Engedelmével

 

A földi

Csengettek. Először bizonytalanul, ahogy a kisfiúk szoktak, aztán hosszan. A képviselő lavórban áztatta a lábát, ez is az est képéhez tartozott, ez volt a Nyugalom Csúcsa.

Idegesen csapta maga mögé a törülközőt, s mozdulatlanul várta a következő pillanat csendjét. Hátha tévedés. Alig félórája jött haza, s élvezte, hogy elkezdődhet az est íratlan programja, a lassú mozdulatok sora.

Akadozva kezdte mondani a nap eseményeit, s közben szobáról szobára járva eregette maga mögé ruhadarabjait, csak úgy a földre, a széthúzott mondatok elején vagy végén. Utálja a begomboltságot, „skatulya”, mosolyog magán, s nyakkendőjét a szekrény tetejére csapja.

Felesége árnyékként szedi utána a füsttől pácolt ruhadarabokat; „akit nem tanított meg az anyja, annak hiába a beszéd”, ez a néma düh első lobbanása. Mégis teszi, zakó, nadrág, fehérnemű, minden a balkon ruhaszárító kötelére kerül.

A vetkőzés perceiben idegesség vibrál a lakásban. Esztelenség ez a füstfelhő, és mégis csináljátok. Pfuj! Esténként ismétlődő szemrehányás.

– Későn jöttél.

– Eddig tartott a mai nap.

– Ha nem jössz időre, rosszra gondolok.

A férfi magabiztos, az asszony hangos szavai mögött bizonytalanság s valami belső, ösztönös félelem. Egy év múltán sem tud megbékélni a képviselőség magasságával. A férfi markából szórja az ismeretlen neveket: telefonok, intézmények, miniszterek, megbeszélések, utazások, repülőjegy, hálókocsi, állandó jövés-menés, minden mozgásban. A valamikori nyugalmas esték megszokott légkörét szétfeszítik a nap hírei.

Délután zajos gyűlésen vett részt; a demokrácia megnyilvánulásai, ez volt az előadás tárgya. A vitában legtöbben a szabadságról szóló gondolataikat ismételték: a szabadság fogalmát a demokráciával egyenlítik. Egy az egyhez. „Leckét mondunk”, jegyezte fel. Egyvalaki fejtegetése tért el az iskolás szólamoktól – valami biológusé. „A demokrácia kiterjedés”, ezt fejtegette, „az élet lehetőségeinek és az egyéni cselekvés határainak a kiterjedése…”

„Kiterjedés”, ez a szó maradt meg a képviselőben… Igen, persze e tételnek számtalan vetülete van, tűnődött hazafelé, mert az ember kiterjedése a szélesebbre épített út is, a nagyobb autó, a kényelmesebb lakás, a művelődés. S ha magammal akarom folytatni, magas állami tisztségem is „kiterjedés”, olvastam, de már tudom is, a hatalom megsokszorozza az élet lehetőségeit.

Az est ceremoniális vetkőzésével a képviselő a világ nagy köréből a kicsibe lép. Ezután egy szál gatyában fotelbe veti magát. Így szeret lenni félmeztelenül, élvezi, ahogy bőrét éri-csapja a levegő. Érzi, ez az állapot semlegesíti benne a nap feszültségeit.

Új érzés.

Ezt érezheti a pilóta is, amikor hosszú útról térve hazai repülőtéren landol – a magasság élménye után a föld biztonsága.

Nézi az aznapi postát. Mióta e tisztségében van, megszaporodtak a küldemények: a lapok tiszteletpéldányai, meghívások, jókívánságok, kapja az új bélyegsorozatokat is – a levelek nagy része kérés vagy panaszlás.

– Ha így megy, hivatal lesz a házunk – jegyzi meg a feleség.

– A levél bizalom is, rálátás az emberek gondjaira, az ország gondjára, a közhangulatra, érted? Ez a ház most országosan is fontos…

Lehet a kiterjedés fontoskodás is.

– Ha jól megnézed, kis ügyek ezek, földért civakodnak, kertek végéért, fél udvarokért, legtöbbjük az állammal perelne: sérelmesek, kártérítést követelő parasztok, iparosok, kiskereskedők… A nagy változás károsultjai… S mit kezdesz a kérelmező levelekkel? A panaszokkal?

– Kivizsgáltatom…

Ezután kávé, cigaretta, nyugalom, hosszan fújja a füstöt, s jó érzéssel társítja e két képet: cigarettafüst és a repülő kondenzcsíkjai…

A harmadik csengetés már követelőző, ingerülten nyit ajtót, ismeretlen ember áll előtte, s ahogy arcába vágódik a fény, szeme elé kapja a kezét, majd mosolyogni próbál.

– Elnézést, régi ismerősként jövök, földi a földihez – érezhetően száraz volt a nyelve, s fehér szájszéle fogaira feszült, ahogy szólt. Nagyobbra nyílt az ajtó, a képviselő emlékeihez kapkodva hátrál az előszobába: földi, földi, e szó nyomán próbál eligazodni. Persze néhány pillanat kevés. Az idegen már mellette áll, s látja, az ő zavarából lopja mosolyát, de inkább vigyor ez, arccsontokra feszülő erőlködés: az arcizmok begyakorolt állapota, ami naponta szükséges az élethez, a vigyázáshoz, a váratlan helyzetekhez, sokszor a percekhez. Egy arc, amelyen már a találkozás első pillanataiban látni a készenlétet. „Feltűnő”, regisztrálja magának.

Kényszeredetten vendégére mosolyog, továbbtessékeli, s közben fürkészi, fürkészi az arcát, de nem ugrik be semmi.

– Csakugyan földiek vagyunk?

– Onnantól vagyok én is, víz menti. Bodrog, Tisza, Latorca, jól mondom Vízköz határait? A háború után sodródtam oda, Sóházára. Beházasodtam. Biztosan találkoztunk többször is, biztosan. Rokonságom mint az apró krumpli. Azok most is ott élnek, ahol születtek. – „Valami hasonlít apámra ezen az arcon”, mozdul közelebb a képviselő, „szókincse teljesen más, néha talán egy-egy szó, ám a mosolya, de nem is az, hanem ahogy megkeseredik arcán a mosoly.” – Ezért is bátorkodtam, tisztelettel, legalább kezet fogni, mert a földieknek a képviselő elvtárs a nagy szó: a Parlament. Nekünk ez fogalom. Arról a földről ember ilyen magasra még nem ugrott, jól mondom? Ezt mondják mások is, sokan mondják így. Azért is jöttem, hogy ezt elmondjam.

– Elnézést, nem értettem a nevét.

– Tekla, egyszerű név, könnyű megjegyezni.

Forradás keresztezi a vendég homlokát, amely, ha a képviselő szól, hirtelen kivörösödik. Ilyenkor a jövevény fokozottan figyel. Megfeszül. Ha ő jut szóhoz, megenyhül arcán a görcs. „A saját szövegére felkészült, a kérdésektől viszont tart, mintha attól félne, hogy képtelen lesz folytatni, ha abbahagyja a beszédet”, tűnődik a képviselő. „Vagy talán zavartsága okozza.” Pereg a visszaolvasás gonosz kis masinája; valami felrémlik egy pillanatra; forradásos homlok, negyvenhat körül beszéltek egy emberről, aki a demokrata bálok hajnalán nótázás helyett harsogva nevette végig a főutcát. Féltek tőle.

A beszolgáltatások idején beszéltek egy emberről, aki kegyetlenül megkövetelt mindent; ha nem volt tojása valakinek, megválthatta magát hússal, zsírral, gyapjúval, vagy amije éppen volt; a csereberét elnézte, de üres kézzel nem távozhatott tőle egy fia paraszt sem.

A jegyrendszer nagy szükségeiben emlegettek egy embert, akinek táskájában csomagszám volt cukorjegy, s azzal tapasztotta be a menyecskék száját, ha szerelmi kívánalmának ellenálltak.

S hogy annak az embernek valaki csúnyán megjegyezte az arcát.

Mintha játék kezdődnék a két ember között: „olyan területre akar kényszeríteni, ahol minden megtörténhet”, ügyel jobban a képviselő. „Földiek, szülőföld, ez a gyengém, innen jövet mindenkit befogadok. Ezt sokan tudják rólam. Ha nem is egy időben láttuk a kárpátaljai folyók felejthetetlen időszakait – tavaszi áradásukat és nyári csöndjüket –, a táj is így lehet közös.”

– Biztosan találkoztunk – ismétli a vendég –, s persze korban is…

– Hányas évjárat?

– Huszonötös, a háború után lóval is, csézával is gyakran jártam a járásra, volt, hogy hetenként többször. Sokan ismertek, akkor nagybirtok gondnoka voltam, a hátam megett csizmás komisszárnak csúfoltak. – „Csizma”, ismétli utána a képviselő, „a háború után népviselet volt, szükség lábbelije, seregek hagyatéka! Tanulmányt érdemelne, ahogy lerongyolódott, lepusztult a lábunkról.” – Én most is szeretem a csizmát, a tükörfényes feketét, azon a környéken csak én viseltem olyat. Csodálkozom, hogy nem emlékszik a képviselő elvtárs, pedig akkor az élet a főutcán zajlott: tehenek, konda, szekerek, iskolások, hivatalnokok, kikerülni se tudtuk egymást.

– Húsz év, annyi idő után nehéz megtalálni a közös napunkat.

A képviselőt fárasztja az egymást kereső beszélgetés. „Hallgatok, figyelek, ám a vendég szavai elágaznak bennem. Közeledni akar, s bizonyítani életünk közös pontját. De hát miért teszi? Voltaképpen a szándék megható, előkeresni valakit az idő mélyéből.”

– S azóta?

– Aztán bevittek a járásra, amit hatvanban megszüntettek, hisz ezt nagyon jól tudja ön is. Ezután kerületi pozíció. Nem dicsekvésként mondom, de sok íróasztalom volt, dobáltak, sepertek egyik helyről a másikra. Sokáig felvásárló voltam… Ott volt egy botlásom, ha már így vagyunk, bevallom, ajándékok a lányom esküvőjére, kicsit nagyra sikerült a kosár. Gyenge voltam, elismerem; a bíróságot szerencsére elkerültem. Hisz tudja, az ördög bennünk van, képviselő elvtárs.

– S hogy talált meg?

– A telefonkönyvben persze hiába kerestem, délután, már munka után elmentem a parlamentbe. Ottan nagyon rendesek voltak, nem kérdezősködtek sokat. Földiek, földiek vagyunk, elég volt ennyi. Ön népszerű ember, nagyon sokan ismerik, hivatkoznak is magára, úgy emlegetik, mint szigorú és igazságos embert. Ezt úgy kell elhinni, ahogy mondom, bizalma van köztünk, én is csak azért jöttem.

– S most?

– Értem, kételkedik, de igazolhatom is, most Prágában… – s nyúl a belső zsebe felé.

– Elhiszem.

– A kaptafánál maradtam, a szakmámban, a mezőgazdászoknál. Sokat utazom, ma is, holnap is itt értekezünk.

– Egy pohár borral megkínálhatom? Hazai.

– Máskor hálával venném, de valójában sietek, itt van, kérem, a névkártyám, cím, telefon, lakás, kérem. Elnézést, de várnak, ugyanis társasággal vagyok, tulajdonképpen holnap készültem tenni tiszteletem, de változott a koncepció. Az igazság az, hogy lerobbantam, mint férfi a férfinak mondom, képviselő elvtárs, hoppon maradtam, belesodródtam egy színvonalas társaságba, és elfogyott a pénzem. Lekötelezne, nagyon lekötelezne…

– Azért egy pohárral mégis, a találkozásra.

A forradás elvörösödött a vendég homlokán; zavarttá vált, egy hajtásra öntötte magába a bort.

– Ennyire sietős?

– A jó társaság költöző madár, képviselő elvtárs bizonyára tudja, így is kellemetlen, és nem szeretnék kívül maradni.

– S mennyi a cech?

– Könnyelműség, tudom, megcsúsztam, kis híján az ezresbe lóg.

A képviselő szemlesütve nézi az asztalt, a vagy-vagy dilemmája, félút ilyen helyzetekben nincs, a gyanú és bizalom vonalán játszik a mérleg nyelve. „Íme, a jövendő demokrácia apró kis leckéje, hisz ez is kiterjedés, a bizalom”, peregnek gondolatai. „Elfogadhatom ezt az embert, de meg is tagadhatom, ha hitelt adok annak, amit mond, azonosulok vele, s egyben felelősséget is vállalok érte… A bizalom a lélek nagy kiterjedése és ereje, igen, most a bizalom kora jön, a bizalomra épülő demokrácia ideje.”

Felesége a konyhában hallgatja a párbeszédet, olvassa a szüneteket is, a gondolkodás kis idejeit. S ahogy a férfi átmegy a másik szobába, „ez egy csaló”, sziszegi felé, „bízni kell az emberben”, kapja válaszul. A képviselő legénysége éveiben Gogol Revizorát adták elő egy műkedvelő csoporttal, ő volt Hlesztakov, a hamis revizor. Akkor még nem sejtette, hogy a valamikori bohókás játékot feje tetejére állítja az élet, s egyszer komolyan kell szembenéznie az emberi kérésekkel. Most elhessegeti magától ezt a hirtelen elővillant képet mint a képzelet buta kis játékát.

A vendég számolatlanul teszi zsebre a pénzt: egy hét múlva pontosan küldöm, napra pontosan… Zavart, kapkodó mozdulatokkal hátrál ki az előszobába, a búcsúzás pillanataiban kivörösödik homlokán a forradás.

– Tudod, ki volt ez? Egy nagy dumás csaló – heveskedik a feleség. – S te ezt nem láttad? És mi az, hogy nem tudsz visszaemlékezni? Miért vagy ennyire udvarias? Ha valaki azt mondja, földi, te a nyakába borulsz… Képviselő úr, van egy marék szülőföld a zsebemben…

– Én ilyen vagyok, a közös táj, közös emberi élmény: ősi igazság.

– És mit teszel, ha rászedett?

– Tapasztalat marad.

– Kinevetnek.

Elfordul a beszélgetéstől, válaszai nyugodtak ugyan, valójában ingerült. Az ő gyanúja nem ilyen egyértelmű, talán még nem ismeri a visszaélés, a bizalommal való visszaélés érzését.

– A világ legnagyobb dolga az emberi együvé tartozás – mondja csendesen –, én nem tagadhatok meg egyetlen embert sem, érted? És ez az állam sem gondolkodhat másként, ezt vállalta.

Az ígért időre a pénz nem jött meg. Néhány napig még mentegette magában vendégét a képviselő, aztán felhívta a megadott számot: az intézmény, cím, telefon egyezett. „Ilyen nevű ember nálunk nem dolgozik, s nem is dolgozott”, ismételték kétszer is a telefonba.

A bizalmas tájékoztató közölte: „A hónap két napján ismeretlen személy csalások sorát követte el. Különböző ürügyekkel pénzt csalt ki felelős állami tisztséget betöltő elvtársaktól, a nyomozás érdekében kérjük az eset pontosítását…”

A képviselő hallgatott kudarcáról: „Az úristenemet, ez a hiszékenység tandíja.” Valahányszor eszébe jutott az eset, a forradásos homlokú nézett vele szembe, de most konokul – alázat nélkül.

– Mi lett a kedves földivel? – kérdezett rá a feleség. – Végül is kinek lett igaza?

Elfordul a képviselő, kivár a válasszal:

– Rendben.

– A pénzt megküldte?

– Mondom, rendben.

– Kivizsgáltattad?

– Nem volt rá szükség.

Elégtételt akart venni. „Ha magamnak is, legalább tudni az igazságot.” Felkereste a falut, ismeretlenként állított be a rokonsághoz: „Régen nincs a családjánál, büntetésben van.”

A börtönigazgató tájékoztatása pontos: a legújabb rendelkezés értelmében a jó viseletű rabok negyedévenként kimenőt kaphatnak… A bizalom próbája ez, az emberarcú demokrácia eszköze…

 

A beszélő hosszú asztalánál ülnek: mondja, nógatja esti „vendégét” a képviselő. Tekla nem néz a szemébe, főhajtva ül. Hallgat. Homlokának forradása most hasadék – hallgatása most innen néz. Talán így érezheti honosságát, s mintha mondaná: én itthon vagyok.

– Nem szándékozom súlyosbítani a helyzetét – ismétli a képviselő –, én az indítékokra vagyok kíváncsi. Beszéljen…

Kődarab ül a képviselővel szemben, s ahogy szóláshoz mozdul, szája megrándul a szavak előtt.

– Tulajdonképpen mit akar tőlem? Bűnbánatot? Kezdjek alakoskodni? A maga számára az egész ügy nothing, játék. Látom én. Macska s egér vagyunk, megfogott, és most játszik velem… Én nem tartom magam bűnözőnek, undorodom a rossztól, keresztényi értelemben mégis valamiféle lator vagyok – szocialista lator. Ennyi és passz.

– Az indítékokra vagyok kíváncsi – ismétli… – Például a névkártyák.

– Nem nagy móka. Itt kalapáltuk, nyilván tudja, a börtönnek van nyomdája. Öregecske, de szolgál. Ügyeskedés dolga, serénykedtem, aztán én is sorra kerültem. Passz.

– És a cím? Az intézmény, minden pontosan egyezik.

– Kevéske fantázia. Az előző kimenőn szereztem egy telefonkönyvet. Vannak rabtársak, akik oldalakat befalnak belőle, itten ez nagy olvasmány – világi biblia.

– De az ötlet, az ilyen csalás ötlete, mert a károsodás jelentéktelen. Ám a veszély éppen az ötletben van, mert végződhet az ilyen kaland ártatlanul, eltulajdonítanak néhány üveg alkoholt, de ölhetnek is, nem?

– Nem tagadom, valami keserű düh; visszaütni. Ez… Volt már pillanat, azt hittem, szétloccsantom egy nagyszájú rabtársam fejét. Sokat beszél, ez idegesít. Odaütni minden dühömmel, sokszor ez az érzés van legfelül, annyira, hogy a szám sarkába keseredik, szólni nehéz. Talán ezért ragadtam meg a kimenőt – alkalom. Megharapni valakit, ha csak egy kicsit is, és uzsgyi, vissza a falak közé.

A beszéd hevülete kinagyítja a képviselő arcát, közel jön: vékonyka bajusz, jóakaratú férfiszáj, hajlataiban már gonosz kis ráncok. Az orr és a szem szigorú. A rab keresi az arc nyugodt pontját: nagy tiszta homlok, ehhez lehet beszélni:

– Mikor idehoztak, hetekig kábult voltam. Kábult. Gubó, ahogy a hernyók, annak tapogattam a falát. Az első gondolatom, ami mostanáig mar: az igazságtalanság. Falak, falak és az igazságtalanság. Falak mindenütt és az igazságtalanság. Miért éppen én? Kezdetben ez a legrosszabb, a falakkal megbarátkozni… Itt csak elfogadni lehet a dolgokat vagy bepalizni, tudja, a simák, azok, akik mindig mindenütt simák, vagy hogy is, akiknek a feneküktől az orruk hegyéig mindenük gömbölyű, azok jobban viselik… De az olyanok, akik naponta újrajátsszák a tárgyalást, vergődnek. Ezek égetik magukat, ezek pusztulnak…

– S maga hová tartozik?

– Naponta kötözöm magam a keresztre. Keresztes, itten úgy mondják. Kezdetben még van a büszkeségből, ehhez jön a sértettség, ez keveredik eggyé a vérünkkel. Esténként sokáig azzal aludtam el, hogy reggel nyílik a cella ajtaja, az irodába vezetnek, és csak annyit mondanak: tévedés történt.

Kis ráncú mosoly fut a képviselő arcára, Tekla megáll a beszédben. „Biztatna? Vagy a fölény mosolya?” Enged benne a feszültség.

– Folytassa.

– Az nő meg, a belső világunk, képviselő elvtárs, némelykor betegesen naggyá. Ezzel mit kezdeni? A háborgásokkal? Tehetetlen kutyavadságunkkal?… Itt elváltoznak az emberek, a reggeli sorakozókon, ahogy a vigyázznál lekapjuk fejünkről a sapkát, nagyjából már tudom, ki lesz hisztis, ki lesz alvajáró bámész vagy a börtön sátánja. Vittek már innen embert a bolondokházába is… Tizenhét nap híján két éve vagyok itt, lassan egy leszek a börtönnel: lemeztelenedek. Túl vagyok már a testi szégyenen, a szemérmességen: mikor fürdünk, és tanácstalanul lóg a micsodánk, valahogy akkor érzem magam egyenlőnek a többiekkel… Érti ezt képviselő elvtárs? A meztelenség mint az egyenlőség állapota…

És a testi fajtalankodás, írtak erről már sokat meg fognak is, de ne kívánja megismerni közelről. Etetnek velünk mindenféle francokat, de a herék a börtönben is termelnek. És ha görcsöt kap az ember farka, az ideológiás duma gyenge borogatás. Undorodik az ember, mégis magához nyúl. Különösen a fiatalabbja meg a gyengébb eresztésűek, undor, mégis elfogadja a simogatást. Kéri is. Viszonozza is. Tartják ezt, az őrök, a nevelőtisztek, de a lecsúszásnak ott van a lehetősége. És a kényszere… Érti ezt, képviselő elvtárs, az igazságtalanság értése és a lecsúszás kísértése, együtt.

– A jót itt is értékelik – vetette közbe a képviselő –, az engedelmességet, a fegyelmet…

– Engedelmével, és az alázatot, aztán ilyenekből lesznek az imádkozók. Meg a buzik. Meg a bárányok. Az olyanok, akik – ha kell – képesek napokig cgy hclyre nézni.

– Bennem bízik? – kérdezte váratlanul a képviselő.

– Nem. Mi most ellenfelek vagyunk. Megbántottam, tudom. Jóakarattal volt irántam, visszaéltem vele. Passz. Elvesztettem ezt a kört is… Tudom azt is, hogy nem vállalja fel az ügyemet, inkább profitálni akar belőlem, ami érdekes…

– Amikor hozzám jött, miért kezdte hazugsággal?

– Eddig minden fellebbezésem eredménytelen volt. Már nem hiszek a kérelemben. Áldozati bárány vagyok, ezt érzem. És egy ilyen mindig kell, aki által a többiek megtisztulnak, vagy legalábbis azt hiszik… Rám öntötték mások mocskát is; a fehér asztalnál még sokan voltunk, akkor mindenki pertu. Szevasz, kocc, szia, kocc – ott ez a himnusz. És bújni az erősebb bőre alá, és ha zsazsáról van szó, csókolni a séf fenekét is. Mert a góré az adhat, a fehér asztal rengeteg hazugság… A mosoly ottan a sátán. És ha veszélyt szimatoltak, hamar a nyúlcipő és irány a kijárat, ablak, ajtó, mindegy, csal elfelé menekülni… Erre én élő tanú vagyok. Elég néhány nap, és a rózsaszín arcok megsápadnak, elkékülnek vagy zöldülnek… Ezért nem hiszek. Kinek kell egy ilyen faszi, aki nyakig ül a szarban? Engedelmével, van maguk közt olyan, aki megfogná a kezem és kivezetne innen? Aki úgy olvasná rám a verést, hogy tűréssel számoljam az ütéseket? Aki úgy ítél, hogy én abban megnyugodjak?… Ezért nem hiszek…

Engedelmével, hosszan mondom, két év óta ez az első lehetőségem. Nem mindenki rossz, tudom. A java nép menne torony iránt. Így dolgozni meg így intézni az ügyeket, az igazság nyomán. Csak ehhez a tíz parancsolatot kéne mindenki homlokára sütni, az utcasarkokra szocialista Krisztusokat állítani… Engedelmével, a baj a kanyarodással van, amikor letérünk a fehér csíkról, vagy hát amikor rákényszerülünk erre. Hogy miért kezdtem hazugsággal azon a bizonyos estén? Szavaltam volna a pórul járt Pistike meséjét?… Kényszerítve voltam, hisz ez az, a mi életünk végtelenje a kanyarodások, az eltérések, a letérések, no és a megkerülések – mostan ez már labirintus…

A képviselő kikérte „földije” vizsgálati iratait.

Látszólag hamar áttekinthető élet, a háború utáni hónapokban tűnt fel, a rendezkedés első nagy felvonásában: aláíratlan igazolás arról, hogy segítette a partizánokat. Részt vesz Vízköz nagybirtokainak államosításában, azután járási szintű tisztségek, a mezőgazdasági osztály előadója – sokáig a dolgok és az események peremén. Ezt követően kerületi instruktor, minősítései sokáig szűkszavúan elismerők: munkabíró, fáradságot nem ismerő, elvhű, szolgálatkész, ez a jelző a leggyakoribb – szolgálatkész.

Dzsentri hajlamok, ezt különálló megjegyzésként írta valaki. Megütközik a képviselő, az utóbbi évek perirataiban sehol sem fordul elő ez a fogalom. Így külsőleg semmi jele, semmi úrias, arisztokratikus vonás, mozdulatok; hanghordozása akár a többi emberé.

Vizsgálva nézi a rabot.

Persze lehet ez belső hajlam is, rétege a léleknek, akár egy idegszál, amelyet ha jókedv melegít, felizzik, átüt: megmutatni, most megmutatni, ki vagyok én, mi vagyok én…

Újra kísértene ez a rongyrázó nyavalya?

A vádlott saját kérésére került terepre – a felvásárlókhoz. Kezdetben minden egyezik a renddel, három tiszta év, azután lassan mossa alá a víz. A vizsgálati anyag felsorolása kis ármódosítások, kedvezmények, közönséges, primitív manipulálások láda zöldséggel, gyümölccsel – kicsinyke rés a becsületesség falán. Ezután sok ilyen aprócska kitörés – próbálni az „ellenség” erejét, érzékenységét. Türelmét. És mind sikerül… Siker. Siker…

Lehet másként is, megkóstolni a könnyen termett bőséget: a bőség biztonságát. Egy másféle magasságot. S jó érzés maga a csábítás: „sikerlista”, mosolyodik el keserűen a képviselő.

Ez az első kör, a kis csalások próbája: ekkor mozdul el a komp.

Ezután jelennek meg a hálálkodók, s képződik a kör. Ezek a viszontfizetők, akik pontosan tudják a mindenkori zsiványságok törvényét: „valamit valamiért”. És a mérték, ennek az emberi szabad vásárnak íratlan mértéke szerint a zsebből zsebbe, és kézből kézbe tűnő értékek megközelítik vagy kiegyenlítik egymást…

Itt van a névsoruk is, a hamis szenteké: micsoda lajstrom, ahogy az egysejtű csalás elkezd szaporodni.

És az a bizonyos lakodalom is, a főúri hepaj. A megtervezett rongyrázás. Nagyurak lemásolt pompája: lovas kocsik, feldíszített fák, nyomtatott étlapok; fővárosi szakácsok, két zenekar, itallap, gitáros jövendőmondó a középkori lantosok mintájára… Ökörsütés. Ajándékok jegyzéke, kedveskedve már az újszülöttnek is: bölcső – mindenből sok, mert a kevés itt szégyen…

A vizsgálati anyag szerint mindez nagyrészt ingyen, elbújtatva, maskarának öltöztetve az igazságot: más pénzen… Ingyen még a menyasszonyi csokor is.

– Barátok hozták, ők ajánlották fel. Ajándék – védekezett kihallgatása során az örömapa.

Mennyi csalást fizettek így vissza? Mennyi pénzre váltható lehetőséget? Rongyként csapta maga elé papírjait a képviselő.

„Pfuj! Az úristenüket, mennyi láthatatlan arc: vannak és mégis láthatatlanok, hogy lehetne leltárba venni őket, bírósági leltárba?”

– Tekla – kiáltott a rabra.

Amaz felugrott, és vigyázzba merevedett a törvény előtt.

– Telhetetlenek – sziszegte ez, s vállon ragadta az embert.

– Kapzsik. Egyszerre, sietve mindent a házon bévülre, a kerítésen bévülre, a kalap árnyéka alá. Nagyot. Mocskolják az eszmét, piszkítják történelmünket… azt ismerje be!

Farkasszemet néznek, Tekla homlokán vörösen süt a forradás.

– Nem vagyok zsivány, képviselő elvtárs, esküszöm. Indulattól fúlva beszél a rab, reszket kezében a sapka. – Én csak kicsi kereszteződés voltam… Vagyonom nincs, eltitkolt kincsem, aranyam. Semmi…

– Háta mögött mégis úgy emlegették: az intéző, a nagy intéző, ez volt a ragasztékneve, nem?

– Engedelmével, leülhetek?

– Kedvem szerint térdepeltetném, végkimerülésig. Térden állva végig a fél országon, bámulják, faggassák, s minden kíváncsinak el kell magyaráznia a történteket, mindent, de mindent…

Tekla engedély nélkül, tétován ereszkedik a székre.

– Engedelmével, értse meg, én csak belesodródtam… Én nem vagyok valami nagy fineszes. Zagyváltak rólam sok mindent, azt is, hogy nagyszerű. Ez nem ül. Csak rátaláltam egy nyomra: élni lehet abból, ami nincs… A dolog súlyosságára én csak itt döbbentem rá, a börtönben, mert vidéken, ahol messze van az isten hivatala, az ilyen embernek hamar szaga nő… És alig van dolog, ami a maga törvénye szerint megy… Én ezt így tudom. És mondja valami költő is, a nevét nem tudom, ő így: „az fáj, ami nincs”. Ez nagy filozófia, ezt csak le kell olvasni. Mindenre érvényes: pénzre, boldogságra, gondolatokra – benne van minden…

Elhallgatott a rab, látta, ahogy a képviselő jegyzetelés helyett rajzolgat, házikót, köréje gyerekeket. „Nem figyel”, rettent meg, „eddig még senkinek sem volt annyi türelme hozzám, ha ez is jégen hagy, ismét csak falak… Nekiugrok az ajtónak, a hátammal zárom el, ne távozzon, hallgasson végig”, határozta el a védekezés görcsében.

– Folytassa – hangzott szárazon.

Előbb a verítéket kapja le sapkájával a homlokáról.

– Kevés dolog van az életünkben, ami egyenesen megy a maga útján. Engedelmével: elég, ha megír egy kérvényt, és beviszi a hivatalba. Máris stop! Lefékezik. Itt jöttem rá a börtönben arra is, hogy a sokféle hivatal és az életünk – az kétféle sebesség… Így sokan keresik a kiutakat: akinek nincs, azért; akinek meg kicsi a fordulatszáma, a lemaradását akarja behozni. Mindenki boldogulni akar, ügyész elvtárs. A kicsi ember is… És a legfontosabb ebben a dologban: megtalálni a nyomot azokhoz, akik intézkedhetnek. Mert csak az érdekes ember, aki rendelkezni tud. Az hasznos. A többi… Ez kerül sok időbe, a biztos irány.

– Eszerint maga is ilyen betájoló?

– Engedelmével, postásféle… Közvetítő.

– S kitől tanulta mindezt?

– Megfigyelés. Minden a magam tapasztalata. Ha az ember egymás után sokszor teszi ugyanazt, bejáródik. Ha valamit akar, sokszor kell mennie egyazon úton. És vasalni a matériát. Passzírozni a protektort, amíg megérti az akaratomat.

A képviselő felfelé ívelő vonalakat rajzol a füzetébe, s alá ezt írja: önigazolás, eddig minden csak önigazolás.

– Ha katona lennék, így kérdezném – fordul a rabhoz –, melyek a főcsapás irányai?

– Nem értem.

– Hát az ilyen ügyködés, az ártatlan ügyeskedés irányai?

– Hát az első a szerzés. A szerzésvágy, a kaparás. Ebbe a gödörbe sokan hullanak. A másik pedig az érvényesülés, ezt is csak le kell olvasni.

– S mi a fizetőeszköz?

– Kérdezték már sokszor, ott van minden a papírokban.

– Mégis?

– Pénzt nem fogadtam el. Büdös. És ha kaptam is, adtam tovább… Különben naturális. Az megy. Ezt nehezebb tetten érni, mert felfogható ajándékként meg kedveskedésnek is… Hisz tudják, van egy másik pénz, a naturális. Szép szó.

– S mivel fizetnek azok, akiknek se boruk, se almájuk, se disznajuk, se pénzük?!

– Hát, itt a viszonzás. Az adsza nesze. Viszontszolgáltatás. És persze a lehetőség; a tisztség adta lehetőség. De ez már magasfeszültség. Szerintem itten már a pénz nem oszt, nem szoroz… Minden beosztásnak van egy körlete. No már most, ebben a körben a figurák megtanulnak mozogni. Helyezkedni. És ami fontos: a körletek érintik egymást, s itt, a találkozási pontokon alakulnak ki az átjárók: az oda-vissza menés. A kompjárat. Meg az érdekszövetségek…

– Amit mond, az ördögök beszéde. Rakásra seperi a rosszat.

– Engedelmével, én csak azt tartom: árnyéka nőtt az életünknek. Csak félünk bevallani. Amiről beszélek, a magam históriája. Mondanék mást: volt egy pincemester haverom… Van fogalma arról, hogy a pincékből hány és hányfelé folyik a korona? A borra gondolok. Ha nem félne magától egyik-másik vincellér, hát elmondaná, hetenként hány autó, hány demizson… Havonta hány akció? Hány vendégség? Hány delegáció, hány megkínálás? A járási, a kerületi, a központi hosszú ingesek hányféle igénye?!… Mennyi ürügyet és okot kell hivatalos fontossággá változtatni? Volt már ilyen társaságban, képviselő elvtárs?

– Kerülöm az ingyen lakomákat.

– Pedig néha érdemes lenne beülni és figyelni. Ahogy Mátyás tette. Úgy titokban, akárha maga is közéjük tartozna. Csupán a figyelés kedvéért. Látni a vincellér könyvelését meg az izzadását meg az ákombákom hazudozásait, mert legalább a papírral el kell hitetni a dumát.

– S maga… maga csak ártatlan nézője volt a pincebuliknak?

– Részesültem én is.

– De eltértünk.

– Igen, persze, ez már a nagy buli… Jelen voltam, sok helyütt jelen voltam. A vádirat szerint a dolgok közepében. Szerintem csak a dolgok szélén úsztam…

– Ezt már említette, ismétel, körbejár – mondta inkább magának az ügyész –, régen ülünk itt, lassan befejezzük.

– Ne, ne még. Engedelmével, volt egy esetem, amit elhallgattam a kihallgatásokon, meg akartam tartani magamnak. Ha nem élne vele vissza, de csak ha nem élne vele vissza…

– Hallgatom.

– Egy fiatal parti. Könnyelműséggel kezdődött, mint sok minden rossz. Bandáztak, ittak, rumliztak. Előbb sokan, aztán maradtak hárman, kakaskodtak, kalandot akartak. A nagy parkban lesben álltak, leütöttek egy embert, elvették az óráját meg a pénzét. Két napig örülgettek a győzelemnek. Elkapták őket. Ezután vizsgálati fogság, kihallgatások, ahogy beindul. Hármuk közül a legfáintosabb egy katona haverom gyereke volt. A Zsani. Finom lélek, ártatlan kinézetű, szófogadó, illedelmes – így mondták róla. Otthon ilyennek ismerték. S egyszer csak a rendőrök között.

Érettségi előtt állt. Az első, amit kapott, kisuppolták az iskolából. Beindult a mentés, cibálták volna tíz körmükkel ki a basziból. De gorombára sikerült a kaland, a károsult embernek eltört az állkapcsa, meg azután feltűnt egy rendőrparancsnok rokona. Megkörnyékezték persze azt is, nem tudták meglágyítani. Nem lehetett kivédeni a tárgyalást: két év és hat hónap, ennyit kaptak fejenként…

Én ekkor léptem a képbe. Egy este nagy dérrel-dúrral beállított hozzánk Zsani anyja. Jó szájú seftelő, büfés valahol, fillérenként szedi össze a koronát, s koronánként a százasokat. Szívós természet.

„Segítsetek”, lihegte ki magából, mint egy színésznő. „A Zsanit börtönre ítélték”, s betétkönyvet dobott az asztalra, „százezer van rajta, segítsetek visszacsinálni. Repülővel jöttem, annyira sietős.”

„Állj”, szóltam rá. „Most mi van? A mostani tényállás?” „Most a bíró van. Idős, jó keresztény ember, három hónapra felfüggesztette a végrehajtást: tízezerért. Tenni csak ezt lehet, hogy most ne legyen végrehajtás. Várni kell, ezt tanácsolta. És van még egy orvos, ő is segít, hogy Zsani beteg, és nem mehet sehová… A bíró úr testvérem is lehetne, olyan, húzzuk az időt, ő csak ezt mondja. De én meg azt mondom: visszacsinálni. Eltépni a papírokat, és kész. És ha nem ez lesz, én elájulok. Ha nem sikerül, elájulok.”

Minden nyavalyára akad orvos, képviselő elvtárs. Itt van e jó keresztény bíró tanácsa: húzzuk az időt. Várni valami nagy ünnepet, állami évfordulót, olyankor az amnesztia… az lehetne a biztos menekülés. Mintha az ördög súgná.

A képviselő feszülten hallgat, tudja, a bírói munka területeinek ez a sebhelye: az idő, az idő, s előbb-utóbb ez tudatosul a rabok nagy részében is – úrrá lenni az időn, húzni, húzni az időt… S van, aki ezzel visszaél, az idő törvényével. Kérdőjeleket jegyez füzetébe, s utána: a bajban levők körül megjelennek a segítő képű kufárok, manipulálók, akik az elesett katona lábáról is lehúzzák a bakancsot – ma is így van ez?

– Felháborodva elmentem a bíróságra – folytatta a rab –, elmondtam, hogy itt és itt van egy bíró, aki tízezerért elodázza az ítélet végrehajtásának megkezdését.

„Vannak bizonyítékai?”, kérdezték. „Vagy tanú? Elég egy fikarcnyi bizonylat, anélkül rágalmazás…” Nincsenek, nincsenek, mindig négyszemközt és mindig másutt találkoztak, a legtöbbször autóban, fiskális rafináltsággal. Orránál fogva vezették a hiszékenységet és a tudatlanságot… Semmi sincs, csak egy asszony a betétkönyvével és kiabálásával… Kenték az idő kerekét, forogna másfelé, vártak… Hátha. Ezért fizettek.

– S a folytatás?

– A két bűntárs már a második évét nyomta, de a Zsani anyja csak ment a mézesmadzag után. Egyre többen tartották a markukat. Ráment a bankkönyv, ha igaz, közel százezer.

– És a maga szerepe?

– Kezdetben kísértett a pénz, éppen csak fel kellett volna markolni. Számolatlanul vinni, és elég érte akármilyen vakduma, hitegetni a másikat. Gondoltam, ha a bíró mer kockáztatni, én miért ne tegyem? Valamicskét… De aztán visszarettentem, annak az útnak nem láttam a végét.

– Hogy ítéli meg most a helyzetét?

– Pontosan nem tudom, mi történik odakinn. Hallom, sokat beszélnek a demokráciáról. Meg a szabadságról. Ebben reménykedtem… Én csak azt tudom ismételni: nem vagyok bűnöző, postás akartam csak lenni, közvetítő…

– Kezdetben. S később? Mikor már megjött az étvágy? Nemzetközi méretű csempészláncolat: lengyel rókaprémek, szovjet arany, Romániába százas csomagolásban delfinkendő a kalotaszegieknek, ugyanoda biblia, s mindez nagy tételekben. Emberrel, istennel egyformán sefteltek. Így volt?

– Ez igaz.

– Erre mi a magyarázat?

– Aztán már én is akartam lenni valahol. Megütni legalább az átlagos szintet. Nem jó az, ha az embert sokáig tartják lefojtva. Szolgál, szolgál, írja a jelentések alapanyagát a mások keze alá, s egyszer csak lobban. Elég. Úgy érzi, többet és másat érdemel, s ha más nem taszajt rajta fölfelé, maga vesz elégtételt… Ez is a magam filozófiája.

– Miért mondják magára, hogy dzsentri?

– Valami savanyú gyomrú irigyem sütötte rám. Biztos nem tudott sem enni, sem inni. Szeretem a társaságot, nekem az a jókedv, ha sokan vagyunk a pohár körül, ha sokan dalolunk, ha sokan nevetnek…

– Különösen ha állami pénzen lehet az ember gavallér. Most ez megy… Erről is van itt egy jókora lista.

– Hát, nem vagyunk szentek. Tudja, ha valaki felülről jön, elvárja. Enni-inni mindenki szeret. Meg aztán a jókedv könnyen terjeszkedik. Sajna, a villanyt mindig az kapcsolja le, aki utoljára megy el. Nekem sok számla izzadt a kezemben ilyen vendéglések után, képviselő elvtárs… Tudnék mondani sok ilyen történetet: volt egy vadászgazda haverom, aki hívta, tessékelte a vendégpuskásokat. Udvarias volt és gavallér, fasza Lajko, így becézték. Engedte azt is, amit nem szabad. Tiltás idején is lőtték az őzeket, gyilkolták a medvét. A nagy kő mégiscsak őreá esett. Elvették a fegyverét örök életre… Akik felülről jönnek, azoknak nehéz nemet mondani. Talán nem is tehet…

– Önigazolás, önigazolás, mentegetőzés, ezt teszi órák óta, Tekla. Mert a dzsentri méretű lakoma, ugye, nem kötelező, az úri vadászat sem kötelező, semmi rossz nem kötelező…

– Engedelmével, én csak azt szeretném nagy kerülővel kifejteni, hogy az én esetem nem teljesen egyszemélyi vétek. Ne vegye rossz néven, de aki leteszi a fenekét valami jó bársonyra, s rákönyököl a társadalmi abroszra, az már részesül az ingyen áldásban. Így alakul ki az a bizonyos kör: neked is jó, nekem is kellemes – az ilyen ücsörgés a léleknek is hizlaló. Különösen ha rangos ember a szomszédom. Ezért mondom, a potyaasztal nem egyszemélyi bűn… Eszterlánc!… És amikor a baj miatt szétriad a tábor, sohasem vonnak mindenkit felelősségre. Legtöbbször csak egyet, akinek meglepetésében tátva marad a szája, és csak annyit tud dadogni: miért éppen én? Miért csak én?

– Tekla – kiáltott a képviselő –, maga itt pimaszul vádbeszédet mond. Azt magyarázza, hogy amit elkövetett, nem egyszemélyi bűn? Eszerint maga nem felelős semmiért? Mosom kezeimet, hisz mások is ott álltak a körben. Így lehet igazolni a legbrutálisabb gyilkosságot is…

– De… de, képviselő elvtárs…

– A vizsgálati anyag, majd harminc oldal, tétel tétel után: bizonyíték, bizonyíték. Leltárhiány kétszer, háromszor, gumiabroncs-szélhámosság, áttételes csalások, ha van türelme, olvasom… Nem tudott megállni, Tekla. Később már azt sem tudta, mennyi az elég, és mennyi a sok. A siker mámora, a hamis sikeré. Azt hitte, magának minden sikerül…

– Ez nagyon igaz… Bevallom, amikor már szorult a hurok, a barátokban reménykedtem. Ha majd beüt a balhé, jönnek. Utolsó mentsvár a társak betyárbecsülete… Van betyárbecsület, képviselő elvtárs?

– Befejezzük.

– Még néhány percet… Gyermekkoromban egyszer varas volt a fejem, a többi kölyök csúfolt érte. Le is köptek. Türelmetlenségemben levakartam a varas sebeket, azt hittem, így hamarabb szabadulok a csúfságtól. A börtönben gyakran érzem magam így, önkezemmel kaparnám magamról a piszkot: sorra veszek mindent, ahogy történt… Bevallom, sokszor fojtogat az indulat, de keresem az igazság határait, keresem…

Kőarccal válaszol a képviselő:

– Jegyezze meg, Tekla, magának a törvény az igazság határa. És jegyezze meg azt is, az ember minden tettéért egyszemélyileg felelős: a bőrével felel, a rongyos életével felel. Ezt a gondolatot nagyítsa ki magának. Ha nem ehhez igazodunk, bordélyházat hagyunk magunk mögött.

– Engedelmével, ismételném a kérdést: hogyan ítél a törvény, ha ugyanazt a rosszat sokan teszik. Mert az én esetem mégiscsak erre példa. Sok cinkos közül egyetlen bűnös – ez vagyok én. Engedelmével, képviselő elvtárs: hát a közös felelősség…

– Ne kezdjük elölről. Maga valami hatalmas társadalmi cinkosság része, márpedig ezt a pokoli körforgást meg kell állítanunk.

– Akkor ide Mózes kell, képviselő elvtárs.

– A törvény bennünk van, én azt vallom. Így kellene legyen, s ha ez sikerülne, nem volna szükség annyi kényszerítésre.

– Mire van reményem? – egyenesedett ki váratlanul a rab.

– Egy másféle életre.

– S a perújrafelvételem?

– Túl nagy a számlája, ezzel nem biztatom. Ehhez új vádirat kellene, újraértékelni az egész ügyet. Átértékelni… Alkalmasint kérhetné viszont a hátralévő idő elengedését.

– Azt nem. A hátsó ajtón én nem megyek ki. Fütyülök az ilyen megbocsátásra. Egyszer azt álmodtam, egy hatalmas aréna alján állok, és szabadon védekezem, ahogy a rómaiak régen. Ezt igen, ezt el tudnám képzelni.

– Zárszó? Mondjak zárszót? – állt fel a képviselő. – Nem, inkább ne, de talán valamit mégis.

Tekla az ügyész homlokát nézi, tekintete lassan araszol a ráncok hasadékain: az emberi élet barázdáit látja az ismeretlenbe nyúlni. Izgalommal várja a választ:

– Vissza kell szereznie az emberek bizalmát… Bizonyítania kell.

– Mit?

A rab homlokán kivörösödik a forradás:

–Talán a tegnapi cimboráknak, a ganajoknak, a hízelgő isteneknek, a szorzótáblásoknak, az örökös funkciósoknak?…

– Azoknak, azoknak, azoknak. Mindenkinek…

A képviselő kábultan hagyja el a börtönt: nem foglalkozom vele többet, elég volt. Időrablás, ha nagyon akarnám, se tudnék változtatni Tekla helyzetén. Az idő súlya, az ilyen ügy föld alatti vakondtúrás, járatok szövevénye. Lezárni. Elkötni, a bírói nagylelkűség okozhat gátszakadást is. Az én szerepem pedig a stabilitás.

Ismétlődnek a képviselő estéi, amint hazajön, szobáról szobára járva eregeti maga mögé ruhadarabjait, csak úgy a földre. Utálja a begomboltságot. Ezután lavórban áztatja lábát, majd egy szál gatyában fotelba veti magát, élvezi, ahogy bőrét éri-csapja a levegő.

– Milyen napod volt? – kérdi a feleség.

– Mozgalmas, mint rendesen.

– S holnap?

– Holnap Prága, a reggeli géppel megyek.

– Apropó, hisz ott székel a földid is, akár meg is lephetnéd. Érdekesen hallgatsz róla, végül is kinek lett igaza?

– Nehéz életrajz, különben minden rendben, ahogy mondtam is már.

Az öreg

Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot. „Innen felülről ez is más, a hóesés. Földszintes ház ablakából érezni, ahogy földet ér a hó, néhány éve még hallottam a neszezését is. Ez más tél.”

Elözvegyült. „Jó, minden jó. Nem kell tüzelni, és meleg van. Fürdőkád. Van orvos, üzlet is. Csak ez más. Itt semmi sem az enyém. Mindenem van, meg semmim sincs”, írta leánytestvérének.

Könnyű, bélelt felöltőt vesz magára, és elindul, az irány most mindegy, a hó vonzza. „Ez jobb, mint az emberi mosoly”, örvendezik fanyarul. „A szélfúvás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egyugyanazok minden időben…”

A tél az méltóság.

Az első hetekben zavarta a szélfúvás; ez a nagy ház másként áll szélnek, mint az otthoni, zsörtölődött. Váltogatta ágyának fekvését: én csak hosszant tudok feküdni a szélfúvásnak, magyarázta, a harántszelek kínoznak.

Emiatt kapott össze menyével már az első napokban:

– Háromnaponként nem lehet átrendezni a lakást, apa.

– Csak a helyemet keresem, nem akarok én semmi mást.

– Műépítész barátunk tervezte a belső elrendezést, láthatja, apa. Itt mindennek meggondolt helye van, itt minden mindennel harmonizál… Nem szeretem, ha rakosgat.

Be nem vallott gondja: alkalmazkodni az évszakok járásához. Megszokott ruhadarabjainak némelyikét ragadozó mozdulattal kapta le róla a város. Kalocsni, gumicsizma, viharkabát: ezek süllyedtek elsőként a kőrisszekrénybe.

Nekidől a szélnek, féloldalt ver rá a hó, élvezi a menést. Hunyorgása alól kárörvendően figyeli az esetlenül csámpázó járókelőket. „Kabócák.” Rosszul mennek, azt hiszik, ha magasra emelik a lábukat, már könnyebb. Billegnek. Előredőlni, a felsőtest járjon elöl, s a lábat orral vágni a hóba. A járás csak így lesz biztos. Mit szólnának a havasokhoz, ha még a flaszteren is nehéz… Ez a nép már azt sem tudja, a tél úgy szép, ha a hajnali harangozással egy időben tisztítják a kis utakat. Aztán bemenni, bevinni a friss hideget, megfűtőzni. Ez a téli hajnal…

Milyen élet ez? Az este, éjszaka is. Először megyek ki vizelni, de a menyem még akkor is csörgeti a csészéket. Ellopják maguktól az éjszakát. Igazi reggelt itt nem is látok, elsietik. Pedig a reggeli idő a fontos, az indulás, apám még a bajszát is akkor pederte, reggel.

Kezdetben az öregember számára ez volt a legrosszabb, a néma, néptelen hajnalok. Nem értette, hol vannak az emberek. „A betontemplomokban sokáig tart az éjszakai mise.”

„Hol laknak a munkások?”, kérdezgette fiától. „Hánykor kezdenek a gyárak? Itt mindenkinél csak táska, táska.” Kényelem, ezt kapta cserébe eddigi életéért. „Amit magamban hoztam, az csonka kéz, nem kell senkinek.” Kertet, tágas udvart hagyott ott a város utcáiért. Aránytalannak érzi a cserét. „Észre sem veszem, és majd leáztatják rólam függetlenségem nyomait is…”

„Nem szerintem megy az élet”, panaszolja magának. „Én azt hittem, itt mindent megbeszélünk, este vagy reggel megkérdik tőlem, miként rendezzük a következő napot. Apáméknál ez így volt, nagy fiainak is ő mondta a teendők sorát, később eszerint tettem én is. Itt fekhetek, kelhetek.”

Hólapátot keresett a boltokban, könnyűt és szélesen fogót. Amit kínáltak neki, azt kicsinyellte. Végül egy nagy öblű szeneslapátot talált, ezt festette pirosra. Ekkor nyugodott meg először városba költözése óta: a megszokott reggeli hangulat, az ismert mozdulatok, a hólapátolás ritmusa. Lapát, aztán seprű; letisztította a szomszéd bejárót is. Mosolygott magában, ahogy a szél arcába csapta a havat.

Szatyros asszonyok nyitják a reggelt, velük ismerkedik elsőként: kedvesen köszöntik a havat lapátoló öreget, az ágy melegét lehelve arcába. Hatkor nyit az élelmiszerbolt, ők az első vásárlók: kisgyerekes anyák vagy lusta férfiak feleségei.

„Mosolyognak rám”, szépíti magának a reggelt.

Társai csak év múltán kerülnek, két öregasszony. Az egyik Árvából, a másik Homonna mellől; a telet töltik itt csupán, tavasszal, ha maradna bennük erő, mennének vissza. Özvegykedni, zöldséget vetni és várni.

Magyarul viszonozza köszönésüket, így adja tudtul magát. Néhány nap múlva meg is szokják: havas reggeleken előtűnik egy bajszos, kucsmás ember, aki megtisztítja lábuk előtt az utat.

„Dicsértessék”, köszön nekik előre; Goszpogyin, pomiluj a válasz. Templomjárók, ráncos szájuk már itt elkezdi az imát. „Az öregség mindenütt nehéz”, mondaná, de nem akar áhítatukba szólni. Örül a sokat látott hajnali képnek: öregasszonyok a hóban. Valahol félúton éri őket a harangszó. Kérdezték már tőle többször is: maga nem jár az Istenhez? Nem beszél róla senkinek, ám néha megremeg lelkében a gondolat: öregségemre nem kellene-e Istenhez társulnom?

Álldogálva az ablakban, jólesik hallania a harangozást. Az idő szavát. Nyolcvanegy év: megszámlálhatatlan harangozás; ünnepekre és halottakért. Ezt érzi most a harangbongásban, s hogy ilyen volt élete minden reggele.

– Nem így, apa, ne így vesse az ágyát – szólítja meg a menye –, a paplant ne keresztbe, hosszában hajtsa össze, szimmetrikusan.

Az öreg fülében elnémulnak a harangok.

Amíg hull a hó, mosolyosak a napjai, fehér úton mendegél bele a gyermekkorba, vissza az őrház apró ablakaihoz: öten születtek a vasút széli magányban.

„Feri testvérem ment el a leghamarább. Fürge, igyekvő ember volt, elkezdett három szakmát is: kádár, szíjjártó, sofőrség. Katonaként autózott a Donig, onnan meg az örökkévalóságba.”

Ha megroggyan a hó, elkomorul, s leveleket kezd írni. „Talán ez az utolsó menedék, a levélírás”, kesereg fanyarul. Mielőtt íráshoz kezd, hátradől az időben. Legmesszebb az őrház van: három pár sín, a két szélső kitérő, négy váltó, két jelző és egy sorompó. Arra jár a budapest-lembergi gyors is.

Anna húga egy gépészhez ment férjhez, aki a cseh világgal került Szolyannára, harmincban, a nagy nyomor idején. Az öregember nem szerette cseh sógorát. Könnyelműnek tartotta. Lojzo a söröspohár mellől mosolygott le minden emberi kicsinységet és kapzsiságot. Ha futotta rá, ruszin cimborákat hívott asztalához: „Az otthoniak nagyon magyarok, hungaristák.” A háború után Lojzo nyugat felé sodródott, végül is az Elba völgyében kötött ki, Ústíban, egy kitelepített német galád házában. „Itt most jó”, dicsekedte tíz év alatt írt egyetlen levelében, „mindent kaptunk, minden van”.

Térképen keresi nagyítóval szerteszórt testvéreit, amerre mentek és ahol vannak. Az utakon lassan megy, hogy mindent lásson: ötszáz kilométerenként sodródtunk nyugatabbra, ennek a második háborúnak ennyi volt a fesztávolsága, Latorcától a Dunáig, Dunától az Elbáig. A Latorcánál még együtt játszottunk, most én vagyok a Duna, Anna húgom az Elba.

Annáék egyetlen lánya már kétszer vált el, most ebben az ügyben ír. „Azért van, mert a Lojzo mindig lusta volt, és biztosan ma is olyan. Meglátta a munkát, és már görbült is a keze elfele. Ezt láthatta a leánygyerek is. Anna húgom, hiába is dolgoztad magad szárazra… Lojzo sétálni ment, Haničkát a hátára vette, és együtt ültek be a sörözőbe. Ez volt a baj. Mert hogy lehet annyira szeretni azt a kurva keserű italt, hogy még a gyermek is lássa… Jámbor teremtés, mégis benne a rossz. Én már akkor is megmondtam, miféle ember az, aki reggel nem tud idejében a gatyájába bújni. Ő volt a nevetség, tudott róla már Stenner vezérigazgató úr is – hogy lógós. Amikor engem kérdeztek felőle, megtagadtam. Az ilyen nekem nem rokonom… Akkor bocsátották el először, és még ő kezdte rólam híresztelni, hogy hungarista vagyok. Ilyennel csak azt lehet, megpufálni… Megteszik azt más asszonyok is, rendre tanítani az ilyet csak így lehet, ezt már régen meg kellett volna tenni…

Baj az, hogy Hanička ráütött. Ez a lány nem a mi fajtánk. Írod, ő is nagyon szeret szórakozni. A zistenit az ilyennek, az egy szem gyermekét odalöki neked, az meg kurválkodik, megpufálni az ilyet is!

Honnan lesz most harmadik férje is?…

Nagyon egyedül vagy, írtad ezt is. A csehek között nem találod magad. Csoda itt már nem történik, miként akarnál vénségedre a sorsodon változtatni? Most már csak tűrni lehet, ami van… Vegyél egy szótárt, és tanuljad a csehet, úgy hamarább találsz valakit. Azt teszem én is: fejem alatt szlovák szótár, más választásunk nincs. Tanácsomat legalább most fogadd el, ne hagyjad magad, ők ketten vannak ellened, de a mi fajtánk olyan, nem hagyja magát.”

Az írás befejeztével akkurátosan felöltözik, és ajánlott küldeményként adja postára a levelet.

Útközben a tegnap esti társaságon tűnődik: jár a fiamékhoz sokféle ember, újságírók, festők meg ilyenek. Hogy mennyit tudnak beszélni! Meg az ostoba tréfáik! De ha én kezdek szót, rám mosolyognak, s azon nyomban fordulnak is el. Fölényesek, pedig én vagyok köztük a legrégibb. A legtöbbet én láttam, hisz ők még alig emberek, de hetvenkedésük két torony hossza…

Bezzeg ha én azt mondom, ácsinas koromban még császári alattvaló voltam – leintenek. Hogy ez már naptárba való. Lehet, hogy oda kívánnak engem is. Régen élek, gondolhatják.

Miért nem lettél császári ács? Miért. Miért nem lettél császár, öreg?

Marhák.

Mert leestem egy tetőről, eltört a lábam, csak úgy szemre pászintották össze, két fa közé fogva a sípcsontomat. Azóta bicegek. Így nem lettem katona, azért nem lettem ács sem.

Érzem is, látom is, megmosolyognak. Ez a nagy emberi kurvaság, röhögni – azon, aki kisebb, aki gyengébb. A beregi borosgazdák egyszer kitaláltak egy heccet: aki kiáll egy próbát, kap egy bundát. Szerencsétlen ruszinok álltak sorba a kocsma előtt: aki báránybundában oda ül egy kályha mellé, amit a gazdák gerjesztenek, s kibírja egy álló napig, azé a vagyon.

Az egyik elájult, a másik kibírta. De mennyi kíváncsi rohadék nézte ezt a kínzást! Cirkuszt csaptak a nyomorúságból. Röhögős halált. A nyomorultak összeröhögtek a cinkosaikkal…

Volt persze más is: fakereskedők gazemberkedtek jámbor gazdákkal, Gyertya mellett kugliztak, az állító már sötétben mozgott, de az eredményt ő mondta be – a megfizetett hazugságot. Ha Jeszenyi gazda gurított, kettőnél több bábu sohasem dőlt, Kesler, a német fakereskedő mindig a dupláját ütötte. Reggelre megittak két demizson bort, Jeszenyinek elnyerték két darab földjét.

Mosolygással, tréfaként indult ez is: becsapni a hiszékenyet. Kiröhögni. Másnap Jeszenyi felakasztotta magát.

Azóta nem hiszek a mosolygásban, legfeljebb az anyaiban. Mosolyát tolja maga előtt a menyem is, amögött meg az akaratot; előbb kedves, aztán ver rám a szemével. Idegenül vagyunk.

Megmosolyogják az életrajzomat is: hol élt maga, öreg? Vonaton lakott talán? Pedig nem is írtam be mindent, nem, ágyúlövésnyi körből harminchét évig ki sem mozdultam, de hát Verecke, a hágó meg az utak. Ott elég volt egy széken ülni, semmit se tenni, akkor is bűnné lettünk…

Ferenc József, Masaryk, Benes, Horthy, mondhatnám őket országos földimnek is…

A Monarchia halála után elmentek a nagy seregek. Egy Pananics nevű ruszin ember megalakította a nemzetőrséget, azt mondta, védekeznünk kell, és hogy lehetünk még köztársaság is: ruszin köztársaság. Hadseregnek hittük magunkat. Mentem én is, szüntelen harcban álltunk valakivel, hol az ukrán lovasokkal, hol a románokkal, ők rázták legjobban a rongyot; visszafoglaltuk tőlük Szolyannát. Felfejlődtünk, lőttünk, és mentünk. Lőttünk, és mentünk.

Tizenkilenc telén megjöttek a cseh csendőrök. Elszedték tőlünk a fegyvert. Alakítottak egy orosz iskolát és két társalkodóházat. A csehek részére a Sokolt, nekünk pedig a Magyar Házat. Apám munka nélkül maradt, felmondtak neki a csehek, mert nem tudott semmilyen szót egyetlen szláv nyelven sem. „Ezeket én nem ismerem el”, csapta be maga után az ajtót.

Bezárult az őrház ablaka is.

Anna húga hirtelen halt el, másodiknak a testvérek közül. Az utolsó két évben sűrűn írogatta alig olvasható leveleit. „Köszvény gyötri könyökömet, ujjaimat, térdemet, már állni is, feküdni is alig tudok…” Sokára jött egy fénykép is, fájdalmas szobor nézte a messzeséget: már a halál tartja elé a tükröt, mondta magának az öregember. Meglátogatni nem ment, félt, hogy valami nagy idegenséggel kell szembenéznie.

– Vigyük el innen Annát – ajánlotta egykor sógorának. Közelebb.

– Hová? Hol van közelebb?

– Idegenül vagytok, idegen föld ez. Tanácstalanságukra megkönnyebbülés lett a koporsó. Riadtan nézte a krematórium szürke márványfalait. „Simára csiszolt sírgödör. Idegen halál, idegen halál.” Sörözőben hajtottak utoljára fejet kisebbik lánytestvére előtt. Elsőnek hagyta el a tort. Megnézte az Elba vizét, és sietett az utazással.

„Ennek is vége”, nézett vissza a gyász partjaira, a keserű vidékre.

Keserű vidék a Felső-Latorca völgye is. Többféle nép. Őslakóknak az oroszok tartották magukat, ruszinok, ruténok, huculok, ukránok, mit tudom én, minek mondjam őket. Ottani életem folyamán is annyiszor kellett keresztelkedniök. Bennünket, magyarokat, nem kedveltek, különösen ha kiemelkedtünk. Ha ruténokkal ismerkedtem, már a második kérdésük az volt: Hol születtem? Rögtön megmérték, jöttem-e vagy köztük nőttem…

– Te ugyan milyen forradalmár vagy bíró lettél volna a Polana völgyeiben meg tovább? – kérdezte egyszer váratlanul a menyéhez fordulva.

– Igazságos.

– Ott fent, a hegyek közt, a kenyér volt az isten, tudod-e? Nem kellett oda elmélet meg Marx. Csak nézni, figyelni a nyomort. Jártak oda olyan tifélétek Prágából is, ott jegyezgetett az az Olbracht. Kenyeret persze az sem hozott, de legalább világgá ordította, amit látott, mert annyi főtt krumplit, annyi főtt paszulyt, annyi éhes nyeldeklést nem evett egész Európa, mint az akkori Kárpátalja. Meg az a temérdek kódus zsidó. Akkor mi volt az igazság?

– A harc.

– Harc, harc! Ezt már a szajkó is tudja. Tarthatnék előadást a ravaszságról, a térden állva hízelgésről is. Így lehettem csak fűtő, a keskenyvágányúnál. Alázkodás, ez volt a munkásélet.

A menye egykedvűen néz rá, éppen csak azt nem mondja: „Ezt már hallottuk.” Nem kedveli a menyét, mert ha emlékezni kezd, állandóan közbeszól, kiigazítja, szemtelenül kérdez. Pedig a keskenyvágányú…! Álmodik róla még most is, fel-fellép a kis gőzösre, és engedély nélkül indít.

„Reggeli négykor már gerjesztettem a tüzet. A gépen ketten voltunk, a kocsikon két fékező; rönköket hordtunk az irtások aljáról le a fűrésztelepre. A csehek kezdték meg az igazi kitermelést. Ősvadon, csak nyújtották előttünk a keskenyvágányút. Fiatal voltam… Hatodnaponként rutén menyecskék jöttek velünk a vágásokhoz, embereikhez mentek. Egy éjszakát háltak kint, csak úgy a tűz körül. Égett éjjel-nappal, akörül aludtak, összekuporodva állatként, más takarójuk se volt, csak a tűz. Hogyan ölelték asszonyaikat a havon, nehéz elképzelni. Visszaúton nagy kedvvel jöttek az asszonyok, a vagonok szélén ülve, röhincsélve, örömbe lógott a lábuk… Fél kenyérért így is hajlandók voltak; krumpli-, paszuly- meg málészaga volt a ruhájuknak, s hirtelen ölelésekkel fizettek – hamar legyen a dolog. Feküdtek az ember alá hóra vagy fagyos földre, majd lecsapták a szoknyájukat, és már futottak is.”

– Megmosolyogtok azért is, mert szeretem a telet – mondta a menyének.

– Ne ezt, apa, ne a nagy telek meséjét mondja. A mesét mi is tudjuk. Hogy volt egyszer keskenyvágány. De ezenkívül? Maga akkor mit csinált? Hol volt, amikor a nyomor fellázadt?

– Dolgoztam – vágja ki ingerülten –, mai ésszel ezt nehéz felfogni. Irtóztam a nincstelenségtől; akinek nem volt munkája, az pusztult. Alázkodott, kóduskodott. Vannak, akik dicsekszenek az akkori idővel. Én féltem. Én kapaszkodtam mind a tíz körmömmel. Belebújtam volna a kis gőzösbe is. Nevetséges? A telep bejáratánál minden reggel egy csorda ember kínálta magát. Egy darab kenyér annyi volt, mint az isten… Akkor kerültem a telepre kenőnek.

– És a sztrájkok idején?

– Én nem sztrájkoltam egyszer sem; ha azt teszem, a ruténok pártjára állok, s magam ellen fordulok. Akkor emeltem ki fejemet a nincsből. Egy gondra görcsölődtem rá: legyen. Legyen kenyér. Legyen mit enni, mert akinek nincs, az a semmi alatt van.

Sápadtan hallgat az öregember menye, ellentétes érzések borzolják; értés és ellenérzés. Múltat értékelő sémáikba az öreg nem fér bele, csak a harcosok, a mártírok, így tanulták.

– S hogyan segített? – kérdi szúrósan.

– Darab kenyérrel, meg ami volt. Rokonokat, ismerősöket, ha csak egy hétre is, benyomtam a munkába.

„Mi ez?”, tépelődik az öregember menye. „Menekülés vagy kihátrálás a nyomorból? Gyávaság? Csak önmaga vállalása? Az utókor, különösen a fiatalok fénycsóváiban hamar lesz meztelen az ember. Vagy az öregnek sikerült az egérút: ügyeskedéssel, ravaszkodással maradni életben? Megmaradni… Mai kényelmünkben kiöregedett szó. Ha lakásunk világát nézem, mulatságos is folytonos újramondása, akár az első háborús családi képek. A kényelem fölénye, persze, torzít. Hisz millió pillanat termékei vagyunk. Lehetséges volna, hogy a múlt pillanataiban…”

– Miért hallgatsz, lányom?

– Gondolkodom… – „Hallgatom az öreget, ahogy mindent mesévé szépít, legendává. Önmagát is, fennmaradását, gyarapodását. Dicsőségnek hiszi magát. Ha nehéz helyzetekben megőrzi magát egy élet, hogyan minősíti azt a történelem? Egyáltalán érdekli ez a történelmet? Miként marad ránk egy ember? Hősként? Halottként? Vagy megmaradt élőként?… Az öreg naponta mutatja életének darabjait, én vagyok az utókora: lehetnék bírája is… Ellágyult meséje hézagaiban ott vannak élete nagy törései, s e törésekben a dermesztő ellentmondások: Szolidaritásból hogyan lehet szamaritánuskodás? Nem volt tábornok, befolyásos politikus, pókhálószál végén tornázott: ha önzés árán is, ha veszélyhelyzeteket kerülve is megmaradt. Ha mások rovására nem, ha mások ellen nem, ha önmagáért teszi, ez is lehet mérték”, enyhül meg az öregember iránt.

– Min gondolkodol, lányom?

– Azon, amit mond… Nehéz helyzetekben mi viszi előbbre a világot? A hősiesség vagy a megmenekített élet? Mert abban a nincstelenségben maga letérdelt. Nem tudta, de térden állva fűrészelte a vasat, kente és öntötte a nagy lendkerék csapágyait, térden állva hízelgett, hajlongott. A menekülés ára ez volt, a letérdelés. Nem a hősök tulajdonsága ez.

Az öregember másik húga, Margitka, Magyarországra szökött szerelemből. A csendőrsógor ezerkilencszázharminckilencben kakastollasként vonult be Szolyannára.

Almási Ferenc őrsparancsnok.

Szép zömök férfi, derékszíj feszességű, ahogy az iskolában rávezették a szüntelen vigyázás útjára. Beszéde még a bevonulás évében is csizmaropogású, azt hittem, tőle függ a hegyek díszmenete, s parancsára a dombok is kúszva-szökdelve indulnak támadásra.

„A győzelem a miénk”, ismételgette Almási őrsparancsnok önmaga képezte életbiztonságként. Almási őrsparancsnok tetszett az öregembernek.

A bizonytalanságban lévő az erőhöz társul. Ősösztönös felismerés, aki társul a rendhez, magát is rendnek hiszi. Az öregember így alapozta magába a világot: rend, fegyelem és szolgálat – a megmaradás feltétele.

Szolgálat, ezt a szót kövezte lábai alá, ennek alapján építette élete magaslatait: Stenner vezérigazgató úr, ez volt a csúcs, s kétoldalt a szolyannai kaszárnya katonái. Így tárgyiasította élete önvédelmét, háromszögű sáncárokkal vette magát körül, háromszög volt az élethatár, a gondolatok, a tervek határa a biztonság képzelt határa is.

A magyarok bevonulása előtt titokzatos emberek keresték fel esténként: „Segítsen nekünk, legyen a mi emberünk, a ruténok országát fogjuk megcsinálni”, magyarázták idegen kiejtéssel. „Kis Ukrániát akarunk, mondják a német barátok is, ez jó. Nekünk szükségünk van ilyen munkásra. Segítsen, és akkor jó dolga lesz a mi államunkban. A rendes magyarnak jó lesz…”

„Itt ezeréves Magyarország lesz”, csapta be mögöttük az ajtót.

Harminckilencben, a csehek kivonulása után a Sokol-házat bezárták; a Magyar Ház akkor élte fénykorát, a szolyannai magyarok főhelye lett, egyszerre szórakozó, tanácsterem, bizalmas megbeszélések és a győzelem ünnepléseinek helye. Később megalakult a magyar úriasszonyok köre a fronton harcoló katonák megsegítésére, fal nagyságú térképen hetenként követték a német és magyar seregek útját. Iparosok, kistisztviselők, művezetők, a postamester, csendőrök, német mérnökök, katonatisztek rózsásodó arccal hallgatták Stenner vezérigazgató úr előadásait a végső győzelemről és Kárpátalja háború utáni jövőjéről.

Az öregember kedvelte Stenner vezérigazgató urat, „ő tudja az irányt”, melengette alakját. „Mert a győzelem, csak a győzelem lehet a cél, a megoldás is csak az lehet, a ruszinok nyomorára, az itteni magyarok félelmére is csak a győzelem lehet az orvosság…”

A győzelem ünnepe.

De hát lesz-e győzelem?

Csehek jöttek, csehek mentek – magyarok jöttek, magyarok mehetnek…

Ettől kezdve az öregember csak a családjával gondolt: ennivalót gyűjtött, élelmiszert vásárolt akármi utakon páni félelemmel. A nincstelenség riadalmához most társult a háború réme.

Esténként illegalitásban élő ruténok keresték fel: állna közéjük vagy legalább segítené őket. Kerülő utakon ennivalót juttatott nekik, de közösséget nem vállalt velük.

Megjelentek nála a nyilas párt toborzói, nem fogadja el belépőjüket. Élete nagy igazságtalanságának érezte, hogy a kérdések meggondolására nincs ideje. Parancs szerint kell válaszolnia: igen vagy nem. Ide állsz vagy amoda állsz? Döntsél, de azon nyomban. Szedik, viszik a zsidókat, üzengetnek neki, beszélne Stenner vezérigazgató úrral: vagyont érő tárgyakat ajánlanak segítségéért, „hiszen mi is magyarok vagyunk”.

Bénultan vár.

Dönteni, dönteni kellene.

Mintha elkezdődne saját életének a kihallgatása: tetejefala nincs nagyteremben láthatatlan istenkéz mutat a vádlottakra: állj fel és beszélj. Beszélj! Beszélj!

A ruszinok már nem köszönnek neki olyan alázatosan.

A katonavonatok jövés-menése kísértetiesen hasonlít az első háborúéhoz. Csak ez mégis más, az öregember már nem bámész kamasz, s visszafelé a vonatok most nem hoznak foglyokat. Nincsenek foglyok, ezen töpreng hetekig, itt szakad el az idő, s nyílik elé élete nagy bizonytalansága. „Mert mi lehet, mi lesz a nagy győzelem nélkül? Mi lesz velünk, itteni magyarokkal, akik annyian vagyunk csak, mint szelet kenyéren a héj?”

„Én is lehetek a háború foglya, belesodorhatnak anélkül, hogy kezem fegyvert érintett volna.” Minden gondolata a bizonytalanság felé táncol, s tudja már az első háború utáni időkből: az íratlan bizonytalanság rosszabb, mint a leírt ítélet – lehet a bizonytalanság halál is.

Két szekeret raknak meg élelemmel, ruhával, húsz év szekérre rakható dolgaival, s egy éjszaka leküldi családját a felesége falujába. Biztonságos távolságba a nyugtató alföldi rónára, nagy rokonság közepébe. Ő maga marad; pislákol még némi remény: Hátha itt születik meg a nagy győzelem?

Almási őrsparancsnokot is magával sodorja a káosz.

Egy éjszaka kövekkel, fadarabokkal betörik házának ablakait, „kutya magyar, megszálló magyar”, vágják hozzá. Elmenekül, elmenekülnek.

Nem érti, ami történt; katonamundér s tábornoki rangjelzés nélkül is menekülnie kell.

Menye már sokszor kérdezte:

– Erről miért nem beszél, apa? Elmeneküléséről? Miért? Miért hagyta ott szülőföldjét?

Magába néz az öreg, mintha ott bent a kígyózó utakat figyelné, vagy mintha várná, hogy jön valaki, és jó hírt hoz vagy választ ad helyette. S mikor már leszáll a képzelt utak pora is, akkor válaszol csak:

– Mit akarnál hallani?

A faluban, ahová sodródott, évekig tart a kábulat. Esték sötétje jelzi az időt, körülülik az asztalt, nézik a petróleumlámpa fényét, egymás arcát, emelik s leteszik tanácstalanságukat. Folytatnia kellene az életet, a színhely változott csupán: rendelkezne, erélyeskedne. Elhúzódnak tőle az emberek, egyedül marad. „Alkalmazkodnom kell”, ismeri fel, „igazodnom”, s ezután azt teszi csak, amit a világ akar.

Bekerül egy nagy építkezésre, síneket rak. Évek múltán meri csak előhozni a kisvasút szép emlékét: szlovákul, akadozva, rajzolgatva magyarázza: „A keskeny sínpárnak nem kellett ilyen erős kavicságy, kátrányos tölgyfa volt aládöngölve.”

„Megváltozott a vezénylés nyelve, öreg, nem csak a talpfa, nem veszi észre, öreg?”

Kicsivé zsugorodott, akár a mezei rög, várva, hogy a háború égre vert pora leszálljon. Nem mer magáról jelt adni sehová. Senkinek. Annyit sem, „élek”. Fél. Fél.

Almási őrsparancsnok 1954-ben jelentkezett újra Debrecenből. „Megmenekültünk”, ennyi volt a levél értelme.

Amália húga szolyannai szabóhoz ment feleségül, ők a helyükön maradtak, hét évvel a háború után írták első levelüket a szovjet posta nagy pecsétjével.

„Kívánom, hogy levelünk találjon benneteket egészségben… Máskor Amália testvéred írja a levelet. Most én, Bálint, tudatlak benneteket bajunkról. Amália most a jóságát bűnhődi meg. Az egyik este eljött hozzánk Polanáról egy asszony, jó emberünk felesége, és kérte, adjunk neki szállást éjszakára. Amáliának mondta csak, hogy őtet megpiszkálta a bába azon a napon. Éjszaka vérzett, reggelre pedig meghalt. És azért, mert Amálka ezt tudta, és nem jelentette a dolgot, őt hibáztatják. Jött a nagy bíróság és hét év büntetés, hiába jártunk, nem segített az isten sem. Vége. Itt nagy szigorúság van, Amália testvéred most Kazahsztánban van, táborban dolgozik, hogy ott javuljon meg a bűnétől. Én járok munkába, nem úgy, mint régen, mert itt most minden szabót egy helyre fogtak össze, nyolcan vagyunk egy helyen, elegánsan dolgozunk, de lassan áttérünk az orosz divatra… Legalább rátok vigyázzon jobban a jó isten, én is megtanultam imádkozni. Ha jó hír jön, tudatom veletek. Otthon vagyok csak mindennap a kutyámmal. Vendéglőbe nem járok, mert az itt most nem divat…”

Az öregember letaglózódott a hírtől, év is múlt talán, míg válaszolt: „Amália húgomnak én mindig mondtam, nem szabad olyan jónak lenni. A világban törődjön az ember magával, és kész. Ha én ott vagyok, ez biztos nem történik meg…”

Amália másfél évvel Sztálin halála után szabadult. Ezerkilencszázhetvenkettőben az öregember feleségestül Debrecenbe látogatott, Almási Ferenc egykori őrsparancsnok családjához, háború utáni első vizitre. Elmerevült, gyengülő kezek ölelték egymást, mindenki kijött a félkörös zárt udvarra, tizenheten, mint egy bevonulás bámész népessége: nekünk ennyi jutott a győzelemből, könnyezett befelé az öregember, „a megmaradás győzelme”.

Középen Almási Ferenc állt, elhízott, gömbölyű, kopasz kis ember. Semmiben sem hasonlított ifjúkori önmagára, valamikori recsegős, parancsoló csendőrarcára mosolyt ragasztott a későbbi idő. Alázatos mosolygást. Így, ezzel a pislogó mosollyal mutatja be a nagy család tagjait: dédapa, három nagymama, elöregült lánytestvérei, a vejem orvos, a lányom gyógyszerész, az ő férje sofőr, s a gyerekek, van köztük mindenféle. Egy konyhán, egy udvaron élünk, az itthon levők a házat tartják, főznek, takarítanak, a fiatalok pedig a kapun kívül harcolnak; régi nyelven szólva, lehetnénk nemzetség is… Így hozta az idő…

Én vagyok a bevásárló, s meglóbálja a nagy kétfülű szatyrot. Ennyi a bemutatkozás.

A látvány kívül esik minden várakozáson, de különösen egy szó: bevásárló. „Egy őrsparancsnok hogy lehet konyhai beszerző? Nyári huszár”, sérti sógorát. „Ennyire nem lehet lealacsonyodni, százféle mesterség közül legutolsó a kétfülű szatyor.” Beszélgetésüknek csak múltja van, és félve tapogatózó jelene. A jövőről semmi. Az emlékezés tüze alig melegít, éppen csak akkor pirulnak meg az arcok, amikor dicsekvéssel lehet szólni valamiről. Az meg csak annyi, amennyit a fejére tett ruhában magával tud vinni a vízen átkelő ember. Kimondatlanul is érzik, az ő közös idejük nem folytatódhat.

Hazafelé az öregember felesége költöző madarak szemével nézi a tájat. „Itt se leszünk többet”, mondja csendesen.

– Milyen volt a találkozás, a debreceni? – kérdi az öregember menye.

– Szomorkás. Szép város, voltunk imádkozni is a Nagytemplomban, húsz év alatt ennyi jutott a rokonságnak, egyetlen harangozás.

A fiatalasszony nagyvonalúan, felülről nézi az öregek jövésmenését. Látszólag, valójában követi őket, gondolatban a nyomukban jár. „Húsz évig melengették magukban e látogatás szándékát – kimondatlan türelemmel. S kivárták. Húsz évig meghúzódva lenni, mintha nem is élnének. Aztán egyszer csak elmozdulnak, egyszerre van bátorság megkeresni fiatal életük érzékeny helyeit. Elég lenne ennyi? A félelem levetéséhez elég lenne az összegyűjtött idő? Ilyen ereje van a múló időnek?… A múló idő lehet megbocsátás? Lehet feledés?”

– Sokat gondolkodol mostanában? – áll közel menyéhez az öregember. – Valami újságban is emlegették a neved, nem értettem teljesen.

Jóleső megérintés az asszony számára.

– Igen, igen… írtam egy dolgozatot, szakmunka, doktori értekezés, „Az etika princípiumai”.

– Így nem értem.

– Az emberi erkölcs, az emberi felelősség. Hogyan kell lenni, hogyan kell élni? – Becsületesen. Erről.

– Miért foglalkozol te ilyenekkel?

– Ez érdekel. Konkrétan, milyenek vagyunk, s hogyan viselkedünk különböző helyzetekben?

– Az ember ilyen, mint én vagyok, lányom.

– Nemcsak ilyen, apa.

– Bántanak?

– Nem fogadták el a munkámat. Visszadobták.

– S most mit tesznek veled?

– Nem tudom, hogy végződik.

Eddig kíséri csak az öregember, a kérdés küszöbéig, tovább nem megy, mintha érezné a közeli tapintható veszélyt. De mindennap mondja intelmeit: azt kell becsülni lányom, ami van. A magasság csábító, tudjuk, de ha az alacsonyabb ág biztosabb, azon kell maradni, fölfelé a lejtőn csak akkor, ha nem fúj szembe a szél.

Messzire nézve hallgat a fiatalasszony, nem szól többet magáról, tudja, ez az út nem vezet tovább; az öregember kezében nincs több, csak saját életének példája. Ezt kínálja; veszély esetére a meghúzódást.

„Ahol most vagyok, kudarc? Zsákutca? Vagy ezek kezdete?”, marja magát.

Bizottság elé hívják, módosítana elgondolásain: nem vállalunk felelősséget, menekülünk a felelősség elől: mindenki megbízatása arányában felelős: mindenkit felelősségre kell vonni azért, amit tesz – nyilvánosan… Papírok mögé bújunk a felelősség elől…

– Ismétli önmagát – állítják meg –, abszolutizál, irreális.

– Ez a véleményem.

– Szubjektivizmus, elfogult szubjektivizmus… Felszólítják: felelősségérzetét bizonyítja saját életével.

– Gondterhelt vagy – mondogatja neki az öreg.

– Semmi.

– Bizonyítson: határozza meg felettese felelősségét, munkatársai iránti felelősségét, szülei, barátai, hazája iránti felelősségét… Konkrétan, hogyan csinálná maga?

Így indul el a körforgás.

Néha van olyan érzése; a szavak fordulójában jó lenne leülni az öreghez: nem teszi. „Ha valóban beavatnám gondjaimba, hasonulnék hozzá, egy padra kerülnénk. Ezt nem. Kárörömmel venné, ha megosztanám vele sikertelenségemet… Előremenekülni, ez a szó jön hirtelen a szájára, előremenekülni.”

Tanulnia kell még, tapasztalatlan – mondják felette az ítéletet.

Lassan megindul a szolyannai rokonok látogatása is. Az öregember politizálni akar velük; „akkor, amikor én”, így kezdi mondatait, a valamikori időt akarja jelenné tenni, visszaolvasni, kinagyítani a maga ott töltött idejét. A vendégek nem erre válaszolnak, a maguk életének gondjait mondják, azt, ami van. A napok terhét. „Nem hasonlítanak előző önmagukra, távoli lettem számukra.”

Orosz szokás szerint apró ajándékokat hoznak, szép tornyú üvegeket sokféle kölnivel, csillagos lámpákat, fafaragványokat, vodkát. Úgy rakják és akkor, hogy jól lássa az öregember is, tőle várják a viszonzó segítséget. Neki mondják panaszaikat, s papírra írt megbízatásaikat.

Nem múlik karácsony vagy nyár, hogy ne jönnének rokonok egyesével, sorban vagy csoportosan. „Sohasem voltunk ilyen jó családi szeretetben”, mosolyog fölöttük, „gazdag nagybácsinak néznek”.

Feleségével az öregember is elmegy Szolyannára, telve kimondatlan belső izgalommal: újra látni az öröm és a keserűség helyeit, a megszakított élet helyeit. Illesztenék egymáshoz a valamikori csoportképek darabjait, nem állnak össze sehogy sem. Minden más. Elfordult az óriási színpad, a kis, szűk Kárpátalja nagy birodalom testébe kapaszkodik, a megnőtt méreteket nem tudja befogni képzeletük. Semmi sem hasonlít, semmi sem egyeztethető, minden, ami volt, játékszerűen kicsiny.

Talán csak a tájból maradt valami.

Haraggal válnak el. Az öregember nem érti, hogy gyermektelen Amália húga miért szereti annyira a kutyát: családtag, a harmadik köztük, így terítik az asztalt is, éjszaka külön fotelban az ágy végében alszik, ha lehetne, karon fogva mennének vele sétálni is. „Az állat nem lehet veletek egyenlő”, hangoskodik az öreg, „köztetek a kutya az úriember”.

Feleségét görcsökben fetrengve, nehéz télidőben vitték kórházba. Sohasem gondolt egyikük halálára sem, „eddig akármilyen fergeteg jött is, az életünk azért megmaradt”, vigasztalta magát. Pedig erről a fehér útról, ahogy magában nevezte ezt a betegséget, már nem volt letérés. Eddigi élete leghosszabb futása: orvostól orvosig, kórháztól kórházig; fogyó kis remény, mígnem útját állta egy orvosi szempár – menthetetlen.

„Mi lesz velem, velem mi lesz”, ezt jajongta hetekig, felszámolva eddigi életét. Most innen, a városból jár feleségéhez, a sírhoz: egy út ezer kilométer. Ezer kilométeres vezeklés. Kettejük életét magában őrli, sohasem beszél róla. Az asszony születés- és névnapján virágot hoz, gyertyát gyújt, feketébe öltözik, s a fotelba ülve egyedül gyászol.

Leveleiben testvérei öregkorát akarná igazítani: „Nekünk már nem kocsmára, hanem orvosra van szükségünk”, írta. „Van egy körzeti orvosnőnk, amikor beléptem a rendelőjébe, láttam, otthon vagyok. Télen oroszosan köti a fejét, így hasonlít megboldogult anyánkra…”

Dicsekszik vele, szépíti, magában talán már főorvossá is előléptette: virágcsokrokat rejteget, apró kis ajándékokat dugdos, másnap a rendelő előtt várja, hogy találkozhasson vele. Ki tudja, mi játszódik öreg ráncosodó lelkében? A nyolcvan év küszöbén minden elváltozik, elég a tapintás, jó szó, megértő pillantás, ha meghallgatják – kicsiny melegekből rakják az öregség tüzeit. Talpig tisztálkodik, mielőtt az orvosnőhöz megy, kedves akar lenni, kellemes, öregesen szép, vállalkozna szolgálatokra is: havat hányni az orvosnő bejárata előtt…

Levelek. Levelek: életének saját kezével írt térképe: levelek írása és válaszok várása – ez a legmesszebbre kitolható időhatár. Alig van nap, hogy ne írna levelet, levelezik egy távoli asszonyrokonnal is, aki fiával pereskedik, mert kitette őt tulajdon házából. Legjobban mégis Margitnak és Amáliának a sorsa izgatja.

– Miért ez a nagy adminisztrálás, apa? – kérdi a menye.

– Én vagyok a legidősebb testvér, valakinek egybe kell tartani a családot. Emberi törvény. A legidősebb felemelt kézzel kell legyen, ő a jel meg a zászló.

A levélvárás köztes idejében magát ügyeli.

Már csak egy van, a magam élete, gyógyszerek, orvosi kivizsgálások. S olvasás. Különösen az emlékiratok, minden, ami hozzáférhető a második világháborúról. „Nem lettünk senkik, most, öregen kell keresni, amit fiatalon kellett volna megtalálnunk. Hányszor bolondítottak rossz vidékre a méltóságosok és a nagyságosok! A maguk családja: ahányan, annyi országban. Közel egymáshoz, mégis távol, és így mindenütt csak szélen, minden nagy változással egyre kijjebb szorulunk… Idegenben is a szélen…”

Amáliának meghalt a férje, egyedül maradt a kutyájával – másfél tagú család. „A házat és a pénzt ne add ki a kezedből”, írja neki. „El ne tévedj, ha pénzről vagy vagyonról van szó, a magyar is épp olyan, mint a többi, a kapzsi rokonoknak nagy izé a markukba. Rám hallgass. Tartsál ki. Lehet, hogy elmegyek, és segítek rendezni…”

Ukrán családnak adta el Amália a házát, maga a kis szobába húzódott – eltartási szerződést kötöttek.

Havazás idején az öregember ötkor kel, mint inas-, segéd- és mesterkorában. Tisztálkodik, felöltözik, a nagy piros lapátjával megy, megy lefelé, a hóropogás messzire viszi, s a nagy fehérség világgá tágítja öreg életének aprócska körét.

Vigasz

Nagy szárnyú gép áll a repülőtér betonján, szembenéz az épülettel, rövid csőrén félkörbe tört ablakszemek. Nyár van, sugárzó tiszta levegő, messzire vezetnek a színek: a reptér zöldje a hegylánc kékjéig, a kifutók betonja felfehéredve a horizont széléig húz vonalat: az ég olyan nagy és olyan kék, amilyen csak a mesében létezik.

Közel állunk a géphez, valaki a rakodást nézi, mások az órájukra pillantgatnak palástolt nyugalommal, olyan is van, aki a repülő törzsétől húz gondolatbeli vonalat az irdatlan magasság közepébe. Köröttünk minden olyan puha, szinte mindent egyformán meg lehet fogni, a levegőt, a korlátot, a nagy madár szárnyát. Kicsit mosolyognak is az emberek, maguk elé, kétoldalt is, egymáshoz tartozón, egy várható szép élmény, a tudat alatt lappangó tragédiaérzés, és a szerencsés megérkezés reménye tartja életben az arcokat.

Te is repülsz?, szólít meg egy ismerős hang. Választékosan elegáns férfi áll mellettem.

Igen.

Prágába?

Prágába.

Régen találkoztunk, áll hozzám féloldalt, arcomat nézi, a szememet, vonásaimból akarja kiolvasni az elmúlt időt.

Nyolc éve, tíz éve, tűnődöm határozatlanul.

A te emlékezeted talán jobb, nem tudom, végtére is mindegy. Együtt nézzük a messzit, s annak szélén a repülőt, sokszor voltunk együtt, gondolkodom, de így kettesben nem is nagyon, akkoriban állandóan csapatban jártunk, ücsörgéseink, ünnepléseink, vitáink mind seregben zajlottak, és az ilyen alkalmak zaja elnyeli a beszéd nagy részét, kevés marad meg… Szűröm az időt, emlékezetem kergén ugrál egy évtized időtengerében, valami kedves történet lenne jó: elernyedni, mosolyogni, visszaolvasni…

Nem, engem te rágalmaztál, mondom magamban; rajzó nagy társaságban, hogy sokan hallják, hogy csámcsogjanak rajta, hogy vigyék a hírt sokfelé. Előbb mosolyogtam rajta, gondoltam, bolond beszéd, elmúlik, elviszi a szél, de az a ficsúr – akkor annak neveztem magamban – szívós beszélő. Ment, leült, és mondta: hallottátok?…

Egy idő után már nem mosolyogtam a hallottakon, a számat rágtam tehetetlenül. Megcáfolni? Kinek, hol? Az ilyen beszéd ragadós, az emberek nem szeretik maguknál tartani, felveszik és leteszik; megleckéztetlek, megtorlom rajtad, üzentem neki. Kerestem, vártam a találkozás alkalmát, már gondolatban is jártam a kávéházakat, a borozókat: ha megtalálom, felpofozom, jobbról aztán visszatámasztom. Nagyvonalúan. Elegánsan. Erélyesen, hogy álljon meg benne a levegő; képzeletben verekedtem is vele, a földön hemperegtünk, ütöttük, téptük egymást, erősebb voltam. Nagyobb volt az indulatom…

Elmúlt az idő, annyi, hogy a harag megállapodjon és szélein repedezni kezdjen. Aztán egy váratlan alkalom: májusi nagy bál, ott fedeztem fel, sok ember közepén állt, a hatalmas csillárokat mutogatta, talán a fényességüket magyarázta; hajtókáján gyöngyvirágszál, szemüvegéről visszaverődött a fény.

Most megűzlek, ez volt az első gondolatom; a harag érzékenységére egyenletesen pergett a zene ritmusa. Tangó. És én elindultam, kikergetlek a májusi éjszakába, bele a sáros fűbe, bele az orgonabokrokba… Észrevett, és kisurrant a bámészok gyűrűjéből, végig a bokszok előtt, sietve, mintha intézkedne, a levezető lépcsőnél megállt, és visszakémlelt; innen az emeleti lépcsőre fordult, fent becsúszott a bárpult félkörös embersövényébe, háttal állt a világnak; a tükörben kaptam el tekintetét, egymásra meredtünk, nem tudom, meddig néztünk így; pillanatra megrándult bennem a béke, itt lenne a legjobb elintézni, látva habozásomat, mosolyogni kezdett… Nem, hozzá akartam furakodni, ismerős italozók állták utamat, s mire a tükörképhez értem volna, már nem volt… Könyökömmel fordultam, és a balkon korlátjához támaszkodva néztem a táncolók hömpölygését, itt táncolt az egész világ: a szentségedet. A fejeket néztem, gyöngyvirágszál, gyöngyvirágos hajtóka, te leszel a nyomravezető; hátha táncolni állt, le a lépcsőn, a táncoló tömegben nem lehet egyenesen haladni, előbb én lökdöstem, aztán engem taszigáltak, mire a felülről benézett helyre értem, a táncoló világ már elfordult… Átvettem én is a ritmust, a tehetetlenség érzése egyre nagyobb területet foglalt el belőlem, éreztem, hogy testem valamelyik részéből durva, szögletes mozdulatok törnek fel; nevetséges, ahogy egyedül sodródom, így… Aztán befogtak, csitítani kezdtek, hagyjam, ne keressem a botrányt, fogták a kezem ketten, hárman; kígyó farkát rángattam magam mögött, és minden hozzám érő táncoson taszítottam egyet, nesztek, neked is, nektek is, ritmusra, így ni, tataratam, papaam, és akkor rám villant a szemüveg, ösvényt sodortam magam mögött, de ez inkább már futás volt…

A toalett bejáratánál tűnt el…

Végre az egérfogóban vagy, örvendeztem, innen nem menekülsz, igen, ez itt a zsákutca; strázsáltam, forgolódtam, szemem az ajtókon, s a bosszú hogyanján törtem a fejem: hátulról markolom meg, és nyakához szorítom az ingét, aki nézi, tréfának is veheti, utána a derekába markolok, egyszerre két helyen érezze a szorítást, s ha ez nem elég, hátulról alárántom a nadrágot, az egyensúlyát billentem meg: már csak erőszakkal tudok hozzá közelíteni… Menekülése is bizonyítja, bűnös, a szó már képtelenség köztünk, a szám, az arcizmaim merő görcs, harapni tudnék legfeljebb, és addig szorítani nyakán az inget, míg a szeme körül feketedni kezd, itt, mindenki szeme láttára, észre sem veszik…

Zsibbadni kezdtek lábaim az ácsorgástól, zsibbadtam, zsibbadtam, a szemüveges soha sem jött ki a toalettből, valamelyik sejtem azóta is ott áll, őrzi az ajtót, vár, hogy elégtételt vehessen…

S most itt a repülőtér, a végtelenség lehetősége. Beszállásra szólít a hangosanbeszélő. Reménykedem, elsodródunk egymástól, s a repülés idejére sikerül megszabadulnom e kellemetlen emlék ízétől. Mentegetőző kis mozdulatokkal mégiscsak hozzám ül a szemüveges, hallgatunk a startolás perceiben, talán szótlanságával akar elégtételt adni nekem, gondolom. Az is lehet, félelmét palástolja a hallgatás: beleszorulunk az ülésekbe, meredeken húz fölfelé a gép, felhőbe rohanunk, érezni, hallani a motorok erejét, mégis a bizonytalanság érzése fog. Szótlan barlang vagyunk, míg a felhők fölé nem bukkanunk, majd csak a sok ezer méteres magasság kissé nyugtató biztonságában szólal meg ismét társam:

Hol dolgozol?

Hisz tudod.

És te?

Sehol, infarktusom volt, súlyos, leszázalékoltak, most csak úgy csellengek, tulajdonképpen nyugdíjas fiatalember vagyok…

Hány éves is vagy?… Zavart, alázkodó tekintettel nézi arcomat, a szememet keresi: mindenkinek ez az első kérdése, sajnálnak, megsajnálnak… Negyvenhárom. Valami elfoglaltságot keresek, ami lekötne, és amit bírnék is. Félek, tudod, fizikai félelmet érzek, és képtelen vagyok tőle szabadulni, a halálfélelem érzésétől… Sokat foglalkozom magammal, valahogy el kell terelni a figyelmemet, talán az életem függ ettől…

Hisz szerkesztősködtél jó ideig, az írás, írjál…

Sokkol, már sokkol, stresszel, amint tollat, papírt veszek a kezembe, kiver a veríték. Egy évig a feleségemmel voltam Romániában – ő tudósítóként –, én csak úgy mellette, lezseren, úgy elbírom, látod. A tenger, jönni-menni, összeszedtem valami kis híreket is, aztán csak úgy lenni, ha diplomata lehetnék, az igen. Bejártam a követségre, haverkodtak velem, és egyszerre hazaküldtek, belekevertek valami ostobaságba… Most itt vagyok egyedül már második éve.

Prágába minek utazol?

Kódorgok, tekergek. Nem találom a helyem, megismerkedtem egy lánnyal… Többször is tapasztaltam, ez az arc különös tartással adja tudtul a sikert, a lélek és test melegedettségét: megemelkedik valahogy, megnő, felülről néz, a messzibe pillant. Hatezer méteren repülünk, és még innen is képes magasabbra nézni…

Azért lenne ez, mert egész életében kevés volt a megélt öröm?

Alattunk felhőfoszlányok, lefeslettek nagy darab testvérükről gazdátlan szertefutott nyájként mennek a nagy végtelenbe, elvesztett nagyságukat keresve kopnak semmivé.

Társam fényképeket vesz elő: mosolygós szőke lány, nagy száj, keskeny szürke szemek, meghangsúlyozott mellek és combok.

Mit szólsz?

Jó.

Tetszik?

Helyes, így első ránézésre helyes. A kép nem minden, tudod…

Örülök, hogy neked is tetszik… Beleszerettem, egy tiszta lány, mikor megismerkedtünk, azt mondta: tisztességes leszek hozzád és becsületes. Érted ezt? A szavait nem csak hallani, látni is, érdekes prágai akcentussal beszél, énekel egy kicsit… Lehet, hogy megmosolyogsz, hatalmába kerített, érted? Én, én neki akarok élni, és úgy érzem, képes vagyok mindenre, kérlek, két hónapig fogamhoz verem a garast, két hónapig kuporgatom a pénzt, aztán feljövök, elengedem magam, három napig együtt lélegzünk… Ne hidd, nem a pénzre megy, ahhoz naiv, a szépet keresi, a gondtalanságot, érted?… Nekem ez ajándék…

Műanyag zacskóba göngyölt dobozt vesz elő, fényképek. Ezeket nézd!

A női test meztelensége százféle alakban, a helyzetek valóságos tobzódása, a képek hátoldalán rövidke megjegyzések… Valami egészséges erotika van benne, érted? Nem takarja, ami szép rajta. A spártai nők lehettek ilyen nyíltak, ez a jó illatú testiség, nincsenek gátlásai, egyszerűen azt teszi, ami számára jó érzés. A magunk idejében azt mondták volna rá, hedonista, de nem az, inkább sejti és keresi a szépet, érted, olyan egészséges romlottság, ami egyszerre jó is, szép is: más ez, mint a magunk nemzedékének leányai voltak… Közvetlenebb, melegebb, mi túl sokat lelkiztünk, végiggyalogoltunk egy erdőséget, míg megölelhettünk egy lányt, a meghódításnak lerövidültek a távolságai. Mi szavaltunk a szerelemről, ő első perctől éli a szerelmet. Akarata van, érted? A szállodai szoba ma egyenlő egy folyóparti tisztással, az ő teste behelyettesíti a természetet, vagy még pontosabban, egyenlő azzal… A mai lányoknak más az odaadása, másként adnak, érted?… Hol lehet ezt megtanulni, hol tanítják ezt, nem gondolkodtál még ezen?… Mitől van az, hogy a nálad húsz évvel fiatalabb lányok jobban értik vágyaidat, mint a veled egykorúak?… A mi forradalmi romantizmusunk most találkozhat a nagy realizmussal; te, egy ilyen lány óriási tud lenni, az életről annyit tudhat, mint valaha egy szellemóriás. Kitölt egy rokkantságot, kitágítja az életet, alapjában alig is ismer, mégis tudja, mit akarok, és nincs benne séma, egyedül talál ki mindent…

Magasan repültünk, de a képzelet még magasabbra kívánkozott, ahol elérhető minden elérhetetlenség, ott jártunk most, ahová minden vágy kívánkozik, a beteljesülés kék térségén: ahol az elérhetetlen ember érinti az eget…

És tiszta, érted, átlátni rajta; kristályfialta víz. Ehhez képest mi alakoskodó szentek voltunk, alig volt köztünk ember, akinek ne lett volna másik arca is, olyan, amit magának is alig mert megmutatni… Ezek színes felvételek, a mellek így plasztikusabban kijönnek, látod, az egyik kisebb, mint a másik, a bal mell halványabb, ez is csoda, egyforma és mégis… Minden porcikáját fényképeztem már, és ő mondja a helyzeteket, mit hogyan. Tudja… Itt labdázik, látni akarta, ahogy lábai megnyúlnak, érted, nem a nyugalmi állapotot, hanem ahogy kifeszül a test…

Furcsa ez a meztelen labdázás, kicsit perverz, nem?

No nem a világnak, csak kettesben, ő játszott, én meg kattintgattam… Itt pedig ráfeküdt a víz tetejére, teleszívta magát levegővel, gyönyörű lebegés… Ez a nyugalom, a látszólagos nyugalom, a fűben ül, s egyik lábát felhúzza: a mélázó combok, ezt írtam a kép hátuljára. Izgatottak a szemüveges szavai, újraéli a látványt, most úgy tűnik, egyedül csak ő beszél a felhők felett, hangja elüt a motorok egyenletes zúgásától. Ez a lázas beszéd a földön maradt emberiség kapaszkodása, mindenkié, aki magasabbra szeretne jutni… Egy pillanatra az az érzésem, hogy átköltöztünk a női test belsejébe, és most ott utazunk, onnan nézünk kíváncsian.

A cseh nők kissé molettek, de ő nem, nem túlságosan magas, hosszú dereka van, és én mindig erre vágytam, hosszú combok és hosszított derék. Ezek a szép járású nők, kérlek, igazán ne vedd hóbortos áradozásnak, de ennek a lánynak harangozik a feneke… Nem vagyok költő, én csak a hangszerekhez tudok hasonlítani…

Szerkesztőkorában a szemüveges fontosnak tartotta az életrajzot, a megírt életrajzot; a szerkesztőségben kéjes örömmel olvasta mindenkiét. Turkált a részletekben, számon kért, kevés, kevés, elhallgatod, átléped az életed, letagadod napjaidat…

Ezek a képek is egy soha nem gondolt élet folytatásai… De nemcsak a test, ne gondold, ha együtt vagyunk, folyton szól a zene, akkor is, ha alszunk; ő azt mondja, neki sejtjeiben van a muzsika. Csináltunk egy tervet, bebarangoljuk egész Csehországot, sátorozni fogunk, hálózsákban aludni, ez van programon, ha megerősödöm…

Elsápad hirtelen, veríték tör homlokára, szájába csúsztat valami pirulát.

Rosszul vagy?

Elmúlik, szokott így lenni, ismerem… Engem a jövő izgalomba hoz, ami volt, az már nem érdekes, az ismeretlen, az számomra mindig a nagyobb izgalom… Félek, legalább kis része valósulhatna meg annak, amit szeretnék, amiről ábrándozom, néha elragadtatom magam, tudom… Én már a második életemet élem, érted? S e második élet ereje már nem az én testemből nő, ez a lány teszi hozzám, ezért fontos a számomra. Szerencséd van, te ezt még nem ismered, te még az első zónát éled, az infarktus, az határvonal, a félelem… Látod, van még egy doboz fényképem, azok még érdekesebbek…

Az utastér homlokfalán kigyűlt a lámpa, leszálláshoz készülünk… Eltörik a közlékenység, útitársam idegesen leköti magát, kapkodva rakja el a fényképes dobozokat, pillanatonként igazít magán valamit. Közben alánk csúszik Prága, a városszél lakóházerdeje, kémények, jobbra a vár, a régi város, a Moldva csíkja, sejlenek a hidak, felénk szúrnak a tornyok, valószínűtlen kép: balra fordulunk, elbillen a városfestmény, szempillantásra mutatta magát, akár az egyszeri találkozás. Husz János a máglya kínjában is csak ilyen kékes ködön át foghatta magához a várost. Tűnődöm, felénk alig van nagyváros, hogy ne emlékeztetne tragédiára, drámára; alig van pillanat, hogy ne hordozná magában a dráma születését…

Hirtelen visszafelé rohan alattunk a föld, ellenkező irányba száguldunk vágyaival; a betonlapon mindent eggyé mos a földet érő száguldás – ez a hazatérés előtti bizonytalanság. De amint lassulunk, már arcunkon a fölény, a győzelem fölénye, nagy útról tértünk meg szerencsével… Társam elsőnek áll fel helyéről, magasan a feje fölé néz, ismét a biztonság érzése uralja, földet érintett a remény. Elsőnek fut le a lépcsőkön, mintha a teraszon várakozók között látná a lány arcát.

A buszban találkozunk ismét, mindegyikünk közül az ő arca a legfehérebb, viharban hánykolódó repülő utasainak bőre válik ilyen pergamenszerűvé. Szeme mégis friss, engem keres, izgalmát palástoló mosollyal fordul felém:

Hol van a szállásod?

Az Európában.

Nem messze tőlünk, mi az Atlantidában leszünk, ha belefér a programodba, tölts velünk néhány percet, legalább megismered… Vacsoraidőben, a térre néző ablak mellett megtalálsz, külön asztal…

Az első sugárút torkolatánál az az érzésem, hogy ebbe a városba nem fér több ember, s már a pótállóhelyeket is kiárusították, mégis megyünk, beljebb, egyre beljebb, gyűrjük, gyömöszöljük magunkat…

Nem leszek alkalmatlan?

Meglátod, a helyzettől függően, ő szereti maga körül az embereket…

A Vencel tér kora esti forgalma karnevál: mennyezetvilágítás, a fényeken túl szinte nincs is semmi, fiatalok a fényes járókon, fiatalok, lányok, lányok, annyian, hogy bámulni sem lehet; a hullámok miatt nincs idő… Én is beállok, a menés, a sokaság, a derű izgalma, a tér alján ez a népség szertefoszlik és valahol újraképződik, rejtélyes szépség, s ebből a hullámzó jókedvből nem lehet kilépni, csak valamelyik hullámmal szertefoszlani… Reméltem, az emberi malomkövek maguk közé őrölnek, és magammal viszek valamit a város sajátos illatából.

Az étterem kicsi, hangulata elüt a külső világétól: puha, lágy melegség, tompított fény – régi idők szalonjai. A tér zsivaja halkra fogott zeneként jön, s elég egy függöny, már nincs.

Az asztalnál egyedül ül a szemüveges, három teríték, gyertya és ő. Meglepődöm. Megörül nekem, a házigazda melegségével áll fel és tessékel.

Egyedül?

Késik, valami közbejöhetett, hálás vagyok neked, hogy eljöttél, így mégis családiasabb… Megkínálhatlak valamivel?

Várjunk talán.

Addig is, a mi találkozásunk örömére, Marcell, megfelel, ilyenkor azt szoktunk.

Sok pénzért adják…

Azzal ne gondolj, ez most ünnep, ünnepeljünk, örüljünk. A pincér már kétszer kérdezte meghajolva, hozhatja-e a vacsorát… Hölgyet várunk, később talán… Mi ülünk, bele-belekortyintunk a pohárba, az ital megemel egy kicsit, de csak annyira, hogy szívélyesek legyünk egymáshoz és tapintatosak. Várakozunk, csak nem mondjuk, az elején van bennem egy kis káröröm; értem is visszafizet a lány…

Számomra is a visszaütés alkalma lehetne, véresre sebezhetném egyetlen gonosz szóval. Azt terjesztette rólam: letagadja élete foltjait, papi növendékből lett marxista prédikátor. Átnyergelt… Hazugnak pecsételt. Milyen felülről beszélt akkor, magáról azt híresztelte, hogy diplomata lesz, s hogy Észak-Afrikába készül, Egyiptomba. A becsapottság réme most verítéket ver arcára. Mosolygós vergődés. De nem sajnálom, valamikori sértettségem ennyi; nem azonosulok esettségével, sunyítva lesem a kavicsként arcunkhoz csapódó pillanatokat. Ilyen sunyítva figyelem magam is; milyen kicsinnyé tesz az elöregedett bosszú is…

Biztos meglepetést tartogat, nincs találkozásunk, hogy ne lepne meg valamivel. Nem nagy dolgok, a csehek a kicsiny dolgok emberei, apró figyelmesség: tőle van ez a kulcstartó is, kedvesség…

A várakozásnak ez a szakasza még elviselhető, a figyelem, a türelem még percekben számol, a gondolat áltatja magát, látszólag még minden a természetesség határain bévül van: a remény még csak kissé sérült… Ám a képzelet már elindul, keres, s önvigaszként nem is az okokat keresi, inkább felmentő magyarázatokat.

Tízkor zár a konyha, uram, közli a pincér könnyedén. Először nézi óráját a szemüveges: az még egy óra, rengeteg idő, addig hangolunk, harapunk is valamit, előételként – a főétellel megvárjuk…

Ketten kezdünk vacsorázni, mellényúl a pohárnak – a bizonytalanság már elérte mozdulatait. Később az én poharamból iszik, a tudat ellenőrzéséből kicsúszik a fegyelem, előbb a rendszeres, beidegzett mozdulatok esnek ki pályájukról: a sikertelenség, a becsapottság réme végighúzza ujját az agytekervényeken – középütt, kettéfelezve.

A pincér udvariasan kicseréli a leégett gyertyát, pedig már vacsoránk végét fogyasztjuk – rutinos együttérzés. Társam arcvonásai elmerevülnek, már nem lehet szájára képzelni a mosolyt, most látni az ábrázat aránytalanságait: keskeny homlok, erős orr, a pofacsont, a kissé nyitott száj teljesen elüt részeitől… Megnyúlott az ajak is, némi harmóniát a szemüveg ad az arcnak.

Pillanat, mindjárt jövök, aprócska táskát visz magával, sejtem, orvosságot vesz be, rejti gyengeségét.

Nem lenne jó felhívni?, ajánlom.

Igen, jó, lehet félreértés is, lehet, hogy a telefont várja… Ketten maradunk az asztallal, a teríték pontossága szétcsúszott: fehér ruha az agyontáncoltatott menyasszony testén – elmúlt a várakozás nagy pillanata. Az előző órák gondtalan reményét nem lehet folytatni, itt már csak kezdő mozdulatokat lehet várni… Gondolom, elölről kellene kezdeni mindent; hagyni a megalázott érzéseket, megkeresni a lányt, becsengetni…

Nincs otthon, mondja lehangoltan, tanácstalanul néz rám, nem tudom vigasztalni… Lehet, hogy útban van, gondolom, ám nem merem elé tenni a csalfa remény új fonalát.

Keressük meg…

Megszorítja a karom, nagyon rendes vagy. Autóba szállunk, s elindulunk, módszeresen haladunk, a belvárostól kifelé, a pincér rajza szerint, fésüljük az éjszakai sörözőket, bárokat, borozókat, alászállunk és felemelkedünk, hajnalra nincs is bennünk más érzés: az alászállás és felemelkedés fáradtsága… Keresünk egy lányt…

A néma

Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első ködfoltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszreggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését. Volt úgy is, hogy a víz folyásából tűnt elő, egy sziget szélére lépett, és onnan nézett, ilyenkor a part kezdett úszni nagy fűzfákkal, kőrisekkel, almásokkal.

Találkoztam vele a szántáson is, feküdt a barázdában, nézte a föld morzsalékait: akik sokra emlékeznek, azok sem tudják, a folyó volt-e itt előbb vagy az ember.

Süketnéma. Feltűnik, ahogy közelít, fejét előrenyújtva feszülten néz. Sűrű erdő bokrai között lépeget így az ember, előbb elhajtja maga elől az ágakat, s lábát húzva-tolva halad.

Mindig más irányból jön, ritkán jár a rendes úton. Soha ki nem mondott gondolatait toronyiránt követi, ahogy a madarak repülnek vagy a vadak futnak. Három csahos kutya megy előtte, most szaladtak elő a meséből, a ködpokróc alá bújnak, aztán vissza a földre ugatni, védeni a mögöttük jövő örök hallgatását.

A való és a valószínűtlen határán él a néma.

Köszönés helyett artikulátlan hangok gurguláznak a szájából, így köszönt embert, állatot, a napot, a földet is: harag, indulat, szomorúság, vágyakozás törött, egyszavas mondatok: hadradabaraba. Megborzonganak, akik hallják. Megszégyenül a természet; aramamarama… ez időre elhallgatnak a madarak. Pedig csak a természet szereti őt: a köd, a sötét, a víz, a fák, a nap és a kutyák.

Ha közelít, figyelő a szeme, emberközelben keresztre feszített félelem a nézése, szeme alázkodásban úszik, hadradabaraba, ilyenkor néz csak fel, ha szól. Az egymásba tört hangok hallatán irdatlan messziséget képzelek mögé, mezőket, nagyvizeket, a világ előtti csendet, amikor még mindenki esetlen volt, nézelődő, akadozó beszédű, amikor a természetből még csak ennyit tudott: aramarama…

E táj részei ránőttek a néma testére: a folyó szigetei, az almáskert, a vízimalom maradványok, fűzóriások, madárösvények, felhőnyi nyárfakoronák – mind régi születésű. Van egy közös titkuk: a csend. A néma a csend szélén születhetett, s azóta egyfolytában jön, hozza-hordja élete gyermekidejét.

Kérdeztem tőle, mi van a csend határán bévül, mi van ott, ahol soha semmit sem hallani?… Nem értette, nem tudott válaszolni mozdulatokkal sem… Megbillenne a természet egyensúlya, ha messzire távolodna innen, eltűnnének a reggeli harmatösvények, elváltozna a hajnalok hangja: Hadradabaraba… Földdé mosódnának a keresztbe-kasul kis utak is.

A szeme született először a némának, aztán a keze: tapintani tud és látni. Útjában megremegnek a növények, vadak vonulnak így lesre vagy szerelmi éhséggel, ujjhegyeivel állandóan érint valamit: fák törzsét, növények szárát, virágok tetejét, falak szélét, s ha nincs közeli fogózó, addig topog, amíg valami tárgyhoz nem ér – látásával és tapintásával minden pillanatban meg akar bizonyosodni, testéről, életéről, a nagy csenden kívüli világról…

Figyelme szüntelen a megbizonyosodást keresi: esték jöttével odaáll a vendéglő vagy az üdülő lámpái alá, s nézi a világosságot, a halálukba rohanó bogarak és lepkék utolsó szerelemvágyását. Esős éjszakák vagy harmatos reggelek után sokáig guggol, és motyogva nézi a csigák kövekre nyálazott útját.

Soha sincs egyedül, amint lábai elől mesébe foszlanak a ködkutyák, valódiak tűnnek elé – három rozsdabarna méregzsák. Mindig előtte jönnek, földhöz és lábhoz lapulva, gazdájuk helyett is hallgatózva, szimatolva, vizslatva. A kutya ükapák valamelyike még vad lehetett, a néma talán tudja is ezt, de el nem mondhatja, mert az a néhány mozdulat, amivel a világot mutatja, ehhez kevés. A kutyák szőrükkel érzik a néma mozdulatait, megkövülnek, ha megáll, csupán fülük görbül előre: kutyaszobrok emelik fejüket. Parancsolni tud a kutyáknak, könyökének, kezének, vállának egyetlen mozdulatával – és mozdulatlanságával.

Ezt sem mondhatja el, a parancsolást, az arca ilyenkor megnyúlik, elkövesül, számára ez lehet a félálom állapota, amikor azt hiszi, tud beszélni, embereket láthat maga előtt, akik hallgatják, mit mond, talán ezekben a pillanatokban érzi magát erősnek, magabiztosnak, érzéseinek talán ez a legmagasabb hőfoka – a parancsolás…

Olykor három gyöngytyúk is jön vele, azok úgy körötte, előre, hátra, körbefogják, csipognak: a néma a követendő, a magasság, akihez igazodniok kell. Ő köztük a negyedik állat, vele teljes az ösztönök egyensúlya, s ha mégis elvesztik, rikácsolva, kárálva keresik, felrepülnek a fákra, a házak tetejére, szólongatják órák hosszán, talán már siratják is – keresik társként, királyként, világgá ment vándorként, földnyelte csendként, mert szemükben a néma sok alakban van jelen.

Ilyenkor mosolyog, amikor keresik, amikor látja, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak lenni nélküle: fölfelé tartja fejét, ahogy a madárszárnyak emelkednek a levegő és az ég irányába. Biztosan tudja, mit gondolnak ilyenkor a gyöngytyúkok, de el nem mondhatja… Hadradabaraba… kevés a szava, és hallgatásával védi is őket… A néma születése óta tapasztalhatja, a csend védelem is, a hallgatás és a csend körét kívülről nehéz vagy lehetetlen átlépni.

Akkor is mosolyog a néma, ha mások ügyetlenkedését látja, télvégeken odaáll a fák alá, és nézi, ahogy a hétvégi kertészek gyámoltalankodva nyesik a fák ágait: aramaramar… A világra nyitja sárga, szúette fogait, integet, hadonász, ujjaival a levegőt nyírva mutogatja, rázogatja az ágakat, aztán lemondóan legyint; tipegő-topogó lépéseivel valami soha nem látott táncot idéz: egyet-kettőt, de nem eszerint: oda, s vissza, nyújtózva emelkedik és hopp… Szélfúvás hajlítja így a füvek tetejét, veri egybe a fák ágait, a néma csend ezt a ritmust láthatta és érzi. Ezt utánozza esetlenül. Az életében sohasem hallott zenét, csak láthatta, hogy nem minden egyforma, és a fák is meghajtják magukat egymás előtt…

Milyen lehetne a néma igazi tánca? Szemével fogná csak a mozdulatokat, ugrabugra, gondolhatná – bolondos, esztelen emberek. Vadak, és szelídek egyszerre, összeölelkeznek, elengedik egymást; aztán ismét ölelés. Értelmében szétesik a kétféle idő: hadradabaraba… Akkor is mondja ezt, mikor szeme előtt összezavarodik egy letisztult kép. Iszonyú látvány lehetne a süketnémák tánca, amíg együvé állnak, ahogy összegubancolódnak, s nem lenne szünet, nem tudnák, mikor kell abbahagyni, végtelen lenne a tánc, amilyen végtelen a némaság csendje is.

Kiveszi kezemből a metszőollót, felmászik a létrán, és kígyóügyes mozdulatokkal vágja az ágakat, közben dünnyögve beszél a fához vagy azokhoz, akik alulról nézik. Nem tudni.

A kutyák s a madarak szemében a némának sok alakja van: most valami nagy pók alulról nézve, rozsdásbarna csomó, aztán kimerevíti végtagjait, megnyúlik, kezében feszülnek az ágak… himbálózik súlyát vesztve: keresztre feszülő emberállat. Nyújtja a kezét magasra, magasabbra, mintha ki akarná tölteni a mindenség hézagait.

Most látni, milyen sovány és vézna a teste, ha így maradna, lehetne öreg fák csonka koronája, s halálba száradt ága is. Torzonborz madárként huppan a földre, csapkod is szárnyaival, keresve földi egyensúlyát… Hadradabaraba… Vigyorog, és fölfelé mutogat, nézzétek, láthatjátok, hallgatnak rám a fák…

A némának gazdája is van, ha együtt mennek, a néma mindig csak mögötte lépked, ő a követő, nyilván a gazda szoktatta így: „Árva volt, nem kellett senkinek, kivert kutya volt, én könyörültem meg rajta”, ennyi a bemutatkozó életrajz. Ha megállnak, akkor is távolságot tart a néma, húsz kutyalépés, innen figyel, nézi a szájak mozgását: Hadradabaraba, társaságban csak akkor mondja ezt, mikor igenelhet, és bizonyítja a gazda igazát…

Itallal kínáljuk mindkettőjüket… „Erdészkoromban egyszer a püspök úr meghívott vacsorára” – a gazda élete legnagyobb történeteként meséli ezt mindenkinek. Vigyorogva igenel a néma, az ő értelmének ez isteni példabeszéd, bizonyításul a kezét is ég felé emeli esetlenül. „Pálinkával kínált, de még tőle sem fogadtam el, nekem még egyetlen korty szesz sem ment le a torkomon…”

A néma ismét bizonygat, fejét rázza, s mindkét kezével kapkodva sepri a levegőt.

„Elkerülöm a cigarettafüstöt is; az se embernek való, ha én lennék a kormányzó, kivágatnék minden tő dohányt, és felperzselném a szeszgyárakat… Ez a két dolog fogja tönkretenni az emberiséget”…

A kitöltött pálinkáspoharak mereven néznek maguk elé, szégyenkezve hallgatnak az emberiség helyett is. A társaság dohányzó embere elnyomja cigarettáját.

„Hadradabaraba”, tör ki a némából, ez most harci kiáltása, a győzelem dicsérése – kezével a homlokát ütögeti, és mosolyogva mutatja szuvas fogait: azt mondaná, milyen okos a gazda, ez a Matuzsálem isten.

„Ezen a héten beporzásra várunk”, folytatja Matuzsálem, „a méhek járását jöttem megnézni.” Mások dolgairól sohasem kérdez a gazda, állandóan a maga életének gondjait mondja, mintha csak ő élne a földön.

Matuzsálem a folyó túlsó partján lakik, nagy tornácú házban egyedül: kaput, bejáratot veszett kutyafalka véd. Drótkötelet feszítettek ki a két part között, erre függesztették a csónak láncát, napjában többször is oda-vissza jár a ladik, messzire hallani, ahogy a sebes folyású részeken csörögve megfeszül a lánc. Vízimalmok paradicsoma volt valamikor e folyó, molnárvilág: mesék, történetek, legendák – építményeit falja, pusztítja az enyészet. Vízbe roggyanó épületet kerül reggelenként a csónak, ez is malom volt, hatalmas kerekeinek tengelyét és fogaskerekeit hagyta meg csupán az idő. Ezt építették műemlékké, két vízikerék; vízimolnárok sírkeresztje. S a néma lett a temetőőr, a főmolnár, a lisztesmolnár, múzeumőr. Ha bámulni jönnek, ő fogja vissza a kutyákat, nyitja a deszkaajtót, enged vizet a kerekekre: indítja a malmot…

És mutatja művét, az örök körforgást, ha beszélni tudna, biztos ezt kiáltaná mindkét part hosszán: emberek, árad a víz, indul a malom, jöhettek életet őrölni…

Ábránd a vízikerekek hangja, így csak Matuzsálem és a néma arcára csapkodják a vizet.

A folyó déli partján hatalmas almáskert, sarkában zsúptetős hűtőház, itt lakik a néma világteremtés előtti rendetlenségben. Órája nincs, nem is ismeri, a világossal kél, és a sötéttel fekszik, reggel kutyák kísérik a vízhez: elsőnek a néma megy a túlsó partra, ott is kutyák fogadják. Matuzsálem ételt tesz a néma elé; mióta emlékszik, mindig csak annyit ehet, amennyit elébe tesznek.

Visszafelé már ketten mennek, a gazda az alja deszkán kuporog, a néma húzza-tolja a csónakot, ezt a kompot Matuzsálem gondolta ki, fél a víztől.

Az isten kertje, így mondják az arra menők, kívülről csak a fák koronáját látni, körös-körül áthatolhatatlan orgonasövény öleli az almást: ez Matuzsálem öregkori szerelme. „Aki ide akar jönni, az csak velem jöhet, én bevezetem a paradicsomba, mert a fáknak is nyugalom kell, a gyümölcs is születik, a fák is vajúdnak…”

A néma combjait verve vigyorog, és helyesel: amaramarama…

„Én tanítottam meg fát ültetni, metszeni, permetezni, beporozni, én tanítottam meg a fák szerelmére, legalább ebben legyen öröme a szerencsétlennek… Tőlem tanult mindent, másra nem képes, csak engem utánozni…”

Az utolsó tavaszokon már csak a néma dolgozik, az öreg áll csak a fa alatt, és mutogatja a tennivalókat.

Beavatatlan számára ez a végét nem látni kert, sűrű almáserdő, összeérnek, egymásba borulnak a koronák. Matuzsálem titokzatos mosollyal magyarázza: „A kisebbek a menyasszonyok, egy fiú, egy lány, virágpor a szerelem, én így nemesítek, az alma mifelénk még nagy szó volt, én már nemesítettem, ez az én gyönyörűségem, én még éjszaka is megérzem, ha összeérnek a virágok, még hallom is… A fák szerelme hangtalan, a némának is ezt magyarázom, mert ő is olyan, mint az almafák, ő mindent tud, elmondani nem tudja csak…”

Aramaramarama, lábait emelgetve örvendezik a néma, összevissza mozdulatokkal csapkodja a testét… Aramaramarama, ha két szónál többet mond, hangja eltorzul a rekedtségtől.

„A néma is örül, ő is ennek örül, a fáknak”, mondja Matuzsálem. Mennek a fák között, egymáshoz hajlítják-seprik az ágakat, szórják a szerelem porát, egyik soron elvesznek a virágos ágak rengetegében, a másikon jönnek vissza, a néma itt is hátul megy, menyasszony fátylát viszi Matuzsálem után.

Aki látja öreges jövés-menésüket az almafasorok között, elfelejti az időt, látomást néz: azokban a percekben nincs is más a földön, csak ők ketten… Matuzsálem: szerelemcsináló, almavirágokat bódít terhes szerelembe. Kettejük életében ez az év egyetlen ünnepe: hadradabaraba, virágkavargás, ezt is jelentheti némául a szó. Ide jönnek, hogy ne lássa őket az idő szeme, itt bódulnak ők is a mámor csalóka ölébe – talán itt hiszik el, így lesz az idők végezetéig…

Délben a gazdát a túlsó partra hajózza a néma, délután alszik a gazda, a néma visszajön, s nagy piszkos asztalon egyedül ebédel. Másnap reggelig ő az úr: alattvalói, a kutyák hátsó lábukra ereszkedve lesik minden mozdulatát.

Hozzánk nem jön többet Matuzsálem, nem folytatja öndicsérő történetcit: kutyák ugatása, csónaklánc csörgése, a vízikerék kelepelése adja tudtul partról partra járását – élete lassan a tárgyak zajába zsugorodik. Hírmondó lesz a néma, cigarettát kunyerál, pohárka italokra vár, mutatja, gazdájának fáj a lába, és már csak kicsiket lép. Mondaná, nem tudja, mi lesz, szemében állati félelem sötétlik.

Tavasszal látjuk még Matuzsálemet, aprócska madárlépésekkel araszolva csoszog, már nem megy a fasorok közé virágporozni, szélről nézi a virágtengert, szemébe szűkült a világ: mögötte a néma, utánuk a kutyák, valami ősállati egymáshoz rendeződés… Sokat fekszik a gazda, életében először hívtak hozzá orvost, kilencvenen túl; amaramarama, vörösek a néma szemhéjai, szája széle reszketve rángatózik zavarodik az örök hallgatás világa.

Már az ágy őrzi Matuzsálemet, gyászol a néma: szótlanul jár, kerüli az embereket, pörögnek utána a kutyák, mind csak a földet nézi, láthatatlan lábnyomok szagát keresik… Asszony költözik a házhoz, segítőkészséggel, puhán, mosolyogva: soha nem látott, nem hallott rokon. Egy hétig takarított, megmosta a gazdát, orvosságot ad neki, ül az ágya szélén, és beszél hozzá… Panaszosként jár hozzánk a néma hadonászó, nyüszítő sírással kesereg: számára a világ most siratófal… Rossz a gazda, rossz, elfelé csapkodja magától kezeit, csak én vagyok neki, ezt mondta, csak én, hüvelykujjával mutatja az egyetlent… Csak én, öleli meg magát…

Futár módjára fordul meg, csónakba ül, és megy vissza a túlsó partra. Széket vitt magának a szobába, sötétedésig ott ül, figyeli Matuzsálemet, és követi az asszony mozdulatait: nappali virrasztás. A gazda már nem tudja elfordítani a fejét, a mennyezetre néz, a fölé hajló asszonyfejet láthatja csak, a néma már belehullt az ágyon túli sötétségbe. S ahogy fogy Matuzsálem szeméből a fény, az asszony egyre kedvesebb, egyre többször igazítja a takarót, a párnát, kezéből nem is teszi le az orvosságos kanalat… A csahos kutyafalkát a másik partra viteti a némával, vinnyogva-vonítva kaparják a ladik alját: nem értik a megváltozott törvényt… Állítsd el a vízikereket, parancsolja az asszony, legyen csend nappal és éjszaka egyformán – engedelmeskedik a néma… Kösd le a láncot a vezetőkötélről, ezt is megteszi. Elhajtja magától a gyöngytyúkokat is, úgy érzi, ez a hangtalanság most az ő nagy csendjéhez társul.

Matuzsálem úgy ment el, ahogy meztelen ágakon megjelennek a falevelek: a harangozás nem is a gyászra, nem a szomorúságra, a csendre hull: a gazda most indult el, hogy megértse a néma örök hallgatását…

Meghalt a gazdag Matuzsálem, viszik a hírt… A néma kérdően néz mindenki arcába, várja, hogy megkapja a fizetést, élete egyetlen fizetését… Keresik a vagyont, a soknak képzelt pénzt, Matuzsálem hagyatékát, és nincs, nincs… Értetlenül néz, aki hallja.

Napokig kódorog, verődik céltalan, menése is a részeg tántorgása – a kutyák csaholásáról lehet csak tudni, merre van. Legtöbbször a magas fűben ül, néz, néz maga elé, talán a füvek hajlongásából olvassa jövő sorsát. Nem szólítják munkára, nem küldik sehová, nincs parancs, tágul az örök csend határa.

Az asszony indul keresésére, jár utána, kukucskál, hajlítgatja a fák és bokrok ágait… Hívja haza, mosolyog is rá, aztán hallani a csónaklánc csörgését. Szomorúságából hetek múltán mosolyogva jön elő a néma: hadradabaraba, halkabban mondja, mint azelőtt, magyarázatként jobb kezével levegőbe rajzolja a női test vonalait. Tiszta rajta az ing, a ruha, meg is borotválkozott, mutatja, van cigarettája, zsebében megcsörgeti a pénzt… Amaramarama, én vagyok a gazda, itt minden az enyém… Matuzsálem vagyok, a folyó is az enyém, a szigetek… Minden…

Az asszony írásra tanítja a némát, a nevedet, legalább a nevedet… B; két alma egymás mellett és egy vonal felülről lefelé… Bada Jani, kirakom neked almákból és levélszárakból. Nevet a néma, összevissza karcol a ceruzája, eltolja magától a papírt. Megfogja, vezeti kezét az asszony, játszanak: hívogatót, csábítót, becsalót.. Valami talán most jön elő a gyermekkor hamujából, soha nem hallott hangok gurguláznak elő a néma torkából… Egyenes vonal, aztán lassan kanyarodik a ceruza hegye, először a lába rándul meg az asztal alatt: most fordulnak ki a gyermekkor udvarából, s ő sír, kapaszkodik, durva ruha tapintását érzi ujjain, de a kapufélfa már meleg: viszi az asszony keze, egyenes utca, eltűnnek a házak, napsütés a fehér papír, maga felett érzi a meleget, az asztalhoz feszíti lábait, egyik kezével a széket markolja, fél, nehogy megálljanak, megy, amerre viszi az asszonykéz… Meleg homokba süpped a lába, mezítlábas kölykök hancúrozása: mennek boldogan, nyílnának a képek, de a melegség már térde fölé kúszott, jó lenne felállni, és még jobban sietni valami ismeretlen, nagyon jó helyre… Megszalad a ceruza és visszakanyarodik, ez a folyó örvénye, egybecsavarodnak a kezek, görcsösen, nem tud lélegzetet venni… Füle, szemgödre, szája hajszálerekre reped a nyomástól… Élete legnagyobb izgalmától vad mozdulatokkal ugrál a ceruza, reszketve markolja az asszony kezét…

Kezébe tapad a ceruza, így jár az asszony után, kutyaalázattal, kutyaszemekkel, nyöszörögve kéri, induljanak, menjenek a fehér papíron: ketten. Nézi kövülten a nőt, karját, fejét és onnan lefelé…

Megtanulsz beszélni, he, csúfolódnak vele…

Az elsőfokú bíróság Matuzsálem minden vagyonát az asszonynak ítélte… Reszket és sír a néma, hadradabaraba: a kerekeket megállítom, szaladjanak a kutyák is, menjen minden, a csónakot elkötöm, beleülök, vigyen bele a nagy vízbe, ezt olvasom tehetetlen hadonászásából – kócos öreg varjú, fészkestül seperték le a fáról.

Megnézik az emberek, megtapogatják a vállát, és mennek: az almafákhoz szalad, és öleli őket, tépi a füvet, tördeli a fűzfák ágait… Az enyém, a folyó enyém… a síkság, minden, öleli karjával a levegőt, csapkod, ütlegel – a csend, az örök hallgatás most torzul tehetetlen bosszúvággyá… Nem megyek… az enyém minden…

Sok napokon hallani a panaszló sírást, addig van ez, amíg az utolsó alma is le nem hull a hóba, amíg magukhoz nem veszik az emberek, hogy próbáljanak igazságot szolgáltatni neki.

Fátyolos

Az autóbusz csak néhány perc múlva indul, sokan már beszálltak, de az utazók egy része még kint ácsorog – cigarettáznak, nézelődnek. A lány mindennap ezen a vonalon utazik, másfél óra út a munkahelyéig. Vannak utasok, akiknek bérelt ülőhelyük van: a „zötyögők”, így nevezi őket magában. Megszokott mozdulatok, öreges unalom, beülnek, várják az indulást, aztán a kiszállást. Számukra az út már nem ad semmi újat, számolatlanul tudják a kilométerköveket is: síkság, kétoldalt cseresznyefák, később szilvák, s már a városhoz közel hársak. A fák hézagaiban nagy tábla szántók, tengeri, búza, repce, olykor megritkított árva füzek foltja.

Aki naponta teszi meg ezt az utat, csak az időt érzékeli, az időt számítja le napjából, s az életéből is.

A lány minden alkalommal izgalommal indul a buszhoz, ácsorgása most is a fokozott figyelemé. Ezért is nem ül le, csak megáll a sofőr mellett, így ráláthat mindenkire. Magának ezt mondja: szórakozom, ezzel szórakozom, valójában belső izgalma éleszti figyelését. Figyelése mögött pedig várakozás van, valaminek vagy valakinek a várása – egyszer kibukkan egy arc az utazók szürkeségéből, és tekintetük megmelegedhet.

A találkozás reményét a tájból vezeti le: nyugalom, amerre nézek, nyugalom, s ez így van az év minden szakában, így van a napszakokban is. Úgy gondolja, a nyugalom a végtelennel rokon, s e nagyméretű kiterjedés egyszer megszüli a nyugtalanságot.

A busz hátsó ülésén kártyázni szoktak, olykor úgy tűnik neki, hogy a némák intézetéből szálltak fel a játékosok. Csupán fejük és szemük intése a cselekvésre szólító jel. Háromfelé mennek, ahogy kiszállnak, ekkor sem szólnak, nem is köszönnek, a táskájukat lóbálják csak meg egymás felé, feleslegesnek tartják az apró kis szavakat.

Középkorú nő: reggel és délután is olvas, újságpapírba fogott régi könyveket: állandó része a látványnak, ahogy kétoldalt a fák. Takarítónő. Van, amikor három, másnaponként négy takarítónő utazik a buszon: kevés beszédűek, ketten közülük még itt is kötnek, a többiek oldalvást néznek, egyikük folyton a mezőn kapálókat számolja.

Reggelenként két fiatal munkásféle utazik egymás mellett, újságot olvasnak, egyikük szlovákot, a másik magyart. Nem néznek mást, csak a lapok hátsó oldalát – a sportot. Azt vitatják hevesen gesztikulálva.

Három cigánylány a leghangosabb, beszédük szerint mosogatók. „Röhicse”, így nevezi őket. Tele van velük a busz, minden szóra nevetés a válasz. Ha valamelyikük azt mondja, barna, azt ragozzák tovább, szlovákul, cigányul, magyarul, a legártatlanabb ötletektől a malacságig. Sokszor rájuk is szólnak, de hallgatásuk csak annyi, míg a lélegzetvétel pontot tesz a mondóka végére.

A „szatyrosok” bevásárolni mennek, az ő arcuk a legbeszédesebb, a szerzés kis öröme a bőrük alá pirul.

A többi ismert vagy ismeretlen iparosarc. Így is nevezik a reggeli és késő délutáni járatot – iparosbusz. Azért is szeret ezzel a járattal menni a lány, mert van ebben az utazóközönségben valami keresetlen közvetlenség, familiárisság – mindenki önmagát adja. Fáradtságával, unottságával, figyelésével vagy arcnélküliségével.

Majdhogy utolsónak száll fel, az utastér telve, nem sikerül szemlélőnek maradnia a sofőr mellett, a következő megálló után beszorul a sűrűbe, ahol néhány arcra szűkül a látás, esetleg röpke kukucskákra.

Szembenéz egy asszonnyal, teljesen közelről, szinte egymásba ér a leheletük. Olvassa az arc vonásait, a száj körüli hajlat érdekes félkört rajzol, ettől lesz kerekded az arc: először krumplira gondol, aztán almára szépíti.

Háttal két férfi áll, az egyik tömzsi, a másik kissé magasabb. A második vagy harmadik megálló után mindketten elindulnak feléje – számára ismerős szándék –, félig simulva hozzá. Lehet az is, hogy ezt a mozdulatot megteszi minden utas, magyarázza magának.

A tömzsi ügyeskedőbb, először rá-ráles, aztán egyenesen megáll rajta a szeme. Gondolataival nyilván ravaszkodó nagy kört ír, valójában lassan fordul a tengelye körül, s addig mocorog, míg profilból nézheti a lányt. Beméri, közelről, hogy érezni lehessen a szeme melegét is. „Kíváncsi fickó”, regisztrálja a lány. Persze semmi különös, az effajta kíváncsiság ott van a legtöbb férfi tekintetében, ez szokvány. Ezután a férfi válltáskája – a kapzsi kis remény – lassan elindul a lány felé, nem követelőzőn, csak úgy tétován, érdeklődve, ravaszul követve a szorosság moccanásait. A lány tűnődve áll meg a szónál: kíváncsiság. „Hogyan születik nő és férfi között érdeklődés? Mi játszódik le ilyenkor a sejtekben? Az idegekben? Honnan indul az a láthatatlan kis vonal, amely befutva a test részeit, a szem bogarába ér? Mert a szem az első kérdező, az első megtapintó.”

Nem veszi észre, ahogy a férfi keze felcsúszott a táska szélére, és a kanyarok dőléseinél a karjához ér. Rápillant, a két szürke szem már a karját nézi vállmagasságban, s talán el is mosolyodott. A tolakodó kíváncsiság hirtelen lobbantja ellenszenvét, elfordul erélyesen, de az arcok háromszögében a másik férfihoz kerül féloldalt. Most ő nézheti az először látott arcot: „enyhe fél fejjel magasabb nálam; szeretem, ha a fiúk enyhén fölém magasodnak”.

Barna bőr, nyúlánk nyak, formásan hosszúkás arc, talán már negyven körül. Ösztöneivel várja a férfi közeledő moccanását. „Kiszámítom a kíváncsiság átfutási idejét.” Órája persze nincs, a fogózó kezek valamelyikéről próbálja lelesni az időt. A pontosság mindig gyengéje volt, ajándék óráját szórakozottságában elhagyta valahol, s azóta másokéról olvassa le magának az időt. Makacs akarattal alakította ki időérzékelését, rájött, hogy a városban számos időjelző pont van. Az otthoni falióra a startvonal, a villamosmegállónál a szemközti cukrászda faliórája, az útkereszteződési nagy vekker, az órás- és ékszerüzletek, hivatalok előcsarnokai, a templomtornyok – mind begyakorolt távolságok.

„Furcsa”, ez a férfias arc pillantásra sem méltatta még. Közelebb szorítják hozzá, pillanatra melleivel vállához nyomul. Megérzi a férfi testéhez szorított bal kezét. „Elnézést”, mondja tekintetével amaz, s gyámoltalanul próbál távolságot teremteni kettejük közé. Az ablakon túl cseresznyefasor – közös látványuk –, virágzásukkor csodájára járnak ez útnak, fényképezik, filmezik is, legendák helye: a virágzás menyasszonyfehérsége. Fátyolos, így hívják az útrészt, pompájában kilométereken menyasszonyfátyol, ez az egyetlen hasonlat illik csak rá.

Érzi, a férfi tartja magát a fogózón, tartaná a távolságot is, de a legváratlanabb pillanatokban testéhez ér a bal keze – mellétől a combjáig.

„Szemérmes tolakodó, szerény, fegyelmezett külső, de a kínálkozó helyzetben nem gondolkodik, átmenet nélkül belép. Kezdeményezésnek is különös. Beszélnek ma a kísértés százféle trükkjéről, lehet egy ez is, az üresen hagyott kéz: ez már nem a tekintetek kísértő játéka. A mindent egy kockára, a sikerül vagy nem, a csábítás vagy-vagy változata.”

Hallott már ilyenekről a lány, a zsúfoltság százfejű sárkány: az ártatlan simogatástól a nemiség beteges megnyilvánulásáig lehetővé tesz mindent. Legújabb trükk a rajtaütés, a meghökkentő meglepés, szégyenbe rántani a másikat.

A férfi arcára nem illik ezek közül egyik sem, vonásai elütnék a buszon megszokott átlagot: a kőművesek, vasazók, darusok, bádogosok, betonosok szélmarta ábrázata markánsabb. Hangjuk mélyebb. „Ez a férfi finomabb, kirí a buszos környezetből, nyilván benti ember, irodás. Más kategória”, tűnődik a lány.

Új ember lehet erre, látni a figyelésén, követi a tájat. Olykor meg-megroggyan, hogy messzebbre lásson, el a fűzfákig, az akácsorokig. Különös, hogy ez a szorosság látszólag moccanatlan, valójában kis csúszásokkal folyton alakul. A tömzsi fél testével már a háta mögé került, nekiszorult az almaképű asszony másik vállának. Ám a barna képű ember stabilan szétvetett lábakkal magába vezeti a jármű lengését, mintha még élvezné is azt. Közelről nézve hamar kinagyul a férfi arca, s egyszerre lehet fal, tükör, a reménység csábítása – a messziség képzelete.

Ha apám látná ezt a pózt, biztosan kiüríttetné a buszt. Ahogy ez a vadidegen vállával a melleim közé szorul, bal keze szinte kettéválasztja testemet. S mindez a teljes véletlen műve. Nincs benne semmi kitervelt rafináltság, a tülekedés törvényenkívülisége, nincs szabálya, nincs joga, csak létrejön. Van. És ebben a pillanatban ellene sem tehetek, mert vagy elkezdek hisztizni, vagy kirángatom magam ennek az erős karnak a támaszából, de akkor meg a tömzsi néz velem szemben halastó-szemével…

Apám ezt nem ismerné el. Ő maga indulatos, szegély nélküli, de amikor számon kér, vonalak mentén megy. Ez a férfi távolról kicsit apámra vág: arcéle energikus, szája határozott, és a bal szemével hunyorog. Érzelgős vallomásnál nem lehet kellemes az ilyen rebegés…

Biztosan érzi a tekintetem, de hogy tudja tűrni ilyen sokáig válasz nélkül a figyelést? Még akkor is, ha kényszerű? Különben a férfiarcokon nekem tetszik a fegyelem. Nekem inkább az érdesség, mint a simaság tetszik a férfiakon, ahogy a fűrészen is, hogy foga is van, fénye is. Az egyféleség számomra unalmas…

Apámban éppen ez zavar, vonalak közé akarja szorítani, amit nem lehet, például hangulataimat. Tudomásul veszi, hogy bulikra járok, de azt megköveteli, hogy éjfélre toppanjak a házba. Ha nem, jön a cirkusz. Egyszerűen azt akarja mértékké tenni, amit ő már megtapasztalt: a bálok végét nem kell megvárni, ismételgeti magasról, mert az kiábrándító, mert aki utolsónak marad, azt eléri a seprű vége, az utolsónak távozó nő másnap mosoly tárgya – ez a filozófiája. És én hiába magyarázom: a mai világ más, a kis bulik hangulatát lehetetlenség borotvával kettényisszantani, ha elüti a tizenegyet, nem lehet szoknyalebegve kirohanni, és uzsgyi, az utolsó villamosra. Mert a mai fiatalok hangulata csak átmenet egy magasabb szintű hangulatba – sokszor egy különös bölcselkedésbe… Valószínű, ez a lépcsőzetesség nem volt ezelőtt… Tangó, foxtrott, keringő és vége. A mai fiatalok közt már nem ez megy, valahogy ma minden folytatódik, átváltozva tovább megy. Ez a mostani állapot is valami kényszerű átváltozás. Ezt a férfit az utcán talán pillantásra se méltatnám, most arra kényszerülök, nézzem, foglalkozzam vele, s képzelgésem megérintse. Vágyam konkrét helyzetté alakult…

Az egyetlen dolog, ami visszatart ellenkezésemtől, hogy nem szemtelen, nem keres tekervényes ravaszkodásokat. Beszorultunk, s ez van. Tudomásul veszi és tartja a tisztesség határát… Arra persze kíváncsi lennék, miként regisztrál? Nemcsak mint utast, hanem mint nőt? A jármű zúgásán, a repcetáblák látványán kívül belecsúsztam-e én is a képbe? Igen, annyi azért érdekelne, mi van a függöny mögött.

Mennyire kicsi vagyok – most érzem –, egy férfikar szinte végigér a testemen. Fülem mögött hallom a tömzsi ember szuszogását, kellemetlen. A három cigánylány fáradhatatlan, valamit állandóan észrevesznek, valamit folyton kitalálnak, igyekszem követni szövegüket, de a disznóság vagy csattanó cigányul megy. Érdekesen felerősödtek az utastér zajai, mintha kristályosítanák érzéklésemet: a cigánylányok röhincsélését is mindjárt képbe vetítem, süldő lányok meztelen bújócskája, kikukucskálnak a fal mögül, aztán vissza a putriba, vagy fa mögé, vagy bokor mögé, vagy lapulva a gödörbe… Megvillanni csak, és eltűnni, már a kölyökkor ösztöneiben ott van a titokzatosság…

Ha egyetlen szót sem szólnánk egymáshoz ezzel a férfival, akkor is történne köztünk valami, egy ilyen váratlan helyzet is izgalmat, kis elmozdulást jelent a megszokott és bejárt napi érzésektől… Erős karja van. Ez is gyengém, a férfias erő. Társaságban már sokszor éreztem ezt, a határozott fiúkhoz vonzódom, életem vágya megismerkedni egy hegymászóval, csak ülnék mellette, hogy megérezhessem a veszély legyőzéséhez szükséges erőt. Nem a legenda érdekel, a megszemélyesített erőt szeretném megtapintani. Számomra ez a lelki mechanizmus ingerlően vonzó: legyőzni a bizonytalanságot, a félelmet. Távoli érzések rokonítását próbálom: lehet, hiszen a társtalanság is veszélyállapot, a magányosság félelme…

Anyám különösen a férfiak alakoskodásától félt, s az a legrosszabb, hogy általánosít: mind egyforma, neki ez a filozófiája. Amikor húsz évemet ünnepeltük, megkértem, menjenek el otthonról, csináljanak maguknak külön programot estére, s engedjék át nekünk a lakást. Nem értették, berzenkedtek, mégis elmentek, azzal, hogy másnap jönnek csak. Éreztem, neheztelnek rám, de nekem kellett a szabadság érzése, meg akartam tapasztalni húsz évem örömét. Megpróbálni figyelmeztetés és figyelő szemek nélkül, teljesen a magam akarata szerint, szabadon kinyitni szárnyaimat…

Anyám persze nem bírta ki, éjféltájt szabadkozva beállított, és egyenesen besorolt közénk. Tréfálva, jópofáskodva akart elvegyülni, feltűnés nélkül, s addig fészkelődött, míg a nagy kaktuszos virágtartóba huppant. Ismerem a virág tüskéit, ez annyi, mintha sündisznót dugtak volna a bugyijába. Hagytam. Nyilván innen volt a legjobb kilátás, a legjobb lefigyelés. Végigstrázsálta az estét.

A szülők nehezen hiszik el, hogy nem lehet lefigyelni az élet minden helyzetét. Meg hát minek is?

A lány most az időt lesi valaki órájáról. „Félút.” A férfi semmit sem kezdeményez, mint aki jól érzi magát, a célba ért emberek vágnak ilyen állhatatos pofát, békétlenkedik. „Mégiscsak jobb lenne, ha próbálna több helyet szorítani, ahogy egy-egy megálló után a tülekedés hulláma a kis helyet is kisebbre zsugorítja, lélegezni is nehéz.”

Zsibbad a lány kapaszkodó karja is. Jó szó, kedvesség, akármi kis kedvezmény vagy viszonzás – visszajelzés. Hiszen ebben a szorosságban mégiscsak előnyhöz jutott, a szótlanság pénzéért mindent akar? Érezheti testem puhaságát, a hibát talán ott követtem el, hogy az első percben nem tiltakoztam, s ő természetesnek veszi a helyzetet. Van. Vagyok neki.

Főiskolás csoporttársam, Jana harmadéves korában ment férjhez egy utolsó éves biológushoz – diákszerelem, diákházasság, borzasztó vadulások. Aztán elernyedt a gumipertli. Platty – kényelem. Néhány hónap után Jana már sírta: felszolgáló vagyok, Miro egy lusta dög…; részvét helyett mégis irigyeltük, mert nekünk még ilyen sincs…

Egyre többen beszélik, a mai férfiak kényelmesek és lusták. Más vélemények szerint a tohonya ember is férfi, a lusta is, a semmittevő is az. Akinek huszonnégy éves korában nincs fiúja, annak nagyobbra nyílik a szeme. Az már nemcsak vár, keres… Lehet, hogy ez a férfi is ilyen, a kész dolgokat szereti. Azt gondolja, neki kijár. Azt tapasztalom én is, ma a lányok kerülnek a magasles deszkáira, kémlelni kell a messzi erdő fáit, hogy mikor és honnan rajzanak ki a fiúvadak. Lassan már iparrá válik a fiúszerzés, beszélnek közvetítőkről is, hogy elkeljen a női szépség, árulni kell, társává tenni a gazdagságot. Reklámozni, felverni az értékét: betétkönyv, autó, ház, nyaraló, ékszer, diploma, ezt mind a serpenyőbe dobják. Ráadásul, nyomatékként… Én nem hiszem ezt, de beszélik. Hírlik az is, hogy egy tengerparti balkáni országban vagyonokat kínálnak szomszédos országbeli vőlegényért – a jobb élet reményéért, meg hogy feljebb kerüljenek Európa közepére. Ezt sem akarom hinni. Ez már a szerelem gyalázása. Seftelés… Nem hiszem, mégis értem, mert ismerem a társtalanság keserű szájízét. A főiskola befejezése után szertementünk, megszűnt a társaságom… Vlado, Miro, Jana és a többiek életük célja felé fordultak.

Az álmaim is férfivárás, lemezeket rakok fel egy képzelt valakinek, hogy ketten hallgathassuk… Nehezen vallom be magamnak, de riaszt a magány, menekülnék. Nem vagyok világszépe, tudom, de már többen is mondták, szép a mellem, a szám, a szemem, a járásom, megérdemelném, legyen valaki hozzám való, akire legalább gondolhatnék…

Anyám meséli, esőben, hóban, gyalog, biciklin apád jött, ha tehette. Tizennégy kilométer annyi volt neki, mint egyik kaputól a másikig. Ma ez már csak mesének jó. Használhatatlan séma. És már zavar is a folytonos visszafelébeszéd. Hogy volt? Mint volt? Meg hogy mi hogy csináltuk? Elsősorban a magam élete érdekel…

Úgy tűnik, ez a férfi is készételként fogja fel a nőket. Legyen: tisztán, okosan, kellemesen, legyen szexis, tudja az ágyban is a magáét, a konyhában, társaságban, munkában, legyen jó pozíciója, barátai, trala, tralala, és a buszos tülekedésben is tartsa oda magát…

Talán most fogtam meg a lényeget: a mai nő tartsa magát, amikor éppen kell, ahogy kívánják. Tartsa oda a lelkét, de előzőleg a lábait, fenekét, ölét, melleit, mindenét. Ez a szerelem reménye, illetve hát előfeltétele. Egyáltalán: tudjon lenni, értse a dolgát már óvodáscipőben is…

Túl messze megyek – talán ez a szoros, rendkívüli helyzet teszi –, jó, hogy az otthoniak nem ismerik efféle gondolataimat. Főleg azt nem értenék: miért nem tiltakozom? Majdhogy egy férfi ölében… De akármi is történik velem, miért? Utólag miért kell okát adni minden mozdulatnak, miért? Nemrégen éjfél után kettőkor vetődtem haza egy buliból, apám kiverte a huppot.

Miért csak most jössz?…

Bőröndöt csapott elém, dühösen teletaposta ruhával meg mindenféle vacakkal, és kirakott a folyosóra. No miért? Lementem a ház elé, leültem egy lócára, onnan néztünk farkasszemet reggelig. Miért?… Mert a nő érzékeny a közeledésre, az érintésre, a nőt jobban elviszi a hangulat, s ha nőiessége hiányt szenved, egyre nyitottabbá válik mások felé. A világ felé. Nekem is vannak ilyen pillanataim, ha olyan valaki ér a szoknyámhoz, arcomban a vér… Miért?

Vannak képzelt képeim, naivak, tudom. Vannak. Ha valaki ilyennek megéreztem az érintését, elvárom, induljon el velem, s előbb venné el tőlem táskámat, bőröndömet, kesztyűmet, akármit – ha felfogta nyíló érzékenységemet, követem. Én szeretek adni, s az adás örömével menni, látni, ahogy egy erős karú férfi könnyedén himbálja kezében a gönceimet, s én követem erdőbe, vízhez, emberek sűrűjébe, hogy legyenek közös útjaink… Ez lehetne az én igazságom…

Ennek a helyzetnek is van kicsi izgalma, a férfi és nő találkozásának talán ez a legszebb másodperce: az izgalom. A feltámadt feszültség. S ehhez nem kell tengerparti föveny, vízesés, vagy nem tudom én, milyen romantikus díszlet. Elég egy váratlan helyzet, jelentéktelennek tűnő mozzanat – kicsinység. Ilyen a mai utazás is, a mai nap hasonló az előző tízezerhez, aztán mégsem. Képződött egy kicsinyke kör, amelyen belül felszínre bukkan valami jó érzés, s így válik mássá ez a nap…

Ha szólnánk egymáshoz, talán oldódna vagy szerte is foszlana a közös kör izgalma. Azt sem tudom, milyen nyelven beszél, szlovákul, magyarul, érdekes, hogy néma arcot mennyire nem tudok megtippelni, pedig itt már egymásba folynak a két nyelv szavai, s a fülem is megszokhatta a nyelv állandó kettősségét. Máig kérdés bennem, hogy életem legbensőbb érzései elsősorban miért a magam nyelvét vonzzák? Miért kívánom azt, ha ez a férfi kinyitja a száját, az én nyelvemen szóljon? Főiskolás csoporttársaim természetesnek vették, ha az ő nyelvükön szólok, mihelyst magyarra váltottam valaki kedvéért, figyelmeztettek. Rosszallották. Igen, mikor kihangsúlyoztam másságomat… Valószínű, ha ebben a kicsi körben ma megérezném nyelvemen a győzelem ízét, minderről másként vélekednék, mert minden új helyzet változtat az előző értelmén…

Leányéletemnek eddig kevés győzelme volt…

Remélem, a férfi is érzi, ketten utazunk, pontosabban: együtt. Izmos, kisportolt alak, képes a karját mozdulatlanul tartani ennyi ideig, nem lehet gyenge fickó. Értelmezhetem ezt a helyzetet úgy is, hogy felkínálja magát. Gavallériáját. Erejét. Az erős férfiak tulajdonsága ez, kevés beszéddel vannak jelen vagy abszolút szótlanul, mint ez… Együtt utazunk, már létrejött a közös élmény: nézzük ugyanazt a tájat, érezzük ugyanazt a néma testi közelséget. Látom, így is lehet ismerkedni, egymásnak támaszkodva. Nem történik semmi, mégis. Az utazás dzsungelében mégsem mindegy, kinek a testszagát szívom magamba…

Az ismerkedés kiindulópontja lehet kényszer is. A véletlen is. Voltaképpen mi ismerkedünk, szokatlan módon, de ismerkedünk. S ennek nincs sémája, ez így nincs megírva sehol. Jó érzésem testvére a bizalom: bizalmas együttlét. Ha másoknak mondanám így, a buszon bizalmas viszonyba kerültem egy férfival – kiröhögnének. Az első kérdésük az lenne: partiképes?… Nem, nem az, és nem is beszéltünk házasságról, egyáltalán, utálok a házasságról beszélni. Vágyom a komoly ismeretségre, de hogy rögtön a férjhez menés, mindent odacsomózni, minden találkozást csak onnan nézni. Miféle? Kiféle? Megfelelne-e? Ez a női társadalom árnyéka: egyetlen dolognak, egyetlen érzésnek rendelni alá az egész életet?…

Számomra ez ellenszenves. Azt sem tudom, ki fia, borja ez a férfi, bennem jó érzéseket indít el – így szótlanul is. Ezt a bizalmasságot, ezt az együttlétet akarom függetleníteni mindentől. Engem a szabad, kötetlen érzések vonzanak, amelyek nincsenek kötve feltételhez. Amikor ezt tapintatosan kifejtem otthon – elszabadul a pokol. Húha, miket vágnak a fejemhez! Az idősek egyet nem akarnak tudomásul venni, a saját dolgaimat én jobban érzem, mint a világ minden öregedője. Öregecskén gondolkodott évfolyamtársnőim nagy része is: kell, hogy legyen alattunk egy komp, aztán jöhet egy kikötő ez a filozófiájuk…

A lány úgy érzi, szoros mozdulatlanságuk lehet simogatás is. Egymás hívogatása. Először mozdul meg a férfi karja, jobb kezével igazít zakója vállán, feljebb húzza kissé. „Ezzel is bensőségesebbé válhat ez a szorosság”, olvassa le a lány, „kisimítja a szövet gyűrődését, megvasalja következő gondolatom előtt az utat. Érthető, ezen a sóhajnyi helyen lehetetlen is másként közeledni… Azt sem értem, miért kell magunkat érzelmi dolgainkban alávetni mások ítéletének? Bévül kerültem egy picike körön, és most arra gondoljak, mit mond apám? Anyám vagy mások? Mert hisz mindenre lehet mondani példát és történetet az előző időből. Ez a virágsziromnyi hely már az én életem, ezzel az idővel már én rendelkezem, s amit érzek, már az én tulajdonom…

Mit mondjak el mostani utamról akárkinek is? Hol volt, hol nem volt, amikor útra kelt egy lány, semmit sem remélt attól a naptól, és akkor találkozott egy emberrel, akinek nem volt neve, de erős válla és karja: ez állította meg a lányt. A lány nagyon szeretett menni, hangtalanul felállni és menni a halálos fáradásig: testével állta el a lány útját, fától fáig, ároktól árokszélig, kis víztől a nagy vízig, így nem volt mit tennie, mint tűrni a másik erejét. A lány átvette a férfi akaratát, s azt kellett művelnie, amit a másik gondol: megállni az egymást lökdöső, tépő, harapó embertömeg közepén, és egyetlen pillanatból csinálni órát, napot és évet. A semmiből valamit, a kevésből sokat, talpalatnyi földből országrészt, közönyből vágyakozást…

A többiek, akik köröttük álltak, úgy látták, összeborulnak, s hogy a lányt karok nélkül is ölelik. És akkor is, ha felkél, akkor is, ha lemegy a nap. Irigyelték, és megátkozták őket, de a lány nem bánja, most értette meg, hogy az öröm nem az utak hosszában, nem a menés izgalmában, hanem a megtalálásban van…”

„Az a baj”, mondta magának a lány, „hogy mindez csupán képzelet.”

A férfi másodszor, harmadszor is igazított zakójának vállán, mozgásba jött, mintha az elmúlt óra fullasztó szorosságát akarná kárpótolni. De értelmezhette ezt a lány úgy is, hogy rövidesen elindulnak valami levegős kényelembe, ahol nézhetik egymást, és szólnak is majd, ahol a férfi keze beteljesíti a mese kívánságát.

Ismét közel jött a táj, szántó, tengeri, búza, néhol megritkított füzek foltja. Lassított a busz, már csak néhány perc – számolta a lány. Ragyogó szemmel tolakodott a férfi után, követte, de amint az lelépett a jármű alsó lépcsőjéről, bal karja élettelenül lengett mellé.

„Fakéz, fakeze van, úristen…”

Grácia

A véletlen sodorta őket együvé, az is lehet, hogy a lány. Egy összejövetelen találkoztak először, és a program végén leváltak a többiektől, négy férfi és egy lány. Különváltak a társaságtól, ahogy a föld az ősködtől – így lettek új világ. Ezután együtt jártak nyilvános vitákra, ahol a férfiak egyszer megfontoltan, másszor indulattal mondták véleményüket a nemzetiség sérelmeiről és a tennivalókról. Grácia, az elsőéves színésznövendék, fogott minden mozdulatot, tekintete és mosolya regisztrálta a dolgokat. Alig is vették észre, hogy a lány közéjük nő, s jelenléte fontossá válik; a tekintete körkérdés, a férfiak érezték, van kihez szólni, van miért beszélni.

Talán a négy férfi gyakori közelsége siettette nőiessége gyors változását, a szemmel mérhető kiteljesedést – Grácia kivirágzását.

– Ha már találkoztunk, tegyünk is – fogta össze mindegyiküket a legidősebb férfi –, készítsünk programot, gondolkodjunk koncepciózusan. Programot a saját életünkről.

– Alakítsunk kisszínpadot – csatlakozott színész –, vágjunk bele komolyan, európai szinten. – S már osztotta is a szerepeket: – Grácia szaval, báró, az énekes felolvas, a költő verseit mondja, a szerkesztő pedig az eszmei szöveget.

Grácia többször is megkérdezte:

– Nem fogjátok restellni magatokat? Közönség, ismerősök, barátok, s ti színészek szerepében? Komédiások… – s tiszta, nagy nevetésével a komédiás szót avatta pecsétté.

Komédiások, egyikük sem tiltakozott – az irodalom komédiásai.

„Hazánk, Európa” – ez lett a műsor címe. A költő ajánlotta így. Verseket kerestek, szövegrészeket, s a rendező keze alatt kirajzolódott egy szellemi táj – nemzetiségi magyar írók, költők gondolataiból –, Európa. Lelkesült indulás a szűknek vélt közeliből a nagynak remélt távoliba – Európába.

Megfogalmazatlan, néma küzdelem kezdődött: küzdelem az anyaggal, küzdelem Európáért – s küzdelem Gráciáért. A lány pontosan járt a próbákra, kedvéért a férfiak is. Grácia így lett egyjelentésű mind a négyük szemében a „Hazánk, Európá”-val. Ha lehetett, a lánnyal mindegyikük külön-külön váltott szót, leplezték magukat ügyetlenül, mintha csak a pillanat jelentéktelenségéről suttognának.

A cselekvés és a program lázában hamar előléptek: a szerkesztő eszmei vezetővé avanzsált, az énekest operaénekesnek, illetve bárónak titulálták, a költő európai lett, a színész, aki kezdetben szerényen nyilatkozott szándékáról, a program rendezőjeként tüntette fel magát. Önkéntes előléptetéssel mindenki emelkedett a ranglétrán.

Grácia művésznő lett.

Fontosnak tartotta mind a négy férfi, hogy a lánnyal külön is foglalkozzék: a mozgást, a beállításokat a rendező, a helyes hangképzést az operaénekes gyakorolta vele, a költő verseinek mélyebb átélését szerette volna elérni, az eszmei vezető az emberi magatartás fontosságáról beszélt.

Gráciában kezdetben talán fel sem tűnt, hogy jó szándék és ürügy együtt, egymást keresztezve, olykor felismerhetetlenül összeszőve gubancolódik elébe: hogy ezekből a férfiúi fontoskodásokból sok minden voltaképpen neki szól. Ám egy idő után önbizalma megnőtt, többet mosolygott, báró, az operaénekes meg is jegyezte: megszépültél, Grácia.

A művésznő kacér mosollyal fizetett.

Világra jöttek a titkon mondott bókok és apró kis ravaszkodások. Lemaradni senki sem akart. Grácia születésnapjára mindegyikük vitt virágot, de rejtve adták át neki, négyszemközt. Így indult meg a versengés, a leplezett tülekedés, a szépség remélt előnyeiért. Egyedül az eszmei vezető maradt kívül az ügyeskedések körén. Ő a komolyságával akart hatni, fölénye magasságával, nem érezve, hogy komor fontoskodása megmosolyogtató.

Megjött Zoltán levele Budapestről, amelyben pontosította a rendezvény idejét. Az írószövetségben lépünk fel, ismételgette a rendező izgalommal. „A magas dobogó”. Láz lobbant bennük, a nagy vizsgatétel láza. Az ismeretlenség feszültsége. Apró kis senkik indulnak a világba, akarta volna mondani társainak az eszmei vezető. Megnőtt Grácia mosolya: a társaság most valami magasság felé mozdul el. Fölfelé megy. Talán ez a legtisztábban kivehető női jó érzés: az emelkedés nyugtázása.

Grácia ezt igazolta vissza: a világba indulás naiv romantikáját, s annak lehetőségét, hogy többek lehetnek önmaguknál. A több lehetősége – ösztönös megérzésével ebbe a lány most már kapaszkodott is. Talán már a színésznő érezte benne a dobogót. Megsejtette az ismeretlen még láthatatlan útjait, s hogy az ismeretlenből sokféle ismeretlen ágazhat tovább.

Indulás előtt két nappal főpróbát tartottak az eszmei vezető lakásán.

– Szalmaözvegy, szalmaözvegy – nyitott be minden szobába báró.

A házigazdának egy kikötése volt: akármihez nyúlnak, akármit is vesznek el a helyéről, ugyanoda tegyék vissza, nehogy a megbolygatott tárgyak árulkodjanak.

Kezdetben iskolás fegyelmezettséggel ültek, a műsort csak a rendező egy-egy izgatott közbeszólása szakította meg. Aztán lazult a szorosság, Grácia forgott a kör közepére, s ő lett a pont: a figyelem, a kedvesség, a bókok, a megszerzés, a megkívánás tárgya.

– Terülj közénk, Grácia – nevetett báró –, ne legyünk már olyan hivatalosak. – A szőnyegre kuporodtak, Grácia ugrabugrán kerülgetve őket kávét szolgált fel, oldalról és alulról nézték lábait: tűz köré kuporodott éhes cigányok.

Grácia nem tiltakozott, elhallgatta pimaszkodásaikat is, mosolya mindent elnyelt.

– Nem félsz tőlünk, Grácia? – kérdezte báró. – Sokan vagyunk, szeretne mindenki legalább valamicskét belőled, reggelre felfalunk, Grácia.

Ezt is csak elnevette. Nem ült közéjük a földre, heverőre kuporodva a sarokba húzódott, s a négy férfi araszolva csúszott lábaihoz.

– Nem értem – tört ki magából a költő –, az ilyen indifferens nőket nem értem. Ki vagy te? Mi vagy te? Láthatod, ha legközelebb a virágcserépbe ülsz, oda is követünk. Kié vagy? Istené vagy az ördögé? Ezt döntsük el, kié vagy?

– Mindnyájatoké, most mindnyájatoké – s egyszerre nevetett mindenki szemébe a lány.

– Még egyszer megy a műsor – tapsolt a rendező.

Az eszmei vezető kis sámlin ülve hallgatta a szöveget, elégedett volt, s nyugtalan is. A műsor és Grácia, e két pont közé feszültek gondolatai: a lányt le kellene választani a többiekről valahogy. Az óráját nézte lopva, fél tizenkettőkor indul az utolsó busz, ha elhúzódik a próba, mindnyájan itt rekednek.

A lány nyugodt volt.

– Már csak fél óránk van – komolykodott a rendező –, holnapután indulunk, gondoljuk át a teendőket…

Ez sem zavarta a lány ráérősségét. Ismét a költő türelme tört el:

– Nem értelek benneteket! Sutyiban az órát vizslatjuk, de mi van? Megyünk vagy maradunk? Mire számítotok voltaképpen?

– Én rátok bízom magam – felelte sietve Grácia –, egyedül nem indulhatok el, beláthatjátok.

Az eszmei vezető észrevette, hogy a rendező szeme folyton a lányon van, s átveszi Grácia fegyverét: a mosolyt. Már többször rajtakapta őket, összenevetnek. Kimozdul komorságából, közelebb húzódik a lányhoz, papucsot kínál neki megkésve. Grácia hálás, talán már várta is ezt, lám, a házigazda kivált a többiek gyűrűjéből, és elindult feléje. Számára ez a biztonság kicsi pontja.

– Elmosogatok, jó? Így mégsem maradhat – mondja a konyha küszöbén. Feltűnően csinos a virágmintás kötényben. Ügyes, pontos minden mozdulata. És könnyed: tányér, csésze úgy áll a kezében, mintha nem lenne súlya, de így van a szavakkal is: játékos könnyedséggel bomlik beszéde, szinte követni sem lehet gondolatai átfutási idejét… Így, profilból jól látni arcának görögös szabályosságát, minden vonása mértanian szép. S akárhányszor kimosolyog a konyhából, felkavarja a négy férfi éhes gondolatait.

– Már csak tíz perc a buszig – mondja a rendező izgatottan. – Szedelőzködjünk, és uzsgyi! – Leginkább ő sietne, az ő reménye nyilván a hazafelé vezető út.

– Még nem fejeztem be – szól vissza Grácia. A házigazdán kívül mindenki tanácstalan lesz. Érzi, a lány maradni akar. Talán azért is volt olyan nyugodt, azért nem nézett egyszer sem az órájára, valószínűleg már a jövetele előtt döntött. Rajongó nagy érzés lobban benne a lány iránt.

– Akkor mi is maradunk – mondja nyugodtan báró. Most már úgyis lekéstük. Fiki fucs. Vagy gyalogolunk, vagy maradunk.

– Ezt talán mégsem – motyogja rekedten a házigazda, akiben megfagy az előző pillanat öröme. Már a száján van: akkor taxi, de visszaretten, mert ezzel mindent leseperne, magukkal vinnék Gráciát is.

A házigazda zavartan járja a szobákat, valami fondorlattal a maga javára szeretné fordítani a helyzetet, az alvásrendet.

– Akkor még egyszer a műsort – szól a rendező. Akadozva mondják a szöveget, erőtlen, színetlen – az éjfél túloldalán már nehéz ráhangolódni. A fekvőhelyek elosztásáról a rendező dönt, keresztezve az eszmei vezető szándékát. Tudatosan. Gráciát a hátsó kis szobába rendeli, ők négyen a két egymásba nyíló helyiségben fekszenek le: rálátnak egymásra, ha valamelyikük mozdul, egyszerre három fej emelkedik fel a párnákról.

Egymástól vigyázzák a lányt. Grácia mindegyiküket megcsókolja, mielőtt bezárja az ajtót, de csak úgy, ahogy az angyalok szokták egymást. A báró sokáig röhincsél és motyog, párnájába takarva a fejét.

 

– A határ előtt megállunk – szól a rendező –, néhány kellékre még szükség van: kard, ezüsttányér és egy friss kenyér.

– Nem értem, erről nem volt szó – értetlenkedik az eszmei vezető.

– Meglepetés – zárkózik el a rendező –, ezt csak Grácia és én…

– De, de – kérdez rá többször is a vezető. Kellemetlenül érzi magát, feszeng, izzad, sérti a dolog az önérzetét. – De hát mégiscsak én felelek…

– Magamra vállalom.

Grácia mozdulatlan mosoly a visszapillantó tükörben. Budapesten Zoltán várja őket a székház bejáratánál, apró termete szeretet és izgalom:

– Időben vagyunk, semmi baj. Eddig minden rendben, csak nyugalom, nyugalom.

Az est bevezetőjeként hatalmas csillár alatt a Magyar Írók Szövetségének első embere üdvözli őket. Ahogy telni kezd a nagy terem, a rendező határozott mozdulattal az emelvény közepébe döfi a vékony pengéjű kardot, markolata súlyánál fogva a fegyver remegve leng: a gyülekező hallgatóság várakozón s értetlenül néz. A csend pillanata ez, a némaságé. A rendező erre várt, az izgalom és feszültség csendjére. Bárcsak tudná a jelenlevők gondolatait! Hogyan fogják fel az öt sápadt ember jelenését? Komédiások? Megszállottak? Szerepelni vágyó önmutogatók?

Ekkor, a kör közepéről indul el Grácia, kezében ezüsttálcán kockára vágott kenyérdarabkák – a reformátusok úrvacsorája. Megütközés az arcokon, lelapulnak a pillantások, de Gráciának nem lehet nemet mondani. Elsőnek a nagy parasztíró nyúl a kenyér után: templomi méltóság, templomi csend, most keresztelkednek egy vallásra a Jordán folyó vizében. „Ez az én testem”, mondaná a református pap Krisztus nevében, „mely érettetek megtöretett.”

Az eszmei vezetőnek kiszárad a szája, s valami becsülő jó érzést érez a rendező iránt.

Grácia mezítláb lép a széksorok közé: bibliai jelenés, most lépett ki az ótestamentumból, jöhetett Betlehemből vagy a názáreti tó környékéről; sima egybeszabott ruhában mint a fán termő édes gyümölcs. Életének ez az első szerepe, s talán a legnagyobb is.

A rendező a zongorának támaszkodva falfehéren figyel. „Ideje már bizony”, ezzel a mondattal kezdi az eszmei vezető. „Irodalmunk nagy öregje panaszolja fel…”

„Ideje már bizony… Senkik voltunk, és semmiből kellett mindent előteremteni, és elölről kezdve máris óriásokat utánozni…”

„Ideje már bizony, hogy eljöhettünk és megjelenhettünk a magyar irodalom színe előtt – meghallgatásra.”

Ezután Grácia szaval: „Új arcú magyarok”… A vers költője alig lélegzésnyire tőle, a lány térdepel előtte, lám, a költői élet elégtétele:

 

Csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák, más fényű, más lángú, más színű tüzek, csillogjatok, égjetek, szálljatok erre, szálljatok arra, szálljatok szerte. Vár az ég, komor ég, fekete magyar ég. Nagy próbáknak ideje jött ránk, nagy sorsok omoltak a sárba, szent új komoly fiatal arcok változtak át a végzet parancsára, mássá, mint voltak, akiktől lettek ők is, változott szent, szomorú arcok, akik bűnhődünk az apák vétkeiért…

 

Ezt követően báró olvas fel a vox humana írójától: „Hazánk, Európa… Mi annak az Európának, annak a forradalomnak vagyunk itteni folytatása, töretlen folyamatossága, amely magyar glóbuszra Adyval tört be Dévénynél… Korszerű Európát akarunk: néptudattá lényegült szociális humanizmust…”

Majd a költő mondja versét.

Aztán ismét Grácia, majd a rendező, és így körbe, egyre feljebb körözve a szavakkal. És az érzésekkel. Befejezésül báró mond Nyitra vidéki népballadát: Vétessék ki szóló szívem…

 

Idësanyám, Vítesse ki szólló szívem, Szólló szívem, Szólló szívem, víg örömem…

 

S nincs, aki megtörje a csendet; az elhangzott szavak és mondatok dagályként lepnek el agyat és szívet.

Nagy sokára áll csak fel a parasztíró:

– Csodálatosan szépek vagytok, s köztetek ez a lány. Siker. Leckét kaptunk tőletek. Tudni tudtunk rólatok, de a dolgokat a súlyukhoz mérten nem vettük komolyan. Ez a mai este számunkra figyelmeztetés, vagy ha a magam szája íze szerint mondom: felkiáltójel…

Ezután fogadó melegség, Zoltán parázs örömmel mutatja be az írókat, az őshonosakat, s számos olyant, akiket a háború utáni évek sepertek ide Szlovákiából. Ez a mostani a sokáig várt egyetlen pillanat: egyszerre ölelés, öröm, elégtétel. Vádló érzésekkel készülnek haza a hallgatók, de mielőtt otthonaikba szélednének, előbb mindenki Gráciától köszön el.

– Hol termettél? Hol termettél?

– Gömörben… Gömörben.

– A földet is érdemes megnézni, ahol világra jöttél. Viszik, kísérik őket a főváros éjszakájába, zajongó madárcsapat közepén – Grácia. Zoltán barátai a költő főszerkesztő, a tölgyfa termetű egyetemi tanár: ő rendelkezik. Szőttessel borított nagy asztalhoz ültetik őket, úgy bánnak velük, mint a mesebeli ember megtalált gyermekeivel, percenként emelkedik a pohár, mossák az ismeretlenséget s a vendégek félszegségét.

Asztalfőre ültették az eszmei vezetőt, rosszul érzi magát, műsorbeli fontossága megszűnt, most már csak önmaga, társaságbeli lény. Érzi, a hangulat leoldja róla a fontoskodást. Mert a helyzet most a kiterjedésé: a lélek és a hangulat növekedéséé. Mikéntha ráparancsoltak volna az emberre: növekedj, törd szét magadon a kicsinység burkát, ahogy a vízbe dobott búzaszem. Vagy legalább ismerd fel: változnod kell. Jogod van hozzá. Idefelé szorongással voltunk, tűnődik az eszmei vezető, most pedig a felemelkedés érzését kóstoljuk. A sikerét…

Ritka pillanat: együtthangzása költői szónak, sikernek s a szépségnek. Megéljük az átváltozás pillanatát: Grácia is milyen szerényke volt első találkozásunkkor, diákosan meg is hajolt. Kezdetben szerényen a sor végére húzódott, ma este már asztalelső… Míg térdepelve verset mondott, remegett az izgalomtól, de akkor nőttek szárnyai, elég volt hozzá egy költemény ideje. Egy kiválasztott, felfokozott perc. Növekedés számára ez a lakomaasztal is, emeli őt a hozzá hajoló kedveskedés, a körbeforgó mosolyok. S tud mindezzel bánni. Grácia szeret kapni, öröm számára az adomány; s nem ripacskodva, hanem egyszerű eleganciával tud elfogadni dolgokat.

Bibliai zárt ruháját kigombolta a nyakán, illik neki ez is. Az oldás a többet mutatás önmagából – most már tükör előtt tetszeleg.

– Jól mondod a verset – hajlik hozzá a költő főszerkesztő.

– Kezdő vagyok – mondja szerényen. – Most kezdek…

– S a terveid?

– Merészség a kimondása is. Ide szeretnék kerülni, itt végezni a főiskolán, és aztán vissza.

– Egy komoly nemzetiségi színházat szeretnénk csinálni – csatlakozik a rendező –, ez a nagy álmunk. Műveletlenek vagyunk, műkedvelők, így nehezen lehetünk partnerek, csak futunk a szekér után.

Valaki mindig énekel az asztalnál, népdalokat, csak népdalokat. Ha báró más irányba fordul hangjával, visszatérítik. A mai Pest egyik arca – a népdal. Nem tudni, otthonról hozták-e vagy itt tanulták, de szinte nincsen vége a szebbnél szebb sorok folyásának.

– Most akkor ti kezdjétek – szól ránk a tölgyfatermetű professzor.

Grácia lesüti a szemét, ő kisvárosi. A költő, ő igen, Vidrócki híres nyáját hamar ide tereli a Mátra alól. Sem az eszmei vezető, sem a rendező nem mernek színre lépni, amit ők ketten mondanak, az bátortalan kornyika csupán.

Nevet a professzor, ti még iskolára szorultok, majd szólunk: „Szép lánynak fiút, fiúnak szép lányt”, s egyszerre négy embert is ölel hatalmas karjaiba.

A búcsúzás ölelkező testvéri útravaló, mikéntha lakodalomból mennének hazafelé. Grácia most elöl ül, s félhangosan olvassa a jelzőtáblák jelentését. A Duna partján mennek felfelé. A lány most érezhetően a sofőrhöz húzódik, pedig a vacsora idején mindenkié volt. Az eszmei vezető józanul követte minden mozdulatát, lefigyelte. Sértette, hogy a lányt mások is akarnák, megérezte, hogy mosollyal is lehet melegíteni, kisajátítani. Ám ezeket a csalárd kis összemosolygásokat mindig magába nyelte a nagy nevetés, a kórus. Letörölték a táblát nagy nevetéssel, egybeölelő nagy mozdulatokkal. Neheztelt Gráciára, amiért engedte, hogy közös jó hangulatukba belehímezzék a kis csábítások szándékát; neheztelt a lány folytonos körbeforgására, amellyel reményt ébresztett másokban is.

Most megjuhászodva ül mellette, reagál a sofőr minden rezzenésére, mozdulataik olykor párhuzamosak is. A hátsó ülésen kissé kókadtan utazik a három férfi, boros elnehezültségük azonban csak látszólagos. Báró gyönyörű bariton hangján dúdol, a lányhoz beszél, és a haját simogatja. A rendező, kezét figyelmeztetőül a két első ülés közé nyújtva előredől, érezni a leheletét; a költő kérdéseivel nyugtalanítja a lányt.

– Van annak jelentése, hogy nem a hátsó ülésen utazol, Grácia?

– Navigálok, éjszaka van. Segítek.

– És még?

– Szeretek sofőrködni, pontosabban szeretnék.

– És még?

– És még, és még. Egyszerűen jól érzem itt magam, jobb a kilátás.

– Türelmetlen vagy, érzem hangodban a türelmetlenséget. Pedig ma éjszaka vallomásra kényszerítünk, sőt én máris felteszem neked a kérdést: mindnyájunké vagy-e, vagy csak egy valakié?

– S miért fontos ez éppen most?

– Nekem fontos. Restelkedés nélkül mondom itt a többiek előtt, hallják és tudják ők is, ahogy ott térdepelve mondtad a verset, engem megigéztél. Alázat volt benned, szolgáltad a szöveget, fölfogtad; eddig csak büszkeséged éreztem, most látom, több vagy a hiúságnál: te magad vagy a vers, Grácia. Tudnék hozzád verset írni, s el is kezdtem, csak az asztaltársaság némelyike ingerelt. Rámenős fickók. Pestiek, udvariasan is lényegre törők. Mi nem vagyunk ilyenek. Felfogták, hogy szép vagy, s a költészeten túl is igényt formáltak…

– Lemaradtak – nevetett a báró. – A hercegnő velünk jön, a hercegnő a miénk – trillázik is hozzá. – A hercegnő fogoly, őrséget állítunk a bejárathoz. Öten lakunk egy egész panzióban, de csak két szobát fűtenek: egy nagy és kis szobát; a nagyban négy ágy van. a másikban kettő, és én vagyok a kulcsár… Ha akarjátok, tarthatunk egy előzetes eligazítást, kiszámoljuk az alvásrendet.

– Hol járunk? – kérdi riadtan a költő.

– Duna-kanyar, Visegrád, felettünk Mátyás palotája, Magyarország legszebb tája – szavalja a rendező. A Duna olykor közel hajlik az út kanyarulataihoz, rávág az autó fénye, pásztázza a párás vízfelületet, mintha keresne valakit. A műsor izgalma után az autózás kirándulássá langyosodik, jó érzéssel vannak. Kellemes meleg az autóban, ebben az összezártságban mindenki egyenlő, egyformák az esélyek: ez még lánc, lánc, eszterlánc, a gyermekkor ártatlansága, itt még lehet játszani vagy tettetni a játékot. Kimondatlanul egyet éreznek: tartson sokáig ez az utazás. Így lenne jó bejárni „Hazánk, Európá”-t, a költészet s a várakozás izgalmával. Teljesítettek egy küldetést, s most megérdemeltnek tartják ezt a február éjszakai gondtalanságot.

– Összejött. Mindenki nagyszerű, s ami a legfontosabb, riadtságunk és szorongásunk valami nagy képességgé alakult. Talán ismételhetetlen pillanatot éltünk.

– És Grácia!

– Fény volt, külön fény. Ő most tűnt a víz színére, most indult lányságából a világba. Biztosan sokan felfigyeltek rá. Az elkomolyodás néhány percig tart csupán: végigsimítanak gondolataikon, megmérik önmaguk részesedését, aztán visszasimulnak a pillanat jó értéséhez.

– Nem jó az, ha Gráciát annyira a fejünk fölé emeljük – mondja a költő –, itt mindenkire szükség volt, ha csak egyvalakit is kiveszünk a falból, összedől az öröm. Voltaképpen egyetlen szerencsés képződmény vagyunk, így, együtt.

– Grácia akkor is Grácia – ellenkezik báró. – Nélküle mi csak unalmas vízcsobogás lennénk, hisz társalogni is alig tudunk, ha magunk közt vagyunk. Mosolyogni sem. Így beszélünk: igen vagy nem, jó vagy rossz. Grácia kellemesség, nem? Hozzá képest mi szálkás fadarabok vagyunk. Olyan komor faszik, hisz énekelni sem tudunk a szépről. Ilyen az irodalmunk is, alig van benne szerelem, akármit lapozok fel, arcunknak csak egyik oldala mindenütt: küzdelem, harc, töprengés, gond… Ahogy a rideg pásztorok meg az öreg katonák.

– Ne röhögtess – csúfolná a rendező –, te romantikus operahős, azok beszélnek így: nöő, a nöhőő, a fennkölt nöhőő…

– Cáfolj meg, szerintem a nő mindennapi társ kell legyen, mert kiegészít és teljessé tesz bennünket.

– Grácia téged is megszédített.

– Nemcsak ez, a nő jó érzés, és aki tagadja, hazudik. Nézd meg a karjait, ki ne akarná megérinteni, a száját vagy a szemét és mindenét, ki ne akarná. Ez a másik nyavalyánk, az álszemérem, kívánjuk, de úgy teszünk, mintha aszkéta szentek fognák egyik kezünket, nem így van?

– Bohém – csapja hozzá a költő –, te bohém lélek.

– Ha nincs mondható érvünk, akkor harapunk, ugye művész urak? Ez a szentes viselkedésünk is beidegzett gátlás. Paraszti szemérem új kiadásban.

– Vagy lelki intelligencia.

– Kuss, ez így zsákutca – áll közbe a rendező. Különben is megérkeztünk.

Már percek óta állt az autó, senki sem mozdult, nem akarták elhagyni a jármű fészekmelegét. Néhány méterre alattuk a Duna fázós tükre, s rajta vízfolyás ellenében gyalogol a hold.

Libasorban mentek fel a lépcsőn, Grácia az eszmei vezető mögött, s mögéje állt az ajtó előtt is. Három emeletes ágy, ez a nagy szoba, ablakaival a vízre; a másik kétágyas hosszú helyiség valaha folyosó lehetett.

– Tehát sorsolunk? – kérdezte a báró.

– Hová sietsz? Ne félj, minden a helyére kerül – mondta a rendező.

– Nem azért, csak jó lenne tudni, ki hová rakodjon, én legalábbis szeretem tudni a vackomat, oda fészkelek.

– Nyulak stílusa – nevetett izgatottan a költő. – Nyúlbáró.

– Valójában jó lenne elrendezni a dolgokat – komolyodott a főnök.

– Kérlek – hajolt meg a rendező –, ha akarod, a magam nevében felajánlom neked a kisebbik lakosztályt, te vagy a séf, a választás elsősége téged illet.

– S a többiek?

Báró tekintete megállt a dupla ágy magasságában, Grácia az ablak sötétjét nézte.

– Úgy látszik, egyedül maradok az igazságos sorsolás gondolatával, pedig az igazi ez lenne – mondta, táskájában kotorászva, a költő. – És Gráciát, Gráciát miért nem kérdezitek? Lehet, hogy éppen ő akar egyedül lenni, s ha ez így van, őt illeti a választás.

– Hercegnő – ölelte körül a lányt a báró hangja. – Én nem kívánok semmiféle előjogot, ahogy döntötök.

A főnök sápadtan hallgatott; Grácia most eldönthette volna. Kitért.

– Eszerint a kocka még nincs elvetve – egyenesedett föl a költő –, ez pedig azért van, mert alakoskodunk, és a férfiak félnek a kudarctól. Valljuk be, ez a való, nem? S ha ez így van, akkor bízzuk a borra és az éjszakára. Igaz is, a főnök egész este egy kortyot sem ivott…

– A sikerünkre – emelte poharát a rendező –, és lazíts már, főnök. Az este azt mondta rólad valaki: fapofa. Ezt mi testületileg visszautasítjuk, s ugyanakkor megerősítjük. Olvadj közénk, ne állj olyan magasan.

Ragyogott a rendező, a sok bor már megbarázdálta arcát, de felszabaduló izgalma sugárzó jókedvre váltott. Néha megbillen az egyensúlya, aztán mosolyogva megegyenesedik: minden helyzetben van ereje korrigálni az előző pillanat ellágyulását. Folyton visszanyeri magát, megbillen, és vigyázzba áll.

Báró rendet teremt az asztalkán, szalvétát tesz a sarkára, oda terít a lánynak: szendvics, sütemény, pohár. Grácia körül: miként a madár párjával, elreppen tőle, aztán vissza, s mindig visz valamit a szájában. S vannak szavai, amelyeket saját költésű dallammal énekel hízelgőn: Ide süss, párom, galambom, aranyom, tubicám…

– Grácia – emelt hangon szólítja a költő –, énrám is figyelj, foglalkozz velem is, Grácia.

– Nyissz! – hajol közéjük a rendező –, ma éjszaka csak kedveseket mondhatunk. És ez kötelező. Gráciát pedig csak egy méterre lehet megközelíteni, ez rendezői utasítás. S következik küldetésünk második felvonása.

A főnök komorságát makacsul mossa a bor; kezdetben szemtelennek érezte társai viselkedését, lassan megbékél: Valójában nem is tehetek mást, mint közéjük illeszkedem. Helyet kell szorítani magamnak, a komolyság magassága most nevetséges. Grácia már feloldódott, utol kell érnem, együtt futni hangulataival. Úgy érzem, a lány talán hozzám van a legközelebb, váratlan kérdéseimre többször is mondta már: majd… Az eszmei vezető most jön rá, a lányt nem szabad egyedül hagynia, szinte minden pillanatban szembejön vele a kísértés. Az alvásrendet kellene rendezni valahogy, a mégis egy biztos pont…

Most a rendező kezdi rakosgatni a lány holmiját; a kettes ágy felső részére teszi táskáját, kabátját. Ellenzős sapkáját furcsállva forgatja kezében:

– Atyaúristen, ki találta ezt ki – dől előre. – Eddig ezt csak férfiak hordták.

– Állj – kapja ki kezéből a lány –, illik vagy nem illik? Így ni, félrecsapva. Csini, nem?

– Kicsit betyáros, feltűnő – lép hozzá a költő.

– Vagány, extravagány. Forte – pártfogolja a báró –, ez teljesen más kategória, mert mi az, hogy betyáros. Grácia egyszerűen vonalban van: mai nő. Passz. Ma ez a lényeg, vonalban lenni, egálban lenni. Ez kell.

– S ha már így, mit szólsz a ruhámhoz?

– Koncentrálok, várjál – nézi körbe a költő.

– Sikkes, olyan, mint te, egyszerű és kihívó, mindent pontosan kimutat. Szaladni biztosan nem lehet benne, de a rendesnél hosszabbakat lépni, azt igen, lássék, hogyan feszül a test.

Az ágyak szélére dőlve mindnyájan Gráciát nézik. – Folytasd – szól a rendező.

– Azaz célzatos ruha ez, szabályozza a lépést, beállítja a menést, szándékosan hangsúlyozza a test ritmusát. Tehát, van benned ritmus, amit érzel és hangsúlyozol is. Összefoglalva: hangsúlyozod nőiességed. Tudatosan.

– De hisz ez természetes, nem?

– Pardon, másodszor – folytatja a költő – a ruhád kérdezted, de én másat is mondanék: a biztonságod. Alig másfél éve érettségiztél, nem? S nem látszik rajtad a kezdő, nincs lámpalázad, nem remeg a hangod… Grácia, én komolyan beszélek, én meg akarlak magamnak fejteni, tudni akarom, ki vagy.

– Azt mondhatom csak neked – szemelte lassan a lány –, talán nem vagyok olyan mély, mint te, és többet gondolsz rólam, mint ami vagyok, ne haragudj rám.

– Ácsi – röhög báró –, Gráciát a szexből kell levezetni. A szex Grácia megfejtésének a kiindulópontja… – gondolatban báró rutinos mozdulatokkal már vetkőzteti a lányt: gomb, a villámzárat lassan, szertartásosan húzza, élvezi a zirregését: csak látni, legalább látni, kiszárad a szája, mert az is ajándék, ha látlak, vállad, melled gyerekes még, gyermeklány tested van, ilyenekről mintázzák a szobrokat. Van egy szobrász barátom, az kell, hogy lásson, anyaszülten.

– Grácia – a költő szakítja meg a vetkőztetés izgalmát –, ha akarod, én elmegyek oda, ahol születtél, bejárom a házat, a tájat, én mindent akarok tudni rólad. Én a teljességedhez akarok eljutni, érteni akarlak, megérteni. Nyomon követni benned a teremtés szépségét, a teremtés anyagait, a pillanatot, a folyamatokat… Mutasd a kezed, a tenyered…

– Állj – kiált a rendező –, smaci nincs, mondani, beszélni lehet akármit, de tovább nem mehet senki – s nevet hozzá. – Milyen jogon szabsz te határt? – ellenkezik sápadtan a költő. – Hisz ez már nem a műsor, itt már mindenkinek joga van önmagához. Az én gondolkodásom igenis szabadakaratú. Az indulat vonalát húzzák a mosoly nélküli szavak.

– Ha nem tudnád, én egy személyben vigyázó is vagyok próbál enyhíteni a rendező –, rendező és vigyázó. Ezt még nem mondtam?

– S ki nevezett ki?

– Én magamat, valami rendnek csak lenni kell, nem?

– Az eszmei vezető nem te vagy, és a pódiumon kívül neked én nem engedelmeskedem. Grácia és én, az a kettőnk dolga. Nem lenne kedved sétálni? – fordul a lányhoz.

– Mehetünk – mondta gonoszul báró.

– Kérlek, ha akarod – egyezett bele a főnök is.

– Késő van – mondta Grácia. – Itt most nagyon jó, kellemes a társaságtok is.

Az eszmei vezető ingerülten hallgatja a beszélgetést, zavarja a rendező magabiztossága: mintha előre tudná a dolgok alakulását, valahogy hiányzik belőle a közeledés alázata. Fölényes…

Képzeletben a főnök már elment Gráciával a szobából. Régen várt már erre az alkalomra: ketten fekszenek egy heverőn, kizárva mindent és mindenkit.

– Hogy vagy te velem? – ezt akarja megkérdezni a lánytól. – Néha van valami a szemedben, őszinte ez, vagy kacérkodsz? Nem szeretem a bizonytalanságot, nehezen viselem a felemás dolgokat. Ha érzel irántam valamit, kérlek, beszélj róla. Én nem tudom magam kelletni, főleg mások társaságában nem, azért is akartam így lenni veled, kettesben. Nekem szükségem van a közelségedre, hogy nyíltabbá váljak, hogy oldódjak…

Grácia nem válaszolt, mosolygott, s kedveskedve nézte a férfit, aki simogatni kezdte a haját. – Nem mondom, hogy most rögtön válaszolj, lehet később. Máskor. De szeretném, ha lennél nekem is. Valami nagy frissesség van benned, tudsz magad körül hangulatot teremteni; ez a színészmunka feltétele: hangulatot teremteni a pászta megjelenéssel is. Ezért is tetszel sokaknak, megérinted az embereket anélkül, hogy kinyújtanád a kezed… Én tudnék benned dolgokat tudatosítani, felerősíteni, amit csak ösztönösen érzel…

Mosollyal, csak mosollyal válaszol a lány, a férfi biztatásnak, elfogadásnak véli ezt is, s menne a lánnyal ezen a kedves, meleg ösvényen…

– Grácia, figyelsz rám, Grácia?! – szólt kérlelőn a költő. – Én szerepet, nagy szerepet szánok neked. A legnagyobbat. Kultúránkat te vidd hírül a világba. Legyél a hírmondónk. Ezt vállald fel. Erre készülj fel, ezáltal lehetsz nagy színésznő, én életprogramot ajánlok neked. Ne a nagy nevek után kapkodj, a közelivel indulj, amiből kinőttél, ami a bőrödre ragadt… Ha akarod, én elvezetlek a költészet lényegéhez.

– A szerelemre kell rávezetni Gráciát – nevet báró. Számára szerintem most ez a fontos. Csak dönteni nem tud, választani. Ma éjszaka pedig ezt kellene dűlőre vinni, kiszabadítani a mosoly országából. Grácia, itt van erős vállunk, karunk… Mindenünk erős. Tegyél próbára, vagy fogadd meg a tanácsom, én elvezetlek a szerelemhez, Grácia. Nemrégen azt álmodtam, hogy négy varjú kényelmesen elfért a farkamon.

– Pfuj!

– Állj – intette a rendező. – Előbb elméletileg kell a dolgokat tisztázni. Van egy ajánlatom: itt, e szent helyen, ma éjszaka alapítsuk meg a szexuológiai tanszéket, s mindenki székfoglaló beszédet mond.

– Ne tréfáljatok – szeppen meg a lány –, ugye csak tréfálsz?! Egyáltalán, milyen előadásról beszélsz?

– Ne izgulj – csitítja –, ez még csak a bevezető elmélet, a költészet után szex, vagy ha szebben akarod: költészet és szerelem. Hisz nincs ebben semmi. Felnőttek vagyunk, nagykorúak. Miért? Mindenki elmondja a véleményét. Te is. Szavazzunk: ki van ellene?

– Én, Sallai Grácia. Ellene.

– Pedig most nem szabadulsz – öleli magához Gráciát báró. – Ez most csapda is. Minden lezárva, körben őrség… Váltsd meg magad, te büszke lány. Váltsd meg a büszkeséged… Hisz hallhattad, mindnyájan akarunk.

– S mi lenne a váltság?

– Csók, bevezetőként egy csók.

– Ez komoly, vagy játék?

– Sorba állunk, s akit legmelegebben csókolsz, az jelez. Tehát hölgyválasz, van ilyen a bálokban is, megfordítjuk a dolgot. Rád bízzuk. Vagy választasz, vagy mindenkit egyformán.

– S mire jó ez? S mi van akkor, ha a választást nem most akarom megejteni? Ez így erőszak, kényszeríteni akartok.

– Összerázódunk, jobban összemelegszünk… A szex lebont minden falat – okoskodik a rendező. – Tulajdonképpen azt akarjuk, hogy ez az éjszaka töröljön ki belőlünk minden különbözést. És gátlást.

A sor elején imbolyogva a rendező áll.

– De csak a homlokotokat.

– A szánkat.

Szűkre hunyt szempillák alól mind a négy férfi a lány arcát vizslatja: amikor hozzáhajol, és ahogy hozzáhajol. Grácia senkinek sem kereste a tekintetét: éppen csak rálehelt az ajkakra. A másik kettőnek úgy tűnik, hogy a főnök és a rendező esetében a tört másodperc idejénél tovább időzött a lány.

– Akkor mi kiestünk, báró.

– Döntetlen, igazságos döntetlen – védekezett az operaénekes, s próbált fölényes lenni. – A reggel még messze van… – Egy pillanat alatt átváltozott, nagy széles fogai közül szivárgott a füst, és mosolygott.

– Tavasszal szeretnélek elvinni hozzánk, Grácia, a Rimához. Láttál már kiscsirkét? Vagy kiskacsát? Március végére nálunk a fák rügyei a mellbimbót mintázzák, a szüzesség napjáig tartó leányságot. Apám a fronton halt meg, de anyám az égből szállt fiastyúk: olyan takargató szeretet.

– Nálunk pedig a bodzapálinka érik be márciusra – versengett a rendező –, öregek szerint a szerelem itala, szerelemre hozzánk gyere.

Báró bort töltött mindenki poharába, mutatóujját a maga italába mártva, keresztet rajzolt a homlokukra: „a mai nap emlékére”, énekelte hozzá.

– Lányszentelő, ez a mai éjszaka a tied, megszentelünk, ha akarod, körmenettel… Virágvasárnapokon mi úgy játszottunk, hogy a lányokat az erdőszélre csaltuk, vagy fel a hegyre, és addig könyörögtünk nekik, míg fel nem húzták a szoknyájukat; számunkra ez volt a leányszentelő.

– Velem gyere – hívta a költő –, nálunk ilyenkor rakják rudakra szellőzni a téli ágyneműt, ha megsüti a nap, ebben esik a szerelmesek legjobb alvása. Elmegyünk a pásztorok nyomán, a fák meg a dombok nekem ott testvéreim, engem ott fogsz megérteni…

– Álomba ringattok – nevetett a lány.

– Tiszához, Latorcához nyáron kell gyere – csábította az eszmei vezető –, amikor a kárpáti hordalék homok forróbb a lázas test melegénél is, nyári éjszakán ott a csillagok is osztogatják a szerelmet…

– Nem akarnátok inkább táncolni? – fordult másfelé a lány. Báró már ölelte is, dúdolt, és táncoltak.

– Megfúlok – kiáltotta Grácia néhány lépés után –, így nem lehet, így nem tudok lépni sem. Rendesen.

Báró magas alakja a falon imbolygott, kezével kitámasztotta magát a lány. Megálltak.

– Így meg nem érdekes, így csak a fagylaltosok csinálják – békétlenkedett báró. Abbahagyták.

Az eszmei vezető kaján gondolattal ücsörög, azt reméli, a sok bor elfárasztja társait. Elhatározta: kivárom Gráciát, megvárom, míg lekopik a csatatér, talpon maradok. Most mégis ő kezd pilledni, nehezül a nézése, fejébe nagy köveket rak az álmosság.

– Játsszunk csillagnézőt – állt elő a költő –, Grácia mindenkivel kimegy megnézni az eget.

– És mi ebben a játék? – kérdezi nevetve a lány.

– Hát a kimenés, meg az ott-tartózkodás és a csillagok, meg a hangulat, meg a többi.

Grácia mind a négy férfival kivonult, három visszatérés friss, csicsergő hazavonulás volt; kézen fogva, mintha sportolók fejezték volna be futásukat. Egyedül a főnök jött vissza mosolyogva, maga előtt tessékelve a lányt.

– Most pedig zálogosdi – kiáltotta a rendező –, zsebkendőt vagy kendőt! – s már húzták is, ötfelé vetkőző zálogosdi. Az elején engedték, hogy nyerjen a lány. Hárman már félmeztelenek voltak, s Grácia önfeledten nevetett:

– Gatyakorc – kiáltott a rendezőre –, gatyakorcos Hamlet.

Nem sokkal ezután hibázott, s ezután sorra kopott róla a holmi: nyaklánc, óra, cipő, harisnya…

– Tovább nem játszom – állt fel.

– Ilyen nincs – nyomta vissza az eszmei vezető –, kiszállás nincs, benne vagyunk…

Grácia következő tárgya a retikül, utána a ruha. Elfehéredtek a szájak, kombinében ült köztünk.

– Gatya, gatyesz – nevetett ismét: két férfit már csak alsó takart.

– Nem láttál még ilyet? – kérdezte a költő.

– Nem, nem, ilyet még nem. Házasgatyák, apám hord ilyet. Jaj, örököltétek, vagy mi? Jaj, hibáztam. Behúztatok. Tovább nem lehet, nem megyek tovább.

– Nincs megállás – erősködött a főnök. – Tovább.

Egy pillanatra lefagyott Grácia szájáról a nevetés, már csak bugyi és melltartó volt rajta a takaró. A költő és a főnök restelkedve fogták magukra széles öblű gatyáikat.

– Meghalok, nem bírom – könny folyt a lány arcára boldog, harsogó nevetéssel.

– Mit nevetsz? – kérdik hozzáhajolva.

– Ilyen szerelést, haláli. Fénykép. És meddig kell így maradni, a játéknak már vége, nem? Báró, add ide a ruhám!

– Neked sincsen, nekem sincsen – énekelte elnyújtva az operás. – Végre valami szép.

– Akkor legalább az ablakot takard le, én vagyok a kirakatban.

– Légy türelemmel – mondta száraz szájjal a költő –, egyelőre nem lehet elhagyni a széket, elmulasztottuk az alkalmat, és most már késő: zátony, fennakadtunk.

– Szobroztok, nemzetiségi szentek, és milyen furcsa a lábatok, báró, én azt hittem, te egy kisportolt, izmos fiú vagy. Csontváz, górécsomó, hol terem benned ez a szép hang? Ha komolyan gondolod az operát, rá kell hajtanod… Meghalok, ilyen vékony lábakat nem is láttam még, muris szobrok lennétek.

– Kínálj meg bennünket borral, Grácia – kérte a költő –, te teheted, neked más a felépítésed. Hisz miattad ragadtunk a székre…

A lány beleélte magát ebbe a helyzetbe is, leányteste súlytalan, könnyű pehelylépések, finom odahajlások. Látja a két férfi görcsös tehetetlenségét, kuncog, de ez már cinkosság is. És a főnök ugyanazt a képet figyeli le: egyformán hajol mindenki pohara fölé és mindegyikükhöz. kedvessége most sem egy férfinak szól, hanem mindenkinek: a világnak.

Erre is rá kellene vezetni a lányt: minden ember nem kaphatja ugyanazt a mosolyt. És ideje lenne már véget vetni ennek a hosszú napnak is, mert mire egy helyzet kialakul, összezavarják, s mindig valaki más vonja magára a figyelmet… Báró és a költő az előző körben már veszteni látszott – ha most röhej tárgyai is –, mégis csak velük van tele a lány szeme.

A rendező könnyes szemmel röhög az ágyon.

– Gyer, gyer, jöjjetek hát libuskáim, ide, ide hozzám.

– Vigyázz! – vezényli. – Hozzám! – De egyedül csak a főnök engedelmeskedik.

És senki sem fárad, legkevésbé Grácia, szinte már élvezi a helyzetet – állhatna reklámnak fényes kirakat közepére is. Mintha ezt is megbeszélte volna a rendezővel. Borral kínálja a férfiakat, ez most az úrvacsora folytatása, már csak az áldó papi kéz hiányzik: Ez az én vérem, amely érettetek kiontatott.

Grácia meg tud felelni ennek a helyzetnek is. Taníthatná, hogyan kell a dolgokat társítani: lehetetlent a valóssal, feloldani a veszélyhelyzeteket, s minden percben és pillanatban találni fogódzót. Lehet, hogy nagy szerepvállalások feltétele ez. Mi ez? – kérdi magától az eszmei vezető. Tehetség? Képesség?… Ront avagy emel rajtunk ez a mai ötszög? Puritánok vagyunk vagy maradiak? Hosszúra nyúlik már ez a mesejáték, más, finomabb társaságokban már háromszor maguk alá teperték volna ezt a lányt, kíméletlenül, ahogy a férfi farkasok teszik; lehet, hogy gajdoló kis naivaknak tart bennünket Grácia is.

Az eszmei vezető újra próbálkozik, képzeletben maga mellé fekteti a lányt, nehezen tartóztatja magát, hogy meg ne ölelje. Gráciának izzadságszaga van, de nem zavaró. Érdekesen most látszik először bágyadtnak.

„Megsimogathatlak?”

„A kezemet.”

„Milyen lennél akkor, ha csak ketten lennénk itt, s nem kellene annyifelé mosolyogni? Mi lenne neked jobb, ez a sokaság vagy csak úgy, kettesben?”

„Ezen még nem gondolkodtam, köztetek nem rossz, de nem szeretném, ha elfajulna.”

„És mit gondolsz arról, amit a rendező mondott, hogy a szex megszabadít gátlásainktól? Valóban érzel bennünk valami zavart, valami ómódit, szorongást, valami lelki vagy testi megfogalmazatlanságot? A költészet tisztelete nem okoz bennünk tudathasadást? Szórakoztatunk téged, de szándékunk az, hogy megszerezzünk. Nem éned, hogy itt mindnyájan megbukunk saját magunk előtt? Belecsöppentünk egy mesés helyzetbe, és úgy viselkedünk, mint akik életükben most látnak először nőt?”

„Ezért vagytok érdekesek.”

„És miért vagy velem szemben annyira tapintatosan kimért?”

„Engem zavar, hogy ti csak a mai napra gondoltok. Erre az éjszakára, itt van egy jó alkalom, vessünk be mindent. Hátha… Nem ezt csináljátok?”

„De ha ettől tartottál, miért jöttél velünk? Hisz vannak a városban rokonaid. Te egyszerűen kívánod a társaságot, egyszerűen jelen akarsz lenni, ez a szép nők természete… És még egy kérdés, most önző leszek: jó neked így velem, Grácia? Ahogy így fekszünk alig ruhában? Elég lenne kinyújtani a kezünket, hagyni az okoskodást, s ez eldöntené dilemmádat és ezt az éjszakát is.”

„Nem tudom, várnak a többiek.”

Báró és a költő ingüket kötötték maguk elé kötőként, ennyit változott a kép az elmúlt percekben.

– Ringassuk meg Gráciát – állt fel a rendező, kézből kézbe, ölből ölbe. Ki van mellette?

Kört álltak, Grácia lábai közé fogott kézzel a sarokba hátrált.

– Megőrültetek, adjátok ide a ruhámat. Nem játszom. Megfagyott az előző percek mosolya, sápadt izgalommal vártak a férfiak.

– Vagy folytatjuk a zálogosdit, vagyis minden ruhadarabodat külön kell kiváltanod, vagy ez – állt elé a rendező. Fatörzsek álltak a lány körül, mereven, feszesen, kegyetlen komolysággal, innen csak a tekintet szökhetett.

Elsőnek a rendező kapta ölébe a lányt, rúgkapálása inkább kényszerű kapaszkodás volt, toronyként lengett ki a férfi, „könnyű vagy”, s még igazított is maga felé terhén, aztán jobbra dőlt, és eldobta a lányt. Apró sikolya annyi volt, mint szoknya libbenése, „palinta”, ennyit tudott csak mondani báró, és már ölelte is a lányt. „Nem adlak másnak”, lihegte, szétvetette a lábait, támaszkodott, próbált énekelni, de elfúlt a hangja. A költő roggyant térddel vette magához Gráciát, s végül a főnök: megigazította, megemelte a lányt és tovább.

Először a meglepetés erejével hatott a puszta test megtapintása: hihetetlen, megvan, örvendezett a főnök. Megkaparintottuk. Alattomosan, furfanggal, de legalább a tapintása… Persze bele is bukhatunk, hetvenkedünk, de meg is szégyenülhetünk. Elég, ha egyszer valamelyikünknek megroggyan a lába – eltörik a kör. Ez is a rendező esze, minden az ő forgatókönyve szerint.

A lány érzi, hamar beizzadnak a markoló tenyerek: minden pillanatban másféle érzés, másféle megérintés: felemelnek és lesüllyedek, eltávolodok és megérkezek, elhagynak és megtalálnak.

– Elég, elég – kiáltja – leesek, nekidobtok az ágy sarkának, elfáradtok.

A rendező ügyeli a kört, s ha látja, hogy lassul, nyomja tovább a ringlispíl kerekét. Elfehéredtek a férfiarcok, lemaradni, alulmaradni nem lehet. Virtus. Aki megbicsaklik, az megszégyenül. Lehet, hogy a rendező ezt szánta végső erőpróbának, rostának, amin a gyengébbje kegyetlenül kihull. A célja nyilván ez: elfárasztani, mindenkit földre teríteni, mert győzelem csak így születhet.

– Bolondok – lihegi a lány –, nem bírom. Hagyjatok. Tovább, int a rendező. Mégis aláhagy a dobálás heve, már csak adják kézről kézre. Elengedni nem akarják. Tudják, ha kicsúszik a kezük közül, vége egy gyönyörű játéknak: megszakad az eszterlánc, megszakad a kamaszkor, kielégítetlen marad a férfiéhség, eltörik egy soha vissza nem térő alkalom.

Már csak azért is. De ez már erőszak. Grácia látja, eltorzulnak az arcok, mosolyuk az izmok görcsébe vész. Báró kezéből csúszik Grácia. Kapva nyúlnak utána többen is, de ő a kör közepébe dőlve letérdel. Miként este az írók serege előtt, az önvédelem egyetlen lehetséges mozdulata. Meztelenség térdel a véreres szemek előtt, védtelenül és megközelíthetetlenül, bekerítve.

Lihegve állnak a férfiak, várják, hogy szóljon a lány: kiáltson, nevessen, mindegy, tegyen valamit. Ez most a megszégyenülésé vagy a tehetetlenségé. Lefagy testükről a láz.

– Most értünk ismét ős önmagunkhoz. Telhetetlenségünk megalázott. Ez már ismét költészet. – Lassú szavaival emelkedik föléjük a költő. „Senki sem ismerhető meg teste nélkül”, idézi egy híres orvos gondolatait. – Lemeztelenedtünk, hogy igazabbul láthassuk magunkat. És most ítélkezem! Igazságkeresésben mentem fel és marasztalom el magunkat.

– Forduljatok el – szól Grácia. Lepedőt csavar magára, az ágy szélére húzódik, s merev arccal nézi a négy férfit: torzonborz, izzadt alakok, s tekintetük mintha keresné az előző percek értelmét.

Lába kilóg a lepedő szárnya alól, nem szégyelli magát. Mint akit valami idegen tájra csaptak váratlanul.

– Megvan az örömötök? – kérdi mosolytalanul.

Nem szól senki. Az elmúlt percek után a lány mindegyikük számára más lett: más tapintás, másféle érzés. Grácia most már testileg is élmény, bőre, testének melege, lehelete: ezt fordítják le most a maguk férfinyelvére. Egyenként veszik magukhoz Gráciát, ahogy este az úrvacsora kenyerét.

– Nem akarsz énekelni, báró? – Éles a lány kérdező hangja.

– Ahhoz más hangulat kell.

– Elfáradtatok?

– Ez nem az, nem fáradtság – mondják visszhangként.

– S főnökünk?

– Kár volt megzavarni ezt a csendet, hagyni kellett volna, mindenkinek meghagyni a maga csendjét… – szól a vezető.

– Én levonulok a színpadról.

Nem társul hozzá senki, kiáltani tudna örömében, hogy kiengedik maguk közül. Elmenőben Gráciával vált pillantást. A falon keresztül jól hallja az ismét felerősödő beszélgetést.

Görcsösen fogadkozik magában: megvárom, kivárom, Grácia csak idejöhet. Amint megközelíti az álom, felül: nem szabad, most nem szabad elernyednem. Talán túl korán jöttem el, pedig szerettem volna vállamra venni Gráciát, ahogy a tölgyfa termetű professzor szokta.

Könyökére ereszkedik: az alkalom még mindig adva van, töpreng. Aztán mintha kergetni kezdenék Gráciát a szomszédban, s ő apró kis sikolyokkal menekül, ágytól ágyig, alulról föl, és vissza… Menekülj hozzám, mondaná neki. De a lány továbbfut, le a lépcsőn az útra, a mezőre, s már csak képzeletben tudja követni. És álmában. A fehér lepedőt lefújta alakjáról a szél: meztelen. Gyönyörű a futása, izmai játékát magába szívja a föld: pelyhet sodor magával a szél.

Lassan nyíló világ a reggeli ébredés. Előbb fényesség, ablak, falak, a szomszédos ágy, s rajta Grácia, könyökölve nézi a férfit.

– Nem vártál meg, elaludtad a hajnalt, nagyon mélyen aludtál…

Táncika

Hegylakók tánca, mondta szomszédjának az újságíró, szicíliaiak járták, kört fontak, befogták a hatalmas színpadot, aztán hullámozva hegy-völgyet formáltak, szárnycsapkodva madárként fölfelé; lejtve lábhossznyi magasból estek, hullott utánuk a szoknya, meztelen combjuk megnyúlva egy pillanatra villant csak elő, ahogy megérintették a földet, ismét zuhantak hosszú nagy ugrással.

Ha tudnám, melyik völgybe érnek, odamennék, lelkendezett az újságíró, és jegyzett valamit.

Visszatapsolták őket.

Harmadszorra már nem akartak ismételni.

Ezután románok táncoltak, apró, gyors, alacsony lépésekkel siettek valami gonosz rossz elől, a férfiak kucsmáikat, a lányok szoknyájukat fogták magukhoz, ha merész volt a mozdulat: hoppsza, hoppsza, hoppszasza. Sebes ritmusú zenéjük monotonságát hagyták maguk után.

A műsor első perceiben az újságíró csak a színpadot látta: a váltakozó csoportokat, a fény és sötétség szélét, a reflektorok útját, a népviseletek csillogó színeit – a lábak mozgását. Ez fogta meg a legjobban, a lábak mozgása: a fegyelem, a lépések és ugrások pontossága, a szoknyák mindent mutató és mindent takaró lengése, a szépség pillanatonként változó alakzata – sejtelmesség, szilajság, szemérmesség.

Néhány szám után tekintete befogta az egész teret: alattunk fák, fény emelte égbolt, azon túl csillagok, s itt minden nagy, óriási méretű, jegyezte… Néptánc és monumentalitás, talán ez lesz a beszámoló címe. Felemelők a hatalmas méretek, ide elsősorban a lelki szegényeket kellene elhozni, hallják, amikor tízezer ember egyszerre örül – a szépségnek.

Szomszédja, a koreográfus lány feszült izgalommal fogja a műsort, s olykor gyors mozdulatokkal tánclépéseket rajzol a füzetébe.

Valaki csak a részleteket látja, valaki csak arra képes, hogy a részleteket regisztrálja – folytatja jegyzeteit. Pedig itt minden monumentális, nekünk is ez kellene, a monumentalitás, a nagyság vagy annak látszata, ahogy a görögök tették, amfiteátrumokat építettek és hatalmas oszlopcsarnokokat: kisszámú nemzetiség vagyunk, félmilliónyi ember, nemzetnek kevés, a kirakatba rakni meg sok, fejedelmünk nincs, se hadseregünk, nincsen diplomáciánk. A kicsinység érzésével nehéz élni.

Morva együttes vonul a színpadra, a lányok harang alakú rakott szoknyában, a fiúk feszes, hímzett nadrágban, lajbiban, pántlikás kis kalapokban: ruháik a kék, piros és fekete színek pompája. Megemelkedve perdülnek a szoknyák, s mást nem is tesznek egész idő alatt – a közönség már az első lépések után tapsol –, gyönyörű lábakon billen a harang, s azonmód fordul is.

– A zene kiesik – mondja hadarva a karmester –, vagy inkább elválik a tánctól, figyeled? – Ő a küldöttség harmadik tagja, így jöttek a kisebbségi kultúrközpontból: a karmester, a koreográfus lány, az újságíró és feleségestül a sofőr – az ország nemzetközi folklórfesztiváljára.

Közepiben aranytál, ez most az újságíró: először ő fogta fel a környezet nagyságát, minden érzékszervével rátapad a látványra: színek, mozgás, tömeg, zene; beleénekel az együttesek ismerős dallamaiba, kitapsolja a különböző ritmusokat. Elfogja a kaland izgalma, hallotta, hogy a falunyi parkban az igazi dáridó csak ezután következik – kivilágos-kivirradtig. A pihenő azután is csak annyi, míg fehérneműt váltanak és helyet cserélnek a zenekarok. Gondolatban a parkba telepíti ezt a temérdek embert, szeretné, ha már éjfél lenne vagy még annál is több, s táncba állni, de előbb mustrálni, válogatni…

A választás öröme és lehetőlége, ez itt a legnagyobb kísértés.

Mennyi szépség! Mindenkinek nincs párja, nem is lehet. Igaz, a koreográfus lány, ő itt van, de a sokaság az más. Bódulat. A lelátón érezni a frissen kaszált fű illatát, minden összejátszik, az ember és természet ritka összhangja, ebben a jó érzésben születik a csábítás reménye.

– A zene, az igen – mondja izgalommal a karmester –, az erdők meséje. Tiszta. Szinte az erdőben komponálták. És most figyeld: a tánc hozzá van csinálva, rá van ragasztva, a stilizált folklór rákfenéje ez, hallgasd, a zene másfelé hajlik, teljesen más irányok…

Az újságírót ingerli a karmester, mert gondolatban mindig másutt van, mint ő, és ezért is, mert azonnal magyarázza, amit hall. Minden összhangot szólamokra bont, ütemekre, hangokra, ahányszor hozzám szól, összezavar.

Csárdást járnak, hangos tetszéssel fogadja a közönség, felállva tapsol az újságíró, nagy mosollyal néz körbe, mintha ő lenne a csárdásgazda, még integet is valakinek. – Rokonok vagyunk, morva–magyar, magyar–morva – belekiabál a tapsba, senki sem társul hozzá.

Ezután norvégok következnek.

Más világ, halkabb, kimértebb. Kört fonnak, középütt nyírfa, s akörül lejtenek: aprózás nincs, hosszú, nagy léptek, ezt követik a kezek is, fogják csak egymást, dombvonulatok és hegyláncok mozgása.

A csárdás közép-európai vonala észak felé itt húzódik, a morváknál, jegyzi noteszébe.

Skót dudások jönnek, az újságírót idegesíti ez a zene, a ritmus mássága, messzinek érzi.

– Őseredeti – mondja a karmester. – A zene itt is szebb, mint a tánc, általános betegség. A séma persze mindenütt ugyanaz: fény és sötét, szerelem és bánat, öröm és szomorúság – óceántól óceánig ez a népdal és néptánc lényege. Pont és ellenpont…

Vitatkozna vele, vagy legalább kérdezne: S a nagy művészet mit tesz? Te hétokos, te mindent tudsz, széles fejű? Hagyja.

„Hatalmas inspiráló erő”, ez az utolsó feljegyzése az esti műsorról. Szünetben a tömeg sodrásában könnyen leszakad a többiekről, megkönnyebbül, ahogy a fák félhomályába lép: hatalmas parkerdei négy kisebb színpaddal, így képezték az utakat is, nézőtértől nézőtérig! Nagy testű fák, rétnyi füvesek, összetakart rudasok, ősrégi síksági táj, itt mindent a nagysághoz arányítottak.

Valami rendkívülit vár, valami nagyot, a környezettel azonosat, olyat, amit csak ilyen felfokozott helyzetek hozhatnak. Nagy éjszakai bálterem, néz fel az égre, elég lenne a csillagok fénye. Az utak mentén mézeskalács kisházakban sütik a pecsenyét és mérik a bort.

Elindul, kínálkozó mosollyal nézi a félhomályos arcokat, a hazaiaknak érti a beszédét. De ő most valami másra, valami messzi idegenségre vágyik, olyannal találkozni, aki most és soha: az egyszerit szeretné, a nagy egyszerit, olyan élményt, amely egész életében melegség marad. Csak persze a beszéd, sokféle nyelv kavarog: a magyar a sajátom, egy kicsit a szlovák, a cseh, de ebben a gyönyörű gomolygásban ez fukar lehetőség, ismeri be…

Hosszú, nagy taps hajlik a feje fölé, biztosan véget ért a műsor, s ő még csak a felét járta be a parknak. A nagy kijárathoz áll, az idősebbek a falu irányába, a nagy többség, a fiatalok a park felé mennek. Valami furcsa illata van ennek a tömegnek: könnyű izzadság, csizmák, ruhák, a széna, a pecsenyesütők, a bor…

Csoportok közé vegyül, a sodródásban franciák fogják maguk közé, előbb nem ismeri fel a beszédüket, később is csak annyit ért: oui, oui… Azok élvezik, hogy kedves, mosolygós embert fogtak körükbe. Ha nevetnek, ő is azt teszi; nem tudja, min, az is lehet, rajtam derülnek, mindegy. Ahogy lazul a sűrűség, már hozzájuk tartózóként lépked.

– Tánc? – mutatja az ősi jelbeszéddel.

– Carnaval… carnaval…

Elönti a primitív önzés, már magáénak érzi az éjszakát. A nagy éjszakát. Az egyik lány leheletmozdulattal megigazítja nyakán az inget, füle-nyaka egybepirosodik, s érthetetlen szavakat dadog. Hálából borra tessékeli őket, összehajolnak egy pillanatra, a többiek oldalt maradnak, három lány megy vele. Négyszer egy deci bort rendel, s ahogy fizet, remeg kezében a pénz, kicsinyesen számol magában: ha még kétszer rendelek, az annyi és annyi. Futja. Kínálja őket harapnivalóval, elfogadják azt is, cigánypecsenye… Mondják a francia nevét, de nem tudja megjegyezni.

Állandó szokása, ha valahol megáll, kezét maga fölé nyújtva támaszkodik, most is azt teszi, azt képzeli, így felülről néz. A lányok arcát kutatja, nézik csak egymást, s ha elfárad a mosoly, koccintanak, ősrégi mozdulattal lépik át a hallgatást.

A választás izgalmát éli: melyiket? Melyiket fonjam, melyikkel éreztessem, hogy ő meg én, hogy ma éjszaka ő meg én? Itt vagyok a kaland küszöbén, el kell csak mozdulnom, itt van a nagy választás lehetősége… Könnyedek a lányok, valószínűtlenül könnyedek. S kicsit egyformák is. Legszívesebben mindhármukat magamhoz ölelném. Mindet. Talán nem is ellenkeznének. Torkába szorul a férfikapzsiság forrósága – ez a vártnál is nagyobb lehetőség –, nagyokat nyel, de cselekvésre nem tudja magát elszánni. Sokkolja a pillanat, megbénítja a közeli öröm reménye. Meddig áll így a megtalált kaland bűvöletében? Elveszti az időt. Pedig érzi, már határoznia kellett, kezdeményezni, s ezt a három lányt egyszerűen besodorni a sötétbe.

Megremeg egy kéz finom érintésétől, az egyik lány karja felkúszott hozzá, a kézfejére, az ujjai közé, talán ilyen időtlen mozdulattal kísértett az első paradicsomi nő is.

Viszonozza az érintést, talált örömként szorítja a lány kezét; kiválasztott, magának választott, örvendezik. Kezük együtt csúszik le az oszlopról, s a férfi oldalról magához öleli a lányt, s vendégelné tovább, de most már csak ezt az egyet.

Csicseregve utasítják vissza, és elhátrálnak tőle.

– Akkor táncolni.

A színpad felé mutogatnak: Carnaval carnaval, elrebbennek, s ismét egy csapat a többiével. Csodálkozva néz a férfi, nem érti, a francia lányok integető keze még felmerül a fejek sűrűje fölött. Ahogy elmúlik a tehetetlenség bénult pillanata, tudja, nincs más, el kell szakadnia a csábító lázas gondolatoktól. Zsákutca. S innen vissza, vissza. Mindez csupán pillanat volt: ahogy a csoportokból kivált a három, a háromból az egy, és ismét összebújtak. Madárlogika. Madarak önvédelme, a szépség játéka, s milyen könnyedén, ez; ismerkedés, megérintés, ajánlkozás, tartózkodás, csalogatás – szavak nélkül, mosollyal, az ujjak hegyével.

Pedig a terv már készen volt, tánc. Táncolni, az újságíró így szokta, tangóval, szép lassú tangóval, s hagynám, hogy vezessen, kedve szerint, ahogy ő szokta. Legjobban a tangóban érezni a test arányait, a mozgását, s a tangó mindig a leghosszabb tánc, a tangó többirányú kiterjedés… A karmester biztosan nem szereti ezt a táncot, mikor az ujjaival kopog, ilyen lassú ritmusra sohasem vált. A tangó lassú vetkőzés és alkalma a beszédnek, mert a beszélgetés a lélek legfoghatóbb kiterjedése…

Én beszélgetni szeretnék a francia lányokkal, próbáltam nekik mutatni: a kisebbségit, én kisebbségi vagyok, persze erre nincs ösztönös mozdulat, de ez fontos, hogy tudják… A franciák nagy hazafiak, ők forradalmi nemzet, talán ha ezzel kezdtem volna. Nekünk is ez a nagy ügyünk, a hazafiság. Ők tudnának azonosulni a mi gondjainkkal, az ember azt érti meg, akivel azonosulni tud.

A mosoly nehezen tud hidat verni közénk, a francia lányok most a pillanat, nem figyelnek bemutatkozásomra; nemzetiségi, magyar. Megmosolyognak. Nem érdekes, nyilván nem történelemórát akarnak hallgatni. A jókedv, a tánc, számukra most ez: a hangulat forrósága, talán most erre tanítják a világot, fütyülnek gondjaimra, a kicsinység gátlásaira nem kíváncsiak. A gondtalanság pillanata ezek a francia lányok. Így csak mosolyuk lehet ölelkezés, talán még ez se.

Ott áll az egyik kis színpad feljáratánál, az emelvény hátsó falán nagy transzparensen ez áll: Népek táncai – nyilván ez az éjszakai műsor. Látja a francia lányokat, óriási almát rendezgetnek, integet nekik, közelebb megy, s meghajolva utánozza a táncra kérés mozdulatát, de mire kiegyenesedik, a lányok arcát aprócska álarc fedi.

Az éjszaka egyik arca eltűnt.

Eszébe jut az általa csodált nagy francia, Saint-Exupéry, pilóta és író. Az ég nagy táncosa volt: „a háborúban nincs pásztora a nőknek…”, ő írta. Sok mondatát kívülről tudom, némelyiket országhatárokra kellene írni óriási betűkkel. Tragikus alak, újkori tragédiahős volt, az ember tárulni kezd, ha őt olvassa.

Érdekes, ha az örömhöz közel kerülök, a tudatom falán a háttér mindig komor, talán a magam nemzedékének kettős látása; a háború korma a lelkünkön van. Lehet, hogy a lányok ujja Saint-Exupéry emlék-kezéhez ér, s az ő példáját adták tovább. Lehet. Vállalom a halált, ő írta magáról; tízezer méter magasan repült német vadászgépek gyűrűjében, mikor megfogalmazta ezt magának.

Ők most a táncot vállalják, a jókedvet, a győzelmet. Éhezzük a győzelmet, mert ösztönösen tudjuk, hogy a jó érzés, a győzelem összeköt. A mi korunk a kis győzelmeké. Mindenki akar egy győzelmet, ha lehet, sok győzelmet.

Mert a kudarc, a vereség elválaszt, elválaszt másoktól, magunktól is.

Egyformák lettek a francia lányok, alakjuk, kezük mozgása, elég volt egy pillanat, és egyforma piros virágok lettek. Furulyák, sípok, aprócska dob, csörgő, ennyi, a zenekaruk, s minden hihetetlenül könnyű. A mi táncaink dühösek, indulatosak, ráverünk a csizmára, lábunk szárára, dobbantunk nagyokat, nekik minden részük táncol, kezük, testük, lábuk, élvezik, eljátsszák az örömüket: carnaval, carnaval, ismétlik, carnaval…

Az újságíró már a színpad szélén áll, s keresi a lányt, aki megérintette őt, de egyformán emelkednek és hullanak vissza a kezek: összevisszaság és rend, kedves, csábító kecsesség, innen már csak egy mozdulat lenne az ölelés: tisztaság és csábítás, szerelemre hívogatás és mosoly minden mozdulat előtt, de véresre is sebezhetnek.

Már csak azt az egyetlen lányt szeretné felismerni, különválasztani és elterelni a többiektől.

Odamegy a zenészekhez, tangó, mondja kérlelőn, tangó, vagy ha nem, csárdás, mutatja is: visszamosolyognak, s fújják… Carnaval, carnaval. Berántják a sorba, kétfelől fogják, s a kezek szorítása-lazítása diktálja a ritmust, szorítják és elengedik a kezét többször is, megrándul a félkör, lelassul.

Francia öröm, francia tempó, asszimiláció francia módra. Lentről tapsolják a férfi bohókás esetlenségét, medvemozgását.

– Comme si, comme si – csicsergik, s mutatják is a könnyű féloldalt lépést. – Comme si, így, comme si…

Az újságíró makacsul kitart a tangó gondolata mellett, s ölelné magához egyiküket, hogy kilépjen vele a sorból…

– Non, non, legarement, könnyedén… Farandele, így, ez könnyű tánc, lezseren…

Tesz még egy kört, aztán kisodródik közülük, zenéjükből, mosolyukból; fáradtan támaszkodik, örül, hogy útitársai nem látják megszégyenülését.

Carnaval, mindenki tánca, mindenki öröme, nehéz érvényt szerezni saját akaratomnak… Előbb azonosulni kell mások örömével, talán ez, ebben a kavargó, vigadó masszában előbb meg kell keresni egy fehér cérnaszálat, s ha nem ezt teszed, mehetsz. Közel vagyunk, és mégis mekkora távolság feszül közénk a jókedv tetején is. Ebben is igaza van Saint-Exupérynek: egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatok.

– Tangó, tangó vagy csárdás – kiáltja.

S a tánc megy tovább, a lányok zavartalanul forognak, új mosoly terem a szájukra. Nem történt semmi. Carnaval, páratlan jókedv, a táncoló kis csoportok még együtt vannak, az éjszaka csábításának a hatalma még nem erősödött fel, még folyik a jövendő találkozások előjátéka, előbb mindenkinek le kell magáról táncolni a ruhát, a pompázó színeket, a fodrokat, a színpadmosolyt, az előző órák s napok beidegzett mozdulatait…

Át kell változni, hogy a lelkekben csak könnyedség legyen, gondtalanság, teljes béke. E pillanatban fontosnak érezte magát az újságíró, elég egy ilyen emberi érintés: az élet visszaigazolása ez, biztonságot ad, ha a pillanat biztonságát is. Fényünket sokszor, a pillanat kis világait gyakran másoktól kapjuk.

Szabadnak érezte magát, apró kis álarcot vásárolt, s első mozdulatával tükröt keresett. Valaki ismeretlen a fülébe trombitált, hiába forgolódott, sokan zajongtak körötte. És nevettek, az éjszaka közepének ez lesz a legmagasabb hulláma: a nevetés, az öröm eleje, a csábításé, a várakozásé; a nevetés az éjszaka belépője, az izgalom még a bőr alatt vibrál.

Bántja az előző percek sikertelensége, kicsit talán meg is öregítette, igen, mert a kudarc öregít is. Nem érti; a kezemből repült el a madár, alkalmatlannak bizonyultam egy szerepre, játszótársnak fogadtak el csupán, ennyi. Nehézkes voltam és esetlen…

Lengyelek közé keveredett, jobban ismerik a járást, mint ő, látszik, nem először vannak itt. Vendégeléssel ismerkedik velük is, hosszú faasztalhoz ülnek – bor, pecsenye. Mondják, jól áll neki az álarc, előkelő így, arisztokratikus: megüti ez a szó, érzi, mindjárt meg is zsugorodik benne, sértetten mosolyog. Jean Marais, őrá hasonlítasz, emelik a rangját. Lányok fogják közre, közel nyomulnak hozzá. az asztal alatt valaki a lábára lép, táncolni hívják, most látja, nagy csapat áll fel az asztaltól, karon fogják, maguk közé szövik, ahogy a talált örömöt.

Három emberi pont, új valóság: három alakja a reménynek. A háború óta először került testközelbe lengyelekkel: akkor a németek elől menekültek, meggyötört hazátlanok. Északról vonultak délnek, hosszú fekete sorban, a sornak nem volt vége; szekerek, szekerek, rozzant, agyonterhelt autók, saroglyákhoz kötött lovak, katonák, összevissza ember-férfi-gyermek rakomány. Menekültek, parasztok kosaras adományai mentenék őket éhségtől, hidegtől, ha akkor nincs ez a kicsiny emberi könyörület, csak a faluszéli pléh Krisztushoz bújhattak volna melegedni a lengyelek.

Az újságíró akkor találkozott először az emberi együttérzés példájával.

– Polka – mondják egyszerre a lányok; közelebb bújnak hozzá.

– Tangó…

– Polka…

– Lengyelország, nagy nemzet, nagy ország – mondja elérzékenyülve.

– Lengyelország – utána ismétlik.

– Én kisebbségi vagyok, mi kevesen vagyunk – magyarázza körülményesen.

– Most ez nem fontos…

– Polka…

Ebben a táncban nincs egyetlen komor mozdulat sem, ezt el lehet járni az öröm minden ünnepén. Ez a feltámadás tánca. És akkor szép, ha hosszú lépésekkel járják, mintha csak átlépnének valamit, nem aprózzák, hosszú és rövidke, a rövidke a szolgalépés, az elrugaszkodó: a sötétből a világosba.

Ez a legnehezebb, a lépések hosszát felvenni, a két lány feszesen tartja maga közt a férfit. Előbb körben táncolnak, aztán csak párban.

– Vedd le az álarcot.

Apró pillantásokkal olvassák le a férfi vonásait: mindkét leányarc más tükör; Hedviga, engem röviden csak Dulának hívnak. A zene szüneteiben a menekülő lengyelek szekérsorát kezdi nekik magyarázni, szorosabban fogják, s kezük tapogatózó kis mozdulatokkal jött közelebb, az űzöttség, s a védekezés ősösztönös mozdulatai.

Megborzong a férfi, előbb bezárulnak a pórusok, aztán kinyílnak a leánykezek melege alatt… Talán most keresztezünk egy láthatatlan utat, beszélgetnünk kellene, velük már könnyebb: a hazáról, hazafiságról. Számukra ez egyjelentésű az élettel, ők mindenkinél jobban tudják ezt, az ő életük vereség és feltámadás. Erről lenne jó beszélni velük, nekünk ez nagy kérdésünk, egy kis népcsoport hogyan lehet jó hazafi? Mert a sokaságban könnyű éljenezni, de mikor csak kevesek állnak együvé – ahogy mi vagyunk –, az a kevesek érzése; a kisebbség érzése; azzal tisztában lenni, annak az igazságát mondani…

– Tangót vagy csárdást!

Keresztre feszítés és feltámadás magassága felett szól a zene: mi már táncra születtünk.

– Tangót, tangót vagy csárdást, nem hallották, ismételni nem akarta már, idegenül hangzott. Az egyik lány körkörös mozdulatokkal simogatja a kezét, állandóan fölfelé haladva: a másik észrevétlen csúszott az ing alá, a csukló fölé. Oda és vissza. Alulról fölfelé, mozdulataikban ez a közös: talán ez a kezek örök iránya, alulról fölfelé, mint a kérés, mint az alázkodás, mint a kéregetés, mint a megközelítés, mint a megkísértés, mert a kéz minden emberi érzés kifejezése.

Választani kellene és indulni, úgy érzi a férfi, most már minden közel van. Most már csak akarni kell; előttem a szerelem nyitott éjszakája. Csak még ízlelem a biztonságot, már nem sürget semmi, a győzelem megérzése felemelő.

– Te ki vagy? – kérdi a bal oldali lánytól. Olyan választ vár – hímes tojás, búzavirág, énekesmadár –, amely illő a helyhez, az alkalomhoz, a pompás ruhákhoz.

– Orvos.

– S te?

– Most táncos. Nem mindegy? Különben nővér, a világ minden férfiját erről ismerni meg, mikor azt kérdi: ki vagy? Mit csinálsz? Mit cselekszel? Ahogy az iskolában meg a gyűléseken. Ez korszakos… Én én vagyok, érted? Magammal azonos. Csodálkozol? Minden felfogás dolga, nem? Nekem most jó, jól érzem magam, örülök. Egyszerűen jól akarok lenni, nem ismered ezt az érzést? Én, én vagyok a jó érzés. Passz. Ilyen ruhában furcsa ilyeneket mondani, ugye?

Fordulna velük a sötétbe, próbálja többször is, de a kicsinyke sor ellenáll, csak az úton, ahogy valamikor a falun, csak egyenesen végig a főutcán, összefogózva.

Az orvosnőnek a szája szép és a homloka, az orra érdekesen rövidke és pisze. Nyitott szájjal nevet. Kihívóan. Hozzáhajol, és gyámoltalanul megcsókolja az arcát.

– Apám csinálta így gyermekkoromban, csak ő a kezét is a fejünkre tette – nevetése a válasz. A bal oldali lány viszonozza a csókot. Ismét egyensúlyban vannak, de az összefogózás szorosabbra húzódott. Egyszerre lépnek, lábuk, testük összeér, egyszerre lépnek.

– Ki itt a kormányos? – kérdi a férfi. Nem értik.

– Hová megyünk?

– Ismerkedünk, nem?

– Mit nevetsz? – kérdezik tőle.

– Befogtatok, magatok közé fontatok… – Régi vesszőkerítés, vessző a vesszőhöz, vesszőkarok, vesszőujjak. Hirtelen mozdulattal fordít az emberfonaton, kilépnek a fényből, megszűnt a lábak kopogása, hallani, ahogy fűbe kaszál a lábuk. Nem ellenkeztek, csak mintha az orvosnő maradt volna le egy lépéssel – gondolkodni. A férfi egyszerre szívja magába a levegőt és a félhomályt, gondolatban berántja maga mögött a fesztivál óriás függönyét.

Fától fáig mennek, a lányok keze egyre görcsösebben karolja a férfit. Kár, hogy nincs itt a karmester, ha olykor idegesítő is a jelenléte, de most legalább segítene megoldani a helyzetet. Mert így mi lesz? Egyáltalán, mi lehet? De a második kudarc gondolatát nem engedte magához. Hárman, két lánnyal egyedül, fától fáig, szénacsomótól szénacsomóig, s nem tudunk megállni.

A bal oldali lány váratlanul lemaradt, libasorrá szakadtak, az orvosnő elöl, az újságíró s a másik lány. Ledőltek egy szénacsomóba, lehet, hogy ez a mozdulat mindhármuknak mást jelentett: a tanácstalanság pillanata. A félsötétben is jól látszott, ahogy felcsúsztak a piros, fehér, sárga szoknyák, a nővérnek gömbölyűbb volt a combja, a férfi mégis az orvosnőhöz nyúlt; térde között az megállította a kezét, s nem engedte mozdulni. Elindult a bal keze is, az is hasonló sorsra jutott… Fogság, vicsorgott magában, az előbbi mozdulat volt az utolsó szabad akaratom szerinti, innen már csak képzeletben mehetek tovább.

– Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte az orvosnőtől.

– Ez így értelmetlenség, önkínzás, csalogattok, csalogattok, aztán hideg víz.

– Akármit is gondolsz a lengyelekről, ennyire könnyűek nem vagyunk. Megalázó, két pohár bor, egy kis táncika, séta, és rögtön a szoknyánk alá túrsz… A la vakond.

Az orvosnő könyökére támaszkodva lassan felfelé csúszott, a szoknyájával betakarta az újságíró karját. Nemsokára ugyanezt tette a másik lány is. Ismét egyensúly. Csend.

– Ha akarod, átöltöztetünk lengyelnek, a mienkből jut neked is, előbb a kis kötényt…

– Nem játszom!

Az éjszakai kaland szépen felépített terve most foszlik szét, tűnődött keserűen a férfi: a fesztivál görög amfiteátrumokra emlékeztető méretei. a park csábítása, a pompás színek, a zene, a ritmus, a folyton változó képek – s a mindenütt jelenlévő emlékeim visszahúztak. Mi egy nagy emlékezettel megvert nemzedék vagyunk. Folyton előjön valami, még az ágyban is, lebénulunk a szerelem pillanataiban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene mindig, a pillanatból kiindulni… Vagy az is lehet, hogy a lengyel lányok belém fogózása valami nagy, ősi beidegződés: az összefogózás. Jelentheti az azt is, hogy előbb tudomásul kell venni a másikat. Hisz a szerelemben is ott van az előző idő, a megelőző idő…

De én nem gondoltam szerelemre.

– A mai nap az csak ilyen lehet – mondta fojtott hangon az orvosnő. – Érted ezt? Dulától ma én nem válhatok el, érted ezt, idegenben vagyunk. De ezenkívül sem mondhatom, menj el, és várj meg a következő szénacsomónál. És holnap?

– Elutazom.

– Hisz a fesztivál három napig tart. Maradj.

– Egy napra jöttem.

– Vagy ha akarod, én eljövök hozzád, nem most, később, ősz elején, én szabad vagyok, utazhatom, mondd, hol talállak, én megkereslek. Akarod?

Az újságíró nem ezt kereste. S miközben hallgatta a lány lassú, tagolt beszédét, arra gondolt, hogy ismét ott van, ahol az út elején, ahol minden út elején van az ember: az álmoknál, amelyeket szívesen öltöztet ilyen fényes, ragyogó ruhákba is.

Remény, a felcsillanó lehetőség, kudarc, s a sikertelenségből ismét remény: ismét a szélén vagyok, kisodródtam.

– Találkozunk még? – kérdezte búcsúzóul az orvosnő.

– Igen, hogyne, írok majd… – Messze volt ez az ígéret mindentől, a tegnap esti találkozás óta mindhárman öregedtek, talán mindenki csalódott, mást vártak; a túlfűtött várakozások sorsa.

Az újságíró még nem ment haza, remélte, belebotlik valaki hozzá hasonló magányosba. Már csak virslit kínáltak a pecsenyesütők és sört, ez már a kóborlás ideje, vallotta keserűen, a társtalan s még mindig reménykedő férfi-kutyáké: ez már a hanyatlás ideje.

A park homályos-sötét részére most ki lehetne írni, foglalt. Bámészkodni, hallgatózni lehet, de ez csak hulladék öröm. Néha bele-beleénekeltek a sötétbe, arra felé ment, nem fogadták be sehol. Az egész hatalmas park bezárt ház, a halkra fogott beszélgetés, a suttogás neszei jelzik az ablakokat. Aki bévül került a kapukon, jól érzi magát, annak van reménye, hogy az este hallott és látott szépség mesévé alakul, a mesék pedig reggeli ébredéssé. Ez a fesztivál násza. Ez az átalakulás éjszakája.

Cseh, magyar vagy szlovák beszéd után hallgatózott: valós dolog, hogy nem tudok sem franciául, sem lengyelül. Ha szembe jön a világ, nem tudunk mit kezdeni vele, szépségével sem, dadogunk csak. A hazafiságról tudunk szólni meg a falvakról, ahonnan jöttünk: kerítés közé fogott kutyák. Tapsolni tudunk és éljenezni. Ezt. Ennyit. Mi csak akarjuk magunknak a világot: akarjuk.

S nem tudok táncolni sem, világ nevetsége: egy könnyű francia tánc és lemerevülök, a polkát is tanítani kell velem; csak úgy, ahogy én gondolom, csak azt, amit én akarok, csak azt, amit én tudok… Nem tudom magam felajánlani, mert a felajánlás előny, igen, nem tudok rokonszenvet kelteni magam iránt.

A tánc nincs a véremben, nagy hiány, mert lehet a tánc mérleg nyelve is, játék: de komoly játék is, az élet sokirányú készsége.

Elmulasztott alkalom ez az éjszaka: a megadott lehetőség, a már nincs lehetőség. Egy tangót sem tudtam eltáncolni ebben a csillagtetős bálteremben, erő kell az élethez, a szépség meghódításához is erő kell.

És talán el is túlzom az ének és táncok mindenható szépségét, kicsit régi szépségek bűvölete ez. Bűnbocsátó igazolás? Már sajnálom, hogy elszakadtam a karmestertől, ketten talán mégis. Egyedül akartam a kaland örömét, éhesen, kapzsin, egyszerre mindent, hamar… Leléptem tőlük, a koreográfus lány biztosan elvárta volna, hogy hívjam. Persze az est elején még sokat akartam. Másat. Messzebbet, a mindig nagy ismeretlent. Meg aztán ő túlságosan szigorú, fiúja nincs, tudom, de mégis tartja magát. A tréfával messzire elmegy, de aztán elmerevül, megáll, érthetetlen helyzetekben és állapotokban hagyja ott partnerét.

– Hiszen te már foglalt vagy, mit akarsz? – kérdezte idejövet tréfásan az újságírót… – Neked tapasztalat kell, nyersanyag az íráshoz, jó vagy, szép vagy, ám a te szándékod a kaland, csak a kaland, ameddig neked kell, ameddig neked jó, ahogy neked jó. Nem így van?

– Belőled apácaősök szólnak vissza, isten lánya vagy, dicsőség néked, Mária – válaszolt nevetve…

A koreográfus lány megszállottja a népművészetnek: ez a tisztaság, emberi és művészi tisztaság, számomra ez konstans, számomra ez meghatározó. A népművészet erkölcs is, ez mindig biztos pont, biztos ízlés, aki tudja a népdalt, az esztétikailag biztos, a népművészet a nemzetiség legélesebb öntükre… Mert mondd, mi van más?! Ami a mienk és csak a mienk? A hangod meg a ritmusod, s ez mindkettő benned van. Az ízlés biztonsága nélkül milyen vagy, na milyen? Te és mások, a tömeg, a divat minden hullámára felkapaszkodó. Nekünk pedig állandóság kell, mert gondolkodást csak biztos ízlésre lehet építeni. Te nem így gondolod? Mert ha nem így van, a népművészet egész mozgalma csak táncikálás meg kornyika…

És ezt a nőknek kell elsősorban tudatosítaniuk, ők ezt jobban érzik. Ha rajtam múlna, a kis számú közösségekben visszaállítanám a matriarchátust: az anya, a nő az érzelmek sugárzója.

Még világítottak az ablakok, mikor a házhoz ért; egy morva családnál kaptak szállást.

– Eltévedtem – mentegetőzött nevetve. – Rengeteg ember, és mindenki másként beszél, ez Bábel, táncos Bábel… Még jó, hogy megtaláltam az ösvényt.

A konyha hosszú asztalánál ültek, és apró poharakból szilvapálinkát ittak szürcsölve. A Fejek már meghajolva tisztelegtek az asztal lapjának. A koreográfus lány nem engedte magához a karoslócára:

– Vendég úr, ide – mutattak egy külön székre a háziak… – Ezt kóstolja, harapjon előtte és úgy, mi már a magvánál tartunk, a szilvamagnál. Azt beszéltem éppen, hogyan csináljuk mi, mert ilyen italt másutt sehol az országban nem képesek párolni. Türelmetlenek, tudja, sietnek, hamar akarnak sokat.

– S mi a recept?

– Előbb csak gusztálja, a nyelve hegyén kezdje, onnan lassan eressze tovább, száz íze van, mi ősrégi szilvások vagyunk… Érzi ezt a kesernyét, a száj minden részében más ez a kesernye. Így, nem csak leönteni, próbálja körbejáratni a kortyot, úgy, és csak aztán ereszteni tovább, mikor már örültünk is neki, visszatartani, mintha egy szépségnek fogná a kezét, az ilyen ital játék is, vendég úr.

– S a recept?

– A titok, tudja, a maggal kezdődik, a szilvamaggal, először is mi kimagvaljuk a szilvát, utána megtörjük – ezt jegyezze meg –, nem daráljuk, apró darabokra törjük, összekeverjük a masszával, aztán egyenletes melegen erjeszteni kezdjük. Hát nagyjából. Ceremónia ez, mert az anyag szeszélyes. Mint az asszony. Mert persze tudni kell a szilva érését, válogatni kell, mert a hibása nem mehet a kádba, a szárát le kell kapdosni, idegen anyag sem zavarhatja az átalakulást. Ceremónia ez, ahogy a szüret is meg a borcsinálás… No, kóstolja, ahogy mondtam.

A karmester ujjai most is valami ritmust kopognak, az újságíró alig mer ránézni, attól tart, ha találkozik a tekintetük, a másik csak egyet mondhat: énekeljünk, kánont, s már emeli is a kezét, csücsörítve hangot ad. Inkább az asztalt nézi, s érzi, ahogy ez a szilvapálinkás hangulat elfalazza benne az est kudarcait, mert már ismét kombinál: a koreográfus lány, itt van a falakon belül, az alvásrendet kellene kiravaszkodni, hogy legalább a közelébe kerülhetne, nem kezdeni vereséggel a napot.

– Én írni fogok magukról – mondja a gazdának – mindenről, amit itt láttam, erről a házról is, erről a hajnali beszélgetésről…

– Tudja, mi öreg népek vagyunk, itt a Morava mentén folyton csak ásnak, palota alatt másik palotát találnak, én nem tudom, itt sok régész túrja a földet, ide mondják a Nagymorva birodalom közepét, azért, ha idejük engedi, álljanak meg Mikulčicében, ott láthatják.

Helységek, a föld mélyébe porladt legendahősök nevei élednek az ember száján. Az újságíró nem figyelt oda, reménye képzeletbeli tűz füstjeként éled: hátha. Magában már a koreográfus lányhoz beszél, szólongatja, kérleli, becézi, tréfálkozik, fogadkozik… ígérget… Hátha?

A lány ábrázata kődarab, a félhomályban aztán nő csak arcára szem, száj, orr, s ahogy mossák a szavak, enyhülnek mosollyá vonásai. Legszívesebben hangosan mondaná, amit gondol, az újságírónak: hűtlen kutya, a szag után, mindig csak a szag után, még itt is: lemeztelenítené a szenteket is. Szoknyapecér. De most az én lábamnál térdel. Tudom, érzem. Az én fesztiválom elégtétele, népi maskarának öltöztetném, és azt írnám a kalapjára: hajnali csárdás kandúr. Tangó kandúr. Ez a recept: táncoljunk csárdást vagy tangót. Egy nem elég neki soha, mindig az egész társasággal szórakozik, egyszerre több nőt is regisztrál, megérez, több irányba beszél és figyel.

Észre sem veszi, s már feloldódó mosollyal nézi az újságírót.

– Mojmír a mi legöregebb ősünk – folytatja a házigazda – ő volt az alapító fejedelem, azért mondom csak. Hogy tudják, és ne felejtsék el azt sem, hogy mi adtunk helyet a fazekasoknak, a habánoknak, akiket Svájcból kergettek el, innen rajzottak aztán világgá… Magukhoz is. Mi ilyenek vagyunk…

Két szobát kaptunk, kicsi és nagyobb, számol az újságíró, két-két ágy, mi öten vagyunk, hogyan?

Magában számol: a sofőr és felesége csak együvé fekhetnek, ez két ágy, maradunk hárman a másik kettőre, nem, nem, ezt egyszerűsítem. De a karmester útban van, az örökös kopogásaival, metsző nézésével lehetne tatár főember is, amilyen akkurátus, egyszerűen kinevetne, ha azt mondanám, menjen el hajnalt nézni. Ócska trükk. Leitatom. Ezután ő emeli mindig elsőnek a poharat.

– Ha fenékig, akkor fenékig – szólt rá a koreográfus lány. Lecsúszik kicsit a széken, érzi, követik ravaszkodását, s a szilvapálinka mintha belülről vasalná a fülét, feje lágyát, szemgödrét. Arccsontja szúrni kezdi a bőrét. Kiállna a körből, mert a pálinka egyszerre barátja és ellensége, de erre az eshetőségre már nincs gondolata.

A karmesterhez húzódik közelebb, hiúságához szeretne szólni, valami hízelgőt, nem jő semmi, akárhonnan indul, hímzett gondolata egyszerűen nincs. S ha valami elődereng, elakad a feje közepén. Messziről hallja a házigazdát.

– Azért mondom, hogy tudják, mi tulajdonképen morvaszlovákok vagyunk. Nagyon öregjeink onnan jöttek, szlovák földről.

– Ha akarod – hajlik hozzá a karmester –, kielemzem neked a tegnap esti dallamokban a pentatonikát. Pontról pontra, mi azt hisszük, hogy csak a magyar népdal építkezik az ötfokúságra. Akarod? Tudod, milyen izgalmas?

– Inkább majd hazafelé, délután, estére. Majd az autóban.

– Én a sofőrékkel alszom – állt fel a koreográfus lány – elfáradtam. – Nyújtózik szemérmesen, várja a férfi reagálását.

– Elkísérlek, hazakísérlek.

– Csak a küszöbig.

– Legalább az ágy végéig.

Bóklászó fejjel néznek utánuk, ahogy bezárják maguk mögött az ajtót, eltörik a társalgás, látszik, a lány volt fontos. Pedig erre a kis időre már kár lefeküdni, mondja a gazda. Megtisztálkodunk és felkelünk, nálunk ilyenkor így van, nyár ünnepe a fesztivál.

Hajnal képe: a falnál fekszik a sofőr, mellette a felesége, legszélén a lány, az ágy szélén az újságíró ül, mellette kisszéken a házigazda, a konyhaszék karfájára borulva virraszt a karmester, a kis szoba heverőjét a küszöbig húzták, hogy a háziasszony is jelen legyen valahogy.

– Csak a kezedet – kérleli a férfi –, az egyiket csak… Az újságíró most esőért fohászkodó gyülekezet: – egyedül esdekel. – Csak a kezedet…

– Egy tapintásra.

– Száraz, meleg a tenyered, érdes kicsit… – Ravaszkodik, hízeleg, de nem mehet tovább. Indulna sokszor akaratosan, indulattal vergődhet csak, a lány szorítással kényszeríti, akarata van a lány kezének.

– Őrültség – mondja halkan a férfi.

– S mit reméltél? Nászágyat? Hancúrbébit? Kárpótlást az éjszakáért? Legalább megtapasztalod a vigyázzállást, vigyázzülésben az ágy mellett. Ezt is tudni kell.

A férfi beleragad a kéz melegébe, s már omlik is rájuk kő vagy homok – képzeli –, de fogják egymás kezét. Taszítaná a lányt veszélyhelyzetekbe: tűzbe, vízbe, szakadék szélére, ahonnan megmenekülni csak az egymásba fogózott kezek segítségével lehet.

Megbánást érez: valamit rosszul csináltam. – Írnék hozzád verset is…

– Nekem az kevés.

– Pohár nélkül elgyengülünk, vendég urak – éled meg a gazda –, lakodalmakban ilyenkor szolgálják a reggeli pálinkát, frissítőnek. Itt ősszokás ez is. S nem tudnának úgy beszélni, hogy én is értsem? Nem osztozhatnánk azon a kis örömön, vendég úr? Mi azt tesszük, mi olyanok vagyunk, mert itt van például Cirill és Metód, biztosan hallottak róluk, bolgár földről jöttek, jó, de itt térítettek, itt tanították az írást, legyenek ők a magukéi is, minden népnek szüksége van prédikátorokra. Igaz prédikátorokra. Nagy prédikátorokra.

– Hagyd abba, Lojzo – ült fel a háziasszony –, te azt akarod, hogy mindenki a mi szentjeinket szeresse, Mojmír meg Svätopluk, meg mi lett volna…

– Éppen ez a legfontosabb, mi lett volna? S hol tartanánk azóta, morvák, ha a magyarok nem tapossák szét a birodalmat. Mert azért azt is kell tudni, az igaz valót… Mi lett volna? Ezeréves kérdés ez, elestünk egy birodalomtól, nagy nép lehettünk volna.

– Lojzo…

A lány keze most menekülés is, valami más képzelt helyre: elvezető az éjszakából, a kudarc színteréről. Más tájra. Az első percekben az újságírót idegesítette a házigazda közelsége, ha tehette volna, mindenkit kiküld a szobából, csak egyedül, csak kettesben, senki felesleges nem kell. De már felment a függöny, a reggel derengése a szobába jött: színpadon vannak.

Látni a lány arcát, sejtelmes. A takaró domborulatai kirajzolják a test formáját: fekvő szobor, egyszerre közeli és távoli. A világossággal együtt nő meg a lány jelentése, keze vezethetne, mutathatná a test gyönyörű útjait: de a kéz most tiltás. Határ. Lehetne szerelem határa is, lehet barátságé, haragé s nagy feloldódásé is: lehet egy más élet bejárata.

Alkalmazkodnom kell, előbb tudomásul kell vennem a másik akaratát, hogy a magamét érvényesíthessem. A férfi talán most ért meg valamit az éjszaka játékaiból.

Kora délelőtt már a tér sarkán álltak, kezdődött a felvonulás, a fesztivál közös nagy száma. Fényes fúvószenekar lassú léptű indulókat játszik: felpántlikázott lovak, a Morava menti népművészet folyóként hullámzik előttük, a fiúk vörös posztónadrágja pipacsként emelkedik a kék, piros, fehér, sárga színek fölé. Ezután gyalogos csoportok, oroszok, belgák, németek, itt van egész Európa tengertől tengerig.

Látja, az utca felvonulásokra termett, a hagyományos morva parasztporták zártak: a ház bejárata hatalmas barna fakapu, így ami kint történik, különös jelentést kap.

Előbb a franciáknak, majd a lengyeleknek integet az újságíró, s lábujjhegyre emelkedve keresi köztük az éjszakai ismeretség leányarcait. Nem találja egyiket sem. A mozgó színek százféle változatában az arcok egymáshoz hasonulnak, ünnepélyesek, de le is egyszerűsödnek, különösen a hajviselet teszi: a középen futó választék, a simán oldalra fésült, hátul összefogott vagy összefont haj.

– Ha te is köztük volnál, azt mondanám: ez olyan, mint Kleopátra bevonulása Rómába: most táncoslány vonul Európa fejedelmi báltermébe.

A lány közelebb áll a férfihez, a kezét keresi.

Késő délután indultak, mielőtt még irányt vettek volna a fővárosnak, megálltak egy pincesoron. Búcsúzáskor így igazították őket: amelyik pincének nyitva az ajtaja, oda várják a vendéget. Tágas helyiségbe lépnek, beillene vadászlak társalgójának vagy a bortermelés kis múzeumának. A falakon a szüret és a borcsinálás ódon eszközei, a fürt alakja szerint helyezve, a köztes helyeken tőmondatos pajzán szólásmondások a vígságról, évszámok, nevek, ahogy rakódott az idő a tizennyolcadik század végétől: nagycsalád férfikrónikája – asszonynév sehol, utalásként sem, mintha csak férfinép lakná e tájat.

– Hogy lehet itt bort inni? – kérdi az újságíró.

– Pénzért… De előbb kóstolják… Burgundi, zöld veltlíni; a múlt évben ezek hoztak a legjobban, ez itt a gusztáló pohár, a legkisebb, az. Honnan jönnek a vendég urak?

– A fesztiválról, hazafelé.

– Korán befejezték, pedig a második fele a jobb mindig, akkorra már bemelegszenek az emberek, otthonosak, és persze megszelídülnek a remények, az első nap még mindenkinek nagy a szeme, a nagy ünnepekkel, ahol sok ember forog, így van…

– A vendég úr magyar? Magyarországi?

– Hazaiak vagyunk, mindnyájan, itteniek.

– Mi szeretjük a magyarokat, nagyapám még sokat beszélt a magyar papokról. A morva reformátusoknak nem voltak pásztoraik, onnan hoztak maguktól, vendégnek jöttek, de itt is maradtak. Velünk lettek egyek, közénk olvadtak.

– Énekelni szoktak-e? – kérdezte az újságíró. – Karmester is van velünk.

– Bor mellett mi inkább beszélgetünk, ez a mienk, a beszéd. Mesélünk, szeretünk mesélni, ami volt, meg ahogy volt. Főleg az öregek, mindig a régi nagy időket mondják.

Fizettek, mások nyomultak befelé.

Az úton az újságíró rosszul lett, lehúzták az ablakot, nyögve, fájdalmas kis jajgatásokkal szabadult terhétől, a lány keze közé fogta a férfi fejét, valahányszor elkapta az öklendezés.

A Cseh-Morva-fennsík keleti végénél érték el a főutat, lassan kikerültek a fesztivál vonzásköréből; a sofőr felesége egy Garam menti dalocskát kezdett dúdolni.

– Hazáig alakítunk egy kórust…

Az újságíró tékozló fiúként dőlt a lány vállára; az éjszakai utazás kellemes pillanatai, a motor egyenletes zúgása, a kétoldalt szembefutó táj sejtelmessége, mindnyájuk testmelege – a gondtalanság látszata.

Váratlan kis reccsenés, aztán oldalára dől a nagy hajó. Megálltak. A sofőr idegesen keresi a hibát, próbál üresen indulni, daráló hanggal forog a hátsó kerék.

– Tengelytörés.

– S most mi lesz?

– Vége, nem mehetünk tovább.

– Próbáld meg, hátha – siettetné ingerülten a karmester –, lehet, hogy csak kiesett valami csavar.

Szavai belehullnak a sötétbe, talán most alszanak ki a fesztivál fényei, s kerülnek helyükre a csillagok. Hűvös van a fennsíkon, a meleg nyári nappal éjszakára itt csípősen borzongató.

– Mi itt maradunk – jelenti ki keserűen a sofőr.

– Megfagytok.

– Más választásunk nincs, nem hagyhatjuk itt az autót, reggel be kell vontatnunk valahová.

– Mennyire lehetünk a fővárostól?

– Úgy negyven kilométer… Próbáljatok stoppolni vagy gyalog – rendelkezik –, értelmetlenség itt rostokolni. Az út közepére állva leint egy autót: nem tudunk segíteni, vontatásra gyengék vagyunk, szabad helyünk sincs. Sajnáljuk. Ezt mondják a második s a harmadik jármű ablaka mögül is. Ezután sokáig semmi.

Gyalog indulnak el, hárman. Elöl az újságíró, középütt a lány, s végül a karmester. Nemsokára megcserélik a sorrendet, az újságíró a lány mögé kerül: nem tudom egyedül nézni a sötétet, mentegetőzik. Mindhárman integetnek, ha jármű közeledik, előbb csak az út széléről, szemérmesen, de a sikertelenség egyre közelebb tolja őket az út közepéhez: kikerülik őket.

– Félnek tőlünk, az úristenüket – a karmester a legtürelmetlenebb –, nem látják rajtunk a tisztességet? Jámbor táncikázók vagyunk, nem látják? – Az újságíró billegve megy, feje akár a rosszul rakott szekér teteje. Számára az éjszaka egyetlen támpontja a lány, az imbolygó árnyék keze néha hátranyúl, hogy meggyőződjön, jön-e a harmadik is. A férfi ismét jól érzi magát, ismét van valaki, aki vonzásába fogadta, és puha igazító mozdulatokkal vezeti kifelé a kábulat sötétségéből.

Többször tartottak pihenőt is, aztán ismét a libasor. Már tudják a tennivalókat: ahogy fejük fölé csap a fény, húzódnak az út közepére, integetnek látótávolságon kívül is. A sikertelenség után vissza.

– Mennyit jöhettünk már? – kérdik váltakozva. Választ nem tud adni egyikük sem. Csak mennek vakon a sötétnek. A karmester hadonászik néha, mozdulatainak sejtelmes körvonalait látni, talán éjszakai kórust vezényel. Kábulatának tisztuló határán motyog az újságíró a gyönyörű nyári égboltról és a göncölszekérről, amely most idegurulhatna és hazaszekerezhetnének rajta: a kocsisságot vállalom, a lovak hajtását…

Kamion áll meg mellettük, apró kis hangyák beszélnek a magassághoz, a hölgyet elvisszük, egy helyünk van… Motor berregése tölti ki a gondolkodás másodpercét. A lány tanácstalanul nézi a férfi arcát, az elmúlt huszonnégy óra legkutatóbb tekintete: a maradás és a menés szorító kényszere.

– Döntsenek – hangzik a magasból…

Fejét leszegve vár az újságíró, csendes győzelmet vár. – Elmegyek, ne haragudjatok, hűvös van, fázom.

Az ég alja már világosodik, mire az állomásra érnek. Egész úton nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz, az újságíró a karmestert vádolja ezért a kudarcért. Ellenszenves, önző faszinger, csak vezényelni szeretne, kórus meg a szólamok, elrontotta az éjszakát.

Vonat nem megy reggelig, böngészik a menetrendet, háromszor is bemennek a forgalmiba: csak egy mozdony indul a főváros felé, ha felveszi magukat, szerencséjük lesz, a vezérrel beszéljenek, tanácsolja a forgalmista. A mozdonyvezető sokáig gondolkodik, felülről nézi őket ő is.

– Ki tudja, mifélék? Lehetnek rosszak is.

– Tisztességes szándékkal utazunk.

– Honnan jönnek?

– Morvából, a fesztiválról…

– De a fővárosi pályaudvaron nem állhatok meg, legfeljebb lassíthatok, ott aztán ugrani kell.

Kifúj a gőz, s a nagy fekete masina elmozdul, egymásra mosolyognak, fényesre fogdosott vasrúdba kapaszkodnak. Ülőhely nincs: érzik, ahogy lábuk alá csattognak a váltók. Itt van a gyermekkor megkésett nagy vágya, igazi gőzös: fekete, olajos, a szénport és a füstöt egyszerre csapja szemükbe a szél. Ez az első benyomás. Ez a nagy alkotmány verődik, vágódik, sokkal jobban ki van téve a sínpár szeszélyeinek, mint egy vasúti kocsi. Egyedül vágtat, nincs nehezék, nincs teher. Magános futó. A karmestert láthatóan sokkolja ez az állapot, a fizikai bizonytalanság, vékony fehér ujjaival görcsösen kapaszkodik, folyton az óráját nézi, homlokát a vashoz szorítja, s akkor néz csak fel, mikor a fűtő kinyitja a tűztér ajtaját.

– Rosszul vagy?

– Ez más, teljesen más ritmus. Meddig tart ez? Mondd nekik, lassabban menjenek! Kicsit lassabban.

– Menetrend szerint megyünk – mondja hátulról a fűtő.

– Milyen volt az ünnepség? – kiabál hátra a vezér.

Az újságíró mögé lép, a nézőablakhoz hajol, zöld jelzőlámpa fut velük szembe, megvárja, míg a zöld szem belerohan a semmibe; gyönyörű nagy vigadalom, sok szép lány, nagyon sok szép lány, csak mind a másé.

– Ennyire utánuk van?

– Nem is tagadom. A nő nagy szépség.

– Házas ember?

– Miért kérdi ezt?

– Hiába is mondanám, hogy daloljunk.

– Van egy gyerekem is.

– Hát maga?

– Nekem három van, kettő saját, de kevesellettük, vettünk hozzá az árvaházból. Elmentünk csak úgy nézelődni, egy szőke gyerek rám ragadt, megnézett, nem vette le rólam a szemét. Azt hoztuk el. De nem is kérdeztem, magának mi a foglalkozása?

– Újságíró.

– Nehogy betegyen bennünket az újságba, szigorúan tiltott, amit teszek, megsajnáltam magukat.

Piros jel állította meg őket, aztán sárga jött, majd ismét zöld; szabad. Az újságíró élvezi az utat; erről is lesz élményem, jól mondja a cseh szólásmondás: mindenről kell legyen az embernek benyomása. Zöld jelzések engedik őket egyre közelebb a városhoz, kopik az éjszaka mérge, szürkén merül eléjük a kárpáti táj – ritka, magas szálú erdőség.

– Rohanunk a hajnalban – kiáltja a karmester fülébe, az sápadtan markolja a fogódzót. – Mikor érünk oda? Átrobogtak a Moraván; innentől már Szlovákia, kiáltja a vezér, ez már a mi földünk.

– Nem vezethetnék egy kicsit? – kérdi hízelkedő mosollyal az újságíró. Megütközve néz rá a vezér, aztán ő is elmosolyodik; már csak ez hiányzik, az ilyen gyorstalpaló masiniszták. De ha nagyon akarja, foghatja a kezem, ha fékezek.

Még száztízet mutat a sebességmérő, viadukton robognak, egy pillanat és mögöttük marad a vas robaja. Esztelen rohanás.

– A négyes peronra járok be, az jó széles, gőzt eresztek arra az oldalra, nem akarom, hogy sok legyen a szemtanú. Előre ugorjanak, elfelé a géptől.

A karmester hosszú bukdácsoló lépésekkel lábon tartotta magát, az újságíró elvágódott, nem érzékelte az ütés fájdalmát, ösztönösen a betonra lapult; a pillanat rémületében azt hitte, vége az életének, maga alá gázolja a nagy, fekete mozdony. Akkor mozdította csak a fejét, mikor már elszállt felőle a gőz. Végignézett magán, zakójának bal ujja lerepedt, lába közt elfeslett a nadrág, táskája a peron túloldalára, a sínek közé repült, a karmester egy büfé sarkának dőlve verte magáról a szénport.

Ez volt a hajnali táj.

Egyedül

A rádióban tisztán szól a zene.

„Érthetetlen”, mintha csak gondolata mozdult volna el, vagy a gondolatban meghosszabbított út, „érthetetlen”, pedig a kanyar nem éles. Görcsösen balra kapja a volánt, elválnak az úttól: pontosan érzékeli a zuhanást. „Nem, nem lehet.” A zuhanás: tehetetlenség, a táj megcserélődik, ringlispíl ülőkéjébe csapódunk, valami otromba nagy kéz rángat. „Isten”, ennyi volt a feleség sikolya. Az út rádűl a legelőre. Darabos a kormánykerékre görcsölődik, az önvédelem vak mozdulata, mintha ez menthetné meg őket. Az első ütődés után az asszony után kap, magához öleli; átfordulnak még egyszer… Minden kicsúszik a kezéből; csak a zene marad felettük.

Autóbusz padlójára fektették őket, ez volt a leghamarábbi segítség. Páni rohanás félszáz kilométert a legközelebbi kórházig. A maradék utasok csak nézték őket iszonyattal, nem tudták, mit kell tenni, ha egy asszony szájából bugyborékol a vér.

A műtőben még egymás mellett feküdtek, férj és feleség. Gyerekeiket a nagyanyjukhoz vitték a szomszédok: ez volt a szerencsétlenség első híre. Csapatostul jártak nézni az autót és a karambol színhelyét, turkáltak egy tragikus pillanat láthatatlan mélységeiben, ahogy Krisztus sebeihez nyúltak: még egyszer, nézzük még egyszer: nem lehet, nem létezik, ha rendesen tartja a volánt, haja szála se görbülhet… Minden okosság túltett az előzőn, míg a kíváncsiság sajnálattá, az pedig kétellyé fajult: mert veszekedtek, biztosan most is veszekedtek, s ez kezdett pecsétté hűlni – a vád.

„Mert nem közülünk való volt az ember, teljesen másat akart, mint a mi életünk; mert megvetette kettős keresztünket, mert mondta is, hogy az csak jelvény, mint a többi…”

Ezt tették a temetésen is, a görögkatolikus pap meghatott éneklésébe benyúlt a suttogás – cárok nagy temetésén tették így a gonosz vén hercegnők, akiknek a kiterített uralkodó teste adta a bátorságot: most már lehet. Most már szabad büntetlenül is mondani az évekig melengetett pletykaigazságot, a sértett emberi hiúságok bosszúját.

A temetés úgy zajlott, ahogy az öregek vallása akarta: nyitott koporsóban feküdt az asszony, összetört apácaarc, feje hófehér fásli. Borzongató látvány, ahogy egymásba törtek a csontok, ahogy értelmüket és összhangjukat vesztették a vonalak. Hajnaltól éjfélig e fájdalomnál állt az anya, biztosan a csecsemőarcot idézte, az élet első percét: az ismételhetetlen örömmel akarta egyenlíteni az elmondhatatlan fájdalmat. Elfáradva lekönyökölt, ráhajolt az arcra, és csókolta, ahogy vallásuk minden temetésén látta. Megszámlálhatatlan sok utolsó érintés… Ahogy jöttek a sajnálkozók, kezét a bepólyált fejre téve ezt ismételgette:

„Nem igaz, nem igaz.”

Zavaros tekintetével s példájával kényszerítette a belépőket, ők is érintsék az arcot.

„Goszpogyin, pomiluj”, rebegték utána, „Goszpogyin, pomiluj…” A gyász érzése visszarebbent az emlékezet legrégibb idejéig, amikor az ősök orosz földről vándorolván egy pópával, megtelepedtek itt, s a mocsarak örök csendjébe először tört be a fohász: Goszpogyin, pomiluj…

Fehér színű gyász.

A férfi első pillantása is a fehérség; sokáig nem is tud mást, csak fehérséget: öntudatlan vergődésben éli meg a föld születését – kiválni a ködből. Alaktalan valakik hajolnak fölé, aztán ismét a fehérség. A következő, amit tudomásul vesz, a mozdulatlanság, mindig mindennek ugyanaz a helye, s nem mozdulhat maga sem. Csak a szeme érzékel: az egyik lába nagy fehér tuskó, szokatlanul magasra polcolva; fehér a mennyezet, a feje fölött valami különös szerkezet.

Ennyit lát.

Ha kigyúl a lámpa, este, ha kialszik, nappal.

Később az arcokról lemarad a homály, akik föléje hajolnak, megilletődöttek és figyelők, s mindegyikük a szemét kutatja.

– Hogy hívják? – ezzel szólítják meg először. – A nevét, a nevét. Nézi a beszélő száját, de nem tudja magát megnevezni. – Érti, amit kérdezünk?

A szemével pislant.

– Pihenjen.

Zavaros képek állnak elé, nem érti a helyzetet, nem tud egyeztetni, a nagy puha fehérség sehogy sem áll össze az előző napokkal.

Másnap ugyanaz a hang kérdi ugyanazt:

– A nevét? A neevéét? – Haraszti? – teszi próbára az orvos. – Méhes? Cserepan? Dorogi?

– Darabos… Darabos – remegnek meg a szempillák.

– Pihenjen.

– Beszélje el, mi történt magukkal – ül hozzá másnap vizit után az orvos –, ahogy eszébe jut, vagy ahogy tudja; akármit, csak beszéljen róla. Mentek az országúton…

Várni kell, míg az értelem megőrli a hallottakat.

– Mi van velem? – kérdi tagolva.

– Súlyos törések, gerince, lába, zúzódások. Erős szervezetű, bírnia kell a fájdalmat. Mi történt magukkal, beszéljen. Válaszoljon, nagyon fontos, hogy beszéljen!

– Nem… Itt van a sötétség, miért?

– Agyrázkódás.

– A feleségem?

– Megoperáltuk.

– Az országút.

– Ezt ismételje – kapaszkodik az orvos –, országút…

– Fekete, fekete vonal.

Eddig ér az emlékezet, s itt összezavarodik. Tompán néznek a beteg szemei: mennyezet szélvonalát mutatja neki az orvos. Vonalakat, egyeneseket húz kezével a levegőbe, vezetné, hívná maga után. A szempillák erőtlen rebbenése a válasz. Sokára a tompaság mélyéről mégiscsak előjön egy kép: erős harántszél seperte az utat, teherautó ment előtte tetésen rakva dobozokkal, s egyszerre lazulni, sodródni kezdett a rakomány. Az útra zuhant csomagokból koszorúk, finom, hófehér menyasszonyi koszorúk szóródtak a szél markába. Ő fékezve jelzett, dudált, integetett; a nagy autó eszelősen rohant a leányság díszeivel. Mehetett is, az országút hihetetlenül egyenes volt, egyenes.

Mégis az országút tűnik elő a sötétség mélyéről – felezővonalként.

Zsibbadó eszmélését nem hagyják nyugton, egymást váltja nővér és orvos. S ő hiába hunyja le szemét, kérdezik, kényszerítik: beszéljen, kérem, anyjáról, szülőföldjéről, gyerekeiről. Vagy arról a napról, hogy is kezdődött?… Apró kis ködcsomókat fényesítenek előtte, talán azért is világítanak folyton a szemébe, hogy a sok alaktalanságnak lássa meg a szélét.

A kérdések hirtelen ütnek tudatába, éles kanyar fényei, aztán eltűnnek; az összevisszaságot bontogató szavak sötétbe hullanak. Erőtlenül érzékeli: „Nem tudok a kérdezés irányába fordulni, ha megfog a fájdalom, rándulás. Görcs, fejemtől a csípőmig, nem érzem szájam, nyelvem, semmit – csak a szemem van. Elbénulok… Ha enged a szorítás, a mozdulatlanság vesz magához… Vasfogóval húzzák a fejem, a lábam is. Mozdulni sehogy. Semerre. Mit akarnak tőlem? Nagyon messziről látom az országutat is.”

– Hogy kezdődött az a nap? – ismétli már sokadszor a nővér. Bágyadt, lázas szemek néznek rá vissza, a fájdalom mellett Darabos napok óta először érez meghatottságot. „A nővér szája melegen formálja a szavakat. Közel is hajol.”

Négy nap múltán enged a láz; kisebesedett száját keserű ízű folyadékba mártott gézzel borogatják.

– Jót tenne a borotválás – tréfálkozik a nővér.

Egy reggelre, ahogy elhúzzák a nagy függönyt, látja a napsütést. És egy darabot az égből. Érzékeli a vizitet is, sokan nézik, de megszámlálni még nem tudja őket.

– Holnap elbeszélgetünk – mondja a főorvos.

– Miért vagyok itt egyedül? – kérdi utána a nővértől.

– Intenzív osztály. Súlyos szoba.

– Én vagyok a legnehezebb beteg?

– Igen.

– A feleségem?

– Pillanat, még nem pontosítottam a beteglapot. Foglalkozása?

– Igazgató tanító… A feleségem?

– A női osztályra tartozik.

– Melyik napon történt, emlékszik?

– Szép idő volt.

– Pihenjen.

A lázzal együtt múlik az eszméletlenséggel határos bódulat. De a történtek sorrendje még most is zavaros: apró kis pontokra törik az emlékezet. A szerencsétlenség napját inkább átlépi, ólálkodva kerülgeti, halasztgatja: az országút saját nagy sebe, s mintha arról kellene lebontania a kötést.

Önvigaszként arra gondol, miként hagyta ott irodáját. Becsukta-e az íróasztal minden fiókját? Vannak dolgai, amelyeket nem szeretne a kapzsi kíváncsiság martalékául látni; nyílt embernek tartja magát, ám öröklött szemérmességével függönyözi legbensőbb érzéseit. Sikeres férfiú, ám fellazult hangulataiban sem teregeti ki megvalósult örömeit.

– Hogy kezdődött hát az a nap? – mosolyog felé a nővér. Darabos érzi, elmozdulnak arcán a vonások: válaszként mosolyféle a kedvességért. Aztán hallgatás. Rájött, a mozdulatlanság társa a hallgatás, testének esettsége kialakítja az önvédelem első mozdulatát: ha nem akar beszélni, a keresztre feszített mosolyával adja tudtul.

Fájdalmát el kell hinni.

„Olyan leveleket sok mindenki őriz”, magyarázza magának egy nagy szerelem bizonyítványát. „Sokan be is köttetik. Magamhoz öleltem az élet egy darabját, korai szerelmet, olyan ez, mint a megőrzött visszhang. Ha kiszolgáltatom, elveszti méltóságát, turkálni fognak benne, miként a bazári árucsomóban… Ez utálatos, a kíváncsi turkálás… És vannak az asztalomon befejezetlen jelentések, könyvek is, amelyeket titokban, kézről kézre adva lehet csak olvasni…”

A nővér mosolygó kedvessége után rázuhan a vizit sokasága, a főorvoson már nincs szívélyesség, kitakarja, vizsgálja meztelenségét, és érthetetlen szavakat mond társainak.

– A feleségem, főorvos úr? – már háttal állnak az ágyának. Megretten szinte a kifelé csoszogó fehér csoport, lassan, egyenként fordulnak vissza. A meglepett, a tetten ért csend, az orvosoknak ez talán annyi, amíg a gondoskodás érzése kímélő hazugságra vált… A beteg számára remény és félelem hullámai – elmondhatatlan idő, megállított idő.

– Mit üzen neki? – találja fel magát a főorvos.

– Látni szeretném – hangzik a válasz –, és akármilyen rossz is, bírjuk ki.

A letisztuló tudat alvása már nem olyan mély, pillanatonként alaktalan rögök úsznak az álom felszínére, összefüggéstelen félelemgondolatok. „Akárhogy kérdezem is, nem kapok pontos választ, kivárnak, elhajolnak… Milyennek is láttam utoljára a feleségem arcát? Persze az autóban nem is őt figyeltem. Zene, a rádió. Nem lelkesedett, de talán örült. Örült. A szerzésnek. Akkor boldog, ha valamit hazahozhat, ha valamivel gyarapszunk – nagy szegénység után a szerzés öröme.”

Ha éjszaka magához csengeti a nővért, úgy tűnik, sokára jön. Darabos pedig a pontossághoz szokott, reggelenként az iskola alsó folyosóján állva ügyelte a tanárok berajzását. Aki pontosan jött, azt szívélyesen üdvözölte, a késön jövők elött feltűnően megnézte az óráját, ha valaki magyarázkodni próbált, leintette.

– Nővérke, a főorvos úr miért nem beszél a feleségemről?

– Okos ember, ő tudja, mit tesz.

– Az igazat mondják nekem, nővérke?

– Ne izgassa magát – s állig húzza rajta takaróját. Aludjon!

Darabosnak soha sincsenek hirtelen vagy egyszeri gondolatai, benne messze, mélyen teremtődnek meg a dolgok, s elindulnak, jönnek növekvő fényként. Ő mindenhez hozzákészül, rááll a szándékra, s fut vele országutak fehér csíkjaként. Van benne valami állandó figyelés, ha autózik is, állandóan a jármű egyes részeit röntgenezi: a futóművet, fékbetéteket, benzincsövet; életének jó érzése, ha törvényük szerint mennek a dolgok – rendben. Szüksége van a részletek tudatára, darabokból rak össze mindent, „ódon kőműves”, mondták neki egyszer.

„Hazudják a feleségemet”, áll meg az éjszaka egy pontján. Kétely folyik sebeire. „Az autó, az autó perfekt, kerékösszefutás, kerékdőlés is perfekt. Nem értem, nem lehet érteni: a volán, a kerekek, az országút – közelebb jön minden. Megkeményedett a kormány, vagy azt is csak képzelem. Nincs bennem semmi bizonyos. Előfordult, veszekedtünk az autóban, igen, támadt néha olyan gondolatom, hogy félrekapom, megrántom a volánt, és törjön minden. Legyen. Volt, hogy egészen a könyökömig jött a düh, a tehetetlenség. De most nem, nem. Nem tudom kibogozni.”

Ismét csenget.

– Nővérke – húzott szemű arcáról fáradt kérdezés néz –, nem mondanak igazat, félrevezetnek. Hol fekszik a feleségem? Mi történt, nővérke?

Pillanatgyorsan injekcióval fut vissza a nővér, Darabos hamar elernyed, ezután csak mélyen lélegző mellkasa él. Reggel egyedül nyit be a főorvos, leül az ágy szélére, és vár. Darabos most fél kérdezni:

– Bízza rám magát, kérem – mondja az orvos –, bízzon bennem, vissza akarom adni az életnek.

– Nem mondanak igazat, ha több erő lenne a fél kezemben, letépném magamról a vasat meg mindent.

– Öngyilkosság, maga fiatal; gyerekei, befejezetlen dolgai; nem menekülhet.

Belekapaszkodik az orvos tekintetébe – nagy, nyílt szemek. Kihűl benne a kétely, tehetetlensége az orvoshoz húzódik, osztódik benne a perc vergődése, mintha ketten lennének, jó érzés íze gyűl a szájába. „Valami kis terhet levett rólam, a kérdezés kényszerét, a szorításét. Tudja és érzi, mi játszódik bennem, könnyíteni akar…”

Ezután ismét a ferde szemű nővér kellemessége… „igen, talán neki is igaza van, ő a kellemességével könnyít, nem sajnálkozik, azonosulni nem tud velem – mellém áll. Örülnék, ha a feleségem is láthatná ezt az arcot, amikor az élet gondjához a másik hozzászegődik, felfogja, hogy most szó és beszéd nélkül egyszerűen oda kell állni. Ebben nem mindig értettünk egyet. A helyzetfelismerés hasznos és szükséges képesség; Margó ezzel gyenge lábon áll, talán azért is, mert nagyon megküzdötte felemelkedését, s más irányú figyelése eltompult.

Mikor bejelentettem, hogy új iskolát kezdünk építeni, nyugalmunk hosszú időre felborult. Miért vállalod? Miért éppen te? Mindenes leszel, nem igazgató. Pallérnak szegődsz…

Nem mondtam neki, csak gondoltam: én úgy szeretek élni, ha rajtam szakadásig feszül az izom. Számomra a leterhelés jó érzés, a semmit tevő üresjáratok nyugtalanságot hajtanak idegeimbe. Valamit látni magam után.

Akkor sem rólad nevezik el az iskolát.

Nem ellenkeztem, szavakban elhajoltam egy kicsit, de gondolatban nem hátráltam. Semmibe néztem a napot is, ha nem tehettem valami hasznosat. Nekem folyton tennem kell. Építeni, akkor ez közösségi szükséglet volt, s ezáltal érdem is, a magamfajtának ebből adódott öröme és benső összhangja – azt hittem, történelemcsináló lehetek.

Ahogy elkezdődött a lótás-futás, Margó többször tett nekem szemrehányást: túlzásba viszed, mások a fészküket rakják, te pedig rongyolod magad.

Nem gondoltam volna, mégis bekövetkezett, közénk nőtt a leendő új iskola – a jövendő. Margó sohasem mondta, hogy félt, de folytonos számonkérései mögött ez volt: féltés. Bizonytalanság. És hiúság, hogy nem az ő akarata szerint megy az életünk. Képtelen volt meghajolni önmaga előtt, önérzete és büszkesége előtt; a női hiúság makacsul kemény.”

Hajnal felé Darabost elbénította a fájdalom; a fején kezdődött, ahol a vasak szorítottak, nyakszirtjére kúszott, aztán a vállaira, mintha rajzolnák az útját. Ilyenkor csak azt tudta gondolni: megállt az idő. Görcsbe merevedve nézte a plafont. A napok ritmusa ezután ez lett: hosszú fájdalmak, s köztük az enyhülés hézagai – ebben a szorításban elfásult a nővér mosolya is.

Ilyenkor vizitre sem jöttek hozzá. Papírt hozott a nővér.

– Rajzoljuk le az utat, azt az országutat. Segítek.

Nem engedelmeskedett, nem tudta magával csábítani a szélesebbre nyílt mosoly sem, védekezett. Nem akart senkit arra az útra engedni, nem kívánta ott tudni a nővért sem. „Ott csak ketten lehetünk.”

– És ha a rendőrség kérdez?

– Kérdezhet a rendőrség is? – csapott vissza a kérdés. A másnap reggeli vizit helyett a főorvos jött, két fényképet tett le az asztalra. Körmenet, zászlós körmenet.

– Megismeri? Ott van a fia is, közel a pópához, a lány kissé hátrább fogja egy öregasszony kezét. Felismeri őket?

– Nagyanya.

– Üdvözlet otthonról – vidítaná az orvos, s az éjjeliszekrényre teszi a képeket.

A főorvossal történt utolsó beszélgetést kis szigetnek remélte Darabos. Sziget. Megálló, ahol időzni lehet. Ezt várta a nővértől is, a megnyugvás idejét, ahonnan vissza lehet nézni, és megpróbálni az összegezést. Jellemének ez is része volt, az összefoglalás, a tanítás beidegzett örök mozdulata; ezzel fejezte be a tantestületi gyűléseket is: Tehát összefoglalva…

Az orvos és a nővér egyre többször zökkentik ki fásultságából, alig észrevehetően tempót diktálnak. Állandóan valami váratlan mozzanat. A tanítás százados törvénye az előkészület, előre át kell gondolni, amit tenni és mondani fogok, „én így szeretek lenni, előregondolással…” Az orvos napi előkészület nélkül jön a kórházba, mégis azonnal tud reagálni, megható képessége az állandó készenlét.

„Elindulok egy szálon, megjelennek, és kikapják a kezemből; az akaratukat kényszerítik rám, tartóztatnak attól is, hogy sokat foglalkozzam magammal…

Pedig az országútra vissza kell mennem, egyedül… Arra még emlékszem, magamhoz markoltam a volánt, védekeztem volna. Kiálthattam volna: vigyázz! Fogózz! S mikor már perdültünk, nem kaptam utána; ahogy megállt az első zuhanás, akkor már fogtam volna magamhoz – későn. Először mintha az ajtót kerestem volna meg a táskámat; legtöbbször egyedül utaztam, ezt szoktam meg kiszálláskor – az ajtó meg a táska… ez a kép már halvány, belevisz a semmibe.”

– Gyerekkorában mi volt a kedvenc játéka? – zavarja a nővér. Nem szól. Vele mennek a keskeny szemek, hiába rejtőzik a hallgatás alá.

– Golyó – kezdi sorolni –, gomb, sárkány, guriga…

– A guriga az karika, ugye?

– Hordók abroncsa vagy bicikliráf, azt hajtottuk egyik falutól a másikig, ha szaladtunk visszafelé, ment velünk az út. „Az utak családunk sorsa; mint testemben a vér, folyton úton volt apám is: hétfőn elment, szombaton jött; az ország másik végére verődtem én is. Margó ezt is nehezen érti, a menést.

Nagyanya is, ha elindul, mindig az út közepén megy, persze az ő élete már csak a templom és az udvarkapu: cselekvéseinek eszméje a templom, oda megy akkor is, ha csak az istennel vannak ott ketten. Gyakran hivatkozik a cáranyákra, a lelke mélyén nyilván róluk mintázza magát…

Így kerülhettek a gyerekek is a körmenet élére.”

A nővér ügyes kis táblát szerkesztett elé, rácsípi az újságlapot, megpaskolja az arcát: – Tessék olvasni.

A nagybetűket nézi csak, balról jobbra, majd felülről lefelé, zavarja ez a kényszer, már tisztább az értelme, s háromszögek alakulnak elé: az orvos, nővér, szerencsétlensége. Vagy nagyanya, a gyerekek, a templom. Meglepő, e három pont körösödik, kör lesz belőle. Rádöbben: minden kör bújócska, önámítás, mert voltaképpen azt a nagy fekete pontot kerülgeti – mi történt velünk.

„Földre döntött kereszt látványa lehetek, nagyanya biztos örülne ennek a mondatnak. Biztosan nagy dolog, ha az ember halálos bajában tudja magát erősíteni valami csak képzeletben létezővel… Elképzeli, aztán elhiszi az istent. Mi lenne, ha engem is elfogna egy ilyen gyengeség? Megcáfolnám eddigi életem, meghátrálnék – elismerném gyengeségemet. Én képzeletben is csak a megtörténthez hátrálhatok, nekem most a képzelet tégláiból kell felépíteni a megfoghatót. Lehetséges ez?”

– Látogatóm nem volt még? – kérdezi a főorvost.

– Nem zavarhatták.

– S mikor jöhetnek?

– Néhány nap még…

Leánytestvére jött elsőnek. Zömök, kerek képű asszony, az ajtóban még mosoly az arcán, de amint meglátta a megemelt ágyat, a tekintetük találkozott, elfehéredett a szája széle. Alacsony volt a szék, amire ülhetett, majdhogy fölnéz a férfira.

„Ravatal” mondta volna; inkább torkába nyelte a szót a hallgatás görcse, elképesztő állapotban kellett egymást tudomásul venni. Sokára nyúl csak testvére arcához, mosoly helyett riadtság ömlik szeméből. Ujjai esetlen érintésével simogatja a férfi homlokát, szemét, száját.

Szótlan keresztelő, a törött test néma feltámasztása, ennyi köztük a beszéd. Búcsúzóul langyos gézzel törli végig a férfitest szabad részeit.

– Ezután jönni fogok, mindig jönni fogok.

„Nem mertem kérdezni, ő pedig nem akart beszélni”, mondja magának Darabos. „Ezt tartotta jónak, hisz én sem tudom, mit kell ilyenkor tenni, nincs kórháztapasztalatom az orvosokról, a vasszorításról, a halálfélelemről. Nem értek a szerencsétlenség nyelvén, nincs vezérlő érzésem.

Otthon biztosan minden nagyanya szerint történik, a böjtökkel eszi meg az életünket – ez a bűnbánata. Étlen-szomjan járatja a gyerekeket is, ha értik az okát, ha nem. A megtartóztatás, ezt gyakoroltatja velük. Margó gyakran felesel vele, pedig nagyon egyformák, az öregasszony lenyomata ott van az arcán.

A történtek következménye: az eszmélés első napjaiban magammal foglalkoztam; már társulnak a terhek: mi lesz ezután?

Eddigi életem látszólag sima út: tanulás, elhelyezkedés, most meg az építés, teremteni egy nagy iskolát. Nagyot. Mintha életem nagy bizonytalanságaiért akarnám magam kárpótolni: háború, a kitelepítés után pozitívan akarok élni, a biztonság, a jog pozíciójában, kicsit felülről nézni visszafelé… Eddig minden sikerült, nem volt év, hogy ne kaptam volna dicséretet vagy elismerést…

Egyszerre most semmi, egyelőre csak annyi biztos, hogy a gyerekeim körmenet élén vitték a keresztet – s mögöttük nagyanya. A többi bizonytalanság, kétely, cseppfolyós, megfoghatatlan világ; e semminek egyetlen kijárata képzeletbeli, az is a gyóntatószék ösvénye…

Fölény – gyakran gondolhatták indulatos kézlegyintéseimről; most a sors nyomta arcomhoz a tükröt: gyengeség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség: nagy sor negatívum. Ennyi rosszat terem egy megfoghatatlan pillanat. Felelősségemet, ezt is mutatja a tükör, tudom, most még kímélnek, de előbb-utóbb nekem szegezik a kérdést: Mi az igazság? Nekem, aki tulajdonképpen gyorsan emelkedtem, s hamar megtanultam a fölényt, ilyen helyzetben van-e önigazolásom?”

A nővér már nem foglalkozik annyit Darabossal, látja, túl van az életveszélyen.

– Miért nem visznek a többi beteg közé, nővérke?

– Korai lenne még.

– Lenne kivel beszélgetnem.

– A csend is gyógyít.

Következő látogatói, nagyanya agglegény fia és asszonylánya, nem lepődnek meg túlságosan a látványtól. Le sem ülnek „csak néhány percre”, mondja Emma. Hosszan nézik Darabost, kutatón, vizslatva, ledöntött szobrokat szokás így gusztálni – rideg szembenézéssel. Nincs bennük sajnálkozás, nincs ereszkedett hangú kérdésük sem.

– Otthonról mondjatok.

– A gyerekek nagyanyánál.

– Láttam a körmeneti képeket is, ki csinálta ezt?

– Most nem ez a legfontosabb – mondja a férfi rokon.

– És Margóval? Margóval mi van?

– Neked ezt jobban kell tudnod.

– Ellenségként álltok itt.

Kövek nézése a két ember szeme.

– Igazságos az lenne, ha sorsod a Margitéval lenne egyenlő, igazságos csak így lenne.

– Láthatjátok, hogy vagyok.

– Rajtad múlott, a mindig sietés meg a mindig fontoskodás… Te voltál a sors, te akartál a sors lenni. Mert aki nagyot akar, az irányító akar lenni, sors lenni – sorolja akkurátusan a férfi rokon. – És hiába mondtuk, nem minden torony tetszik az istennek.

A látogatás végét közli a nővér, haragos pillantás az ajtó zárára.

„Eltört az életem”, eszmél Darabos. „Azóta mindenki más hozzám. Nem éreznék az erőmet? Ez lett volna az igazi arcuk, vagy csak most változott meg? Kevés ember örült annyira az új iskolának, mint én, mutogattam a gyönyörű napos tantermeket, nézték, nézték, mosolyogtak is. Szép, ez volt a legmagasabb elismerő szó. S én hol fogok ülni? Hol lesz az én dolgozóm? Ezt kérdezte majd minden második kollégám – különösen a nők futottak előre kívánságaikban…

A sikert irigyelték tőlem? Vagy talán azt érezték, kisajátítom magamnak azt, ami mindnyájunké? Előrefutottam, s a kollégáim elmaradtak volna tőlem?

Amikor az iskola elkészült, azt mondtam: rózsaligetet csinálunk. Megütköztek. Hetekig cibálta gondolataimat a feleségem is. Rózsaliget, mi köze a tanításnak a rózsához? Jó tanító, az teszi az iskolát. Rózsakertes iskola egy faluban, ahol azelőtt még klozet sem volt.

Nem tudtam magamnak megmagyarázni az ellenállás okát. Kisszerűség? Ennyire erős lenne az emberekben a töppedtség? Vagy ilyen nehezen valósul az eltérő a megszokottól? Eszerint a virág is lehet haragvások magva, főleg ahogy mögöttes árnyéka rávetül az arcokra, a kicsiny számításokra…”

Következő látogatói kollégák voltak, két férfi és egy nő: mosollyal nyitották az ajtót, ahogy csinált ünnepekre, még otthon, a ruhával együtt veszik fel az arckifejezést – szükség szerint antennaként eresztik maguk elé.

Körülállják az ágyát; a két férfi oldalt, a nő szembe.

–Már jól vagy – kezdi pirulva a nő, s látni, ahogy keze remeg az ágy karján, szeme elhidegül hízelgő mosolygásától.

– Otthon minden rendben – kezdené beszámolóját az igazgatóhelyettes pártelnök. – Csináljuk, a te szellemedben dolgozunk tovább, miként te vezettél bennünket. Aszerint. Még húztunk is a srófon, az ideológiai frontot erősítettük meg. Hétfő reggel az ideológiai eligazításé, mindenkinek tudomására hozzuk, ami történt, és ami történni fog. Ez újítás.

– A szakszervezet – kezdi a másik férfi – az ellenőrzést vette kézbe. A reggeli kezdést. Az előkészületeket villámellenőrzéseken vettük kézbe. Azt mondtuk, semmi sem zökkenhet, amíg vissza nem jössz. És van egy másik újítás: ráhajtottunk a szlovákra. Teljesen praktikusan. A tanulók egymással leveleznek – szlovákul. Minden gyakorlatias, a szünetekben szlovákul kezdenek baráti beszélgetést. Napi nyolc óra szlovákul, ez a jelszó.

– Nem akarunk fárasztani, ha visszajössz, meglátod – mondja búcsúzóul az igazgatóhelyettes. – A nagy iskola álmát mindnyájan magunkévá tettük, igazán most értettük meg, távollétedben… És hiányzol, ez a többiek üzenete.

Örvendezik a látogatásnak, ám ahogy elszáll a szavak pora, szembefordul velük: „Hízelegnek, és el is árulnak. Hallom a lihegésüket. Ugyanazt teszik és mégis másat, az egyik mosolyog, a másik brosúrát olvas. Nem őszinték hozzám, hisz tudhatnám, a nagybetegnek ez jár – mosolyogva megkerülik. Konstruált világot tartanak elém, virágágyást, amelyet előbb megtisztítanak a gyomtól… Biztosan ide fektették a feleségem is, virágok közé, látogatóim nyilván tudják, amit én csak félve képzelek – a legrosszabbat. Pedig ezt várom mindig a legéhesebben…

Elhallgatják, mintha mi ketten soha nem is lettünk volna, közösen építgetjük az önámítás házát. Jólesik, amit mondanak – percekig, órákig reményhez jutok –, de félek határozottan rákérdezni a valóra, félek kiabálni vagy ordítani, hogy a másik tükröt hozzák elém, azt, amelyik mindent megmutat…

Az emberi jellem sokarcúsága akkor ütött meg először, mikor befejeztük az iskolát: az avatóünnepség akár egy meleg homokú dombocska, oda húzódtak, közel az elismerésekhez… A nagy tálba már nyújtották kezüket, a dicsőség magaslatára akkor már saját kezűleg görgették érdemeiket. A valamikori kétkedők és hátul ácsorgók olyan arcátlanul tudnak borrá, mosollyá, hízelgéssé és koccintássá alakulni, hogy hátborzongató… Ehhez hasonlót a háború után éreztem, ahogy elült a csatazaj – a katonák már messze masíroztak – előjöttek a mindig okosok, akik magukat avatják hőssé, akik maguk tűzik hajtókájukra a medáliát…

Hiába beszéltem a feleségemnek is, hogy a mellettem levő székek a felső szervek embereinek vannak fenntartva, mégis erősködött: Ott voltam én is, ahol te, négy évig telefonoskisasszonyod voltam, leveleződ, házi mindenesed.

Nem engedtem, hogy ott üljön mellettem.

Az is érdekes, az én beszédem volt a legrövidebb. Nem tetszett az sem, hogy rajtam kívül mindenki többes számban beszélt, egyensúlyoztak a virágos szavak vállán – téglát adogattak egymás kezébe. Közben azt gondoltam: egy ilyen épületet egyszerre lehet építeni és darabjaira is szedni…

Ott nyilallt belém a gondolat, az ilyen avató szónoklatok egyben kisajátítanak is! Valahogy észrevétlen sodródtunk ide: kezdetben a köztulajdon és a közügy templom bejárata volt, mára hihetetlen összenövések jöttek létre. És átrendezhetővé váltak a dolgok: volt – nincs, mostantól kezdve másként lesz… Elég egy ilyen szerencsétlen pillanat is, minden más helyre kerül.”

Négy napig nem jött látogató.

Ezalatt minden alkalmat felhasznált, hogy megkérdezze:

– Nővérke, a feleségem?

– Legyen türelemmel.

– Doktor úr, a feleségem?

– Nyugalom.

Ezután magának ismételgette a kérdést: A feleségem? Hol van a feleségem?

– Mi a bűnöm, nővérke?

– Ne izgassa magát.

Barátai látogatása nyugtatta meg kissé, ketten jöttek, arcukon, szemükben nem volt szamaritánuskodás.

– Tűzkeresztség – mondta a lassú beszédű iskolatárs. – Az orvos szerint erős vagy, erős ember. A többit is ki kell bírnod, az a fontos, hogy épkézláb mássz ki az egészből. A többi jön.

– Mit beszélnek rólam?

– Vegyes. Aki ismer, együtt érez veled, a kíváncsiak turkálnak, többen is téged tesznek felelőssé, a gonoszabbja azt suttogja, szándékos volt. Átkoznak is, van, aki azt mondja, számodra megváltás lenne a halál.

– De hisz szenvedünk mindketten.

– Margó meghalt.

– Nem – ordítja artikulálatlanul Darabos.

– Meghalt, ez a való.

Ebbe a csendbe belefér a döbbenet, az ima, a harangozás, a sírás – az egész élet.

– Hazudtak.

– Inkább kíméltek. Halálfia voltál. Mit mondhattak?

– Mikor halt meg?

– Aznap éjszaka, agyi bevérzés.

– Megszűnt minden kétely… és reménység is – mondja sokára Darabos, s napokig csak néz maga elé: bele a csendbe. A semmibe. Nem érzékel mást, csak a csendet és a végtelen semmit, sokára innen képzeli életre kelteni feleségét magának. Csak magának. Nem, tagadja a rosszat, nem, menekül a fojtogató szó elől, hátrál a csapkodó összevisszaságból, rángatja fejét a vas szorításában, bal könyökére támaszkodva emeli törzsét. Estére belázasodik, a nővér egész éjszaka az ágya mellett ül.

– Vádlottak ágya – ezzel a két szóval válik el a forróságtól. – A vádlottaké.

– Minden megoldódik.

– Miért nem mondta?

– Azután már maga volt a fontosabb.

– Minek élni, nővérke?

– A gyerekei.

– És hogyan élni?

– Valakibe bele kell kapaszkodni, aki a legközelebb van. „Nagyanya fürkésző szeme most ikonfestményről néz: egyedül ő akar lenni az igazság. Nem örül az életemnek, ismerem – imádkozik is a halálomért. Az ő igazsága most engem Margó mellé fektetni: életért életet. Számára ez mártíromság, magát érzi főszereplőnek – az anya veszteségét…

Hónapokig tartott, míg Margó felfedezte testemet, addig csak úgy hozzám lapult, ha megöleltem. Te tigris, lehelte, te bivaly, te piranha, próbálta izmaimba vájni körmeit. Madárként tettem a másik ágyra, s ő rúgkapált: te bivaly, te párduc, vad nomád… Oda-vissza hancúroztunk így, eldobtam magamtól, s ő kúszva vagy négykézláb visszajött ebben az eldoblak-visszajössz játékban.

Vallásos rokonsága s köztem Margó volt a fal, ő volt a helyettem is beszélő: postás, mindenfelé mosolygó rokon. Dühömben egyszer ezt mondtam neki: patikamérleg.

– Miattad teszem.

Testvéreivel, ha ünnepi asztalnál ültünk is, kimehetett köztünk a vonat, levihette volna a lábunkat is, mégsem mozdultunk egymáshoz közelebb. Azok a görögök, így hívtam őket; inni is másként, enni is másként, és egyre csak őseink, őseink meg a régi föld. Nem volt terített asztal, hogy ne kérték volna egymástól számon a böjtöt, ilyen napokon még a vizesbögrébe is belevizslattak.”

Reggeli viziteken Darabos kutatva nézi az orvosok arcát. „Kezdettől fogva mindent tudtak, a főorvos is milyen szépen vezetett maga mellett, éppen csak a póráz hiányzott. Kerekeket is szerelhettek volna az ágyam alá: játék emberke rávasalva az ágyra, akit hazug szavakba göngyölnek naponta, s így hitetik vele a halandzsát: Minden rendben.

Házasságunk, Margónak ebben igaza volt, csupa sietés. Tehetetlenségében sokszor azt vágta utánam: robogó. Fájó, kettőnk dolgát legtöbbször az időre bíztuk: majd. Majd aztán. Egyikünknek sem fejlődött ki az időérzéke, képtelenek voltunk felfogni a jelen időt. A napot. Az órát, amit éltünk…

Nem vádolom őt, ám az időnek ez a folytonos elhalasztása az ő gondolkodásából ágazott. Filléres volt, nagyon tudott spórolni, addig rakta a semmit is, amíg korona lett belőle, és hihetetlenül örült, ha valamit hazavittünk. Majd ha az ebédlő is meglesz, akkor, azután, érted? És összehúzta magát apró-kicsire, s várta, hogy tegyem én is ugyanezt. Hétfőtől szombatig tíz koronákban gondolkodott, így engedett engem is útjaimra, kevés zsebpénzzel.

Te a bukszából kukucskálsz a világra, mondtam olykor dühömben. Kinevetett.

Kukucskálj vissza, megéri, mondják: szép a szemem. Kettős bűnben éltünk egymással szemben: Margó öröme a kuporgató szerzés, enyém a cselekvés láza – voltaképpen külön sínek. Ő kapaszkodva ráncigált visszafelé, én meg csak előre… Gubanc, talán ez a szó illett ránk a legjobban, ebben a gubancban fogództunk össze legtöbbször, kinevetve magunkat. Ami közös volt a kétfelé futásban: az idő megcsalása. Majd elmondjuk egyszer, ha rákerül a sor – a magunk csalása is. A holnappal ámítottuk magunkat, azzal, ami jön, azzal, ami valaha lehetséges…

Ebben a pillanatban minden volt jó szándékom érvénytelen. Kegyetlenség az orvosi jó szándék is: megfosztott az utolsó lehetőségtől. Mert most azt gondolom, szavakkal is meg lehet tartani valakit az életnek: elmondatlan beszélgetéseinkkel, közös időnk erejével, mert az összefogózó erőlködés a szikrányi életet is képes parázzsá fújni…

Az első számú vád ellen: elmulasztottam közös életünk alkalmait.

Zavart az is, ha az iskolai ünnepségeken mellettem akart állni. Itt te kolléga vagy, ahogy a többiek, utasítottam el… A rózsaliget után elhatároztam: uszodát építünk. Egyéves nagy hajtás után avatás. Széles e vidéken az első ilyen építmény: iskolai uszoda, fényképészek, újságírók kürtölték a hírt.

Az ünnepség elején Margó a többiek között állt, aztán elkezdett araszolva húzódni felém.

– Az asztalnál hozzád ülhetek? – lépett közel.

– Nem.

– Otthon a konyhában melléd ülhetek?

– Elleptek az illusztris vendégek, ne idegesíts.

– Nem vállalsz, ez a lényeg, nem?

– Hallgass meg.

– A pódiumra nem léphetek hozzád, nem így van? Ezt teszed kezdettől fogva, te vagy a neves, az elismert, a dicső…

Később apró kis pontocskává zsugorodott ez a nap, belepték a gubancolódás kis örömei. Így éltünk az órák örömeivel, valahogy mindig sikerült feloldódnunk azzal a gyámoltalan vigasszal, hogy egymás ellen nem teszünk semmi rosszat. Ebben a végtelennek hitt láncolatban most egy tragédia választóvonala lettem…

Az első reagálásom volt a legmeztelenebb: Minek élni? Hogyan élni? – kérdeztem a nővértől. Egyetlen sejtté kell zsugorodnom, amely osztódhat, amelyből egyként lehet élet és halál – választ kell adnom a másik halálára.”

– Holnaptól engedünk a szorításon – reggeli viziten jelentette be a főorvos –, kivesszük a gipszteknőből. De mozdulni csak a fájdalom határáig. Próbálunk tornászni is, óvatosan, egyedül semmit, csak orvos vagy nővér jelenlétében, életveszély a fegyelmezetlen mozdulat, most már maga is felelős.

Darabosnak könnyűnek tűnt a főorvos arca, levasalták róla a szája körüli vonásokat.

Ráomlott az első éjszaka kísértése: egy indulatos mozdulattal mindent megválaszolhatok – egyetlen szóval. „Itt van, megmutathatod”, e gondolattal együtt remegés indul vállizmaiban, miként a tehetetlen szóváltások idején: elég egy mozdulat, félrerántani a volánt, így oldani meg az egymásra tekeredő dühöket. „Most megteheted, kísértetiesen ismétlődik egy helyzet.”

Próbálgatja, emeli és fordítja vállát, elmegy a bénulás határáig, s így marad, míg enyhül a görcs – képtelen tovább menni. „Erőtlen vagyok vagy akaratgyenge?” Második éjszakai elindulása hosszas készülődés, harmadik éjszaka már érzi a félelmet.

„Egyre óvatosabban közelítek a halál képzeletbeli vonalához. Félek!”

Elöl reszkető kis gondolat megy társat keresve. Semmi. S nyújtaná ujjait is, letapogatni a semmit, emeli, fordítja vállát, elmetszi szándékát a bénító fájdalom. Kezdi elölről… Margó sohasem jön elé, mereven zárt az asszony arca; ilyen volt alvása, nem lehetett semmit leolvasni róla.

Eszelős éjszaka után kedves a reggel, fényesnek tűnik az ablak; érzi a nővér testének illatát. A viziten már paskolgatják arcát, nemsokára kis gépet tolnak ágyához, melegítő, bizsergető villanysugárzás nyomán simogató női tenyér járja be először a karját, majd vállát, nyakát, onnan csúszik hátrafelé, meg is emeli kissé. S a kéz nem siet, meg-megáll, mintha nézelődne valami ismeretlen szép tájon.

Az első kezelést fadarabként tűri, elkövülten néz, idegen a tapintás érzése. A harmadik sugárzás már valamiféle találkozás, megnő a női tenyér melege, s Darabos gondolataival kíséri útját. „Nem is annyira fájdalmas, ahogy megemelik vállam, s a bénulás határáig nem is megyünk el, éppen csak megközelítjük, úgy bámulunk a mélységbe, hogy ne kísértsen a mélység. A zuhanás. Hajlunk, hajlunk, meghajlunk, aztán vissza: a jó érzés születését gyakoroltatják velem…”

Már átaludná az eszelős éjszakák egy részét, csak vannak kínzó átmenetek, álmából testének rándulása riasztja, testhosszán megrándul benne valami, mintha minden porcikája egyetlen idegszálra lenne felaggatva.

– Jó a kezem? – Sok nap után ennyit kérdez csak tőle a nővér.

– Messzire visz, nagyon messzire visz.

Jó érzése állandósul, a simogató tenyér útjához már hozzá is képzel, éjszaka nem kísérti a semmibe zuhanás. Ha fel is ébred, keresi a tenyér simogatását, aztán rászakad az önvád: „Elmulasztottam az alkalmat, meghátráltam. Elgyávultam, nem volt erőm a halált választani. A kórházban mentik az életem, ha nagyanyát kérdezném, biztosan azt mondaná: menj a feleséged után. Elszánásomhoz jobban ki kellett volna nagyítanom Margót, együttlétünket, emlékét s hiányát. Patak, folyó vagy tenger partján estek a legszebb ölelkezéseink, s ezeket mindig ő kezdeményezte. Közép-Szlovákiában kódorogtunk ifjú házasként; hallod a patakot?, kérdezte csodalátóként. Sápadt, pirult, átváltozott, sátrat kellett vernem, s szeretni, míg ki nem cserepesedett a szája. Így voltunk az Adriával is, a víz hullámzása, zúgása, csobogása elváltoztatta: sátor meg a vízpartok voltak több, mint tíz évig örömeink bérelt helye. Tudom, Margó számára egyetlen voltam…

A kórházban az elmúlt napokban ismét szám széléhez érintették a jó érzés ízét. A tenyér célja naponként más, már az izmok vannak soron: oda, vissza, aztán haránt, utána kis körök, így sulykolják tudatomba a mozgás irányait, kemény fogású kézként járja testemet a meleg tenyér. Ott is, ahol fáj, ott is, ahol szégyellem…

Forró lobbanásként éreztem meg férfiasságomat.

Leánytestvérem hetenként kétszer jön, minden alkalommal ugyanaz az arc: könnyfátyol mögött riadt féltés. Nyilván azt hiszi, kímélnie kell, hogy ő véd engem a világtól.

Margó rokonságából több, mint két hete nem jött senki. Utoljára iskolatársaim voltak itt, kicsiny demizson bort loptak a szobámba, koccintottak egészségemre. Ők újságolták, felépülésemig teljes jogú helyettesítéssel Sohajdát bízták meg, különben minden rendben.

Elvártam volna, hogy ezt feletteseim valamelyike közli velem. Sohajda – hamar becsúszott, polgári nevelést tanít. Nem szeretem, mert mindenből ideológiát csinál, sokszor ezzel fedi tudatlanságát is. Szeret szónokolni, és mindent agyonaktualizál; ők a falu legnagyobb rokonsága. Ha toronyiránt megy az ember, ha kerüli az utcákat, Sohajdát mindenütt talál, tanfelügyelő is van a rokonságban… Távollétemben közelebb húzódtak egymáshoz, ez legyen a legkevesebb. Ilyenek.

Otthon, bármilyen zűrös volt is a nap, késő este felmondtuk a leckét, az aznapit, ha külön irányokból indultunk is, ilyenkor egymáshoz szelídültünk… Kíváncsi voltam a tantestület véleményére, amit a hátam mögött mondanak, lefety nyelven! Margó legtöbbször azzal kezdte: a rokonok, Sohajdáék. Ez egy külön biblia. Én messziről jöttem, idegennek számítottam a faluban – létfontosságú számomra az iskola gyarapodása volt – s mire észbe kaptam, már a hétszentség is Sohajdáék voltak… Ahogy a rózsakert karói: körkörösen, gyökérként kapaszkodtak; szorgalom, szívósság – ez jellemző rájuk. Képesek voltak arra is, hogy otthon tartsanak módszertani megbeszéléseket, jegyzőkönyvekkel pecsételve. Ez volt a kezdet. Álmomban sem gondoltam, hogy ezekből az összejárásokból alakulnak majd ki a partik: kávézások, szalonnasütések, disznótorok, borkóstolók – a keresztbe szőtt százféle összenövés.

Valaki jelszóként mondhatta előttük, első a munka. A baj nem is ez volt, túllihegték a dolgokat, állandóan harsogva énekeltek. Előkészületeik, hozzászólásaik, viselkedésük: mind príma. Ugyanígy az alkalmazkodásuk: ha ellenőrzés jött az iskolába, sirályként repkedték körbe…

Idő kell, míg az ember megérti, hogy a túlfokozottság mögött felületesség és számítás van. Először: megkapaszkodni, másodszor: biztonság, harmadszor: előnyök, és így tovább. A gyarapítás lázában ezt én nem tudtam bemérni, későn fogalmaztam meg magamnak, ez a rágcsálómentalitás: kirágni, ha kell, így alakítani utat. Ez a magatartás a nagy építmény alapjaiban rág magának járatot, egymáshoz és egymás mellett.”

A szokásos tisztálkodás után egy reggel ágyához vezettek egy embert: „Hatósági”, súgta a nővér. Néhány udvarias mondat után a tárgyra tért:

– A baleset okainak a kivizsgálásával bíztak meg.

– Rendőrség? – kérdezem gyámoltalanul.

– Igen, szükségesnek tartjuk tisztázni a szerencsétlenség körülményeit. A maga érdekében is.

Kiszáradt a szám.

– Felelősségre vonás?

– Haláleset történt, kérem, ilyenkor ez természetes.

– Szemem fehérje már filmvászon – kezdi lassan Darabos én is keresem a választ, érthetetlen, számtalanszor elismételtem magamban, eszméletlen állapotomban is ment a film. Elvágták, és megint ment…

– Megvizsgáltuk a jármű alvázát, az első futómű rendben.

– S a kormánymű?… Rémlik, vagy csak képzelem, elkeményedett kezemben a kormánykerék.

Papírok közt lapoz a vizsgáló:

– Arányos, a kormánymű rongálódása arányos a balesettel. Az összesítő értékelés szinte kizárja a műszaki meghibásodást mint kiváltó okot. Ütközés, másféle veszélyeztetés nem áll fenn, közúti tényező rendben. Az út minősége, járhatósága rendben.

Darabos betegnek járó tapintatot vár a vizsgálótól, ám arcának vonásai, különös tekintete más beszédű. Vizsgáló. Figyelő. „Enyhületet csak akkor láttam a szája körül, mikor az ágy feszítőszerkezetére pillantott. Szűkszavú íróasztal néz rám, nyilván tud erről a főorvos is, engedélyezte, már érez bennem ennyi erőt…”

– Számunkra is érthetetlen – mondja a vizsgáló. Érthetetlen, semmi akadályoztatás, semmi objektív ok. Talán valami emberi mozzanat.

– Mire gondol?

– Kimerültség, zavaró, pillanatnyi sokkhatás, hirtelen támadt konfliktus, indulat…

– Jó hangulatban voltunk.

– Lehet az ok áttételes is, valami feszültséggóc az előző napokból. Milyen volt az életük, mondjuk, az utolsó hetekben?

– Normális. Dolgoztunk, siettünk, egymásra alig maradt idő. Éppen csak lefekvés előtt egynéhány perc. És így körbe, hajtottuk a nagy kereket, vagy legalábbis azt hittük, mi hajtjuk a nagy kereket.

– És?

– Ennyi. A többi már az enyém.

– Érdeklődési körük? Egyezett vagy eltért?

– Mi köze ennek a dologhoz?

– Ne értsen félre, kérem, de kötelességem ismerni a történtek vetületeit is, az esetleges áttételeket. Pontosabban a másodlagos indítékokat is. Tehát, érdeklődéseik?

– Margó fészekrakó típus, lehetne madáranya is. Melegségéhez, talán ez a legjobb.

– S maga? – vágott nyersen közbe.

– Nekem egyetlen örömöm a cselekvés, az iskola, a gyarapítás; lehetnék portás vagy király, akkor is ezt tenném… Nagy iskola az álmom.

– Büntetve volt? Megrovás vagy elmarasztalás?

– Elismerés, tisztán csak elismerés… Három éve megkaptam a példás pedagógus címet, de kitüntetett az iskola is. Én biztosan elfogult vagyok, az lenne a legjobb, ha megnézné, szemlélődjön, és kérdezzen másoktól is.

– Családon kívüli ismeretségei?

– Ahogy a legtöbb férfinak, a tréfálkozás, a pajzánkodás szintjén.

– Konkrétabban.

– Ahogy mindenki más. A környezetemben levő helyes nőket nem lehet nem látni. Regisztráltam őket.

– Vonzódásai, megnevezhető kapcsolatai?

– Képzeletbeliek. Meghatározó jellegű nem.

Fáradtság törte le Darabost, mondta volna a vizsgálónak: rést keres az életünkön, valami kis repedést… Hallgatott.

– Ilyen esetekben, amikor körös-körül minden tiszta – folytatta –, meg kell vizsgálnunk a szándékosság, illetve az esetleges szándékosság lehetőségét.

– Vádolnak?

– Ne értse félre, ez vizsgálat, minden körülményre kiterjedő vizsgálat.

– Őrület… Látja, ugyanúgy lehettem volna a mennyországi pedellus, mint ahogy itt fekszem, s akkor nem lenne dolga velem. Hagyjon – ordított Darabos –, hagyjon. Nem vagyok alkalmas a beszélgetésre.

Magas indulat hullámairól zuhan vissza, a nővér tapintó keze törli róla az izzadságot.

– Hamar elkezdődött, nővérke.

– Maga erős ember, holnap levesszük a vasakat, lassan fel is ülhet. Kevesen épülnek fel ilyen sérülésekből.

– S a lábam?

– Egy ideig bicegni fog, a türelmi időt be kell tartani, az örvényből már kiúszott.

– Nem tudom követni a kórház ritmusát, nővérke, mire megszoknék egy helyzetet, a másikba taszítanak. S mindig váratlanul… A vizsgáló gyanúval van, szándékosságot keres.

– Hozzak nyugtatót?

– Ahelyett, hogy segítene tisztán látni, felkavar. Lekotor az életem aljára, s elém kapja a fekete táblát: Hibás vagy! Felelős vagy! Apró kis egérbetűkkel, de ez van ráírva. Ez nem érzeleg, nem lelkizik, szembe mondja: Felelj! Válaszolj!… Ezelőtt egy hónappal alig volt értekezlet vagy összejövetel, hogy ne hivatkoztak volna rám: ahogy Darabos elvtárs, amikor Darabos elvtárs, a Darabos elvtárs véleménye szerint… Most meg a számonkérés beretvahangja, előre megfogalmazva minden, ahogy egy bűnözővel…

– Ne kiabáljon – csitítja a nővér –, mégis hozok valamit.

– Ez nem pirula dolga; az igazságkeresésé. Kihez forduljak, nővérke, kicsoda óriás emberhez, aki meghallgat és eligazít?

Kusza éjszaka, kusza nappal. Lábadozó erejével Darabos indulna a hivatalok, a hivatali ismerősök felé, elmondani: hisz ez téboly. „Testemhez érintették a gyanút, lehet, hogy már szövögetik a vádiratot is. Szándékosság, ezzel a szóval sütnek tüzes vasat az agyamhoz, átkozott ganajok…!”

Ehhez most Margó nyugalma kellene, ő egyetlen mozdulatával letörölhetné, ami indul. Igaz, tizenkét év alatt voltak perlekedéseink, néha kellemetlen jelzőket és vádakat vágott a fejemhez, de ellenem sohasem fordult. Mások előtt védett, valami állatias ösztönnel állt mellém védelmezőn, és visszakiabált, ha azt tartotta szükségesnek. Én nem tudom magam védeni, nem volt rá szükségem: végezni a dolgokat, annak van értelme. Ha magyarázkodni kezdek, egyszerűen megakad bennem a levegő, támaszkodni sem tudok, mert lenézek mindent, ami nem önerőmből való…

Margó nem tudom, hol tanulta az önvédelmet, talán a vallásosságukból, mindenesetre egyéniségem hiányvonását pótolta. Margó megérezte a veszélyt is, szavajárása volt: nézzük a vászon másik színét. Fiókban matatva egyszer találtam egy füzetet, az volt ráírva: A dicsőség vesztesége. Új dolog lehetett, néhány megkezdett oldallal, első bejegyzés az iskolaavatás leírása. Sértett női hiúság gyerekes naivitással, a szöveg alatt piros tintával írott jelszavas összegezés: Veszíteni tudni kell… Fölénnyel kérdeztem:

– Naplót vezetsz?

– Nem titok, amit nincs mód vagy idő elmondani, leírom, mert a dolgok felét elfelejtjük. Aztán persze a saját szánk íze szerint magyarázzuk.

– Te fontosnak tartod ezt?

– Nem is annyira, inkább olyan emlékeztetőnek szánom, vagy vedd úgy, hogy játszom.

A további feljegyzések szövege tisztán kimutatta, hogy Margó nehezen éli férje tisztségének »magasságát«, de főleg a pátoszt, a dagadó ünnepélyességet.

– Te engem ilyennek látsz? Pátosz, ünnepélyesség…

– Lényeged nem ez, de már van árnyékod. Puritán lélek vagy, nagy ambíciókkal, s az évek folyamán megtanultál öltözködni. Ha például elkezdesz egy beszédet, a megszólítás után halálnyugodtan szétnézel, vajon figyel-e mindenki? Eredményeiddel együtt nőtt a fölényed, lassan ehhez idomul mosolyod is, ilyenkor kellene egy tükör, nagyító tükör az önteltséged elé.

– Batyu vagy, te egy batyu vagy a hátamon – fakadtam ki. – Akárhová mozdulok, ellenzed. Nem szegülsz ellen, csak ellenzed. Összes tudományod: az otthon, otthon legyen minden rendben: ez az első és utolsó gondod… Téged mindenüvé cipelni kell.

Ez a szóváltás megsebzett mindkettőnket, valóban nehezen értettem a feleségemben: mindent kettőnk viszonyára redukált, ha mi jól vagyunk, jó a világ is. Azaz a megértés nyugalma mindenekelőtt. Szerintem ez is otthoni gyökér: görögkatolikus falu századokon át a más hitűek tengerében. Mintha állandóan mély vizű folyóban gázolnának, fejük felett egy szál ruhájukkal.

– Telve vagy indulattal – mondta sokszor –, ha gonosz nő lennék, már halálba kergettelek volna. Én vagyok melletted a földelés, nem gondolod? A biztonság, nem gondolod? Te azt nagyon jól tudod: én nem mozdulok mellőled, akármit is teszel, elmehetsz, berohangálhatod a világot, leihatod magad, teheted férfias rosszaságaidat, én mindig várlak. Nem így van?

– Sokat gondolsz magadról – így vágtam vissza. Az ilyen szóváltások csak hónapok múltán porlottak le rólunk, amikor már megkövült a valamikori indulat. A mi életünk növekvő tükör volt, pontosan mutatta ütközéseink mértékét, persze a szépet is, amely legtöbbször a megbékülés jó érzéséből született. Megbéküléseink sokszorozták meg életünk melegségét… A vizsgáló azokat a dolgokat kéri, amelyek benne vannak ebben a tükörben; jól érzi, de egyet nem tud: ezt a tükröt csak én tudom leolvasni…

Haragvásainkat kérdi, de béküléseink is hozzánk tartoztak. A mi életünk, hegy-völgyes ország: a csúcsok után zuhantunk, aztán ismét a magasság felé küzdöttünk… A mi időnk így telt, kis dolgokért összegubancolódtunk, a nagyokért küzdelemmel fizettünk; a vizsgáló ezt sem tudja, nem is értheti. Kinevetne, ha ezt magyaráznám neki: mi olyan pillanatban fogamzottunk emberré, mikor a történelem verte ránk keresztelő pecsétjét. Az én nagyot akarásom, Margó óvatos, féltő kis körei, nyers érzések: kiműveletlen értelem, féltés és határtalanság, földbe gyökerezett lábak és világba futás – minket kettős akarattal csináltak. Anyánk az öröm pillanatában tiltakozott, apánk igenelt. Mi külön emberi szándékokból lettünk ilyenek…

Ezért nekünk a megbékélést volt nehéz megszereznünk, az örömöt…

Ha ezt így mondom el a vizsgálónak, csak növelném gyanúját. Margó izgalommal őrizte örömeinket, miként a rongyba csavart aranyat. Ölelkezéseink is féltett ősi ceremónia, ő előzőleg becsukott mindent magunk körül, ablakok, külső és belső ajtó – a körülsáncolt biztonság.

– Manó – súgtam neki, ahogy az ágyra csúszott.

– Elsötétítettem a világot – ekkor már meztelen volt. Margó lényege a pozitív érzések, ez volt egyensúlyának feltétele, innentől fölfelé kezdődött számára a harmónia, a kiegyensúlyozott létezés. Ölelkezni is csak akkor tudott, ha a világgal s velem teljes összhangban volt, ezek a perceink felejthetetlenek és ismételhetetlenek. Egymásba olvadtunk, abszolút harmónia – ilyenkor már azt is hallani véltem, amit ősei énekeltek háromszáz éve az orosz pusztákon… Ha ölelkeztünk, mi felrepültünk, ismeretlen távolságokba vetődtünk, s mire megérintettük az öröm legtetejét, a porszem is feloldódott bennünk…

Erőt jelentettek feloldódásaink, igaz, kicsinyke forrást, ami aztán a napok egymásra hullámzásában apadni kezdett. Életünk ismétlődő köreinek második fele hamar kinagyult, apró kis rándulások – az ingerültség. Margó, ha elhalkult benne a harmónia érzése, ingerült lett. Lobbant. Hirtelen reagált, vibrált a szeme, sokszor jelentéktelen dolgok miatt is hangoskodott, s hangulatának váratlan fordulatait én nehezen szenvedtem.

Ezt sem mondhatom így a vizsgálónak, mert itt megáll, és le akarna fúrni. Lefúrni és mintát venni innen, ezt tenni meg kiindulópontul: ingerültségeinket. Feszültségeinket, hirtelenségeinket, amikor a türelem haszontalan, száraz homokká válik, mikor engem elöntött a tehetetlenség dühe, mikor a női hangulat kiszámíthatatlansága elvadított. Ez is állapotainkhoz tartozott – Margó érthetetlen fordulatai… Szeretem az egyeneseket, az egyenesen hosszabbított gondolatokat: ha tegnap így mondtuk, az legyen a mai való. Ám a női lélek nem ilyen egysíkú, hullámzik, fodrozódik és kisimul, változik állandósága is, elég egy felforrt pillanat, s az válhat meghatározóvá…

Gyakran álltam értetlenül, ököllel csapkodtam a fejem: ezt a sok női hülyeséget miért is veszem ilyen komolyan? Hagyni, átlépni, végtére is nem kígyó harapása ez. Lazábban élni, cinikusan, minek figyelni még a másik légzését is, jobban melegedni más nőkhöz… Elvégre nem fojthatom meg magam a feleségem különös lelkisége miatt…

A feszültségekből megoldatlanságok, majd pedig az elhajlás szándékainak csírái – ilyen a feslés sorrendje. Most döbbenek rá, férfiként s nőként mennyire személytelenek voltunk. Akadtak nagy pillanataink, de abszolút nagy nyíltságunk csupán másodpercekben mérhető. Tizenkét év házasságából másodpercek, amikor minden ajtó tárva volt bennünk minden irányban…

Sok?

Kevés?

Én nem tudtam kifutni férfiasságomat, Margó már az első perctől úgy szólított, apa. Valami íratlan szokáshoz vagy törvényhez öregített, mint férfiról sohasem esett rólam szó sem otthon, sem társaságban. Apa, jelenthet ez így emberi jóságot, szeretetet, sok minden összesítőjét…

Igaz, ő sem emelte ki nőiességének vonásait, öltözködésére ügyelt csupán: frizura, blúz, szoknya, cipő – a külsőség kellékei. Szerényen: ne tűnjön ki, de el se maradjon. A szemérmes visszafogottság volt érvényes életünkben, mi mindent társítottunk mindennel – ez volt a mi nagy egyezkedésünk a sorssal. Ösztönös ráérzésünk a helyzetre, avagy csak később felismerhető végzetes tévedés? Mindent mindennel összehangolni lehetetlen, ez így uniformis – önámítás, a gondolkodás kényelme és lustasága.

Most villan elém a tantestület számos ülése, ahol mindig mindent sora vettünk egészen a takarítónők munkájáig. Jelszavunk volt szinte: mindennek mennie kell, minden legyen rendben…

Mindenre, az iskolában mindenre kiterjedő rendet követeltem. Most látom, elvesztek a hangsúlyok, pontosabban nem is voltak hangsúlyok: a mindent mindennel egyeztető szemlélet nagy kibúvási lehetőség a konkrétság alól, a reális megnevezések alól, a felelősség alól. Felszívódott ez házasságunkba is, sohasem ejtettük ki például ezt a szót: boldogság. Első nagy ölelkezésünk után ezt kérdezte Margó:

– Jó volt?

– Nagyon jó.

Ezután tűzláng-érzéseinknek is ez maradt a minősítése.

Jó volt.

Bennünk az előző évszázad folytatódik, még nem tudtunk leszakadni őseink érzékszerveiről. Énünk előtt megtorpanunk, Margó visszafogott, az éjszakai lefekvések előtt sokáig csak sötétben vetkőzött le.

– Hisz szép vagy – hívogattam –, ne szégyenkezz.

– Nekem így jó, én így szeretem – bújt hozzám. Érdekes volt az is, az ágyban csak suttogva beszélt, szerelmi életünket folyton takarta, tompította valami; Margó a hivalkodás ellenpontja volt, amolyan takarékra fogott szerelem…

A fény belül volt, nekem szánva csak. Fehér bőrű teste is nekem szánva csak. Most látom, olykor a világnak is kell magunkat mutatni, önbizalmunkat csak a világ gerjesztheti. Mutatni magunkat, különösen a nőiességet, arányosan értékeivel…

Hajnalonként kitakartam, s örömmel jártam be testének részeit, combját, ágyékát, melleit, ő nem külön-külön, hanem együtt volt szép, az arányosság volt benne feltűnő. Vállai szélességét hosszú combjai egyenlítették, hosszú derekát gömbölyű feneke… Ez a látvány is most fordul bennem értelemmé, a harmónia vágyása a test arányosságával kezdődik…

Nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára ezt a jászolállapotot. Nem kis része tört össze életemnek, létem eddigi összhangja omlott a porba. Doktor úr, miért tiltott el az utolsó felvonástól? Értelmetlenség, amit kérdezek? Tétlen voltam a pusztulás és halál pillanatában.

A vizsgáló papírjain köröket rajzol körém. Meg akar fogni, tetten érni, rám bizonyítani a gondatlanságot, alattomos tudat alatti szándékot keres. Rejtőzködő gonoszságot, az egyelten tragikus pillanat okát. Nem tudja, hogy az önvád amúgy is belém szívódik, hogy vaskeze a nyakamon van.

Hiányzott belőlünk a kevés, a szükséges érzelgősség is, persze ez is véglet volt. Fél kezemen meg tudnám számolni, hányszor mondtuk egymásnak: szeretlek. Még az elején, amikor az ember naponta akar megbizonyosodni, azt találtam mondani: Minek azt folyton ismételni?

Margó sokáig nézett rám értetlenül, nehezen tudott újrakötni, ez is egyéniségéhez tartozott. Ha kiesett saját ritmusából, szinte irányt vesztett, lebénult, annyira tisztának és egyértelműnek hitte, amit tesz, életének ösztönös reflexeit kora gyermekkorában vagy még azelőtt plántálták bele…

Érzéseink elszaggatott szálait nekem kellett összekötnöm, különben zátony. Margó megsápadva, lehalkulva várta a kezem, hogy folytathassuk. Újrakezdeni mindig nekem kellett…

– Hogy lehetsz ennyire érdes? Ennyire érzéketlenül kemény? – kérdezte sokára.

Ezután ismét siettem valahová, nem is sejtettem, hogy ezt a szót, szeretlek, magunk közé temettük. Nem sokkal ezután Magyarországra mentünk látogatóba egy ismerős házaspárral, rokonaink hálószobájukat engedték át négyünknek – öreg nászágyukat. Ketten-ketten egymás mellett, szúette recsegős nyoszolyában. Mindkét ágy annyira mozdulásérzékeny, hogy lélegzetvételre is reccsent. Reccsent. Pontosan követni lehetett minden mozdulatot és a nevetség határára sodort minden egymáshoz közelítő szándékot.

– Most légy hős – súgta Margó.

Megpróbáltam olyan időtlenül lassan, ahogy most tudok ezen a fehér ravatalon: fűszál eső után, könnyebbülve a vízcseppek terhétől, az emelkedik vagy fordul így a nap felé. Ezt utánoztam, ezt a földöntúli türelmet, ezt még onnan tudom, a recsegő nyoszolyáról. Margó álomba bódult, mire hozzáértem. Akkor rettent fel várakozásából a szomszédos ágy is reccsenve. Álló nap hosszán mulattunk magunkon, ez oldotta fel az előző napok béna didergését…

Már tudtam szinte fájdalom nélkül mozdítani bal vállamat. A nővér keze megszűnt kedves lenni, helyzetem testvére lett: egyik nap takaró, máskor ébresztő, érzéseimet bátorító, velem jött mindenüvé. Mellém nőtt egy másik test érzése…

Reggeli viziten bejelentette a főorvos:

– Holnap le kell szállnia az ágyról, megpróbáljuk.

Ez volt a kínok második országútja, nyolc hét után megmozdítani az ízületeket, a gerincporcokat – hárman is fogtak. Idegen volt minden, más formát nyertek az arcok, de különösen a szemek. Néhány napig tolókocsiban, aztán mankón. Figyelmeztettek, naponta maximum egy óra lábon; harmadnap megszegtem. Feltámadt bennem az igyekvés láza, most már menni, hirtelen nem is tudtam hová. Csak menni, sietni. Naponta nagy adagokban kaptam a türelemre intő szavakat – a csepegtetett mérget.

Kopogott a mankóm, számoltam a lépéseket, faltól falig tizenegy, először csak háromszorra tettem meg ezt a távolságot, negyednap már egyhuzamban. Majd rádupláztam, ezután ki a folyosóra, oda és vissza, ha volt ott valaki, félreállt mankós robogásom elől. Hallottam, ahogy összesúgtak a hátam mögött: most már hiába siet…

Azért is mentem, a folyosó végén megütköztem magammal: hová is sietek tulajdonképpen? Inkább menekülés volt ez, kínjaimból az ismeretlenbe.

Meglátogatott a járási tanfelügyelő, és behatóan érdeklődött állapotom felől. Nem tetszett nekem a szívélyessége. Elmenőben többször is biztosított rokonszenvéről: a mielőbbi viszontlátásra, de sietve húzta be maga mögött az ajtót.

Elvezényeltek az intenzív osztályról, kétágyas szobába kerültem, társam egy szepességi kőtörő, aki atyáskodva járt köröttem. Négy fia közül egyik minden másnap meglátogatta, és két rúd mákost dugott a kis szekrénybe. Ezzel traktált engem is a nap minden órájában.

– Magához kevesen járnak – mondta egyszer a falat nézve. – Rokonsága, családja?

– Már készülök haza.

– Felesége?

– Meghalt… Ketten mentünk egy autóban, felborultunk, ő meghalt, én meg így.

A kőtörő a nővértől valami ürüggyel kicsalta a ruháját, fehér ing, nyakkendő, leült a fotelba, és azt mondta: gyászoljunk.

– Ez az én tragédiám.

– Ilyenkor nem kell mondani semmit, a hallgatás, az a legmélyebb bánat.

Darabos izgalommal várta a reggeleket, a vizitáló főorvos döntését. Most ez volt a világ határa, a reggeli várakozás, kínzó-fojtogató kérdéseit tolva maga előtt.

Kisiskolás kapkodó izgalmával szedte holmiját, mikor közölték vele, hogy készülhet. A mentő hordágyán fél könyökére emelkedve nézte a tájat: minden pillanat, minden csak pillanat, motyogta magában… Fák, bokrok, legelő, falvak, a megismert alakzatok pillanatidőből visznek az ismeretlenbe.

Otthon anyja várta, véletlen vagy az okos értelem szerkesztette így – ahogy a születés pillanatában.

– Fáj?

– Már könnyebb.

– Odaadnám érted az életem, nekem már volt belőle.

– Azt nem lehet.

– Elváltozott az arcod, hozzád azért is nem mentem. Féltem.

– Most jó, hogy itt van.

– Maradjunk csak így ketten. Mindent meg fogok tenni, akaratod szerint… Azokat a görögöket ne engedd magadhoz, keserűséggel vannak és bosszúval.

– Ott vannak a gyerekek.

– Maguknak akarják megtartani.

– Nincs hozzá joguk.

– Nagyanya azt beszéli, amíg a törvény nem rendelkezik veled, nem engedi őket hozzád. Sokan kérődzik a dolgodat, főleg, hogy nem volt ez véletlen.

– S anyám?

– Valami rossz kellett hogy legyen, ok nélkül isten nem vesz magához senkit se.

– Elkárhozik, anyám.

– Nem volt az teljes sohasem, láttam is, tudtam is. Beszélték is, ezekkel a pópásokkal nehéz.

– Margó más volt.

– Benne is volt titokzatosság. Miért csak az ő istenük az egyetlen jó? A mienk, a református nem mindenható?

– Ma ez már nem fontos, anyám.

– Beszélik azt is, hogy nagyanya valóságos kis pópát nevel a fiadból, a lányoddal is cipelteti a zászlót.

– Elhozom a gyerekeket, itt lesznek.

– Ez a helyes dolog, melletted a helyük, ebbe ne engedj beleszólást.

Harmadnap elkezdődött a vendégjárás, a Sohajda rokonok jöttek széles terjedelemben egyenként vagy párosával. Látszott, már a bejáratnál arcukra ültették a cukormosolyt: „Nagyon hiányoztál…”

„Örültünk, hogy megmenekültél, és hogy volt erőd…” „Úgy dolgoztunk, hogy mindig minden rendben legyen. Fennakadás nélkül.”

„Azt folytattuk, amit te kezdtél, abban a szellemben…” „Mindenki vár…”

Margót egyikük sem említette, érezhetően kerülték a tragédia napját, az új helyzethez igyekeztek igazodni.

Elszorult a torka, ahogy belépett az iskola nagy parkudvarába. Nyitva volt a tantermek ablaka, már elkezdődött az első óra. Megcsapta a csend, fák, virágok s az osztályokból áradó gyermekpára különös illata.

Újratalálkozásunk: itta magába a képet, nézte, helyén van-e minden: számolta a rózsatöveket; kék volt a medence vize. Ideges lett fölfelé menet a lépcsőn, helyükön a képek, de a jelszavak változtak. Megszaporodtak. Transzparenst húztak a nagy folyosó közepére. Tiszteletére összehívták a tantestületet, üdvözölni kívánták így is. Meglepetésére Sohajda állt a hosszú asztal végén, ő fogadta, de nem kínálta fel neki az igazgatónak kijáró helyet – maga mellé tessékelte.

– Üdvözöllek, üdvözlünk az élők sorában – nyújtotta kezét. Örömmel tölt el bennünket, hogy újra köztünk lehetsz. Átéreztük szenvedésed, együttérzésünk is adhatott erőt. Sokszor gondoltunk rád, kívántuk, legyél újra ember. Íme, itt van. Kívánjuk, folytathasd nagy művedet. – Sohajda a nagyoknak kijáró saját költésű verséből idézett két strófát.

Ezután csend, várakozón néznek Darabosra.

– Itt vagyok, ahogy láttok. Ennyi. Köszönöm visszafogadásom, próbálok talpra állni.

Kerülgető, gyámoltalanul udvarias kérdések sora után Darabos annyit kérdezett:

– Hol folytassuk?

Csend a válasz. „Kicsúsztam közületek”, harapta be a szája szélét. A szemeket nézte szúrósan, a kényszeredett mosolyok mögött mindenütt volt valami más: félelem, tartózkodás, várakozás, idegenség.

Sohajda az igazgatóiba tessékelte terített asztalhoz, kávé, tea, sütemény, bor s virág.

– Csak úgy családiasan – invitálta –, tetszésed szerint, nem tudom, mit szabad ilyen állapotban.

– Az orvosok szerint a jóból semmit, inkább a magam receptje szerint kívánok lenni.

– Mi a szándékod? – tért a tárgyra Sohajda.

– Dolgozni, tenni. Hisz ismersz, minden másra alkalmatlan vagyok.

– A mi ajánlatunk egyértelmű, kíméld magad, az iskolaév végéig alig van két hónap. Ne siess, szörnyű tragédia van mögötted, próbálj megnyugodni. Az én megbízásom különben is érvényben van – mondta pislogva. Sohajdának ez volt a szokása, rebegett a szeme, pislogott vagy a mennyezetre bandzsított, ha nem beszélt őszintén. Izgalommal beszélt félre, izzadt tenyerét nadrágja szárába törölgette.

– Kényszerszabadság? Nem értitek, nekem nem ájtatos sajnálatra, hanem emberekre van szükségem. Nyolc hét kórházi magánzárka. Nehéz egyedül lenni.

– Ott vannak a gyerekek.

Darabos eleinte másnaponként, később mindennap bemankózott az iskolába, mindig ugyanazon az útvonalon: főbejárat, utána a rózsakert, megnézte az uszodát, és a hátsó lépcsőn fel. „Kicsit megingott az önbizalmam”, vallotta be magának, „halasztgatom a gyerekekkel való találkozásomat is. A kollégák érzik legyengülésemet, éreztetik a baleset tisztázatlanságát is…

Sebzett lettem. A kórházban még azt reméltem, itthon megértéssel lesznek. Néhányan igen, a gyenge kisebbség velem érez, de a többség felettem köröz. Néznek, figyelnek, mit teszek, hogy mozdulok, kihez közeledek… Hihetetlen, milyen hamar átalakul egy helyzet. Látszatra persze semmi baj, de az embergyűrű, ami körém zárult, megrepedezett: látom és érzem a hajszálnyi töréseket. A szlovákszakos Tarczaliné, aki azelőtt reggelenként alázattal köszönt, éppen csak a száját mozdítja, szúrós szemeivel valósággal belém váj, s mintha kérdezné: mit csináltál? Azt mondd el, mi történt! A matematikus, a zeneszakos és a kémiás kolléganő érezhetően tartózkodóak, nem hatják meg őket a mankóim. Többet akarnak. Nyilván ezt várták első találkozásunkon is, a beszámolót. Ezt a szokást különben én vezettem be a tantestületben, életünk minden fontos eseményéről beszámoltunk, visszakérdeztem még a külföldi nyaralásokat is…

S most én szakítom meg a sort. Hallgatok. Folytassuk, mondom, mintha mi sem történt volna…”

Nagyanyáékhoz nem volt ereje elmenni. Üzent többször is, hozzák vagy küldjék a gyerekeket: bezárt ajtók mögött hallgattak, nem segítettek a fenyegetések sem.

Autós kollégája aznap a temető bejáratánál várta, Darabos lassan araszolt a sírok közt – hajnali kísértet. Nagyanyáék ajtaján sokáig kopogtattak, ők voltak a hívatlan reggeli harangszó.

– Ide csak az utolsó áldásért jöhetsz – kiabálta reszkető szájjal nagyanya. – Hogyan, hogy te élsz? – nyújtotta isten felé a kezét, és elsírta magát.

Darabos bement a házba, és ennyit mondott nagyanyának:

– Nekem is nagyon rossz.

Álmos, rémült tekintettel néztek a gyerekek, ahogy felöltöztek. Puha, tanult léptekkel a szoba sarkába mentek, s egy giccses ikon alatt térdepelve nagyanyával imádkoztak.

– Hazamegyünk.

Nagyanya riadtan hordott egy rakásra cipőt, ruhát, könyvet, suttogva közben: Büntesd meg a gyilkost, goszpogyin, goszpogyin pomiluj…

Otthon kedveskedni akart gyerekeinek, de ezen a nyelven csak becenevüket tudta ismételni, és a fejüket simogatni:

– Megnőtt a hajad, Olgi, neked pedig a szemed lett feketébb, Kalmi. – Melegítette saját hangja, érezte, hogy elpusztult belőle a szigor és a keménység, s hogy szavanként vagy szótagokként gyerekeinek mondja majd el azt, amivel feleségének maradt adósa.

Gyerekei sokáig húzódoztak tőle; megfehéredett az arca, amelynek markáns vonásaira a tragédia most a kedvességet kényszerítette. Kerülgették egymást, jártak az asztalok körül, leülni is csak félve. Otthoni idejük szorongással telve, „a dolgok szélére kerültem, itthon is, az iskolában is”. A kórházban azt mondta neki a nővér: az örvényből már kiúszott. Igen, az egyikből, s most vakulásig benne a másikban; tragédiája óta megszűnt az állandóság, elpuhultak körötte a dolgok. Összekötni az elszakadt szálakat – folytatni. Ezt teszi a természet is, beforrja nagy sebeit, élő szövettel vonja be a sérülést.

Szaporodó erőmmel nem tudok mit kezdeni.

Váratlanul megjelent Darabosnál a vizsgálóember, és szinte szó szerint ugyanazokat kérdezte:

– Az eset emberi vonatkozásai: feszültség, az előző napok hangulata, az esetleges áttételek… A tragikus pillanat okai?

– S ha én is ott maradtam volna? Akkor most mit tenne?

– Ilyen esetben lezárjuk a dolgot. Ne értsen félre, amit teszek, nem felesleges zaklatás, nekünk ez a dolgunk: tisztázni kell egy érthetetlen haláleset körülményeit.

– Csak ismételni tudom, amit eddig is mondtam. Vannak dolgok, amelyeket elsősorban magamban és csak magamnak kell tisztázni… S mi van akkor, ha megunom ezt a gyötrést, és én is odalököm az életem?

– Ezt a veszélyt már túlélte.

– Mi nem az életét kérjük számon, csupán azt a pillanatot, a meghatározó pillanatot. Meg kell állapítanunk, van-e bűn ebben a tragédiában? Ha van, bűnvádi eljárás indul.

– Ami történt, nem csak perc, az egész élet – mondta lassan Darabos. – Én eddig jutottam el, a bűn nem csak egyetlen pillanat, a mulasztás sem egyetlen mozdulat… A magam bírája akarok lenni, én így gondolom. Felmenteni nem akarom magamat, ítélkezni én akarok. Ha a törvény másként dönt, kérem.

A vizsgáló már könnyített volna a beszéden, de Darabos elzárkózott, ugyanazt mondta, amivel a kórházban fejezte be: Nem vagyok alkalmas a beszélgetésre.

Kedveskedni kezdett gyerekeivel, eddig Margó volt a reggel ezernyi mozdulata: mire felkeltek, minden készen volt, ágyszélen a friss tiszta ruha, asztalon a reggeli. Úgy fogta fel, ez most férfiszolgálat: a menéshez, az induláshoz mindig minden készen, s mindig ugyanazon a helyen…

Ahogy Margó idejében.

Anyja gyámoltalanul mozgott a házban, három hét után is összetévesztette az ajtókat, az emeletes ház rendje számára nyilván idegen rajzolat volt.

Darabos megérezte az idegenséget, a házon bévüli tétovaságot, a gyerekek és anyja tanácstalan pillanatait, életük lelassult állapotát.

Mintha létük addigi nyomait benőtte volna a fű.

Kérdezni restellte, esetlenül készítette az első reggelit, ezért csak úgy emlékezetből, ahogy látta valaha. Első alkalommal lemocskolta a tűzhelyet, másnap sebészi pontossággal előregondolta tennivalóit, s ha szögletes esetlenséggel is, de asztalra került a reggeli…

Ahogy Margó idejében.

Azonosulni akart előző életükkel, jobban, mint bármikor: azzal, ami volt, azzal, ahogy volt. Margó életének megszámlálhatatlan mozdulata számára most tárgyiasult, most vált értelemmé. És szükségletté. Darabos most ébredt az élet általa ismeretlen szükségleteire, mindarra, amit a női jelenlét testesít meg.

Az iskolába rendszeresen bejárt, csak most nem állt a főbejáratnál, nem fogadta a köszönéseket, s nem nézte az óráját figyelmeztetőn. Beült az igazgatóiba, kissé nyitva hagyta az ajtót, hogy ellenőrizhesse, az első csengetés után indul-e mindenki az órára. Ez hiányzott számára, a csengetés, az állandó ritmus, a munka és a lét egyenletessége.

Igyekezett magát elfoglalni, szinte már kívülről tudta az órarendet. Betűzve olvasta a hiányzásokról szóló havi jelentéseket, az új osztályozási rendszer elveit, a készülő iskolatörvény téziseit… Leirat, jelentés, felsorolás, mindent akart látni és tudni. S ami nem volt előtte tiszta, rákérdezett, mániákus szívóssággal faggatta Sohajdát, „leterhelem, legalább önsúlyommal szerzek nyomatékot jelenlétemnek”, magyarázta magának.

– Te voltaképpen leltározol, vagy mintha leltároznál. Mintha te lennél az iskolai regiszter, elég, ha megérintjük a kezed, már szórod is az adatokat. Miért fárasztod magad? Inkább sétálgatnál, tűnődnél, járnál látogatóba. Amit teszel, nem feltétlenül fontos – intette Sohajda.

– Én ezt tartom jónak – válaszolt barátságtalanul.

– Ennyire részletesen sohasem tanulmányoztam jelentéseinket és kimutatásainkat – mondta mogorván egy gyűlésen –, most látom a mellébeszéléseket, a vízfejeket, a hozzálökött mócsingokat. Szebbek és jobbak vagyunk, mint valójában. Szépítjük magunkat, feldicsérjük magunkat. Miért kell ez? Olyan praktika, amit a tisztességes pedagógiai gondolkodás nem vehet igénybe. Hamisan akarunk nagyok lenni. Eddig ez nem volt szokás, hazugsággal akarunk kitűnni, mosollyal akarunk csalni. Ez a boltosok és kofák sajátja, számunkra ez idegen út.

Nem szólt senki a megjegyzéshez.

Darabos kapott egy névtelen levelet: „Megöltél egy embert, kinek és mikor akarsz vele elszámolni?” Ennyi, feladó és aláírás nélkül.

Nézi a borítékot, idegen posta a továbbító. Érzi, ismét felörvénylik benne a tragédia, Margó alakjához most keresi az ismeretlen arcot is. „Csak olyan lehet, aki közel van hozzám, aki ismeri a dolgokat. Ismét nyakamon a vaskéz szorítása, elég hajszálnyit távolodnom Margótól, valaki mindjárt elém áll, és azt kérdi: Hogy is volt az a nap?”

A vizsgáló is a pillanatot kérdi, nagyanya, az ismeretlen levélíró is. Voltaképpen ugyanazt kívánja tudni mindenki: miként lehet az, hogy egyazon veszélyhelyzetben az egyik ember meghal, a másik megmarad. „Erre nem tudok egyenesen válaszolni; bármilyen rémítően és valótlanul hangzik is – nem tudom. Nem értem. Magamnak sem tudom megmagyarázni. S már kegyetlenségnek érzem állandóan ugyanazt a kérdést ismételni: az a nap, az a helyzet, az az óra, az a pillanat? Inkvizítorok elé ráncigálnak, bitófa alá hurcolnak, aztán elengednek. De a megkegyelmezés határozatlan idejű – körbe forog az idő. Olyan ember lettem, akinek küldhetnek idézést, akit faggathatnak, akit vallathatnak névtelenül, hivatalosan, s a szemek gyilkos szúrósságával kérdezés nélkül is…

Gyanú, kétely nehezedik rám, vasmarok mindenünnen – be vagyok kerítve. Meneküljek? Kezdjem mindenkinek külön-külön magyarázni életünket? Utca bolondja lehetek így, közszemlére tehetnek nemsokára…

A tragédia előtt erős kezűnek mondtak, határozottnak, megbízhatónak, emberségesnek. S most egyszerre letörölték a táblát. Keresztülnéznek rajtam. Ilyen hamar leértékelődik az ember?”

Néhány nap múltán már jobban sikerül a reggeli teríték, viszont a gyerekek, mióta hazajöttek, még egyszer sem néztek a szemébe, kerülik a tekintetét. „Pedig több mindent rakok az asztalra, mint Margó tette, kedvezek nekik, már ismerem minden egyes ruhadarabjukat is…”

Darabos néhány mondatos szöveget szerkesztget magában: „A legközelebbi tantestületi gyűlésen elmondom kettőnkről, amire képes vagyok.”

Alig van hét, hogy ne lenne együtt a tantestület közössége, mégsem tudja elkezdeni. Fél. Vagy a testületet nem tartja érdemesnek arra, hogy nyelvükkel, ujjhegyeikkel érintsék és piszkálják élete nagy sebhelyét?

Darabos érzi, egy helyben topog, s mióta hazajött, élete sehová sem mozdul. „Megállt köröttem a levegő, a betegnek kijáró kis paskolások, a részvét sekély mosolya, ez minden, amit kapok. És persze a belém falások… Arról még egyetlen szó sem esett, mikor foglalhatom el a helyemet. Sohajda szívélyes ugyan, ám a maga irányában magabiztos. Újabban elvállalta a pap nélküli temetések búcsúztatóját, ő lett a szocialista pap. Sír szélére, koporsó elé úgy áll, ahogy a megőszült esperes teszi, idézeteket olvas fel az ókori görög irodalomból a lét értelméről, saját költésű verseit szövi bele beszédébe, majd nagy, kanyargós körmondatokkal méltatja az elhunytat. Naggyá emeli, akit búcsúztat, az élet természetes kis kötelességeiből magaslatot rak, sugallja az elhaltak méltóságát. Merev szavak közé a halál kegyetlenségéről sírós elérzékenyülést iktat, minden kiszámítva: kalapácsütéshez sírás, a síráshoz könnyes ölelés. S végül az élők felelőssége. Halottaink megszakadt életéért mi viseljük a felelősséget…

Béke poraira.”

Az embereknek tetszik Sohajda szónoklása. „Búcsúztatóinak utolsó mondatát mintha nekem szánná”, tűnődik Darabos. „Minden mondata ellenszenves, nyálas, erőszakolt lefety, szirupot önt a fekete kalapokra és gyászkendőkre. És a maga versei! Holtak szerencséje, hogy nem hallják…”

Újabban esküvői pohárköszöntőkre is felkérik Sohajdát. Még az iskolaév befejezése előtt sietve beválasztották a járás kulturális bizottságába. Darabos hiába van jelen, a járási tanfelügyelő Sohajdát kéri a telefonhoz.

Darabos szája szélét rágva nézi az óráját, az év végi konferencia értékelését mondja Sohajda: másfél óra vakduma. „Brosúra. Brosúraember.” Darabos kiszűri a helyettes újabban felvett szavajárását: „A magunk és a magam nevében mondom, állítom, bizonyítom… A magunk meggyőződése szerint tisztességes munkát végeztünk, az iskola tanulmányi eredménye a legjobbak közé emelt bennünket. Magunk javára kell írnunk a szlovák nyelv tanításának magasra emelt színvonalát, ennek következtében felettes szerveink példaként állítanak bennünket. Szomszédos iskolák pedagógusai az utóbbi időben egymásnak adták a kilincset: a faliújság, a kiemelt jelszavak, a szlovák nyelv naponta értékelt kiejtési versenye, a »Beszéljünk helyesen, tisztán szlovákul« mozgalom más iskolák számára is kipróbált jelszavak. Ma már ott tartunk, hogy tapasztalatátadó iskola lettünk. Ez mindannyiunk büszkesége.”

„Orcátlan kisajátítás”, háborog Darabos. „Frázis, rá kell arra csak kapni. El kell azt csak kezdeni, elég, ha a vezető elkezdi, ő veti meg a melegágyát, a többiek igazodnak, s nagyöblű beszéd terem itt a padok közt, a folyosókon, köztünk még akkor is, ha könyöknyi távolságra vagyunk egymáshoz.”

Darabos közbe kívánt szólni.

– Majd a végén – intette le a helyettes, és nyomta tovább a sódert.

– Miért nem fogalmazunk tárgyilagosan? – kérdezte aztán Darabos. – Elgyengül a hallásom, magas lett a vérnyomásom, vagy pedig távollétemben más szókincs hitére térítettek benneteket? Megváltozott a gondolkodástok hangsúlya.

– Ez a való, ez a mai valóság nyelve – védekezett Sohajda. – Az idő végtére is nem állhat meg, a te tragikus napod után mi leszűrtük a tanulságot, miszerint nekünk nélküled is bizonyítani kell, tudtul adni, hogy maximális erőbedobással futunk a megkezdett nyomon… Hisz a te álmod a nagy iskola, mi azóta ezt tettük, az iskola szellemi falait emeltük a legfontosabb területen.

Ezután csend.

– Vallomással tartozom nektek – lépett a csendbe Darabos. – Amit mondani kívánok, eltér az előző napirendi tárgytól. Személyes… Vágytam vissza közétek, élethalál-vergődésemben és később is, amikor már távolodott tőlem a halál, sokszor gondoltam rátok, olyan pontra, ami biztos az életemben. Majdhogy fél életünket töltöttük együtt, naponként, óránként láttuk egymást. Ha volt köztünk titok, legfeljebb apró kis huncutság, amit elvisz a következő nap. Amióta visszajöttem, elcsúsztunk egymástól; érzem is, látom is. Ez már nem az egy hámba fogott lovak viszonya, mióta így lettem, legfeljebb csak a szekér mellett mehetek. Hisz tudjátok, mi történt velem…

– Veletek – mondta valaki félhangosan.

– Margó… tudom, gyanúval és váddal vagytok irántam. Szándékosságot tételeztek fel, könnyelműséget, mély, messzi okot kerestek… Nekem a legnehezebb, azért is, mert egyedül maradtam, azért is, mert vasmarok van a torkomon.

– Nem mentheted fel magad – mondta halkan Tarczaliné.

– A gyónást nem lehet kikényszeríteni. Vizsgált már a rendőrség is, ők is az egyetlen pillanat homályát akarják tudni, azt, amire én sem tudok választ adni.

– Vagy nem akarsz.

– Sokáig nem tudtam, hogy Margó meghalt, elhallgatták. Biztattak. Hazudtak. Lázas kételyekből olvastam le a valót, féleszű háborgásaimban ezt határozva, odalököm én is az életem. Nem volt hozzá erőm, többször is elindultam, nem tudtam megtenni. Mikor pedig már egyetlen rántással véget vethettem volna mindennek, gondolataim gyávultak el, s féltem elindulni is.

A tanácskozás után Darabos egyedül mankózott lefelé a lépcsőkön, csak a park bokrai közt társult hozzá egy vénlány kollégája.

Nem sokkal ezután ismét levelet kapott: „Hiába magyarázkodsz, bűnös vagy.” Ennyi.

Az év vége előtt néhány nappal levették lábáról a gipszet. Erre várt. Ezt tartotta jelnek. Visszalépőnek. Néhány napig még támasztotta a botot, aztán már csak a biccentés maradt. Először ment be az iskolába, mint régen azelőtt, a főlépcsőn: szeme szűkössége megnyílt, szembenézett az arcokkal, s arcán valami kis mosoly. A nagy igazgatói asztalról lerakta Sohajda papírcsomóit, kiürítette a fiókokat is.

– A megbízatásom még nem járt le – figyelmeztette kajánul a helyettes –, a rendelkezési jog még az enyém.

– Akkor munkát és beosztást kérek, rendelkezz velem.

– Esetleg a napi posta elosztása s a napközi felügyelete.

– Nevetséges kicsinységek.

– Minden más foglalt, hisz láthatod.

– S a nyári szolgálatok? Szívesen vállalok.

– Azt már elosztottuk… Pihenj – tette hozzá békítőleg.

– Sohajda – állt fel az igazgató –, augusztus huszonötödikén a bejáratnál várom a köszönésed.

Farkasszemet néztek; a helyettes szűk szempillák között szűrte Darabos arcának vonásait. Így váltak el.

Darabos a nyári szünet minden napján bement az iskolába, gyakorolta a baleset előtti idő mozdulatait, önmagát utánozta. Néha beállt a tükörbe is. Viszont akarta látni az elmulasztott idő részleteit; az iskola csendje most megfelelt e felidézésnek. Biztonságát kereste, valamikori erejével esettségét akarta gerjeszteni. „Valami nincs; keresem, akarom, mégsincs.”

Fiával, Kálmánnal sorra járta azokat a folyóparti részeket, ahol valaha Margóval is megfordultak. Saját emlékeit kívánta a gyermek életéhez melegíteni. Horgászbotot vásárolt, próbálták a halászatot is, de az eső vagy a víz áradása sikertelenné tett minden próbálkozást. Jártak, mintha nyomát keresnék valakinek, mintha régen melegített helyeket avatnának gyermekünneppé. A fia szótlanul ment, s közönyösen nézte a szépnek mondott fűzeseket, folyókanyarokat, csalihelyeket.

Nem akarta elhinni, hogy az újra mutogatott természet már sohasem lesz ugyanaz, ami volt.

Darabos megtanult mosni, és gombot felvarrni, leste anyját, hogy ellopja tőle az egyszerű ételek készítésének módját. „Szűkül köröttem a kör”, vallotta be magának, „nem hagyom magam teljesen letiporni.”

Nyár közepén ismét levél, s benne fénykép: körmenet, amelyen kereszttel jelölték meg két gyermekét. A fényképhez rövidke levél: „Nagyságos igazgató elvtárs, vizet prédikálunk, és bort iszunk, ugyebár. Nagy ideológusunk gyerekei a körmenet élén. Gyönyörű mi?… Alattvalói.”

„Nyári tréfa”, ez volt első reagálása. „de akkor miért névtelenül?” Nézi, forgatja a küldeményt, „már láttam ezt a képet, a főorvos mutatta, persze ő jóakarattal. Ez most valami más, a lealjasított kicsinyesség, egy hatalmas kéz rángat hátulról, onnan mutogat a láthatatlan körmenetre. Rosszhoz ragasztják a rosszat, kőport szórnak sebeimre.”

Szeme sarkából figyelni kezdi az arcokat, mindenkit, akivel találkozik. Egy áruló kis elsápadás vagy megzavart tekintet… Szeretné látni azt az arcot, aki mögötte halad, és növeli élete árnyékát.

Megáll a nyár szépsége. Elmegy nagyanyához, és ingerülten faggatja: Ki csinálta ezt a képet és mikor?

– Kórházlásod idején, akkor került.

– Ki hozta?

– A jóisten, nékem küldte dicséretként, mutatták ezt már a templomban is.

Tehetetlenül nézi az öregasszony eszelős tekintetét, vadként forgolódik, de nem tudja, kibe faljon.

Megküldik neki másodszor is a képet, gondosan kinagyítva az arcokat. Elcsukja mindkét felvételt, nem akar vele foglalkozni, „A gonoszság haldokló pofája”, reméli.

Igyekszik magát elfoglalni, nem tulajdonít fontosságot a névtelen jelentgetőnek. Tanulmányozza a következő év módosított tanmenetét, kidolgozza egyes tantárgyak eszmei-pedagógiai célkitűzését, elkészíti a mintaórák tervét, precízen, ahogy annak előtte. Akarattal tartja magától távol a kicsinyes marakodás csábítását: a visszaütni érzését. „Elszakadni mindattól, ami teher lehet rajtam: aktív cselekvésem első feltétele.” Ismét erőt vesz rajta a nagyot akarás: országos szintű iskola, ez lehetne a következő cél…

„Országos szinten gondolkodó nemzetiség, egyetemes értékű nemzetiség – kezdhetném így is egy konferencia előadását. Most már itt van az ideje egyeztetni: közelit a távolival, kis értéket a nagyobbal; a tégla, a mész, a gerenda gondja helyett most már a szellem gondját, a szellemi építményt, a műveltség erejét hangsúlyozni. Aláhúzni, hogy befejeztünk egy korszakot: összefoglalni, összesíteni, programot alkotni, a nemzetiségi művelődés nagy programját, intellektuális és társadalmi szinten egyaránt tudatosítani az iskola és a műveltség meghatározó szerepét. S hogy a bontakozó jólét nem homályosíthatja el az emberi magatartás erejét.”

Az iskolaév megkezdése előtt Darabost behívták a járásra, szívélyesen érdeklődtek egészsége és munkabírása felől. Aztán hangnemet változtattak, elébe tették a körmenetes képet:

– Magyarázatot kérünk – mondták szigorúan.

– Az elvtársak ismerik az esetemet – kezdte elfehérült, száraz szájjal. – Amikor ez történt, bevasazva, gipszágyban kórházban feküdtem, nagyanya vitte magával a gyerekeket.

– Hogy minősíted ezt most?

– Öregasszonyos maradiság. Hóbort. Ostoba nagyzás. Bigottság. Számomra nincs jelentése. Én másként élek, másként gondolkodom, tudhatják az elvtársak. Nekem minden kicsinyesség az ellenségem, gyűlölöm az élet leszűkítéseit, nem is értem, hogy ezzel ilyen szinten foglalkoznak.

– Vannak dolgok – vágtak a szavába –, amelyek ideológiai minősítése, illetve kinagyítása elkerülhetetlen. Ez is ilyen ügy.

– Egy eszelősen vallásos vénasszonynak mi köze az ideológiához? Ami ezt mondja, az kispolgári szarság, elnézést. S az én akkori fizikai tehetetlenségem hogyan sérthette az ideológiát? – heveskedett Darabos.

– Összefüggéseiben kell nézzed, hisz látod, látszólag semmi kis epizód, de valaki mégis jelentőséget tulajdonít neki, azaz kimutatja a konkrét emberi cselekvés ideológiai vetületét. Itt az összefüggés. Rendellenes, hogy ilyen első vonalbeli ember gyerekei egyszer csak papok szervezte körmenet élére kerülnek; a dolog súlyosságát tetézi, hogy mindez társadalmunk válságos időszakában történt. Mert akármilyen is a háttérmagyarázat, a tény, az tény, nem? Megtörtént? Megtörtént.

– Kispolgárok felvonulása, ismerem a környezetemet, az egérnépséget. Egerek tulajdonsága ez: harapni, aztán rágni, rágcsálni, s a rágcsálásból csinálni ideológiát… Ez a ti dolgotok: biztosítani az egér tulajdonságú emberek létét? Én most látom először az emberek arca változását, eddig azt hittem, minden állandó és biztos, s ha befogom magam egy nagy ügy szolgálatába és bizonyítok, elismerik, nem akadályoznak a cselekvésben…

– Persze van még itt más is. – Nagyított képet tesznek elé. Csoportkép valami strandon: Darabos feltűnően ölel magához egy mosolygó nőt.

– Ezt mivel magyarázod?

Meztelen testre sújt a kérdés.

– Ártatlan kedveskedés, ennyi.

– Összefüggések. Lehet érdekes összefüggés, nem? – mondja a járási ember.

– Gúnyba mártott szavakkal én nem tudok mit kezdeni.

– És még valami. Az utóbbi időben gyakran kaptál bizalmas címzésű leveleket, amelyek közömbös, semmitmondó szövegét egyetlen szóval díszítették meg: szeretlek. Se aláírás, se feladó, szeretlek. Erről miért hallgatsz?

– Mi ez? – rándul meg Darabos. – Milyen jogon turkálnak az életemben? Velem most már szabad a vásár? Így, legyengült állapotomban már keresztelhető vagyok? Semmi kis ügyek bűnné rendezhetők? Előbb meghempergetik az embert a ragacsos gyanúban, hogy aztán a porszem is ráragadjon.

– Igaz vagy nem igaz?

– Számomra ennek nincs jelentősége.

– Érdekes ember vagy, Darabos elvtárs. Takarod, rejted a magánéletedet, szinte csak vallatással lehet megtudni rólad dolgokat.

– Ez a természetem, hivalkodásnak érzem, ha magáról beszél az ember. A vizsgálóember is azt akarja, térdre kényszerülve gyónjak. Valamiféle bűnt akartok rám bizonyítani, szinte mindenki, aki köröttem van. Én vagyok a bűn?… S ha megtörve járulok elétek, beismerve mulasztást, könnyelműséget, rejtett és eltitkolt gondolatokat, életem tudat alatti külön ösvényeit, azaz ha meggyónok, illetve ha mély önkritikát gyakorlok, ezzel megváltom magam?

– És a levélíró?

– Nem foglalkozom vele… Lehet társtalan vénlány, kalandvágyó naiva, de ugyanúgy gonosz rosszakaróm is. Vegye tudomásul, ez a sok hirtelen támadt vádló, egyszerre nekem több örömöm sohasem volt, azzal az eggyel tudtam csak birkózni, amit éltem… Bennem összeomlott egy élet, át kell rendeznem az elmúlt éveket, talán egész életemet, le kell magamban győznöm ezt a tragédiát, hogy másféle igazságokhoz jussak el…

Egyszerre csend lett. Hallgatott a két íróasztal.

– S végezetül, most mi a szándékotok velem? – kérdezte sokára Darabos.

– Élvezhetted teljes támogatásunkat.

– És most?

– Megálló. Gondolkodó megálló. Rendezni kell a dolgaidat, ennek érdekében úgy döntöttünk, hogy az iskola vezetése egyelőre Sohajda kezében marad.

– Elnézést – hebegi Darabos –, ez egy megrendezett cirkusz, hatósági díszkísérettel. Nem értem, hiába mondom a magamét, az utolsó padba ültetnek. Várj, kisfiú, míg rendeződnek a dolgok… Hisz ez téboly.

– Ez a döntés – ismétli a járási ember.

Támolyogva megy ki az irodából, napok múlnak, míg megáll benne a gondolatok összevisszasága.

„Legszebb pillanatainkban olykor elém rebbent egy kép. Milyen lenne az életem, ha mindez nem lenne: Margó, az iskola, cselekvésem állandósága, megbecsülésem, a sok ember köröttem?… Íme, megéltem. Egy nagy zuhanás, s az élet szélére sodródtam, törölhetik belém a lábukat. Lehet, hogy az ismeretlen levélíró csodapókként már régen várakozott valahol…

Megfonták körém a hálót, apró kis törpék, ahogy Gulliverrel tették, merevül a felismerés Darabos elé.” Nem is tudni, ez már hányadik háló, első, második, sokadik. Margónak igaza volt. Ő figyelmeztetett, hogy oktalanul vagyok nagyvonalú: az emberi mulasztásokat egyetlen mozdulattal intézed el, a következő alkalommal legyenek rendben a dolgok, ez a szavajárásod. Sohasem büntettél komoly mulasztásokat sem. Benned bűnös mértékű bizalom van, egy felfoghatatlan értékrend. Csináljuk meg, és gyerünk tovább, nagyolod a dolgokat. Az is bajod, hogy csak futás közben látod az arcokat – merészkedett Margó egyre közelebb –, a környezetedről csak futó benyomásaid lehetnek, alaposan senkit sem ismersz. Nincs időd az emberekre… Egy felfokozott, zaklatott ember ritmusában élsz.

– Létrehozni valamit csak így lehet – ellenkeztem.

– Nem akar mindenki nagy iskolát, valami igen nagyot építeni. Hasznosíthatja az ember magát másként is. A világ nem te vagy, Darabos elvtárs, s nem kívánhatod azt sem, igazodj, igazodj: hozzám igazodj…

– Így én nem beszélek.

– Nem ezt mondod, de ezt gondolod… Engem másoljatok, az igaz embert.

– Soha nem hallhatták tőlem.

– Ösztönösen ez is benned van, ezért kellene néha lassabban közeledned, és neked is igazodnod, másokhoz, más okosokhoz…

Ingerülten vágtam el a kioktatást, nehezen viseltem, méltatlannak tartottam ahhoz, amit teszek. Kicsinyesnek, kisszerűnek. Béka feneke – ezt a szót gyakran használtam otthon is. Minden ilyen okoskodásban azt éreztem, hogy az élet apró semmi gondjait fordítják ellenem. Én valóban a társadalmi hasznosság oldaláról néztem a dolgokat. Akkor ezzel senki sem mert szembeszállni, mondani vagy tenni ellene. Lehet, hogy mostani ellenfeleim akkor formálódtak már, sorakozójuk ott kezdődött el.

Az új iskolaév kezdetétől Sohajda egyértelműen éreztette, hogy ő az igazgató. Elég volt néhány hét, s lekopott arcáról a volt beosztott előzékeny mosolya. Határozott lett, szinte bántóan precíz. Minden jelentést órára pontosan kért, visszaadta a sebtében aláfirkantott bizonyítványt is. „Pontos ellentétem”, vallja be magának Darabos. „Óramutató ember.”

Az iskola életében megnőtt a perc és az óra szerepe. „Sohajda belekapaszkodott az időbe, s számon kér, állandóan számon kér, nincsenek gesztusai, nagyvonalú megbocsátásai. Kérdez és számon kér, ebben lelte fel erejét.” Hónapok múltán ezáltal válik mértékké: a kérdésemre válaszolj, arra kérlek, a kérdésemre válaszolj – ez válik szavajárásává.

– A kórházi ágyam mellett azt ígérted, a művemet folytatjátok – teszi szóvá Darabos.

– Változott a helyzet, ez az én stílusom.

– Véleményem szerint…

– Egy ilyen nagy gépezetben nem a vélemény az érdekes, hanem a fegyelem.

– Leckefelmondás, ezt teszed, minden kis lépésről papíron kell számot adnunk, mindent igazolni, bizonyítani, aláírni… Odaállsz a hátunk mögé, ha ülünk, s lesed, mit teszünk…

– A fegyelmet meg kell tanulni, a fegyelem szerintem nagyobb erő, mint nagy elmélkedéseitek a demokráciáról és a szabadságról…

„Elkövesült frázis vagy”, mondta magában Darabos. Darabos naponta kapott utasításokat az igazgatótól; a honismereti nevelést bízta rá, s jelentéktelen ügyeket.

„Sohajdáék? Kiterjedt család-rokonság, mindnyájukat nem is ismerem, csak aszerint, ahogy mondják: Sohajda a fél falu. A tantestület huszonhét tagjából kilenc közülük van. Nagy marokból szórták őket: közigazgatási előadók, a szövetkezet ökonómusa, körzeti orvos, a hentesüzlet vezetője, sofőrök, vasúti tiszt…

Szapora nép, követhetetlen ágas-bogas szövevény, megszámlálhatatlan összenövéssel. A legnagyobb köztük a kerületi ember, állítólag ő a tanácsadó.”

Valaki ismeretlen ezt le is rajzolta Darabosnak:

„Elég, ha csak a kereszteződéseket figyeled meg.” „Nem, én nem vagyok alkalmas ilyen nyomkövetésre – háborodik fel. Mintha lopakodnék valaki után, sötétben: belecsúsznék egy szerepbe, amit utálok. Követni valakit, figyelni. Lesni, jelenteni, feltételezni a bűnt, a rosszat kaparni csak össze, ami az én szándékomnak megfelel, aztán kígyóként terjeszteni suttogva, s egyre hangosabban a hírt…”

Az egyik este barátok jöttek hozzá:

– Hallottuk, mi zajlik Azért jöttünk, ne hagyd magad. Ez egy gőzhenger: előbb csak hangyának látszik, aztán eltipor. Láthatod, célba vettek, s hogy még ki se lábaltál a tragédiából, nem számít.

– Mit akarnak?

– Az iskolát megkaparintani, beülni a készbe. Ezen a poros vidéken ez magaslat. Királyság.

– Rágcsálók, apró kis szürkeegerek.

– Inkább másként gondolkodók.

– De hisz majdhogy mindent együtt csináltunk, ott lihegtek mellettem.

– Te nagy iskoláról álmodtál, ők jól akarnak lenni, az egzisztencia és a jólét biztonságában.

– S mivel lesz nekik ezáltal több? Nem miniszterség ez.

– Befolyás, összeköttetés… Voltaképpen ők magukat féltik, nem érted? Menekülnek a körötted kialakult bizonytalanságból, egyszerűen felfogták, hogy nem az vagy, aki voltál. Beszélnek rólad, gyanúsítanak, harapdálnak. Feltámadt az önvédelem ösztöne, és ha a becsvágy is kielégülést nyer – nincs pardon. Eddig rugója, most pedig gátlója lettél az emberi érdekeknek… Az is baj, hogy amikor visszajöttél, nem voltál a megszokottan határozott.

– Nem lehettem, a megválaszolatlan tragédia tett bizonytalanná. Láthatjátok, nem találom magam, valami megszűnt, valami megszakadt.

– Védekezned kell, szembeszállni.

– Mit tanácsoltok?

– Az ő módszereiket, ugyanazt tenni, amit ők.

– Jelentgetni egymást? Egymást mészárolni?

– Lefigyelni gyengeségeiket, és közhírré tenni, kikürtölni minden szarságot, ahogy ők. Demagógiára demagógiával. Támadással szemben az ember nem lehet udvarias. Ez már nem játék: harc, ez már vérre megy.

– Lealjasodom… Lealjasodunk.

– Nem engedheted, hogy leteperjenek. Elfárasztani a vadat, ez a szándékuk. Sebezni, szúrni. Hisz láthatod, precíz szólamokból, frázisokból épül az új vár, morzsánként hordják ellened a vádat, fogy körötted a levegő. Az emberek arra fordulnak, ahol a holnap lehetőségeit és az erőt látják… Azért mondjuk, szemet szemért… Bizonyítani és visszaütni.

– Mit bizonyíthatok?

– Akármit is bíznak rád, jól végezni. Ne hánykolódj. Kifogástalanul dolgozni, fegyelmezetten. Nemcsak az igazgatói asztalon terem boldogság. S tanulj meg vigyázzba állni. Próbálj elmozdulni a tragédia pillanatától, gyalogolj végig eddigi életed nyomain, nyugtát nyugtához, ne félj összeadni, s számolj fel mindent, ne hagyd magad belehajszolni a kisszerűség köreibe. S ha kell, ordíts. De addig is visszaharapni, visszaütni, ütni…

– Lealjasodom, nemzetiségi szemétdombbá válunk. Ezt a szerepet vállaljam?

– Neked semmit sem kell tenned, ami méltatlan hozzád. A Sohajda rokonság a szomszéd falvakba jár templomozni vasárnap, akad szennyes ott is. Kétéltű képmutatók. Itthon szalagsimára vasalva minden, s ezen kívül egy másik élet… Lefotografáljuk őket, úgy, mint ők tették. És persze továbbadjuk. Miért ne? Ha cirkusz, tartson farsangig. Egyszerű leleplezés… Te talán nem látod magad körül sok élet kétarcúságát? Persze nem csak a templom, ennek százféle az alakja. A be nem vallott tudathasadás: más a beszéd, más a cselekvés… Szerelem, hűség, tisztesség, kétfelé bomló érzések. Mindenből kettő vagy több, érvényesülni is leginkább csak így. Nemzetiségi rónáinkon a mosoly körbejár, ahogy a jó napot, meg a dobrý deň. Miért lennél szemérmes éppen te, Darabos?

A következő héten fényképek sorát terítették Darabos elé. „Négyen a tantestületből is”, olvassa le a felvételeket.

Ha akarod, kinagyítjuk az arcokat.

– Nem, semmit. Ez egymás piszkítása, s nem old meg semmit. Saját kezünkkel ássuk magunk alá a mocsarat, és már benne is állunk. Mások gyarlóságaiból akarunk erényt kovácsolni.

– De hogyan akarsz fényt deríteni az igazságra? Egyáltalán mivé alakulhat ez a disznóság, hogy lehet ebből igazság? Azzal, ha elhallgatsz? Azzal, ha rezignálsz? Így csak őket simogatod. Láthatod, elég volt negyedszázad a háború után, és itt vannak a vámszedők, kialakult egy réteg a valamikori templomjárók mintájára: Mi atyánk, ki vagy… Megtermettek az új szentek, az ájtatoskodók, az alakoskodók, akik felfogták, elég, ha mondják és ismétlik: én a marxizmus szellemében, és a marxizmus értelmében… S ebből élni lehet… Ha szinten alulinak tartod eljárásunkat, mi elküldjük a fotókat a címekre, te csak az összefüggéseket mutasd fel néhány mondattal.

– Ebben én nem veszek részt, így nem. Nyíltan igen, szemtől szemben a ringben…

– Akkor legalább ennyit: nem veszel róla tudomást. Mi megtesszük, amit kell, de te nem tudod. Fizetség és visszaütés nélkül ezt nem lehet hagyni, mert egyik ganajság szüli a másikat: a kört rövidre kell zárni. Seggbe bújó, elfajzó magyar testvéreinknek tudomására kell hozni, hogy ők kezdik el a végső nagy kiárusítást, érted?

Barátai fényképeztek, utaztak, gyűjtötték az anyagot. Idegen postákról adták fel a küldeményt, ők is névtelenül. Anonim, kilépni, megfordulni, kattintani, megfordulni, kattintani – arc nélkül. Így avatják az ellenséget. Suttogás tárgya lett az elhazudott templomba járás. De nem csak a templom, figyeltek minden ráncot, amit a napok gyűrnek az ember arcára. Nemsokára kiszállt egy bizottság, a névtelen fényképezők és levélírók után kérdezősködött. Tapintatosan felderítették a fényképezőgép-tulajdonosokat, majd nyilvános összejövetelen ítélték el a névtelen valakiket.

November végén Darabost leváltották az igazgatói tisztségről. Pontosabban felkérték, hogy önként mondjon le a közelmúltban átélt tragikus balesetre való hivatkozással.

Sohajda e naptól kezdve feltűnő határozottsággal beszélt Darabossal.

– Pontosan azt kérem tőled, amit a többiektől, fegyelmet és pontosságot. Tudom az érdemeidet, ha viselkedésed megfelelő lesz, méltányolni foglak. Kérlek, ne lázíts ellenem, ne keresd munkámban csak a rosszat, mert az első alkalommal megbízhatatlanná nyilvánítalak – van rá felhatalmazásom. A történelemsiratásból elég volt. Az iskolának másféle, itteni, érted, itteni orientációra van szüksége.

– Miért nem mondtad ezt eddig? – kérdezte sápadtan Darabos.

– Nem volt megfelelő a helyzet. Néhány hónap, és meggyőződhetsz róla. A nagy iskola: romantikus álom, vagy ha akarod, romantikus blabla. Hazafias iskola kell, az érvényesülés iskolája kell, ennek az országnak az iskolája kell. Hogy a gyerek fejét ne zavarjuk kétféle igazsággal, főleg a földrajz, a történelem és a magyar nyelv tanításában. Azok a kollégák, akik a történelmi igazságokért szállnak síkra, ne felejtsék el, hogy nem a történelem ad nekünk kenyeret. Ne sugalljunk gyermekeinknek tragikus magyar sorstudatot. Alapállásunk csak optimista lehet. Itt élünk, itt kell érvényesülnünk, ennek kell alávetni mindent: gondolkodásunkat, magatartásunkat, érzéseinket. Számunkra az itteni tanterv az instrukciós szentírás!

Sohajda felülvizsgálta és kiegészítette az egyes tantárgyak eszmei-pedagógiai célkitűzéseit, különös tekintettel ideológiai hatékonyságukra.

Bizalmas feljegyzést vezetett a nemzeti érzés „túlkapásairól”, e feljegyzés külön rovatában név szerint szerepeltek a „nacionalisták”. Darabossal kezdődött a névsor. Elrendelte, hogy a nemzeti érzéssel kapcsolatos témáról sem az iskolában, sem azon kívül nem tarthat előadást.

Figyeltette Darabost, ellenőriztette postáját, találkozásait, megnyilatkozásait.

„Finom élű borotvát tolnak előttem”, mondta magában Darabos. „Ez a leválasztás.”

Fokozott aktivitással dolgozott járási szintű tisztségeiben. Oda is elért a borotva éle: túlterheltségére való hivatkozással lemondatták önkéntes népművelői tisztségéről. „Borotva éle rajzolja életem útjait: felfutásom után elkezdődött kiűzetésem.”

Hányszor, hány mindenkinek magyarázta már el annak a bizonyos körmenetnek a körülményeit és hátterét, hányszor nyelte magába a megalázottság érzését. „Félholtan, tehetetlenül, ágyhoz vasalva feküdtem… De talán nemcsak ez, legyengülésemmel el is gyávultam. Tanúm nincs, senki, aki mellettem szólna. Egyedül Margó menthetne fel…

Autózásunk könnyelmű futás volt, jó érzést sugalltam, örömöt akartam szerezni, de nem voltam eléggé jelen, nem voltam eléggé oldott. Most már kikristályosult: életem egyetlen pillanatában sem tudtam teljesen feloldódni a jó hangulatában – nevetésem alján is folyton zörgött egy kődarab. Gondolataim csapkodnak akkor is, ha görcsösen markolom az idő egyetlen pontját…

Erdő tisztására hívtalak, de nem volt bennem a gímszarvas figyelése, ami hallja a veszély rezdülését is. Én nem reagáltam a veszély rezdüléseire, pedig így közelített: rezdülés-lábakon… az bűnös.

Nem volt erőm vállalni a halált, hiányzott a vakmerő pillanat akarata.

Kétely tárgyává váltam: az ilyenre ráragad a szemek vádló pecsétje, s a következő napok minden hordaléka…

Az élet csábítása erősebb volt, az élet csábítása mindig mindennél erősebb…”

Sorra járta felelős feljebbvalóit:

„Mi a bűnöm? Szeretnék tisztán látni, ki és mi teszi ezt velem?”

– Megviseltnek látszol, csökkenteni kívánjuk gondjaidat. Beszéd és vita tárgya lettél, nem jó, ha élvonalbeli emberrel történik ilyesmi. Ezért gondoltuk, egy időre ki kell vonnunk a forgalomból. Pontosan a nagy forgalomból. Azalatt megnyugszol, leválnak rólad a felesleges ragadékok… Rokonszenvünket természetesen továbbra is élvezed.

Darabos körül halkultak a köszönések, a hangos szívélyességek, szűkült a barátok köre – ahogy forróság után lehűl a levegő.

Nehezedő hangulatában időnként elévillant a névtelen levelek ismétlődő vallomása: szeretlek. „Ki vagy, aki mondod ezt nekem? Az arcod? Talán jó lenne elindulni abban az irányban”, de mire a gondolat végére ér, keserű íz gyűlik a szájába.

„Egy ideig az érdemek együtt mennek a vádakkal, aztán a vádak erősödnek fel”, gondolta keserűen. Mondta, sokáig mondta a maga mentségét, aztán elfogytak a hallgatók. Magára maradt.

„Legyőztek? Vesztettem? Ha a dolgaimat kezdem magyarázni, az emberek a földet nézik. Már tudom, nem kövülhetek el. Ki kell szakadnom a vádak, a gyanúk, a kételyek körforgásából. S elmozdulni… Margó és az emberek, számomra most családi kép rámája. A nő és az embervilág, s köztük én vagyok a kereszt. Innen, a keresztről a fejek látszanak jól, az arcok, az pedig felkavaró, ha sok embert látok együtt, arcuk hat rám elsősorban. Margó arca akkor volt teljes, mikor szemben volt velem, akkor volt legteljesebb önmaga..

Rettenet, Margó már szobor, s nem állhatom meg, hogy ne érintsem. A kezem egyedül járja útjait, homlok, orr, száj, egyetlen megszakíthatatlan vonal, a kezem lát, a kezem él, háta is megmintázott; a tarkó, a váll, a csípők hajlata, mennyi gyönyörű vonás, s egyik sem felesleges… Legyengültem, s szükségem van önmagamra, de ujjaim megújult örömére is, így elkezdődhet valami más. S egyszerre egerek, egy, kettő, sokan, egerek a szobor arcán is, mászkálnak azon a szépségen, amit szerelmes kedvében mintázott a természet – befúrják magukat az emlékezet legmélyére is. Mikor már azt hiszem, hogy képzeletem darabjaiból kezdhetem rakni a falat – megtapintom az egereket. Képzeletbeli egér is van, apró szemeivel az is úgy hunyorog, mint az élő… Berágja magát az íróasztal fiókjába, a tanácskozó asztal posztója alá, megrágja a merített papírra írt életrajzokat, sátáni ügyesen fut a test sebhelyein, járatot rág a katedrákba, ahol oltárt kezd építeni az ember, megjelennek az egerek – az egérszem hunyorgása.

Jelentem a sorsnak: az egérszem hunyorgású emberek elrágták alattam a pódiumot.

Mindenféle kifosztottságomban az ismeretlen homályból küldött levél aláírása villan elém már sokadszor: szeretlek. Tehát mindenkit lehet szeretni, legyen az csúnya, buta, sánta, leköpött, kitaszított – a gonoszt is.

Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi.”