokkolja ez az állapot, a fizikai bizonytalanság, vékony fehér ujjaival görcsösen kapaszkodik, folyton az óráját nézi, homlokát a vashoz szorítja, s akkor néz csak fel, mikor a fűtő kinyitja a tűztér ajtaját.

– Rosszul vagy?

– Ez más, teljesen más ritmus. Meddig tart ez? Mondd nekik, lassabban menjenek! Kicsit lassabban.

– Menetrend szerint megyünk – mondja hátulról a fűtő.

– Milyen volt az ünnepség? – kiabál hátra a vezér.

Az újságíró mögé lép, a nézőablakhoz hajol, zöld jelzőlámpa fut velük szembe, megvárja, míg a zöld szem belerohan a semmibe; gyönyörű nagy vigadalom, sok szép lány, nagyon sok szép lány, csak mind a másé.

– Ennyire utánuk van?

– Nem is tagadom. A nő nagy szépség.

– Házas ember?

– Miért kérdi ezt?

– Hiába is mondanám, hogy daloljunk.

– Van egy gyerekem is.

– Hát maga?

– Nekem három van, kettő saját, de kevesellettük, vettünk hozzá az árvaházból. Elmentünk csak úgy nézelődni, egy szőke gyerek rám ragadt, megnézett, nem vette le rólam a szemét. Azt hoztuk el. De nem is kérdeztem, magának mi a foglalkozása?

– Újságíró.

– Nehogy betegyen bennünket az újságba, szigorúan tiltott, amit teszek, megsajnáltam magukat.

Piros jel állította meg őket, aztán sárga jött, majd ismét zöld; szabad. Az újságíró élvezi az utat; erről is lesz élményem, jól mondja a cseh szólásmondás: mindenről kell legyen az embernek benyomása. Zöld jelzések engedik őket egyre közelebb a városhoz, kopik az éjszaka mérge, szürkén merül eléjük a kárpáti táj – ritka, magas szálú erdőség.

– Rohanunk a hajnalban – kiáltja a karmester fülébe, az sápadtan markolja a fogódzót. – Mikor érünk oda? Átrobogtak a Moraván; innentől már Szlovákia, kiáltja a vezér, ez már a mi földünk.

– Nem vezethetnék egy kicsit? – kérdi hízelkedő mosollyal az újságíró. Megütközve néz rá a vezér, aztán ő is elmosolyodik; már csak ez hiányzik, az ilyen gyorstalpaló masiniszták. De ha nagyon akarja, foghatja a kezem, ha fékezek.

Még száztízet mutat a sebességmérő, viadukton robognak, egy pillanat és mögöttük marad a vas robaja. Esztelen rohanás.

– A négyes peronra járok be, az jó széles, gőzt eresztek arra az oldalra, nem akarom, hogy sok legyen a szemtanú. Előre ugorjanak, elfelé a géptől.

A karmester hosszú bukdácsoló lépésekkel lábon tartotta magát, az újságíró elvágódott, nem érzékelte az ütés fájdalmát, ösztönösen a betonra lapult; a pillanat rémületében azt hitte, vége az életének, maga alá gázolja a nagy, fekete mozdony. Akkor mozdította csak a fejét, mikor már elszállt felőle a gőz. Végignézett magán, zakójának bal ujja lerepedt, lába közt elfeslett a nadrág, táskája a peron túloldalára, a sínek közé repült, a karmester egy büfé sarkának dőlve verte magáról a szénport.

Ez volt a hajnali táj.