GráciaA véletlen sodorta őket együvé, az is lehet, hogy a lány. Egy összejövetelen találkoztak először, és a program végén leváltak a többiektől, négy férfi és egy lány. Különváltak a társaságtól, ahogy a föld az ősködtől – így lettek új világ. Ezután együtt jártak nyilvános vitákra, ahol a férfiak egyszer megfontoltan, másszor indulattal mondták véleményüket a nemzetiség sérelmeiről és a tennivalókról. Grácia, az elsőéves színésznövendék, fogott minden mozdulatot, tekintete és mosolya regisztrálta a dolgokat. Alig is vették észre, hogy a lány közéjük nő, s jelenléte fontossá válik; a tekintete körkérdés, a férfiak érezték, van kihez szólni, van miért beszélni. Talán a négy férfi gyakori közelsége siettette nőiessége gyors változását, a szemmel mérhető kiteljesedést – Grácia kivirágzását. – Ha már találkoztunk, tegyünk is – fogta össze mindegyiküket a legidősebb férfi –, készítsünk programot, gondolkodjunk koncepciózusan. Programot a saját életünkről. – Alakítsunk kisszínpadot – csatlakozott színész –, vágjunk bele komolyan, európai szinten. – S már osztotta is a szerepeket: – Grácia szaval, báró, az énekes felolvas, a költő verseit mondja, a szerkesztő pedig az eszmei szöveget. Grácia többször is megkérdezte: – Nem fogjátok restellni magatokat? Közönség, ismerősök, barátok, s ti színészek szerepében? Komédiások… – s tiszta, nagy nevetésével a komédiás szót avatta pecsétté. Komédiások, egyikük sem tiltakozott – az irodalom komédiásai. „Hazánk, Európa” – ez lett a műsor címe. A költő ajánlotta így. Verseket kerestek, szövegrészeket, s a rendező keze alatt kirajzolódott egy szellemi táj – nemzetiségi magyar írók, költők gondolataiból –, Európa. Lelkesült indulás a szűknek vélt közeliből a nagynak remélt távoliba – Európába. Megfogalmazatlan, néma küzdelem kezdődött: küzdelem az anyaggal, küzdelem Európáért – s küzdelem Gráciáért. A lány pontosan járt a próbákra, kedvéért a férfiak is. Grácia így lett egyjelentésű mind a négyük szemében a „Hazánk, Európá”-val. Ha lehetett, a lánnyal mindegyikük külön-külön váltott szót, leplezték magukat ügyetlenül, mintha csak a pillanat jelentéktelenségéről suttognának. A cselekvés és a program lázában hamar előléptek: a szerkesztő eszmei vezetővé avanzsált, az énekest operaénekesnek, illetve bárónak titulálták, a költő európai lett, a színész, aki kezdetben szerényen nyilatkozott szándékáról, a program rendezőjeként tüntette fel magát. Önkéntes előléptetéssel mindenki emelkedett a ranglétrán. Grácia művésznő lett. Fontosnak tartotta mind a négy férfi, hogy a lánnyal külön is foglalkozzék: a mozgást, a beállításokat a rendező, a helyes hangképzést az operaénekes gyakorolta vele, a költő verseinek mélyebb átélését szerette volna elérni, az eszmei vezető az emberi magatartás fontosságáról beszélt. Gráciában kezdetben talán fel sem tűnt, hogy jó szándék és ürügy együtt, egymást keresztezve, olykor felismerhetetlenül összeszőve gubancolódik elébe: hogy ezekből a férfiúi fontoskodásokból sok minden voltaképpen neki szól. Ám egy idő után önbizalma megnőtt, többet mosolygott, báró, az operaénekes meg is jegyezte: megszépültél, Grácia. A művésznő kacér mosollyal fizetett. Világra jöttek a titkon mondott bókok és apró kis ravaszkodások. Lemaradni senki sem akart. Grácia születésnapjára mindegyikük vitt virágot, de rejtve adták át neki, négyszemközt. Így indult meg a versengés, a leplezett tülekedés, a szépség remélt előnyeiért. Egyedül az eszmei vezető maradt kívül az ügyeskedések körén. Ő a komolyságával akart hatni, fölénye magasságával, nem érezve, hogy komor fontoskodása megmosolyogtató. Megjött Zoltán levele Budapestről, amelyben pontosította a rendezvény idejét. Az írószövetségben lépünk fel, ismételgette a rendező izgalommal. „A magas dobogó”. Láz lobbant bennük, a nagy vizsgatétel láza. Az ismeretlenség feszültsége. Apró kis senkik indulnak a világba, akarta volna mondani társainak az eszmei vezető. Megnőtt Grácia mosolya: a társaság most valami magasság felé mozdul el. Fölfelé megy. Talán ez a legtisztábban kivehető női jó érzés: az emelkedés nyugtázása. Grácia ezt igazolta vissza: a világba indulás naiv romantikáját, s annak lehetőségét, hogy többek lehetnek önmaguknál. A több lehetősége – ösztönös megérzésével ebbe a lány most már kapaszkodott is. Talán már a színésznő érezte benne a dobogót. Megsejtette az ismeretlen még láthatatlan útjait, s hogy az ismeretlenből sokféle ismeretlen ágazhat tovább. Indulás előtt két nappal főpróbát tartottak az eszmei vezető lakásán. – Szalmaözvegy, szalmaözvegy – nyitott be minden szobába báró. A házigazdának egy kikötése volt: akármihez nyúlnak, akármit is vesznek el a helyéről, ugyanoda tegyék vissza, nehogy a megbolygatott tárgyak árulkodjanak. Kezdetben iskolás fegyelmezettséggel ültek, a műsort csak a rendező egy-egy izgatott közbeszólása szakította meg. Aztán lazult a szorosság, Grácia forgott a kör közepére, s ő lett a pont: a figyelem, a kedvesség, a bókok, a megszerzés, a megkívánás tárgya. – Terülj közénk, Grácia – nevetett báró –, ne legyünk már olyan hivatalosak. – A szőnyegre kuporodtak, Grácia ugrabugrán kerülgetve őket kávét szolgált fel, oldalról és alulról nézték lábait: tűz köré kuporodott éhes cigányok. Grácia nem tiltakozott, elhallgatta pimaszkodásaikat is, mosolya mindent elnyelt. – Nem félsz tőlünk, Grácia? – kérdezte báró. – Sokan vagyunk, szeretne mindenki legalább valamicskét belőled, reggelre felfalunk, Grácia. Ezt is csak elnevette. Nem ült közéjük a földre, heverőre kuporodva a sarokba húzódott, s a négy férfi araszolva csúszott lábaihoz. – Nem értem – tört ki magából a költő –, az ilyen indifferens nőket nem értem. Ki vagy te? Mi vagy te? Láthatod, ha legközelebb a virágcserépbe ülsz, oda is követünk. Kié vagy? Istené vagy az ördögé? Ezt döntsük el, kié vagy? – Mindnyájatoké, most mindnyájatoké – s egyszerre nevetett mindenki szemébe a lány. – Még egyszer megy a műsor – tapsolt a rendező. Az eszmei vezető kis sámlin ülve hallgatta a szöveget, elégedett volt, s nyugtalan is. A műsor és Grácia, e két pont közé feszültek gondolatai: a lányt le kellene választani a többiekről valahogy. Az óráját nézte lopva, fél tizenkettőkor indul az utolsó busz, ha elhúzódik a próba, mindnyájan itt rekednek. A lány nyugodt volt. – Már csak fél óránk van – komolykodott a rendező –, holnapután indulunk, gondoljuk át a teendőket… Ez sem zavarta a lány ráérősségét. Ismét a költő türelme tört el: – Nem értelek benneteket! Sutyiban az órát vizslatjuk, de mi van? Megyünk vagy maradunk? Mire számítotok voltaképpen? – Én rátok bízom magam – felelte sietve Grácia –, egyedül nem indulhatok el, beláthatjátok. Az eszmei vezető észrevette, hogy a rendező szeme folyton a lányon van, s átveszi Grácia fegyverét: a mosolyt. Már többször rajtakapta őket, összenevetnek. Kimozdul komorságából, közelebb húzódik a lányhoz, papucsot kínál neki megkésve. Grácia hálás, talán már várta is ezt, lám, a házigazda kivált a többiek gyűrűjéből, és elindult feléje. Számára ez a biztonság kicsi pontja. – Elmosogatok, jó? Így mégsem maradhat – mondja a konyha küszöbén. Feltűnően csinos a virágmintás kötényben. Ügyes, pontos minden mozdulata. És könnyed: tányér, csésze úgy áll a kezében, mintha nem lenne súlya, de így van a szavakkal is: játékos könnyedséggel bomlik beszéde, szinte követni sem lehet gondolatai átfutási idejét… Így, profilból jól látni arcának görögös szabályosságát, minden vonása mértanian szép. S akárhányszor kimosolyog a konyhából, felkavarja a négy férfi éhes gondolatait. – Már csak tíz perc a buszig – mondja a rendező izgatottan. – Szedelőzködjünk, és uzsgyi! – Leginkább ő sietne, az ő reménye nyilván a hazafelé vezető út. – Még nem fejeztem be – szól vissza Grácia. A házigazdán kívül mindenki tanácstalan lesz. Érzi, a lány maradni akar. Talán azért is volt olyan nyugodt, azért nem nézett egyszer sem az órájára, valószínűleg már a jövetele előtt döntött. Rajongó nagy érzés lobban benne a lány iránt. – Akkor mi is maradunk – mondja nyugodtan báró. Most már úgyis lekéstük. Fiki fucs. Vagy gyalogolunk, vagy maradunk. – Ezt talán mégsem – motyogja rekedten a házigazda, akiben megfagy az előző pillanat öröme. Már a száján van: akkor taxi, de visszaretten, mert ezzel mindent leseperne, magukkal vinnék Gráciát is. A házigazda zavartan járja a szobákat, valami fondorlattal a maga javára szeretné fordítani a helyzetet, az alvásrendet. – Akkor még egyszer a műsort – szól a rendező. Akadozva mondják a szöveget, erőtlen, színetlen – az éjfél túloldalán már nehéz ráhangolódni. A fekvőhelyek elosztásáról a rendező dönt, keresztezve az eszmei vezető szándékát. Tudatosan. Gráciát a hátsó kis szobába rendeli, ők négyen a két egymásba nyíló helyiségben fekszenek le: rálátnak egymásra, ha valamelyikük mozdul, egyszerre három fej emelkedik fel a párnákról. Egymástól vigyázzák a lányt. Grácia mindegyiküket megcsókolja, mielőtt bezárja az ajtót, de csak úgy, ahogy az angyalok szokták egymást. A báró sokáig röhincsél és motyog, párnájába takarva a fejét.
– A határ előtt megállunk – szól a rendező –, néhány kellékre még szükség van: kard, ezüsttányér és egy friss kenyér. – Nem értem, erről nem volt szó – értetlenkedik az eszmei vezető. – Meglepetés – zárkózik el a rendező –, ezt csak Grácia és én… – De, de – kérdez rá többször is a vezető. Kellemetlenül érzi magát, feszeng, izzad, sérti a dolog az önérzetét. – De hát mégiscsak én felelek… – Magamra vállalom. Grácia mozdulatlan mosoly a visszapillantó tükörben. Budapesten Zoltán várja őket a székház bejáratánál, apró termete szeretet és izgalom: – Időben vagyunk, semmi baj. Eddig minden rendben, csak nyugalom, nyugalom. Az est bevezetőjeként hatalmas csillár alatt a Magyar Írók Szövetségének első embere üdvözli őket. Ahogy telni kezd a nagy terem, a rendező határozott mozdulattal az emelvény közepébe döfi a vékony pengéjű kardot, markolata súlyánál fogva a fegyver remegve leng: a gyülekező hallgatóság várakozón s értetlenül néz. A csend pillanata ez, a némaságé. A rendező erre várt, az izgalom és feszültség csendjére. Bárcsak tudná a jelenlevők gondolatait! Hogyan fogják fel az öt sápadt ember jelenését? Komédiások? Megszállottak? Szerepelni vágyó önmutogatók? Ekkor, a kör közepéről indul el Grácia, kezében ezüsttálcán kockára vágott kenyérdarabkák – a reformátusok úrvacsorája. Megütközés az arcokon, lelapulnak a pillantások, de Gráciának nem lehet nemet mondani. Elsőnek a nagy parasztíró nyúl a kenyér után: templomi méltóság, templomi csend, most keresztelkednek egy vallásra a Jordán folyó vizében. „Ez az én testem”, mondaná a református pap Krisztus nevében, „mely érettetek megtöretett.” Az eszmei vezetőnek kiszárad a szája, s valami becsülő jó érzést érez a rendező iránt. Grácia mezítláb lép a széksorok közé: bibliai jelenés, most lépett ki az ótestamentumból, jöhetett Betlehemből vagy a názáreti tó környékéről; sima egybeszabott ruhában mint a fán termő édes gyümölcs. Életének ez az első szerepe, s talán a legnagyobb is. A rendező a zongorának támaszkodva falfehéren figyel. „Ideje már bizony”, ezzel a mondattal kezdi az eszmei vezető. „Irodalmunk nagy öregje panaszolja fel…” „Ideje már bizony… Senkik voltunk, és semmiből kellett mindent előteremteni, és elölről kezdve máris óriásokat utánozni…” „Ideje már bizony, hogy eljöhettünk és megjelenhettünk a magyar irodalom színe előtt – meghallgatásra.” Ezután Grácia szaval: „Új arcú magyarok”… A vers költője alig lélegzésnyire tőle, a lány térdepel előtte, lám, a költői élet elégtétele:
Ezt követően báró olvas fel a vox humana írójától: „Hazánk, Európa… Mi annak az Európának, annak a forradalomnak vagyunk itteni folytatása, töretlen folyamatossága, amely magyar glóbuszra Adyval tört be Dévénynél… Korszerű Európát akarunk: néptudattá lényegült szociális humanizmust…” Majd a költő mondja versét. Aztán ismét Grácia, majd a rendező, és így körbe, egyre feljebb körözve a szavakkal. És az érzésekkel. Befejezésül báró mond Nyitra vidéki népballadát: Vétessék ki szóló szívem…
S nincs, aki megtörje a csendet; az elhangzott szavak és mondatok dagályként lepnek el agyat és szívet. Nagy sokára áll csak fel a parasztíró: – Csodálatosan szépek vagytok, s köztetek ez a lány. Siker. Leckét kaptunk tőletek. Tudni tudtunk rólatok, de a dolgokat a súlyukhoz mérten nem vettük komolyan. Ez a mai este számunkra figyelmeztetés, vagy ha a magam szája íze szerint mondom: felkiáltójel… Ezután fogadó melegség, Zoltán parázs örömmel mutatja be az írókat, az őshonosakat, s számos olyant, akiket a háború utáni évek sepertek ide Szlovákiából. Ez a mostani a sokáig várt egyetlen pillanat: egyszerre ölelés, öröm, elégtétel. Vádló érzésekkel készülnek haza a hallgatók, de mielőtt otthonaikba szélednének, előbb mindenki Gráciától köszön el. – Hol termettél? Hol termettél? – Gömörben… Gömörben. – A földet is érdemes megnézni, ahol világra jöttél. Viszik, kísérik őket a főváros éjszakájába, zajongó madárcsapat közepén – Grácia. Zoltán barátai a költő főszerkesztő, a tölgyfa termetű egyetemi tanár: ő rendelkezik. Szőttessel borított nagy asztalhoz ültetik őket, úgy bánnak velük, mint a mesebeli ember megtalált gyermekeivel, percenként emelkedik a pohár, mossák az ismeretlenséget s a vendégek félszegségét. Asztalfőre ültették az eszmei vezetőt, rosszul érzi magát, műsorbeli fontossága megszűnt, most már csak önmaga, társaságbeli lény. Érzi, a hangulat leoldja róla a fontoskodást. Mert a helyzet most a kiterjedésé: a lélek és a hangulat növekedéséé. Mikéntha ráparancsoltak volna az emberre: növekedj, törd szét magadon a kicsinység burkát, ahogy a vízbe dobott búzaszem. Vagy legalább ismerd fel: változnod kell. Jogod van hozzá. Idefelé szorongással voltunk, tűnődik az eszmei vezető, most pedig a felemelkedés érzését kóstoljuk. A sikerét… Ritka pillanat: együtthangzása költői szónak, sikernek s a szépségnek. Megéljük az átváltozás pillanatát: Grácia is milyen szerényke volt első találkozásunkkor, diákosan meg is hajolt. Kezdetben szerényen a sor végére húzódott, ma este már asztalelső… Míg térdepelve verset mondott, remegett az izgalomtól, de akkor nőttek szárnyai, elég volt hozzá egy költemény ideje. Egy kiválasztott, felfokozott perc. Növekedés számára ez a lakomaasztal is, emeli őt a hozzá hajoló kedveskedés, a körbeforgó mosolyok. S tud mindezzel bánni. Grácia szeret kapni, öröm számára az adomány; s nem ripacskodva, hanem egyszerű eleganciával tud elfogadni dolgokat. Bibliai zárt ruháját kigombolta a nyakán, illik neki ez is. Az oldás a többet mutatás önmagából – most már tükör előtt tetszeleg. – Jól mondod a verset – hajlik hozzá a költő főszerkesztő. – Kezdő vagyok – mondja szerényen. – Most kezdek… – S a terveid? – Merészség a kimondása is. Ide szeretnék kerülni, itt végezni a főiskolán, és aztán vissza. – Egy komoly nemzetiségi színházat szeretnénk csinálni – csatlakozik a rendező –, ez a nagy álmunk. Műveletlenek vagyunk, műkedvelők, így nehezen lehetünk partnerek, csak futunk a szekér után. Valaki mindig énekel az asztalnál, népdalokat, csak népdalokat. Ha báró más irányba fordul hangjával, visszatérítik. A mai Pest egyik arca – a népdal. Nem tudni, otthonról hozták-e vagy itt tanulták, de szinte nincsen vége a szebbnél szebb sorok folyásának. – Most akkor ti kezdjétek – szól ránk a tölgyfatermetű professzor. Grácia lesüti a szemét, ő kisvárosi. A költő, ő igen, Vidrócki híres nyáját hamar ide tereli a Mátra alól. Sem az eszmei vezető, sem a rendező nem mernek színre lépni, amit ők ketten mondanak, az bátortalan kornyika csupán. Nevet a professzor, ti még iskolára szorultok, majd szólunk: „Szép lánynak fiút, fiúnak szép lányt”, s egyszerre négy embert is ölel hatalmas karjaiba. A búcsúzás ölelkező testvéri útravaló, mikéntha lakodalomból mennének hazafelé. Grácia most elöl ül, s félhangosan olvassa a jelzőtáblák jelentését. A Duna partján mennek felfelé. A lány most érezhetően a sofőrhöz húzódik, pedig a vacsora idején mindenkié volt. Az eszmei vezető józanul követte minden mozdulatát, lefigyelte. Sértette, hogy a lányt mások is akarnák, megérezte, hogy mosollyal is lehet melegíteni, kisajátítani. Ám ezeket a csalárd kis összemosolygásokat mindig magába nyelte a nagy nevetés, a kórus. Letörölték a táblát nagy nevetéssel, egybeölelő nagy mozdulatokkal. Neheztelt Gráciára, amiért engedte, hogy közös jó hangulatukba belehímezzék a kis csábítások szándékát; neheztelt a lány folytonos körbeforgására, amellyel reményt ébresztett másokban is. Most megjuhászodva ül mellette, reagál a sofőr minden rezzenésére, mozdulataik olykor párhuzamosak is. A hátsó ülésen kissé kókadtan utazik a három férfi, boros elnehezültségük azonban csak látszólagos. Báró gyönyörű bariton hangján dúdol, a lányhoz beszél, és a haját simogatja. A rendező, kezét figyelmeztetőül a két első ülés közé nyújtva előredől, érezni a leheletét; a költő kérdéseivel nyugtalanítja a lányt. – Van annak jelentése, hogy nem a hátsó ülésen utazol, Grácia? – Navigálok, éjszaka van. Segítek. – És még? – Szeretek sofőrködni, pontosabban szeretnék. – És még? – És még, és még. Egyszerűen jól érzem itt magam, jobb a kilátás. – Türelmetlen vagy, érzem hangodban a türelmetlenséget. Pedig ma éjszaka vallomásra kényszerítünk, sőt én máris felteszem neked a kérdést: mindnyájunké vagy-e, vagy csak egy valakié? – S miért fontos ez éppen most? – Nekem fontos. Restelkedés nélkül mondom itt a többiek előtt, hallják és tudják ők is, ahogy ott térdepelve mondtad a verset, engem megigéztél. Alázat volt benned, szolgáltad a szöveget, fölfogtad; eddig csak büszkeséged éreztem, most látom, több vagy a hiúságnál: te magad vagy a vers, Grácia. Tudnék hozzád verset írni, s el is kezdtem, csak az asztaltársaság némelyike ingerelt. Rámenős fickók. Pestiek, udvariasan is lényegre törők. Mi nem vagyunk ilyenek. Felfogták, hogy szép vagy, s a költészeten túl is igényt formáltak… – Lemaradtak – nevetett a báró. – A hercegnő velünk jön, a hercegnő a miénk – trillázik is hozzá. – A hercegnő fogoly, őrséget állítunk a bejárathoz. Öten lakunk egy egész panzióban, de csak két szobát fűtenek: egy nagy és kis szobát; a nagyban négy ágy van. a másikban kettő, és én vagyok a kulcsár… Ha akarjátok, tarthatunk egy előzetes eligazítást, kiszámoljuk az alvásrendet. – Hol járunk? – kérdi riadtan a költő. – Duna-kanyar, Visegrád, felettünk Mátyás palotája, Magyarország legszebb tája – szavalja a rendező. A Duna olykor közel hajlik az út kanyarulataihoz, rávág az autó fénye, pásztázza a párás vízfelületet, mintha keresne valakit. A műsor izgalma után az autózás kirándulássá langyosodik, jó érzéssel vannak. Kellemes meleg az autóban, ebben az összezártságban mindenki egyenlő, egyformák az esélyek: ez még lánc, lánc, eszterlánc, a gyermekkor ártatlansága, itt még lehet játszani vagy tettetni a játékot. Kimondatlanul egyet éreznek: tartson sokáig ez az utazás. Így lenne jó bejárni „Hazánk, Európá”-t, a költészet s a várakozás izgalmával. Teljesítettek egy küldetést, s most megérdemeltnek tartják ezt a február éjszakai gondtalanságot. – Összejött. Mindenki nagyszerű, s ami a legfontosabb, riadtságunk és szorongásunk valami nagy képességgé alakult. Talán ismételhetetlen pillanatot éltünk. – És Grácia! – Fény volt, külön fény. Ő most tűnt a víz színére, most indult lányságából a világba. Biztosan sokan felfigyeltek rá. Az elkomolyodás néhány percig tart csupán: végigsimítanak gondolataikon, megmérik önmaguk részesedését, aztán visszasimulnak a pillanat jó értéséhez. – Nem jó az, ha Gráciát annyira a fejünk fölé emeljük – mondja a költő –, itt mindenkire szükség volt, ha csak egyvalakit is kiveszünk a falból, összedől az öröm. Voltaképpen egyetlen szerencsés képződmény vagyunk, így, együtt. – Grácia akkor is Grácia – ellenkezik báró. – Nélküle mi csak unalmas vízcsobogás lennénk, hisz társalogni is alig tudunk, ha magunk közt vagyunk. Mosolyogni sem. Így beszélünk: igen vagy nem, jó vagy rossz. Grácia kellemesség, nem? Hozzá képest mi szálkás fadarabok vagyunk. Olyan komor faszik, hisz énekelni sem tudunk a szépről. Ilyen az irodalmunk is, alig van benne szerelem, akármit lapozok fel, arcunknak csak egyik oldala mindenütt: küzdelem, harc, töprengés, gond… Ahogy a rideg pásztorok meg az öreg katonák. – Ne röhögtess – csúfolná a rendező –, te romantikus operahős, azok beszélnek így: nöő, a nöhőő, a fennkölt nöhőő… – Cáfolj meg, szerintem a nő mindennapi társ kell legyen, mert kiegészít és teljessé tesz bennünket. – Grácia téged is megszédített. – Nemcsak ez, a nő jó érzés, és aki tagadja, hazudik. Nézd meg a karjait, ki ne akarná megérinteni, a száját vagy a szemét és mindenét, ki ne akarná. Ez a másik nyavalyánk, az álszemérem, kívánjuk, de úgy teszünk, mintha aszkéta szentek fognák egyik kezünket, nem így van? – Bohém – csapja hozzá a költő –, te bohém lélek. – Ha nincs mondható érvünk, akkor harapunk, ugye művész urak? Ez a szentes viselkedésünk is beidegzett gátlás. Paraszti szemérem új kiadásban. – Vagy lelki intelligencia. – Kuss, ez így zsákutca – áll közbe a rendező. Különben is megérkeztünk. Már percek óta állt az autó, senki sem mozdult, nem akarták elhagyni a jármű fészekmelegét. Néhány méterre alattuk a Duna fázós tükre, s rajta vízfolyás ellenében gyalogol a hold. Libasorban mentek fel a lépcsőn, Grácia az eszmei vezető mögött, s mögéje állt az ajtó előtt is. Három emeletes ágy, ez a nagy szoba, ablakaival a vízre; a másik kétágyas hosszú helyiség valaha folyosó lehetett. – Tehát sorsolunk? – kérdezte a báró. – Hová sietsz? Ne félj, minden a helyére kerül – mondta a rendező. – Nem azért, csak jó lenne tudni, ki hová rakodjon, én legalábbis szeretem tudni a vackomat, oda fészkelek. – Nyulak stílusa – nevetett izgatottan a költő. – Nyúlbáró. – Valójában jó lenne elrendezni a dolgokat – komolyodott a főnök. – Kérlek – hajolt meg a rendező –, ha akarod, a magam nevében felajánlom neked a kisebbik lakosztályt, te vagy a séf, a választás elsősége téged illet. – S a többiek? Báró tekintete megállt a dupla ágy magasságában, Grácia az ablak sötétjét nézte. – Úgy látszik, egyedül maradok az igazságos sorsolás gondolatával, pedig az igazi ez lenne – mondta, táskájában kotorászva, a költő. – És Gráciát, Gráciát miért nem kérdezitek? Lehet, hogy éppen ő akar egyedül lenni, s ha ez így van, őt illeti a választás. – Hercegnő – ölelte körül a lányt a báró hangja. – Én nem kívánok semmiféle előjogot, ahogy döntötök. A főnök sápadtan hallgatott; Grácia most eldönthette volna. Kitért. – Eszerint a kocka még nincs elvetve – egyenesedett föl a költő –, ez pedig azért van, mert alakoskodunk, és a férfiak félnek a kudarctól. Valljuk be, ez a való, nem? S ha ez így van, akkor bízzuk a borra és az éjszakára. Igaz is, a főnök egész este egy kortyot sem ivott… – A sikerünkre – emelte poharát a rendező –, és lazíts már, főnök. Az este azt mondta rólad valaki: fapofa. Ezt mi testületileg visszautasítjuk, s ugyanakkor megerősítjük. Olvadj közénk, ne állj olyan magasan. Ragyogott a rendező, a sok bor már megbarázdálta arcát, de felszabaduló izgalma sugárzó jókedvre váltott. Néha megbillen az egyensúlya, aztán mosolyogva megegyenesedik: minden helyzetben van ereje korrigálni az előző pillanat ellágyulását. Folyton visszanyeri magát, megbillen, és vigyázzba áll. Báró rendet teremt az asztalkán, szalvétát tesz a sarkára, oda terít a lánynak: szendvics, sütemény, pohár. Grácia körül: miként a madár párjával, elreppen tőle, aztán vissza, s mindig visz valamit a szájában. S vannak szavai, amelyeket saját költésű dallammal énekel hízelgőn: Ide süss, párom, galambom, aranyom, tubicám… – Grácia – emelt hangon szólítja a költő –, énrám is figyelj, foglalkozz velem is, Grácia. – Nyissz! – hajol közéjük a rendező –, ma éjszaka csak kedveseket mondhatunk. És ez kötelező. Gráciát pedig csak egy méterre lehet megközelíteni, ez rendezői utasítás. S következik küldetésünk második felvonása. A főnök komorságát makacsul mossa a bor; kezdetben szemtelennek érezte társai viselkedését, lassan megbékél: Valójában nem is tehetek mást, mint közéjük illeszkedem. Helyet kell szorítani magamnak, a komolyság magassága most nevetséges. Grácia már feloldódott, utol kell érnem, együtt futni hangulataival. Úgy érzem, a lány talán hozzám van a legközelebb, váratlan kérdéseimre többször is mondta már: majd… Az eszmei vezető most jön rá, a lányt nem szabad egyedül hagynia, szinte minden pillanatban szembejön vele a kísértés. Az alvásrendet kellene rendezni valahogy, a mégis egy biztos pont… Most a rendező kezdi rakosgatni a lány holmiját; a kettes ágy felső részére teszi táskáját, kabátját. Ellenzős sapkáját furcsállva forgatja kezében: – Atyaúristen, ki találta ezt ki – dől előre. – Eddig ezt csak férfiak hordták. – Állj – kapja ki kezéből a lány –, illik vagy nem illik? Így ni, félrecsapva. Csini, nem? – Kicsit betyáros, feltűnő – lép hozzá a költő. – Vagány, extravagány. Forte – pártfogolja a báró –, ez teljesen más kategória, mert mi az, hogy betyáros. Grácia egyszerűen vonalban van: mai nő. Passz. Ma ez a lényeg, vonalban lenni, egálban lenni. Ez kell. – S ha már így, mit szólsz a ruhámhoz? – Koncentrálok, várjál – nézi körbe a költő. – Sikkes, olyan, mint te, egyszerű és kihívó, mindent pontosan kimutat. Szaladni biztosan nem lehet benne, de a rendesnél hosszabbakat lépni, azt igen, lássék, hogyan feszül a test. Az ágyak szélére dőlve mindnyájan Gráciát nézik. – Folytasd – szól a rendező. – Azaz célzatos ruha ez, szabályozza a lépést, beállítja a menést, szándékosan hangsúlyozza a test ritmusát. Tehát, van benned ritmus, amit érzel és hangsúlyozol is. Összefoglalva: hangsúlyozod nőiességed. Tudatosan. – De hisz ez természetes, nem? – Pardon, másodszor – folytatja a költő – a ruhád kérdezted, de én másat is mondanék: a biztonságod. Alig másfél éve érettségiztél, nem? S nem látszik rajtad a kezdő, nincs lámpalázad, nem remeg a hangod… Grácia, én komolyan beszélek, én meg akarlak magamnak fejteni, tudni akarom, ki vagy. – Azt mondhatom csak neked – szemelte lassan a lány –, talán nem vagyok olyan mély, mint te, és többet gondolsz rólam, mint ami vagyok, ne haragudj rám. – Ácsi – röhög báró –, Gráciát a szexből kell levezetni. A szex Grácia megfejtésének a kiindulópontja… – gondolatban báró rutinos mozdulatokkal már vetkőzteti a lányt: gomb, a villámzárat lassan, szertartásosan húzza, élvezi a zirregését: csak látni, legalább látni, kiszárad a szája, mert az is ajándék, ha látlak, vállad, melled gyerekes még, gyermeklány tested van, ilyenekről mintázzák a szobrokat. Van egy szobrász barátom, az kell, hogy lásson, anyaszülten. – Grácia – a költő szakítja meg a vetkőztetés izgalmát –, ha akarod, én elmegyek oda, ahol születtél, bejárom a házat, a tájat, én mindent akarok tudni rólad. Én a teljességedhez akarok eljutni, érteni akarlak, megérteni. Nyomon követni benned a teremtés szépségét, a teremtés anyagait, a pillanatot, a folyamatokat… Mutasd a kezed, a tenyered… – Állj – kiált a rendező –, smaci nincs, mondani, beszélni lehet akármit, de tovább nem mehet senki – s nevet hozzá. – Milyen jogon szabsz te határt? – ellenkezik sápadtan a költő. – Hisz ez már nem a műsor, itt már mindenkinek joga van önmagához. Az én gondolkodásom igenis szabadakaratú. Az indulat vonalát húzzák a mosoly nélküli szavak. – Ha nem tudnád, én egy személyben vigyázó is vagyok próbál enyhíteni a rendező –, rendező és vigyázó. Ezt még nem mondtam? – S ki nevezett ki? – Én magamat, valami rendnek csak lenni kell, nem? – Az eszmei vezető nem te vagy, és a pódiumon kívül neked én nem engedelmeskedem. Grácia és én, az a kettőnk dolga. Nem lenne kedved sétálni? – fordul a lányhoz. – Mehetünk – mondta gonoszul báró. – Kérlek, ha akarod – egyezett bele a főnök is. – Késő van – mondta Grácia. – Itt most nagyon jó, kellemes a társaságtok is. Az eszmei vezető ingerülten hallgatja a beszélgetést, zavarja a rendező magabiztossága: mintha előre tudná a dolgok alakulását, valahogy hiányzik belőle a közeledés alázata. Fölényes… Képzeletben a főnök már elment Gráciával a szobából. Régen várt már erre az alkalomra: ketten fekszenek egy heverőn, kizárva mindent és mindenkit. – Hogy vagy te velem? – ezt akarja megkérdezni a lánytól. – Néha van valami a szemedben, őszinte ez, vagy kacérkodsz? Nem szeretem a bizonytalanságot, nehezen viselem a felemás dolgokat. Ha érzel irántam valamit, kérlek, beszélj róla. Én nem tudom magam kelletni, főleg mások társaságában nem, azért is akartam így lenni veled, kettesben. Nekem szükségem van a közelségedre, hogy nyíltabbá váljak, hogy oldódjak… Grácia nem válaszolt, mosolygott, s kedveskedve nézte a férfit, aki simogatni kezdte a haját. – Nem mondom, hogy most rögtön válaszolj, lehet később. Máskor. De szeretném, ha lennél nekem is. Valami nagy frissesség van benned, tudsz magad körül hangulatot teremteni; ez a színészmunka feltétele: hangulatot teremteni a pászta megjelenéssel is. Ezért is tetszel sokaknak, megérinted az embereket anélkül, hogy kinyújtanád a kezed… Én tudnék benned dolgokat tudatosítani, felerősíteni, amit csak ösztönösen érzel… Mosollyal, csak mosollyal válaszol a lány, a férfi biztatásnak, elfogadásnak véli ezt is, s menne a lánnyal ezen a kedves, meleg ösvényen… – Grácia, figyelsz rám, Grácia?! – szólt kérlelőn a költő. – Én szerepet, nagy szerepet szánok neked. A legnagyobbat. Kultúránkat te vidd hírül a világba. Legyél a hírmondónk. Ezt vállald fel. Erre készülj fel, ezáltal lehetsz nagy színésznő, én életprogramot ajánlok neked. Ne a nagy nevek után kapkodj, a közelivel indulj, amiből kinőttél, ami a bőrödre ragadt… Ha akarod, én elvezetlek a költészet lényegéhez. – A szerelemre kell rávezetni Gráciát – nevet báró. Számára szerintem most ez a fontos. Csak dönteni nem tud, választani. Ma éjszaka pedig ezt kellene dűlőre vinni, kiszabadítani a mosoly országából. Grácia, itt van erős vállunk, karunk… Mindenünk erős. Tegyél próbára, vagy fogadd meg a tanácsom, én elvezetlek a szerelemhez, Grácia. Nemrégen azt álmodtam, hogy négy varjú kényelmesen elfért a farkamon. – Pfuj! – Állj – intette a rendező. – Előbb elméletileg kell a dolgokat tisztázni. Van egy ajánlatom: itt, e szent helyen, ma éjszaka alapítsuk meg a szexuológiai tanszéket, s mindenki székfoglaló beszédet mond. – Ne tréfáljatok – szeppen meg a lány –, ugye csak tréfálsz?! Egyáltalán, milyen előadásról beszélsz? – Ne izgulj – csitítja –, ez még csak a bevezető elmélet, a költészet után szex, vagy ha szebben akarod: költészet és szerelem. Hisz nincs ebben semmi. Felnőttek vagyunk, nagykorúak. Miért? Mindenki elmondja a véleményét. Te is. Szavazzunk: ki van ellene? – Én, Sallai Grácia. Ellene. – Pedig most nem szabadulsz – öleli magához Gráciát báró. – Ez most csapda is. Minden lezárva, körben őrség… Váltsd meg magad, te büszke lány. Váltsd meg a büszkeséged… Hisz hallhattad, mindnyájan akarunk. – S mi lenne a váltság? – Csók, bevezetőként egy csók. – Ez komoly, vagy játék? – Sorba állunk, s akit legmelegebben csókolsz, az jelez. Tehát hölgyválasz, van ilyen a bálokban is, megfordítjuk a dolgot. Rád bízzuk. Vagy választasz, vagy mindenkit egyformán. – S mire jó ez? S mi van akkor, ha a választást nem most akarom megejteni? Ez így erőszak, kényszeríteni akartok. – Összerázódunk, jobban összemelegszünk… A szex lebont minden falat – okoskodik a rendező. – Tulajdonképpen azt akarjuk, hogy ez az éjszaka töröljön ki belőlünk minden különbözést. És gátlást. A sor elején imbolyogva a rendező áll. – De csak a homlokotokat. – A szánkat. Szűkre hunyt szempillák alól mind a négy férfi a lány arcát vizslatja: amikor hozzáhajol, és ahogy hozzáhajol. Grácia senkinek sem kereste a tekintetét: éppen csak rálehelt az ajkakra. A másik kettőnek úgy tűnik, hogy a főnök és a rendező esetében a tört másodperc idejénél tovább időzött a lány. – Akkor mi kiestünk, báró. – Döntetlen, igazságos döntetlen – védekezett az operaénekes, s próbált fölényes lenni. – A reggel még messze van… – Egy pillanat alatt átváltozott, nagy széles fogai közül szivárgott a füst, és mosolygott. – Tavasszal szeretnélek elvinni hozzánk, Grácia, a Rimához. Láttál már kiscsirkét? Vagy kiskacsát? Március végére nálunk a fák rügyei a mellbimbót mintázzák, a szüzesség napjáig tartó leányságot. Apám a fronton halt meg, de anyám az égből szállt fiastyúk: olyan takargató szeretet. – Nálunk pedig a bodzapálinka érik be márciusra – versengett a rendező –, öregek szerint a szerelem itala, szerelemre hozzánk gyere. Báró bort töltött mindenki poharába, mutatóujját a maga italába mártva, keresztet rajzolt a homlokukra: „a mai nap emlékére”, énekelte hozzá. – Lányszentelő, ez a mai éjszaka a tied, megszentelünk, ha akarod, körmenettel… Virágvasárnapokon mi úgy játszottunk, hogy a lányokat az erdőszélre csaltuk, vagy fel a hegyre, és addig könyörögtünk nekik, míg fel nem húzták a szoknyájukat; számunkra ez volt a leányszentelő. – Velem gyere – hívta a költő –, nálunk ilyenkor rakják rudakra szellőzni a téli ágyneműt, ha megsüti a nap, ebben esik a szerelmesek legjobb alvása. Elmegyünk a pásztorok nyomán, a fák meg a dombok nekem ott testvéreim, engem ott fogsz megérteni… – Álomba ringattok – nevetett a lány. – Tiszához, Latorcához nyáron kell gyere – csábította az eszmei vezető –, amikor a kárpáti hordalék homok forróbb a lázas test melegénél is, nyári éjszakán ott a csillagok is osztogatják a szerelmet… – Nem akarnátok inkább táncolni? – fordult másfelé a lány. Báró már ölelte is, dúdolt, és táncoltak. – Megfúlok – kiáltotta Grácia néhány lépés után –, így nem lehet, így nem tudok lépni sem. Rendesen. Báró magas alakja a falon imbolygott, kezével kitámasztotta magát a lány. Megálltak. – Így meg nem érdekes, így csak a fagylaltosok csinálják – békétlenkedett báró. Abbahagyták. Az eszmei vezető kaján gondolattal ücsörög, azt reméli, a sok bor elfárasztja társait. Elhatározta: kivárom Gráciát, megvárom, míg lekopik a csatatér, talpon maradok. Most mégis ő kezd pilledni, nehezül a nézése, fejébe nagy köveket rak az álmosság. – Játsszunk csillagnézőt – állt elő a költő –, Grácia mindenkivel kimegy megnézni az eget. – És mi ebben a játék? – kérdezi nevetve a lány. – Hát a kimenés, meg az ott-tartózkodás és a csillagok, meg a hangulat, meg a többi. Grácia mind a négy férfival kivonult, három visszatérés friss, csicsergő hazavonulás volt; kézen fogva, mintha sportolók fejezték volna be futásukat. Egyedül a főnök jött vissza mosolyogva, maga előtt tessékelve a lányt. – Most pedig zálogosdi – kiáltotta a rendező –, zsebkendőt vagy kendőt! – s már húzták is, ötfelé vetkőző zálogosdi. Az elején engedték, hogy nyerjen a lány. Hárman már félmeztelenek voltak, s Grácia önfeledten nevetett: – Gatyakorc – kiáltott a rendezőre –, gatyakorcos Hamlet. Nem sokkal ezután hibázott, s ezután sorra kopott róla a holmi: nyaklánc, óra, cipő, harisnya… – Tovább nem játszom – állt fel. – Ilyen nincs – nyomta vissza az eszmei vezető –, kiszállás nincs, benne vagyunk… Grácia következő tárgya a retikül, utána a ruha. Elfehéredtek a szájak, kombinében ült köztünk. – Gatya, gatyesz – nevetett ismét: két férfit már csak alsó takart. – Nem láttál még ilyet? – kérdezte a költő. – Nem, nem, ilyet még nem. Házasgatyák, apám hord ilyet. Jaj, örököltétek, vagy mi? Jaj, hibáztam. Behúztatok. Tovább nem lehet, nem megyek tovább. – Nincs megállás – erősködött a főnök. – Tovább. Egy pillanatra lefagyott Grácia szájáról a nevetés, már csak bugyi és melltartó volt rajta a takaró. A költő és a főnök restelkedve fogták magukra széles öblű gatyáikat. – Meghalok, nem bírom – könny folyt a lány arcára boldog, harsogó nevetéssel. – Mit nevetsz? – kérdik hozzáhajolva. – Ilyen szerelést, haláli. Fénykép. És meddig kell így maradni, a játéknak már vége, nem? Báró, add ide a ruhám! – Neked sincsen, nekem sincsen – énekelte elnyújtva az operás. – Végre valami szép. – Akkor legalább az ablakot takard le, én vagyok a kirakatban. – Légy türelemmel – mondta száraz szájjal a költő –, egyelőre nem lehet elhagyni a széket, elmulasztottuk az alkalmat, és most már késő: zátony, fennakadtunk. – Szobroztok, nemzetiségi szentek, és milyen furcsa a lábatok, báró, én azt hittem, te egy kisportolt, izmos fiú vagy. Csontváz, górécsomó, hol terem benned ez a szép hang? Ha komolyan gondolod az operát, rá kell hajtanod… Meghalok, ilyen vékony lábakat nem is láttam még, muris szobrok lennétek. – Kínálj meg bennünket borral, Grácia – kérte a költő –, te teheted, neked más a felépítésed. Hisz miattad ragadtunk a székre… A lány beleélte magát ebbe a helyzetbe is, leányteste súlytalan, könnyű pehelylépések, finom odahajlások. Látja a két férfi görcsös tehetetlenségét, kuncog, de ez már cinkosság is. És a főnök ugyanazt a képet figyeli le: egyformán hajol mindenki pohara fölé és mindegyikükhöz. kedvessége most sem egy férfinak szól, hanem mindenkinek: a világnak. Erre is rá kellene vezetni a lányt: minden ember nem kaphatja ugyanazt a mosolyt. És ideje lenne már véget vetni ennek a hosszú napnak is, mert mire egy helyzet kialakul, összezavarják, s mindig valaki más vonja magára a figyelmet… Báró és a költő az előző körben már veszteni látszott – ha most röhej tárgyai is –, mégis csak velük van tele a lány szeme. A rendező könnyes szemmel röhög az ágyon. – Gyer, gyer, jöjjetek hát libuskáim, ide, ide hozzám. – Vigyázz! – vezényli. – Hozzám! – De egyedül csak a főnök engedelmeskedik. És senki sem fárad, legkevésbé Grácia, szinte már élvezi a helyzetet – állhatna reklámnak fényes kirakat közepére is. Mintha ezt is megbeszélte volna a rendezővel. Borral kínálja a férfiakat, ez most az úrvacsora folytatása, már csak az áldó papi kéz hiányzik: Ez az én vérem, amely érettetek kiontatott. Grácia meg tud felelni ennek a helyzetnek is. Taníthatná, hogyan kell a dolgokat társítani: lehetetlent a valóssal, feloldani a veszélyhelyzeteket, s minden percben és pillanatban találni fogódzót. Lehet, hogy nagy szerepvállalások feltétele ez. Mi ez? – kérdi magától az eszmei vezető. Tehetség? Képesség?… Ront avagy emel rajtunk ez a mai ötszög? Puritánok vagyunk vagy maradiak? Hosszúra nyúlik már ez a mesejáték, más, finomabb társaságokban már háromszor maguk alá teperték volna ezt a lányt, kíméletlenül, ahogy a férfi farkasok teszik; lehet, hogy gajdoló kis naivaknak tart bennünket Grácia is. Az eszmei vezető újra próbálkozik, képzeletben maga mellé fekteti a lányt, nehezen tartóztatja magát, hogy meg ne ölelje. Gráciának izzadságszaga van, de nem zavaró. Érdekesen most látszik először bágyadtnak. „Megsimogathatlak?” „A kezemet.” „Milyen lennél akkor, ha csak ketten lennénk itt, s nem kellene annyifelé mosolyogni? Mi lenne neked jobb, ez a sokaság vagy csak úgy, kettesben?” „Ezen még nem gondolkodtam, köztetek nem rossz, de nem szeretném, ha elfajulna.” „És mit gondolsz arról, amit a rendező mondott, hogy a szex megszabadít gátlásainktól? Valóban érzel bennünk valami zavart, valami ómódit, szorongást, valami lelki vagy testi megfogalmazatlanságot? A költészet tisztelete nem okoz bennünk tudathasadást? Szórakoztatunk téged, de szándékunk az, hogy megszerezzünk. Nem éned, hogy itt mindnyájan megbukunk saját magunk előtt? Belecsöppentünk egy mesés helyzetbe, és úgy viselkedünk, mint akik életükben most látnak először nőt?” „Ezért vagytok érdekesek.” „És miért vagy velem szemben annyira tapintatosan kimért?” „Engem zavar, hogy ti csak a mai napra gondoltok. Erre az éjszakára, itt van egy jó alkalom, vessünk be mindent. Hátha… Nem ezt csináljátok?” „De ha ettől tartottál, miért jöttél velünk? Hisz vannak a városban rokonaid. Te egyszerűen kívánod a társaságot, egyszerűen jelen akarsz lenni, ez a szép nők természete… És még egy kérdés, most önző leszek: jó neked így velem, Grácia? Ahogy így fekszünk alig ruhában? Elég lenne kinyújtani a kezünket, hagyni az okoskodást, s ez eldöntené dilemmádat és ezt az éjszakát is.” „Nem tudom, várnak a többiek.” Báró és a költő ingüket kötötték maguk elé kötőként, ennyit változott a kép az elmúlt percekben. – Ringassuk meg Gráciát – állt fel a rendező, kézből kézbe, ölből ölbe. Ki van mellette? Kört álltak, Grácia lábai közé fogott kézzel a sarokba hátrált. – Megőrültetek, adjátok ide a ruhámat. Nem játszom. Megfagyott az előző percek mosolya, sápadt izgalommal vártak a férfiak. – Vagy folytatjuk a zálogosdit, vagyis minden ruhadarabodat külön kell kiváltanod, vagy ez – állt elé a rendező. Fatörzsek álltak a lány körül, mereven, feszesen, kegyetlen komolysággal, innen csak a tekintet szökhetett. Elsőnek a rendező kapta ölébe a lányt, rúgkapálása inkább kényszerű kapaszkodás volt, toronyként lengett ki a férfi, „könnyű vagy”, s még igazított is maga felé terhén, aztán jobbra dőlt, és eldobta a lányt. Apró sikolya annyi volt, mint szoknya libbenése, „palinta”, ennyit tudott csak mondani báró, és már ölelte is a lányt. „Nem adlak másnak”, lihegte, szétvetette a lábait, támaszkodott, próbált énekelni, de elfúlt a hangja. A költő roggyant térddel vette magához Gráciát, s végül a főnök: megigazította, megemelte a lányt és tovább. Először a meglepetés erejével hatott a puszta test megtapintása: hihetetlen, megvan, örvendezett a főnök. Megkaparintottuk. Alattomosan, furfanggal, de legalább a tapintása… Persze bele is bukhatunk, hetvenkedünk, de meg is szégyenülhetünk. Elég, ha egyszer valamelyikünknek megroggyan a lába – eltörik a kör. Ez is a rendező esze, minden az ő forgatókönyve szerint. A lány érzi, hamar beizzadnak a markoló tenyerek: minden pillanatban másféle érzés, másféle megérintés: felemelnek és lesüllyedek, eltávolodok és megérkezek, elhagynak és megtalálnak. – Elég, elég – kiáltja – leesek, nekidobtok az ágy sarkának, elfáradtok. A rendező ügyeli a kört, s ha látja, hogy lassul, nyomja tovább a ringlispíl kerekét. Elfehéredtek a férfiarcok, lemaradni, alulmaradni nem lehet. Virtus. Aki megbicsaklik, az megszégyenül. Lehet, hogy a rendező ezt szánta végső erőpróbának, rostának, amin a gyengébbje kegyetlenül kihull. A célja nyilván ez: elfárasztani, mindenkit földre teríteni, mert győzelem csak így születhet. – Bolondok – lihegi a lány –, nem bírom. Hagyjatok. Tovább, int a rendező. Mégis aláhagy a dobálás heve, már csak adják kézről kézre. Elengedni nem akarják. Tudják, ha kicsúszik a kezük közül, vége egy gyönyörű játéknak: megszakad az eszterlánc, megszakad a kamaszkor, kielégítetlen marad a férfiéhség, eltörik egy soha vissza nem térő alkalom. Már csak azért is. De ez már erőszak. Grácia látja, eltorzulnak az arcok, mosolyuk az izmok görcsébe vész. Báró kezéből csúszik Grácia. Kapva nyúlnak utána többen is, de ő a kör közepébe dőlve letérdel. Miként este az írók serege előtt, az önvédelem egyetlen lehetséges mozdulata. Meztelenség térdel a véreres szemek előtt, védtelenül és megközelíthetetlenül, bekerítve. Lihegve állnak a férfiak, várják, hogy szóljon a lány: kiáltson, nevessen, mindegy, tegyen valamit. Ez most a megszégyenülésé vagy a tehetetlenségé. Lefagy testükről a láz. – Most értünk ismét ős önmagunkhoz. Telhetetlenségünk megalázott. Ez már ismét költészet. – Lassú szavaival emelkedik föléjük a költő. „Senki sem ismerhető meg teste nélkül”, idézi egy híres orvos gondolatait. – Lemeztelenedtünk, hogy igazabbul láthassuk magunkat. És most ítélkezem! Igazságkeresésben mentem fel és marasztalom el magunkat. – Forduljatok el – szól Grácia. Lepedőt csavar magára, az ágy szélére húzódik, s merev arccal nézi a négy férfit: torzonborz, izzadt alakok, s tekintetük mintha keresné az előző percek értelmét. Lába kilóg a lepedő szárnya alól, nem szégyelli magát. Mint akit valami idegen tájra csaptak váratlanul. – Megvan az örömötök? – kérdi mosolytalanul. Nem szól senki. Az elmúlt percek után a lány mindegyikük számára más lett: más tapintás, másféle érzés. Grácia most már testileg is élmény, bőre, testének melege, lehelete: ezt fordítják le most a maguk férfinyelvére. Egyenként veszik magukhoz Gráciát, ahogy este az úrvacsora kenyerét. – Nem akarsz énekelni, báró? – Éles a lány kérdező hangja. – Ahhoz más hangulat kell. – Elfáradtatok? – Ez nem az, nem fáradtság – mondják visszhangként. – S főnökünk? – Kár volt megzavarni ezt a csendet, hagyni kellett volna, mindenkinek meghagyni a maga csendjét… – szól a vezető. – Én levonulok a színpadról. Nem társul hozzá senki, kiáltani tudna örömében, hogy kiengedik maguk közül. Elmenőben Gráciával vált pillantást. A falon keresztül jól hallja az ismét felerősödő beszélgetést. Görcsösen fogadkozik magában: megvárom, kivárom, Grácia csak idejöhet. Amint megközelíti az álom, felül: nem szabad, most nem szabad elernyednem. Talán túl korán jöttem el, pedig szerettem volna vállamra venni Gráciát, ahogy a tölgyfa termetű professzor szokta. Könyökére ereszkedik: az alkalom még mindig adva van, töpreng. Aztán mintha kergetni kezdenék Gráciát a szomszédban, s ő apró kis sikolyokkal menekül, ágytól ágyig, alulról föl, és vissza… Menekülj hozzám, mondaná neki. De a lány továbbfut, le a lépcsőn az útra, a mezőre, s már csak képzeletben tudja követni. És álmában. A fehér lepedőt lefújta alakjáról a szél: meztelen. Gyönyörű a futása, izmai játékát magába szívja a föld: pelyhet sodor magával a szél. Lassan nyíló világ a reggeli ébredés. Előbb fényesség, ablak, falak, a szomszédos ágy, s rajta Grácia, könyökölve nézi a férfit. – Nem vártál meg, elaludtad a hajnalt, nagyon mélyen aludtál… |