Fátyolos

Az autóbusz csak néhány perc múlva indul, sokan már beszálltak, de az utazók egy része még kint ácsorog – cigarettáznak, nézelődnek. A lány mindennap ezen a vonalon utazik, másfél óra út a munkahelyéig. Vannak utasok, akiknek bérelt ülőhelyük van: a „zötyögők”, így nevezi őket magában. Megszokott mozdulatok, öreges unalom, beülnek, várják az indulást, aztán a kiszállást. Számukra az út már nem ad semmi újat, számolatlanul tudják a kilométerköveket is: síkság, kétoldalt cseresznyefák, később szilvák, s már a városhoz közel hársak. A fák hézagaiban nagy tábla szántók, tengeri, búza, repce, olykor megritkított árva füzek foltja.

Aki naponta teszi meg ezt az utat, csak az időt érzékeli, az időt számítja le napjából, s az életéből is.

A lány minden alkalommal izgalommal indul a buszhoz, ácsorgása most is a fokozott figyelemé. Ezért is nem ül le, csak megáll a sofőr mellett, így ráláthat mindenkire. Magának ezt mondja: szórakozom, ezzel szórakozom, valójában belső izgalma éleszti figyelését. Figyelése mögött pedig várakozás van, valaminek vagy valakinek a várása – egyszer kibukkan egy arc az utazók szürkeségéből, és tekintetük megmelegedhet.

A találkozás reményét a tájból vezeti le: nyugalom, amerre nézek, nyugalom, s ez így van az év minden szakában, így van a napszakokban is. Úgy gondolja, a nyugalom a végtelennel rokon, s e nagyméretű kiterjedés egyszer megszüli a nyugtalanságot.

A busz hátsó ülésén kártyázni szoktak, olykor úgy tűnik neki, hogy a némák intézetéből szálltak fel a játékosok. Csupán fejük és szemük intése a cselekvésre szólító jel. Háromfelé mennek, ahogy kiszállnak, ekkor sem szólnak, nem is köszönnek, a táskájukat lóbálják csak meg egymás felé, feleslegesnek tartják az apró kis szavakat.

Középkorú nő: reggel és délután is olvas, újságpapírba fogott régi könyveket: állandó része a látványnak, ahogy kétoldalt a fák. Takarítónő. Van, amikor három, másnaponként négy takarítónő utazik a buszon: kevés beszédűek, ketten közülük még itt is kötnek, a többiek oldalvást néznek, egyikük folyton a mezőn kapálókat számolja.

Reggelenként két fiatal munkásféle utazik egymás mellett, újságot olvasnak, egyikük szlovákot, a másik magyart. Nem néznek mást, csak a lapok hátsó oldalát – a sportot. Azt vitatják hevesen gesztikulálva.

Három cigánylány a leghangosabb, beszédük szerint mosogatók. „Röhicse”, így nevezi őket. Tele van velük a busz, minden szóra nevetés a válasz. Ha valamelyikük azt mondja, barna, azt ragozzák tovább, szlovákul, cigányul, magyarul, a legártatlanabb ötletektől a malacságig. Sokszor rájuk is szólnak, de hallgatásuk csak annyi, míg a lélegzetvétel pontot tesz a mondóka végére.

A „szatyrosok” bevásárolni mennek, az ő arcuk a legbeszédesebb, a szerzés kis öröme a bőrük alá pirul.

A többi ismert vagy ismeretlen iparosarc. Így is nevezik a reggeli és késő délutáni járatot – iparosbusz. Azért is szeret ezzel a járattal menni a lány, mert van ebben az utazóközönségben valami keresetlen közvetlenség, familiárisság – mindenki önmagát adja. Fáradtságával, unottságával, figyelésével vagy arcnélküliségével.

Majdhogy utolsónak száll fel, az utastér telve, nem sikerül szemlélőnek maradnia a sofőr mellett, a következő megálló után beszorul a sűrűbe, ahol néhány arcra szűkül a látás, esetleg röpke kukucskákra.

Szembenéz egy asszonnyal, teljesen közelről, szinte egymásba ér a leheletük. Olvassa az arc vonásait, a száj körüli hajlat érdekes félkört rajzol, ettől lesz kerekded az arc: először krumplira gondol, aztán almára szépíti.

Háttal két férfi áll, az egyik tömzsi, a másik kissé magasabb. A második vagy harmadik megálló után mindketten elindulnak feléje – számára ismerős szándék –, félig simulva hozzá. Lehet az is, hogy ezt a mozdulatot megteszi minden utas, magyarázza magának.

A tömzsi ügyeskedőbb, először rá-ráles, aztán egyenesen megáll rajta a szeme. Gondolataival nyilván ravaszkodó nagy kört ír, valójában lassan fordul a tengelye körül, s addig mocorog, míg profilból nézheti a lányt. Beméri, közelről, hogy érezni lehessen a szeme melegét is. „Kíváncsi fickó”, regisztrálja a lány. Persze semmi különös, az effajta kíváncsiság ott van a legtöbb férfi tekintetében, ez szokvány. Ezután a férfi válltáskája – a kapzsi kis remény – lassan elindul a lány felé, nem követelőzőn, csak úgy tétován, érdeklődve, ravaszul követve a szorosság moccanásait. A lány tűnődve áll meg a szónál: kíváncsiság. „Hogyan születik nő és férfi között érdeklődés? Mi játszódik le ilyenkor a sejtekben? Az idegekben? Honnan indul az a láthatatlan kis vonal, amely befutva a test részeit, a szem bogarába ér? Mert a szem az első kérdező, az első megtapintó.”

Nem veszi észre, ahogy a férfi keze felcsúszott a táska szélére, és a kanyarok dőléseinél a karjához ér. Rápillant, a két szürke szem már a karját nézi vállmagasságban, s talán el is mosolyodott. A tolakodó kíváncsiság hirtelen lobbantja ellenszenvét, elfordul erélyesen, de az arcok háromszögében a másik férfihoz kerül féloldalt. Most ő nézheti az először látott arcot: „enyhe fél fejjel magasabb nálam; szeretem, ha a fiúk enyhén fölém magasodnak”.

Barna bőr, nyúlánk nyak, formásan hosszúkás arc, talán már negyven körül. Ösztöneivel várja a férfi közeledő moccanását. „Kiszámítom a kíváncsiság átfutási idejét.” Órája persze nincs, a fogózó kezek valamelyikéről próbálja lelesni az időt. A pontosság mindig gyengéje volt, ajándék óráját szórakozottságában elhagyta valahol, s azóta másokéról olvassa le magának az időt. Makacs akarattal alakította ki időérzékelését, rájött, hogy a városban számos időjelző pont van. Az otthoni falióra a startvonal, a villamosmegállónál a szemközti cukrászda faliórája, az útkereszteződési nagy vekker, az órás- és ékszerüzletek, hivatalok előcsarnokai, a templomtornyok – mind begyakorolt távolságok.

„Furcsa”, ez a férfias arc pillantásra sem méltatta még. Közelebb szorítják hozzá, pillanatra melleivel vállához nyomul. Megérzi a férfi testéhez szorított bal kezét. „Elnézést”, mondja tekintetével amaz, s gyámoltalanul próbál távolságot teremteni kettejük közé. Az ablakon túl cseresznyefasor – közös látványuk –, virágzásukkor csodájára járnak ez útnak, fényképezik, filmezik is, legendák helye: a virágzás menyasszonyfehérsége. Fátyolos, így hívják az útrészt, pompájában kilométereken menyasszonyfátyol, ez az egyetlen hasonlat illik csak rá.

Érzi, a férfi tartja magát a fogózón, tartaná a távolságot is, de a legváratlanabb pillanatokban testéhez ér a bal keze – mellétől a combjáig.

„Szemérmes tolakodó, szerény, fegyelmezett külső, de a kínálkozó helyzetben nem gondolkodik, átmenet nélkül belép. Kezdeményezésnek is különös. Beszélnek ma a kísértés százféle trükkjéről, lehet egy ez is, az üresen hagyott kéz: ez már nem a tekintetek kísértő játéka. A mindent egy kockára, a sikerül vagy nem, a csábítás vagy-vagy változata.”

Hallott már ilyenekről a lány, a zsúfoltság százfejű sárkány: az ártatlan simogatástól a nemiség beteges megnyilvánulásáig lehetővé tesz mindent. Legújabb trükk a rajtaütés, a meghökkentő meglepés, szégyenbe rántani a másikat.

A férfi arcára nem illik ezek közül egyik sem, vonásai elütnék a buszon megszokott átlagot: a kőművesek, vasazók, darusok, bádogosok, betonosok szélmarta ábrázata markánsabb. Hangjuk mélyebb. „Ez a férfi finomabb, kirí a buszos környezetből, nyilván benti ember, irodás. Más kategória”, tűnődik a lány.

Új ember lehet erre, látni a figyelésén, követi a tájat. Olykor meg-megroggyan, hogy messzebbre lásson, el a fűzfákig, az akácsorokig. Különös, hogy ez a szorosság látszólag moccanatlan, valójában kis csúszásokkal folyton alakul. A tömzsi fél testével már a háta mögé került, nekiszorult az almaképű asszony másik vállának. Ám a barna képű ember stabilan szétvetett lábakkal magába vezeti a jármű lengését, mintha még élvezné is azt. Közelről nézve hamar kinagyul a férfi arca, s egyszerre lehet fal, tükör, a reménység csábítása – a messziség képzelete.

Ha apám látná ezt a pózt, biztosan kiüríttetné a buszt. Ahogy ez a vadidegen vállával a melleim közé szorul, bal keze szinte kettéválasztja testemet. S mindez a teljes véletlen műve. Nincs benne semmi kitervelt rafináltság, a tülekedés törvényenkívülisége, nincs szabálya, nincs joga, csak létrejön. Van. És ebben a pillanatban ellene sem tehetek, mert vagy elkezdek hisztizni, vagy kirángatom magam ennek az erős karnak a támaszából, de akkor meg a tömzsi néz velem szemben halastó-szemével…

Apám ezt nem ismerné el. Ő maga indulatos, szegély nélküli, de amikor számon kér, vonalak mentén megy. Ez a férfi távolról kicsit apámra vág: arcéle energikus, szája határozott, és a bal szemével hunyorog. Érzelgős vallomásnál nem lehet kellemes az ilyen rebegés…

Biztosan érzi a tekintetem, de hogy tudja tűrni ilyen sokáig válasz nélkül a figyelést? Még akkor is, ha kényszerű? Különben a férfiarcokon nekem tetszik a fegyelem. Nekem inkább az érdesség, mint a simaság tetszik a férfiakon, ahogy a fűrészen is, hogy foga is van, fénye is. Az egyféleség számomra unalmas…

Apámban éppen ez zavar, vonalak közé akarja szorítani, amit nem lehet, például hangulataimat. Tudomásul veszi, hogy bulikra járok, de azt megköveteli, hogy éjfélre toppanjak a házba. Ha nem, jön a cirkusz. Egyszerűen azt akarja mértékké tenni, amit ő már megtapasztalt: a bálok végét nem kell megvárni, ismételgeti magasról, mert az kiábrándító, mert aki utolsónak marad, azt eléri a seprű vége, az utolsónak távozó nő másnap mosoly tárgya – ez a filozófiája. És én hiába magyarázom: a mai világ más, a kis bulik hangulatát lehetetlenség borotvával kettényisszantani, ha elüti a tizenegyet, nem lehet szoknyalebegve kirohanni, és uzsgyi, az utolsó villamosra. Mert a mai fiatalok hangulata csak átmenet egy magasabb szintű hangulatba – sokszor egy különös bölcselkedésbe… Valószínű, ez a lépcsőzetesség nem volt ezelőtt… Tangó, foxtrott, keringő és vége. A mai fiatalok közt már nem ez megy, valahogy ma minden folytatódik, átváltozva tovább megy. Ez a mostani állapot is valami kényszerű átváltozás. Ezt a férfit az utcán talán pillantásra se méltatnám, most arra kényszerülök, nézzem, foglalkozzam vele, s képzelgésem megérintse. Vágyam konkrét helyzetté alakult…

Az egyetlen dolog, ami visszatart ellenkezésemtől, hogy nem szemtelen, nem keres tekervényes ravaszkodásokat. Beszorultunk, s ez van. Tudomásul veszi és tartja a tisztesség határát… Arra persze kíváncsi lennék, miként regisztrál? Nemcsak mint utast, hanem mint nőt? A jármű zúgásán, a repcetáblák látványán kívül belecsúsztam-e én is a képbe? Igen, annyi azért érdekelne, mi van a függöny mögött.

Mennyire kicsi vagyok – most érzem –, egy férfikar szinte végigér a testemen. Fülem mögött hallom a tömzsi ember szuszogását, kellemetlen. A három cigánylány fáradhatatlan, valamit állandóan észrevesznek, valamit folyton kitalálnak, igyekszem követni szövegüket, de a disznóság vagy csattanó cigányul megy. Érdekesen felerősödtek az utastér zajai, mintha kristályosítanák érzéklésemet: a cigánylányok röhincsélését is mindjárt képbe vetítem, süldő lányok meztelen bújócskája, kikukucskálnak a fal mögül, aztán vissza a putriba, vagy fa mögé, vagy bokor mögé, vagy lapulva a gödörbe… Megvillanni csak, és eltűnni, már a kölyökkor ösztöneiben ott van a titokzatosság…

Ha egyetlen szót sem szólnánk egymáshoz ezzel a férfival, akkor is történne köztünk valami, egy ilyen váratlan helyzet is izgalmat, kis elmozdulást jelent a megszokott és bejárt napi érzésektől… Erős karja van. Ez is gyengém, a férfias erő. Társaságban már sokszor éreztem ezt, a határozott fiúkhoz vonzódom, életem vágya megismerkedni egy hegymászóval, csak ülnék mellette, hogy megérezhessem a veszély legyőzéséhez szükséges erőt. Nem a legenda érdekel, a megszemélyesített erőt szeretném megtapintani. Számomra ez a lelki mechanizmus ingerlően vonzó: legyőzni a bizonytalanságot, a félelmet. Távoli érzések rokonítását próbálom: lehet, hiszen a társtalanság is veszélyállapot, a magányosság félelme…

Anyám különösen a férfiak alakoskodásától félt, s az a legrosszabb, hogy általánosít: mind egyforma, neki ez a filozófiája. Amikor húsz évemet ünnepeltük, megkértem, menjenek el otthonról, csináljanak maguknak külön programot estére, s engedjék át nekünk a lakást. Nem értették, berzenkedtek, mégis elmentek, azzal, hogy másnap jönnek csak. Éreztem, neheztelnek rám, de nekem kellett a szabadság érzése, meg akartam tapasztalni húsz évem örömét. Megpróbálni figyelmeztetés és figyelő szemek nélkül, teljesen a magam akarata szerint, szabadon kinyitni szárnyaimat…

Anyám persze nem bírta ki, éjféltájt szabadkozva beállított, és egyenesen besorolt közénk. Tréfálva, jópofáskodva akart elvegyülni, feltűnés nélkül, s addig fészkelődött, míg a nagy kaktuszos virágtartóba huppant. Ismerem a virág tüskéit, ez annyi, mintha sündisznót dugtak volna a bugyijába. Hagytam. Nyilván innen volt a legjobb kilátás, a legjobb lefigyelés. Végigstrázsálta az estét.

A szülők nehezen hiszik el, hogy nem lehet lefigyelni az élet minden helyzetét. Meg hát minek is?

A lány most az időt lesi valaki órájáról. „Félút.” A férfi semmit sem kezdeményez, mint aki jól érzi magát, a célba ért emberek vágnak ilyen állhatatos pofát, békétlenkedik. „Mégiscsak jobb lenne, ha próbálna több helyet szorítani, ahogy egy-egy megálló után a tülekedés hulláma a kis helyet is kisebbre zsugorítja, lélegezni is nehéz.”

Zsibbad a lány kapaszkodó karja is. Jó szó, kedvesség, akármi kis kedvezmény vagy viszonzás – visszajelzés. Hiszen ebben a szorosságban mégiscsak előnyhöz jutott, a szótlanság pénzéért mindent akar? Érezheti testem puhaságát, a hibát talán ott követtem el, hogy az első percben nem tiltakoztam, s ő természetesnek veszi a helyzetet. Van. Vagyok neki.

Főiskolás csoporttársam, Jana harmadéves korában ment férjhez egy utolsó éves biológushoz – diákszerelem, diákházasság, borzasztó vadulások. Aztán elernyedt a gumipertli. Platty – kényelem. Néhány hónap után Jana már sírta: felszolgáló vagyok, Miro egy lusta dög…; részvét helyett mégis irigyeltük, mert nekünk még ilyen sincs…

Egyre többen beszélik, a mai férfiak kényelmesek és lusták. Más vélemények szerint a tohonya ember is férfi, a lusta is, a semmittevő is az. Akinek huszonnégy éves korában nincs fiúja, annak nagyobbra nyílik a szeme. Az már nemcsak vár, keres… Lehet, hogy ez a férfi is ilyen, a kész dolgokat szereti. Azt gondolja, neki kijár. Azt tapasztalom én is, ma a lányok kerülnek a magasles deszkáira, kémlelni kell a messzi erdő fáit, hogy mikor és honnan rajzanak ki a fiúvadak. Lassan már iparrá válik a fiúszerzés, beszélnek közvetítőkről is, hogy elkeljen a női szépség, árulni kell, társává tenni a gazdagságot. Reklámozni, felverni az értékét: betétkönyv, autó, ház, nyaraló, ékszer, diploma, ezt mind a serpenyőbe dobják. Ráadásul, nyomatékként… Én nem hiszem ezt, de beszélik. Hírlik az is, hogy egy tengerparti balkáni országban vagyonokat kínálnak szomszédos országbeli vőlegényért – a jobb élet reményéért, meg hogy feljebb kerüljenek Európa közepére. Ezt sem akarom hinni. Ez már a szerelem gyalázása. Seftelés… Nem hiszem, mégis értem, mert ismerem a társtalanság keserű szájízét. A főiskola befejezése után szertementünk, megszűnt a társaságom… Vlado, Miro, Jana és a többiek életük célja felé fordultak.

Az álmaim is férfivárás, lemezeket rakok fel egy képzelt valakinek, hogy ketten hallgathassuk… Nehezen vallom be magamnak, de riaszt a magány, menekülnék. Nem vagyok világszépe, tudom, de már többen is mondták, szép a mellem, a szám, a szemem, a járásom, megérdemelném, legyen valaki hozzám való, akire legalább gondolhatnék…

Anyám meséli, esőben, hóban, gyalog, biciklin apád jött, ha tehette. Tizennégy kilométer annyi volt neki, mint egyik kaputól a másikig. Ma ez már csak mesének jó. Használhatatlan séma. És már zavar is a folytonos visszafelébeszéd. Hogy volt? Mint volt? Meg hogy mi hogy csináltuk? Elsősorban a magam élete érdekel…

Úgy tűnik, ez a férfi is készételként fogja fel a nőket. Legyen: tisztán, okosan, kellemesen, legyen szexis, tudja az ágyban is a magáét, a konyhában, társaságban, munkában, legyen jó pozíciója, barátai, trala, tralala, és a buszos tülekedésben is tartsa oda magát…

Talán most fogtam meg a lényeget: a mai nő tartsa magát, amikor éppen kell, ahogy kívánják. Tartsa oda a lelkét, de előzőleg a lábait, fenekét, ölét, melleit, mindenét. Ez a szerelem reménye, illetve hát előfeltétele. Egyáltalán: tudjon lenni, értse a dolgát már óvodáscipőben is…

Túl messze megyek – talán ez a szoros, rendkívüli helyzet teszi –, jó, hogy az otthoniak nem ismerik efféle gondolataimat. Főleg azt nem értenék: miért nem tiltakozom? Majdhogy egy férfi ölében… De akármi is történik velem, miért? Utólag miért kell okát adni minden mozdulatnak, miért? Nemrégen éjfél után kettőkor vetődtem haza egy buliból, apám kiverte a huppot.

Miért csak most jössz?…

Bőröndöt csapott elém, dühösen teletaposta ruhával meg mindenféle vacakkal, és kirakott a folyosóra. No miért? Lementem a ház elé, leültem egy lócára, onnan néztünk farkasszemet reggelig. Miért?… Mert a nő érzékeny a közeledésre, az érintésre, a nőt jobban elviszi a hangulat, s ha nőiessége hiányt szenved, egyre nyitottabbá válik mások felé. A világ felé. Nekem is vannak ilyen pillanataim, ha olyan valaki ér a szoknyámhoz, arcomban a vér… Miért?

Vannak képzelt képeim, naivak, tudom. Vannak. Ha valaki ilyennek megéreztem az érintését, elvárom, induljon el velem, s előbb venné el tőlem táskámat, bőröndömet, kesztyűmet, akármit – ha felfogta nyíló érzékenységemet, követem. Én szeretek adni, s az adás örömével menni, látni, ahogy egy erős karú férfi könnyedén himbálja kezében a gönceimet, s én követem erdőbe, vízhez, emberek sűrűjébe, hogy legyenek közös útjaink… Ez lehetne az én igazságom…

Ennek a helyzetnek is van kicsi izgalma, a férfi és nő találkozásának talán ez a legszebb másodperce: az izgalom. A feltámadt feszültség. S ehhez nem kell tengerparti föveny, vízesés, vagy nem tudom én, milyen romantikus díszlet. Elég egy váratlan helyzet, jelentéktelennek tűnő mozzanat – kicsinység. Ilyen a mai utazás is, a mai nap hasonló az előző tízezerhez, aztán mégsem. Képződött egy kicsinyke kör, amelyen belül felszínre bukkan valami jó érzés, s így válik mássá ez a nap…

Ha szólnánk egymáshoz, talán oldódna vagy szerte is foszlana a közös kör izgalma. Azt sem tudom, milyen nyelven beszél, szlovákul, magyarul, érdekes, hogy néma arcot mennyire nem tudok megtippelni, pedig itt már egymásba folynak a két nyelv szavai, s a fülem is megszokhatta a nyelv állandó kettősségét. Máig kérdés bennem, hogy életem legbensőbb érzései elsősorban miért a magam nyelvét vonzzák? Miért kívánom azt, ha ez a férfi kinyitja a száját, az én nyelvemen szóljon? Főiskolás csoporttársaim természetesnek vették, ha az ő nyelvükön szólok, mihelyst magyarra váltottam valaki kedvéért, figyelmeztettek. Rosszallották. Igen, mikor kihangsúlyoztam másságomat… Valószínű, ha ebben a kicsi körben ma megérezném nyelvemen a győzelem ízét, minderről másként vélekednék, mert minden új helyzet változtat az előző értelmén…

Leányéletemnek eddig kevés győzelme volt…

Remélem, a férfi is érzi, ketten utazunk, pontosabban: együtt. Izmos, kisportolt alak, képes a karját mozdulatlanul tartani ennyi ideig, nem lehet gyenge fickó. Értelmezhetem ezt a helyzetet úgy is, hogy felkínálja magát. Gavallériáját. Erejét. Az erős férfiak tulajdonsága ez, kevés beszéddel vannak jelen vagy abszolút szótlanul, mint ez… Együtt utazunk, már létrejött a közös élmény: nézzük ugyanazt a tájat, érezzük ugyanazt a néma testi közelséget. Látom, így is lehet ismerkedni, egymásnak támaszkodva. Nem történik semmi, mégis. Az utazás dzsungelében mégsem mindegy, kinek a testszagát szívom magamba…

Az ismerkedés kiindulópontja lehet kényszer is. A véletlen is. Voltaképpen mi ismerkedünk, szokatlan módon, de ismerkedünk. S ennek nincs sémája, ez így nincs megírva sehol. Jó érzésem testvére a bizalom: bizalmas együttlét. Ha másoknak mondanám így, a buszon bizalmas viszonyba kerültem egy férfival – kiröhögnének. Az első kérdésük az lenne: partiképes?… Nem, nem az, és nem is beszéltünk házasságról, egyáltalán, utálok a házasságról beszélni. Vágyom a komoly ismeretségre, de hogy rögtön a férjhez menés, mindent odacsomózni, minden találkozást csak onnan nézni. Miféle? Kiféle? Megfelelne-e? Ez a női társadalom árnyéka: egyetlen dolognak, egyetlen érzésnek rendelni alá az egész életet?…

Számomra ez ellenszenves. Azt sem tudom, ki fia, borja ez a férfi, bennem jó érzéseket indít el – így szótlanul is. Ezt a bizalmasságot, ezt az együttlétet akarom függetleníteni mindentől. Engem a szabad, kötetlen érzések vonzanak, amelyek nincsenek kötve feltételhez. Amikor ezt tapintatosan kifejtem otthon – elszabadul a pokol. Húha, miket vágnak a fejemhez! Az idősek egyet nem akarnak tudomásul venni, a saját dolgaimat én jobban érzem, mint a világ minden öregedője. Öregecskén gondolkodott évfolyamtársnőim nagy része is: kell, hogy legyen alattunk egy komp, aztán jöhet egy kikötő ez a filozófiájuk…

A lány úgy érzi, szoros mozdulatlanságuk lehet simogatás is. Egymás hívogatása. Először mozdul meg a férfi karja, jobb kezével igazít zakója vállán, feljebb húzza kissé. „Ezzel is bensőségesebbé válhat ez a szorosság”, olvassa le a lány, „kisimítja a szövet gyűrődését, megvasalja következő gondolatom előtt az utat. Érthető, ezen a sóhajnyi helyen lehetetlen is másként közeledni… Azt sem értem, miért kell magunkat érzelmi dolgainkban alávetni mások ítéletének? Bévül kerültem egy picike körön, és most arra gondoljak, mit mond apám? Anyám vagy mások? Mert hisz mindenre lehet mondani példát és történetet az előző időből. Ez a virágsziromnyi hely már az én életem, ezzel az idővel már én rendelkezem, s amit érzek, már az én tulajdonom…

Mit mondjak el mostani utamról akárkinek is? Hol volt, hol nem volt, amikor útra kelt egy lány, semmit sem remélt attól a naptól, és akkor találkozott egy emberrel, akinek nem volt neve, de erős válla és karja: ez állította meg a lányt. A lány nagyon szeretett menni, hangtalanul felállni és menni a halálos fáradásig: testével állta el a lány útját, fától fáig, ároktól árokszélig, kis víztől a nagy vízig, így nem volt mit tennie, mint tűrni a másik erejét. A lány átvette a férfi akaratát, s azt kellett művelnie, amit a másik gondol: megállni az egymást lökdöső, tépő, harapó embertömeg közepén, és egyetlen pillanatból csinálni órát, napot és évet. A semmiből valamit, a kevésből sokat, talpalatnyi földből országrészt, közönyből vágyakozást…

A többiek, akik köröttük álltak, úgy látták, összeborulnak, s hogy a lányt karok nélkül is ölelik. És akkor is, ha felkél, akkor is, ha lemegy a nap. Irigyelték, és megátkozták őket, de a lány nem bánja, most értette meg, hogy az öröm nem az utak hosszában, nem a menés izgalmában, hanem a megtalálásban van…”

„Az a baj”, mondta magának a lány, „hogy mindez csupán képzelet.”

A férfi másodszor, harmadszor is igazított zakójának vállán, mozgásba jött, mintha az elmúlt óra fullasztó szorosságát akarná kárpótolni. De értelmezhette ezt a lány úgy is, hogy rövidesen elindulnak valami levegős kényelembe, ahol nézhetik egymást, és szólnak is majd, ahol a férfi keze beteljesíti a mese kívánságát.

Ismét közel jött a táj, szántó, tengeri, búza, néhol megritkított füzek foltja. Lassított a busz, már csak néhány perc – számolta a lány. Ragyogó szemmel tolakodott a férfi után, követte, de amint az lelépett a jármű alsó lépcsőjéről, bal karja élettelenül lengett mellé.

„Fakéz, fakeze van, úristen…”