A néma

Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első ködfoltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszreggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését. Volt úgy is, hogy a víz folyásából tűnt elő, egy sziget szélére lépett, és onnan nézett, ilyenkor a part kezdett úszni nagy fűzfákkal, kőrisekkel, almásokkal.

Találkoztam vele a szántáson is, feküdt a barázdában, nézte a föld morzsalékait: akik sokra emlékeznek, azok sem tudják, a folyó volt-e itt előbb vagy az ember.

Süketnéma. Feltűnik, ahogy közelít, fejét előrenyújtva feszülten néz. Sűrű erdő bokrai között lépeget így az ember, előbb elhajtja maga elől az ágakat, s lábát húzva-tolva halad.

Mindig más irányból jön, ritkán jár a rendes úton. Soha ki nem mondott gondolatait toronyiránt követi, ahogy a madarak repülnek vagy a vadak futnak. Három csahos kutya megy előtte, most szaladtak elő a meséből, a ködpokróc alá bújnak, aztán vissza a földre ugatni, védeni a mögöttük jövő örök hallgatását.

A való és a valószínűtlen határán él a néma.

Köszönés helyett artikulátlan hangok gurguláznak a szájából, így köszönt embert, állatot, a napot, a földet is: harag, indulat, szomorúság, vágyakozás törött, egyszavas mondatok: hadradabaraba. Megborzonganak, akik hallják. Megszégyenül a természet; aramamarama… ez időre elhallgatnak a madarak. Pedig csak a természet szereti őt: a köd, a sötét, a víz, a fák, a nap és a kutyák.

Ha közelít, figyelő a szeme, emberközelben keresztre feszített félelem a nézése, szeme alázkodásban úszik, hadradabaraba, ilyenkor néz csak fel, ha szól. Az egymásba tört hangok hallatán irdatlan messziséget képzelek mögé, mezőket, nagyvizeket, a világ előtti csendet, amikor még mindenki esetlen volt, nézelődő, akadozó beszédű, amikor a természetből még csak ennyit tudott: aramarama…

E táj részei ránőttek a néma testére: a folyó szigetei, az almáskert, a vízimalom maradványok, fűzóriások, madárösvények, felhőnyi nyárfakoronák – mind régi születésű. Van egy közös titkuk: a csend. A néma a csend szélén születhetett, s azóta egyfolytában jön, hozza-hordja élete gyermekidejét.

Kérdeztem tőle, mi van a csend határán bévül, mi van ott, ahol soha semmit sem hallani?… Nem értette, nem tudott válaszolni mozdulatokkal sem… Megbillenne a természet egyensúlya, ha messzire távolodna innen, eltűnnének a reggeli harmatösvények, elváltozna a hajnalok hangja: Hadradabaraba… Földdé mosódnának a keresztbe-kasul kis utak is.

A szeme született először a némának, aztán a keze: tapintani tud és látni. Útjában megremegnek a növények, vadak vonulnak így lesre vagy szerelmi éhséggel, ujjhegyeivel állandóan érint valamit: fák törzsét, növények szárát, virágok tetejét, falak szélét, s ha nincs közeli fogózó, addig topog, amíg valami tárgyhoz nem ér – látásával és tapintásával minden pillanatban meg akar bizonyosodni, testéről, életéről, a nagy csenden kívüli világról…

Figyelme szüntelen a megbizonyosodást keresi: esték jöttével odaáll a vendéglő vagy az üdülő lámpái alá, s nézi a világosságot, a halálukba rohanó bogarak és lepkék utolsó szerelemvágyását. Esős éjszakák vagy harmatos reggelek után sokáig guggol, és motyogva nézi a csigák kövekre nyálazott útját.

Soha sincs egyedül, amint lábai elől mesébe foszlanak a ködkutyák, valódiak tűnnek elé – három rozsdabarna méregzsák. Mindig előtte jönnek, földhöz és lábhoz lapulva, gazdájuk helyett is hallgatózva, szimatolva, vizslatva. A kutya ükapák valamelyike még vad lehetett, a néma talán tudja is ezt, de el nem mondhatja, mert az a néhány mozdulat, amivel a világot mutatja, ehhez kevés. A kutyák szőrükkel érzik a néma mozdulatait, megkövülnek, ha megáll, csupán fülük görbül előre: kutyaszobrok emelik fejüket. Parancsolni tud a kutyáknak, könyökének, kezének, vállának egyetlen mozdulatával – és mozdulatlanságával.

Ezt sem mondhatja el, a parancsolást, az arca ilyenkor megnyúlik, elkövesül, számára ez lehet a félálom állapota, amikor azt hiszi, tud beszélni, embereket láthat maga előtt, akik hallgatják, mit mond, talán ezekben a pillanatokban érzi magát erősnek, magabiztosnak, érzéseinek talán ez a legmagasabb hőfoka – a parancsolás…

Olykor három gyöngytyúk is jön vele, azok úgy körötte, előre, hátra, körbefogják, csipognak: a néma a követendő, a magasság, akihez igazodniok kell. Ő köztük a negyedik állat, vele teljes az ösztönök egyensúlya, s ha mégis elvesztik, rikácsolva, kárálva keresik, felrepülnek a fákra, a házak tetejére, szólongatják órák hosszán, talán már siratják is – keresik társként, királyként, világgá ment vándorként, földnyelte csendként, mert szemükben a néma sok alakban van jelen.

Ilyenkor mosolyog, amikor keresik, amikor látja, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak lenni nélküle: fölfelé tartja fejét, ahogy a madárszárnyak emelkednek a levegő és az ég irányába. Biztosan tudja, mit gondolnak ilyenkor a gyöngytyúkok, de el nem mondhatja… Hadradabaraba… kevés a szava, és hallgatásával védi is őket… A néma születése óta tapasztalhatja, a csend védelem is, a hallgatás és a csend körét kívülről nehéz vagy lehetetlen átlépni.

Akkor is mosolyog a néma, ha mások ügyetlenkedését látja, télvégeken odaáll a fák alá, és nézi, ahogy a hétvégi kertészek gyámoltalankodva nyesik a fák ágait: aramaramar… A világra nyitja sárga, szúette fogait, integet, hadonász, ujjaival a levegőt nyírva mutogatja, rázogatja az ágakat, aztán lemondóan legyint; tipegő-topogó lépéseivel valami soha nem látott táncot idéz: egyet-kettőt, de nem eszerint: oda, s vissza, nyújtózva emelkedik és hopp… Szélfúvás hajlítja így a füvek tetejét, veri egybe a fák ágait, a néma csend ezt a ritmust láthatta és érzi. Ezt utánozza esetlenül. Az életében sohasem hallott zenét, csak láthatta, hogy nem minden egyforma, és a fák is meghajtják magukat egymás előtt…

Milyen lehetne a néma igazi tánca? Szemével fogná csak a mozdulatokat, ugrabugra, gondolhatná – bolondos, esztelen emberek. Vadak, és szelídek egyszerre, összeölelkeznek, elengedik egymást; aztán ismét ölelés. Értelmében szétesik a kétféle idő: hadradabaraba… Akkor is mondja ezt, mikor szeme előtt összezavarodik egy letisztult kép. Iszonyú látvány lehetne a süketnémák tánca, amíg együvé állnak, ahogy összegubancolódnak, s nem lenne szünet, nem tudnák, mikor kell abbahagyni, végtelen lenne a tánc, amilyen végtelen a némaság csendje is.

Kiveszi kezemből a metszőollót, felmászik a létrán, és kígyóügyes mozdulatokkal vágja az ágakat, közben dünnyögve beszél a fához vagy azokhoz, akik alulról nézik. Nem tudni.

A kutyák s a madarak szemében a némának sok alakja van: most valami nagy pók alulról nézve, rozsdásbarna csomó, aztán kimerevíti végtagjait, megnyúlik, kezében feszülnek az ágak… himbálózik súlyát vesztve: keresztre feszülő emberállat. Nyújtja a kezét magasra, magasabbra, mintha ki akarná tölteni a mindenség hézagait.

Most látni, milyen sovány és vézna a teste, ha így maradna, lehetne öreg fák csonka koronája, s halálba száradt ága is. Torzonborz madárként huppan a földre, csapkod is szárnyaival, keresve földi egyensúlyát… Hadradabaraba… Vigyorog, és fölfelé mutogat, nézzétek, láthatjátok, hallgatnak rám a fák…

A némának gazdája is van, ha együtt mennek, a néma mindig csak mögötte lépked, ő a követő, nyilván a gazda szoktatta így: „Árva volt, nem kellett senkinek, kivert kutya volt, én könyörültem meg rajta”, ennyi a bemutatkozó életrajz. Ha megállnak, akkor is távolságot tart a néma, húsz kutyalépés, innen figyel, nézi a szájak mozgását: Hadradabaraba, társaságban csak akkor mondja ezt, mikor igenelhet, és bizonyítja a gazda igazát…

Itallal kínáljuk mindkettőjüket… „Erdészkoromban egyszer a püspök úr meghívott vacsorára” – a gazda élete legnagyobb történeteként meséli ezt mindenkinek. Vigyorogva igenel a néma, az ő értelmének ez isteni példabeszéd, bizonyításul a kezét is ég felé emeli esetlenül. „Pálinkával kínált, de még tőle sem fogadtam el, nekem még egyetlen korty szesz sem ment le a torkomon…”

A néma ismét bizonygat, fejét rázza, s mindkét kezével kapkodva sepri a levegőt.

„Elkerülöm a cigarettafüstöt is; az se embernek való, ha én lennék a kormányzó, kivágatnék minden tő dohányt, és felperzselném a szeszgyárakat… Ez a két dolog fogja tönkretenni az emberiséget”…

A kitöltött pálinkáspoharak mereven néznek maguk elé, szégyenkezve hallgatnak az emberiség helyett is. A társaság dohányzó embere elnyomja cigarettáját.

„Hadradabaraba”, tör ki a némából, ez most harci kiáltása, a győzelem dicsérése – kezével a homlokát ütögeti, és mosolyogva mutatja szuvas fogait: azt mondaná, milyen okos a gazda, ez a Matuzsálem isten.

„Ezen a héten beporzásra várunk”, folytatja Matuzsálem, „a méhek járását jöttem megnézni.” Mások dolgairól sohasem kérdez a gazda, állandóan a maga életének gondjait mondja, mintha csak ő élne a földön.

Matuzsálem a folyó túlsó partján lakik, nagy tornácú házban egyedül: kaput, bejáratot veszett kutyafalka véd. Drótkötelet feszítettek ki a két part között, erre függesztették a csónak láncát, napjában többször is oda-vissza jár a ladik, messzire hallani, ahogy a sebes folyású részeken csörögve megfeszül a lánc. Vízimalmok paradicsoma volt valamikor e folyó, molnárvilág: mesék, történetek, legendák – építményeit falja, pusztítja az enyészet. Vízbe roggyanó épületet kerül reggelenként a csónak, ez is malom volt, hatalmas kerekeinek tengelyét és fogaskerekeit hagyta meg csupán az idő. Ezt építették műemlékké, két vízikerék; vízimolnárok sírkeresztje. S a néma lett a temetőőr, a főmolnár, a lisztesmolnár, múzeumőr. Ha bámulni jönnek, ő fogja vissza a kutyákat, nyitja a deszkaajtót, enged vizet a kerekekre: indítja a malmot…

És mutatja művét, az örök körforgást, ha beszélni tudna, biztos ezt kiáltaná mindkét part hosszán: emberek, árad a víz, indul a malom, jöhettek életet őrölni…

Ábránd a vízikerekek hangja, így csak Matuzsálem és a néma arcára csapkodják a vizet.

A folyó déli partján hatalmas almáskert, sarkában zsúptetős hűtőház, itt lakik a néma világteremtés előtti rendetlenségben. Órája nincs, nem is ismeri, a világossal kél, és a sötéttel fekszik, reggel kutyák kísérik a vízhez: elsőnek a néma megy a túlsó partra, ott is kutyák fogadják. Matuzsálem ételt tesz a néma elé; mióta emlékszik, mindig csak annyit ehet, amennyit elébe tesznek.

Visszafelé már ketten mennek, a gazda az alja deszkán kuporog, a néma húzza-tolja a csónakot, ezt a kompot Matuzsálem gondolta ki, fél a víztől.

Az isten kertje, így mondják az arra menők, kívülről csak a fák koronáját látni, körös-körül áthatolhatatlan orgonasövény öleli az almást: ez Matuzsálem öregkori szerelme. „Aki ide akar jönni, az csak velem jöhet, én bevezetem a paradicsomba, mert a fáknak is nyugalom kell, a gyümölcs is születik, a fák is vajúdnak…”

A néma combjait verve vigyorog, és helyesel: amaramarama…

„Én tanítottam meg fát ültetni, metszeni, permetezni, beporozni, én tanítottam meg a fák szerelmére, legalább ebben legyen öröme a szerencsétlennek… Tőlem tanult mindent, másra nem képes, csak engem utánozni…”

Az utolsó tavaszokon már csak a néma dolgozik, az öreg áll csak a fa alatt, és mutogatja a tennivalókat.

Beavatatlan számára ez a végét nem látni kert, sűrű almáserdő, összeérnek, egymásba borulnak a koronák. Matuzsálem titokzatos mosollyal magyarázza: „A kisebbek a menyasszonyok, egy fiú, egy lány, virágpor a szerelem, én így nemesítek, az alma mifelénk még nagy szó volt, én már nemesítettem, ez az én gyönyörűségem, én még éjszaka is megérzem, ha összeérnek a virágok, még hallom is… A fák szerelme hangtalan, a némának is ezt magyarázom, mert ő is olyan, mint az almafák, ő mindent tud, elmondani nem tudja csak…”

Aramaramarama, lábait emelgetve örvendezik a néma, összevissza mozdulatokkal csapkodja a testét… Aramaramarama, ha két szónál többet mond, hangja eltorzul a rekedtségtől.

„A néma is örül, ő is ennek örül, a fáknak”, mondja Matuzsálem. Mennek a fák között, egymáshoz hajlítják-seprik az ágakat, szórják a szerelem porát, egyik soron elvesznek a virágos ágak rengetegében, a másikon jönnek vissza, a néma itt is hátul megy, menyasszony fátylát viszi Matuzsálem után.

Aki látja öreges jövés-menésüket az almafasorok között, elfelejti az időt, látomást néz: azokban a percekben nincs is más a földön, csak ők ketten… Matuzsálem: szerelemcsináló, almavirágokat bódít terhes szerelembe. Kettejük életében ez az év egyetlen ünnepe: hadradabaraba, virágkavargás, ezt is jelentheti némául a szó. Ide jönnek, hogy ne lássa őket az idő szeme, itt bódulnak ők is a mámor csalóka ölébe – talán itt hiszik el, így lesz az idők végezetéig…

Délben a gazdát a túlsó partra hajózza a néma, délután alszik a gazda, a néma visszajön, s nagy piszkos asztalon egyedül ebédel. Másnap reggelig ő az úr: alattvalói, a kutyák hátsó lábukra ereszkedve lesik minden mozdulatát.

Hozzánk nem jön többet Matuzsálem, nem folytatja öndicsérő történetcit: kutyák ugatása, csónaklánc csörgése, a vízikerék kelepelése adja tudtul partról partra járását – élete lassan a tárgyak zajába zsugorodik. Hírmondó lesz a néma, cigarettát kunyerál, pohárka italokra vár, mutatja, gazdájának fáj a lába, és már csak kicsiket lép. Mondaná, nem tudja, mi lesz, szemében állati félelem sötétlik.

Tavasszal látjuk még Matuzsálemet, aprócska madárlépésekkel araszolva csoszog, már nem megy a fasorok közé virágporozni, szélről nézi a virágtengert, szemébe szűkült a világ: mögötte a néma, utánuk a kutyák, valami ősállati egymáshoz rendeződés… Sokat fekszik a gazda, életében először hívtak hozzá orvost, kilencvenen túl; amaramarama, vörösek a néma szemhéjai, szája széle reszketve rángatózik zavarodik az örök hallgatás világa.

Már az ágy őrzi Matuzsálemet, gyászol a néma: szótlanul jár, kerüli az embereket, pörögnek utána a kutyák, mind csak a földet nézi, láthatatlan lábnyomok szagát keresik… Asszony költözik a házhoz, segítőkészséggel, puhán, mosolyogva: soha nem látott, nem hallott rokon. Egy hétig takarított, megmosta a gazdát, orvosságot ad neki, ül az ágya szélén, és beszél hozzá… Panaszosként jár hozzánk a néma hadonászó, nyüszítő sírással kesereg: számára a világ most siratófal… Rossz a gazda, rossz, elfelé csapkodja magától kezeit, csak én vagyok neki, ezt mondta, csak én, hüvelykujjával mutatja az egyetlent… Csak én, öleli meg magát…

Futár módjára fordul meg, csónakba ül, és megy vissza a túlsó partra. Széket vitt magának a szobába, sötétedésig ott ül, figyeli Matuzsálemet, és követi az asszony mozdulatait: nappali virrasztás. A gazda már nem tudja elfordítani a fejét, a mennyezetre néz, a fölé hajló asszonyfejet láthatja csak, a néma már belehullt az ágyon túli sötétségbe. S ahogy fogy Matuzsálem szeméből a fény, az asszony egyre kedvesebb, egyre többször igazítja a takarót, a párnát, kezéből nem is teszi le az orvosságos kanalat… A csahos kutyafalkát a másik partra viteti a némával, vinnyogva-vonítva kaparják a ladik alját: nem értik a megváltozott törvényt… Állítsd el a vízikereket, parancsolja az asszony, legyen csend nappal és éjszaka egyformán – engedelmeskedik a néma… Kösd le a láncot a vezetőkötélről, ezt is megteszi. Elhajtja magától a gyöngytyúkokat is, úgy érzi, ez a hangtalanság most az ő nagy csendjéhez társul.

Matuzsálem úgy ment el, ahogy meztelen ágakon megjelennek a falevelek: a harangozás nem is a gyászra, nem a szomorúságra, a csendre hull: a gazda most indult el, hogy megértse a néma örök hallgatását…

Meghalt a gazdag Matuzsálem, viszik a hírt… A néma kérdően néz mindenki arcába, várja, hogy megkapja a fizetést, élete egyetlen fizetését… Keresik a vagyont, a soknak képzelt pénzt, Matuzsálem hagyatékát, és nincs, nincs… Értetlenül néz, aki hallja.

Napokig kódorog, verődik céltalan, menése is a részeg tántorgása – a kutyák csaholásáról lehet csak tudni, merre van. Legtöbbször a magas fűben ül, néz, néz maga elé, talán a füvek hajlongásából olvassa jövő sorsát. Nem szólítják munkára, nem küldik sehová, nincs parancs, tágul az örök csend határa.

Az asszony indul keresésére, jár utána, kukucskál, hajlítgatja a fák és bokrok ágait… Hívja haza, mosolyog is rá, aztán hallani a csónaklánc csörgését. Szomorúságából hetek múltán mosolyogva jön elő a néma: hadradabaraba, halkabban mondja, mint azelőtt, magyarázatként jobb kezével levegőbe rajzolja a női test vonalait. Tiszta rajta az ing, a ruha, meg is borotválkozott, mutatja, van cigarettája, zsebében megcsörgeti a pénzt… Amaramarama, én vagyok a gazda, itt minden az enyém… Matuzsálem vagyok, a folyó is az enyém, a szigetek… Minden…

Az asszony írásra tanítja a némát, a nevedet, legalább a nevedet… B; két alma egymás mellett és egy vonal felülről lefelé… Bada Jani, kirakom neked almákból és levélszárakból. Nevet a néma, összevissza karcol a ceruzája, eltolja magától a papírt. Megfogja, vezeti kezét az asszony, játszanak: hívogatót, csábítót, becsalót.. Valami talán most jön elő a gyermekkor hamujából, soha nem hallott hangok gurguláznak elő a néma torkából… Egyenes vonal, aztán lassan kanyarodik a ceruza hegye, először a lába rándul meg az asztal alatt: most fordulnak ki a gyermekkor udvarából, s ő sír, kapaszkodik, durva ruha tapintását érzi ujjain, de a kapufélfa már meleg: viszi az asszony keze, egyenes utca, eltűnnek a házak, napsütés a fehér papír, maga felett érzi a meleget, az asztalhoz feszíti lábait, egyik kezével a széket markolja, fél, nehogy megálljanak, megy, amerre viszi az asszonykéz… Meleg homokba süpped a lába, mezítlábas kölykök hancúrozása: mennek boldogan, nyílnának a képek, de a melegség már térde fölé kúszott, jó lenne felállni, és még jobban sietni valami ismeretlen, nagyon jó helyre… Megszalad a ceruza és visszakanyarodik, ez a folyó örvénye, egybecsavarodnak a kezek, görcsösen, nem tud lélegzetet venni… Füle, szemgödre, szája hajszálerekre reped a nyomástól… Élete legnagyobb izgalmától vad mozdulatokkal ugrál a ceruza, reszketve markolja az asszony kezét…

Kezébe tapad a ceruza, így jár az asszony után, kutyaalázattal, kutyaszemekkel, nyöszörögve kéri, induljanak, menjenek a fehér papíron: ketten. Nézi kövülten a nőt, karját, fejét és onnan lefelé…

Megtanulsz beszélni, he, csúfolódnak vele…

Az elsőfokú bíróság Matuzsálem minden vagyonát az asszonynak ítélte… Reszket és sír a néma, hadradabaraba: a kerekeket megállítom, szaladjanak a kutyák is, menjen minden, a csónakot elkötöm, beleülök, vigyen bele a nagy vízbe, ezt olvasom tehetetlen hadonászásából – kócos öreg varjú, fészkestül seperték le a fáról.

Megnézik az emberek, megtapogatják a vállát, és mennek: az almafákhoz szalad, és öleli őket, tépi a füvet, tördeli a fűzfák ágait… Az enyém, a folyó enyém… a síkság, minden, öleli karjával a levegőt, csapkod, ütlegel – a csend, az örök hallgatás most torzul tehetetlen bosszúvággyá… Nem megyek… az enyém minden…

Sok napokon hallani a panaszló sírást, addig van ez, amíg az utolsó alma is le nem hull a hóba, amíg magukhoz nem veszik az emberek, hogy próbáljanak igazságot szolgáltatni neki.