Vigasz

Nagy szárnyú gép áll a repülőtér betonján, szembenéz az épülettel, rövid csőrén félkörbe tört ablakszemek. Nyár van, sugárzó tiszta levegő, messzire vezetnek a színek: a reptér zöldje a hegylánc kékjéig, a kifutók betonja felfehéredve a horizont széléig húz vonalat: az ég olyan nagy és olyan kék, amilyen csak a mesében létezik.

Közel állunk a géphez, valaki a rakodást nézi, mások az órájukra pillantgatnak palástolt nyugalommal, olyan is van, aki a repülő törzsétől húz gondolatbeli vonalat az irdatlan magasság közepébe. Köröttünk minden olyan puha, szinte mindent egyformán meg lehet fogni, a levegőt, a korlátot, a nagy madár szárnyát. Kicsit mosolyognak is az emberek, maguk elé, kétoldalt is, egymáshoz tartozón, egy várható szép élmény, a tudat alatt lappangó tragédiaérzés, és a szerencsés megérkezés reménye tartja életben az arcokat.

Te is repülsz?, szólít meg egy ismerős hang. Választékosan elegáns férfi áll mellettem.

Igen.

Prágába?

Prágába.

Régen találkoztunk, áll hozzám féloldalt, arcomat nézi, a szememet, vonásaimból akarja kiolvasni az elmúlt időt.

Nyolc éve, tíz éve, tűnődöm határozatlanul.

A te emlékezeted talán jobb, nem tudom, végtére is mindegy. Együtt nézzük a messzit, s annak szélén a repülőt, sokszor voltunk együtt, gondolkodom, de így kettesben nem is nagyon, akkoriban állandóan csapatban jártunk, ücsörgéseink, ünnepléseink, vitáink mind seregben zajlottak, és az ilyen alkalmak zaja elnyeli a beszéd nagy részét, kevés marad meg… Szűröm az időt, emlékezetem kergén ugrál egy évtized időtengerében, valami kedves történet lenne jó: elernyedni, mosolyogni, visszaolvasni…

Nem, engem te rágalmaztál, mondom magamban; rajzó nagy társaságban, hogy sokan hallják, hogy csámcsogjanak rajta, hogy vigyék a hírt sokfelé. Előbb mosolyogtam rajta, gondoltam, bolond beszéd, elmúlik, elviszi a szél, de az a ficsúr – akkor annak neveztem magamban – szívós beszélő. Ment, leült, és mondta: hallottátok?…

Egy idő után már nem mosolyogtam a hallottakon, a számat rágtam tehetetlenül. Megcáfolni? Kinek, hol? Az ilyen beszéd ragadós, az emberek nem szeretik maguknál tartani, felveszik és leteszik; megleckéztetlek, megtorlom rajtad, üzentem neki. Kerestem, vártam a találkozás alkalmát, már gondolatban is jártam a kávéházakat, a borozókat: ha megtalálom, felpofozom, jobbról aztán visszatámasztom. Nagyvonalúan. Elegánsan. Erélyesen, hogy álljon meg benne a levegő; képzeletben verekedtem is vele, a földön hemperegtünk, ütöttük, téptük egymást, erősebb voltam. Nagyobb volt az indulatom…

Elmúlt az idő, annyi, hogy a harag megállapodjon és szélein repedezni kezdjen. Aztán egy váratlan alkalom: májusi nagy bál, ott fedeztem fel, sok ember közepén állt, a hatalmas csillárokat mutogatta, talán a fényességüket magyarázta; hajtókáján gyöngyvirágszál, szemüvegéről visszaverődött a fény.

Most megűzlek, ez volt az első gondolatom; a harag érzékenységére egyenletesen pergett a zene ritmusa. Tangó. És én elindultam, kikergetlek a májusi éjszakába, bele a sáros fűbe, bele az orgonabokrokba… Észrevett, és kisurrant a bámészok gyűrűjéből, végig a bokszok előtt, sietve, mintha intézkedne, a levezető lépcsőnél megállt, és visszakémlelt; innen az emeleti lépcsőre fordult, fent becsúszott a bárpult félkörös embersövényébe, háttal állt a világnak; a tükörben kaptam el tekintetét, egymásra meredtünk, nem tudom, meddig néztünk így; pillanatra megrándult bennem a béke, itt lenne a legjobb elintézni, látva habozásomat, mosolyogni kezdett… Nem, hozzá akartam furakodni, ismerős italozók állták utamat, s mire a tükörképhez értem volna, már nem volt… Könyökömmel fordultam, és a balkon korlátjához támaszkodva néztem a táncolók hömpölygését, itt táncolt az egész világ: a szentségedet. A fejeket néztem, gyöngyvirágszál, gyöngyvirágos hajtóka, te leszel a nyomravezető; hátha táncolni állt, le a lépcsőn, a táncoló tömegben nem lehet egyenesen haladni, előbb én lökdöstem, aztán engem taszigáltak, mire a felülről benézett helyre értem, a táncoló világ már elfordult… Átvettem én is a ritmust, a tehetetlenség érzése egyre nagyobb területet foglalt el belőlem, éreztem, hogy testem valamelyik részéből durva, szögletes mozdulatok törnek fel; nevetséges, ahogy egyedül sodródom, így… Aztán befogtak, csitítani kezdtek, hagyjam, ne keressem a botrányt, fogták a kezem ketten, hárman; kígyó farkát rángattam magam mögött, és minden hozzám érő táncoson taszítottam egyet, nesztek, neked is, nektek is, ritmusra, így ni, tataratam, papaam, és akkor rám villant a szemüveg, ösvényt sodortam magam mögött, de ez inkább már futás volt…

A toalett bejáratánál tűnt el…

Végre az egérfogóban vagy, örvendeztem, innen nem menekülsz, igen, ez itt a zsákutca; strázsáltam, forgolódtam, szemem az ajtókon, s a bosszú hogyanján törtem a fejem: hátulról markolom meg, és nyakához szorítom az ingét, aki nézi, tréfának is veheti, utána a derekába markolok, egyszerre két helyen érezze a szorítást, s ha ez nem elég, hátulról alárántom a nadrágot, az egyensúlyát billentem meg: már csak erőszakkal tudok hozzá közelíteni… Menekülése is bizonyítja, bűnös, a szó már képtelenség köztünk, a szám, az arcizmaim merő görcs, harapni tudnék legfeljebb, és addig szorítani nyakán az inget, míg a szeme körül feketedni kezd, itt, mindenki szeme láttára, észre sem veszik…

Zsibbadni kezdtek lábaim az ácsorgástól, zsibbadtam, zsibbadtam, a szemüveges soha sem jött ki a toalettből, valamelyik sejtem azóta is ott áll, őrzi az ajtót, vár, hogy elégtételt vehessen…

S most itt a repülőtér, a végtelenség lehetősége. Beszállásra szólít a hangosanbeszélő. Reménykedem, elsodródunk egymástól, s a repülés idejére sikerül megszabadulnom e kellemetlen emlék ízétől. Mentegetőző kis mozdulatokkal mégiscsak hozzám ül a szemüveges, hallgatunk a startolás perceiben, talán szótlanságával akar elégtételt adni nekem, gondolom. Az is lehet, félelmét palástolja a hallgatás: beleszorulunk az ülésekbe, meredeken húz fölfelé a gép, felhőbe rohanunk, érezni, hallani a motorok erejét, mégis a bizonytalanság érzése fog. Szótlan barlang vagyunk, míg a felhők fölé nem bukkanunk, majd csak a sok ezer méteres magasság kissé nyugtató biztonságában szólal meg ismét társam:

Hol dolgozol?

Hisz tudod.

És te?

Sehol, infarktusom volt, súlyos, leszázalékoltak, most csak úgy csellengek, tulajdonképpen nyugdíjas fiatalember vagyok…

Hány éves is vagy?… Zavart, alázkodó tekintettel nézi arcomat, a szememet keresi: mindenkinek ez az első kérdése, sajnálnak, megsajnálnak… Negyvenhárom. Valami elfoglaltságot keresek, ami lekötne, és amit bírnék is. Félek, tudod, fizikai félelmet érzek, és képtelen vagyok tőle szabadulni, a halálfélelem érzésétől… Sokat foglalkozom magammal, valahogy el kell terelni a figyelmemet, talán az életem függ ettől…

Hisz szerkesztősködtél jó ideig, az írás, írjál…

Sokkol, már sokkol, stresszel, amint tollat, papírt veszek a kezembe, kiver a veríték. Egy évig a feleségemmel voltam Romániában – ő tudósítóként –, én csak úgy mellette, lezseren, úgy elbírom, látod. A tenger, jönni-menni, összeszedtem valami kis híreket is, aztán csak úgy lenni, ha diplomata lehetnék, az igen. Bejártam a követségre, haverkodtak velem, és egyszerre hazaküldtek, belekevertek valami ostobaságba… Most itt vagyok egyedül már második éve.

Prágába minek utazol?

Kódorgok, tekergek. Nem találom a helyem, megismerkedtem egy lánnyal… Többször is tapasztaltam, ez az arc különös tartással adja tudtul a sikert, a lélek és test melegedettségét: megemelkedik valahogy, megnő, felülről néz, a messzibe pillant. Hatezer méteren repülünk, és még innen is képes magasabbra nézni…

Azért lenne ez, mert egész életében kevés volt a megélt öröm?

Alattunk felhőfoszlányok, lefeslettek nagy darab testvérükről gazdátlan szertefutott nyájként mennek a nagy végtelenbe, elvesztett nagyságukat keresve kopnak semmivé.

Társam fényképeket vesz elő: mosolygós szőke lány, nagy száj, keskeny szürke szemek, meghangsúlyozott mellek és combok.

Mit szólsz?

Jó.

Tetszik?

Helyes, így első ránézésre helyes. A kép nem minden, tudod…

Örülök, hogy neked is tetszik… Beleszerettem, egy tiszta lány, mikor megismerkedtünk, azt mondta: tisztességes leszek hozzád és becsületes. Érted ezt? A szavait nem csak hallani, látni is, érdekes prágai akcentussal beszél, énekel egy kicsit… Lehet, hogy megmosolyogsz, hatalmába kerített, érted? Én, én neki akarok élni, és úgy érzem, képes vagyok mindenre, kérlek, két hónapig fogamhoz verem a garast, két hónapig kuporgatom a pénzt, aztán feljövök, elengedem magam, három napig együtt lélegzünk… Ne hidd, nem a pénzre megy, ahhoz naiv, a szépet keresi, a gondtalanságot, érted?… Nekem ez ajándék…

Műanyag zacskóba göngyölt dobozt vesz elő, fényképek. Ezeket nézd!

A női test meztelensége százféle alakban, a helyzetek valóságos tobzódása, a képek hátoldalán rövidke megjegyzések… Valami egészséges erotika van benne, érted? Nem takarja, ami szép rajta. A spártai nők lehettek ilyen nyíltak, ez a jó illatú testiség, nincsenek gátlásai, egyszerűen azt teszi, ami számára jó érzés. A magunk idejében azt mondták volna rá, hedonista, de nem az, inkább sejti és keresi a szépet, érted, olyan egészséges romlottság, ami egyszerre jó is, szép is: más ez, mint a magunk nemzedékének leányai voltak… Közvetlenebb, melegebb, mi túl sokat lelkiztünk, végiggyalogoltunk egy erdőséget, míg megölelhettünk egy lányt, a meghódításnak lerövidültek a távolságai. Mi szavaltunk a szerelemről, ő első perctől éli a szerelmet. Akarata van, érted? A szállodai szoba ma egyenlő egy folyóparti tisztással, az ő teste behelyettesíti a természetet, vagy még pontosabban, egyenlő azzal… A mai lányoknak más az odaadása, másként adnak, érted?… Hol lehet ezt megtanulni, hol tanítják ezt, nem gondolkodtál még ezen?… Mitől van az, hogy a nálad húsz évvel fiatalabb lányok jobban értik vágyaidat, mint a veled egykorúak?… A mi forradalmi romantizmusunk most találkozhat a nagy realizmussal; te, egy ilyen lány óriási tud lenni, az életről annyit tudhat, mint valaha egy szellemóriás. Kitölt egy rokkantságot, kitágítja az életet, alapjában alig is ismer, mégis tudja, mit akarok, és nincs benne séma, egyedül talál ki mindent…

Magasan repültünk, de a képzelet még magasabbra kívánkozott, ahol elérhető minden elérhetetlenség, ott jártunk most, ahová minden vágy kívánkozik, a beteljesülés kék térségén: ahol az elérhetetlen ember érinti az eget…

És tiszta, érted, átlátni rajta; kristályfialta víz. Ehhez képest mi alakoskodó szentek voltunk, alig volt köztünk ember, akinek ne lett volna másik arca is, olyan, amit magának is alig mert megmutatni… Ezek színes felvételek, a mellek így plasztikusabban kijönnek, látod, az egyik kisebb, mint a másik, a bal mell halványabb, ez is csoda, egyforma és mégis… Minden porcikáját fényképeztem már, és ő mondja a helyzeteket, mit hogyan. Tudja… Itt labdázik, látni akarta, ahogy lábai megnyúlnak, érted, nem a nyugalmi állapotot, hanem ahogy kifeszül a test…

Furcsa ez a meztelen labdázás, kicsit perverz, nem?

No nem a világnak, csak kettesben, ő játszott, én meg kattintgattam… Itt pedig ráfeküdt a víz tetejére, teleszívta magát levegővel, gyönyörű lebegés… Ez a nyugalom, a látszólagos nyugalom, a fűben ül, s egyik lábát felhúzza: a mélázó combok, ezt írtam a kép hátuljára. Izgatottak a szemüveges szavai, újraéli a látványt, most úgy tűnik, egyedül csak ő beszél a felhők felett, hangja elüt a motorok egyenletes zúgásától. Ez a lázas beszéd a földön maradt emberiség kapaszkodása, mindenkié, aki magasabbra szeretne jutni… Egy pillanatra az az érzésem, hogy átköltöztünk a női test belsejébe, és most ott utazunk, onnan nézünk kíváncsian.

A cseh nők kissé molettek, de ő nem, nem túlságosan magas, hosszú dereka van, és én mindig erre vágytam, hosszú combok és hosszított derék. Ezek a szép járású nők, kérlek, igazán ne vedd hóbortos áradozásnak, de ennek a lánynak harangozik a feneke… Nem vagyok költő, én csak a hangszerekhez tudok hasonlítani…

Szerkesztőkorában a szemüveges fontosnak tartotta az életrajzot, a megírt életrajzot; a szerkesztőségben kéjes örömmel olvasta mindenkiét. Turkált a részletekben, számon kért, kevés, kevés, elhallgatod, átléped az életed, letagadod napjaidat…

Ezek a képek is egy soha nem gondolt élet folytatásai… De nemcsak a test, ne gondold, ha együtt vagyunk, folyton szól a zene, akkor is, ha alszunk; ő azt mondja, neki sejtjeiben van a muzsika. Csináltunk egy tervet, bebarangoljuk egész Csehországot, sátorozni fogunk, hálózsákban aludni, ez van programon, ha megerősödöm…

Elsápad hirtelen, veríték tör homlokára, szájába csúsztat valami pirulát.

Rosszul vagy?

Elmúlik, szokott így lenni, ismerem… Engem a jövő izgalomba hoz, ami volt, az már nem érdekes, az ismeretlen, az számomra mindig a nagyobb izgalom… Félek, legalább kis része valósulhatna meg annak, amit szeretnék, amiről ábrándozom, néha elragadtatom magam, tudom… Én már a második életemet élem, érted? S e második élet ereje már nem az én testemből nő, ez a lány teszi hozzám, ezért fontos a számomra. Szerencséd van, te ezt még nem ismered, te még az első zónát éled, az infarktus, az határvonal, a félelem… Látod, van még egy doboz fényképem, azok még érdekesebbek…

Az utastér homlokfalán kigyűlt a lámpa, leszálláshoz készülünk… Eltörik a közlékenység, útitársam idegesen leköti magát, kapkodva rakja el a fényképes dobozokat, pillanatonként igazít magán valamit. Közben alánk csúszik Prága, a városszél lakóházerdeje, kémények, jobbra a vár, a régi város, a Moldva csíkja, sejlenek a hidak, felénk szúrnak a tornyok, valószínűtlen kép: balra fordulunk, elbillen a városfestmény, szempillantásra mutatta magát, akár az egyszeri találkozás. Husz János a máglya kínjában is csak ilyen kékes ködön át foghatta magához a várost. Tűnődöm, felénk alig van nagyváros, hogy ne emlékeztetne tragédiára, drámára; alig van pillanat, hogy ne hordozná magában a dráma születését…

Hirtelen visszafelé rohan alattunk a föld, ellenkező irányba száguldunk vágyaival; a betonlapon mindent eggyé mos a földet érő száguldás – ez a hazatérés előtti bizonytalanság. De amint lassulunk, már arcunkon a fölény, a győzelem fölénye, nagy útról tértünk meg szerencsével… Társam elsőnek áll fel helyéről, magasan a feje fölé néz, ismét a biztonság érzése uralja, földet érintett a remény. Elsőnek fut le a lépcsőkön, mintha a teraszon várakozók között látná a lány arcát.

A buszban találkozunk ismét, mindegyikünk közül az ő arca a legfehérebb, viharban hánykolódó repülő utasainak bőre válik ilyen pergamenszerűvé. Szeme mégis friss, engem keres, izgalmát palástoló mosollyal fordul felém:

Hol van a szállásod?

Az Európában.

Nem messze tőlünk, mi az Atlantidában leszünk, ha belefér a programodba, tölts velünk néhány percet, legalább megismered… Vacsoraidőben, a térre néző ablak mellett megtalálsz, külön asztal…

Az első sugárút torkolatánál az az érzésem, hogy ebbe a városba nem fér több ember, s már a pótállóhelyeket is kiárusították, mégis megyünk, beljebb, egyre beljebb, gyűrjük, gyömöszöljük magunkat…

Nem leszek alkalmatlan?

Meglátod, a helyzettől függően, ő szereti maga körül az embereket…

A Vencel tér kora esti forgalma karnevál: mennyezetvilágítás, a fényeken túl szinte nincs is semmi, fiatalok a fényes járókon, fiatalok, lányok, lányok, annyian, hogy bámulni sem lehet; a hullámok miatt nincs idő… Én is beállok, a menés, a sokaság, a derű izgalma, a tér alján ez a népség szertefoszlik és valahol újraképződik, rejtélyes szépség, s ebből a hullámzó jókedvből nem lehet kilépni, csak valamelyik hullámmal szertefoszlani… Reméltem, az emberi malomkövek maguk közé őrölnek, és magammal viszek valamit a város sajátos illatából.

Az étterem kicsi, hangulata elüt a külső világétól: puha, lágy melegség, tompított fény – régi idők szalonjai. A tér zsivaja halkra fogott zeneként jön, s elég egy függöny, már nincs.

Az asztalnál egyedül ül a szemüveges, három teríték, gyertya és ő. Meglepődöm. Megörül nekem, a házigazda melegségével áll fel és tessékel.

Egyedül?

Késik, valami közbejöhetett, hálás vagyok neked, hogy eljöttél, így mégis családiasabb… Megkínálhatlak valamivel?

Várjunk talán.

Addig is, a mi találkozásunk örömére, Marcell, megfelel, ilyenkor azt szoktunk.

Sok pénzért adják…

Azzal ne gondolj, ez most ünnep, ünnepeljünk, örüljünk. A pincér már kétszer kérdezte meghajolva, hozhatja-e a vacsorát… Hölgyet várunk, később talán… Mi ülünk, bele-belekortyintunk a pohárba, az ital megemel egy kicsit, de csak annyira, hogy szívélyesek legyünk egymáshoz és tapintatosak. Várakozunk, csak nem mondjuk, az elején van bennem egy kis káröröm; értem is visszafizet a lány…

Számomra is a visszaütés alkalma lehetne, véresre sebezhetném egyetlen gonosz szóval. Azt terjesztette rólam: letagadja élete foltjait, papi növendékből lett marxista prédikátor. Átnyergelt… Hazugnak pecsételt. Milyen felülről beszélt akkor, magáról azt híresztelte, hogy diplomata lesz, s hogy Észak-Afrikába készül, Egyiptomba. A becsapottság réme most verítéket ver arcára. Mosolygós vergődés. De nem sajnálom, valamikori sértettségem ennyi; nem azonosulok esettségével, sunyítva lesem a kavicsként arcunkhoz csapódó pillanatokat. Ilyen sunyítva figyelem magam is; milyen kicsinnyé tesz az elöregedett bosszú is…

Biztos meglepetést tartogat, nincs találkozásunk, hogy ne lepne meg valamivel. Nem nagy dolgok, a csehek a kicsiny dolgok emberei, apró figyelmesség: tőle van ez a kulcstartó is, kedvesség…

A várakozásnak ez a szakasza még elviselhető, a figyelem, a türelem még percekben számol, a gondolat áltatja magát, látszólag még minden a természetesség határain bévül van: a remény még csak kissé sérült… Ám a képzelet már elindul, keres, s önvigaszként nem is az okokat keresi, inkább felmentő magyarázatokat.

Tízkor zár a konyha, uram, közli a pincér könnyedén. Először nézi óráját a szemüveges: az még egy óra, rengeteg idő, addig hangolunk, harapunk is valamit, előételként – a főétellel megvárjuk…

Ketten kezdünk vacsorázni, mellényúl a pohárnak – a bizonytalanság már elérte mozdulatait. Később az én poharamból iszik, a tudat ellenőrzéséből kicsúszik a fegyelem, előbb a rendszeres, beidegzett mozdulatok esnek ki pályájukról: a sikertelenség, a becsapottság réme végighúzza ujját az agytekervényeken – középütt, kettéfelezve.

A pincér udvariasan kicseréli a leégett gyertyát, pedig már vacsoránk végét fogyasztjuk – rutinos együttérzés. Társam arcvonásai elmerevülnek, már nem lehet szájára képzelni a mosolyt, most látni az ábrázat aránytalanságait: keskeny homlok, erős orr, a pofacsont, a kissé nyitott száj teljesen elüt részeitől… Megnyúlott az ajak is, némi harmóniát a szemüveg ad az arcnak.

Pillanat, mindjárt jövök, aprócska táskát visz magával, sejtem, orvosságot vesz be, rejti gyengeségét.

Nem lenne jó felhívni?, ajánlom.

Igen, jó, lehet félreértés is, lehet, hogy a telefont várja… Ketten maradunk az asztallal, a teríték pontossága szétcsúszott: fehér ruha az agyontáncoltatott menyasszony testén – elmúlt a várakozás nagy pillanata. Az előző órák gondtalan reményét nem lehet folytatni, itt már csak kezdő mozdulatokat lehet várni… Gondolom, elölről kellene kezdeni mindent; hagyni a megalázott érzéseket, megkeresni a lányt, becsengetni…

Nincs otthon, mondja lehangoltan, tanácstalanul néz rám, nem tudom vigasztalni… Lehet, hogy útban van, gondolom, ám nem merem elé tenni a csalfa remény új fonalát.

Keressük meg…

Megszorítja a karom, nagyon rendes vagy. Autóba szállunk, s elindulunk, módszeresen haladunk, a belvárostól kifelé, a pincér rajza szerint, fésüljük az éjszakai sörözőket, bárokat, borozókat, alászállunk és felemelkedünk, hajnalra nincs is bennünk más érzés: az alászállás és felemelkedés fáradtsága… Keresünk egy lányt…