A földiCsengettek. Először bizonytalanul, ahogy a kisfiúk szoktak, aztán hosszan. A képviselő lavórban áztatta a lábát, ez is az est képéhez tartozott, ez volt a Nyugalom Csúcsa. Idegesen csapta maga mögé a törülközőt, s mozdulatlanul várta a következő pillanat csendjét. Hátha tévedés. Alig félórája jött haza, s élvezte, hogy elkezdődhet az est íratlan programja, a lassú mozdulatok sora. Akadozva kezdte mondani a nap eseményeit, s közben szobáról szobára járva eregette maga mögé ruhadarabjait, csak úgy a földre, a széthúzott mondatok elején vagy végén. Utálja a begomboltságot, „skatulya”, mosolyog magán, s nyakkendőjét a szekrény tetejére csapja. Felesége árnyékként szedi utána a füsttől pácolt ruhadarabokat; „akit nem tanított meg az anyja, annak hiába a beszéd”, ez a néma düh első lobbanása. Mégis teszi, zakó, nadrág, fehérnemű, minden a balkon ruhaszárító kötelére kerül. A vetkőzés perceiben idegesség vibrál a lakásban. Esztelenség ez a füstfelhő, és mégis csináljátok. Pfuj! Esténként ismétlődő szemrehányás. – Későn jöttél. – Eddig tartott a mai nap. – Ha nem jössz időre, rosszra gondolok. A férfi magabiztos, az asszony hangos szavai mögött bizonytalanság s valami belső, ösztönös félelem. Egy év múltán sem tud megbékélni a képviselőség magasságával. A férfi markából szórja az ismeretlen neveket: telefonok, intézmények, miniszterek, megbeszélések, utazások, repülőjegy, hálókocsi, állandó jövés-menés, minden mozgásban. A valamikori nyugalmas esték megszokott légkörét szétfeszítik a nap hírei. Délután zajos gyűlésen vett részt; a demokrácia megnyilvánulásai, ez volt az előadás tárgya. A vitában legtöbben a szabadságról szóló gondolataikat ismételték: a szabadság fogalmát a demokráciával egyenlítik. Egy az egyhez. „Leckét mondunk”, jegyezte fel. Egyvalaki fejtegetése tért el az iskolás szólamoktól – valami biológusé. „A demokrácia kiterjedés”, ezt fejtegette, „az élet lehetőségeinek és az egyéni cselekvés határainak a kiterjedése…” „Kiterjedés”, ez a szó maradt meg a képviselőben… Igen, persze e tételnek számtalan vetülete van, tűnődött hazafelé, mert az ember kiterjedése a szélesebbre épített út is, a nagyobb autó, a kényelmesebb lakás, a művelődés. S ha magammal akarom folytatni, magas állami tisztségem is „kiterjedés”, olvastam, de már tudom is, a hatalom megsokszorozza az élet lehetőségeit. Az est ceremoniális vetkőzésével a képviselő a világ nagy köréből a kicsibe lép. Ezután egy szál gatyában fotelbe veti magát. Így szeret lenni félmeztelenül, élvezi, ahogy bőrét éri-csapja a levegő. Érzi, ez az állapot semlegesíti benne a nap feszültségeit. Új érzés. Ezt érezheti a pilóta is, amikor hosszú útról térve hazai repülőtéren landol – a magasság élménye után a föld biztonsága. Nézi az aznapi postát. Mióta e tisztségében van, megszaporodtak a küldemények: a lapok tiszteletpéldányai, meghívások, jókívánságok, kapja az új bélyegsorozatokat is – a levelek nagy része kérés vagy panaszlás. – Ha így megy, hivatal lesz a házunk – jegyzi meg a feleség. – A levél bizalom is, rálátás az emberek gondjaira, az ország gondjára, a közhangulatra, érted? Ez a ház most országosan is fontos… Lehet a kiterjedés fontoskodás is. – Ha jól megnézed, kis ügyek ezek, földért civakodnak, kertek végéért, fél udvarokért, legtöbbjük az állammal perelne: sérelmesek, kártérítést követelő parasztok, iparosok, kiskereskedők… A nagy változás károsultjai… S mit kezdesz a kérelmező levelekkel? A panaszokkal? – Kivizsgáltatom… Ezután kávé, cigaretta, nyugalom, hosszan fújja a füstöt, s jó érzéssel társítja e két képet: cigarettafüst és a repülő kondenzcsíkjai… A harmadik csengetés már követelőző, ingerülten nyit ajtót, ismeretlen ember áll előtte, s ahogy arcába vágódik a fény, szeme elé kapja a kezét, majd mosolyogni próbál. – Elnézést, régi ismerősként jövök, földi a földihez – érezhetően száraz volt a nyelve, s fehér szájszéle fogaira feszült, ahogy szólt. Nagyobbra nyílt az ajtó, a képviselő emlékeihez kapkodva hátrál az előszobába: földi, földi, e szó nyomán próbál eligazodni. Persze néhány pillanat kevés. Az idegen már mellette áll, s látja, az ő zavarából lopja mosolyát, de inkább vigyor ez, arccsontokra feszülő erőlködés: az arcizmok begyakorolt állapota, ami naponta szükséges az élethez, a vigyázáshoz, a váratlan helyzetekhez, sokszor a percekhez. Egy arc, amelyen már a találkozás első pillanataiban látni a készenlétet. „Feltűnő”, regisztrálja magának. Kényszeredetten vendégére mosolyog, továbbtessékeli, s közben fürkészi, fürkészi az arcát, de nem ugrik be semmi. – Csakugyan földiek vagyunk? – Onnantól vagyok én is, víz menti. Bodrog, Tisza, Latorca, jól mondom Vízköz határait? A háború után sodródtam oda, Sóházára. Beházasodtam. Biztosan találkoztunk többször is, biztosan. Rokonságom mint az apró krumpli. Azok most is ott élnek, ahol születtek. – „Valami hasonlít apámra ezen az arcon”, mozdul közelebb a képviselő, „szókincse teljesen más, néha talán egy-egy szó, ám a mosolya, de nem is az, hanem ahogy megkeseredik arcán a mosoly.” – Ezért is bátorkodtam, tisztelettel, legalább kezet fogni, mert a földieknek a képviselő elvtárs a nagy szó: a Parlament. Nekünk ez fogalom. Arról a földről ember ilyen magasra még nem ugrott, jól mondom? Ezt mondják mások is, sokan mondják így. Azért is jöttem, hogy ezt elmondjam. – Elnézést, nem értettem a nevét. – Tekla, egyszerű név, könnyű megjegyezni. Forradás keresztezi a vendég homlokát, amely, ha a képviselő szól, hirtelen kivörösödik. Ilyenkor a jövevény fokozottan figyel. Megfeszül. Ha ő jut szóhoz, megenyhül arcán a görcs. „A saját szövegére felkészült, a kérdésektől viszont tart, mintha attól félne, hogy képtelen lesz folytatni, ha abbahagyja a beszédet”, tűnődik a képviselő. „Vagy talán zavartsága okozza.” Pereg a visszaolvasás gonosz kis masinája; valami felrémlik egy pillanatra; forradásos homlok, negyvenhat körül beszéltek egy emberről, aki a demokrata bálok hajnalán nótázás helyett harsogva nevette végig a főutcát. Féltek tőle. A beszolgáltatások idején beszéltek egy emberről, aki kegyetlenül megkövetelt mindent; ha nem volt tojása valakinek, megválthatta magát hússal, zsírral, gyapjúval, vagy amije éppen volt; a csereberét elnézte, de üres kézzel nem távozhatott tőle egy fia paraszt sem. A jegyrendszer nagy szükségeiben emlegettek egy embert, akinek táskájában csomagszám volt cukorjegy, s azzal tapasztotta be a menyecskék száját, ha szerelmi kívánalmának ellenálltak. S hogy annak az embernek valaki csúnyán megjegyezte az arcát. Mintha játék kezdődnék a két ember között: „olyan területre akar kényszeríteni, ahol minden megtörténhet”, ügyel jobban a képviselő. „Földiek, szülőföld, ez a gyengém, innen jövet mindenkit befogadok. Ezt sokan tudják rólam. Ha nem is egy időben láttuk a kárpátaljai folyók felejthetetlen időszakait – tavaszi áradásukat és nyári csöndjüket –, a táj is így lehet közös.” – Biztosan találkoztunk – ismétli a vendég –, s persze korban is… – Hányas évjárat? – Huszonötös, a háború után lóval is, csézával is gyakran jártam a járásra, volt, hogy hetenként többször. Sokan ismertek, akkor nagybirtok gondnoka voltam, a hátam megett csizmás komisszárnak csúfoltak. – „Csizma”, ismétli utána a képviselő, „a háború után népviselet volt, szükség lábbelije, seregek hagyatéka! Tanulmányt érdemelne, ahogy lerongyolódott, lepusztult a lábunkról.” – Én most is szeretem a csizmát, a tükörfényes feketét, azon a környéken csak én viseltem olyat. Csodálkozom, hogy nem emlékszik a képviselő elvtárs, pedig akkor az élet a főutcán zajlott: tehenek, konda, szekerek, iskolások, hivatalnokok, kikerülni se tudtuk egymást. – Húsz év, annyi idő után nehéz megtalálni a közös napunkat. A képviselőt fárasztja az egymást kereső beszélgetés. „Hallgatok, figyelek, ám a vendég szavai elágaznak bennem. Közeledni akar, s bizonyítani életünk közös pontját. De hát miért teszi? Voltaképpen a szándék megható, előkeresni valakit az idő mélyéből.” – S azóta? – Aztán bevittek a járásra, amit hatvanban megszüntettek, hisz ezt nagyon jól tudja ön is. Ezután kerületi pozíció. Nem dicsekvésként mondom, de sok íróasztalom volt, dobáltak, sepertek egyik helyről a másikra. Sokáig felvásárló voltam… Ott volt egy botlásom, ha már így vagyunk, bevallom, ajándékok a lányom esküvőjére, kicsit nagyra sikerült a kosár. Gyenge voltam, elismerem; a bíróságot szerencsére elkerültem. Hisz tudja, az ördög bennünk van, képviselő elvtárs. – S hogy talált meg? – A telefonkönyvben persze hiába kerestem, délután, már munka után elmentem a parlamentbe. Ottan nagyon rendesek voltak, nem kérdezősködtek sokat. Földiek, földiek vagyunk, elég volt ennyi. Ön népszerű ember, nagyon sokan ismerik, hivatkoznak is magára, úgy emlegetik, mint szigorú és igazságos embert. Ezt úgy kell elhinni, ahogy mondom, bizalma van köztünk, én is csak azért jöttem. – S most? – Értem, kételkedik, de igazolhatom is, most Prágában… – s nyúl a belső zsebe felé. – Elhiszem. – A kaptafánál maradtam, a szakmámban, a mezőgazdászoknál. Sokat utazom, ma is, holnap is itt értekezünk. – Egy pohár borral megkínálhatom? Hazai. – Máskor hálával venném, de valójában sietek, itt van, kérem, a névkártyám, cím, telefon, lakás, kérem. Elnézést, de várnak, ugyanis társasággal vagyok, tulajdonképpen holnap készültem tenni tiszteletem, de változott a koncepció. Az igazság az, hogy lerobbantam, mint férfi a férfinak mondom, képviselő elvtárs, hoppon maradtam, belesodródtam egy színvonalas társaságba, és elfogyott a pénzem. Lekötelezne, nagyon lekötelezne… – Azért egy pohárral mégis, a találkozásra. A forradás elvörösödött a vendég homlokán; zavarttá vált, egy hajtásra öntötte magába a bort. – Ennyire sietős? – A jó társaság költöző madár, képviselő elvtárs bizonyára tudja, így is kellemetlen, és nem szeretnék kívül maradni. – S mennyi a cech? – Könnyelműség, tudom, megcsúsztam, kis híján az ezresbe lóg. A képviselő szemlesütve nézi az asztalt, a vagy-vagy dilemmája, félút ilyen helyzetekben nincs, a gyanú és bizalom vonalán játszik a mérleg nyelve. „Íme, a jövendő demokrácia apró kis leckéje, hisz ez is kiterjedés, a bizalom”, peregnek gondolatai. „Elfogadhatom ezt az embert, de meg is tagadhatom, ha hitelt adok annak, amit mond, azonosulok vele, s egyben felelősséget is vállalok érte… A bizalom a lélek nagy kiterjedése és ereje, igen, most a bizalom kora jön, a bizalomra épülő demokrácia ideje.” Felesége a konyhában hallgatja a párbeszédet, olvassa a szüneteket is, a gondolkodás kis idejeit. S ahogy a férfi átmegy a másik szobába, „ez egy csaló”, sziszegi felé, „bízni kell az emberben”, kapja válaszul. A képviselő legénysége éveiben Gogol Revizorát adták elő egy műkedvelő csoporttal, ő volt Hlesztakov, a hamis revizor. Akkor még nem sejtette, hogy a valamikori bohókás játékot feje tetejére állítja az élet, s egyszer komolyan kell szembenéznie az emberi kérésekkel. Most elhessegeti magától ezt a hirtelen elővillant képet mint a képzelet buta kis játékát. A vendég számolatlanul teszi zsebre a pénzt: egy hét múlva pontosan küldöm, napra pontosan… Zavart, kapkodó mozdulatokkal hátrál ki az előszobába, a búcsúzás pillanataiban kivörösödik homlokán a forradás. – Tudod, ki volt ez? Egy nagy dumás csaló – heveskedik a feleség. – S te ezt nem láttad? És mi az, hogy nem tudsz visszaemlékezni? Miért vagy ennyire udvarias? Ha valaki azt mondja, földi, te a nyakába borulsz… Képviselő úr, van egy marék szülőföld a zsebemben… – Én ilyen vagyok, a közös táj, közös emberi élmény: ősi igazság. – És mit teszel, ha rászedett? – Tapasztalat marad. – Kinevetnek. Elfordul a beszélgetéstől, válaszai nyugodtak ugyan, valójában ingerült. Az ő gyanúja nem ilyen egyértelmű, talán még nem ismeri a visszaélés, a bizalommal való visszaélés érzését. – A világ legnagyobb dolga az emberi együvé tartozás – mondja csendesen –, én nem tagadhatok meg egyetlen embert sem, érted? És ez az állam sem gondolkodhat másként, ezt vállalta. Az ígért időre a pénz nem jött meg. Néhány napig még mentegette magában vendégét a képviselő, aztán felhívta a megadott számot: az intézmény, cím, telefon egyezett. „Ilyen nevű ember nálunk nem dolgozik, s nem is dolgozott”, ismételték kétszer is a telefonba. A bizalmas tájékoztató közölte: „A hónap két napján ismeretlen személy csalások sorát követte el. Különböző ürügyekkel pénzt csalt ki felelős állami tisztséget betöltő elvtársaktól, a nyomozás érdekében kérjük az eset pontosítását…” A képviselő hallgatott kudarcáról: „Az úristenemet, ez a hiszékenység tandíja.” Valahányszor eszébe jutott az eset, a forradásos homlokú nézett vele szembe, de most konokul – alázat nélkül. – Mi lett a kedves földivel? – kérdezett rá a feleség. – Végül is kinek lett igaza? Elfordul a képviselő, kivár a válasszal: – Rendben. – A pénzt megküldte? – Mondom, rendben. – Kivizsgáltattad? – Nem volt rá szükség. Elégtételt akart venni. „Ha magamnak is, legalább tudni az igazságot.” Felkereste a falut, ismeretlenként állított be a rokonsághoz: „Régen nincs a családjánál, büntetésben van.” A börtönigazgató tájékoztatása pontos: a legújabb rendelkezés értelmében a jó viseletű rabok negyedévenként kimenőt kaphatnak… A bizalom próbája ez, az emberarcú demokrácia eszköze…
A beszélő hosszú asztalánál ülnek: mondja, nógatja esti „vendégét” a képviselő. Tekla nem néz a szemébe, főhajtva ül. Hallgat. Homlokának forradása most hasadék – hallgatása most innen néz. Talán így érezheti honosságát, s mintha mondaná: én itthon vagyok. – Nem szándékozom súlyosbítani a helyzetét – ismétli a képviselő –, én az indítékokra vagyok kíváncsi. Beszéljen… Kődarab ül a képviselővel szemben, s ahogy szóláshoz mozdul, szája megrándul a szavak előtt. – Tulajdonképpen mit akar tőlem? Bűnbánatot? Kezdjek alakoskodni? A maga számára az egész ügy nothing, játék. Látom én. Macska s egér vagyunk, megfogott, és most játszik velem… Én nem tartom magam bűnözőnek, undorodom a rossztól, keresztényi értelemben mégis valamiféle lator vagyok – szocialista lator. Ennyi és passz. – Az indítékokra vagyok kíváncsi – ismétli… – Például a névkártyák. – Nem nagy móka. Itt kalapáltuk, nyilván tudja, a börtönnek van nyomdája. Öregecske, de szolgál. Ügyeskedés dolga, serénykedtem, aztán én is sorra kerültem. Passz. – És a cím? Az intézmény, minden pontosan egyezik. – Kevéske fantázia. Az előző kimenőn szereztem egy telefonkönyvet. Vannak rabtársak, akik oldalakat befalnak belőle, itten ez nagy olvasmány – világi biblia. – De az ötlet, az ilyen csalás ötlete, mert a károsodás jelentéktelen. Ám a veszély éppen az ötletben van, mert végződhet az ilyen kaland ártatlanul, eltulajdonítanak néhány üveg alkoholt, de ölhetnek is, nem? – Nem tagadom, valami keserű düh; visszaütni. Ez… Volt már pillanat, azt hittem, szétloccsantom egy nagyszájú rabtársam fejét. Sokat beszél, ez idegesít. Odaütni minden dühömmel, sokszor ez az érzés van legfelül, annyira, hogy a szám sarkába keseredik, szólni nehéz. Talán ezért ragadtam meg a kimenőt – alkalom. Megharapni valakit, ha csak egy kicsit is, és uzsgyi, vissza a falak közé. A beszéd hevülete kinagyítja a képviselő arcát, közel jön: vékonyka bajusz, jóakaratú férfiszáj, hajlataiban már gonosz kis ráncok. Az orr és a szem szigorú. A rab keresi az arc nyugodt pontját: nagy tiszta homlok, ehhez lehet beszélni: – Mikor idehoztak, hetekig kábult voltam. Kábult. Gubó, ahogy a hernyók, annak tapogattam a falát. Az első gondolatom, ami mostanáig mar: az igazságtalanság. Falak, falak és az igazságtalanság. Falak mindenütt és az igazságtalanság. Miért éppen én? Kezdetben ez a legrosszabb, a falakkal megbarátkozni… Itt csak elfogadni lehet a dolgokat vagy bepalizni, tudja, a simák, azok, akik mindig mindenütt simák, vagy hogy is, akiknek a feneküktől az orruk hegyéig mindenük gömbölyű, azok jobban viselik… De az olyanok, akik naponta újrajátsszák a tárgyalást, vergődnek. Ezek égetik magukat, ezek pusztulnak… – S maga hová tartozik? – Naponta kötözöm magam a keresztre. Keresztes, itten úgy mondják. Kezdetben még van a büszkeségből, ehhez jön a sértettség, ez keveredik eggyé a vérünkkel. Esténként sokáig azzal aludtam el, hogy reggel nyílik a cella ajtaja, az irodába vezetnek, és csak annyit mondanak: tévedés történt. Kis ráncú mosoly fut a képviselő arcára, Tekla megáll a beszédben. „Biztatna? Vagy a fölény mosolya?” Enged benne a feszültség. – Folytassa. – Az nő meg, a belső világunk, képviselő elvtárs, némelykor betegesen naggyá. Ezzel mit kezdeni? A háborgásokkal? Tehetetlen kutyavadságunkkal?… Itt elváltoznak az emberek, a reggeli sorakozókon, ahogy a vigyázznál lekapjuk fejünkről a sapkát, nagyjából már tudom, ki lesz hisztis, ki lesz alvajáró bámész vagy a börtön sátánja. Vittek már innen embert a bolondokházába is… Tizenhét nap híján két éve vagyok itt, lassan egy leszek a börtönnel: lemeztelenedek. Túl vagyok már a testi szégyenen, a szemérmességen: mikor fürdünk, és tanácstalanul lóg a micsodánk, valahogy akkor érzem magam egyenlőnek a többiekkel… Érti ezt képviselő elvtárs? A meztelenség mint az egyenlőség állapota… És a testi fajtalankodás, írtak erről már sokat meg fognak is, de ne kívánja megismerni közelről. Etetnek velünk mindenféle francokat, de a herék a börtönben is termelnek. És ha görcsöt kap az ember farka, az ideológiás duma gyenge borogatás. Undorodik az ember, mégis magához nyúl. Különösen a fiatalabbja meg a gyengébb eresztésűek, undor, mégis elfogadja a simogatást. Kéri is. Viszonozza is. Tartják ezt, az őrök, a nevelőtisztek, de a lecsúszásnak ott van a lehetősége. És a kényszere… Érti ezt, képviselő elvtárs, az igazságtalanság értése és a lecsúszás kísértése, együtt. – A jót itt is értékelik – vetette közbe a képviselő –, az engedelmességet, a fegyelmet… – Engedelmével, és az alázatot, aztán ilyenekből lesznek az imádkozók. Meg a buzik. Meg a bárányok. Az olyanok, akik – ha kell – képesek napokig cgy hclyre nézni. – Bennem bízik? – kérdezte váratlanul a képviselő. – Nem. Mi most ellenfelek vagyunk. Megbántottam, tudom. Jóakarattal volt irántam, visszaéltem vele. Passz. Elvesztettem ezt a kört is… Tudom azt is, hogy nem vállalja fel az ügyemet, inkább profitálni akar belőlem, ami érdekes… – Amikor hozzám jött, miért kezdte hazugsággal? – Eddig minden fellebbezésem eredménytelen volt. Már nem hiszek a kérelemben. Áldozati bárány vagyok, ezt érzem. És egy ilyen mindig kell, aki által a többiek megtisztulnak, vagy legalábbis azt hiszik… Rám öntötték mások mocskát is; a fehér asztalnál még sokan voltunk, akkor mindenki pertu. Szevasz, kocc, szia, kocc – ott ez a himnusz. És bújni az erősebb bőre alá, és ha zsazsáról van szó, csókolni a séf fenekét is. Mert a góré az adhat, a fehér asztal rengeteg hazugság… A mosoly ottan a sátán. És ha veszélyt szimatoltak, hamar a nyúlcipő és irány a kijárat, ablak, ajtó, mindegy, csal elfelé menekülni… Erre én élő tanú vagyok. Elég néhány nap, és a rózsaszín arcok megsápadnak, elkékülnek vagy zöldülnek… Ezért nem hiszek. Kinek kell egy ilyen faszi, aki nyakig ül a szarban? Engedelmével, van maguk közt olyan, aki megfogná a kezem és kivezetne innen? Aki úgy olvasná rám a verést, hogy tűréssel számoljam az ütéseket? Aki úgy ítél, hogy én abban megnyugodjak?… Ezért nem hiszek… Engedelmével, hosszan mondom, két év óta ez az első lehetőségem. Nem mindenki rossz, tudom. A java nép menne torony iránt. Így dolgozni meg így intézni az ügyeket, az igazság nyomán. Csak ehhez a tíz parancsolatot kéne mindenki homlokára sütni, az utcasarkokra szocialista Krisztusokat állítani… Engedelmével, a baj a kanyarodással van, amikor letérünk a fehér csíkról, vagy hát amikor rákényszerülünk erre. Hogy miért kezdtem hazugsággal azon a bizonyos estén? Szavaltam volna a pórul járt Pistike meséjét?… Kényszerítve voltam, hisz ez az, a mi életünk végtelenje a kanyarodások, az eltérések, a letérések, no és a megkerülések – mostan ez már labirintus… A képviselő kikérte „földije” vizsgálati iratait. Látszólag hamar áttekinthető élet, a háború utáni hónapokban tűnt fel, a rendezkedés első nagy felvonásában: aláíratlan igazolás arról, hogy segítette a partizánokat. Részt vesz Vízköz nagybirtokainak államosításában, azután járási szintű tisztségek, a mezőgazdasági osztály előadója – sokáig a dolgok és az események peremén. Ezt követően kerületi instruktor, minősítései sokáig szűkszavúan elismerők: munkabíró, fáradságot nem ismerő, elvhű, szolgálatkész, ez a jelző a leggyakoribb – szolgálatkész. Dzsentri hajlamok, ezt különálló megjegyzésként írta valaki. Megütközik a képviselő, az utóbbi évek perirataiban sehol sem fordul elő ez a fogalom. Így külsőleg semmi jele, semmi úrias, arisztokratikus vonás, mozdulatok; hanghordozása akár a többi emberé. Vizsgálva nézi a rabot. Persze lehet ez belső hajlam is, rétege a léleknek, akár egy idegszál, amelyet ha jókedv melegít, felizzik, átüt: megmutatni, most megmutatni, ki vagyok én, mi vagyok én… Újra kísértene ez a rongyrázó nyavalya? A vádlott saját kérésére került terepre – a felvásárlókhoz. Kezdetben minden egyezik a renddel, három tiszta év, azután lassan mossa alá a víz. A vizsgálati anyag felsorolása kis ármódosítások, kedvezmények, közönséges, primitív manipulálások láda zöldséggel, gyümölccsel – kicsinyke rés a becsületesség falán. Ezután sok ilyen aprócska kitörés – próbálni az „ellenség” erejét, érzékenységét. Türelmét. És mind sikerül… Siker. Siker… Lehet másként is, megkóstolni a könnyen termett bőséget: a bőség biztonságát. Egy másféle magasságot. S jó érzés maga a csábítás: „sikerlista”, mosolyodik el keserűen a képviselő. Ez az első kör, a kis csalások próbája: ekkor mozdul el a komp. Ezután jelennek meg a hálálkodók, s képződik a kör. Ezek a viszontfizetők, akik pontosan tudják a mindenkori zsiványságok törvényét: „valamit valamiért”. És a mérték, ennek az emberi szabad vásárnak íratlan mértéke szerint a zsebből zsebbe, és kézből kézbe tűnő értékek megközelítik vagy kiegyenlítik egymást… Itt van a névsoruk is, a hamis szenteké: micsoda lajstrom, ahogy az egysejtű csalás elkezd szaporodni. És az a bizonyos lakodalom is, a főúri hepaj. A megtervezett rongyrázás. Nagyurak lemásolt pompája: lovas kocsik, feldíszített fák, nyomtatott étlapok; fővárosi szakácsok, két zenekar, itallap, gitáros jövendőmondó a középkori lantosok mintájára… Ökörsütés. Ajándékok jegyzéke, kedveskedve már az újszülöttnek is: bölcső – mindenből sok, mert a kevés itt szégyen… A vizsgálati anyag szerint mindez nagyrészt ingyen, elbújtatva, maskarának öltöztetve az igazságot: más pénzen… Ingyen még a menyasszonyi csokor is. – Barátok hozták, ők ajánlották fel. Ajándék – védekezett kihallgatása során az örömapa. Mennyi csalást fizettek így vissza? Mennyi pénzre váltható lehetőséget? Rongyként csapta maga elé papírjait a képviselő. „Pfuj! Az úristenüket, mennyi láthatatlan arc: vannak és mégis láthatatlanok, hogy lehetne leltárba venni őket, bírósági leltárba?” – Tekla – kiáltott a rabra. Amaz felugrott, és vigyázzba merevedett a törvény előtt. – Telhetetlenek – sziszegte ez, s vállon ragadta az embert. – Kapzsik. Egyszerre, sietve mindent a házon bévülre, a kerítésen bévülre, a kalap árnyéka alá. Nagyot. Mocskolják az eszmét, piszkítják történelmünket… azt ismerje be! Farkasszemet néznek, Tekla homlokán vörösen süt a forradás. – Nem vagyok zsivány, képviselő elvtárs, esküszöm. Indulattól fúlva beszél a rab, reszket kezében a sapka. – Én csak kicsi kereszteződés voltam… Vagyonom nincs, eltitkolt kincsem, aranyam. Semmi… – Háta mögött mégis úgy emlegették: az intéző, a nagy intéző, ez volt a ragasztékneve, nem? – Engedelmével, leülhetek? – Kedvem szerint térdepeltetném, végkimerülésig. Térden állva végig a fél országon, bámulják, faggassák, s minden kíváncsinak el kell magyaráznia a történteket, mindent, de mindent… Tekla engedély nélkül, tétován ereszkedik a székre. – Engedelmével, értse meg, én csak belesodródtam… Én nem vagyok valami nagy fineszes. Zagyváltak rólam sok mindent, azt is, hogy nagyszerű. Ez nem ül. Csak rátaláltam egy nyomra: élni lehet abból, ami nincs… A dolog súlyosságára én csak itt döbbentem rá, a börtönben, mert vidéken, ahol messze van az isten hivatala, az ilyen embernek hamar szaga nő… És alig van dolog, ami a maga törvénye szerint megy… Én ezt így tudom. És mondja valami költő is, a nevét nem tudom, ő így: „az fáj, ami nincs”. Ez nagy filozófia, ezt csak le kell olvasni. Mindenre érvényes: pénzre, boldogságra, gondolatokra – benne van minden… Elhallgatott a rab, látta, ahogy a képviselő jegyzetelés helyett rajzolgat, házikót, köréje gyerekeket. „Nem figyel”, rettent meg, „eddig még senkinek sem volt annyi türelme hozzám, ha ez is jégen hagy, ismét csak falak… Nekiugrok az ajtónak, a hátammal zárom el, ne távozzon, hallgasson végig”, határozta el a védekezés görcsében. – Folytassa – hangzott szárazon. Előbb a verítéket kapja le sapkájával a homlokáról. – Kevés dolog van az életünkben, ami egyenesen megy a maga útján. Engedelmével: elég, ha megír egy kérvényt, és beviszi a hivatalba. Máris stop! Lefékezik. Itt jöttem rá a börtönben arra is, hogy a sokféle hivatal és az életünk – az kétféle sebesség… Így sokan keresik a kiutakat: akinek nincs, azért; akinek meg kicsi a fordulatszáma, a lemaradását akarja behozni. Mindenki boldogulni akar, ügyész elvtárs. A kicsi ember is… És a legfontosabb ebben a dologban: megtalálni a nyomot azokhoz, akik intézkedhetnek. Mert csak az érdekes ember, aki rendelkezni tud. Az hasznos. A többi… Ez kerül sok időbe, a biztos irány. – Eszerint maga is ilyen betájoló? – Engedelmével, postásféle… Közvetítő. – S kitől tanulta mindezt? – Megfigyelés. Minden a magam tapasztalata. Ha az ember egymás után sokszor teszi ugyanazt, bejáródik. Ha valamit akar, sokszor kell mennie egyazon úton. És vasalni a matériát. Passzírozni a protektort, amíg megérti az akaratomat. A képviselő felfelé ívelő vonalakat rajzol a füzetébe, s alá ezt írja: önigazolás, eddig minden csak önigazolás. – Ha katona lennék, így kérdezném – fordul a rabhoz –, melyek a főcsapás irányai? – Nem értem. – Hát az ilyen ügyködés, az ártatlan ügyeskedés irányai? – Hát az első a szerzés. A szerzésvágy, a kaparás. Ebbe a gödörbe sokan hullanak. A másik pedig az érvényesülés, ezt is csak le kell olvasni. – S mi a fizetőeszköz? – Kérdezték már sokszor, ott van minden a papírokban. – Mégis? – Pénzt nem fogadtam el. Büdös. És ha kaptam is, adtam tovább… Különben naturális. Az megy. Ezt nehezebb tetten érni, mert felfogható ajándékként meg kedveskedésnek is… Hisz tudják, van egy másik pénz, a naturális. Szép szó. – S mivel fizetnek azok, akiknek se boruk, se almájuk, se disznajuk, se pénzük?! – Hát, itt a viszonzás. Az adsza nesze. Viszontszolgáltatás. És persze a lehetőség; a tisztség adta lehetőség. De ez már magasfeszültség. Szerintem itten már a pénz nem oszt, nem szoroz… Minden beosztásnak van egy körlete. No már most, ebben a körben a figurák megtanulnak mozogni. Helyezkedni. És ami fontos: a körletek érintik egymást, s itt, a találkozási pontokon alakulnak ki az átjárók: az oda-vissza menés. A kompjárat. Meg az érdekszövetségek… – Amit mond, az ördögök beszéde. Rakásra seperi a rosszat. – Engedelmével, én csak azt tartom: árnyéka nőtt az életünknek. Csak félünk bevallani. Amiről beszélek, a magam históriája. Mondanék mást: volt egy pincemester haverom… Van fogalma arról, hogy a pincékből hány és hányfelé folyik a korona? A borra gondolok. Ha nem félne magától egyik-másik vincellér, hát elmondaná, hetenként hány autó, hány demizson… Havonta hány akció? Hány vendégség? Hány delegáció, hány megkínálás? A járási, a kerületi, a központi hosszú ingesek hányféle igénye?!… Mennyi ürügyet és okot kell hivatalos fontossággá változtatni? Volt már ilyen társaságban, képviselő elvtárs? – Kerülöm az ingyen lakomákat. – Pedig néha érdemes lenne beülni és figyelni. Ahogy Mátyás tette. Úgy titokban, akárha maga is közéjük tartozna. Csupán a figyelés kedvéért. Látni a vincellér könyvelését meg az izzadását meg az ákombákom hazudozásait, mert legalább a papírral el kell hitetni a dumát. – S maga… maga csak ártatlan nézője volt a pincebuliknak? – Részesültem én is. – De eltértünk. – Igen, persze, ez már a nagy buli… Jelen voltam, sok helyütt jelen voltam. A vádirat szerint a dolgok közepében. Szerintem csak a dolgok szélén úsztam… – Ezt már említette, ismétel, körbejár – mondta inkább magának az ügyész –, régen ülünk itt, lassan befejezzük. – Ne, ne még. Engedelmével, volt egy esetem, amit elhallgattam a kihallgatásokon, meg akartam tartani magamnak. Ha nem élne vele vissza, de csak ha nem élne vele vissza… – Hallgatom. – Egy fiatal parti. Könnyelműséggel kezdődött, mint sok minden rossz. Bandáztak, ittak, rumliztak. Előbb sokan, aztán maradtak hárman, kakaskodtak, kalandot akartak. A nagy parkban lesben álltak, leütöttek egy embert, elvették az óráját meg a pénzét. Két napig örülgettek a győzelemnek. Elkapták őket. Ezután vizsgálati fogság, kihallgatások, ahogy beindul. Hármuk közül a legfáintosabb egy katona haverom gyereke volt. A Zsani. Finom lélek, ártatlan kinézetű, szófogadó, illedelmes – így mondták róla. Otthon ilyennek ismerték. S egyszer csak a rendőrök között. Érettségi előtt állt. Az első, amit kapott, kisuppolták az iskolából. Beindult a mentés, cibálták volna tíz körmükkel ki a basziból. De gorombára sikerült a kaland, a károsult embernek eltört az állkapcsa, meg azután feltűnt egy rendőrparancsnok rokona. Megkörnyékezték persze azt is, nem tudták meglágyítani. Nem lehetett kivédeni a tárgyalást: két év és hat hónap, ennyit kaptak fejenként… Én ekkor léptem a képbe. Egy este nagy dérrel-dúrral beállított hozzánk Zsani anyja. Jó szájú seftelő, büfés valahol, fillérenként szedi össze a koronát, s koronánként a százasokat. Szívós természet. „Segítsetek”, lihegte ki magából, mint egy színésznő. „A Zsanit börtönre ítélték”, s betétkönyvet dobott az asztalra, „százezer van rajta, segítsetek visszacsinálni. Repülővel jöttem, annyira sietős.” „Állj”, szóltam rá. „Most mi van? A mostani tényállás?” „Most a bíró van. Idős, jó keresztény ember, három hónapra felfüggesztette a végrehajtást: tízezerért. Tenni csak ezt lehet, hogy most ne legyen végrehajtás. Várni kell, ezt tanácsolta. És van még egy orvos, ő is segít, hogy Zsani beteg, és nem mehet sehová… A bíró úr testvérem is lehetne, olyan, húzzuk az időt, ő csak ezt mondja. De én meg azt mondom: visszacsinálni. Eltépni a papírokat, és kész. És ha nem ez lesz, én elájulok. Ha nem sikerül, elájulok.” Minden nyavalyára akad orvos, képviselő elvtárs. Itt van e jó keresztény bíró tanácsa: húzzuk az időt. Várni valami nagy ünnepet, állami évfordulót, olyankor az amnesztia… az lehetne a biztos menekülés. Mintha az ördög súgná. A képviselő feszülten hallgat, tudja, a bírói munka területeinek ez a sebhelye: az idő, az idő, s előbb-utóbb ez tudatosul a rabok nagy részében is – úrrá lenni az időn, húzni, húzni az időt… S van, aki ezzel visszaél, az idő törvényével. Kérdőjeleket jegyez füzetébe, s utána: a bajban levők körül megjelennek a segítő képű kufárok, manipulálók, akik az elesett katona lábáról is lehúzzák a bakancsot – ma is így van ez? – Felháborodva elmentem a bíróságra – folytatta a rab –, elmondtam, hogy itt és itt van egy bíró, aki tízezerért elodázza az ítélet végrehajtásának megkezdését. „Vannak bizonyítékai?”, kérdezték. „Vagy tanú? Elég egy fikarcnyi bizonylat, anélkül rágalmazás…” Nincsenek, nincsenek, mindig négyszemközt és mindig másutt találkoztak, a legtöbbször autóban, fiskális rafináltsággal. Orránál fogva vezették a hiszékenységet és a tudatlanságot… Semmi sincs, csak egy asszony a betétkönyvével és kiabálásával… Kenték az idő kerekét, forogna másfelé, vártak… Hátha. Ezért fizettek. – S a folytatás? – A két bűntárs már a második évét nyomta, de a Zsani anyja csak ment a mézesmadzag után. Egyre többen tartották a markukat. Ráment a bankkönyv, ha igaz, közel százezer. – És a maga szerepe? – Kezdetben kísértett a pénz, éppen csak fel kellett volna markolni. Számolatlanul vinni, és elég érte akármilyen vakduma, hitegetni a másikat. Gondoltam, ha a bíró mer kockáztatni, én miért ne tegyem? Valamicskét… De aztán visszarettentem, annak az útnak nem láttam a végét. – Hogy ítéli meg most a helyzetét? – Pontosan nem tudom, mi történik odakinn. Hallom, sokat beszélnek a demokráciáról. Meg a szabadságról. Ebben reménykedtem… Én csak azt tudom ismételni: nem vagyok bűnöző, postás akartam csak lenni, közvetítő… – Kezdetben. S később? Mikor már megjött az étvágy? Nemzetközi méretű csempészláncolat: lengyel rókaprémek, szovjet arany, Romániába százas csomagolásban delfinkendő a kalotaszegieknek, ugyanoda biblia, s mindez nagy tételekben. Emberrel, istennel egyformán sefteltek. Így volt? – Ez igaz. – Erre mi a magyarázat? – Aztán már én is akartam lenni valahol. Megütni legalább az átlagos szintet. Nem jó az, ha az embert sokáig tartják lefojtva. Szolgál, szolgál, írja a jelentések alapanyagát a mások keze alá, s egyszer csak lobban. Elég. Úgy érzi, többet és másat érdemel, s ha más nem taszajt rajta fölfelé, maga vesz elégtételt… Ez is a magam filozófiája. – Miért mondják magára, hogy dzsentri? – Valami savanyú gyomrú irigyem sütötte rám. Biztos nem tudott sem enni, sem inni. Szeretem a társaságot, nekem az a jókedv, ha sokan vagyunk a pohár körül, ha sokan dalolunk, ha sokan nevetnek… – Különösen ha állami pénzen lehet az ember gavallér. Most ez megy… Erről is van itt egy jókora lista. – Hát, nem vagyunk szentek. Tudja, ha valaki felülről jön, elvárja. Enni-inni mindenki szeret. Meg aztán a jókedv könnyen terjeszkedik. Sajna, a villanyt mindig az kapcsolja le, aki utoljára megy el. Nekem sok számla izzadt a kezemben ilyen vendéglések után, képviselő elvtárs… Tudnék mondani sok ilyen történetet: volt egy vadászgazda haverom, aki hívta, tessékelte a vendégpuskásokat. Udvarias volt és gavallér, fasza Lajko, így becézték. Engedte azt is, amit nem szabad. Tiltás idején is lőtték az őzeket, gyilkolták a medvét. A nagy kő mégiscsak őreá esett. Elvették a fegyverét örök életre… Akik felülről jönnek, azoknak nehéz nemet mondani. Talán nem is tehet… – Önigazolás, önigazolás, mentegetőzés, ezt teszi órák óta, Tekla. Mert a dzsentri méretű lakoma, ugye, nem kötelező, az úri vadászat sem kötelező, semmi rossz nem kötelező… – Engedelmével, én csak azt szeretném nagy kerülővel kifejteni, hogy az én esetem nem teljesen egyszemélyi vétek. Ne vegye rossz néven, de aki leteszi a fenekét valami jó bársonyra, s rákönyököl a társadalmi abroszra, az már részesül az ingyen áldásban. Így alakul ki az a bizonyos kör: neked is jó, nekem is kellemes – az ilyen ücsörgés a léleknek is hizlaló. Különösen ha rangos ember a szomszédom. Ezért mondom, a potyaasztal nem egyszemélyi bűn… Eszterlánc!… És amikor a baj miatt szétriad a tábor, sohasem vonnak mindenkit felelősségre. Legtöbbször csak egyet, akinek meglepetésében tátva marad a szája, és csak annyit tud dadogni: miért éppen én? Miért csak én? – Tekla – kiáltott a képviselő –, maga itt pimaszul vádbeszédet mond. Azt magyarázza, hogy amit elkövetett, nem egyszemélyi bűn? Eszerint maga nem felelős semmiért? Mosom kezeimet, hisz mások is ott álltak a körben. Így lehet igazolni a legbrutálisabb gyilkosságot is… – De… de, képviselő elvtárs… – A vizsgálati anyag, majd harminc oldal, tétel tétel után: bizonyíték, bizonyíték. Leltárhiány kétszer, háromszor, gumiabroncs-szélhámosság, áttételes csalások, ha van türelme, olvasom… Nem tudott megállni, Tekla. Később már azt sem tudta, mennyi az elég, és mennyi a sok. A siker mámora, a hamis sikeré. Azt hitte, magának minden sikerül… – Ez nagyon igaz… Bevallom, amikor már szorult a hurok, a barátokban reménykedtem. Ha majd beüt a balhé, jönnek. Utolsó mentsvár a társak betyárbecsülete… Van betyárbecsület, képviselő elvtárs? – Befejezzük. – Még néhány percet… Gyermekkoromban egyszer varas volt a fejem, a többi kölyök csúfolt érte. Le is köptek. Türelmetlenségemben levakartam a varas sebeket, azt hittem, így hamarabb szabadulok a csúfságtól. A börtönben gyakran érzem magam így, önkezemmel kaparnám magamról a piszkot: sorra veszek mindent, ahogy történt… Bevallom, sokszor fojtogat az indulat, de keresem az igazság határait, keresem… Kőarccal válaszol a képviselő: – Jegyezze meg, Tekla, magának a törvény az igazság határa. És jegyezze meg azt is, az ember minden tettéért egyszemélyileg felelős: a bőrével felel, a rongyos életével felel. Ezt a gondolatot nagyítsa ki magának. Ha nem ehhez igazodunk, bordélyházat hagyunk magunk mögött. – Engedelmével, ismételném a kérdést: hogyan ítél a törvény, ha ugyanazt a rosszat sokan teszik. Mert az én esetem mégiscsak erre példa. Sok cinkos közül egyetlen bűnös – ez vagyok én. Engedelmével, képviselő elvtárs: hát a közös felelősség… – Ne kezdjük elölről. Maga valami hatalmas társadalmi cinkosság része, márpedig ezt a pokoli körforgást meg kell állítanunk. – Akkor ide Mózes kell, képviselő elvtárs. – A törvény bennünk van, én azt vallom. Így kellene legyen, s ha ez sikerülne, nem volna szükség annyi kényszerítésre. – Mire van reményem? – egyenesedett ki váratlanul a rab. – Egy másféle életre. – S a perújrafelvételem? – Túl nagy a számlája, ezzel nem biztatom. Ehhez új vádirat kellene, újraértékelni az egész ügyet. Átértékelni… Alkalmasint kérhetné viszont a hátralévő idő elengedését. – Azt nem. A hátsó ajtón én nem megyek ki. Fütyülök az ilyen megbocsátásra. Egyszer azt álmodtam, egy hatalmas aréna alján állok, és szabadon védekezem, ahogy a rómaiak régen. Ezt igen, ezt el tudnám képzelni. – Zárszó? Mondjak zárszót? – állt fel a képviselő. – Nem, inkább ne, de talán valamit mégis. Tekla az ügyész homlokát nézi, tekintete lassan araszol a ráncok hasadékain: az emberi élet barázdáit látja az ismeretlenbe nyúlni. Izgalommal várja a választ: – Vissza kell szereznie az emberek bizalmát… Bizonyítania kell. – Mit? A rab homlokán kivörösödik a forradás: –Talán a tegnapi cimboráknak, a ganajoknak, a hízelgő isteneknek, a szorzótáblásoknak, az örökös funkciósoknak?… – Azoknak, azoknak, azoknak. Mindenkinek… A képviselő kábultan hagyja el a börtönt: nem foglalkozom vele többet, elég volt. Időrablás, ha nagyon akarnám, se tudnék változtatni Tekla helyzetén. Az idő súlya, az ilyen ügy föld alatti vakondtúrás, járatok szövevénye. Lezárni. Elkötni, a bírói nagylelkűség okozhat gátszakadást is. Az én szerepem pedig a stabilitás. Ismétlődnek a képviselő estéi, amint hazajön, szobáról szobára járva eregeti maga mögé ruhadarabjait, csak úgy a földre. Utálja a begomboltságot. Ezután lavórban áztatja lábát, majd egy szál gatyában fotelba veti magát, élvezi, ahogy bőrét éri-csapja a levegő. – Milyen napod volt? – kérdi a feleség. – Mozgalmas, mint rendesen. – S holnap? – Holnap Prága, a reggeli géppel megyek. – Apropó, hisz ott székel a földid is, akár meg is lephetnéd. Érdekesen hallgatsz róla, végül is kinek lett igaza? – Nehéz életrajz, különben minden rendben, ahogy mondtam is már. |