Földönfutók

Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz… Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.

Úgy kezdődött ez a nyár is, mint a többi.

Hármasban egy hetet a folyó partján kívántunk tölteni. Évek óta így szoktuk meg. Nevetnek és mosolyognak rajtunk. Tréfálkoznak és gúnyolódnak velünk. Mégis elmegyünk. Összesúgunk, és nincs az a hatalom, ami el tudna téríteni szándékunktól. Nekünk ez kell. Megmagyarázhatatlan belső feszültség vezetődik le bennünk ezáltal. Kérdezték mások, kérdeztük mi is önmagunktól: minek ez? Csak azt tudtuk válaszolni: nekünk ez kell. Valami pogány nyugtalanság hajt mindhármunkat a természethez. Cipeljük magunkkal a sátrat és a horgászathoz szükséges töméntelen kelléket.

A mi vándorlásaink eltérnek a szokványos egy helyben sátorozástól. Mi kóborlunk. Egy napnál sehol sem bírjuk tovább. Kóborlunk. Már megfigyeltem, hogy azok a legérdekesebb pillanatok, amikor új tanyát verünk. Ahogy fellobban a tűz, őskori nyugalom telepszik az ábrázatunkra. Ilyenkor jók és készségesek vagyunk egymáshoz. Úgy érezzük, hogy a mi békességünk mindenkié.

Az egyik útitárs Bencsik; alacsony, zömök ember. Gondolkodó hallgatagsága csupán látszat. Ha megfelelő hangulatban szóhoz jut, egyszerűen nem tudja befejezni. Bencsik akkurátusan okoskodó ember. Tulajdonképpen ő az oka annak, hogy egy helyen képtelenek vagyunk megülni.

A másik barát Seres. Szenvedélye a jókedv és a mosolygás, ő jónak született, és ha akarna, sem tudna haragudni. Társaságában erejét veszti a gonoszság. Bencsik szerint született hittérítő.

Az ingerültség észrevétlenül szívódik közénk. Rendszerint Bencsik szavaival kezdődik, amikor a halak élettanát és szokásait kezdi magyarázni. Talpával simára tapossa a homokot, és rajzol. Rajzol és magyaráz. Apró fűzfabottal meghúzza az izmos haltestek körvonalait.

Három évvel ezelőtt megfigyelte a villámkárász fogásának egy ősi módját. Azóta folyton ezzel van tele a feje.

Bencsik szerelmes lett a villámkárászba. Azt állítja, hogy a mi vidékünkön ez a legszebb hal. És mondja, szájcsücsörítve magyarázza. Nem is magyarázat ez, hanem előadás. Előadás idegesítően hosszú szünetekkel. Bencsiket saját hangja megnyugtatja és higgadttá teszi. Számára a beszéd élvezet. És a nyugalma! Hanyatt fekve nézem a csillagokat, de fel kell ülnöm, ha elakad a szó.

Seres eleinte csak pislog nagyokat, aztán óvatlanul odább húzódik, ki a tűz fényköréből.

– Ezernyolcszázkilencvenkétszer hallottam – mondja félhangosan.

Bencsik erőtlen szemrebbenéssel veszi tudomásul az ellenvetést. Mindig így tesz, ha beszéd közben megzavarják. Megrebben a szeme.

Ha tovább folyik a halak meséje, Seres egyre hangosabban nótázni kezd. Kíváncsian figyelem türelmük mérkőzését. Ki bírja tovább? A kikényszerített nótázó hangulat vagy a beszélni vágyó konokság?

Csónakkal végigjárom a fűzfagallyra kötött fenékhorgokat. Semmi! Távolabbról már egy órája reszket az ének. Innen meg a beszéd monotonsága zsong szüntelenül.

Aztán: loccs. Seres beöntötte a tüzet. Ez pedig úgy hat a beszélőre, mintha megvakították volna. Tanácstalan, néma csend ül közénk. Ha ezzel nem sikerült megállítani az egyhangú szóáradatot, még az éjszaka tovább kell mennünk. Bencsik nagyszerű vándorlótárs, csak nem szabad engedni, hogy megmelegedjen alatta a föld. A héten már háromszor változtattunk tanyázóhelyet. Tegnap este ismét összekaptunk, felszedtük a sátrat, és hazagyalogoltunk.

Negyedszer vágunk neki az útnak. Lemondunk a halászatról. Csak sátrat és ennivalót viszünk magunkkal. Sokáig időzünk az útszéli kereszt tövében, alkalmi járműre várunk. Háromfelé ágazik itt az út; északkeletről engedelmes dombok oldalát csíkozza, az útkereszteződéstől dél felé kanyarodva befut a kisváros házai közé, a harmadik ág mérgesen északnak vesz irányt.

Egy ideig a sánc partján ücsörgünk. Intettünk három sofőrnek is, de még a fejüket is elfordították. Seres, megunva a hiábavaló várakozást, felkapaszkodik az utak határolta homokdombra. Néhány percnyi csend után leszól hozzánk:

– Bemérem az utat.

A domb tetején egy légelhárító ágyú éktelenkedik. Még a háborúból maradt itt. Kezelői annak idején tüzelőállást ástak. Azóta is mélyül a gödör, nő körötte a föld. Az ágyút lassan benövi a homok. Jóformán már csak a harmada látszik, akár egy mocsárból tápászkodó ősmadár. Valaki lefűrészelte a csövét, lekalapáltak róla mindent, ami mozdítható volt.

Seres az irányzóülőkében fészkelődik. Az ágyú figyelmét szeretné a város felé fordítani, de nehezen boldogul. Bencsik segít neki. Játszanak. Seres háta mögé állok, és a célzón keresztül az utat figyelem. A város felől deszkával megrakott teherautó közeledik. Leszaladunk a dombról, és megállítjuk.

A billegő deszkák túlsó végén egy ember hasal. Csak a feje búbját és meztelen hátát látom. Haja feltűnően ősz. Kedvem volna mellé telepedni, de ahogy a jármű elindul, a rakomány hintázni kezd, s megszeppenve felhúzódunk a vezetőfülke tetejére.

Diófakoronák suhognak visszafelé. Alattuk fehér tövű kilométerkövek futnak közel egymáshoz. Az országút csíkja ezüst futószalagként vág a szemembe. Fárasztja nézésemet. Szédülök. Ha nem akarok a kerekek alá zuhanni, a cipőm orrát kell bámulnom.

A deszkaszálak felülete olyan, mint egy frissen vonalazott kottalap. Ring alattunk a rakomány, de az ismeretlen útitárs nem törődik vele. Legalábbis nem mutatja. Barnára sült felsőteste szétterpedt szarvasbogár. Ősz üstökéből ítélve jó ötvenes lehet. Meglepődöm, mikor egy éles kanyarban fiatalos férfiarc fordul felém.

Idegen vonások, idegen arc. Még nem láttam ezen a vidéken. A folyópart hétköznapi vendégei ismerik egymást. Kettesével vagy nagyobb csoportokban járnak ide a vakációzó fiatalok. Környékbeli magányosan nem fürdik. Veszélyes szórakozás, a folyó medre gödrös, s a szeszélyes kanyarokban ijesztően örvénylik a víz. Az idegenek rendszerint egyedül, társaság és ismerősök nélkül jönnek. Óvatosak, félszegek, és kissé távolabb, a hangos emberbokrok szegélyére tanyáznak le.

Levetkőzünk. Megcsapdossuk magunkat vízzel, és mindhárman beletúrunk a forró homokba. Sütkérezünk. Az úszás és ugrálás szenvedélye mintha szégyenkezne bennünk.

A folyó felett új vashíd ível. Két hónapja sincs, hogy átadták a forgalomnak. A front után épült faácsolmányt már lebontották, csak a lábak faoszlopai maradtak meg. A víz színe alatt egyszerűen elfűrészelték az emberderéknyi cölöpöket. Alacsony vízállás esetén pontosan kivehetők az oszlopmaradványok világító körvonalai.

Tucatnyi fiatal hangoskodik a híd korlátján. Egymást próbálják a vízbe taszítani. Macskaügyesen ráfonódnak a vasrács bordáira, és tartják magukat. Aztán más játékot találnak; libasorban egyensúlyoznak a korlát peremén. Lábukat nevetségesen kapkodják, talpukat süti a felforrósodott vas. Kezükkel kiszámíthatatlanul a levegőbe kavarnak, és izgalommal vegyes jókedvvel nevetgélnek.

Alulról nézve félelmetesen szép látvány; az ég alján megkapaszkodott, krúgató darucsapat.

Ezt is megunják. Most egymáshoz szorulva a vizet kémlelik. A híd és a víztükör között tizenöt méteres mélység tátong. A környéken már híre terjedt a halált hívogató vakmerőségnek; csupasz állú legénykék a híd karjáról fejest ugrálnak az elfűrészelt gerendafejek közé. Aki rászánja magát, a halállal húz ujjat.

A fiúfalka egyike feláll, tréfásan keresztet vet és leugrik. Társai ujjongnak, a híd lábánál heverészők tapsolnak.

Felmegyünk a híd gyalogjárójára. Seres a korlát széles vasperemére ül, Bencsik és én állva támaszkodunk. A víz tükre alatt különféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek; földre fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, háromszög, és egy eltorzult d betű. Vízbe ácsolt, ijesztő sírgödrök.

– Bolondok – kiált rájuk indulatosan Bencsik. Megmosolyogják, kinevetik.

Az idegen tőlünk távolabb nézi a halálhívogatást. Arca szoborszerűen nyugodt. Ráhasal a forró vasra, és úgy figyeli az ugrásokat. Tekintete pontosan regisztrál minden mozdulatot, az elrugaszkodást, a hasmánt, majd fejjel zuhanást és a vízbe csúszást. Szája szögletébe mosoly ráncolódik, ha a víz tetejére felbukkan a csapzott hajcsomó.

– Sikerült – mondja Seres hangosan nevetve.

Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan; izmok, inak, idegek harmonikus összjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről.

Tizenhét ugrást számoltam meg.

– Nem is olyan rettenetes – motyogja Seres.

Érzem, viaskodik magában, ugrana is, fél is. Seres szereti a szemérmes feltűnést.

Tizennyolcadiknak egy fekete, cigányképű suhanc ugrik. Karját széttárva zuhan, s nagy hullámokat vetve szétloccsan alatta a víz. Látom, az idegen áthajol a híd korlátján, és feszülten vár. Egy pillanatig görcsbe rándult testek merednek a vízre. Nem jön, nem tűnik fel a fekete hajcsomó…

Minden hangosan megbolydul. Az esztelen merészkedés pánikba csap át. Ordítozva rohanunk a híd vége felé, hogy a víz partjára jussunk. Senki se mer utánaugrani. Nem is tudjuk, mi történt pontosan, azt se tudjuk, mit kell hirtelen cselekednünk. Én is csak félelmet érzek, kimondhatatlan irtózást a sárgásszürke víztől.

Ijedt kíváncsiskodók sorfala áll a meredek parton. A fekete fiú még most sem jött fel a víz színére. Kétségbeesetten, kapkodva keressük, egyesek úszkálnak, alábuknak. Élő láncot kötünk a vízen keresztül. Nyakig állok a sodrás szélén. Remegek a gondolattól, hogy egy élettelen test a lábamhoz ütődik. Jobb kezemet Seres markolja görcsösen, a másikkal egy fűzfaágba kapaszkodom.

Az oszlopok közelében egyedül az idegen csapkodja a vizet. Nem is tudom, hogy került oda. A rönkök mentén lecsúszik a vízfenékre. Végtelen várakozásnak érzem, míg prüszkölve ismét felbukik. Megöleli a következő oszlop víztől mosott fehérségét és alámerül. Örökkévalóság minden lélegzetvétel. Szemembe nő az ősz fej és a barna arc, hallom, hogy artikulálatlanul rántja magába a levegőt. Ketten a segítségére indulnak, de a víz lefelé sodorja őket. Autók fékeznek a híd előtt, ruhás emberek rohannak le a töltésen, rudakat nyújtogatnak az idegen felé. Ha nem hagyja abba, mindjárt őt kell menteni, hasít belém a félelem. Végre felmerül a fekete hajú fiú, vérzik körötte a víz. Az ősz fej maga előtt bökdösi a part felé. Földet érve felnyalábolja, és dülöngélve a partra cipeli. Villámcsapásként szakadt ránk a rémület. Ilyenkor senki sem méri az időt. Meddig tartott ez a halálos bizonytalanság? Egy percig? Egy óráig? Mi lesz a fiú sorsa? A félelem görcse csak most kezd oldódni. Társai felkapják, és ruhás emberek gyűrűjében egy teherautó homokkupacára fektetik.

Az idegen körül karikába gyűlnek a fürdőzők. Várják, hogy megszólaljon. Fekszik a földön. Eltorzult vonásokkal kapkodva szedi a levegőt. Egy nagy mellű, szőke lány melléje térdel, hogy a fűbe fektesse. Ingerülten eltolja magától. Feláll, és a város felé kanyarodó jármű után bámul.

– Széttörte a vállát – mondja fulladozva, és fejét lehajtva otthagy bennünket.

Hazafelé busszal megyünk. A kocsi fürdőzőkkel telik meg. A hangulat nyomott. Szeme sarkából mindenki az ősz hajú idegent figyeli. Háta mögött összesúgnak a barnára sült női fejek. Gyümölccsel kínálják, de fáradt mosollyal visszautasítja.

Meglepetésemre Bencsik nem szorgalmazza a másnapi kóborlást. A mai nappal megkeseredett bennünk a halászó-sátorozó jókedv. Kettétört a szépnek és gondtalannak álmodott vakáció.

Vannak jelentéktelen találkozások. Aztán váratlanul elénk kerül egy idegen, aki mellett meg kell állnunk. Még a nevét sem tudom, de már izgat. Ingerel a közelsége. Beleszövődik a gondolataimba, és velem él. Kíváncsian érdeklődöm kiléte felől.

– Repülős – hangzik a válasz.

Kimentem a Baknyák-tanyára. Itt a repülőtér. Egy hosszú réten van a kifutó. Gyermekkoromban sarjúkaszálás után tehenet őriztünk itt. A rét végében volt egy százesztendős nyárfa. Ágkarjaira pajzán fészkeket raktunk, és röhicskéltünk a felnőttektől tanult disznóságokon.

Figyelem a pilóta munkáját. Lát, vagy nem akar látni, nem tudom. Egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Ha köszönök, körülnéz, mintha azt kutatná, kinek is szóltam, aztán továbbmegy.

Ülök és várok. A gép most éppen a hegy felett kanyarog, eltűnik, majd előbukkan a dombok hajlatából. Visszakanyarodik a város fölé, magasabbra kapaszkodik, hogy ismét rábukhasson a szőlőtőkék rengetegére. Alacsonyan repül, kerekei kis híján súrolják a karók lapos fejét.

Ágas-bogas cseresznyefa hegyéből suhancok integetnek. Vakmerően kiülnek az ágak hegyére, és a repülő szárnyai felé kapdosnak, amikor közelükbe ér.

Meredek dombél következik, a pilóta felfelé húzza a gépet. Hajlong, balra dől, majd kiegyenesedik, s akár egy hosszú lábú, kezét kitáró óriás rohan a szőlőtőkék felett.

A következő fordulónál a suhancokat veszi célba. A fáról nézve úgy rémlik, hogy egyenesen értük jön: alájuk száll, rápotyognak a szárnyára és száguld velük.

Fülsiketítő berregéssel húz el fejük fölött a gép. Sikongnak, visítanak, ugrálnának már a földre, de késő. Apró tűhegynyi szemekben hull a permetlé arcukba, hajukra, levélre, mindenre.

Napjában nyolcvanszor ismétlődik ez a színpompa: a szőlőtőkék zöldje felett széles sávban mérges csík barázdálja a levegőt. Akár az égből alácsüngő hatalmas festmény. Felforrósodik, remegni kezd a levegő, s a hegyoldal zöld tengere hullámzani látszik. A hullámtarajok felcsapnak, s így maradnak mozdulatlanul, összeölelkezve a rájuk hulló kékséggel.

A rét fűcsomóin botladozva közeleg a repülő. Lassan megfordul, farkával felém csap, mintha arrébb akarna taszítani, és odakanyarodik a permetes tartályok mellé.

A pilóta kiszáll. Látom, felém sandít, de nem jön közelebb. Tartózkodó konoksága dühít, és csak fokozza kíváncsiságomat.

Lesütött szemmel odamegyek hozzá.

– Nincs még egy hely maga mellett?

– Nem vagyok taxisofőr – mondja méltatlankodva.

Megszégyenítve kuporgok egy fa alatt. Hiúságom távozásra ösztökél, kíváncsiságom marasztal. Vidám, jó kedélyű embereknek képzeltem a repülőket, azt hittem, még álmukban is mosolyognak. Ez meg olyan, mint a keserűlapu. Mogorva, barátságtalan ember.

A nap már túl jár a delelőn. Magamba merülve hazafelé bandukolok. Jó lenne akár egy percre is alámerülni valami vízben. Szárazság mindenütt. A téglavető gödör és a levezető csatorna alján sáslevelek kókadoznak. Minden, ami zöld, esetten várja a hűsítő harmatot.

Július első hete van. Már több mint két hónapja nem kapott esőt a föld. Rossz esztendő. Kemény volt a tél és hosszan tartó. Ha elhúzódik a tél, április és május esős ugyan, de a nyári hónapok sorvasztóan szárazak. Tikkasztó vasárnap délelőttökön hiába fohászkodnak esőért Bodrogköz valamennyi templomában. Borútlanul kék marad az ég. Legfeljebb soványka hajnali harmattal fizet a hivők imádságáért.

Nyakamat és vállamat perzseli a hőség. Alig látható félkörű árny gyűrűz a lábam alatt. Bátortalanul előrelibben, aztán meredten kúszik tovább a föld porán.

Hova tegyem ezt az idegen embert? Mit kezdjek vele? Vallatóra fogom az emlékezetem. Valami rémlik. Láttam volna már? Az emlékezet hisz. Feltámasztja az éveket, mielőtt még a tudat emlékeznék.

Arcok, mosolyok, tekintetek villannak elém. Sárguló pergamen lapjára peregnek az emlékezet zsugori morzsái. Évek, helyzetek, szilaj duhajkodások társaságait rostálom… Valami rémlik.

A hit hosszú életű, tovább él, mint az emlékezés. Akkor is él, amikor a tudat már felejtve kétkedni kezd.

Nézem a katonaéveket. Gyakorlatok, kaszárnya… Ott sincs. Sűrű szita szálain törik meg a világ képe. Akárhány alakot idézek magam elé, elmosódnak körvonalai.

Sorra járom az ismerősöket. Faggatom őket a repülős kiléte felől. Törik a fejüket. Sorolják a neveket: Mislán, Bortnik, Lábady. Leginkább tisztekre emlékeznek.

Egész tablónyi arc sorakozik elém. Tépelődve kutatom, egyik sem az.

– Ki házasodott ide, ki vitt innen asszonyt? – kérdezem. Ki emlékezik két évtized minden esküvőjére!

Az emlékek sora: csapkodó szentjánosbogár. Ez a keresgélő repdesés aztán váratlanul megáll. Nagyon messziről elém rémlik egy kép. Egy arc vagy száz arc határozatlan vonásai egybeszőve? Az emlékezet tudja ezt. Körvonalai olyan bizonytalanok, mint Bencsik homokba rajzolt ragadozó halainak alakja.

Ezerkilencszáznegyvenöt szeptembere, Bodrogközben tíz hónapja véget ért a háború. Béke van. A parasztok szántanak. Asszonyaik az üzleteket járják, kosaraznak, csereberélnek, kedveskednek a régi üzletek új gazdáinak. A pusztítás kábulata után először a boltok népesedtek be. Aztán megjöttek a hivatalok. Iskolásképű suhancok ültek a magyar szolgabíróság íróasztalai mögé. Előkerültek a fináncok is. Elfoglalták határmenti kaszárnyáikat. Az iskolába katonákat szállásoltak. Őrséget állítottak a Magyarország felé vezető utakra.

Helyreállt a rend!

Látszólag semmi sem változott, csupán visszakanyarodtunk a harmincas évek piros-fehér-kék lobogós viszonyaiba. Harmincnyolcig Csehszlovákia, negyvennégy végéig Magyarország, most ismét meghúzták a trianoni határt.

A háború utáni hónapok légköre bizalmat áraszt. Szombat estétől vasárnap délig tart minden héten a bál. Feszül, pezsdül, szétárad a jókedv, határtalanul, őszintén, akár egy vég nélküli győzelmi ünnepen.

Az öröm mégsem lehet teljes. Nyelvük szerint különválasztják az embereket; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre. A hatalom új urai törvényt ülnek; nem kérdeznek, csak vádolnak. Úr és szolga egymás mellett ül a bírák előtt. Nem a gonoszságot, hanem a születést büntetik, királyok vétke a cselédek fejére száll. Hiába kötelezted el magad egy életre a forradalommal, hiába sorvadt el tüdőd a spanyol front árkaiban, hiába vállaltál áldozatot, megaláztatást, üldöztetést. Ez most senkit sem érdekel. Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell.

Az ábécé szép, tiszta betűit kellene vetni a táblákra. Tanítani, hogy érdemes élni; bármilyen nehéz volt, érdemes kezdeni és folytatni. Az iskolák udvarát benövi a fű. Az erős hitűek reménykednek, várnak még. Falvakon és tanyákon ismét hamuba vethetik a betűt, úgy, mint a középkor kezdetén.

Alig éltem másfél évtizedet. Nekem még nincsen erős hitem, csupán reményeim s vágyaim vannak. Nem akarom megtanulni a gyűlöletet, a menekülés, a szökés biztatóbb, mint a gyűlölet. Én még csak magamért felelhetek. Én is győztes vagyok. Átszököm a határon túlra, Magyarországra, remélem, hogy a felszabadultság érzését ott nem kell hamuba írnom.

Kegyelemkenyéren élünk, nem mondják, de éreztetik velünk. Minden hónap végén kifüggesztik az adósok jegyzékét; akik nem fizettek, nem étkezhetnek tovább. Két napig az udvaron hallgatjuk a kanalak csörgését. Nincs helyünk az asztalok mellett. Éhezünk. Titokban talán azt várják, hogy otthagyjuk az iskolát. Mi azonban nem mozdulunk. Leheveredünk az udvar füvébe, és várunk. Megvárjuk, míg a többiek befejezik az étkezést, aztán félszegen elvegyülünk közéjük.

Rendszerint konokságunk győz. Megsajnálnak vagy restellik a dolgot, nem tudom. Helyet szorítanak valamelyik asztal sarkánál, és elibénk is tányér kerül. Enni adnak.

Magyarország inflációval küzd. Dühöng a feketézés és a cserebere. Körülöttünk nincstelenség. És mi a nincstelenség morzsáin tengődünk. Eltartanak, enni adnak. Megtűrnek és ezzel megaláznak. Megtűrtek és megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is.

A reformátusok ősi iskolájába járunk. Holnappal új hét kezdődik. Hétfőn reggel összegyűl az egész intézet, hogy áhítatos imádsággal kérje az isten segedelmét. Áhítatnak hívják ezt a csendes tiszteletadást. Áhítatos csend, áhítatos imádság. Az imádkozó paptanár keze felemelkedik; befejezésül az ároni áldás szavai hangzanak. Félek a felemelt kezektől. Ilyenkor mindig lesütöm a szemem, hogy ne lássam! Szabadulnék a levegőbe meredt kezek látványától. Nem merem az égre emelni tekintetem. Félek, hogy egy reszketeg sóhaj megtöri a kezek tartását. Fejemre hull az ároni áldás. Irtózom a szeretetet osztogató ujjak érintésétől.

Irtóztam, féltem és reménykedtem. Nem is hittem, hogy átjutunk. Tegnap és tegnapelőtt is próbálkoztunk. Nem sikerült. Igaz, nem fogtak el, de a határt meg sem közelíthettük. Most a szőlőhegy ócska borházának tornácáról figyeljük az éjszakai őrjárat útját.

Pontosan érkeztek. Ugyanazon az úton, ugyanarra a helyre, mint tegnap. Tudták, hogy aki jön, csak itt próbálkozhat. Napszálltával jöttek, és hajnalban mentek. Az estközelt jelző szürkületben egy ideig még láthattuk őket. Aztán már csak sejthettük, találgathattuk búvóhelyüket. A határmente ilyen: rejtekhelyet választ a katona, búvóhelyet keres a csempész. A puska itt nem minden. Az győz, aki ravaszabb. Ravaszság, jó szem, hidegvér és persze szerencse is kell az átjutáshoz.

Nekünk most nem kedvez a szerencse. Óránk nincs. Csupán a vonatok járása, a messzire hangzó zakatolás tájékoztat az idő múlása felől. Még hallottuk, hogy a katolikus templomtoronyban tízet ütött az óra. Azóta hiába hallgatózunk. Elromlott az óra, vagy ellenszél támadt? Nem tudtuk okát adni. Éjjel minden zaj csalóka. Elég, ha meglebben a szellő, már a hangforrás irányát is nehéz megállapítani.

Erősödő robajjal vonat közeledett. Ez az egyetlen teher, ami még átjár a határokon. Pestről indul, átvág Csehszlovákián, és Csapon, a szovjet határállomáson áll meg. Tavasszal még ezzel jártunk. Orosz katonák vezették a vonatot, s egy csomag cigarettáért átkocsiztak bennünket a határon. Nem is volt még ez akkor szökés, csupán izgalmas kaland.

Februárban véget ért a meseutazás. Egy éjszaka csempészbandát fogtak el a vonaton. Tízmillió cigarettát akartak Magyarországról Csehszlovákiába szöktetni. Rajtavesztettek. Ettől kezdve csehszlovák állomásokon nem állt meg a vonat. Elfogytak a segítő kezek. Egyszer-kétszer még hívott ugyan a mozdonyvezető – de hát hogyan? Nagy kerülő lett volna: Magyarországról a szovjet földön át érni Csehszlovákiába.

Gyalog vágtunk neki a határnak. A vonat már messze zakatolt, amikor a szőlők közül leereszkedtünk a legelő szélére. Hárman voltunk. Berei Erzsi, egy töltött galamb formájú, tüzes arcú lány, Katocs és én. Ahogy átléptem apámék háza küszöbét, hogy a határon túlra menjek, erőt vett rajtam a menés idegesítő nyugtalansága. Még figyelni sem bírtam sokáig egy helyről. Ha madárléptekkel is, de mennem kellett. Katocsnak félelem és rettenet ült a szemében. Tavasszal elfogták, meghurcolták és megverték. Azóta fél. Szökés közben képtelen más szót kipréselni a száján, mint hogy „várjunk”. S ha már harmadszor, negyedszer mondja egymás után: „várjunk még”, kocogva reszket a szája. Erzsi sokszor tanácstalan. Jólesne, ha olykor legalább egy szóval nekem adna igazat. Ha Katocs megáll hallgatózni, ő sem mozdul tovább, ha menésre ösztökélem őket, hozzám lép közelebb.

Tizenhat évesek vagyunk. Erzsi már nagylány, holnap akár gyereket szülhetne. Bennünket még nem vesznek komolyan. Félúton vagyunk; gyerekcipőn túl, legénysoron még innen.

Száraz torzsokos szélén gyalogolunk. Én megyek elöl, utánam Erzsi és végül Katocs. Felettünk parázslik a szeptemberi ég. Időnként bíbiccsipogás szaggatja a csendet. Ez idegesítő, és ilyen mozdulatlan őszi éjszakán szinte kísértetiesen hat. Messziről jött kiáltás erőtlen visszhangja.

A hegy lábától jókora legelő nyújtózik a határ felé. Odamenet talán ez a legveszélyesebb útszakasz. A végén, a vasúthoz közel, sűrű erdősáv kanyarog. Itt szoktak tanyázni a katonák.

Veszély fenyeget minden oldalról, mégsem tudok csak erre gondolni. Erzsi szaggatott lihegése az idegeimet perzseli. Időnként óvatlanul hátratekintek, nem maradtak-e el? Olykor az a benyomásom, hogy ők ketten összesúgnak a hátam mögött. Szeretném rajtakapni őket. Hátra-hátrakapom a fejem, hogy meggyőződjem. Mindketten kérdőn merednek rám. Képzelődöm.

A sötétben is érzem, hogy a lány arcát elfutja a tűz. Egy pillanatra, mintha biztatni akarnám tekintetemmel, közelebb hajolok hozzá, hogy érezzem forróságát. Suttogva mondom Katocsnak: cseréljünk helyet. Menjen ő elöl. Irigylem Katocsot; szemével tapinthatja Erzsi botladozó lépteinek mozgását. Katocs nem szól, hanem a lány válla felett átnyúlva, kezével bököd előre.

Most érzem, milyen ereje van a lány közelségének. Nem félek. Reszketeg lihegése izgalomba hoz. Szeretném nyújtani az utat, hogy minél tovább tartson az átkelés. Kívánom a veszélyt. Kiszárad a szám, ha arra gondolok, hogy közel kerülhetnék Berei Erzsihez.

Katocs fél. Füle szinte megnyúlik, annyira figyel minden zajra. Jó hallása van. A múlt évben egymás mellett ültünk. Ének- és zeneórákon azzal szórakozott, hogy a pad fényes zöld lapjára írta a hamis hangokat. Csak azért jó vele szökni, mert a hallása csalhatatlan.

Katocs a fülével figyeli az éjszakát. De a szeme mozdulataimat vizslatja! Ha megfogom Erzsi kezét vagy karját, tekintete ijedten odatapad, várja, hogy elengedjem.

A lány most mellém lépve, velem egy vonalban halad. Katocs megpróbál mellé kerülni, de ez lehetetlen, mert hárman nem férünk el az ösvényen. Megindult köztünk a játék, a néma küzdelem. Lehet, hogy Erzsi mindebből nem érez semmit, ő csak azért izgul, hogy szerencsésen átjusson.

Katocsot előreküldeném, hallgatózzon, figyeljen, kémlelje az utat. Ingadozik. Fél, de szeretne határozott is lenni. Elmegy, de néhány másodperc múlva ismét ott van mellettünk, és tágra nyílt szemmel kutatja az arcunkat.

Libasorban közelítünk a vasút menti erdő felé. Érzem, hogy Erzsi közvetlenül a nyomomban van. Forró lehelete a nyakamat éri. Úgy lépdelünk, mint a katonák, egyszerre, alig van köztünk negyedlépésnyi távolság. A lány valósággal mögém bújik, mintha bozótos fedezék mögé rejtőzne.

Katocs a vállamba markol. Távolról alig hallhatóan nyöszörgő hang szűrődik felénk. Visszafojtott lélegzettel hallgatózunk. A nyöszörgés elhal, majd ismét reszket valami idétlen, formátlan hang.

– Ember – mondja Katocs.

– Madár – vetem ellen. S így adjuk-vesszük a szót még néhányszor.

– Gyerünk – mondom suttogva. Vonakodva elindulunk. Lassan, óvatosan lépdelünk, mintha vékony hátú jég erősségét próbálnánk. Ismét reszket a hang, de most már sokkal közelebb.

– Valaki segítségért könyörög, bajba jutott – mondja Katocs felé hajolva Erzsi. Ismerem ezt az állapotot; elég egy kicsinyke kétely, és pillanatok alatt minden a feje tetején áll.

– A határőrök csalogatnak – toldja Katocs a kételkedést.

– Madár.

– Ember.

– Megnézem, odalopózok – fordulok a másik kettő felé. Erzsi a karomba markol és tartóztat.

Katocs teszi meg az első lépést visszafelé. A lány deszkapallón egyensúlyozva ingadozik. Karomon enged az ujjainak szorítása. Arra eszmélek, hogy néhány lépéssel arrébb már a sötétség ölelgeti alakját.

Visszafelé megyünk. Riadtan, szökellve kerülgetjük a torzsokos alattomosan lapuló zsombékjait. Először magyarázok, majd könyörgök, végül káromkodom. Tehetetlenül szidom félénkségüket. De ez még rosszabb, ez csak vadítja a másik kettőt, és még gyorsabban talpalnak a biztonságot ígérő szőlőrengeteg felé.

Lepereg egy nap. Az óralap mutatója mázsás terheket cipelve rója az útját. A sikertelen kísérlet idegessé és ingerültté tesz mindenkit környezetünkben. Ma este, a városkától húsz kilométerrel nyugatabbra próbálkozunk.

Testes szénaboglya tövében várjuk az éjfélt. Katocs egyik rokona kísér majd bennünket a határon túlra. A fiút Gesztinek szólítják. Rendes vagy csúfneve-e ez, nem tudom. Én is úgy mondom neki: Geszti. Három évig frontkatona volt, csupán néhány hete szabadult a fogságból. Beszédéből és mozdulataiból ítélve vakmerő ember. Sokat tapasztalt, sokat láthatott, talán ez teszi hivalkodóvá is. A határt és az éjszakai szökést nem veszi komolyan, mintha sörözni menne a kocsmába. Aprókat füttyentget, és még mókázik is Erzsivel.

Széles ívben megkerüljük a falu határ felé eső végét. Most Geszti megy elöl, utána Erzsi, Katocs, és utolsónak én. Furcsa ez a lány. Megérzi a helyét; mosolyogva belép a sorba, felveszi a lépést, és szedi a lábát. Neheztelek rá, mert Gesztihez pártolt, a kolomposhoz csatlakozott.

Tengeriföldek között visz az út. Keskenyke ösvény, érzem a göröngyök egyenetlenségén, hogy nemrég taposták ki. Magas tengeriszárak levelei hajlanak az útra, suhogva mozdulnak, amerre elhaladunk.

Erzsi belerúgott egy mezsgyekőbe. Szandáljának leszakadt a tartószíja, és vérzik a nagy lábujja. De mintha ezt nem is érezné, egyre csak azt hajtogatja:

– Nem lesz szerencsénk… Nem lesz szerencsénk.

– Babona – vigasztalja Geszti ingerülten.

Lassul a menés tempója. A lány gyámoltalanul kapdossa fájós lábát.

– Ahol megbotlottál, kincset rejt a föld – hallom elölről Geszti hangját.

– Aranyat – toldja meg Katocs.

– Ne bolondozzatok – mondja Erzsi. Válasz nélkül hagyjuk. Ha érezzük is, nincs kedvünk a kísértő balszerencséről diskurálni.

Az árok partján megállunk. Erzsi vacog a félelemtől. Katocs szemében rettenet ül. A határ közelsége mindig halálra rémíti. Mintha magasfeszültséggel telített drótokon kellene áttornáznia magát. Ilyenkor már azt is képtelen kiejteni a száján, hogy „várjál”.

Néhány méterre vagyunk a sorompótól. Szemünk már érzi a fára festett piros-kék-fehér színek közelségét. Most jó lenne nekiiramodni, itthagyni mindnyájukat, Gesztit, Katocsot és Erzsit is. Hosszú gólyaléptekkel átugrani a túloldalra.

Parancsszó csattan. Egyidőben vakító fény árad az út menti árokból. Határmenti őrjárat karjaiba futottunk.

Irány visszafelé. Hátunk mögött egy finánc és egy katona lépdel. Nem kérdeznek, nem faggatnak. Kísérnek, mint a bűnösöket. Hátulról vág ránk a holdvilág fénye. Lábunk előtt erőtlen árnyak imbolyognak. Talpunk egyhangúan morzsolja az út kavicsát.

Geszti kér, könyörög. Először békítőn magyaráz, majd egyre türelmetlenebbül hivatkozik ismeretségükre. Amazok nem szólnak vissza. Geszti kis időre abbahagyja, de csak azért, hogy fél perc múlva újra kezdje a hízelgő, könyörgő szóáradatot.

Válaszra sem méltatják.

A határőrség laktanyájának gyéren világított szobájában ülünk. A finánc, aki az őrjárat rangidős parancsnoka volt, felvette a jegyzőkönyvet, aztán hazament. Gesztit be sem engedték, csupán a kapuig kísérhetett bennünket.

A katona velünk virraszt. Féloldalt ül egy asztal mellett, és egy könyvben lapoz. Időnként ránk pislant, s utána gondolkodó arccal bámul a sötét ablakra.

Roskatag heverőn ülünk. Az ülésrend ez: középen Erzsi, jobb oldalán Katocs, balra én görnyedek. Hármunk íratlan libasora ez. Érzem a lány combjának melegét; mozdulnék, húzódnám hozzá közelebb, de nem tehetem, mert ha felegyenesedem, megroppan alattam a rugó. Ilyenkor megrebben a katona szeme, és tanácstalanul Katocs is rám néz. Minden szomorú és nagyon hangulattalan. Néznék, kapaszkodnám a sapkával letakart asztali lámpa fényébe, ott bóbiskol a katona. Jólesne egy mentő, frissítő gondolat. Nincs!

A katona fáradt mozdulatokkal odajött hozzánk. Előbb magyarázza, majd mutogatja, hogy a lány menjen és feküdjön le a szomszéd szobában. Megreccsen alattunk a heverő, ösztönös mozdulattal közelebb húzódunk Erzsihez.

– Nem… nem – mondta a lány, és mosolyogni próbált. A katona felbátorodva tovább beszélt:

– Kicsi lány, aludni – tagolta a szavakat.

– Nem, nem kicsi, nem – mondta Erzsi, de már lefagyott a mosolya.

– Aludni.

– Nem – reszketett Erzsi szája széle.

– Fél?

– Nem.

Volt ebben a gyengéden mosolygó katonaarcban valami megnyugtató és valami csábító is. Nem tudtam, melyiknek higgyek, csak azt éreztem, hogy forróság áramlik keresztül rajtam; fokozatosan nyomul felfelé, elönti az arcomat, váratlan hullámként átcsap a szememen, és már a hajszáltöveket tüzesíti.

Féltettem Erzsit. Attól tartottam, bedől. Az is lehet, hogy becsületesen gondolta ez a katona. Lehet, nem tudom, nem tudhattam. Erzsi a mienk. Nem bánom, csukjanak be, de vele együtt. Figyeltem a finánc arcát, miközben a lányt faggatta, jó darab elkopott a mogorvaságából.

Erzsi adta meg a rangunkat.

A katona elénk hozta a székét és leült. Fáradt mosollyal kutatta mozdulatlanságunkat. Ha hihettünk volna a közeledés őszinteségében, engedett volna az idegeket pattogtató feszültség. Képtelenek voltunk hinni. Még a jó lélekkel gondolt szó is gonoszul kapart a fülünkben. A hatalom karmai közt vergődtünk, aprócska, erőtlen mezei madárkák: kicsire zsugorodtunk, takargattuk magunkat, s védekeztünk, ahogy tudtunk.

Csak védekezhettünk.

– Fél? – kérdezte ismét a lánytól a katona.

– Nem! – Erzsi hangjában éreztem a dacot.

– Mit visznek?

– Semmit!

Erzsi szemrebbenés nélkül hazudott.

– Ki segíti magukat?

– Senki – hangzott határozottan.

A katona elmosolyodott. Kérdezősködése, közeledése dacot ébresztett a lányban. Látta, érezte maga is.

– Miből tanulnak?

Erzsi egérfogóba került. Amaz nem tüzelt, nem haragudott.

– Ingyenkegyelemből!

– Félnek, s nem merik bevallani az igazat – mondta lehangoltan a katona, és székét maga után húzva visszaült az asztalhoz.

– Rákényszerítenek, hogy hazudjunk – vágott vissza konokul a lány.

Megszakadt a beszéd. A katonát láthatóan untatta, mi pedig másról, a reggelről, a holnapról szerettünk volna kérdezősködni. Egy pillanatra szertefutott minden gondolatom, fáradtság környékezett. Idegeimet megülte a napok óta tartó izgalom. Nem először fogtak el, voltunk már így máskor is: az őrjáratok barátságtalan szobáiban vártunk sorsunkra. Mindig ez a legkritikusabb állapot: az elernyedés. Vannak pillanatok, amikor a fáradtság elbírhatatlan erővel zúdul az emberre. Ilyenkor úgy érzem, minden mindegy, jöjjön akármi rossz, nem bánom, csak egy órára lehunyhassam a szememet.

Öreg csempészek mondogatták, ezt kell kihasználni, a hajnalt. Ilyenkor kell a tiszta fej meg a frisseség. Az éjszaka sarka a csempészeké… Az álmosság nagyobb ellenség, mint a finánc.

– Mit akarnak velünk? – kérdezte váratlanul Erzsi.

A katona sokára válaszolt:

– Bekísérjük!

– Hová?

– A járásra.

Ez a legrosszabb, ahogy egy ilyen út végződhet. Kihallgatás, jegyzőkönyv, fogház, rendőrségi megfigyelés…

– Segítsen rajtunk – szólalt meg ismét a lány. Hangja kedves és kérlelő.

A katona felemelte álmos fejét, és tétován, hosszasan vizsgált bennünket. Izgatottan vártunk. Reszketve szedtük a levegőt. Jól megfigyeltem az arcát: magas homloka, tiszta, nyílt ábrázata volt. Szótlanul is bizalmat ébresztő ember. Ha figyelt, jobb szemét szűkebbre húzta. Nem illett rá a mundér. Nem illett hozzá a környezet sem. Fáradságába kerülhetett a szigor is, ami az arcán ült.

Azt vártam, meglágyul és utunkra enged. Tévedtem. Sapkáját a kislámpa égőjére nyomta, feje pedig billegve közelített az asztal lapjához.

– Segítsen – kérlelte másodszor is Erzsi.

Felemelte fejét, és komolyan nézett ránk.

– Segítsen! – unszolta Erzsi.

Végre megszólalt:

– Ha a finánc jegyzőkönyvet nem ír, tőlem mehetnének. Katona vagyok!…

Ezzel visszahajtotta fejét az asztalra.

Elgondolkozva néztünk magunk elé.

Erzsi váratlanul hozzám dőlt, és megfogta a kezem.

– Segíts… ruhaanyag van a derekamra csavarva – súgta. Felparázslott bennem a vér. Görcsösen szorítottam a lány kezét, de nem tudtam, hol kezdjem el.

– Oldalt gombold végig – lehelte reszketve a fülembe. Ujjaimat a ruhanyílás patentjaihoz vezette. Aprócska roppanással vált szét egyik patent a másik után. Mire a nyílás végére értem, már el is felejtettem, hogy miért teszem mindezt. Csak a lányt láttam, és fullasztó vágyat éreztem, hogy vadul magam mellé döntsem.

Kezét ölébe ejtve, kissé előrehajolva ült mellettem. Szaggatottan lélegzett, arca piros volt, a szeme nedvesen rebegett. Félelem és szégyenérzet tükröződött vonásain.

Végigtapogattam a derekát. Karcsúságának vonalát teljesen befedte a rácsavart ruha. Térdeltem előtte. Remegő ujjakkal gyűrtem térdéről a szoknyát. Katocs meredt szemmel nézte ügyetlenkedésem. Nem értette vagy félreértette, mert váratlanul megragadta a kezemet. Szemrebbenésnyi időre megmerevedtünk.

– Engedd – mozgott Erzsi szája.

Katocs, az új ellenség, rosszabb, mint a katona. Olyan, mint a vizsla, semmi sem kerüli el a figyelmét. Abban a pillanatban önző voltam, könyörtelenül magamnak való. Katocs is látja majd Erzsit. Először érinthettem érett leány testét, s nem lehetek kettesben vele. Katocs nem tágít. Néz, bámul és hívatlanul is odarakja kezét a szoknya fodrai közé. Csak azon csodálkoztam, hogy a lány nem tiltakozott, hagyta.

A katona aludt, nem zavart. Katocsot gyűlöltem, mert az utamba állt.

A szoknyát derékmagasságig gyűrtem. Ott ült előttem a lány hófehér gyolcsingben. Az ing fehérsége vakított. A térdét, csak a barna, gömbölyű térdét láthattam egyelőre, mert a combját még takarta az ing.

Katocs az összegöngyölt szoknyát tartotta. Én az ing széleit kezdtem gyűrni, göngyölni, de a lány megállította a kezemet.

– Nem… Tépd le a derekát!

Homlokomat kiverte a veríték. Körmeimmel megpróbáltam lyukat vájni a gyolcson, gondoltam, ujjaimmal majd nagyobbra tágítom. Nem sikerült.

– Vágd be valamivel!

– Megsebezlek.

Fel akartam rántani az inget. A lány megállított.

– Repeszd végig.

Nem engedte láttatni meztelenségét. Megkerestem a varrás szélét, és milliméterről milliméterre szétfejtettem rajta. Nem tudom, meddig tarthatott. Nem siettem. Álom volt, mese volt, torkot szárító izgalom. Remegés, reszketés, idegek vibrálása. Érzések, ösztönök feltámadása és életre kelése.

Érintetlen szűzi test bőrén matatott a kezem. Sima volt ez a bőr, bársonyos. Valahányszor hozzáértem, áram futott sejtjeimbe. Erzsi is remegett. Vékony szeletet láthattam csak meztelenségéből. Táguló, szélesedő háromszöget, ahogy szakítottam az inget. Előbb a combját, aztán ölének hajlatát, derekát…

Oldalra dőlt. Katocs ölébe. A ruhaanyag vége biztosítótűvel volt a többihez erősítve. Megkerestem, kikapcsoltam.

A katona mocorgott. Megdermedtünk. Ha most netán felnéz, álmos szeme félmeztelen, parázna gombolyagot lát!

Erzsi is a földre térdelt. Katocs segítségére is szükség lett volna, de ő nem mert mozdulni a heverőn. Kezével a felgöngyölt ruhát tartotta. Tekintete eszelősen leste az alvó katona mozdulását. Tízszer járt körbe a kezem a lány derekán. Ritkult a sötétség, mire Erzsi visszahúzhatta szoknyáját a térdére.

 

Közel húsz év távlatán villózik át a két arc: a határmenti katona és ez a mogorva repülős. Sok minden egyezik. Az is lehet, persze, hogy csak a képzelet teszi. Egyeztet, rokonít? A sok megidézett arcból összesző egy újat, egy másat, egy mait? Véletlen? Feltételezés? Mindkettő lehetséges. Vagy színtiszta igaz? Az emlékezet hiszi, hogy ő az.

 

Ismét a Baknyák-tanyán tekergek. A pilótára várok. Mióta itt vagyok, ott ül a fülkében. Leszáll, tankol és rajtol. Harmatszállta után kezdi a repülést, a déli órákban pihen, a meleg enyhültével folytatja a munkát.

A gép ismét a földön van, de már nem töltik meg. Csodálkozásomra a pilóta odajön hozzám, és leheveredik mellém.

– Reggelre elég volt… nagy a hőség – mondja, és fél könyökre támaszkodva felém fordul.

Esetlen kérdéseimmel faggatom. Ötször kérdezek, míg egyszer válaszol.

Katonarepülő volt, vadász. Aztán tartósan szabadságolták. Pontosan végzi a munkáját, nem lelkesedik érte; szükségből, jobb híján teszi, amit tesz.

Az isten szaros szekerének csúfolja a sárga fedelű, kis gépet. „Ez a pilóták réme, az öregedő repülők állami kegyelemkenyere.”

A Kárpátok felől nehéz zúgás közelít.

– Moszkva–Budapest járat… Tizenkét óra, pontos, akár a halál, az óráját igazíthatja hozzá – mondja inkább magának. – Látja azt a csíkot? Egyenes, mint a zsinór, a kőművesek se tudnák jobban meghúzni… Most repül át a szovjet–magyar–csehszlovák határ felett.

Kettős fehér vonal szeli át az eget. Kezdete messze távol, a Vihorlát hegylánca mögött érinti a földet. Most ér fölénk a gép, rövid szárnyain és karcsú törzsén tompán csillog a napfény. A föld porából nézve olyan, mint egy égi hal.

– Utazott már ilyen gépen? – kérdezi váratlanul.

– Igen.

– Hogy érezte magát?

– Féltem.

– Mikor leszereltek, könyörögtem, tegyenek egy ilyen gépre, legalább másodpilótának. Elutasítottak… Féltek tőlem.

Értetlenül nézek rá.

– Öngyilkosságot kíséreltem meg – mondja szégyenkezve. – Látja ezt a forradást, rosszul céloztam. Nem tudtam meghalni, kigyógyítottak… Három hónapig idegszanatóriumban kezeltek… Nem engednek nagy gépre, az orvosok azt mondják, az idegfeszültség rosszullétet idézhet elő. Ezen a ganajos targoncán legfeljebb a magam nyakát törhetem…

A repülős homlokát pír fogja be, s arcának vonásai megmerevedve eltorzulnak.

– Pedig ha ismerné azt az érzést, amikor az ember keze alatt zúgni kezd egy ilyen hatalmas motor… Uralkodni rajta. Látja, hol jár már?

Ahogy beszél, ajka fájdalmasan megrándul. Kissé elfordul tőlem, mintha felindultságát rejtené. Csend szakad közénk.

Húszéves koromban sok halottat láttam, temettem őket. Énekeltem a koporsójuk és a sírjuk felett. Akkor még nem éreztem az elmúlást, nem hittem a holtaknak. Inkább visszaszámoltam a napokat, ismertem a kihűlt testek életét. Huszonhét embert temettem el, s csak eggyel nem találkoztam közülük. Ráncos képű cigányasszony volt, vendégségben halt meg. Olyan volt az arca, mint egy fekete rög.

Milyen messze van egymástól a pilóta és a cigányasszony ábrázata! Az emlékezet mégis összetársítja őket. Miért? Amaz már elporladt. Ez magát faldosva kínlódik. A holtak élőkre – élők torz arcára emlékeztetnek.

– Minden seb begyógyul – kapok ismét a szóba.

– Ne vigasztaljon. Ez ingerel a legjobban. Nagyon szeretem az anyámat, de egy óránál tovább nem bírom a közelségét, örökké vigasztal. Az egész életem egy ronda forradás… Minden sajnálkozás hazug. Ha vigasztaló szót hallok, fejembe tódul a vér, s az a csúnya forradás duzzadni kezd bennem.

– Az élet fegyelem dolga is, nem lehet mindent az indulatokra bízni – szóltam közbe.

Csodálkozva, szinte értetlenül nézett rám.

– Itt vétik el – folytatta hevesen. – Az akaratról, az értelemről, az észről papolnak. Az „új embert” művelik. Pedig hát az embernek érzései is vannak… Szenvedélyei, érti?… Indulatai, szenvedélyei. Maga is azt hiszi, hogy a mai embert csupán az esze kormányozza? Marhaság. Kutassa csak át a saját életét, hányszor cselekedett az esze ellenében. Tudta, hogy ökörséget tesz, mégis megtette. Egyoldalúak vagyunk, az igazságnak csak a felét mondjuk ki. Én úgy érzem, hogy ezt a rendszert a féligazságai gyengítik legjobban. Azt darálják, hogy az ember jónak születik… Hazugság, én megismertem a másik oldalát is.

Önkéntelenül is heves tiltakozó mozdulatot tettem. De mielőtt szólhattam volna, folytatta:

– Kinőttem az iskolás előadásokból… Húszéves korom óta nem panaszkodhatom, mehettem, érvényesülhettem. Közben az történt, hogy szerelmes lettem, megesik ez minden emberrel… Én az életemmel akartam fizetni érte…

– Hiszékeny volt.

– Könnyelműnek is bélyegeztek már.

– Meg el is túlozza – próbáltam megállítani.

– Én éltem, én tudom. Maga is furcsa ember, alig ismer az életemből egy keskenyke szeletet, és máris cáfol, ellentmond, vigasztal, mintha hivatalból tenné. Funkcionáriusok betegsége, helyreigazítják önmagukat… Aztán, mintha mi sem történt volna, gyalogolnak tovább. Ne haragudjon, velem ez már sokszor megtörtént. Az utóbbi két évben annyian oktattak, annyian magyarázták, hogy rosszul fogom fel az életet, érzékeny lettem. Nem szeretem, ha ismeretlen emberek pajtáskodva veregetik a vállam…

– Ingerült, keserű ember – szóltam tettetett nyugalommal.

– Okom van rá. Én vagyok az utolsó kategória, az pedig nem mindegy, honnan nézem a világot.

Abbahagyta, és idegesen rágta a szájába fogott fűszálat. Aztán engesztelődve, mint aki megbánta az előbbi szavak élességét, tovább magyarázott:

– …Másfél éve Prágában rábukkantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem, lekicsinyítettem, azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ördöggel repülök. Fájdalmában torzul el az emberi ábrázat, és ilyenkor őszinte, legalább ilyenkor őszinte… Mikor elhatároztam, hogy megölöm magam, abban a szörnyű állapotban is az lappangott a gondolataimban, hogy legalább vigyorogni tudjak, a tükör elé álltam, és így próbálgattam.

Elhallgatott és féloldalra dőlve hátat fordított nekem. Borzongás futott végig rajtam, s hogy nem látott, jó méternyire odébb húzódtam tőle. Legszívesebben elrohantam volna a közeléből.

– Ezzel akar elriasztani? – kérdeztem inkább a magam megnyugtatására.

– Megy, vagy marad, egyre megy… Ne hallgassa, mit beszélek, csak magamnak mondom. Már arra is gondoltam, hogy lemezre vagy szalagra veszem, amit megéltem… Aztán visszapergetem, ismételni fogom, és ezerszer újra meghallgatom, míg el nem kopik, szét nem foszlik benne a szavak értelme… Ezt akarom, emlékektől, számomra szörnyű emlékektől akarok szabadulni. Vannak élményeim, amelyek kiújulnak, lázba hoznak. Ez hajtott ide is most, permetezhetnék az ország túlsó felében, mégis… Lehet, hogy úgy hangzik… érzelgősségnek tűnik fel mindez. Mások számára egyszerű szürke történet. Az egész belefér egy mondatba; szerelem, házasság s az emberek közönye. Ez minden.

– Felfogás dolga…

– Avagy túl őszintén szeretném élni az életet. Naiv vagyok és nevetségesen őszinte. A divatok korát éljük. Az okosságot ma a ravaszság jelenti…

Elhallgatott, nekem sem volt szavam. A rétet néztem. Balra tőlünk egy vizenyős hajlatban egy piros lábú gólya békára lesett. Időnként a repülőre kapja tekintetét. Fél tőle, avagy biztatást lát a mozdulatlan szárnyakban? Ki ismeri a gólya gondolatait?

– Repülősnek jelentkeztem, de csak azért, hogy magamra tereljem a figyelmet – folytatta. – Míg a Messerschmitteken gyakoroltunk, émelygett a gyomrom. Aztán megszoktam, bolondja, megszállottja lettem a repülésnek. Bizonyítani akartam, hogy sokra viszem. Eleinte a hiúság ösztökélt, azt hittem, aggódnak értem. Nem így volt. Később megalázottságom űzött a levegőbe. Már csak akkor éreztem jól magam, ha fenn voltam. Ötezer méteren felül úgy éreztem, megállt felettem az idő. Legszívesebben a levegőbe költöztem volna, hogy felülről, messziről láthassam az embereket. Voltak pillanataim, amikor zuhanórepüléssel irányt vettem a földre, vártam, pusztuljon minden velem együtt… Mégsem tettem meg. Sajnáltam a gépet, vagy talán visszariasztott a félelem… Végül már csak magamnak akartam bizonyítani. Csak azért is. Vállaltam mindent, kerestem a veszélyt, őrültségekre éhes farkas lett belőlem…

Felindultan beszélt. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek. Tekintetéből és hangjából most éreztem ki először a fájó önkínzást.

– Miféle ember maga? – fordult felém váratlanul.

Zavarba hozott a kérdés. Vártam, gondolkodtam. Féltem, véget vetek közlékenységének.

– Íróféle.

Kétkedő ábrázattal sokáig fürkészte az arcomat.

– Kevés maguk között az igaz ember… Sok hazugságot összeírtak.

– Nem mindenki tette ezt – mondtam bizonytalanul. Eleresztette a füle mellett, és megfontoltan tovább mondta:

– Rólam is írtak, hetenként jártak utánam. Fényképeztek, kérdezgettek. Aztán kifényesítettek, leverték rólam a port, és beraktak az újságba. Ragyogtam, akár a tiszti csizma. Az ezredparancsnokság dicsérő levelet írt haza a falumba. A fényképem hetekig ott díszelgett a községháza hirdetőtábláján. Biztosan hallott már ilyen történetet. Amíg fent van az ember, rajzanak körötte a barátok… Elég egy kis botlás, szétrebbennek. Mosakszanak, magyarázkodnak… Ennek a rendszernek sok a humánus intézménye, törődnek az emberrel, még meghalni is nehéz, de nem belülről jön ez. Az emberiességet hivatalból gyakorolják. Nálunk a kisfarkasok törvénye szab rendet, az emberek nagy része az erősekhez, a hatalomhoz húz… Aki erős, az halad, aki halad, aköré sereglenek… A bukottakkal a kutya sem törődik.

– Ez is túlzás – szóltam közbe.

Ingerülten rám kapta tekintetét, majd gúnyosan elnevette magát. Fiatalos mozdulattal felállt, kinyújtózott, és a gép felé indult. Néhány perc múlva egy füzetlap nagyságú képpel a kezében mellém térdelt.

– Két hete történt – bökött maga elé. Földbe fúródott repülő roncsait ábrázolta a kép.

– Márciusban együtt indultunk Csehországból – mondja szomorúan. – Egy helyre szállásoltak bennünket, összebarátkoztunk. Rendes ember volt. Meghalt. Azóta egyedül lakom.

Szorongató csend ékelődik közénk. A képen kíváncsi emberek gyűrűje mered a szerencsétlenségre.

– Kihagyott a motor – magyarázza komoran. – Nincs veszélytelen repülés. Hiába számolok százféle eshetőséggel, a százegyedik váratlanul érhet. Csak a földről látszik egyszerűnek…

– Fél?

Gondolkodva maga elé mered, és csak azután válaszol:

– A veszélyt érzem. Van olyan nap, hogy nyolcvanszor, százszor is startolok. Minden leszálláskor jólesik megérinteni a földet… Nem hivalkodom, nem is túlzok, de érzem a veszélyt. A veszély tudata benne van sejtéseinkben… Sokáig nem értettem az álmaimat sem. Szépek voltak. Munkánk izgalma csak az álmokban nyugszik el. Legtöbbször még most is anyámmal álmodom… Alig voltam hároméves, amikor apám huszonkilencben tüdőbajban elpusztult. Bátyám negyvenötben Duklánál megsebesült, és nyomorékon került haza. Anyám küszködött velünk, nyomorogtunk, amit csak az ő szeretete tett elviselhetővé. Számtalanszor kérdeztem már magamtól: honnan vette kiapadhatatlan erejét? Sovány, szikár asszony, vállain alig van mire akasztani a ruhát. Tizenöt éven át egyedül dolgozott meg négy hold földet. Szántott, vetett, sarlózott és kapált. Este meg mesélt, mesélnie kellett. Télen, nyáron mesével zártuk a napot, ez volt az esti imádságunk. Ő feküdt, mi meg apró manók módjára figyelve ültünk az ágyon. Lehet, hogy egész nap a mese szálait sodorgatta magában, mert csak az első mondat ismétlődött mindig: Hol volt, hol nem volt… Holt apámat elnevezte erdei embernek, és olyan szép históriákat kanyarított alakja köré, hogy szagos virágágyon éreztem magam. Anyám minden mondókája a szépségről és jóságról szólt… Emlékszem, a mese feléig sem ért, elnyomta az álom. És így félálmában mondta tovább, ha elakadt az aranyat szállító szekér, rászóltunk. Ő felrebbent és csorgatta tovább a medve látta szagos erdei mézet, cseppenként, reszkető, fáradt kezével. A szétszakadt szálakat aztán a mi képzeletünk fűzte össze a gyermekláncfű gyámoltalan szálaival…

A füvön feküdtünk. Ő féloldalt dőlve, én hasmánt. Most jólesett a csend vékonyka barázdája. A pilóta nem nézett rám, szokása szerint az eget bámulta. Mesébe illő kép: a rét, a rekettyés, nyárfacsoportok, távolabb a szántók dombja, itt közel a gólya és a repülő ormótlan alakja.

– Jöjjön fel velem – állt fel hirtelen. – Elrepülünk a folyóhoz, megfürdünk.

Váratlanul ért az ajánlat. Hirtelen támadt izgalommal körbe kapdostam a tekintetem. Semmi sem mozdult.

– Most nem – utasítottam vissza.

Rám mosolygott. Arcának merev vonásai felengedtek.

– Megijedt?

– Most nem.

– Fél?

Nem válaszoltam. Egy pillanatig várakozva nézte tanácstalanságom, aztán elnevette magát. Fölényt és kárörömet éreztem szaggatott nevetésében. Tekintetemmel a gólya lépéseibe kapaszkodom… Jó lenne megfogózni valami nyugtató gondolat morzsájában, de nincsen, nincsen… Rét van, fák vannak, ég van és a repülős nevetése… Fölényes nevetése. Nyugtalan békesség… Érzékenységemnek egy szikra is elég. Fölényt érzek a pilóta nevetésében. Fejemet elfutja a vér. Képzeletem verekedő emberek hánykolódó alakját vetíti elém; verjük, tépjük egymást. Szépen kezdődött a mulatság. Ittunk, táncoltunk, minden tánc után korsóból öntjük a bort. Kínálok boldog-boldogtalant, ismerőst, jó barátot, idegent… Sose halunk meg, rikoltják. Csitt, csitt! Felmegyünk az égbe! A zene tust húz, figyelmeztet, új tánc kezdődik. Tangó ütemére csoszognak a lábak. Zsongásba fúl a kurjongatás.

– Piszkosok!

Táncba kértek egy lányt, de nem adták. A terem vége oldalra billen, dulakodás kezdődik. Egy falka legény kiszakad az ajtón. Visszatódulnak. Ruhájukat igazgatják, fenyegetőznek, és fenékig hajtják poharukat. A zene ismét táncba hív. Idegennek nem adnak lányt. A prímás előtt egy magas szőke legény hadonászik.

– Máriaa… Máriaa – énekli. Elmuzsikálják.

– Még egyszer – parancsolja. – Ez a legszebb, ma este csak ezt szabad húzni.

Valaki hátulról megüti. Ráesik egy asztalra, csörömpölve töri maga alá a poharakat.

– Kurvák – ordítja –, kurva magyarok. – Társai köréje gyűlnek, csitítják. Ital, tenger bor fűti az indulatokat. Itt most ez a legnagyobb sértés. A szőkének vérzik a szája, sír. A bosszú szomja már sápasztja az arcokat. A táncot abbahagyták. Aki fél, az ajtó felé húzódik; cihelődő, szitkozódó gomolyag a bálterem. Gyűlölettel kiáltott szavak ronggyá hasogatják az előbbi órák jó hangulatát.

Tótok!…

Magyarok!…

Minden szó sértő. Semmi sem marad válasz nélkül.

Három idegent űzünk a város sötét utcáin. Szitkozódnak és futnak. Mi tíznél is többen vagyunk. Beszorulnak az alvég egyik udvarába, a szőkét földre verik. Társai elmenekültek. Már csak a föld védi arcát. Rúgják, ütik, amíg mozdulni bír.

Húsz év múltán is reszketés fut át rajtam, ha erre az éjszakára gondolok.

A fölény a pilóta nevetésében is benne van. Vagy csak én érzem úgy? Felajzott érzékenység?

Elég volna egy sértő mozdulat, a torkának esném. Hátranyomnám a fejét, nézze, lássa az eget, úgyis odavágyik a fellegek közé.

Szégyenkezve elfordulok tőle.

– Van olyan nap, amely nem akar elmúlni… Voltak és vannak ilyen napok – mondom magam elé.

A repülős csodálkozva néz rám, nem érti. Már áll mellettem. Üres cigarettásdobozt morzsolgat ujjai között. Köszönés nélkül otthagy. A tanyaház sarkánál jár, amikor visszafordul, és engesztelőn mondja:

– Vasárnap a bozóalji leszállón leszek. – Eltűnik egy frissen mázolt barna ajtó mögött.

 

Az erdő a hegy lábától jó kilométernyire kezdődik. Mehetnék országúton, talpalhatnék keskeny ösvényeken, mégis a rosszabb, a nehezebb utat választom. A szőlőtőkék rengetege szoknyaként öleli körül a hegyet; a kétszáz méter magasságban kanyargó út kövér asszony derekára kötött öv.

Szeretek erre járni. Felülről láthatom a terebélyesedő falvakat. Valaha széles legelőrét fordult félkörbe a hegy lábánál. Aprócska tarka foltnak tűnt fel egy-egy csorda. A gulyások kalyibái sem látszottak nagyobbaknak a vakondtúrásnál.

Néhány éve felszántották a legelőt, csak a javát hagyták meg kaszálónak.

Július van. A tengeri már kötésen felül ér. Gyenge szellő fésülgeti a leveleket. Hullámzik a tábla; menetelő hadrend vonul a hegy lába felé.

A repülőgép szöcskeként kuporog az erdő szélén. Így messziről nevetségesen kicsinynek látszik. Késsel faragott játékszer a fák árnyékában.

Leereszkedem a szőlők közül. Százszor megjárt ösvényen közelítek a leszállóhely felé. Negyvenöt és negyvennyolc között kéthetenként jártam erre tömött batyuval a hátamon. Finánc állt ugyan minden fa mögött, mégis itt lehetett legjobban megközelíteni a határt.

A legelő tele volt mocsaras hajlatokkal. Hepehupás zsombékok között kis időre meghúzhatta magát a katonáktól óvakodó ember. Akkoriban a csempészek lövészárkának nevezték ezeket a torzsokokat. Jó búvóhelyek voltak, csak olykor hangosak. Ezernyi hosszú nyakú gém és szárcsa tanyázott itt. Ha az ügyetlenül lopakodó csempész megzavarta a madarak álmát, a félelem pillanatok alatt verítéket öntött a homlokára. Hiába volt sötét, a szárnyasok olyan félelmetes ricsajt csaptak, hogy a holtak háta is beleborzongott.

Az éjszakák osonó vándorai jobban rettegtek a vízimadaraktól, mint a határőröktől. A fináncok is tudták: ahol vijjog a szárcsa, ott ember mozog. Nem is fárasztották magukat, különösen nyáron, leültek a szőlőalji borházak padkájára és vártak. A madarak hírül adták az idegent. Tizenöt év múltán most járok itt először. Minden rög emléket őriz: jó és rossz emléket. Erről az irdatlan legelőről tereltem hazafelé nagyapám villásszarvú fehér ökreit. Harminckilencben az agyagos gödrökben lapulva néztem, hogyan robbantják fel a magyar hadsereg katonái a csehek építette betonerődítményeket. Cseperedő legény korunkban itt hemperegtünk a süldő lányokkal.

Ezek melengető emlékek.

Aztán öt évig csak éjszaka láttam. Az éjszaka elbírta a veszélyt. Izgalmas, idegtépő éjszakák. Denevérek voltunk. A sötétben kifinomult a látásunk; a ravaszság és az óvatosság lett meghitt segítőnk.

A tiltott út ravaszságra nevel. Háború utáni első tanítóm egy minden hájjal megkent öreg csempész volt. Negyvenöt nyarának elején odaátról jöttem haza, egyedül. Meleg volt, éppúgy, mint most, csak egy hónappal fiatalabb volt a nyár. Az éjszakát egy határmenti parasztportán reszkettem végig. Az öreg kertjében volt néhány girbegurba szilvafa, azok alá vetett ágyat mindkettőnknek egy-egy maroknyi szénára.

Előre kellett fizetnem. Egy pár vadonatúj bakancs. Ebben foglaltatott a tandíj és a „szekerezés” is.

– Bizonytalan mesterség ez, itt csak a tegnap biztos – magyarázta hunyorogva.

Egész éjszaka nem hunytam le a szemem. Remegve meredtem a meleg fényű csillagos égre. Az öreg, alighogy lehajtotta a fejét, elaludt, és akadozva horkolni kezdett. Két-három óránként váratlanul felült, megnézte a hold állását, majd visszadőlt.

Hajnalodott. A hold koronája már közel hajolt a földhöz, amikor indulásra szólított.

– Most már nekünk segít – mondta halkan. Holdvilágos éjszakákon csak akkor vágjon neki, ha már a háta mögül világit… Hajnal felé álom öli a fináncot, a hold álmosítja el.

Végigmentünk a kerten, és egyenesen beléptünk egy kukoricásba.

– Az időt is jól kell megválasztani. Ez az átmenet a legjobb. Se világos, se sötét. Figyelje meg, zöldesszürke minden, ilyenkor könnyebb tájékozódni.

Üres volt még a határ, csak a korán kelő pacsirta ijedt röppenései jelezték a hajnalt. Nem mentünk a járt úton, pedig ott kanyargott mellettünk, de nem is szakadtuk el tőle. Az árok szélétől öt-hat tengerisorral beljebb caplattunk.

– Innen az utat is szemmel tarthatja, ha meg úgy kerül, el is rejtőzhet – oktatott az öreg. – Ebben az évben kapást vetettünk a határ menti dűlőkbe… Azt keresse mindig, a tengeriföldeket, július végére annyira megnő, hogy nincs az a finánc, aki keresztüllátna sűrűjén.

Átléptük a határ vonalát.

Kísérőm hirtelen megragadta a karomat, és lerántott maga mellé a földre.

Váratlanul kutyaugatás csapott felénk. Az öreg a tengeriszárak mozdulását leste, én az arcáról próbáltam leolvasni a veszélyt. Nyakán erősen kidagadt az ütőér, szeme fehérét elfutotta a vér.

– Vadásznak – mondta.

– Hajnalban? – kérdeztem hitetlenkedve.

Az öreg homlokráncaiba egy pillanat alatt veríték nőtt.

– Kóbor eb is lehet – vigasztalt.

Másodszor közelebbről hallatszott a csaholás. A csempész bátorító nyugalma eltűnt. Kapdosva szedte a levegőt, és ijedten tekingetett körül.

– A kutya megtalál – fordult felém. Foghíjas szája idétlenül morzsolta a szavakat.

– Tekintsen szét – biztatott.

Kissé felemelkedtem. A tengerilevelek hajlongó mozgásán kívül semmit sem láttam. Az öreg a földre hajtotta a fülét, és úgy hallgatózott. Ismét kutyaordítás mart a csendbe.

– Jönnek – suttogta rekedten. – Valami szerencsétlennek a nyomára akadtak, üldözik… Balra fusson, kerülje meg a legelőt…

Lövés dördült. Utána érthetetlen kiabálás hallatszott. A kutya most vonítva csaholt. Rémülten megragadtam egy tengeriszárat, a növény erőtlenül kitört, és én a földre dőltem. Az öreg már nem volt mellettem. Kiáltani akartam, hogy ne lőjenek… Felismerhetetlen hangok keveredtek a fülembe. Tőlem nem messzire rohanva törtetett valaki. Négykézláb mászni kezdtem egy tengerisoron.

Másodszor is lőttek. Úgy képzeltem, már hallom a kutya lihegését. Vájni kezdtem magam előtt a földet. Felettem lövedék sivított. Hörögve másztam tovább, és hangosan imádkoztam.

Elértem a vasutat. A géresi őrháztól nem messze szűk betonhíd ereszti át az erdőszéli mocsarak vizét. Ide menekültem. Hátamat a betonfalnak támasztva fújtam magamból az ijedtséget. Az üldözés zaja tőlem balra, a határ felé vonult, majd hirtelen elhalt. Biztonságban voltam. Akár indulhattam is haza, de képtelen voltam lábra állni.

Előttem ébredezett a premontrei prépostság erdeje. Kölyökkorunkban bujkáló szerelmespárokra lestünk itt, s ha olykor a nyomukra akadtunk, a bokrok alól röhicskélve bámultuk ölelkezésüket. Lopott filléreken vettünk öten egy zacskó pemetecukrot, és idecsaltunk egy faluszéli süldő lányt. Kedveskedtünk neki, telekapkodtuk a kosarát gombával. Ravaszak voltunk, és mosolyogni is tudtunk. Fogtuk a kosarat, de csak azért, hogy a lány kezét és meztelen karját is tapinthassuk.

Jolánnak hívták. Mi Julikának becéztük. Kölyökfalkánkban olyan is akadt, aki buzgalmában Júliát mondott. Lehet, ahogy valami szerelemre csábító filléres regényben olvasta ezt a fenségesen hangzó nevet.

A lány új nevét elkapta a többiek füle is. Jolánból percek alatt így lett Júlia. Júliáztunk egymást túlszárnyalva, közben egyre beljebb csalogattuk az erdő sűrűjébe. A legidősebb közülünk folyton cukorral kínálta, egyiket le sem nyelte, már a másikat nyomta a szájába.

– Mutasd meg magad, Júlia – mondta a lánynak egy fekete hajú suhanc. Jolán eleresztette a füle mellett. De másodszor már hárman is ösztökéltük:

– Mutasd meg magad!

– Láthattok.

– Nem így.

Egy pillanatra mintha megrettent volna. A cukrot sem fogadta el… Fáradhatatlanul kínálgattuk tovább, belediktáltuk az utolsó szemig. Aztán vagy az ijedelemtől, vagy a sok olcsó édességtől elfogta a csuklás… Védekezett és csuklott, mi meg ugrabugráltunk körötte, mint az erdei manók.

A szánk kiszáradt a könyörgéstől, mire célt értünk. De megérte. Júlia gyermeklány teste ott feküdt előttünk tiszta meztelenségében az erdő avarán. Egy szemvillanás idejéig éhesen néztük, majd kitört belőlünk a gúnyos nevetés.

Kíváncsiságunk jóllakott. Győztesen, rivallva szaladtunk hazafelé. A lány pedig sírva, megszégyenítve cipelte utánunk a gombás kosarat…

Az erdő szélén álltam, és vártam a reggelt. E pajzán gyermektörténet emléke némileg enyhítette bennem a szökés izgalmát.

Mentem, indultam volna már, mégsem mozdultam. Az öreg tanácsa óvatosságra intett: Harmatos füvön sokáig árulkodik az emberi lábnyom.

Türelmetlenül vártam. Órám nem volt. Nomád ősök módjára számoltam az idő múlását. Néma istentisztelet a harmatborulás, milliónyi fűszál alázattal hajt fejet. Aztán a napisten útra kél, meleget sugároz, szabadságot hoz; elkopnak, kisebbednek a hódolat könnycseppjei, mígnem teljesen eltűnnek.

Felszállt a harmat.

Átnedvesedett a ruhám. A nap mind nagyobbra nyitotta fényszemét, melengetett, mégis reszketve mértem végig a legelőt. Ugyanazon az úton haladtam, mint most megyek a pilótához. Ugyanazon a szőlőmezsgyén kapaszkodtam fel, amelyen most a legelőre ereszkedtem alá. Az utak ugyanazok.

Itt nem tudnak mesét mondani; amit mondanak, az igaz történet. Ha tűz köré ülnek az emberek, az agytekervények rejtett emlékei törnek utat. Csonkán, esetlenül töredezve formálódnak szavakká az élmények. Az esztendők hosszú sora emlékeket őrző jegenyesor.

Változnak az idők. Tíz éve egyebet sem tesznek a hivatalok, mint a változás nagyságát bizonyítják. Pedig a számok hamar elkopnak, hitelüket vesztik.

És az élet?

Az csak nagyon lassan fordul. Csak az tud változni, akinek nincsenek terhei…

 

Kellemetlen, szófukar találkozás. A pilóta arca egyszerre közönyös és ingerült. Árnyék fekszik közöttünk. Érthetetlen. Tanácstalanul állok, akár egy hívatlan vendég a ház küszöbén.

Nagy munkában van. A motor alatt kiterített ponyva, rajta ezernyi csavar és alkatrész. Leszerelte a légcsavart. Bosszús mosollyal nézem ügyeskedését; nem repülhetünk sehová. Forróság van, szinte reszket a levegő. Ragályos ez a reszketés és félelmetes. Átveszi a gép szárnya, aztán a törzse. Megemelkednek a kerekek, ormótlan motoros szöcske libeg a levegőben. Rezeg, himbálózik tehetetlenül, s közben távolodik, zsugorodik, alakját veszti. Már csak a kútágast látom a legelő túlsó végén.

Kusza képzelet hevítette délibáb.

– Egészen szétszedi?

Lekicsinylően mosolyog.

– A motor fordulatszáma nem egyezik a légcsavaréval… Pedig a télen javították, rosszul rakták össze. Nem húz, a csavar kevesebbet fordul.

Érdekel, amit tesz, csak nem értek hozzá. Tréfálkozni szeretnék vele; biztatni vagy lebeszélni. Megmosolyogni vagy vállon veregetni. Félek, hogy keze alatt teljesen szétfoszlik a délibáb.

Olajos mancsát kihúzta a motor kábelszövevényéből, megtörölte a homlokát, és lelépett a hágcsón.

– Érdeklődött? – kérdezte szemlesütve.

– Hogyhogy?

– Felőlem!

Váratlanul ért a kérdés. Bizonytalankodtam a válasszal.

– Eldicsekedett valaki? – faggatott tettetett közönnyel.

– Miből gondolja, hogy kérdezősködtem?

– A természetükhöz tartozik.

Ott szerettem volna folytatni a beszélgetést, ahol két napja abbahagytuk. Nem sikerült. A repülős ragaszkodott a kérdésekhez.

– Mit tartanak rólam az emberek?

– Nem emlékszenek…

– Vagy nem akarnak… akkor mindenki belénk törölte a lábát.

Meredten állt előttem, és az eget nézte. Ha zavarba jött, mindig az eget fürkészte.

– Ismeri Gallaiékat? – fordult felém megélénkült tekintettel.

Gondolkodtam, sorra vettem az utcákat.

– Hol laknak?

– A Farkas-dombon…

– Két lányuk van – toldottam készségesen.

A Farkas-domb hegy alatti, szűk utcát tekerget a fél derekán. Félbevágott, kanyargós, felemás utca; a házak, udvarok a hegynek támaszkodnak. A szemben levő épületeknek legfeljebb a tetejét látni, lesüllyedtek a dombhajlat aljára.

A Gallai-ház tisztes öregúr a domb tetején. Porcelán törpe felett fenyő suhog a fallal védett kiskertben. Az alsó út vízmosta meder, túloldalán ismét dombra kaptatnak a házak. Itt laknak a muzsikus cigányok. A házikók sarka egymásba fogózik, félnek, összebújnak, vacognak, mint mulatságról hazaverődő gazdáik.

Ezt is látni a Gallai-ház ablakából. Ez a közeli szomszédság. A távoli pedig a mezőség, a termő sík, s azon túl a Vihorlát kéksége.

– Két lányuk van – ismételtem.

– Ismeri őket? A nagyobbikat, Nellit?

– Látásból.

Ellépett a gép törzsétől, és leheveredett a szárny vetette árnyékfoltba. Most olyan volt a hangja, mint a friss kenyeret szegő kés sercegése; jóízű és ingerlő.

– Helmecen – folytatta – nagyon sok bor terem. Nem voltam én borivó, de itt megszerettem.

Gyermeki tisztasággal örült saját szavainak. Akár egy bortól rózsás szőlősgazda arca; ittasan, enyhe szédülettel, zsebkendő sarkából bogozta elő jókedvét. Dicsért és lelkesedett. Aztán súlytalanná váltak a szavak. Néztem az ember arcát, szája hangtalanul mozgott. Szerettem volna figyelni, de képzeletem már saját útját járta.

Ismertem jól a helmeci hegyek minden hajlatát. Sokat jártam a Kishegy és Nagyhegy ösvényeit. Gyermekes csínytevésünk birtokba vett minden borházat, birtokba vette a vízmosta mély árkokat, szélvédte helyeket, felvertük a borzcsaládok rejtekét, gránáttal űztük lyukaikból a rókákat… Gazdag, bő termésű szőlőrengeteg ez. Jó bor terem itt; a színe arany, az íze vagy kedvet csinál, vagy halálra szomorítja az embert. Aki húzódik tőle, annak is csak az első pohárral nehéz barátkozni, a többit már innia kell.

A szőlőhegy öltöző menyasszony, s öltözéke érett korában, ősszel a legszebb. Gazdag szépség, ingerlő szépség. Ízek, színek, zamatok karneválja… A hegyoldal púpjain ott gubbasztanak a pásztorok, hercegek. Rozsdás csövű, sörétes puskájukat a lábuk előtt pihentetik, fejükön esőűző, hegyes tetejű kalap, és szájukban a szúnyogűző pipa vagy sodort cigaretta. Messze ülnek egymástól a pásztorok; vigyázzák, nézik a vonulást. Szemük a szőlőfürtök erdejében motoz, de fülük már az ömlő must csobogását hallja. Messze ülnek egymástól a pásztorok, de a karnevál hangulata időnként egymáshoz sodorja őket. Ők az embersziget a mámor rengetegében. Nem szeretik, megvetik a rangot, mégis fejedelmük, választatlan fejedelmük is van: a legmosolygósabb az, akinek szemében az egész hegy legtisztábban tükrözik, akiben legmélyebbre futnak a jókedv hajszálgyökerei.

Miskának hívják. A fiatalja úgy mondja Miska bácsi, az idősebbek vagy a vele egykorúak egyszerűen Miskázzák. Itt termett, itt nőtt fel a szőlőhegyen. Negyvennyolc éve pásztorkodik, egyetlen tőkét sem vallhat magáénak, csak a háza előtt van egy soványka lugas, de végtelen szeretettel tud beszélni a hegy minden göröngyéről.

Alacsony, zömök, piros arcú ember. Apró, hunyorgó szemét folyton a karók erdején tartja. Szívesen mesél, s derül az ábrázata, ha embert érez a közelben. Incselkedik, mestersége a tréfa és a jókedv. Nem tart haragot sem gazdával, sem zsivánnyal.

Itt Miska a fejedelem; természetvigyázó, szőlők kerülője, a karnevál pogánya – de gyóntatószék is. Süldő legény koromban naponta hallgattam pipája szortyogását. Ha késő délutánra mozdult az idő, balta fejére támaszkodva megállt a premontrei prépostság nagy tábla szőlőjének legtetején. Nézte a hazafelé vonuló napszámosokat.

– Hogy megyen sora – kérdeztem tőle.

– A pásztor mások után él.

Többet sohasem mondott magáról. Ha kérdezősködtek gondja-baja felől, hallgatott, vagy átlépve az érdeklődő kíváncsiságán, másra terelte a szót.

– Zarándokok – bökött az ösvényen kígyózó napszámosok sorára.

– Muszájból teszik – kellemetlenkedtem a pásztor fáradt mosolyába.

– Van, aki már húsz éve itt görnyed, más levegőn nem bírná.

– Kenyérgond – vetettem ismét ellen.

– Zarándokok, templom helyett is megjárja ez a nyugalom… nyugtat, megtisztít…

Kétkedve kerestem az öreg szemét, zavartnak találtam az előző szavakat.

– Ezeken a domboldalakon nem fogamzik bűn… Minden ember egy mese… mese és öröm. Jókedv. Az élet mese és öröm… Jó nap van, szép ég van, és közben vannak az emberi kezek. A kezek kötik össze a földet az éggel… Az ujjak végére tapad a föld pora… Ősz lesz, mire megereszt a rög, megadja magát, jókedvet terem a föld.

– Aztán leisszák magukat és világolnak!…

– Inkább segítsen számolni… előttem már összefutnak a dolgok, a poharat hordónak képzelem, hiába szorzok…

– Mire kíváncsi? – kérdeztem.

– Számolja össze a hordókat.

A levegőbe bámultam, mintha onnan várnám a csodálatos feladat végeredményét.

– Segítsen összeadni, hány hordót szűrtek meg azóta, hogy termést hozott az első vessző… Maga fiatalabb…

– Ezt csak találgatni lehet…

– Telne belőle egy folyó… Ha a karókat nézem, nekem már káprázik a szemem, én már csak az ösvényeket látom, amiken bor folyik… Bennem összefolynak a szüretek is. A csősz mindig meghúzódva áll, nappal maga előtt engedi az embereket, éjjel a háta mögül közelítenek. Én mindent csak féloldalról látok. A csőszmiatyánk is azt mondja: „Előre nézz, és oldalra figyelj!” Ehhez idomult az emlékezetem is. Már csak azt hallja meg a fülem, ami hátulról közelít, a szüreteket, a jókedvű nótákat, a kurjantásokat, ami vigasztal… A vén embernek vigasztaló kell…

– Ne keseregjen – próbáltam felderíteni, de mintha nem hallotta volna, folytatta:

– Komolyodik a világ, mintha naponta tartanának bűnbánatot, hazug bűnbánatot. Nem tudnak igazán szomorkodni, vigadni sem. Minden csak egy pillanatig tart…

Arra eszméltem, hogy a repülős megrázza a vállamat.

– Nem figyel? – kérdezte megbántottan.

Dadogva mentegetőztem; a gondolatszálak még a pásztor alakját tartották. Egy levélrezdülésnyivel előbb még mellettem ült, pipázott, és kínnal-bajjal próbálta sorba rendezni a sebhelyes mondatokat. Nincs sehol. Az élő hangja közelebb van, mint a holt emléke. Látóhatár alá tűnt a pásztorfelhő, és onnan, messziről figyeli a csillagszőlők hajlongó napszámosait…

– A szőlőhegyen ismerkedtem meg a Gallai lánnyal. Arra jártunk járőrbe, s egy jószívű pásztor a Gallai-borház lócáján valósággal összeadott vele.

– És a lány?

– Örült, megörült nekem, mintha már régen várt volna. Eleinte nem is értettem. Nem ellenkezett egy mozdulattal sem. Az első ölelés vérszerződés volt… Mikor látta utoljára? – kérdezte aztán váratlanul felém fordulva.

– Két éve is van.

– Hogy volt öltözve? – Egészen közel hajolt hozzám, ahogy kérdezett.

– Könnyen.

– Ez illett hozzá, ez a könnyedség, ez ingerelt. Tíz lépést tett előttem, és érzékeimmel lemeztelenítettem. Első pillantásra a meztelenségét kívántam. Így él bennem most is. A meztelenségében. Sosem festette a száját. Nem volt rá szüksége, olyan színt csak vérbe mártott ecsettel lehet kikeverni.

A repülős cserepes ajakkal szaggatta a szavakat.

– Ismerkedés után azzal váltam el tőle, hogy a hét páratlan estéin, amikor járőrbe megyek, a Kishegy akácosában várom… Az első találkozás olyan volt, mint egy szédület. Mozgásba jött köröttünk minden: a fák, a bokrok, a mély árkok, a hegyoldal. Egyetlen pont volt mozdulatlan, a mi ölelkezésünk. Nehéz volna akármihez is hasonlítani azt az állapotot. Az elmúlt hetek ábrándjai, talán egész életem vágya ott az első ölelés melegétől őrült szerelemmé változott… Jóformán be se mutatkoztunk egymásnak. A keresztnevét is csak később tudtam meg: Nelli! Nem kérdezte, ki vagyok, mi vagyok. Csak egy dolog érdekelte, a szerelem. Így ismételgette: Azért élek, hogy szeress!

A neve, Nelli, furcsán csengett a fülemnek. Ha tehettem, kerültem a használatát. Próbálgattam mondogatni szépen, kedvesen, simogatón, nem ment. Elneveztem Nefelejcsnek. Éreztem, nem nagyon illik hozzá, de neki tetszett. Rajta maradt.

Nefelejcs, ezzel búcsúzott tőlem a találkák lejártával.

Én is úgy mondtam: nefelejcs. Később, mikor titokban levelet küldözgettünk egymásnak, mindig az állt a sorok végén: Nefelejcs.

– Szentképet csinál belőle – vetettem közbe.

– Az enyém volt…

– A csodaálmoknak már vége – mondtam mosolyogva.

– Felkutattam a hegyoldal minden rejtekét – folytatta. – Bujkálnunk kellett, loptuk a szerelmet. Ugyanarra a helyre kétszer sohasem telepedtünk. Féltünk, féltettük még búvóhelyeinket is.

Megtorpant a beszéd. A repülős tétován meredt a fűszálak hegyére.

Ismerem jól az akácost. Zöld sapkaként takarja a Kishegy fejét. Ha ez nem volna, a hajlatok és vízmosta árkok torz púpokra hasogatnák a hegyet. A víz félelmetes árkokat mosott keresztül-kasul a föld húsába. Az itteniek úgy mondják: mélyárok. Félelmetes gödrök ezek: két oldalukat benőtte az akác. A sudár akácok koronája annyira egymáshoz borul, hogy az avatatlan szem csak egész közelről veszi észre a szakadéknak beillő árkot.

– Ismeretségünk első hónapjában az akácos takart – folytatta a repülős. – Nappal kinéztem a helyet a meredek oldalú árok fenekén, és este oda telepedtünk. Itt nem érhetett meglepetés. Május volt, bolondító május. Június elejére kivirágzott az akác. Részegítő, mikor egy ilyen hegyoldal virágot ölt. Kilométerekre érzik az illata. Tudhatja, a szerelem telhetetlen. Az első csók százat és ezret kíván. Mesebeli szegényember legkisebb fiának hittem magam. Világgá mentem, hogy szerencsét próbáljak, és hét próbát téve elnyertem hetedhétország királyának legszebbik leányát. Igaz a király nem székelt palotában, nem jóságos öregúr volt, hanem egy kopaszodó, fekete bajszos ember, aki a világgal és önmaga sorsával megelégedve horkolt paplanos ágyán.

Nellinek külön szobája volt. A szoba ablaka az udvar hátsó részére nyílt. Szentély volt az a helyiség a háziak előtt is. Gallai is, az apa, csak kopogtatás után léphetett be.

Gallai naponta hatkor kelt, tüzet rakott, megborotválkozott, és fél nyolcra hivatalba ment. A felesége hétkor kelt, és ő ébresztette a lányokat is. Este kilenckor télen-nyáron egyformán kihunyt a fény a ház minden helyiségében.

Ha találkát beszéltünk meg, Nelli fél tízre jött. Megvárta, míg a többiek elszunnyadnak, tágra nyitotta az ablakot, aranymintás pongyolába bújt, és elindult felfelé a kerten. Sötét éjszakákon félve, tapogatózva jött. Én a kertvégi kerítésen kívül hasaltam, és lámpát villogtattam, hogy a lány jobban tájékozódhasson.

Az akácosba nyíló kertajtóhoz kulcsot csináltam, megolajoztam a sarkait is. Mire Nelli a kapuhoz ért, kitártam előtte, mint egy ajtónálló lakáj.

Első héten az árkok aljára húzódtunk. Ha frissen takart szénarudas került az utunkba, felnyaláboltam egy fekhelyre valót, leterítettem a sátorlappal, és arra heveredtünk…

Gallaiék a világ felé takarták magukat. Ha módjukban állt, lányaiknak még az orrát is ruha alá rejtették. Farizeus népség, mely még önmagával szemben sem őszinte. De csak fegyelmezett állapotukban ilyenek; ha otthon hagyják az alakoskodást, szertelenek, gátlástalanok. Olyan kisemberek, akikben szörnyeteg szunnyad. Kiszámíthatatlanok. Lelkük mindig többet, mindig mást kíván. Csak a nagyravágyás állandó bennük.

Nelliben nem volt egy hajszálnyi szemérem! Valósággal hivalkodott mezítelenségével. Azt hittem, a szerelem teszi ezt vele. Pedig már az első ölelkezésnél magának is tetszelgett.

A selyemköntös alatt csupán egy vékonyka hálóing vigyázta szépségét. Magam elé fektettem, és durván, követelőzőn csókoltam. Ő volt az, aki suttogva arra kért, bogozzam ki pongyolájának összecsomózott kötőjét. Reszkető kézzel oldoztam a sötétben a bogot.

– Nyom a derékszíjad – lehelte a fülembe.

Lecsatoltam.

– Törnek a zubbonyod gombjai – panaszkodott aztán.

Ismét közelebb kerültem hozzá.

Három napig nem láttam a Gallai lányt. Váratlanul riadókészültségbe parancsolták a századot. Hirtelen megváltoztatták a járőrszolgálatot is. Még az utcára sem engedtek bennünket. Ültünk az ágy szélén, káromkodtunk, szidtuk a hülye parancsok szerkesztőit. Átkozódtunk és vártunk.

Rövidke levelet hozott a szolgálatos. Nelli írta. Ez állt benne: „Vasárnap nagymisére megyünk.”

Anyai ágon katolikus, apai ágon evangélikus vagyok. Apám kitartott a saját joga és igaza mellett. A házasság előtt kötött megállapodás szerint a fiúk az apa vallását követték.

Életemben nem voltam katolikus templomban. Irtóztam a szentek szagától. Elszöktem, csak azért is elmentem. Átmásztam a hátsó kijárat rozsdás vaskapuján. Látnom kellett a Gallai lányt. Ez most mindennél fontosabb volt. Parancsnál, szégyenérzetnél, következményeknél, mindennél.

A feltűnést kerülve hátrahúzódtam a gyóntatószékhez. Tele volt a templom, még az oltár előtt és a padsorok között is térdeltek. Tájékozatlan voltam az isten tisztelésének ebben a látványos rendjében, a szomszédokhoz igazodva térdepeltem le mindössze egyszer. Ha állva maradtam, könnyebben átnézhettem az alázkodva hajló fejek és vállak felett.

Ott volt mind a két Gallai lány. Közel álltak az oltárhoz; a kisebbik magába merülve, halkan mormolta az ima latin szövegét; ha éneklésre került sor, elhallgatott, és egykedvűen meredt maga elé. Arca sápadt, szeme feltűnően sárga volt. A kisebbik Gallai lány régóta betegeskedett. Így mondták: nincsenek rendben a mirigyei. Nagy volt a Gallai család rokonsága: Nelli mindegyikük arcáról lelopta a szépet. Egy emberöltő rútságát kárpótolta benne a természet.

Talpig pirult, ahogy meglátott. Csak nézett, nézett rám, mint aki szörnyű jelenés tanúja. Döbbenet ült a szemében. Egy pillanatra az oltárba fogózott, aztán engem ölelt a tekintete.

Tettem feléje egy lépést, de aztán le kellett térdelnem, ima következett. Ahogy felálltunk, elindultam az oltár felé. Apró, rövidke léptekkel elértem a padsor végét. Fekete ruhás asszonyok térdeltek elém, nem mozdulhattam tovább.

Egymást néztük. Az ima és az éneklés már valahol messze felettünk lebegett. Némán, hangtalanul mozgott az emberek szája. A monoton zsongás a falakra tapadt. A Gallai lány tekintete értelmetlen hajbókolássá merevített köröttem mindent. Megállt az idő. A hívek mozdulatlansága túltett a falakat támasztó kőszentek merevségén. Mindenki szentté csontosodott. Volt abban a templomi találkozásban valami fenséges, az volt az érzésem, hogy a néma, mozdulatlan szentek vasárnapi serege csak a mi kedvünkért gyűlt ide, és mindnyájan értünk imádkoznak.

Az orgona mellett öreg, reszketős hang cikornyázta az érthetetlen szöveget. Aztán énekkel felelt a templom. Az asszonyok hangja vékonyan, félve rezgő kórus. Fél szemük a pap mozdulatait kíséri, másik az énekeskönyv sorain botladozik.

Nelli engem nézett. Nagy szeme tágulva közeledett. Két szemöldöke között aprócska ránc haragoskodott.

Mintha sírt volna. Aztán elmozdult a szája. Homlokáról eltűnt a ránc, fájdalmas mosoly terült a képére.

Balra férfiak énekeltek. Fejüket kissé feltartották. Tekintetük a női szentek fátyollal takart lábán pihent. Majd váratlanul elhallgatott az orgona. Imádkoztak.

Nelli is imádkozott. Gyengéden letérdelt. Fejét alázattal meghajtotta; földre döntött hársfa koronája. Most nem nézett rám.

Véget ért a mise. Akadozó, gyengülő énekléssel kifelé tódultak a templomból. Nelli hozzám nyomakodott, gyengéden hozzám dőlt. A ruhán is átsütött forró meztelensége. Abban a pillanatban nem is éreztem mást, mint a Gallai lány testét. Szerettem volna az emberek elé állni és ájtatos szemükbe kiabálni: Nézzétek ezt a gyönyörűséget, leoldom a ruháját, nézzétek, az enyém, szebb, mint valamennyi szent, a meztelenségét bámuljátok! Aprókat lépve sodródtunk a kijárat felé. Lépcsők: egy, kettő, három, aztán lefelé topogtunk. Ritkult az embersűrű, de Nelli forrósága nem engedett. Görcsösen szorította ujjaimat. Körmeit kíméletlenül a bőrömbe vájta. Fájt, de nem szóltam. Hátunk mögött rideg szentek, a végső akkordokat kereső orgona, közönyösen lépkedő, halszemű hivők; most hajtják ki őket a paradicsomból. Ilyen lehetett az igazi bűnbeesés. Az Úr és az égiek szeme láttára váltunk gyarlókká. Már húzódtak tőlünk az emberek. Fogytak. Az isten előtt már nem titok; az emberek értetlenül meredtek ránk, nem tudták, mit tesznek. Jobb volt a templom hűvössége, a kőszentek csak egy helyre néznek, nem tudnak csodálkozni sem…

Körmenet következett. Egy hórihorgas sovány ember sorba rendezte a híveket, elöl felemelték a zászlókat. A sekrestyéből előkerült a pap, és ismét felhangzott az ének. Egy ideig határozatlanul álldogáltunk, majd a Gallai lány betuszkolt a sorba.

– Körüljártuk a templomot – folytatta a repülős. – Nelli jobb oldalán a húga lépkedett; virágzó ágra száradt falevél. Tőlem balra sötét ruhás asszonyok rezgő sora. Az egyik az ének ismétlődő sorának mindig csak egy mondatát kapta el: Mária, segíts… Ha nem énekelt, a homlokát törölgette, és fájdalmasan sóhajtozott.

– Szeretsz? – kérdezte Nelli.

– …Mária, segíts – énekelte a szomszédom.

Bólintottam.

– Hallani akarom – erősködött.

– Üdvöz légy, Mária – zsongta a tömeg.

Körmeivel a kezembe mart. Számomra érthetetlen akaratoskodás volt ez. Már válaszolni akartam, de hirtelen elmozdult bennem a világ. Nem tudom, mi okozta. A templom szokatlan hangulata? Az ájtatosságba süllyedt arcok? Az előző percek ingerlő frissesége megrándult, mozdulatlanná merevedett. Később is megfigyelhettem ezt magamon; ha váratlanul rám szakadt valami vadító érzés, nem tudtam vele mit kezdeni. A lelkem görcsbe rándult.

– Mária, segíts – ismételte a szomszédom.

A körmenet sorai lazák voltak. Időnként a harangozó gyorsabb lépésre ösztökélte a lemaradozókat. Velünk is baja volt. Egy jó lépéssel hátrább jártunk a sorbelieknél. Mire harmadszor szólt ránk a soványnak született egyházfi, már beleizzadtam az igyekvésbe. Az éneklő asszonyok vagy előreléptek, vagy lemaradtak.

Mária, segíts, vonaglott már nem is tudom, hányadszor az ének.

Egyedül maradtunk a sok keresztény között. Együtt és mégis egyedül. Kicsinyke kör képződött körülöttünk, amit szerettünk volna összébb húzni.

– Haragszol? – kérdezte remegő hangon Nelli.

– Nem!

– Neheztelsz.

– Nem.

– Mária, segíts – rezegte a szomszédom.

Már jó néhányszor körüljártuk a templomot. Nyomunkban enyhén szállt a por. A füvön is látszott, hogy sok láb taposott rajta. Nelli kétségbeesetten kérdezgetett.

A kör egyre nőtt köröttünk. Tágult, s engem egyre fojtogatóbban szorított. Mi vittük a szentséget. Mi voltunk a keresztre feszített istenfiai. Az eredendő bűn, amit tisztának és ártatlannak éreztünk. Már csak a hosszúra engedett vénasszonyszoknyák súrolták a kör szélét. Ilyen lehet az akasztófa kötélhurka, így szoríthat. Karikák, piros karikák.

Szemem előtt felbomlott a környezet rendje. Előbb minden egy pontba futott össze, aztán százfelé mozdult. Nem tudtunk lépést tartani, eltévesztettük. Belezavartak a vénasszonyok. Ravasz tekintetükkel megszégyenítettek. Odébb húzódtak tőlünk. Nem volt ránk szükség. Kettőnk közelségét nem bírta el a hitük. Lépkedtek, énekeltek, de már gyűlöltek is… Körbe fordult előttem a világ; az asszonyok, a pap, a kereszt, a ministránsok, a templomkert, az ég, a föld. Elmozdultak a felhők; a Gallai lány arca egy kopott képre szökkent. Zászlórudak nőttek a hívek kezébe; vigyázva formált női szentek arcára szállt a por.

Mária, segíts!

Minden női szent szép. Valamennyi Nellire hasonlít. Nelliről szenteket lehetne mintázni. Szebb, mint a szentek. Kívánatosabb. A pápák megégettetnék, őket is kísértésbe vinné. Nelli követeli a szerelmet.

Ismerkedésünk izgalmai eltörpültek. Naiv, gyermekes mozdulatoknak tűntek fel a szerelem e forróságához képest. A körmenet minden szempára végigmatatott rajtunk! Felülről lefelé néztek ránk, akár az egyház legfőbb bűnöseire. Azt is gondolhatták: ezek a bűnbeesés okai, ilyenek miatt szenved a világ.

Mária, segíts!

Elhúzódtak tőlünk, de nem tágítottak a közelünkből. Körülfontak. Kísértek. Bűneik terhe ránk nehezedett. Adták, szabadultak tőle szívesen. Féreggonoszságuk keresztet képzelt a vállamra. Kísértek. Gyűlöltek, örültek és sajnálkoztak bűnhődésünkön. Örömmel tettem. Hagytam, hogy Nelli forrósága, követelőző szerelme maga alá temessen.

 

Abbahagyta a beszédet, és hasmánt fekve nézte a füvek tetejét. Hallgatott és nézett. Az ingerültség, a kapkodó nyugtalanság eltűnt magatartásából. Nem kérdez, magáról sem mond többet. Közel két évtized távlatán sejlik át e két arc: a határmenti katona és az ősz fejű repülős. Sok minden egyezik. Vagy talán csak a képzelet teszi ezt? Egyeztet, rokonít? A sok-sok arcból összesző egy újat, egy másat, egy mait?

Élvezi a csendet és a mozdulatlanságot. Ha a füvek zöldjéből nem tűnne ki fejének kopott fehérsége, azt hinném, agyagszobrot döntöttek mellém. Sok mindenkire hasonlít ez a sors törte arc; egyszerre vonzó és taszító. Rideg és fájdalmas. Igaz és valótlan, mint az emlékek, mint a gyermekkor meséi…

A közeli erdő árnyéka már benőtte a rét szélét. Egyenként lepi be a kaszálóvégi akácok koronáit is. Az árnyék feltartóztathatatlan, akár a halál vagy a születés. A világot az első mesével érzi meg az ember; először fákról, sok fáról hall, bokrokról, gombákról, madarakról… Először minden csak mese: a felnőttek komolysága, gonoszsága, a halál is.

Az akácfasor bőbeszédű útbaigazító, pontosan rávezet az erdőszéli útra. A tölgyfáktól őrzött keréknyom a vasútig kanyarog, a sorompóhoz közelítve megcsitul, itt már csak ösvény… Amikor először megláttam az igazi erdőt, meghalt bennem egy mese. Kalandra vágytam, s csalódnom kellett. Másodszor már szöktem erre, kerestem, bújtam a fák sűrűjét. A mesék erdei útja félelmetes való lett. El kellett mennem hazulról korán, gyermekfejjel, kényszerből… Aki hamar megy világgá, annak hosszú az emlékezete; az hajlamos arra, hogy szobrokká öregítse emlékeit, a fákat, a sötétet, a hajnalt, a füvet, a földet, az embereket… Szobrok, amiket látok, de nem tudok tapintani. Torz embertestek, láb, kéz és fej nélkül. Képzelem és látom őket, a katonát s valamennyi ismerősömet. Mindegyikük mondani. akar valamit, mozdulatlanságuk okát magyarázzák, hadonásznak, gesztikulálnak…

Az erdőn túlról, a vasúti töltés párkányáról jól látni a határon túli dombok szakadozó, riadt vonulását. Mögöttük templomtornyok tartják csillagjaikat.

A repülős agyagszobor teste váratlanul megmozdul mellettem. Nehézkesen feláll. Elfordul tőlem, és otthagy. Kis idő múlva hallom, hogy a gépnél kopácsol valamit. A gép törzse és szárnya esetlen árnyékkeresztet rajzol a fűbe. Félelmetes ábra. Ez sem tart sokáig: a felém kúszó árnyék egy darabba roppantja a kereszt ágait.

A fűben fekszem, és hosszítgatom a gondolat vonalát. Nem látok túl az erdőn. Látónyílásokat keresek a fák ágai között. Ahol megbotlik a tekintet, segít a gondolat, s ha már ez sem fér át az ágak sűrűje között, a képzelet nem ismer tartóztatást.

Szobrokat élesztgetek. Tudom, hogy élnek. Megérintem őket, s ha beszélni kezdenek, talán oldódik testük görcsös tartása. Élők tetemrehívása ez. Azok beszélnek majd, akik mesére koravének, kalandos elhatározásokra esetlenek voltak; akiknek nem adatott meg a nyílt harc lehetősége, a hősiesség bizonyítása. Választásuk nem volt, azaz mégis: egyetlen életük egyetlen útja, föld alá bújni a kényszer elől…

Öten ültünk a karosládán, öt diák. Egy nap választott el ezerkilencszáznegyvenhat karácsonyától. Egyik társam cigarettasodrással bíbelődik. Előbb papírt repeszt az asztalra tett kalendárium lapjaiból, majd markába fogva sokáig dörzsölgeti a kocsos, nagy szálú dohányt.

A gazda, a régimódi ágy szélén ülve, figyelmes szemmel nézi a diák remegő ujjait. Szótlan, fojtó csend. Egymás mellett az öt diák, odább a gazda, a csikótűzhely ajtajához húzódva pedig a felesége gubbaszt.

Nem mozdul semmi, csupán a karosláda reccsen olykor egy nyújtózó láb alatt.

Az asszony tengericsutkát rak a tűzre. A sercegő láng fénypontokat szór a homályos szobába.

– Alkonyodik – motyogja maga elé a gazda. A világító tűzhelyajtó most már olyan, mint egy tűzokádó vasállat fogatlan szája.

Még a reggeli vicinálissal érkeztünk a faluba. Reméltük, hogy megbízható vezetővel a délelőtt folyamán sikerül átjutnunk. Barnára festett katonaköpenyt kínáltunk egy öreg csempésznek viteldíjként. Az ember sokáig forgatta, nézegette a vásott katonaholmit, végül is ravaszan hunyorogva elutasított bennünket.

– Nem vállalom – mondta.

– Csak a határig segítsen, eltévedhetünk, erre még nem ismerjük a járást – kérlelte legidősebb diáktársunk.

– Vadásznak rám… Az idő sem kedvez, vagy három napja megolvadt, ma hajnalra pedig erősen fagyott. Fénylik a hó teteje… A hold is sokat árt, korán kél, megnőtt az udvara, az is a fináncoknak kedvez.

– Legalább a vasútig kísérjen – kérleltük ismét.

Gondolkodott, hallgatott egy sort, aztán tovább sorolta a magáét.

– Kilométerekre látszik a mozgás… Holnap estével már kezdődik az ünnep, nem szeretnék a börtönben karácsonyolni. A csehek szigorúan büntetnek, maguknak sem ajánlom hajnal előtt.

Jó két óráig a faluban őgyelegtünk. Aztán kiszemeltünk egy házat a falu szélén, és bekopogtunk.

– Kifélék? – kérdezte a gazda.

– Szeretnénk átjutni, megfizetnénk.

– Nem kenyerem.

– Legalább alkonyatig engedjen be – kérlelte Szekeres.

– Ülnének a fenekükön.

– Iskolába járunk odaátról – szólt közbe egy kisdiák.

– Maradnának otthon, ránk is csak a bajt hozzák…

E kesernyés szóváltásnak az asszony vetett véget. Bevezetett a nyári konyhába, és ránk zárta az ajtót. Kicsinnyel a déli harangszó után már a gazda jött értünk, és engesztelőn ebédhez hívott.

Az asztalon öt tányérban rántott leves párolgott. Szótlanul ettünk. Az asszony a tűzhely körül matatott, a gazda pedig a sarokba húzódva figyelte éhes hörpölésünket.

Ez volt az ebéd: rántott leves és egy darab rozskenyér.

Ahogy elszedték a tányérokat, kopott kalendárium került az asztalra.

– Olvassanak – próbált békülni az ember. – Rá is gyújthatnak. – Dohányzacskót rakott elénk, és gyámoltalanul unszolva sorra kínált bennünket.

Ő maga pipára gyújtott. Leült az ágy szélére, és magába feledkezve bámulta a kert végén púposodó aprócska dombokat.

Belekapaszkodtunk a csend kínálta nyugalomba. A hallgatás most menekülés volt, menekülés a kételyektől.

Homokórán perceg az idő, nyugtatón és mégis idegesítőn. A délután fénye megtörik a szoba sarkaiban. A szürkülő homályban feloldódnak az ódon bútordarabok körvonalai, elmosódnak az arcélek is.

A gazda szüntelenül a behavazott mezőt figyeli, mintha attól tartana, hagy váratlanul határőrök tűnnek fel.

Kívülről nézve a ház vaksi öregember lehet. A szoba erdei manók gyülekezőhelye, akiknek lábánál olykor lobot vet a tűz.

– Esteledik – szólt kurtán az ember.

Az asszony szó nélkül feláll, és a szekrény tetejéről leveszi a petróleumlámpát. Gyakorlott mozdulattal leemeli a kormos nyakú lámpaüveget, az ablakhoz áll vele, és fehér ronggyal tisztára törli. Petrót tölt a lámpába, lecsípi a kanóc hamvát, végül egy összesodort papírdarabkával meggyújtja a kicsire húzott kanócot.

Százszor elismételt mozdulatok, mégis ünnepélyesek.

– Készülhetnek – vetette felénk a gazda. – A templomközön menjenek le… Ott rátalálnak egy kitaposott szánútra, mely a szőlőskertek között egészen a határkőig vezeti magukat. Jó lesz, ha a legelő szélén kettéválnak… A Géresi-őrházat kerüljék el, ilyenkor ott fűtőznek a fináncok…

Libasorban haladtunk; az út kanyarogva követte a szőlőskertek sarkait. Időnként megálltunk hallgatózni. Nem mozdult semmi, csupán a távolodó falu irányából csaholtak a kutyák.

Meredek ereszkedővel véget ért az út. Kétoldalt rendetlenül nőtt akácos ölelte körül a dombok alját. A határkő mellett megálltunk. Körben topogtunk.

– Ha nem volna ilyen hideg, leszarnám – mondta Pogácsa, egy szeplős képű ipariskolás. – Bujdosunk, mint Mikes Kelemen. Otthon üldöznek, itt még az ételt is kinézik a szánkból… Boldog aranykor.

– Ne zúgolódj – intette le Szekeres.

Szétváltunk. A szentesiek ketten balra tértek a legelő szélén, hárman pedig a perbenyiki sorompó irányába lódultunk.

Fénylő tetejű hótakaróval a hátán ott nyújtózott előttünk a legelő.

Térdig gázoltunk a hóban. Olykor megálltunk. Szekeres fél térdre ereszkedve kémlelte a látóhatárt.

– A sorompó ágasánál áll valaki – szólt ijedten Pogácsa.

Megtorpantunk.

– Ne ijesztgess – guggolt le Szekeres a hóra, hogy messzebbre láthasson. – Rémeket látsz mondta fogvacogva.

Tovább törtük a havat, de önkéntelenül is balra húzódtunk. A vasúti töltéstől néhány lépésre megálltunk. Próbáltunk tájékozódni.

– A sorompónál áll valaki – figyelmeztetett ismét Pogácsa. Mindnyájan a töltés aljára lapulva figyeltünk.

Kétszáz méternyire tőlünk magasra emelt, fagyott kígyófejként két sorompórúd meredt az égnek.

– Figyeljetek – folytatta Pogácsa –, a sorompó ágasa nem lehet olyan vastag.

– Lehet, hogy csempész, és egymást riasztgatjuk – vigasztalódott Pogácsa.

– Csempésznek bamba, fináncnak okos – szólt közbe Szekeres. – Gyakorlott csempész nem időz sokáig egy helyen…

– A finánc is kujtorog – ellenkezett Pogácsa.

– Télen nem mozdulnak messze a falutól – mondtam én.

– Te is látod? – fordult Szekeres Pogácsához.

– Az ágasokat.

– Én megyek elsőnek – határozott Szekeres, a legidősebb diák. – Szétszóródunk. Tíz perc múlva indul Pogácsa… Ha sikerül, az erdő szélén megvárjuk egymást, ha megzavarnak, mindenki a saját szakállára menekül.

Ketten már túl voltak a töltésen. Szekeres egy zsombékos gödreiben bukdácsolt, hátulról olyan volt, mint egy vackát vesztett, fázós öreg nyúl.

Én mértem az időt. Már több mint tizenöt perce lapultam a vasúti töltés tetején. Tévedtem volna? – töprengtem. Lehet, hogy Pogácsának volt igaza, és csakugyan csempészek várakoztak a sorompónál.

Már nem gondoltam semmire. Egyedül az érdekelt, hogy minél előbb utolérjem társaimat. Átugrottam a síneken, és teljes erőmből futni kezdtem. Csak az erdő szélét érjem el, mentve vagyok… Jó kilométer még… Ott félnek, oda nem jönnek. Tavasszal a fához kötöttek kettőt, otthagyták őket világcsúfjára.

A zsombékos közepén elestem. Hátizsákom a vállamon keresztül a hóba bukott. Az útszéli pléhkrisztus nem tud ilyenkor láthatatlanná változtatni, dühöngtem némán. Feltápászkodtam és futottam tovább. Alig tettem néhány lépést, váratlanul elordította magát valaki a hátam mögött:

– Stoj!

A sorompó felől két sötét pont közelített. Majd szétváltak. Egyikük az erdő sarka felé tért, a másik egyenesen nekem tartott.

– Stoj! – vágott fülön a második felszólítás. Szekeres még mindig futott, de Pogácsa és én már megálltunk.

Lövés dördült, aztán mély, döbbent csend következett. Megremegtem. Hirtelen nem is tudtam, hova, kire kapjam tekintetem. Kit találtak el? Három fekete pont, három mozdulatlan félelemcsomó reszketve várt. Futástól kifulladva állt meg előttem egy báránysapkás finánc. Puskáját kezében tartva egy intéssel maga elé parancsolt, és indultunk is vissza a vasúti átjáró felé.

Szekeresnek jött meg először a hangja.

– Próbáljuk őket megkérni – suttogta.

– Ne susmogjanak – csattant ránk tiszta magyarsággal az egyik finánc –, szedjék a lábukat.

Már a perbenyiki faluvég első házainál jártunk, amikor hátrafordultam, és alázkodó hangon kérlelni kezdtem kísérőinket:

– Nem csempészkedünk.

Válasz nélkül hagytak.

– Pán kapitán… – fordult feléjük egy utcai lámpa alatt Pogácsa.

Mintha a fának beszélnénk.

– Pán kapitán… karácsonyolni jövünk, diákok vagyunk, megfizetünk, pán kapitán, cigarettával… – És makacsul kapitányozta őket, anélkül, hogy fogalma lett volna a rangjukról: – Pán kapitán – kezdte volna elölről, de gorombán elhallgattatták.

Hosszú a perbenyiki utca. Lassan, fázósan vonulnak kétoldalt a házak. Csend, nyugalom körös-körül, a kutyák is fedelet kerestek a fejük fölé. Nem mozdul semmi. Az utcai lámpák dideregve árnyékot vetnek maguk alá; árnyékszoknyával takargatják lábukat. A téli éjszaka egyetlen muzsikája a bakancs taposta hó csikorgása. Máskor jólesik ezt hallani, most szakadozó gyermeksírásként ér a fülemhez.

A harangláb mellett balra kanyarodtunk. Jobbra a református templom irányába tart egy kis utca. Emez lejtve ereszkedik a néhai Majláth-kastély bejáratához.

Előbb a vámhivatalba kísértek bennünket. A fináncok komótosan lerakodtak, felélesztették a kályha tüzét, cigarettára gyújtottak, és hosszasan dörzsölgették a puska szíjára dermedt kezüket.

– Rakják ki a holmit az asztalra – parancsolta a fiatalabbik. Társa, mintha szégyenkezne a történtek miatt, leült a kályha mellé, és onnan figyelt.

Szennyes alsónemű, s néhány csomag cigaretta került az asztalra. A hórihorgas – valószínű ő volt a rangidős – fontoskodó ember volt. Nem restellte még egyszer végigkotorni a hátizsákokat. Pogácsa batyujának aljáról előráncigálta a barnára festett katonaköpenyt.

A cigarettát és a köpenyt elkobozták. Aláíratták velünk a jegyzőkönyvet, és a fináncok dolga ezzel befejeződött.

– Pán kapitán – kezdte ismét Pogácsa –, megfizetünk, bort hozunk…

Az öregebb közelebb lépett a parancsnokhoz, és súgott neki valamit. Amaz gondolkodott egy darabig, majd határozottan nemet intett a fejével.

Fél óra múltán ott topogtunk a határmenti csendőrőrs parancsnoka előtt. Az álmából felvert, alacsony, sötét tekintetű ember dühösen méregetett bennünket.

– Honnan jönnek? – kérdezte minden bevezető nélkül.

– Magyarból – felelte határozottan Szekeres.

– Hová valók?

– Helmecre.

– Ismerik a rendelkezéseket, amit tesznek, tiltott dolog.

– Iskolába járunk, parancsnok úr – jött meg Szekeres hangja is.

– Ezt mondja minden második suhanc, akit elfogunk: diák vagyok. Tanulnak, diákoskodnak, és közben hordják a híreket, ártatlan pofával kémkednek.

Döbbenten hallgattunk.

– Pakoljanak ki a zsebeikből – rendelkezett. – Motozza meg őket, szedje el az igazolványaikat – intett a szolgálatos tizedesnek.

Meglepetésünkben mukkanni sem tudtunk.

– Hogy hívják?

– Szekeres Lajos.

– Hol tanul?

– Mezőgazdász vagyok.

– Ki bírta rá a kémkedésre?

– Nem értem – mondta száraz ajakkal Szekeres.

– Mivel bízták meg?

– Senki semmivel…

– Hazudik! – csattant rá a parancsnok, s közel lépett hozzá.

– Nem szokásom – felelt dacosan Szekeres.

– Vegye a következőt – fordult a szolgálatoshoz. Akadozva, álmosan kopogott az írógép.

– Milyen iskolát végez?

– Tanítóképzőt.

– Hol?

– Sárospatakon.

– Kálvinista – mondta gúnyosan nyújtva az utolsó két szótagot.

– Annak születtem.

– Magyar vallás, a tiszta magyarok vallása…

– A szegényeké…

– Kinek adja át a híreket?

– Nem híresztelek semmit.

– Tagad!

– Örülök, hogy egy héten egyszer jóllakhatom… Bukásra állok… képtelen vagyok zongorázni, megdagadtak az ujjaim, vitaminhiány. – S félénken az asztali lámpa alá tartottam bütykös ízületű kezemet.

A parancsnok szótlanul maga elé meredt, mintha gondolkodna valamin, de Pogácsa meg sem várta, hogy faggatni kezdje, ijedten diktálta adatait:

– Berta Endre ipariskolás. – A tizedes betűzve írta a nevét.

A parancsnok ismét felém fordult.

– A papok fészkében katonák is vannak? – kérdezte.

– Igen.

– Mennyi?

– Nem számoltam.

– Hol van a kaszárnyájuk?

– Az állomás mellett.

– Milyen fegyvereik vannak?

– Puskát, rendes puskát látok a vállukon…

– Hát a ruházatuk?

– Szegényes.

– Szoktak énekelni?

– Néha.

– Milyen nótákat?

Zavaromban a padlót néztem.

– Nem figyeltem meg… nótákat, biztos katonanótákat – mondtam.

A kérdések szála itt megszakadt. Az írógépnél ülő tizedes kárörvendőn mosolygott az orra alatt; zátonyra futott a vallatás. A parancsnok, hogy pillanatnyi zavarát leplezze, egyik bokáját a másikhoz verdeste, mint akinek fázik a lába.

– Milyen a közhangulat Magyarországon? – kérdezte Szekereshez fordulva.

– Kevés az ennivaló, romlik a pénz…

– Büszke ország, harmincnyolcban felfújták magukat… Nagy-Magyarországot akartak. Üvöltöttek, mint a sakálok: Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Megkapták, ehetnek, ihatnak, most már dáridózhatnak!

– Ott sem volt mindenki kakastollas csendőr, parancsnok úr – ellenkezett Szekeres.

– Egyformák, harmincnyolcban őrjöngtek… Mindent vissza!… Ronda fajzat. Ha megszorulnak, tűrnek, mint a szolgák, alázatosak, ha jóra fordul sorsuk, parancsoló nagyurak… Hálátlan szolgák és rossz urak a magyarok.

– Most bosszút állhatnak… – ellenkezett fojtott indulattal Szekeres.

– Megérdemlik, bűnhődjenek, fizessenek…

– Nem mindenki vétkezett. Így csak a középkorban számoltattak – vitázott tovább Szekeres.

– Pedig ez kell! – csapott rá a parancsnok. – Egyformák, egyiknek kisebb a vétke, a másiknak nagyobb, egykutya… Egyformán éreznek, egyformán gondolkodnak. Harmincnyolcban kimutatták a foguk fehérét. Levizsgáztak… Most a mi kezünkben a hatalom… egy emberöltőig nem lesz kedvük lázadni.

– Pán kapitán – próbált közbeszólni Pogácsa.

– Hallgasson – mordult rá gorombán a parancsnok, majd egyre hangosabban folytatta:

– Pöffeszkedtek eleget, ez lesz a mulatság, diák urak, tűrjenek, tanuljanak alázkodni… vitéz Béldy Alajos altábornagy itt masírozott a harangláb mellett, micsoda parádé volt…

– Kommunisták is vannak Magyarországon – szólalt meg mégis a kis Pogácsa.

A pillanat töredékéig úgy rémlett, hogy ez a dühös fekete ember nem bír magának parancsolni, és felpofozza Pogácsát. Valósággal eltorzult a dühtől, ahogy elébe lépett.

– Spion! – sziszegte telhetetlenül.

Berta sápadtan hallgatott.

Egy pillanatra megsűrűsödött köröttük a csend, megszakadt a gép kopogása is. Csupán a parancsnok lába alatt reccsent a padló szuvas deszkája; lépett egyet, kettőt, hármat, majd megállt az asztali lámpa felett. Alulról kapta a fényt, fejének árnyéka megnőtt a mennyezeten.

Vártam az ingerült kérdések folytatását, helyette a padló roppant kiszámíthatatlan időközökben. A csend most izgatott, ingerelt. Úgy éreztem, lezárt sorompók közé szorultam, valami ijesztően megfeszült bennem. Sebesen, kapdosva szedtem a levegőt: már csak egy rezdülés választott el attól, hogy elordítsam magam.

A lépések faltól falig, ablaktól ajtóig mérték a szobát. A kopott hasú deszkák résére meredtem; váratlanul felbomlott öreges rendjük, összezavarodtak, elvesztek az egyenesek, a szabályos vonalak kuszán egymásra futottak. Lehet, hogy csak képzelődtem, de a csend szorító vasmarkában jólesett hinnem, hogy a halottnak hitt tárgyak is elmozdulhatnak helyükről.

– Pán kapitán – törte meg a csendet Berta –, karácsony közeledik, engedjenek el. Várnak bennünket otthon.

A parancsnok mogorván rámordult:

– Ne rimánkodjon. Tudhatták, mire vállalkoznak…

Közel állt hozzám, de nem volt bátorságom szembenézni vele. Zömök termetének árnyéka a padlóra vetült; kicsinyre zsugorodott, formátlan, sötét árnyék. Így ragadt tudatomba a hétfő reggeli áhítatokat vezető pap alakja is; ha magam elé idéztem, csak fekete palástja terült közelembe. A fekete szín pedig irtózást keltett bennem. Ötéves koromban egy este kiüzentek értem a dinnyeföldre, hogy menjek haza, mert haldoklik a nagyanyám. Csepegő fáklyával a kezemben fél éjszakát kóboroltam mezőn, legelőn és egy félelmetes akácerdőben. Nagyanyám várta a halált. Lábánál már két napja imádkozott egy vándor diakónus: mormolta, mondta félhangosan, suttogva, s ha köré gyűlt a család, felemelte a hangját: hallják, lássák, igaz szívvel imádkozik szüntelen. Barnabásnak hívták a prédikátort, faluról falura járt, a haldoklókat kereste. Közel van az isten, ezt mondta köszönés helyett, mikor benyitott a szomorú házakba. Szoborarcán mozdulatlan szemek ültek, formátlan alakján fekete selyemkaftán lógott. Haldoklónak vigasztaló, élőnek félelmetes volt a közelsége. Kínlódó nagyanyám bizonyára az istent látta Barnabásban, én az emberképű halált.

A szomszédos ágyon gyászruha terült gondosan eligazítva. Reggelre abba öltöztették nagyanyámat. Fekete volt az éjszaka, fekete gubancként könyökölt Barnabás az ágyfőre. Aztán két napig néztem a ravatalt, csupán egy ajtó választott el éjszaka is a nagy szomorú feketeségtől. Azóta rémít a feketeség. Annyira, hogy olykor még esti árnyékomtól is szeretnék szabadulni. Rémít, ijeszt, s az ellenkezés dacát serkenti bennem.

A parancsnok árnyéka elém terül: megnő, odébb megy, torzonborz törpévé zsugorodik, majd ismét a szemem látókörébe nyomul. Mintha gondolkodna a sötét folt. Félek, tele vagyok bizonytalansággal, de már képtelen vagyok egy kérlelő szót is kiejteni a számon.

– Hallom, tüntetnek, felvonulnak, lázítanak Csehszlovákia ellen. Éppen maguk szítják a gyűlöletet, az ártatlan kisdiákok – mondta közelebb lépve hozzánk.

Egy órával ezelőtt talán még beszéltem volna erről. Lopva egymásra pillantottunk. Egyikünk sem szólt. A csendőr erőltetett nyugalommal ismételte a kérdést:

– Így van?

– Pán kapitán – kezdte Berta.

– Hazugság – szól erélyesen Szekeres.

– Tagadják?

Hallgattunk. Szekeres tiltakozása bátorító volt. Elmozdult előttem a szoba szabályos négyszöge… Nem tagadok, nem hazudom, nem is szólok, nem, nem, tört rám a zavaros indulat. Védekeznünk kell, hallgatni, ravaszkodni…

Dac fojtogatott. Nem volt ez több, mint egy védekező kézmozdulat, mégis azt éreztem, megfeszítem magam. Csak az anyátlan vergődő állatba szorulhat ilyen vakság: menekülni, védekezni. Igenis, tüntettünk, lobbant bennem a harag. Összecsődült ezer éhes diák, kopottak, mindig éhesek. Vezérek is akadtak, akik az élre álltak, fáklyát lobogtattak a kezükben. Nótát is kezdtek: Kossuth Lajos azt üzente. Ordítva énekeltünk, és folytunk végig az utcán, mentünk, folytunk, mint homokba öntött olaj… „Lépj te a helyünkbe, szítsad a lángot”, ezt az indulót soronként diktálta egy teológus. Még egyszer, másodszor, harmadszor. A bécsi munkások dala, kiáltotta valaki egy földszintes ablakból. Én is ott voltam köztük, a névtelen, éhes diákok közt. Torkomszakadtából ordítottam: Esküszünk, esküszünk, csehszlovákok nem leszünk. Körbe álltunk az iskolakert játszóterén, és beletüzesedve ismételgettük a negyvennyolcas honvédek indulóit. Számunkra ez volt az egyetlen és legnagyobb forradalom. A példa, a tiszta hősiesség. Aztán megint a bécsi munkásokét harsogtuk. Jólesett ordítani, menetelni. Valami felszabadult bennem, kitört.

Parasztsarjadék volt ez egytől egyig. Lehet, hogy mindenki mást érzett, másért dalolt. Nem tudom. Én csak magamról vallhatok. A vad ordítozás lelkesített: Esküszünk, esküszünk, csehszlovákok nem leszünk!… Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára… Egymás szájából vettük a szót. Abbahagytuk és elölről kezdtük. Számunkra ez volt a forradalom, a felszabadulás: védekezés, tiltakozás a magyargyalázás ellen, a szolgabírák ellen, a százféle megaláztatás ellen, a parasztozás, az urak gőgje ellen, amit gyermekfejjel megéltem én, előttem megélt apám és nagyapám. Mindenkinek van apja, nagyapjáig visszamenőleg mindenki ismeri a családi históriát… Elég volt, most a férgek ordítanak, megjött a hangjuk. Benes beszédét és követeléseit előző nap közölték a lapok, ez csak szikra volt az eső nem látta homokban szertefolyó olajra. Törni-zúzni készültünk. A bűnöst kerestük: Éljen Rákóczi, Dózsa, Kossuth, kiabálta valaki. A felelet hangorkán volt. Arra esküdtünk, akit ismertünk, akit jónak és igazságosnak tudtunk. Egy lobogó hajú nagydiák Petőfit szavalta: Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Összefolyt bennünk a paraszttörténelem, kavargott, lobogott indulatunk…

Rendőrkordon zárta el utunkat. Áttörtük. Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk… Fegyveres katonák próbáltak jobb belátásra bírni. Aztán sortűz dördült. Egy pillanatig hallottam ezer diák ijedt lélegzetvételét. Felbomlott a sor, szaladtunk, rohantunk. Üldöztek, orosz vezényszavak csattogtak a szertefutó gyerekcsordák fölött. Hajnalig a tanulótermek padsorai között lapultunk…

Másnap a rendőrségre hurcoltak. Fenyegettek, szidalmaztak, vallattak…

Ezt mondjam el ennek a haragos embernek? A parancsnok már nem is tudom hányadszor kérdezte:

– Így volt? – Hallgattunk. Dühtől reszkető szempillával, hosszan nézte Szekerest, várt.

– Mindenre van orvosság! – vágta felénk, és kiment a szobából.

A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra. Karácsony, december huszonnegyedike, új napra fordult az idő. Kakasok lármáztak valahol; ezerkilencszáznegyvenhat évvel ezelőtt a Megváltó születését várták. A mi vallásunk szerint ez a nap már ünnepnek számított.

Lábunk alatt felsírt a hó. Igen, hallottam, éreztem, hogy panaszkodik, sír a hó. A járási csendőrparancsnokságra kísértek bennünket. Elöl baktattunk mi, mögöttünk két csendőr. Dermesztő hideg éjszaka, még a házak is összébb húzódnak, hogy melegítsék egymást. Az áruló holdból már csak egy darabka látszik az ég alján. Azt sem érdemli, hogy a kutyák megugassák. Igaza volt annak a vén ravasz csempésznek, elhamarkodtuk, kesergek magamban. Lekotornám az égről a holdat, megvakítanám… Minek? Sokáig azt hittem, hogy a természet a gyengébbeket védi.

Az út jobb oldalán sürgönypóznák sora kanyarog. A huzalok erejükön felül zúgnak. Lehet hogy éppen a mi nevünket továbbítják; négy kilométerrel távolabb az ügyeletes szobájában megszólal a telefon. Ki másnak jutna eszébe egy ilyen késő éjszakán háborgatni a hideg fényű drótokat. Jelentést adnak, jelentést vesznek. Haragot gerjesztenek jöttünk elé. A kisváros dombra kapaszkodik, szétszórt fényei fájdalmasan belém szúrnak. Sötét mélység tátong a messzi lámpák fénye között. Jó lenne belefeküdni a képzelt fekete árkok valamelyikébe. Az ismeretlen sötétség talán mégis elviselhetőbb, mint a bizonytalanság fokozódó szorítása.

Kísérőinket ingerli caplató botladozásunk. Ránk parancsolnak: szedjük a lábunkat egyszerre. Menetelünk. Számolom a lépéseket: száz, kétszáz, hétszáz, ezer. Már csak egy kilométer van hátra. Magam tanácstalan vagyok. Szekerestől várom, hogy kezdjen valamit.

– Megszökünk? – kérdem suttogva.

– Hová? – néz rám értetlenül.

Közelebb húzódok Szekereshez. Harag borított el. Őt is meg lehet gyűlölni, Szekerest… Vékony szája széle alighogy nyílik, és kész a válasz. Okos, jó eszű fiú ez a Szekeres, csak olykor túlságosan fontolgató. Kimért.

– Megbírunk velük – próbálkozom még egyszer –, többen vagyunk…

– Aztán hova futunk? – kérdi ridegen.

Szekeres kérdése bőszít. Legszívesebben az arcába csapnék. Eddig minden helyzetből talált kivezető utat, most nyugvásra int. Gyáva. Én is félek, így csak az állat hunyászkodik.

– Vissza, inkább vissza – mondom rekedten.

– Szilveszterre éhen halsz. Egy hónapig üres az iskola. Megfagysz és éhen halsz – vitázik türelmetlenül.

– Akkor haza – folytatom.

– Érted jönnek.

– Elrejtőzünk.

– Felforgatják miattad a házat.

– Nem találnak meg.

– Hová bújsz?

– Hová? Hová? – torkomba törik a szó, és már nem tudom, csak ismételni. – Hová? – Szekeres sem tudja, mi legyen. Én is vak vagyok, tehetetlennek érzem magam. Tehetetlennek. Mintha követ zörgetnék a fogaim között, ismétlődik, és elém koppan a négybetűs szó, aztán szétporlanak a betűk is, hogy egy pillanat múlva görccsé merevedjenek bennem.

Lábunk alatt sír, nyöszörög a hó. Baloldalt a szegényes cigányházak sora lapul a hóban. Kutya sem vakkant ránk. Nincs mire vigyázni nappal, éjjel még úgy sem. Ijesztő ez a néma nyomorúság.

A városvégi házak dombra könyökölnek. Meredek, göröngyös emelkedő ez. Fiatalja, öregje csak úgy ismeri: Köszörűdomb. Egyetlen dísze a Názáreti Jézus kőkeresztje. Magasra emelték a kopott pléhkrisztust, hogy jól beláthasson az út két oldalán sorjázó házak udvarába.

Hunyorgó szemű jármű közelít felénk, a városi autóbusz. Elibénk érve lassít, és a sofőr kihajol az ablakon, hogy jobban láthasson ránk. Kérdez is valamit, de hiába fordulunk a hang irányába, nem értjük.

A járási parancsnokság szobájában kellemes meleg van. Kívülről-belülről rangos ház, villának beillő. Ügyvéd földbirtokosé volt, most a csendőrök vára.

Az asztalnál egy telt képű, álmos szemű ember ül. Látszik, hogy álmából verték fel. Inget sem vett magára, a pizsamakabátot hanyagul betűrte a nadrágba, és vállára terítette az aranygombos köpenyt. Komolytalan elegancia. Arca, mozdulatai ismerősek, talán még a nevére is emlékszem… Drda, igen. Harmincnyolcban parancsnok volt, utolsónak hagyta el a várost, búcsúzóul dühödten lövöldözte a kitűzött magyar zászlókat. Azt beszélték róla, családja is van Pardubice környékén, de soha sem hozta ide magához. Egyedül élt, s időnként ő utazott el.

Mogorván a fal mellé sorakoztatott bennünket, és az ábrázatunkat kutatja.

– Miért jöttek haza?

– Ide tartozunk – válaszol Szekeres nyugodtan.

– A szívük odahúz. Innen élősködnek. Viszik, lopják a sót, a cukrot, a ruhát. Kereskednek, rabolnak – szórta ránk egy lélegzetre a tömzsi ember.

– Állatot, csordát csinálnak belőlünk. Az ábécét sincs módunkban megtanulni – ellenkezett dacosan Szekeres. Amaz figyelmen kívül hagyva folytatta:

– Alig töltjük meg az üzleteket, kiürülnek. Már csak a csempészeknél lehet vásárolni. Semmi sem elég. Éhesek, rongyosak. Elég a zsiványkodásból, ez a mi országunk! Ha nem tetszik, mehetnek… Darócsapkát a fejükre, törjék a követ… a földet sem érdemlik – sorolta magából kikelve.

Nem kérdezett ez az ember semmit. Nem volt kíváncsi semmire. Csak a maga indulatát lobogtatta egyre féktelenebbül. Aztán váratlanul abbahagyta, magára kapta köpenyét, átkísért a járási fogház épületébe, és ránk zárta a közös cella vasajtaját.

Leírhatatlan bűz csapott az arcomba. Valaki röhögve megszólalt a sarokból:

– Megjöttek?

Egymás mellett álltunk. Az utca szürke fehérsége után ez a félhomály vaksötétségnek tetszett az első pillanatokban.

– Kerüljenek tovább – szellemeskedett az előbbi hang. – Mindjárt hozzák a paplant.

A helyiség nagy részét félméternyi magas deszkából ácsolt fekvőhely fogta félkörbe. Valami nagy ünnepség szónoki pódiumát szerkeszthették ide szükségből.

– Kész a színpad, kezdődhet az előadás. Dáridózhatunk, szavalhatunk és rohadhatunk – mondta Szekeres.

– Csak otthoniasan – mondta a röhögős.

A bejárat mellett ormótlan kályha terpeszkedett. Oldalának dőlve egy sovány, borostás arcú öregember bóbiskolt. Fejét valósággal beletemette bal tenyerébe, jobbjával a pipáját tartotta.

– Kenyerük van? – kérdezte egy rekedt női hang. „Az emelvényen” három fekete kupac domborodott, az egyikük nő volt. Arcát, alakját nem láthattuk, csak lyukas talpú félcipőjéről következtethettünk a hang gazdájára.

– Dohányt hoztak? – mordult felénk az öregember. – Tőlem elvették. Egész zsákkal hoztam, de még a pipámból is kiverték. Megbüntettek.

Zsebeinkben kotortunk, és markába ráztuk a cigarettavégek morzsalékát. Nem állt fel, csak a kezét nyújtotta, mint egy nyomorék koldus.

– Kenyerük sincs? – ismétlődött a kérdés. Az egyik fekete kupac felemelkedett. Borzas női fej bújt ki a kabát alól, fél könyökre támaszkodott, és kérdőn nézett ránk.

– Mi is megennénk – válaszolt Szekeres lehangoltan.

– Szomorú karácsony – nyöszörögte az öreg.

A pódium szélére ereszkedtem, hogy közelebbről lássam a kenyérkérőt.

– Ne szarjon be, öreg, még nincs vége a napnak – sipít egy ingerlően vékony hang a kabát alól. – Az isten ma kiengeszteli a csendőröket.

Egy harminc év körüli asszony ült szemben velem. Fáradt, álmos szem, zilált, barna konty, szabályos homlok, széles arccsont és kínálkozó húsos száj; ingerlő nőiség. Ha az utcán látom, megfordulok utána. Ám így megviselten, gyűrötten, inkább kiábrándító volt.

– Hogy kerültek ide? – kérdezte unottan.

– Szöktünk.

– Csempészkedtek?

– Diákok vagyunk.

Természetes mozdulattal közelebb húzódott, s rám terített egy piszkos nagykabátot.

– Megfázik.

Restelkedve körbe kaptam a tekintetem. Berta figyelő szeme nyomon kísért minden mozdulatot, s valahányszor térdünkön megfeszült a kabát, nyelt egyet.

– Hajnalban már a diák is jó – vijjogott epésen a vékony hang. – Mindennap máshoz pártol…

– Lator, szemérmetlen – nyelvelt vissza az asszony. – Elcsalt, biztos utat ígért, szállodát…

Láttam, Pogácsa kárörvendőn elmosolyodik. Az öreg pedig félhangosan súgta Szekeresnek:

– Egy pénz ez…

– És maga? – kérdezte váratlanul Pogácsa.

Amaz hosszan nézte a kérdezőt, és csak aztán felelt:

– Hozzájuk sodródtam… Nekem csak egy pár bakancs kellett télire. Fázik a lábam…

– Maradt volna otthon – ripakodott rá az asszony. – Fogadkozott, mindent ígért, amikor meg szaladni kellett, belebukott a hóba.

Az öreg nem szólt vissza. Dünnyögött, hümmögött, de fogta a száját.

– Tudják-e a karácsonyi énekeket? – kérdezte Pogácsához fordulva.

– Sok van.

– A kálvinistákét. – És választ sem várva öregesen rezgő hangján elkezdte: – Krisztus Urunknak áldott születésén…

A harmadik sor után abbahagyta, és csodálkozva kérdezte:

– Miért nem mondják velem?

– Kenyérért könyörögjenek inkább – szólt közbe az asszony.

Szekeres fáradtan bóbiskolt. Berta a szeme sarkából figyelte a pillanatnyi mozdulatlanságot. Az asszony óvatosan felém fordult. Éreztem, hogy fokozatosan izgalomba hoz a közelsége. Előbb csak a kezem fogta meg, aztán a melengető rongyok alatt lába mezítelenségére szorította a tenyerem.

– Melengessen – súgta.

Megremegtem, idegeim ijedten tiltakoztak, de ez csak addig tartott, míg elhalt a deszka reccsenése… Felparázslott bennem a megkívánás izgalma. Már nem érdekelt Pogácsa vizsla tekintete, sem a vékony hangú röhögős csúfolódása. Messziről hallottam az öreg kérlelését is:

– Mondják már velem, diák urak.

Váratlanul megzörrent az ajtó. Bejött a járási hivatal altisztje, és egy kis korsó bort nyomott Pogácsa kezébe.

– Forralt bor – mondta, és ránk csapta az ajtót.

– Pán kapitán – kiáltott Berta az egyenruhás alak után.

– Marha – intette le Szekeres.

Tudják, hogy itt vagyunk, villant át rajtam a gondolat.

Kezdetben csak hárman ittunk; körbe járt a korsó először. A második körbe már az öreg is belépett. Szekeres invitálta meg. Ittunk harmadszor, negyedszer. Nem tudtuk, ki küldte, kihez tartozik a korsó, ittunk, ízlelgettük, szagolgattuk, és élveztük a végtagjainkat melengető zsibbadást.

Pogácsa hamar feltalálta magát, kocsmárosnak állt: a kör közepén foglalt helyet, és ő kínálgatott. Hiába szorított magához az asszony, elmozdultam tőle. A korsóhoz pártoltam. A hatodik körnél már sajnáltam: nagy szürke szeme ragadozóként fogta a bor útját.

– Kínáljuk meg – szóltam Berta felé.

– Nem iszom utána – intett le.

– Ismerik-e a szentestei imádságot? – kérdezte az öreg.

Hallgattunk.

– Legalább énekeljenek! – kérlelt bennünket.

– Nem templom ez – avatkozott be az asszony.

– Krisztus Urunknak áldott születésén – kezdte az öreg.

– Ez már volt – röhögött a vékony hangú.

– Dicsőség magasságban az Istennek – kapott bele az öreg a második strófájába. Senki sem csatlakozott hozzá. Megállt, körülhordta rajtunk a tekintetét, ráncosodó arccsontjait már beszínezte a bor.

– Békesség légyen földön embereknek – kornyikálta tovább. Én is belekaptam volna, de valami belső restelkedés még visszatartott.

– Inkább kérje az istent! Mi haszna ebből a sok dicsőségből? – mondta az asszony, és közelebb húzódott Pogácsához.

Fejembe szökött a bor. A siralmas börtönház lassan körbe mozdult. Megindult a helycsere, az asszonyhoz nyomakodott mindenki: a gyermek Jézus jászolához igyekvő keresztények.

Szekeres az öreggel civódott. A katolikus karácsonyi ének elsőbbségét bizonygatta.

– Az Istennek szent angyala – kezdte, de tovább nem is jutott.

– Krisztus Urunknak – rezegte az öreg. Ebbe belekapott mindenki. Végigmondtuk három versszakát.

Ittunk. Már az asszony is a körben ült. Mosódni kezdtek köröttem a tárgyak. Hanyatt dőltem. Kellemes meleg bizsergett bennem. Fogytán volt az ital, már csak kortyonként ihattak. Berta szigorúan vigyázott a rendre. Az öreg visszaült a kályha mellé, és az elkobzott bakancsát emlegette.

– Ezzel lett volna egy pár, ez sem lehet az enyém. Fekete volt, szép fekete bakancs… Krisztus Urunknak… neki se volt rendes cipője… egyformák vagyunk…

Számomra ismeretlen dallamra, ami az egyházi énekek monotonságával kezdődött, illegetni kezdte magát az asszony. Ringatta a vállát. Szekeres dobogni kezdett a pódiumon. Az asszony leszállt, s a derekát riszálta. Forgott, sikkantgatott, és bort kért egyre gyakrabban.

Még arra emlékezem, hogy valaki betakart, és átölelte a vállamat. Motyogott is valamit a fülembe, de azt már nem értettem, mit, mert nehéz álom szakadt rám.

Riasztóan felordított a motor. A szobortestek tehetetlenül egymásra dőltek, az emlékezés megszakadt. Felrettentem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Felugrottam, és futni kezdtem az erdő felé. Néhány lépés után lihegve megálltam, nevetséges, oktalan félelem. A férfi magához intett, és a műszerek fölé hajolva nagy hangon magyarázott valamit a légcsavar fordulatszámáról. Bólogattam, de semmit sem értettem, a megnyújtott szóvégek elvesztek a motor zúgásában.

Hazafelé indultunk, lábunk a rét dús füvében kaszál. A nyári szürkület árnyékot dobott a legelő hátára és a szőlősorok közé. Ez az árnyék az est küszöbe, ezen túl már szűkül az égkupola. Előbb a hajlatokban, a mélyárkokban és a facsoportok körül sűrűsödik meg az alkony. Kétszáz méterrel arrébb már úgy rémlik, hogy a fáradt égalja végigheveredett a karórengeteg tetején.

Szemet nyugtató, idegeket ingerlő nyári est. A mosódó, tompuló színek sokasága az idegpályák valamelyikén zenei hangokra vált. A színek hangja zsong; különös érzékenység, mintha ezernyi húr feszülne bennem. Ez a várakozó izgalom látomást lobbant: jó lenne kottalapokká szabdalni a hegy oldalát, s teleírni a sorokat hangjegyekkel, szóljon a muzsika… Vagy legalább elordítanám magam…

A pilóta társaságában már többször felgyúlt bennem ez az érzés. Visszafelé lépegetünk. Az első találkozás mohó kíváncsisága megszelídült, ez már nemcsak egyszerű ismerkedés. Már nem bujkálunk egymás elől, felfedtük az arcunkat.

A repülős eleinte nem kívánta az ismeretséget; tartózkodott, dacolt, védekezett, takargatta magát. Nem tudhattam, hogy kíváncsiságom sebeket érint… Jó lenne, ha óriás kezű ördögök állnák utunkat. Megráznának, aztán felrobbanna alattunk a föld. Így lenne jó törni, zúzódni, zuhanni, millió fényévre szakadva emlékeinktől…

– Ne menjünk az útra – fogta meg a karomat –, zavar.

Rátértünk a szőlő alatti gyalogösvényre.

Az esteledés minden mozzanatának más hangulata van. A helyét talált sötétség már nyugtatóbb.

– Volt néhány hét az életemben – kezdte –, az is lehet, hogy mindössze csak öt nap, három vagy egy, ami ismételhetetlen… Két élet korlátlan ura voltam. Akkor ezt nem tudtam, vagy talán másként éreztem… Nem számoltam sem előre, sem visszafelé, szerettem, minden idegszálammal szerettem.

Május első hetének minden estéjén találkoztam a Gallai lánnyal. Összefolytak a napok, a toronyóra ütése számunkra nem jelentett semmit. Őt árgus szemmel őrizték, én áthágtam a parancsot, nem érdekelt. Minden együttlét csókba, szerelembe fúlt lélegzés volt.

A mélyárok alján vártam. Lihegve, félve jött. Aztán felkapaszkodtunk az árok partjára. Reszketve, kapkodva szedtük a levegőt. Alattunk aludt a város.

– Menjünk tovább – nógatott Nelli.

Rátértünk az ösvényre, mely enyhén kapaszkodott felfelé. Tízperces gyaloglás után gyér tisztásra értünk. Emlékszem, a hold jobbról vetett ránk fényt. Balra szürke, átlátszó árnyékok nyúltak be a fák közé.

– Melegem van – lihegte Nelli az arcomba, és egy hanyag mozdulattal ledobta válláról a pongyolát. A hálóing vékony selyme alatt szerelemre érett mell duzzadt.

Magamhoz öleltem, hozzám bújt. Szemem előtt vibrált az alattunk nyújtózó sík, a katolikus templom tornya… A Kárpátok felé kanyargó út csíkja, a premontrei rend tanyabirtoka.

– Megfázol – súgtam a fülébe, és még jobban magamhoz öleltem. Hálóinge felső részével igyekeztem betakarni. Féltettem. Éjfél felé már hűvös van a fák között. De az ölelkezés heve folyton lemeztelenítette.

Nyakát, vállát, mellét szabadon locsolta a hold. Nem tiltakozott. Örült, ahogy nézem, kedve tellett a gyönyörködésemben.

Karját és nyakát csak addig fogta meg a nap, míg szabadon hagyta a ruha. Hátának és keblének fehérsége valósággal parázslott az éjszakában.

Ujjaimmal a vállán matattam. Megérezte gondolataimat.

– Fehér vagyok – simított végig az ujjaim nyomán. – Anyám nem szereti a barna bőrűeket. Egyszer levetkőztem a kertben, a szomszédok kerítéséhez gyűlt az utca minden suhanca. A víz partjára pedig nem engednek.

– Aludj – kérleltem.

– Azt nem.

– Vigyázok rád.

– Ketten virrasszunk.

Görcsösen a karomba markolt, mintha arról akarna meggyőződni, nincs-e egyedül.

– Itt vagyok.

– Ez jó. Most álmodom.

– Ez nem álom.

– Ez jó… Sose menj el… azért születtem, hogy te szeress.

– Szeretlek.

– Csak ezt akarom.

A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra.

– Ne menjünk még? – kérdeztem.

– Most jöttem.

Ölembe fektettem és beletúrtam a hajába.

– Gyerekkorom óta várlak. Negyedikes elemista voltam, amikor a számtanfüzetem hátlapjára rajzoltam egy férfit.

– Másoltad?

– Kigondoltam.

– Milyennek képzelted?

– Magasnak, erősnek… Hozzám csak a magasak illenek.

– Udvaroltak már neked?

Birtokolni akartam a Gallai lányt, akartam, mindennél jobban akartam, hogy csak az enyém legyen.

– Már kétszer megkérték a kezemet.

– És?

– Kommendálták őket. Az egyik intéző volt. Az nem tetszett, mert kicsi volt… Piros arcú, alacsony, zömök. Mindig nevetett és izzadt, a homlokát törölgette. Nagyon kellemetlen volt a kézfogása.

– A másik? – faggattam türelmetlenül.

– …az egy német volt, német tiszt. Anyámnak nagyon tetszett… Anyám német.

– Az milyen volt?

– Előzékeny és nagyon udvarias… Pedáns, művelt, egy hétig nálunk lakott az ebédlőben… Szerette a bort. Rajztanár volt egy Rajna menti városban. Le is rajzolt. Anyám a zongora fölé akasztotta a képet. Azt mondta, így illik. Azt is mondta: A házunkhoz jött a szerencse, Nelli. Ez rangot biztosít neked. Nem gróf, nem arisztokrata, de német. Ez jó bizonyítvány… Az iskolázott németek az arisztokratáktól tanulnak élni, azok pedig rangon alul sosem adták. A szép asszony rangot érdemel, azzal becsülik meg…

– Mi lett vele? – szakítottam félbe.

– Elment, egy éjszaka elvezényelték, amikor az oroszok Csapnál áttörték a frontot. Engem nem is költött fel, kímélt. Nem akarta, hogy megijedjek. Elvitt egy korsó bort, és elvitte a nyugágyunkat. Abban szokott napozni. Azt ígérte, visszajön vagy ír majd.

– És azóta?

– Nem jelentkezett. Anyám már írt a rokonainak, hogy a cím alapján kutassák fel.

Lehangolt, amit Nellitől hallottam. Mindenkitől féltett virágnak hittem a Gallai lányt, de már előttem is csodálták virágkehely arcát, mások is szomjazták.

– Neked tartogattam magam – igyekezett békíteni hízelegve.

Félhomály borult rám. Talán még magamtól is sajnáltam azt a lányt. Úgy éreztem, szél himbálta lámpa alatt állok, és csak nagy ritkán hull rám egy tenyérnyi fény.

– Te vagy az első – békítgetett, majd hirtelen mozdulattal felállt. – Menjünk innen – mondta ingerülten.

Így voltunk egymással. Ha összekaptunk, a Gallai lány hamar túltette magát a rossz pillanatokon. Elég volt, ha száz méterrel arrébb más bokor alá heveredtünk. Még odaadóbban ölelt, mintha mi sem történt volna.

Én nehéz ember vagyok. Az én természetem tele van görcsökkel. Fenntartás nélkül nem tudok se hinni, se örülni. A legszebb perceket is megkeseríti a kétely, mintha két agyam volna. Az egyik biztat, vakmerővé tesz, a másik óvatosságra int.

Tudtam, hogy ez a szerelem az igazi nagy felszabadulás. Éreztem, hogy Nelli az álmait szereti bennem. Számomra pedig a gyermekkor mesebeli szépsége vált valósággá… Megkaptam az elérhetetlent.

Rágott a múlt. Érzékennyé tett az a tudat, hogy egyszer faggatni kezd az apám, anyám, testvéreim felől. Magamban büszke voltam rájuk. De mit mondok majd róluk neki? Restelltem gyermekkorom nyomorúságát. Sértett az is, hogy csak most, későn értem el a Gallai lányhoz.

Az erdő szélére értünk. Elfogytak a bokrok, ritkultak, szálasodtak a fák. Tudhatja, a legelő széléhez közel jobban gondozták az erdőt. A fák alját reggeltől délig süthette a nap.

Nelli mellettem feküdt. A selymes fűtakaró mintha kora tavasztól erre a női testre várt volna. Szája kissé nyitva volt, húsos ajka megremegett, valahányszor megcsókoltam.

– Megfázol – hajoltam föléje.

– Melegíts – mondta, és az ölembe temette magát. Hamar megtanulta a szerelmet. Ha finom ösztönével megérezte rajtam az ernyedést, felhagyott mohóságával. Kigombolta az ingemet, és simogatott, cirógatott. Előbb a mellemen borzolt végig ujjaival, aztán a vállamat melengette tenyerével; az izmaimat, az erőmet kívánta tapintani.

– Rajtad minden a helyén van – súgta –, a bőröd érdes, az izmaidat fésülni lehetne… Kár, hogy nem láthatom.

– Érzed – mondtam enyelegve.

– Az kevés. Nekem minden kell egyszerre. Érezni akarlak, hallani, látni, tapintani.

– Itt vagyok.

– Kár, hogy senki se lát bennünket.

Értetlenül rácsodálkoztam.

– Élvezném a bámészkodásukat.

– Én féltelek az emberektől.

– Irigykedjenek, pukkadjanak meg – mondta könnyen dobálva a szavakat. – Ez az én szerelmem, csak én érzem, de akarom, hogy mások is lássák.

Kis időre elfogyott a szó. Örültem ennek a parázsló indulatnak, jólesett a Gallai lány fogadkozása. Nekem szólt, nekem ígért életreszóló áldozatot.

Váratlanul felült. Fejébe nyomta a sapkámat, kézbe fogta a géppisztolyomat, és a holdat célozgatta gyámoltalanul.

– Azelőtt a zsidók jártak ide szombatonként – mondta maga elé. – Kettesével jöttek ebéd után, külön a férfiak, külön a nők. Itt találkoztak. Nem szóltak egymáshoz, csak ültek, és nézték a dombokat. Itt van közel a temetőjük. Azt beszélték róluk, hogy a halottaikkal találkozgatnak. Én iszonyodtam tőlük, ha megláttak, tágra meredt a szemük.

– Tetszettél nekik.

– Féltem tőlük.

– Holtak helyét melengetjük – mondtam szorongva. Összehúzta magán a ruhát, és ijedten nézett rám. Egy pillanatra megdermedt az ölelése is.

– Azóta senki se jár ide – folytatta maga elé meredve. – Volt köztük egy lány, azt mondták, hasonlítunk. Ő fekete volt és fehér bőrű. Naponta egyszer végigsétált az utcán, és akkor a zsidó boltosok kiálltak az üzlet elé, hogy láthassák. Mindenki őt bámulta.

– Te is? – kérdeztem.

– Volt két szeplője, amit nem irigyeltem tőle. Mégis imádkoztam, hogy cserélhessek vele. A haja nagyon fekete volt, szerettem volna a vállamra teríteni.

– Hozzád ez illik.

– Ő szebb volt. Azt is rebesgették, hogy ő lesz a Messiás anyja.

– Bolond beszéd.

– Beszélték. Mikor összeszedték a zsidókat, három napig a templom udvarán őrizték őket. Éjszakára a templomba vonultak imádkozni, a nők közül csak őt engedte be a rabbi. Dugták a csendőrök elől, féltették, vigyáztak rá. Körülfogták, mint a méhek a királynőt. Mégis a csendőrök karmai közé került, a harmadik éjszaka egyes-egyedül bezárták a zsinagógába. Mikor elhurcolták őket, megtaláltak egy összeszaggatott, véres, fehér ruhát. Azt mondták, az övé volt. Ott maradt a haja is levágva.

– Elpusztult? – kérdeztem bizonytalanul.

– Visszajött. Sokáig három férfival lakott egy házban. Valakin felismerte a ruháját, és ettől megzavarodott. A végén már hangosan kiabálta az utcán: „Vessétek le a ruhámat!”

Szerettem volna másra terelni a beszédet. Semmi sem jutott eszembe. Ez az ismeretlen zsidólány közénk ült, mint egy láthatatlan szellem. Miért kell emlékezni? Egyáltalán, hogy kerültek szóba a halottak? Olyan volt az éjszaka, mint az isten vetette nászágy, mégis kísérteties suttogást hallok. Én nem bírom a nagy idegfeszültséget, egyszerűen kibicsaklik az akaratom, a gondolatom, az érzékelésem. Látomást vetítek magam elé; cérnaszálon tartom az ismeretlen zsidólányt, forog, kering, akár egy játékbaba. Arcába csapzik a haja, s lehunyja szemét, mint a halállal vívódó ember. Aztán megáll a kép, minden megmerevedik. Mese ez, látomás, avagy igaz? Vagy bennem minden eltorzul? Kicsi a lelkem? Szűk? Képtelen befogadni az ellentétes hatásokat?

Közeledett a hajnal. Sokat éjszakáztam, megismerhettem az éjszaka minden mozdulását. A szemem még nem láthatja, de az idegeimmel már érzékelem a sötétség oszlását.

– Induljunk haza – súgtam kedveskedve.

– Várjuk meg a hajnalt.

– Már itt van.

– Sötétebb van, mint este volt.

– Leszállt a hold – magyaráztam gyengéden. A sátorlapon feküdtünk, és a köpenyemmel takaróztunk. Türelmetlenül lerángatott ruhadarabjaink a földre hányva köröttünk dideregtek. A levegő fagyó melegét öleléssel pótoltuk; Nelli lángolt a durva rostú kabát alatt.

– Mindenütt ölelj – kérlelt többször is. Néha nagyon kevés az a két kéz, amit az ember vállára akasztott a teremtő, gondoltam válasz helyett.

– Harmatot szeretnék – súgta.

– Csak a hajlatokban van, meg lejjebb a réteken.

– Jó lenne belefeküdni.

– Megfáznál – mondtam féltőn, de magamban nagyon elcsodálkoztam a furcsa kívánságon.

– Harmatban mosakodni – folytatta révedezve.

– Az csak a nótában szép:

– Felfrissülni, lehűteni magunkat, utána ide feküdnénk megint a kabát alá.

Gyermekes, tapasztalatlan kívánság volt ez, mégis bántott. Alighogy megmelegszik alatta a föld, menni akar. Egy helyen képtelen időzni, gondoltam kesernyés szájízzel.

Valami fáradhatatlan akarással állandóan új színfalakat kívánt a szemem elé. Engem ez zavart. Én jobban szeretem a megállapodottságot. Nelli csapkodó képzeletével egyszerűen nem tudtam lépést tartani. Fárasztott.

– Kunyhót építek a mélyárok fenekére. Berendezzük. Tető lesz a fejünk felett, házunk lesz – magyaráztam neki gyermekes lelkesedéssel.

Aprócska ránc futott a két szeme közé.

– Sok kunyhót építs – mondta. – Százat, ezret hogy mindenütt legyen. Nekem a ház is kevés, fojt. Az ég kell a fejem fölé, mindenütt akarok lenni… Apám kulcsra zár minden ajtót… Látni se bírom a falakat.

– Nemcsak ketten vagyunk a világon, Nelli – próbáltam csitítani.

– Nem értesz? – fordult felém fájdalmas tekintettel. – Az életem tele van tilalmakkal. Egyebet sem hallok, mint hogy „nem szabad”. Erre vártam, rád vártam, a szerelemre vártam. Azt várom, hogy kiszabadíts a falak közül, ne halljam többé a zár kattanását.

Arcéle kipirult, szemében vad űzöttség bujkált, ahogy beszélt. Ilyenkor volt a legkívánatosabb, a legingerlőbb.

– Kedveskedni akartam – mondtam megbánással.

Eltört bennünk a jókedv. Hazaindultunk. Vállára borítottam köpenyem, hogy ne fázzon. Még a sapkát is a fejébe nyomtam tréfásan. Visszaadta.

Képtelen vagyok haragot tartani. Most is szerettem volna valami simogatót mondani, nem tudtam. Görcsbe rándult a szám. Bántam, hogy nem téptem legalább egy marék harmatos füvet.

Borús kedvvel váltunk el. Azt sem mondta, holnap jöhet-e, vagy sem. Én vártam. Nelli el jött harmad- és negyednap is. Feküdtünk a füvön, öleltük egymást. Semmi sem volt elég. Katonakabát fedte meztelenségünket, s ha egy pillanatra hanyatt fekve néztem a sötétbe, az volt az érzésem, hogy a fák koronája a csillagok közt úszik.

Aztán a gondtalan, boldog szavak közé valami feszültség lopakodott. Valami erősödő feszültség, amitől képtelen voltam szabadulni.

Honnan volt ez? A Gallai lány szerelme határtalan volt, mégsem tudta megszüntetni. Új szavak kerültek a számra. Előbb úgy tűnt fel, mintha idegen fogalmakkal kellene helyettesíteni az anyámtól tanultakat. Később látnom kellett azt is, hogy Nelli mohósága ráterül a szép mesékre és anyám jóságos intéseire.

Kísértés volt mindkettő, az egyik közeli, a másik távoli. A Gallai lány szerelmével elindult bennem egy más világ áramlása, amelyről eddig semmit sem tudtam. A magam eddigi életéről hallgattam. Restelltem, és nem beszéltem róla. Nelli pedig gátlások nélkül mutogatta magát.

– Megfojt az izgalom – lihegte kifulladva. – Ez a bujkálás megaláz. Szerelemre vártam, nekem szerelem kell, levegő.

– Miattad rejtőzünk – mondtam kelletlenül.

Nelli, fejét térdére hajtva, gondolkodott.

– Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten.

– Félek. Anyám még mindig a németet várja.

– Hát apád?

– Meggyűlöl. Ha ellene teszek, meggyűlöl, az pedig rettenetes. Ismerem. Elégedetlen a sorsával. A húgom nyomorék. A nővérét is ő tartja el, az meg félbolond. Tőlem várja, hogy kárpótoljam… Apám rangos embert szánt nekem… Nem szereti, ha könyörögnek neki. Ha valaki kérleli, ordítani kezd… Végrehajtó, a szigorúság volt a kenyere.

A tehetetlenség érzése ülte meg idegeimet, öleléssel kívántam elmosni a szavak élét. Mégis éreztem, hogy ismeretlen arc közelít felém, én pedig egyre csak hátrálok.

– Nem – riadt fel mellőlem hirtelen Nelli –, nekem levegő kell. Nem bánom, semmit se bánok… Elég volt.

– Félek tőled – csitítottam lázas kívánással –, félek a hirtelenségedtől.

Mind a tíz körmével a vállamba vájt. Maga mellé fektetett, és egész közel hajolva hozzám, a szemembe meredt. Sötét volt, mégsem tudtam szembenézni vele. Nelli mondta ki azokat a szavakat, amelyek az én számba illettek volna, megszégyenített.

– Kételkedsz bennem?

Így volt igaz, kételkedtem a Gallai lányban, de valójában magamban sem bíztam.

– Te is megalázol. Alig ismersz, és már kételkedsz – folytatta szemrehányón.

– Féltelek, félek tőled – ismételtem.

– Nem bízol? – hajolt az arcomhoz. Jó lett volna most elhatározni valami nagyot és fontosat. Bizonyosságot szerezni és elfojtani a kételynek még a csíráját is.

– És ha határoznod kell?

Gondoltam, rám fonódik, ölel, csókol majd. Testének forróságával igyekszik eltömni a kellemetlen szavak útját.

Egy fűszálat rágva hallgatott.

– És ha választanod kell? – ismételtem.

– Ezt ne kérdezd! Erre nem gondoltam… Nem tudom elviselni, ha valaki haragszik rám.

– Apád meggyűlöl, magad mondtad.

– Nem akarom, ezt nem akarom – tiltakozott hevesen. – Én szerelmet akarok…

Keserű szájízzel váltunk el. Némán zártam be utána a kertkaput, nem is szóltunk a legközelebbi találkozóról. Egyedül maradtam.

Üres, kínzó napok következtek. Szolgálat, őrség. Nem mozdultam, képtelen voltam írni vagy akár üzenni is a Gallai lánynak. Nem volt bennem dac, azt se mondhatom, hogy konok voltam. Egyszerűen görcsbe rándult bennem a vágy, a szerelem és az elhatározásokhoz szükséges akarat is.

Mi ez? – kérdeztem magamtól. Félelem? Gyengeség? Sebeket ejtek magamon, s mintha jólesne a fájdalom. Vinnem, ragadnom kellett volna azt a világba vágyó lányt. Ehelyett mögöttünk kúszó árnyékunk szeszélyes foltjait igyekeztem hessegetni.

Elmúlt talán egy hét és nem történt semmi. Néhanapján Miska pásztorral találkoztam a szőlőhegy útjain.

– Hol a madár? – kérdezte.

– A fészkén – mondtam kelletlenül.

– Megvan a madár, he?

– Nem tudom.

– A szép tollú madárral együtt kell repülni, he – nevetett huncutul hunyorogva Miska.

Hétvégi járőrből poroszkáltunk hazafelé a szokásos úton. Déltől talpon voltunk, róttuk a határmentét, visszafelé megmásztuk a Nagyhegyet, a megfigyelőállomás katonáival végighallgattuk az éjféli jelentéseket és híreket. Fáradt voltam a sok gyaloglástól.

A néhai gróf szőlője táján, egy görbe szilvafa alól váratlanul felénk mozdult valaki. A fegyverhez kaptam, de arra se jutott időm, hogy kimondjam a szokásos felszólítást.

Nelli volt. Járőrtársam az arcába világított. Vonásai félelmet és elhatározást tükröztek.

– Vártalak – lépett közelebb hozzám. Társamat előreküldtem, mi pedig ott maradtunk a sötét éjszaka fényesre díszített sapkája alatt.

Leheveredtünk az út melletti gyümölcsös zsenge füvére. Hűvös májusi éjszaka volt. Nelli fázósan didergett mellettem, betakargattam a köpennyel, és eszelősen ölelni, csókolni kezdtem, hogy megmelegítsem.

– Harmadik napja kereslek. Tegnap is hajnalig vártalak.

– Nem tudhattam.

– Érezhetted volna.

– Őrültség, amit csinálsz, éjszaka a hegyen egyedül. Bajba keveredhetsz…

– Látni akartalak.

– Megfáztál.

– Arra nem gondoltam.

– A pásztorok hírbe hozhatnak.

– Az sem érdekel… Leszámoltam magammal.

– Nem hamarkodod el?

– Minek ez a vallatás?

– Apád haragja miatt…

– Ha akarod, holnap elébük állok.

Beszélnem kellett volna. Kedveskedni, örülni, nagyon örülni ennek a lánynak. A szerelmének, az odaadásának. Mindent vállal értem, velem jön.

Hallgattam. A leány teste átforrósodott, merő tűz volt, ahogy feküdt hozzám simulva.

– Elhiszed? – kérdezte kis idő múlva.

– Elhiszem.

Egyetlen pillanatát sem felejtem el annak az éjszakának. Egy jó óra múlva megkérdeztem:

– Ne menjünk már?

– Mindig sietünk…

 

Besötétedett. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem is a föld, hanem kormos levegő van a talpunk alatt, s a sötétség porát kavarja lábunk. Jó lenne elernyedni, fellazítani az idegeket, mert félő, hogy a földszemcsékből ismét szoborarcokat formál a képzelet. Elértük a szőlők alját.

– Vezessen, maga itt könnyebben tájékozódik – tolt előre a repülős.

Széles, ritka homokú ösvényen kaptattunk felfelé. Kétoldalt rendbe sorakozó szőlőkarók, felettünk nagy, fehér homlokú borház. Új építkezés, friss még a cserepe, a háború éveiből származik. Hat év alatt összesen két ház épült a városban, az egyik a katolikus iskolaigazgató lakása, a másik ez a borház.

Gazdája békés tisztviselő, a magyar időben tartalékos tisztből előléptetett járási katonai parancsnok volt, magyaráztam a pilótának. Rangos ez a borház, akár a sujtásos tiszti egyenruha. Egy helyre, mindig ugyanazon helyre, a sík közepére néz alá. Ablaka csak egy van, a déli oldalra nyílik. Ilyen volt a gazdája is; feszes, egyenes tartású öregember. Ez a borház afféle kései öröm, öregemberek akarnoksága, emlékeket melengető tűzhely.

Emlékszem az építésére. Az avatására is. Nagy volt az öröm, késő éjjelig bukdácsolt, szakadozott a nóta a hajlatokba, mélyárkok fenekére. Permetező napszámosok sürögtek a vendégsereg körül; felszolgáltak, etettek, itattak, s ha kellett, énekeltek, először és utoljára ezen a helyen.

Itt minden ösvény egy sors beteljesedése; térkép, félelmetes életszövevény. A borházon túl keskeny erekre szakad az út, borházakhoz és venyigekunyhókhoz vezet. Az ősiesség jele a kunyhó. A paraszt csak annyit hozott magával a szőlőbe, ami a kunyhó földjére fért. A hordót s a permetezéshez szükséges vizet fogattal húzatta fel. Szerszámját, gondját, jókedvét gyalogszerrel hozta és vitte is.

Borházat csak máshonnan idekerült iparos vagy hivatalnok építtetett. Pihenőnek, szerszámőrzőnek, és ha kell, vendéglátónak. Hihetetlen pontossággal vonalazott az idő; a szőlősorok között emberöltők görnyedtek és foszlottak porrá. Itt éppúgy jelen van minden, mint az egyházi és községi anyakönyvekben vagy a családi imakönyvek hátsó lapjain. Csak a jelrendszer más.

Öregek sírba tételével közelebb léptek egymáshoz a mezsgyekövek. Nagyapám hatvan sort örökölt, nagyanyám csak kilencet jussolt. Mezsgyekő került közéjük egy egész életre, mélyre ásták, hogy csak a halál félelme tüntethesse el a helyét.

Minden fordulónál keserű emlék bukkan elém. Az ég kútjába hullott életek; foszló arcok vonásait ringatja a víz tükre. Kit szólítsak közülük?

A szélső darab a Teleki Boldizsáré volt; értelmetlen halállal pusztult. Tíz körömmel markolta az életet: suszterkodott, földet bérelt, nagy istálló tehenet tartott, a padlása tele volt hatalmas belga nyulakkal. Urak vadásztársa, nyomorult bohém, újat akaró, grófokat utánzó kutyabolond. Mindent akart, de semmi sem sikerült neki. Józanságában csendes, boros állapotában öblösen hangos, sírógörcsökbe fúló keserűség. Vágyai, tervei voltak, akarata hozzá kevés.

A pilóta figyelmesen hallgatott, és én folytattam.

Munkára hívták az oroszok. Tarisznyával és gumicsizmában kelt útra az emberirtó télben. Úgy beszélik, a táborból útra bocsátották, gyalog. Sohasem ért haza, a Kárpátokig jutott csak. Megfagyott? Tüdőgyulladásról is beszélnek. Ki tudja? Azt se hozták hírül, hová ásták. Elásták! Híre maradt csak az ösvények porában, azt is elkoptatják a tavaszi szelek.

A túlsó szomszéd Berta Menyus volt. Három dolog éltette, két lánya, a bor és csillogó lovai. Kevés beszédű ember volt, szorgos paraszt és nagyokat ivó. Őszutón napi program volt a borkóstolás. Eljött hozzánk, berúgott. Nagyapám ökrös szekerén vitte haza. Másnap ugyanez ismétlődött fordítva.

Olga, a nagyobbik lánya, tüdőbajt kapott. Vitték ijedten orvostól orvosig. Pihentették itt a hegyen is, „jó a levegő, hátha segít”, vigasztalgatta az apja. Rövid időre befogadták egy falusi tüdőgondozóba. Nagyon odavolt már, amikor az anyja érte ment. Gyalog indultak haza, harminc kilométer állt előttük. Meghalt egy tengeritábla ösvényén. Fehérbe öltöztették. Nagy virrasztója, gazdag halotti tora volt. Az apja nem sírt, csak suttogva ismételgette: Több lakodalom nem lesz a házamban. Margit, a kisebbik lánya, kisírt szemmel nézte, nem értette.

Nehéz számot adni róla, mikor törik meg egy élet. Látszólag ez a szorgalmas paraszt is megadással hordta keservét. Nem panaszkodott, nem beszélt, útját vágta a kíváncsi kérdéseknek is.

Közönyös emberré vált. Negyvenhatban áttelepülésre szólították fel. Nem ellenkezett, elment. Téli hidegben sorra járta a szántókat, földet kapart a hó alól, és a zsebeibe rakta. Utoljára a szőlejétől köszönt el; sírva ment haza.

Egy széket sem tett fel a vagonba, csak nézte a rakodást. Nehézkesen felcihelődött, leült egy zsákra, és vissza sem nézett. Búcsúzni sem kívánt senkitől. Magyarország déli határára vitték őket. Mindössze egyszer írt tele reszkető betűkkel egy iskolásfüzetlapot. A halálról írt, minden mondatába könyörtelenül befészkelődött ez a félelmetes szó. „Vágyom a halált, csak itt nagyon nehéz, nem jó meghalni”, reszkettek búcsúzó betűi.

Ötventől kezdve érthetetlenül szigorú határzár őrizte az átjárókat. Lassan, felbontva érkezett a posta is. Rákosi határőrei halálos ellenséget láttak mindenkiben, akár lopva, akár engedéllyel közelített őrhelyük felé.

Mire a tiltó rendelkezések rengetegén át megjött Berta Menyus halálhíre, elmúlt egy év. Emberi gonoszkodással beteljesült az isteni parancs: „Légyetek porrá, kik porból lettetek.” Elment Berta Menyus is, helye se maradt, mint aki sohasem élt ezen a földön.

Minden szőlőszomszédság halotti arcokat idéz. Rég halott gazdákat, görnyedt hátukat, bortól zavaros szemüket, szavajárásukat, oldhatatlan görcsökbe ránduló sorsukat és érdemtelen pusztulásukat. Melyiket említsem? Életem szakadozó emlékszálai ők, felszívódtak az idegsejtekbe, beleszövődtek a lelkembe. S elég a hegyi ösvények porába lépni, jönnek, elém sorakoznak. Csoportba verődnek, mennek, cipelik kínéletüket, önmagukat temetik az elmúlás telhetetlen mélyárkába.

A gyermekkor elején öregek állnak, velük kezdődik az emlékvilág …

A borház előtti padkán ülünk. Kis időre csenddé porlad a beszéd.

Késő este van. Alakját, szélességét és magasságát vesztette a világ. Ilyenkor érvénytelen minden földi mértékegység, napkeltéig földhöz lapul az élet. A sötétség haragot, büszkeséget és mérhetetlen különbségeket egyenlít.

A pilóta morogva cigaretta után kotorász zsebeiben. Nincs. Neki se, nekem se.

– Szép éjszaka – mondja. – Szeretem.

Időnként várakozón rám néz. Rákényszerítettem az ismeretséget. Eddig háromszor találkoztunk, és mindig csak ő beszélt. Először haragosan védekezett, másodszor, mintha igazolni akarná életét, folytatta. Ma belegabalyodtunk. Az én gondolataim az emlékekhez hátrálnak, ő meg a Gallai lány szerelmét csalogatja egyre közelebb.

Összerokonosodtam ezzel az emberrel. Pohár nem köröz a kezünkben, csak a gondolatok láthatatlan szála forog körbe. Az idő, a közös idő is rokonítja az embereket.

– Mire emlékezteti ez a meleg sötétség? – kérdezi.

Gondolkodom. Elsorolhatnék sok mindent; szép éjszakát, jó éjszakát, verekedőt, mulatozót, vágyakat tépőt… Minden ébren töltött éjszaka egy gyűszűnyi élet.

– Az éjszaka csak éjszakát idézhet – folytatom feléje fordulva. – Sokáig bűntársam volt, rejtegetett. Voltak évek, amikor fonákjára fordult bennem a világ; nappal volt éjszaka, s az esti szürkület munkakezdő hajnal. Alagutat vágtunk a sötétben, és azon közlekedtünk. Megismertük, mert szükségünk volt rá. A hasznát kerestük, figyeltük mozdulásait, szépségére már nem jutott se idő, sem erő…

A háború után apám, csakúgy, mint mindenki, éjszakánként pálinkát főzött az öregház szobájában. Megtanulták az oroszoktól. Elgyalogoltak a közeli uradalmi szeszgyárakba is, hogy ellessék az erjesztés titkát. A krumplifőző üst tetejére tekergő ólomcsövet szerelt, átvezette egy ötvenliteres vizeshordón, és csepegett a pálinka. A törkölyből és seprőből főzött még iható volt, de a tengeriből vagy répából csorgatott, akár a moslék. Mégis itták. Meg nem hűlt az üvegben, egy napnál sohasem bírta tovább. Adták-vették és pusztították. A frontokról, munkatáborokból, fogságból roncsemberek kerültek haza. Más híján ezzel a méreggel kívánták magukat erősíteni. Ez a nyers pálinka volt az egyetlen gyógyszer. Orvos nem volt a környéken, ómódi tanácsok szerint gyógyultak vagy haltak az emberek.

Főzték, itták, és a maradékot koronára váltották. Voltak hónapok, amikor az áruba bocsátott pálinka sorsától függött a másnapi ebédünk sorsa.

Reszkető félelemmel szerzett soványka kenyér.

A pálinkafőzés később törvény üldözte szenvedéllyé vált. Bőszült fináncfalkák naponta tartottak házkutatásokat: felhányták a pincét, padlást, kamrát. Szoba közepére szórták a szalmazsákot, kinyittatták a befőtteket, orruk alá tartották az üres üvegeket, legalább a szagára bukkanjanak.

Eredménytelenül. Reggelre már csak krumpli vagy répa gőzölt az üstben. Figyeltük a szél járását, ha északról fújt, percek alatt a helyére került minden.

Éjfélre literszám gyöngyözött a nyers méreg. Apámmal virrasztottam, hallgatóztam, s az ajtót is csak akkor engedtem kinyitni, amikor huzatot kavart udvarunkon a szél.

A szomszédok éberségét nem tudtuk kijátszani. A kémény füstje árulkodott. Éjfél után egymás után kocogtatták meg az ablakot, „kóstolóba” jöttek. Mintha csak disznótoros asztal köré invitálnák őket. Elsőnek mindig Asztalos érkezett. Leült egy félig ürült korpás zsákra, és reszkető szempillákkal várta, hogy ujjai közé ölelhesse a pálinkával telt uborkásüveget.

Ijesztő történeteket mondott a szellemekről, és folyton ígérgetett valamit.

– Adok egy család méhecskét, ha eljön a rajzás. – Rossz fogú szájával belehörpölt az üvegbe. – Etettem őket a télen, erősek.

– Hová tenném? – motyogta apám.

– Kast is adok, ha erre szállnak, befoghatjátok…

Töpörödött, munkától nyúzott alakja olyan volt, mintha a zsákból nőtt volna ki.

Legyei egy felfordított hordó tetején ült. Félparaszt, iparosféle. Szántott, elhintette a magot is a földbe, de a növények sorsa már nem érdekelte. Kapát nem vett a kezébe, kaszálni sem szeretett. Ha tehette, mészároskodott, és azon törte a fejét, hogy lehetne minél előbb levetni a paraszti göncöt.

Szüntelen a csepegőt figyelte. Kóstolgatta a csorgást. Majd egy ormótlan evőkanállal belekavart az üvegbe. Így is ivott, gusztálta, nézte a poharat, parányi gyöngyöket csalt az ital színére.

– Kódusmunka – nézett sunyin a többiekre –, ezt nagyban kell csinálni.

Válasz nélkül hagyták, inkább az üveg szájához kocogó kanál körözését figyelték.

– A szeszfőzde aranybánya – folytatja –, a zsidók is abból gazdagodtak meg.

– Ahhoz engedély kell, az adója is nagy – szólal meg először a lisztes ládát támasztó Tarczal.

– Most nincs törvény… nem is lesz – sunyít ránk ismét Legyei.

A krumplifőző fedele alól nehéz szeszgőz sistereg elő. Apám odaugrik és csirizzel tömi a nyílást.

Most Tarczalnál van az üveg. Meghúzza és a hóna alá fogja, mintha halott katonabajtárs acélsisakját tartaná. Tarczal hivatásos altiszt volt. Egy hónapja sincs, hogy hazavergődött Németországból.

– Megváltozik a helyzet – mondja halkan –, ez így nem maradhat. – Mindnyájan őt nézzük, várjuk, mit mond tovább. Nem szól többet.

– Visszaáll a cseh világ – veti közbe dohánytól kapart hangján a méhészkedő paraszt.

– Az anyjok p…ja – kavar a levegőbe Legyei. – Elég volt. Mindenkiből elég volt. Egyik hivatalnok eltakarodik, jön a másik… Napszámba uralkodnak, mind egykutya.

– Kitelepítésről beszélnek – mondja apám, nehezen rakva össze a szavakat. Már látni rajta az ital bódulatát. Szeme zavaros, és úgy néz, mintha tekintetével kísérné a szavak ugrabugrálását.

– Harcolni fogunk, van még elég fegyver, a cseh az nem katona – tiltakozik hevesen az altiszt, s közben mérgesen hadonász.

Legyei hosszan nézi a hangoskodót. Szemét akkor sem veszi le róla, amikor felhajt egy korty pálinkát, mintha attól tartana, hogy valahonnan fegyver kerül a kezébe.

Váratlanul színtelen hangú nóta töri meg a csendet. „…gömbölyű két karja vállamat takarja”, énekli az altiszt. Belecsuklik, de újra elkezdi, másodszor, harmadszor.

Nehezedő fejek konyulnak a föld felé, restelkedve a piszkos padlót nézik. Majd billegve zümmögni kezdenek egy trágár katonanótát. A szövegét nem mondják, lehet, hogy nem is tudják, csupán a refrén utolsó szavait ismételgetik: „nagy fenekű kurvája…” A szavak értelme elmosódik ajkukon, már mosolyogni sem képesek, vigyorba merevedett a szájuk.

Isznak még, és támolyogva hazaindulnak.

Délig színüket sem látni. Csak estefelé nő meg a tennivalójuk. Ki-be járnak, házba, istállóba, a szemük sarkából a kéményt vizslatják, nem szivárog-e még belőle a hívogató füst.

Így folyik ez a hét majd minden napján. Lelket rohasztó, kábult éjszakák. Szenvedéllyé vált a tiltott szeszfőzés. Egyre több kell belőle; jönnek, osztoznak apám titkában, jobbak is, rosszabbak is a hivatalos vámszedőknél.

Tehetetlenek. Képtelenek mozdítani a sorsukon: megrekedt bennük az élet. Gondolataik mozgási tere ijesztően kicsiny, mintha kacska kezű, törpe emberek fenyegetnék a magas téli eget.

Megalázottak. Gyengeségük taszító. A férfiak isznak, az asszonyok rémülten lesik amazok zavaros beszédét. Kábulatuk magyarázkodás, menekülés és félelem egyszerre.

A szülői ház tanácstalan. Senki sem tudja, mi lesz holnap. Mire várjak? Apámék háza vakablakként nézi az utcát: félelmetes a marasztalás. Sóhajtozásuk küld, taszít, szótlanságuk házhoz és földhöz láncol. Erőtlen porszem vagyok, akinek saját maga felett sincs hatalma. Akaratom sincs. Milyen elhatározásokat szülhet ez a pálinkagőzös zagyvaság? Menjek? Maradjak? Vak világ, vak ember: nevetséges kérdések – és tragikusak is. Félek, hogy ismét elfognak, elölről kezdődik minden, a kihallgatás, a kísérgetés, börtön. Három hazai iskolába is küldtem kérvényt, válaszra sem méltatnak. Egy út sincs előttem, merre induljak? Nappalra kelek, este fekszem; kínoz az idő múlása, választ sürgetnek az órák. A menés szüksége lassan erősödik bennem, mint az éhes ember kínja. Félve, gyámoltalanul le kell győznöm a félelmet, bátorítom magam. Nem is elhatározás ez, hanem védekezés; idétlen védekező mozdulat. El kell mennem. Ez az egyetlen, amit tehetek. Magába szív az éjszaka, mint sok más embert a nagyvárosok zajló sétánya. Ismétlődik és kezdődik minden elölről. Ismétlődnek a reggelek, az esték, a kételyek, a bizonytalanság, s a takarót kínáló éjszakák.

 

Ezerkilencszáznegyvenhat januárjának utolsó napjait mutatta a kalendárium.

Ahogy bezártuk magunk mögött az ajtót, sírás görcsölt a torkomba. Északi vihar seperte a havat, hideg volt, kutyára is kegyetlen télidő. Hárman vágtunk neki az útnak: Berei Erzsi, apám és én. A lányt féltőn bebugyolálták, s csak a szemét, orrát és szájának egy darabkáját csaphatta a hó. Erzsi középütt gyalogol, védjük, ahogy lehet. Az ünnepek alatt betegeskedett, a feje fáj sokat. A kendő alá fáslit is tekertek a homlokára. Ha időnként hátrafordul, arca szélét körbe világítja a kötés, ilyenkor tűhegynyi rémület szúr belém: apácaarc. Máskor meg: felkötötték a Berei Erzsi állát.

A hó kavargása övet csavart külön-külön mindhármunk köré. Még az országúton gázoljuk a havat, de már itt is méternyi hófúvásokon bukdácsolunk. Mi lesz a széles, nagy határban? Ha nyakig ér is, nem bánom. A határőr, a finánc mindennél, szélnél, hidegnél, hónál is nagyobb ellenség. Bolond lenne ilyen ítéletidőben a határt járni, keserítem, vigasztalom magam. Lappangó kárörömmel tűröm, hogy verjen, csapkodjon a hó a kedve szerint.

 

Megreccsent alattunk a padka. Egy pillanatra eltört a beszéd. A pilóta szótlanul felállt, nyújtózva megropogtatta a derekát, intőleg szája elé emelte az ujját, és lehasalt az ösvény homokjába.

– Még meleg – mondta csendesen.

– Elalszik – válaszoltam sértődötten.

– Figyelek – vigasztalt. Éreztem a hangjából, hogy őszintén mondja.

– Itt álltunk meg először pihenni a domb alatti út végénél – folytattam. – Apám intett, hogy adjam oda az üveget. Meghúzta. Én is ittam. Kínáltuk Erzsit is, de tartózkodva elfordult tőlünk.

Széles mezei szekérúton gázoltunk tovább. A hó fél lábszárig, fatörzsek és zsombékok közelében térden felül ért. Előbb száz, majd ötven lépésenként kifújtuk magunkat. Ittunk, és hátunkat a szélnek vetve tovább caplattunk. Százféle hangból eggyé fonódott zúgás volt köröttünk minden. Kétoldalt a legelő hátán kavargott a porhó. Elölről a premontrei prépostság erdejének zúgása közelített.

Sehol egyetlen fénypont. A vihar dühödt seprése telhetetlenül magába falta az éjszakát.

Biztos voltam benne, hogy határőr nem állja utunkat. De ha mégis akadna valami túlbuzgó finánc, a hátára kell másznunk, hogy észrevegyen. Tíz méterre nem látunk. Elég volt, ha apám megnyújtotta a lépést, szem elől tévesztettem. Ilyen morajló téli vaksötétben tájékozódni nagyon nehéz. A vigyorgó arcú fagyhalál mihamar nyomra lel.

Félelmetes a téli erdő zúgása. A fák hajladozásából semmit sem látni, mintha felgyűlt haragját okádná a föld. Kétszáz méterrel odébb a vasút menti telefonhuzalokon zenél a vihar. Hátborzongató összhang; tébolyult emberi kéz muzsikál a pattanásig feszített húrokon.

Apám csak eddig kísért. Még egyszer ivott az üvegből, és búcsúzóul csak ennyit mondott:

– Fázom, visszamegyek.

Félt, csak restellte bevallani. Amíg követni tudtam, figyeltem, futott, bukdácsolva futott, hogy ne kelljen hallani az idegszaggató vijjogást.

Nyár óta vártam erre az alkalomra. Sóvárgó álmok legtetején Berei Erzsi arca parázslott. Az ősszel kínálkoztam kísérőjéül, hívtam a szüretre, majd halottak napjára, nem jött.

Félt. Hányszor magam elé képzeltem veszélyes helyzeteket, izgalomtól reszkető pillanatokat, rejtőzéseket, üldözéseket, meghurcoltatásokat!

Ketten tettük meg ezeket a kigondolt utakat, Erzsivel. Egyedül kívántam lenni vele. Katocs, a katona, fináncok, tanárok és diáktársak nélkül. Egyszerűen a közelségét vágytam. Volt ebben a lányban valami áradó tisztaság és feszültséget keltő forróság.

Egy darabig egymás mellett törtük a havat. Bal kezembe vettem batyuját, jobbommal pedig a kezét fogtam, hogy könnyítsem ezt a fárasztó törtetést.

Elértük a vasúti átjáró sorompóit. Egy hónappal ezelőtt innen iramodtak utánunk a fináncok. A lány nógatott. A túloldalon megpihenünk, mondta. Én szívesen időztem a határőrök figyelőhelyén. Megfordult a fejemben, hogy levelet hagyok nekik az ágasra szúrva. Egyék a mérget. Ők sem istenek, nem láthatnak mindent. Mosolyogtam magamon; nevetséges, erőtlen bosszúállás, ilyen fákat tördelő fergetegben annyi egy sorsára bízott levél, mint földre fordított madárfészek. Senki gondja.

Lehasaltam a talpfák mellé. Fülemet a sínre téve hallgatóztam. Élettelenül nyújtóztak a sínek is. Az ember tető alá húzódik, a vonat mozdulatlanságával takarózik, a fényeket pedig elsodorja előlünk a vihar.

Éjszaka sokszor a kutyaugatás igazított el. A csaholás irányából megállapíthattam fél tucatnyi falu fekvését. Most az ebeknek is más gondjuk van, a szél s ez a jéghideg mosolygás vacokra kergeti őket.

A nagy legelő érintetlen fehérségében tapostunk ösvényt. Én mentem elöl, Erzsi pedig a hátizsákom szíjába fogózva követett. Ilyenkor az időt és a távolságot mérni lehetetlen. Száz lépés ezernek tetszik, látszólag a percek is órákká dagadnak. Rábukkantam a vízbe vezető árokra, mely félkörben közelít a túloldali dombok aljához. Kis darabon odahajlik, aztán visszakanyarodik a csehszlovák oldal irányába.

Ez jó is, rossz is. Ki tudja megállapítani ebben a pokoli kavargásban, hol a félkör legtávolabbi pontja!

Mégis ráléptünk az árok jegére. Volt némi biztonságunk a haladás irányáról, meg úgy éreztem, könnyebb is a lépés. Az árok hirtelen kiszélesedett és beszakadt alattunk a jég. Én térden felül, a lány fél lábbal süllyedt a vízbe. Egymást segítve négykézláb kikecmeregtünk a magasra hányt partra, és tanácstalanul megálltunk. Éreztem, hogy a sáros víz elfoglalja cipőm, és felszívódik a téli zokni szálaiba.

Erzsi háttal állt a szélnek, és kérdőn nézett rám. Szerettem volna kihúzni magam, úgy, mint az első találkák idején, de a húszkilós hátizsák súlya alatt egyre inkább előregörnyedtem. Jó lett volna néhány pillanatra a hóba ereszkedni, megpihenni, kiegyenesedni.

A lány arcán rémült vonásokra pergett a hó. Sürgetett. Az előbbi ijedtség rémületté fokozódott benne. Tett is néhány lépést nélkülem. Próbáltam tájékozódni, körbeforogtam, nem volt egyetlen támpont. Képtelen voltam eldönteni, hogy az árok partjáról milyen szögben induljunk a határ felé.

Erzsi alakját elmosódva láttam. A szeszélyesen vékonyodó-vastagodó hófüggöny csupán egy embernyi foltot sejtetett. Kiléptem a lány után. Mindegy volt, hová. Mentünk. Lépkednünk kellett, hogy levezessük a vizes lábak keltette hideg borzongást.

Sokáig gyalogoltunk. Nem szóltunk egymáshoz, a beszéd ilyenkor a kételyt élesztgeti. Erzsi biztosra vette, hogy tudom az irányt. Én a nagy véletlenben reménykedtem: hátha ráakadunk a túloldali dombok valamelyik szánútjára.

– Álljunk meg – mondtam –, pihenjünk.

Nem bírtam tovább. Szégyenérzetemnél erősebb volt a vállaimat hasító fájdalom. A hátizsák a hóra huppant, és szembefordultam a széllel, hogy kiegyenesedve teleszívhassam magam levegővel.

Erzsi nem szólt. Melengetve hozzám dőlt. Védett, félt, avagy bátorított? Nem tudom. Csak világító szélű apácaarcát láttam… az állatok hajolnak így bajba jutott társuk fölé.

Továbbmentünk. A legelő simasága nőtt, terjedt, szélesedett. Lábunk alá szaporodott a világ: a téli határ bosszúja.

– Jól megyünk? – kérdezte a Berei lány.

– Ilyenkor tovább tart az út – nyugtattam.

Erős akartam lenni. Átkoztam a hátizsákba gyömöszölt húsz kiló sót. Fél évig sótalan ételt enném, ha legalább a felétől megszabadulnék. Bicska után kotortam a zsebemben. Észrevétlenül kiszúrom, hadd folyjon, megsózom a hó tetejét, könnyebb lesz, reménykedtem.

Dermedt ujjaim közül kihullott a kés. Szeszélyes jókedvében táncolt a vihar. Lehet, hogy a túloldali dombokat is elegyengette, keseregtem.

– Báránybégetés – fordult felém a lány.

Hallgatóztunk.

– Biztosan kutya vonít valahol… Ilyenkor még nincs kisbárány. Február végén kezdenek elleni – magyaráztam.

– Bárány volt – erősködött Erzsi.

Biztos voltam benne, hogy képzeleg, de nem akartam ellenkezni.

– Lehet – mondtam, és földre eresztettem a batyut. Mélyeket lélegezve vártam, hátha ismétlődik valamiféle állati hang.

– Harangoznak – fordult felém ismét a lány.

Nem hallottam semmit. Minden pihenés és indulás csak még jobban összezavarta a tájékozódást. Erzsi erősködött:

– Balra kell fordulnunk…

– Még nem lehet hajnal, öt órakor kezdik a harangozást – próbáltam meggyőzni. Makacs volt, ragaszkodott a harangkonduláshoz. Bal kéznek tértünk. Bizonytalan lettem.

Gyalogoltunk. Megálltunk, hallgatóztunk. Semmi jel, semmi villanás. Már rogyadozott a térdem. Lecsaptam a batyut, körbeforogtunk, levegőt kaptam magamba, és tovább törtettünk. Egy pillanatra még megpróbáltam a szélfúvás irányába fogózni. Mikor elindultunk, északi szél hajtotta a havat. Ez volt az utolsó kompasz. De hát a pusztai szél keresztül-kasul fésüli a határt. Mi pedig ösztönösen mindig a hátunkat tartottuk oda a vihar szeszélyének. Lehet, hogy éppen ez tévesztett meg. A szél nyomában talpaltunk. Az meg forgatott bennünket, tekergetett jobbra-balra, nyugatnak, keletnek, ahogy kedve tartotta.

Eltévedtünk.

– Fény villant – suttogta rekedten a lány. Néztünk, vártunk. Reménytelen képzelgés indított tovább. Most már csak az volt a fontos, hogy menjünk. Mindegy, akármerre. Ha megálltunk, akaratlanul is gondolkodni kellett. Tanácstalanságunk félelmetes volt.

– Messze van még? – kérdezte Erzsi.

– Micsoda?

– A határ.

– Már elhagytuk – biztattam.

– Nem harangoznak még? – nyűgösködött.

– Akkorra falut érünk – mondtam, de magam sem hittem már, hogy ennek az útnak valaha is vége lesz.

– A harangszó mindenkit eligazít – kapaszkodott belém fáradtan Erzsi.

– Megfulladok – hajtotta hozzám közel az arcát. Lehúzta a kesztyűjét, és a csuklómra fonta ujjait. A tenyere forró volt. Néhány lépés után ideges türelmetlen mozdulattal szétszakította nyakán a feszesre tekert fejkendőt.

– Megfázol – mondtam, és féltve igazgatni kezdtem kabátjának nyúlprémes gallérját. Nem engedte. Görcsösen a karomba markolva hozzám dőlt. Forró lehelet csapott az arcomba. Kigombolta a kabátját. Egész testében remegett. Ha nem támasztom, beledől a hóba.

– Félsz? – kérdeztem.

– Nem!

– Lázas vagy – mondtam magamhoz ölelve. Kezembe fogtam az állát. Veríték gyöngyözött a bőrén. Szemét lehunyva sebesen, szaggatottan kapdosta a levegőt.

– Nem harangoznak még? – kérdezte ismét. A harangszó gyakori számonkérése megrémített. Fehér fásliba pólyált apácaarca ijesztően meredt rám.

Járásra ösztökéltem. Alig tettünk néhány lépést, ismét magálltunk. Ezután egyre gyakrabban kellett pihennünk. Már számoltam a lépéseket: tíz, tizennégy. Vizesgödörbe vagy barázdába léphettem, mert megroggyant a lábam, és a hóba buktam. Hirtelen fel akartam ugrani, Erzsi a vállamat ölelve mellettem feküdt. Arcát a hóba túrva nyöszörgött.

– Várjál – mondta tompán –, szédülök.

Felsegítettem. A kabátját már én gomboltam be. Feszesre kötöttem nyakán a kendőt is. Hagyta, nem ellenkezett.

Nem volt szükség a lépések számolására. Ettől kezdve már csak bukdácsoltunk. Támolyogva vonszoltam a lányt. Hátizsákomat bal kezemmel húztam a hóban, Erzsi pedig a vállamat ölelve dülöngélt mellettem.

Valósággal rábuktunk egy kint felejtett szénarudasra. Emeltem volna a lányt, hogy talpra állítsam, de eltolt magától.

– Szédülök – mondta, és nyüszítő sírásba csapott a hangja. A szénacsomó túlsó oldaláról elkapartam a havat, és erőszakkal odacipeltem. Háttal nekitámasztottam a rudasnak, térdét körülfalaztam a batyukkal, és mellé ültem.

Görcsösen rángott izmaimban a fáradtság. Kinyújtottam a lábamat, mintha dunnába túrtam volna. Eszembe jutott az üveg alján lötyögő pálinka. Odanyújtottam a lánynak. Reszkető kézzel a szájához emelte, kortyintott belőle, de öklendezve kiköpte.

Aztán én ittam. Először, másodszor. Magamba töltöttem a negyedliternyi büdös törkölyt. Szám, nyelvem, torkom nem érzékelte a szesz erejét. A kimerültség elsimult végtagjaimban.

Fülembe vájt a szél, gonoszul szórta nyakamba a havat. Éreztem, az ital eltompít. Nem érdekelt se finánc, se határ az iskola is valami távoli hófuvásként hullámzott előttem. Apró kis hóbuckákká zsugorodott a világ. Nem volt más, csak a fehérség, a nagy sima fehérség… meg a földből nőtt vattacsomók.

– Nekünk hagyták itt ezt a szénát – szóltam a lányhoz fordulva. Térdét és ölét már betakarta a hó.

Vártam erre az alkalomra. A sikertelen szeptemberi szökés óta vágy lappangott bennem. Reméltem, ez az út kárpótol.

– Így kezdődik mindig – mondta fájdalommal a lány. – Előbb kiver a láz, aztán görcsös szaggatásokkal fáj a fejem.

Közelebb húzódtam hozzá, megöleltem. Így ültünk sokáig. Ruháján átsütött a láz forrósága.

– Megint harangoznak – meredt a sötétbe.

– Még nincs reggel – mondtam vigasztalón.

Összegyúrtam egy maroknyi havat, és megnedvesítettem vele a száját. Forró ajka között szürcsölve szívta a hó levét.

– Sokára virrad még? – kérdezte türelmetlenül.

– Reggelre eláll a szél, könnyebb lesz az út – szóltam kedveskedve, és kabátom gallérjába vontam az arcát.

Nem tiltakozott. Durva szálú szvettere alá nyúltam, duzzadt melle karom derékszögében reszketett. Földre hasadt ágként az ölembe dőlt.

– Imádkoznunk kellene – sóhajtotta.

– Nem temetés ez.

– Ha imádkozunk, a harang szava hamarább ránk talál – ismételte makacsul.

Szerettem volna mondani valamit. A szép és kedves szavakat valami letarolta tudatomban. Itt ült mellettem Erzsi, öleltem, érezhettem, tapinthattam a bőrét. Nem is ellenkezett. Ölembe roskadt ez a büszke lány, fáradságomba se került. Jó érzés ez, és mégis kevés. Hirtelen támadt félöröm. Birtokolni akartam Erzsit… Itt van, de csak a védtelensége és esetlensége lehet az enyém.

Ki vagyunk szolgáltatva az emberek és az idő kénye-kedvének. Sorsunk e pillanatban hajszálra egyezik. Mégis ő a tehetetlenebb, a csapzottabb, a védtelenebb madár.

A védtelenség összezsugorítja az embereket. Egymáshoz nyomorodnak. Oszlott az éjszaka. A lány mozdulatlanul még mindig az ölemben feküdt. Aludt. Kissé jobbra dombok púposodtak, kilométernyire előttünk ismeretlen faluszél törte meg a lapos fehérséget. Dermedten feltápászkodtunk, a lány egész testében reszketett. Hideg rázta. Máskor almapiros arca ijesztően sápadt volt.

Kitörtük egy kertvégi góré kerítését, és felcaplattunk az udvarra. Az ablakok még sötétek voltak, vakon várták a téli pirkadást.

Tanácstalanul álltunk egy ideig, aztán benyitottunk a csűrbe. Az űzött állat félelmével búvóhely után tapogattam. Nyílást tágítottam a lazán rakott szénába és belefeküdtünk.

Kabátomba takarva melengettem a lányt. Erzsi fehér arca kísértetiesen meredt a foszló félhomályba.

– Nagyon fáj a fejem, nem bírom – nyöszörögte.

Erőtlen harangzúgás csapott be a deszka nyílásain.

– Félek – mondta.

Ernyedten feküdt a hátán, és szeme sarkából vékony erekben szivárgott a könny.

– Megvirradt, harangoznak – mondtam vigasztalón.

– Félek – ismételte. Láztól cserepes ajka formátlanul mozgott. Betegek imádkoznak ilyen erőlködő akarással.

 

A repülős váratlanul felállt a homokból, leporolta a ruháját, és mellém ült a padkára. Vártam, kérdez vagy szól majd valamit. Kissé előredőlve kutatva figyelte az arcomat.

– Gyerekes mese – mondtam zavartan.

Kétszer kerültem ily közel Berei Erzsihez. Az első éjszaka szerelemvárást ébresztett. Hónapokig éhes kamaszálmokban ringattam magam. A második éjszaka a reménytől is megfosztott.

Hazafelé indultunk. Egymás mellett gyalogoltunk a szőlőtáblák közti országúton. Jóval múlt éjfél, mire a város közelébe értünk. Hegyoldali utcák kanyaraiban szórványos fények pásztorkodtak.

Az éjszakák testvérek. Ez is olyan, mint a húsz-vagy a kétezer év előtti: simogató és bátorító, hívogató és riasztó. Ugyanaz a sötét, csak mindenki másképp érzi.

– A nagy pillanatokat kell felismerni – kezdte hosszú hallgatás után a pilóta. – Minden ember életében vannak elhatároló fordulatok.

Ő a vár csonka falának támaszkodott, én a fűben ülve akácgerezd leveleit tépegettem.

– Az éjszakák testvérek – mondtam minden összefüggés nélkül. Értetlen arccal felém fordult.

Fáradt voltam. A lepedőnyi tisztást néztem, amire kíváncsi arccal bámult a hold. Olyan, mint húsz nyárral ezelőtt: a vár csonka falai, a csupasz derekú lucfenyők csoportja. Talán csak az akácerdő széle sötétebb, megnyúltak a fák. Megsüppedt a szekérút is, a keréknyomok helyét mélyebbre mosta a víz.

– Miért nem tudjuk mi felismerni életünk döntő pillanatait? – hajolt hozzám közelebb.

– Nem értem.

Hosszan fürkészte az arcomat. Vonásai meglágyultak, mintha kíváncsi gyerekcsapatnak mesélne.

– Ujjaimmal tapinthattam életem legnagyobb örömét, mégis… Lemaradtam.

– Felesleges önmarcangolás…

– Gallai Nelli királylány volt, s éppen akkor vesztettem el, amikor mindenestől az enyém volt – folytatta anélkül, hogy figyelemre méltatta volna megjegyzésemet. – Egy hétig hiába vártam. Nem jött, vagy nem jöhetett, nem tudtam, mi van vele. Gyötrődve, kételkedve várakoztam, strázsáltam kertjük kapuját, mint egy eszelős… Aztán mégis megvillant a hálóinge. A mélyárok sötétjébe akartam vezetni. Tiltakozott.

– Nyomaszt a sötétség – mondta.

– Rejtőznünk kell – nógattam türelmetlenül.

– Engem fojtogat ez a bujkálás… Már enni sem tudok.

– Félsz? – kérdeztem esetlenül.

– Irtózom a sötéttől… Valahányszor elszököm otthonról, úgy érzem, megaláznak.

– Miattad tesszük.

– Nem bírom tovább.

Aztán váratlanul kitört a botrány. Az apja meglepett bennünket, és ordítva ráncigálta haza a lányát. Vadászpuska elé állította, úgy akarta más belátásra bírni. Pokol terült a Gallai-házra. Nellit naphosszat a fürdőszobába zárva őrizték. Megszökött, és összefüggéstelenül, reszketve mondta el a történteket.

Faggatták. Térdre kényszerítették. Elmondott rólam mindent. Nem hallgatta el az éjszakai találkozásokat sem. Az apja korbáccsal végigvert rajta. Menekült, sikongva futott szobáról szobára. Meztelenre vetkőztette, nem kímélte, irgalmatlan volt hozzá. Aznap senki se hagyta el a Gallai-házat. Behúzták a függönyöket, kulcsra zárták a vaskaput is.

Én pontosan nem tudtam, mi történik odabenn. Képzelgések kínoztak. Szabadságot kértem. Nappal a kert végén ólálkodtam, éjszaka pedig az ablakok alatt hallgatóztam. Tehetetlenül vergődtem a ház táján. Az utcabéliek eleinte tisztelettel köszöntek. Később gúnyosan mosolyogtak.

Akkor már nem szégyelltem semmit.

Lepergett egy nap és egy éjszaka. Nem tágítottam. Hajnal felé az álmatlanságtól már égett a szemhéjam. Az éjszakai járőrből hazatérő két katonatársam száraz kenyérdarabot nyomott a kezembe, és röhögve otthagyott.

Düh és konokság feszült bennem. Reggeli hetet ütött az óra. Aztán elverte a nyolcat, kilencet. Megütközve mértek végig a városba induló hivatalnokok. A Gallai-ház nem mozdult. Suhancok álltak körém, kíváncsi kérdéseikkel barátkozni akartak. Elkergettem őket.

A forráskút kávájáról felmásztam a Lábady-ház kőkerítésére. Innen jól láttam Gallaiék udvarába, és szemmel tarthattam a rangos ház valamennyi ablakát is.

Látszólag csendes nézelődés volt ez. Valójában most néztem először farkasszemet jövendő sorsommal. Naiv, szerelmes kitárulkozásunk első felkiáltójele. Ez volt az első figyelmeztető. Az elmúlt napok kalandos bujkálása egyszerre nevetségessé vált előttem. Megszűnt. Értelmetlenné vált. Egyszer minden alakoskodás eléri ezt a pontot.

Tudtam, hogy a környező házak ablakaiból is figyelnek már. Nem érdekelt.

Magamnak ácsoltam szégyenkalodát. Ott voltam, benne forogtam. Én voltam a látnivaló, a cirkusz. Kíváncsiskodhattak. Le is köphettek. Tehetett volna velem bárki, amit akar. Csak Gallaiék nem. Most már nem. Szemükben én voltam a szóra sem érdemesített koldus.

A Gallai-ház féltve őrzött rendje ezer darabra tört. Nelli viselkedése ellenkezett minden elképzeléssel, felborította egy negyedszázad türelemmel szövögetett terveit. Ekkora kilengésre csak megtorlással válaszolhattak.

Gallai meztelenre vetkőztette lányát és ütötte.

– Szereted? – kérdezte tajtékozva.

– Szeretem. – A vékony szíjkorbács lecsapott.

– Szereted?

– Szeretem.

Földre tiporta a lányt.

– Kiverem belőled – ordította.

– Soha!

Az asszony idegsokkot kapott, füle nem hallhatott mást, mint a sikongató fogadkozást és a korbács csattogását:

– Szereted?

– Szeretni fogom!

Így kezdődött a nap. Néhány órára megnyugodtak, aztán folytatódott a vad ordítozás. Gallai tajtékzott tehetetlenségében.

– Nem ezért éltem…

– Rendes ember – védett Nelli.

– Bekerült gazember, idegen. Ki ismeri?

– Jó ember.

– Becstelenné tett.

– Szeretem.

A korbács vörös csíkokat hasított Nelli meztelen hátán. A kisebbik lány térdepelve imádkozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott, az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

– Elvette a tisztaságod – reccsent a dühös ordítás. Az imádkozó lány megremegett: Őrizz meg bennünket, mi Atyánk, kapdosta rendszertelenül egybe az ájtatos szavakat.

– Magam adtam… az én jogom – ellenkezett fájdalmas sírással Nelli.

– Szajha lettél.

– Szeretem.

– A lába kapcájává tesz – hangzott az artikulálatlan kiáltás.

– Szeretem.

Csapdosott, csípett a korbács. Hasogatta a szép leány meztelenségét.

– Elpusztítlak, engedelmeskedni fogsz – rikácsolt Gallai. Nyüszítő sírás szivárogta be a ház minden zugát. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a falakról, a tárgyak felületéről.

Gallainé fuldokolva sziszegte:

– Állatok… érzéketlenek… az állatok teszik ezt… Összeállnak, párzanak… Szellemük nincs, csak a vérüket érzik… Mind egyformák, állatok.

Vasárnap következett. Ünneplősre keményítve hárman indultak a nagymisére: Gallai, a felesége és a kisebbik lány.

Nelli egy szál ruhában megszökött hazulról. Három napig a századiroda kamrájában rejtegettem.

A szökés negyednapjának délelőttjén összeházasodtunk.

Gyász szakadt a Gallai-házra. Elnémult. Az ablakredőnyök reggel, este egyformán útját állták a kíváncsiskodásnak. Az ajtó is csak nagy ritkán nyílt és zárult. Élt, lélegzett a család, de csonkán, sebzetten.

Engem már csak tíz nap választott el a leszereléstől.

Egy hétig ilyen meredten feszült köztünk a húr: titokban egymás mozdulatait lestük. Napokig mi voltunk a szenzáció. Ha ismeri a kisvárosok hivatalnokcsaládjait, akkor tudhatja, hogy ez a nép sok mindent elbír, csak a nyilvánosságot nem szenvedheti.

Az emberek, ha színlelték is a részvétet, őszinte énjükkel inkább a szerelmet pártolták. A Gallai család a város nyelvére került. Ez pedig nem irigylésre méltó dolog. Az emberek nem finomkodnak. Szenvtelen ábrázattal beletúrnak a legnagyobb szennyrakásokba.

– Én is hallottam erről Lujzától, a város mindenes cigányasszonyától – szakítottam félbe a pilótát.

Tulajdonképpen ki volt ez a Gallai? Egy „bekerült” kis írnok. Íveket másolt az adóhivatal irattárában, aztán benősült. Takarékoskodtak… Kedvezett a szerencse is. Megtették végrehajtónak, házat vett, szőlőt, pincét vásárolt. Megtanult vadászni, zergetollas kalapot hordott, bajuszt növesztett, úriember lett, botcsinálta úriember. Isten, áldd meg a magyart! A zsoltárok helyett is ezt énekelte. Tudta ezt róla mindenki.

Micsoda nagyzolás! – folyt a pletyka. Nelli naponta kétszer cserél alsóneműt. Gallai csak úgy ül asztalhoz., ha a két lány és a feleség tiszta fehérneműt váltott ebéd előtt, nem szerette az izzadságszagot. Kurvapecérkedett is, most meg ő a legnagyobb szent. Nincs olyan cigánylány, akit ne csalt volna a pincéjébe. Semmi sem volt neki elég. A felesége finom nő, az csak a németeket szereti, a tiszteket vendégelte folyton.

Folyt a pletyka, mint az utca kövére öntött szennyvíz. Kikezdték a Gallai család rokonságát, a tucatnyi nagynénit; külön háza van mindnek, négyen vénlányok maradtak. Miért nem mentek férjhez? Barátjaik vannak, nem sajnálják maguktól, mégis ők a legnagyobb szentek!

Gallaiék belebetegedtek, belesorvadtak ebbe a szenzációba. Nem bírták, és hogy útját állják a további mocskolódásnak, üzentek a lányukért,

Sok választásunk nem volt. Én még komiszban, biztos kereset és munkahely nélkül. Nelli egy napszítta kartonruhában…

Hazament. Esténként, ha éppen nem volt szolgálatom, a ház előtt találkoztam vele. A házba be nem mentem, igaz, nem is nagyon invitáltak.

Így múltak a mézeshetek. Lopva felsurrantunk az akácosba, és megkeresve az ismerős bokrokat, nászágyat terítettünk a fűre. Törvény írta jogunk volt a szerelem, mégis lopnunk kellett. Elcsendesedett a Gallai-ház, halkra fogták a szót, de csak azért, hogy még jobban szúrjon. Tompított, sziszegő mondatokkal lázították ellenem Nellit. Gonoszul lopták bele a szerelmet háborító kételyt.

Leszereltem, és munkát vállaltam egy üzletben. Nem akartam itt ragadni, de egy megnevezhetetlen érzék azt súgta, hátha rendbe jönnek a dolgok, és nem kell haraggal elválnunk.

Tévedtem. A tiszta hit és naivitás bárgyú orvosság a kispolgári gőg ellen. Minden mozdulatuk mögött gonoszkodó megkülönböztetés lapult. Ahogy elém rakták az ételt, a köszönésük, hanghordozásuk, fanyar mosolyuk, mind-mind megalázott. Tudomásul vettek, de nem állhattak, megkerültek, mint egy pocsolyát.

Éreztették, átmenetnek tekintik ezt a helyzetet. Színlelt belenyugvásuknak egy célja volt: visszaszerezni lányukat. Kezdetét vette köztünk a versenyfutás Nelliért.

Azt mondtam a Gallai lánynak: Gyere, menjünk el a közelükből. Elhiheti, nem volt könnyű határoznia.

– A kedvedért megteszem – mondta egy álmatlan éjszaka után.

Elköltöztünk Zsolnára. Élhettünk volna, de alighogy megmelegedtünk, odatolakodtak Gallaiék. Előbb a nagynénik, rokonok jöttek, afféle tájékozódó, hamisan mosolygó látogatásokra. Aztán a földre pislogva beállítottak a szülők is. Kénytelen-kelletlen – ezúttal először – engem is megöleltek.

Dühöngtem, vicsorogtam magamban. Majd megnyugodtam. Gondoltam, elkezdődik a megbékélés.

Ismeretségünk és később házasságunk első éveiben a szerelem kiszorított belőlem minden más érzést. Számomra csak a mi kettőnk világa volt a fontos, ami ezen kívül esett, nem érdekelt.

A szerelem mindig a jelené. Mi is úgy voltunk vele, a mának éltünk. A tegnap történtekről egyszerűen nem beszéltünk, volt, nincs. Takargattuk, kerülgettük múltunkat, de nem feledtük. Ott élt bennünk, benne és bennem. Éreztük, láttuk, tudtuk. Hallgattunk róla. A hallgatás sokélű, ravasz fegyver, ellensége a szerelemnek is. Úgy voltunk vele, mint a bibliai Lót; elindultunk, fogtuk egymás kezét, de visszanézni nem mertünk, féltünk, hogy sóbálvánnyá meredünk.

„Szeretlek”, ez a szó volt a miatyánk. Ez volt az a szó, amibe belefért minden kívánságunk és vágyunk. Számunkra ez sokjelentésű fogalom volt; örömöt jelzett, védett, betakart. Lobogtattuk, mint gyermeki kéz a játékzászlót. Komolyan vettük, és játszottunk is vele.

Félbeszakítottam a beszédbe mélyedt embert:

– Megvirrad, nemsokára hajnalodik.

– Hosszú történet, messze van még a vége – mondta.

– Egyhangú emlékezés – válaszoltam.

– Cinikus… Csalódott már valaha?

– Részben.

– Részben nem lehet csalódni.

– Ha szeretek is, valami érintetlen marad bennem. Nem tudok teljesen feloldódni – mondtam restelkedve.

– Bizalmatlan vagy számító – korholt ingerülten.

– Magát is kijátszották – fordítottam ellene a szót.

– Akkor is. A szerelem mindent kíván. Csak úgy lehet, csak úgy érdemes szeretni, ha mindent ad. Próbálja meg egyszer fél arcát süttetni a nappal… Aztán álljon az emberek elé. Minden csalás kezdete a ravaszkodó hallgatás, a számítgatás. Észre sem veszi, egyre többet kénytelen eltakarni önmagából…

Kérdéssel válaszoltam:

– Ha módjában állna újraélni ezt a szerelmet?…

– Ostoba kérdés – mondta ingerülten –, de ha kíváncsi… semmit sem sajnálok.

– És az öngyilkosság? – néztem az arcába.

Szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Az ember nem akar elpusztulni, vannak nehéz pillanatok, de az élet mindennél drágább.

– A szerelemnél is?

– A kettő egy… a szerelem élet és halál dolga, velünk születik, nélküle a halál is rettenetes.

Hajnalodott. Megkopott a sötétség. A fák, az erdő, a házak teteje foltokat rajzol a földre. Láthatatlan óriás keze feszíti a világosság szemfedelét. Elernyed az éjszaka. Elfogy a szó is. A pilóta restelkedve búcsúzott:

– Elfárasztottam.

Kezet szorítottunk. Én hazaindulok. Ő meg állt egy ideig, mintha várna valakit. A bírósági épület sarkától kíváncsian visszafordultam, az eget nézte. Tanácstalan, gondolom. Akkor teszi ezt, ha zavarban van, ha tanácstalan.

Görbe, szögletes utcák kövein kopog a cipőm. Derül a hajnal, de még nem találkoztam senkivel. Madarak szólongatják egymást; ez a sötétszürke hunyorgás a madárpirkadat. Rendszertelenül épült házak falára verődik lépteim zaja.

Balra katonaszobor emeli kezét, sorrendben ez már a harmadik emlékmű. A harmadik katonaszobor. Volt egy első világháborús, húsz év alatt kiöregedett. Hat évig puskás honvéd állt az alapzaton, most szovjet és szlovák katona öleli egymást.

Hátulról a sárga bírósági épület vigyázza a szobrot. Itt van a járási börtön is. Szemtől, kissé jobbra mozdulva, a katolikus templom nézi a mozdulatlan harcosokat.

Ez a város központja. A kis félkörnyi területen minden elfér. Bűnöző, vádló, hősi emlékmű és imádkozó gyülekezet. Itt tartják a nyilvános ünnepségeket is. Fontos évfordulókon a koszorúzást, avatásokat, pünkösdkor pedig a katolikusok búcsúját. Hétköznapokon a parasztoké a tér, piacolhatnak, kínálhatnak, zöldségszőnyeggel teríthetik be a köveket.

Egy hajlott hátú ember csoszog a templomkert útján, a harangozó. Mielőtt belép a templomba, a kereszt elé térdelve imádkozik. Szinte hallom suttogó esedezését. Utána egy fekete ruhás öregasszony tipeg a kereszthez; ketten térdelnek Krisztus lábánál.

A kút redves kávájához támaszkodom. Valahol léptek koppannak a köveken. Négy utcát tekinthetek innen be, de senkit sem látok. A koppanások felerősödnek. Figyelek. Nem tudom megállapítani a lépések irányát. A falfelületek összevisszaságán pengve verődik felém a hang.

Hazafelé jön valaki, vagy otthonról indul? Találgatok. Mintha hegedűhúrokra csapott volna egy fáradt kéz. Megtapogatom a fülemet. A léptek kopogásába ismét belependülnek a húrok. Nem zeng végig a dallam, már az első sor közepén megszakad…

Egy fekete ruhás alak bukkan fel az úton. A város felől jön. A kezében hegedű. Időnként füléhez emeli a hangszert, és vékony ujjaival a húrokba túr.

Aladár, motyogom magam elé. A prímás. A környék leghíresebb muzsikusa. Görnyedt öregember. Arca ijesztően sovány. Ajkának vonala feltűnően kerek. Ismerem a fogait, felül nyolc arany, alul három ezüst. Ha muzsikál, szüntelenül mosolyog. Szeme mély gödörbe esett, bal fülére megsüketült. Neve valaha a nagy vigasságok rangját jelentette. Azt hiszi, senki se látja, esetlenül füléhez emelgeti hegedűjét, bizonyságot akar, hallja-e még a hangokat.

A templom előtt megáll. Hosszan nézi a torony nagy, fehér homlokát. Észreveszi a kereszt alatt térdeplőket, tétován tesz feléjük néhány lépést, majd fejét a hangszerhez tartja, és belemar a húrokba. A dallamot nem lehet felismerni. Megtorpan, s az eget nézve körbefordul. Megretten, mikor meglát. Reszketősen biccent a fejével. Odajön hozzám.

– Szabad? – emeli álla alá a hegedűt.

Fojtó keserűség szorítja a torkomat. Rebegő pillák alól színtelen szempár tapad rám. A valamikori mosoly ijesztő vigyorrá merevedett.

– Melyiket? – kérdi.

Képtelen vagyok szólni. A prímás múmiaarca eleven kísértet.

– Még tudok – mondja esdeklőn.

– Hol járt? – kérdem sokára.

Előrehajolva áll előttem. Hangszerét lassan a hóna alá csúsztatja.

– Szerenádozok – kocogja fogai közül, és mosolyogni próbál.

– Kinek?

Oldalra fordítja fejét, hogy jobban hallja, amit mondok.

– Aki akarja… május van.

Kopott hangjában érzem a dicsekvés soványka morzsáját.

– Egyedül? – kérdeném, de szavamba vág a harang kondulása. A plébánia kapujában feltűnik a pap. Lassú léptekkel halad a templom bejárata felé. Arca mozdulatlanul szigorú. Tekintetében megbotránkozás és rendreutasítás ül. A prímás alázkodva meghajol, motyog valamit, és oldalt lépkedve elindul a domb felé. Riadtan szedi a lábát, kotródik a térről.

Sajnálom és irtózom tőle. Már mosolyogni sem tud. Pedig negyven évig csak így látta mindenki, mosolyogva muzsikált. Kedvem lenne utána lódulni, de képtelen vagyok elmozdulni a kúttól. Riaszt alázkodó távolodása. Nem ilyennek ismertem. Próbálom felidézni a nótáit. Egy sem jut eszembe. Csak azok a sebhelyes dallamrongyok…

Sajnálom a prímást, fáj ez a hajnali találkozás. A nyitva hagyott templomajtón az orgona hangja árad. Egyházi ének mélabús összhangja. Ha lehetne zenét ajándékozni, a prímásnak adnám. Legalább ezt. Az orgonát, a templomot mindenestől, a világ legszebb orgonáját. Oratóriumot érdemelne, csilingelő gyerekhangokat, ezer hangú hatalmas kórust… Muzsikát, zenét. Összefonni a szertefutó hangokat, ha csak egy pillanatra is. Utoljára, hadd mosolyogna utoljára.

Nevetséges elérzékenyülés, tudom. Mégis ünnepi ez a pillanat. Egy ember kapaszkodik a dombra. Nehezen lép, föld felé hajlik a válla. Az életből megy kifelé. Ilyenkor minden pillanat búcsúzás. Az emberek szeméből már kifakult a prímás, már csak a tárgyaktól búcsúzik, a kövektől, házak falától, ablaksarkaktól. Már a domb tetején jár. Innen nézve ég és föld között kicsiny a távolság; nyomorodott alakja összeköti a magasságot és mélységet.

 

A prímás mosolya örök ajánlkozás volt, kezdés, akarás és valami beteljesületlen várakozás. Sajnálom, hogy elengedtem magamtól. Torz arca rémített ugyan, de jelenléte megőrzött volna az emlékezés kínjától. A templomtól hazáig még fél óra az út. Egyedül vagyok. Hallom lépteim koppanását. A házak falai, a kerítések még alaktalanok. Minden sejtelmesen mozdulatlan, senki sem jön szembe velem… Gondolatban meghosszabbítom az utcát: a reggel, az ébredés folytatását szeretném érezni és látni. Ásítozó emberek arcát, az öltözködésüket, ahogy az ágymeleg hálóruha lekerül testükről… De elég egy fáradt szemrebbenés, minden a visszájára dől. Érthetetlenül és erőszakosan az fordul elém, amit legkevésbé várok: rideg emlékek az emberek közönyéről.

Valahányszor átbukdácsoltam a határon, az ígéret földjét éreztem a talpam alatt. Nem kellett félnem a szótól; nevetve mesélhettem a szökés izgalmait, s égig érő, apró örömöm megoszthattam másokkal. Segítő kezek nyúltak felém, és kenyeret tettek az asztalra, hogy fogyasszam el. Számomra ez volt a reménység tiszta ege, a jó szóval kínált kenyérdarab: Gyalázat elől menekültem, s elég volt egy levél szára is, hogy megkapaszkodjam benne.

A megalázottság várakozást, nagy várakozást ébreszt. Bennem is ez élt. Képes voltam mindenre, csak azt kellett tudnom, hogy szükséges, amit teszek. Nagy tettek vágya égetett; nem tudtam, mi a forradalom, de éhségét magamban hordtam.

Mi lesz a nagy várakozás sorsa?

Sohasem lehet megállapítani, mikor fogy el az öröm. Először megkopik a mosolygás, aztán megfakul a szavak melegsége: ízetlenné válik a viszontlátás. Amikor 1947 januárjában Berei Erzsivel benyitottunk az iskolába, senki se viszonozta mosolyunkat. Napirendre tértek felettünk, hétköznapokká váltunk. Ha itt vagytok, éljetek, gondolták, de még nem mondták. Kiestünk a szemek látóköréből.

Az értelem nem fogja fel azonnal a mellőzöttséget, előbb vigasztalja magát. Hallgatag társakhoz törleszkedtem, hízelegtem, hozzáhazudtam megpróbáltatásaimhoz. Sajnálkozva megmosolyogtak. Innen már csak egy lépés a koldusállapot… Ajánlkoztam istennek, egyháznak, nagyhangú politikai hatalmasságoknak. Megmerevedtek a mozdulatok, oldalt fordultak tőlem az emberek… Nappalok és éjszakák szövevényében szilánkokra tört bennem a remény, a bizakodás. Az elkövetkező események dobra verték gyermeteg hitemet.

 

Magyarországon történt negyvenhat tavaszán. Egy fiatal szónok jött a kollégiumba. Ötszázan szorongtunk egy szűk előadóterem padjaiban, s szájtátva hallgattuk a beszélőt.

– Elég a papok huncutságából. Az urak szekerét tolták, megáldották a fegyvereket. A nép ellen szövetkeznek most is. Butítottak bennünket, mindenkit. Elég volt.

Hangosan helyeseltünk. Lármáztunk, kiabáltunk. Mindenkinek volt valami emléke, ami tüzet fogott a lázító szavaktól. Seregbe verődtünk, törvényt kívántunk ülni. A katolikus kolostor elé vonultunk. Ordítozva szórtuk a szitkot a néma falakra.

– Mutassátok magatokat!

– Miért bújtok el?

Senki sem szólt vissza. Kövekkel, tégladarabokkal bevertük az ablakokat. Megrészegített bennünket a ház konok hallgatása. Betörtük a kaput. Beözönlöttünk az udvarra. Dobogva vonultunk a falépcsőkön. Senki sem állta utunkat. Leszaggattuk az imafülkék bíbor bársonyát. Szétdobáltuk, téptük, ami kezünk ügyébe akadt.

Én is sodródtam a kiabáló diákfalkával szobáról szobára. Csendet és egyszerű rendet találtunk mindenütt.

– Itt van, megvan! – kiabálta valaki diadalittasan.

Kíváncsi gomolyaggá torlódtunk össze a szűk folyosón. A kör közepén egy reszkető asszony állt. Apró szemét ijedten kapkodta egyik arcról a másikra.

– Hol vannak? – kiáltott rá egy széles képű szőke fiú.

Az asszony dadogott valamit, de nem értettem.

– Hova bújtak?

Az asszony kövérkés állát sírás reszkettette. Képtelen volt egy szót is szólni. Kezét tördelve gyűrögette fehér kötényét.

Egyetlen papot találtunk az épületben. Ágya szélén ült egy üvegfalú, hosszúkás helyiségben. Valószínű ez volt a gyengélkedő. A közeledő zsivajra felállt, imára kulcsolt kézzel az üvegfalhoz lépett. Szemben álltam vele. Száraz, sovány arca volt és nagy, hegyes orra. Szempillája remegett az izgalomtól. Vártam, hogy szól valamit. Könyörög vagy rendre int bennünket. A zsivajgás el is csitult néhány pillanatra. Ráncos ajka feltűnően sárga volt.

– Hol vannak? – követelte valaki hátulról.

A papnak megrebbent a szeme, de nem szólt. Hidegen elnézett a fejünk felett. Csontos szoborarca és hallgatása tiszteletet parancsolt.

– Főpap – kiabálta még az előbbi hang. Fenyegető moraj kísérte. Hátulról durván nyomakodtak, vállamat kegyetlenül az üvegfal vasbordáihoz szorították.

– Jöjjön ki, álljon elénk! – mondta bizonytalanul a gyűlés szónoka.

– Menjetek be érte – kiáltotta valaki.

– Néma – mondták röhögve a hátam mögött. Senki sem nyúlt a kilincshez. Dühödt kiabálásunkat felitta a papi arc szenvtelen merevsége. Előbb azt hittem, alázkodni fog előttünk, rémületében térdre esik. Indulataink juhászodásával azonban fenséges nyugalom ült a homlokára. Lassan engedett a vak tolakodás ereje is. A bosszúért lihegő diákfalka elernyedt. Úgy éreztem, már parancsol a csontos papi arc.

Másnap egy tucatnyi diákot bevittek a rendőrségre. Beírták az adatainkat, aztán kiküldtek egy poros folyosóra, várjunk. Lehet, hogy ez a várakoztatás is a vallatás módszereihez tartozott már. Alig szóltunk egymáshoz. Nem értettem. Tegnap a papok ellen uszítottak, ma meg felelősségre vonnak érte. Bődültség. Hogy lehet ezen eligazodni? Ki szervezi ezt így? A véletlen? Vagy egy különös helyzet figurái vagyunk? Izgultam kissé, de megbánás nem volt bennem. Jólesett az a tegnapi tombolás, valami vad tehetetlenséget tompított el. Igazságtalanok voltunk? Nem baj. A szavak és kételyek mögött egy kicsit hősnek is véreztem magam. Fontosnak.

Bekerültünk a parancsnok elé. A kapitány feltűnően alacsony, zömök ember. Gondosan vasalt egyenruha tartja a vállpántját, mégis esetlen. Folyton a vállát rángatja. Mozgása szándékoltan katonás, nem illik hozzá. Azelőtt boltos volt. A városban rossz híre van, nem szeretik. Családja elpusztult a táborokban, egyedül jött vissza, és rendőrnek állt. Modora türelmetlen és rendreutasító. Gyanakvó, hatalmát fitogtató ember. Kedvenc szava a „megtorlás” és a „leszámolás”.

Sorba álltunk előtte, mint a kaszárnyai kihallgatásokon szokás. Előbb jól megnéz mindegyikünket, és csak aztán kérdez:

– Ki bujtatta fel magukat?

Értelmetlen, ingerlő kérdés.

– Magunktól tettük – mondja hosszú hallgatás után Karász, egy utolsóéves tanítónövendék.

– A forradalom nem tűri az anarchiát. Itt nem ordítozhat mindenki, ahogy neki tetszik… Az ellenséget másképp kell megsemmisíteni! – vágja felénk, és rándít egyet a vállán.

– Így láttuk jónak – válaszolja nyugodtan Karász. Dacosan farkasszemet néz a rendőrtiszttel. Nem fél. Így beszél mindenkivel, nyíltan, szúrósan szembenézve. Ő az intézet legöregebb diákja, gömöri parasztfiú. Megjárta a frontot. Három hónapot harcolt a csehszlovák hadseregben. Egyenruhában szökött át a határon, jó fél évig így járt az órákra is. Nem nagyzolt, egyszerűen nem volt más öltözéke.

– A forradalmat mi irányítjuk – folytatja a kapitány.

Hunyorogva hallgattunk. Ilyen összeállításban még nem találkoztam ezekkel a szavakkal.

– Mi így érezzük – ellenkezett Karász.

A kapitány meghökkenve mérte végig a diákot.

– A hite senkinek sincs a homlokára írva – vetette közbe bátortalanul egy piros arcú gimnazista.

– Ne oktasson – torkolta le a parancsnok. – Parasztsuhancoktól nem kérünk tanácsot. Mi vagyunk a munkáshatalom…

Mondta, mondta, beszélt a forradalomról, a felelősségről, mintha könyvből olvasta volna. Karászt figyeltem. Fejét leszegve hallgatott. Ez a szokása. Ha valami nem tetszik neki, a cipője orrát nézi, és a nagylábujját mozgatja.

Aztán fenyegetések közepette utunkra engedtek. Jólesett tiszta levegőt szívni. Nevettünk, öleltük egymást. Erősnek és fiatalnak éreztem magam.

Korai öröm volt. Elrendelték, hogy a csehszlovákiai diákok hetenként jelentkezzenek a rendőrségen. Megalázó számonkérés. Az időpontot is megadták: vasárnap tizenegykor. Végighallgattuk a zengzetes istentiszteletet, énekeltem, imádkoztam, s hazamenet beugrottam a rendőrségre. A szolgálatos aláíratott velem valami ívet, s egy hétig nyugtom volt.

Tréfálkoztunk ezen a felesleges szigorúságon. Elmókáztuk. De csak eleinte. Aztán már nem ment. Restelltük. Szétnéztem, mielőtt beléptem a nagy vaskapun. Tétováztam, úgy rémlett, hogy mindenki engem figyel. Plakátokkal ragasztották tele a kerítéseket, a házak falát, a széles fatörzseket. A szabadság lett a jelszó. „Szabadság!” – így köszöntünk. Énekeltünk. Meneteltünk. „Nem lesz a tőke úr mirajtunk…”

Vasárnap tizenegykor bekopogtam a szolgálatos rendőr ajtaján. Aláírtam a nevemet… Hat nap múlva ismét jelentkeznem kell.

Húsvétkor legációba mentem egy észak-magyarországi kis faluba. Lelkesen hirdettem, hogy feltámadt Krisztus. Az ünnep másodnapjának estéjén gazdag vacsora borította az asztalt. Harsogva nevetett a pap, kínált, maga is ivott három ember helyett. Nótába csapott, szomorú emlékeket siratott, elhallgatott, majd újrakezdte: „Elindultam szép hazámból…”

– Magára illik ez, édes öcsém – emelte koccintásra a poharát. Fenékig ittuk.

– Se hazája, se istene – folytatta közel hajolva hozzám –, az igazhitű ember másként imádkozik. Alázatosabban. A prédikációkat jól elmondta, de az imádsága a harang nyelvéig sem jut fel.

Megszégyenítve hallgattam. A pap kárpótlásul teletöltötte a poharam.

– Énekelje velem, kedves öcsém: „Bú ebédem, bú vacsorám…” Az enyém is az – harapta félbe a sort. – Minden magyaré az. Nekünk csak a búsongás áll jól. Máskor hamisak vagyunk… Minek örüljek, két lányom van…

– Apa! – ugrott fel az asztaltól Ibolya, a kisebbik papleány.

– Csend!

Az asztal körül elnémult a beszélgetés. Mindenki a papra figyelt. Sírós képű felesége ijedten ajkához kapta a kezét.

– Dénes – súgta maga elé.

– A nagyobbik lányom rendőr, rangja is van, hadnagy, rendőrhadnagy. Nem jutott neki jobb kenyér. Betörők után nyomoz… Istenverése. Sok a magyar, kedves öcsém. Rákóczi óta bujdosik a magyar, mégis tele van vele az ország. A lányomnak csak egy uniformis jutott. Mi lesz belőle? Ide özönlenek maguk is. Ma még csak az iskola kell, holnap már a hivatalokban ülnek… Igyon – szólt rám hangosan.

Nem nyúltam a pohárért.

– Tiszteletes úr – emelte poharát a kántor. A pap nem figyelt rá.

– A lányom majd vigyáz magukra. Tanuljanak. Urak lesznek. Eleszik előlünk a kenyeret.

A kisebbik lány hozzám hajolt, és biztatón vállamra tette a kezét.

– Ne hallgassa – súgta kedveskedőn.

– Mindig mások jönnek. Erőszakosak, tolakszanak…

– Az istenért! – próbált közbeszólni a papné. Elég volt egy mogorva tekintet, asztalra szegte a fejét.

– Viseljék a sorsukat! – fújta magából a mérget a pap. Összetörte a jókedvet. Többet nem szólt. Beállt a sarokba, hátát a falnak támasztva ivott. Egymás után ürítgette a poharakat. Egykedvűen nézett maga elé, mintha keresne valamit az asztalon vagy a székek lábai között.

Ahogy oszlott a vendégsereg, kiosontam a szobából. Összekapkodtam sebtében a holmimat, kimásztam a kertre nyíló ablakon, és irány az állomás. Elszöktem. Ilyen még nem volt: az istenszolgáló legátus zsivány módjára hagyta ott a vendéglátó parókiát.

Keserű éjszaka. A háborútól megrongált váróteremben hideg volt. Tán még a harcok előtt takarították utoljára. Piszok és bűz. Sötétség. Nem mertem járkálni sem, irtóztam mindentől.

Folyton a lelkész tűnt fel előttem. Nagy, robusztus termete, öblös hangja, a szeme, a pohár, amit emelget. Holnap biztosan megbánja, amit mondott, mentegettem magamban. Más helyzetben talán vak dühvel visszafeleselek. Most lassan szűrődött tudatomig a sértő megalázás. Kételkedtem a hallottak igazában. Az isten szolgájának nem lehet ilyen ördögi lelke. A rendőr vagy a finánc a hatalom embere. Kötelességét teljesíti. Ölhet, üthet, nem várok tőle mást. Szétáradt bennem a fájdalom, fokról fokra, akadozva, gyengülve és hirtelen fojtogatva.

Megjött a hajnali személyvonat. Kopott, rozoga szerelvény. Az ablakok helyét deszkával szegezték be, s ha jutott, keskeny üvegcsíkot illesztettek a deszkák közé. Fény csak itt szűrődik be a kocsiba. A rabszállítóban sem eshet szomorúbb utazás. Bámulnám a tájat, de ha erőlködöm is, keveset látok a Hernád szépséges völgyéből. Egy keskeny mezőszeletet, amelyen kicsinyek a rétek, és tépázott a fák koronája.

Emlékektől pezseg a húsvét utáni első tanítási nap: az ünnepek, hirtelen lobbant szerelmek, fényképek, nevettető anekdoták, torkos ivászatok. Mosolygok. Az iskolatársak nem hallották az én útrabocsátómat. Nem tudják. Hazaival kínálnak, ennivalóval és büdös tengeripálinkával. Nagylelkű ez a jókedv, ez a szeszes hangoskodás. Ma még minden nevetésbe, dicsekvésbe, békéltető emlékezésbe olvad. De az éjszaka múltával a másik oldalára fordul a tükör. Csak a tárgyak zaja marad: ágyak, szekrények nyikorgása, kanalak csörgése.

A tárgyak és az embernyüzsgés közepén a magány. Az ünnepek óráiban ugyan kicsinyre zsugorodik, de aztán nőni kezd, terjeszkedik, elfoglal minden gondolatot.

Vasárnap fél tízkor istentisztelet. Párosával megyünk a templomba. Másodmagammal a karzatra lopózom az orgona mellé. Gyönyörű hangszer, alázatos kis hangyák vagyunk a nagy sípok tövében. Ha búgni kezd, felemelkedik a templomhajó, a hívek padsoraira alaktalan, fekete lepel borul.

Hazafelé egyedül megyek. Észrevétlen elszakadok a többiektől. Három templomból özönlik ki a város. A nap áztatta széles járdákon embertócsák folynak össze, egymáshoz hajolnak, szétfoszlanak egy időre, hogy néhány lépéssel odébb ismét karikába sűrűsödjenek.

A fal mentén megyek. Ujjaimmal a falat és a kövek felületét cirógatom. Számolom a kapukat, a fényképész kirakatától nyolcadik a nagy, zöld ajtó. A szolgálatos rendőr mindig ugyanazon a helyen ül. Váltják egymást, mégis mintha ugyanaz a sapka, ugyanaz a vállpánt szúrná a szememet. Az arcuk is egyforma, merev és szigorú. Tizennyolcan járunk ide vasárnaponként, eddig nem találkoztam egyetlen társammal sem. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy kerüljük egymást.

Így folyik az élet. Sebesen peregnek a napok: hétfőn reggel áhítat, énekelünk, imádkozunk. Alázattal kérjük az istent. Egymásba folyik hat nap. Szombaton csak a hangokra emlékezem, az álmos esti éneklésekre, szekrényajtók nyitogatására, kanálcsörgésre és az örökös éhségre. Ez állandó és kielégíthetetlen. Az éhség kísér, lappangva mindenütt jelen van, mozdulataimban, tekintetemben. Farkas és alázkodó jószág vagyok egyszerre.

Aztán jön a vasárnap. Tejporos amerikai segélykávé, tisztálkodás, sorakozás, templom, orgona, gyülekezet, prédikáció és a rendőr. Ez a hét leghosszabb napja. Fekete-fehér tiszta ruhás ördögábrázat.

Beléptem a láthatatlan kezek húzta körbe. A hat tanítási óra kivételével egész nap szól a zongora, harmónium és az orgona. Egybehangzó zenebona, összevisszaság. Rend és mégis szörnyű rendszertelenség. C-dúr, Esz-dúr, nehézkes ujjgyakorlatok, zsoltárok, dicséretek, s a Himnusz őrületig ismétlődő előjátéka. Öt évig gyakoroljuk az istenfélelem kísérőzenéjét. Születés, halál, üdvözülés, örök élet és feltámadás hirdetői leszünk. A nagy isteni mű statisztái, az egyház és a nemzet szerény napszámosai: tanítók.

Hat napon át a zene műveli lelkünket. A hetedik nap minden elcsitul, ez a pihenés napja. Most a színek kényszerítenek szelíd ünneplésre, a fekete kendők, kalapok. Felülről nézve alaktalan, sötét tenger, énekbe csap, felmorajlik… Csendes imává szelídül… Alig észrevehetően ék nyílik a tömör sorok között, zöld rendőrsapka nyomul elém. Nem érint senkit, nem szól senkihez, elhúzódnak a közeléből, mindenki a maga imáját mondja, alázatában is csak magára gondol az ember. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…” Már mindenki fején rendőrsapkát látok, alaktalan zöld tányérok. Üresek. Templomba vezényelték a rendőröket. Fejük és testük tartása feszes. Ha kérdeznek, csupán homlokráncaik sűrűsödnek. Szemük fehére a kérdezettre villan, de csak egy pillanatra, aztán ábrázatukra árnyékot vet a sapka zöld tányérja.

Elölről kezdődik a hét. Áhítat, hangzavar s a pihenésnek rendelt, fojtogató vasárnap. A teremtés hetedik napján pihen az Úr, azonban rend a lelke mindennek, az ünnepnapi parancsok alázzák legmélyebbre az embert.

Fekete pontok hosszú sora áll előttem. Időnként felkiáltójel. Megállásra intő, parancsoló. Tiltó! Kis örömök pezsegnek körül, pillanatig tartóak. Utána felkiáltójel következik, zöld rendőrsapka. Dolgozatot írtunk, a tanár gúnyosan kifiguráz. Ahány mondat, annyi felkiáltójel. Képtelenség. Mióta visszajöttünk, Berei Erzsi kórházban fekszik… Bomlanék szerelemre, megmosolyognak.

Nem bírtam ki tovább, meg kellett szöknöm.

Céltalanul tekergek a határmenti falvakban. Két napig egy tanyán napszámoskodom. Enni adnak, és kőhajításnyi távolságból nézhetem a csehszlovák oldal falvait. Éjszakára dohánycsempészek húzódnak meg a csűrben, kolomposuk hív, csal, prágai utat ígér.

– A dohányból cigarettát töltünk, három nap múlva indulunk, most kereskedni kell. Az iskola várhat – magyarázza.

– Nincs dohányom, mit fogok árulni? – ellenkezem.

– Adunk.

– Pénzem sincs az útra.

– Megfizetjük.

Kétkedve figyelem arcukat. Szokatlan ez a nagy segíteni akarás.

– Mi szükségük van rám? – kérdem.

– Barátságból. Jobb, ha többen vagyunk, a diákok jól tudnak beszélni, idegenben hasznunkra válhat.

Kötélnek állok. Tetszetős, csábító az ígéret. Utazás, kaland, szabad csapongás az iskola szigora után. Keményre tömött zsákot nyomnak a vállamra, hajnalban indulunk. Egy darabig ösvény vezet a tanyáról, a határ vonala vizenyős kaszálót vág ketté. Kötésig érő fűben gázolunk, feltöltődő mocsárfenék hínáros földjét tapossuk. A kolompos elöl megy, összehúzott szemöldöke alól szúrós sasszem vizslatja a tájat. Időnként hátranéz, érzem a tekintetéből, engem ellenőriz. Kedveskedve csalogatott, de nem hisz nekem.

A rét végén szekér vár. A gazda éppen csak megbiccenti a kalapját. Hangját nem hallom, csupán a szája mozdulatából rezzen a jó reggelt.

– Rendben van – fordul a vezér felé. Széles csontú, száraz arca elégedetten mosolyra húzódik.

A zsákokat felrakjuk a szekérre. A gazda jókora fűcsomóval takarja be a szállítmányt. A vezér a szekéren megy, bennünket hátra parancsol. Ötvenméternyi távolságra követjük őket.

Kanyargós mezei úton zörög előttünk a szekér. Borzongok a reggeli hűvösségtől. A szökés félelmét most nem érzem. A felelősség nem az enyém, hitegetem magam. Egyik társam hórihorgas, sovány fiú. Arca feltűnően szép, haja, homloka, szemöldökének íve a filmszínészekre emlékeztet. Nem illik ebbe a környezetbe.

– Mit dolgozik? – kérdem bátortalanul.

– Zenész – szólal meg a harmadik csempész –, finom zenész.

– Az kicsoda? – bökök a szekér felé.

– Forgács, kőműves, jó összeköttetései vannak.

A zenész megáll, és nyújtja a dohányosszelencét. Ügyetlenül bajlódom a durva szálú dohánnyal. Elveszi tőlem, vékony, hosszú ujjai között reszket a cigarettapapír.

Rágyújtunk. A zenész köhécselve szívja magába a füstöt. Csak most tűnik fel köhécselése. Szabályos időközökben rázkódva köhög. Ennek a reggelnek nincs is más zaja: a szekérkerekek lágy kotyogása és a zenész köhögése.

Egy akácfacsoport szélén fináncok lépnek a szekér elé. Rövid szóváltás után továbbengedik őket. A bajba jutott ember alázatosságával köszönünk. Kutatva végigmérnek bennünket, tanácstalanul megállunk, köszönésünket sem fogadják, nem szólnak. Állnak és figyelve nézik mozdulatlanságunkat. A zenész lép tovább elsőnek. Fejét lehajtva szégyenkezik. Félszegen dadog valamit, mintha bocsánatot kérne a zöld ruhás fináncoktól.

– Mindenkinek kell a pénz – mondja szomorkásan a harmadik. Ez civilben futballista. A háború előtt Magyarország második csapatának reménye volt. Nagy kerülővel Nyugatra készült, és itt rekedt a kisvárosban. Kereskedik és vasárnaponként futballozik. Betársult egy kocsmába is, azonkívül cigarettát ad-vesz nagy tételekben.

A zenész ismét cigarettát sodor. Kínálja a futballistát is, de az elutasítja.

– Pálinkád nincs? – kérdi követelőzőn.

– Majd a faluban.

– Átjött a szajré, ihatunk.

A zenész csak bólint. Hosszú, puha léptekkel tapossa az utat, mintha szőnyegen járna. A másik az eléje kerülő rögöket rugdossa el.

Módos parasztház konyhájában ülünk. Az asztalon uborkásüvegben pálinka. Büdös és erős.

– Nagy tétel – mondja Forgács.

– A részemet hagyják itt – szól egykedvűen a házigazda.

– Ne zsugoriskodjon – fordul felé Forgács.

A gazda szúrósan a beszélőre néz. Amaz hunyorogva folytatja:

– Meggazdagodhatunk…

– A dohánygyárak még nem dolgoznak – mondja vigyorogva a futballista.

– Az én hátamon ne ugráljanak, hagyják itt a részemet – ismétli makacsul a gazda.

– Mit kezd vele?

– Az az én dolgom.

A zenész egy zománcát vesztett szedőkanállal pálinkát merít.

– Ide is – tartja a vizespoharat Karai.

A zenész sohasem néz senkire. Ügyetlenül bánik a pálinkával. Kilocsolja, mert reszket a keze. Iszik és köhécsel. Félszegen pislogat, ha erősebben szól valaki, összerezzen, s az asztalról a földre veti tekintetét.

– Utolsó kenyér – morogja szemérmesen.

– Szégyellős kutyának lába közt a farka – vigyorog Forgács.

Karai idétlenül röhög.

– Pénz kell, mindenhez pénz kell – mondja, és magába önt egy pohár pálinkát.

Felcihelődtünk. Végigtapostunk egy felszántott kerten, s rákanyarodtunk a mezei ösvényre. Az ital a fejembe száll, rétek, legelők, szántók színpadi kulisszaként vonulnak mellettem. Egybefolynak a színek, barázdák, szekérnyomok és nyirkos torzsok. Forgács biztosan lépked, ismeri a járást. Hárman felváltva cipeljük a kemény dohányfonattal tömött zsákot. A zenész bárgyúan egyensúlyoz, időnként oldalra tapogat a kezével, mintha a házfalak biztonságát keresné.

Karai nem hajlandó kézbe fogni a zsákot. Tízméternyire utánunk ődöng, s ha elfogy lába elől a rög, a tengeriszárak tövét rugdossa.

A városba vezető keresztútnál elváltunk.

– Három nap múlva indulunk – búcsúzott Forgács. Részesedésként adott egy köteg dohányt, és sebtiben elmagyarázta, mi a módja a cigarettatöltésnek.

Harmadnap délután vonatra ültünk. Batyumban ezer cigaretta és két karaj lekváros kenyér. Anyám féltő intése: „Ne menj messzire”, csak az állomásig kísért. Aztán már nem hallottam. Vegyes nyelvű zsongás kavargott a fülemben.

Idegen világ. Nyomorúságos zsúfoltság, piszok, akaratos fészkelődés, tolongás és suttogó beszéd monoton morajlása. Folyosókon, fülkékben emberhalmaz, a lábak között batyuk. Zsákok, lepedőbe csavart ruhaféle, minden tarisznya egy embersors.

Rongyokba csavart remények. Akár egy középkori vásáros nép. Csempészek, üzérek, szélhámosok és csereberére kényszerített városiak. Hangjuk halkra fogott. Bizalmatlanok és kíváncsian érdeklődők. Száz kilométerenként katonai járőrök fésülik a vonatot, erélyesen igazoltatnak. Káromkodnak, türelmetlenül túrnak bele a batyukba, repegetik a zsákok oldalát, aztán belefáradnak. Reménytelen igyekezet. Lábam alatt száraz borsószemek ropognak. Egy ápolt arcú, idősebb asszony átkozódik a szomszéd fülkében. Már másodszor túrtak a csomagjába.

– A gazemberek mehetnek! Azokat vegyék elő!… Dohánytól bűzlik a vonat, leitatják az istent is, haramiák…

Önkéntelenül a hátizsákomra tapintok. A zenész egy mozdulattal közelebb húzódik Forgácshoz. Fél.

– Főzzön nekik vacsorát, mama – szellemeskedik valaki a zsúfolt folyosón. Fojtott röhögés nyomja el az asszony szitkozódását.

Éjfélre Čadcára érünk. Úgy mondták, ez a legveszélyesebb megálló. Határállomás. De mit kezdhet néhány finánc ilyen töméntelen rakománnyal?! Szaladgálnak a vonat mellett, kiabálnak. Két embert nagy papírcsomagokkal lecibálnak a szomszéd vagonból. Többre nincs idő.

Megrándul a szerelvény. Csattognak alattunk a kerekek. Felerősödik a suttogó zsivaj. Aranyásók éhsége hevíti a reményeket. Városnevek köröznek: Prága, Cheb, Jáchymov…

Forgács még eddig senkihez sem szólt. Figyel, hallgatózik. A vagonban félhomály. Az arcvonásokat csak sejteni lehet. Karai a csomagokra dőlve horkol. A zenész lopva Forgácsot figyeli.

– Utolsó kenyér – súgja felém fordulva.

A bandavezér is hallja, de nem szól.

– A Szudéta-vidéken üresek a házak, viszik a németeket – magyarázza egy cigányképű, alacsony ember –, oda kell menni… Vagonba lehet rakodni…

– Honnan tudja? – kérdi tört szlováksággal Forgács.

– Harmadszor megyek, úgy hagytak mindent, a reggelit sem tudták bekapni… Mosatlanul maradt az edény.

– Visszajöhetnek – bizonytalankodik a bandavezér.

– Na hiszen! Ami marad, megehetik… Kinéztem egy parasztportát.

– Tán odaköltözik? – kérdem.

Csodálkozva néz rám, majd elmosolyodik.

– Szétbontom.

– Barbárság – szól közbe a zenész.

– Nekünk is szabad egyszer élni!

– És a hatóságok? – érdeklődik Forgács.

– A kutya se őrzi… Kísértetekkel ijesztgetnek. Aki fél, maradjon otthon – teszi hozzá kurtán a cigányképű, és maga elé fújja a büdös cigarettafüstöt. Ridegen érzéstelenül nézi a folyosó deszkáin ringó emberhurkát. A sejtelmes félhomály egybeolvasztja a rendetlenül szertedűlő emberalakokat. Keskenyke, rögös földdarab a vonatfolyosó.

Forgács az indulás óta még nem ült le. A szemben levő fülke utasait vizslatja. Ha fény villan az ablakra, kipislant, aztán ismét az emberhalmazra szegezi tekintetét. Halotti mozdulatlanság. A gubbasztó arcoknak csupán a kiálló részeit látni: homlokot, orrokat s támasztékot kereső állakat. A szemek gödrében sötétség ül. Görnyedező síroszlopok, néhány órára tetszhalottak, ébredésük a gonosz ravaszkodás reggele lesz.

A futballista ormótlan szavakat morzsol ajka között:

– Elmegyek… Passz. Hülye bíró… Pénz kell…

Senki se figyel rá. Titokban mindenki a saját álmát mondja. Nyögve elszellenti magát. Keserves, erőtlen hang, akár egy egér panaszkodó cincogása.

– Szegény – mondja a feketeképű.

Forgács arca meg sem rándul. A zenész tápászkodva feláll, szája elé teszi a kezét, és rázkódva köhög.

A fülke túlsó sarkában szemérmetlenül ölelkeznek. A férfi alakját zöldes kabát takarja, a nő háttal ül nekünk. Villogó combja olykor kicsúszik a kabát szárnya alól. Nem érzi meztelenségét. A bőr fehérsége erősebb a lámpa sápadt fényénél. Bevilágítja a fülkét.

– Bagzanak – mondja Forgács. A zenész meredt szemmel nézi őket. Rebeg a szempillája, és nagyokat nyel. A pirkadat rájuk igazítja a kabátot. Egyre ritkábban emeli meg a szövet ráncait egy-egy kereső mozdulat.

Tizenkét órai utazás szövi belém a fáradtságot. Térdem a földre roggyan. Feltápászkodom. Túlvilági játéknak tetszik a napkelte. Minden szín egyforma. Tulajdonképpen a táj és az emberek arca unalmas szürke. A sátán képére kövül bennem az idegen nyelvű világ.

Bátortalanul kínálgatom a cigarettát egy forgalmas utca sarkán. Forgács állított ide. Karai és a zenész száz méterrel odébb teszi ugyanezt. A köszönésen kívül csak ezt a két szót tudom csehül: vegyenek cigarettát. Ezt is törve, nevetségesen ejtem.

– Vegyenek cigarettát – lépek közel a járókelőkhöz.

Kora reggel van. Munkába sietnek az emberek. Nem érnek rá társalogni.

– Vegyenek cigarettát – ismétlem reménykedve. Úgy érzem, különös jótettet végzek ezzel a kínálgatással.

Egy ötven év körüli férfi megáll mellettem, és az árat kérdezi. Meghökken, aztán mosolyogva továbbmegy.

– Vegyenek cigarettát – hajtogatom gépiesen.

Mutatom, kóstolják meg. Beleszippantanak. Torz arcot vágva visszaadják. Erős. Délig tizenöt cigarettán sikerül túladnom. Ebből megebédelhetek.

Forgáccsal tanácskozunk. Délután féláron kínálgatjuk. Így is csak a vacsora ára kerül ki. Az éjszakát pályaudvari padokon töltjük. Reggel már a külvárosi utcákban házalunk.

– Vegyenek cigarettát – mondjuk egyszerre hárman is. Sehol sem engednek be. Gyanakodva végigmérnek, elutasítanak, legfeljebb tanácsolnak valamit. Ismét a pályaudvar nyújt szállást.

Harmadnap Choceňba utazunk. Azt mondták, ott nagy a keletje a dohánynak. Házalunk, kopogtatunk. Fukar szerencse kísér. Ötszáz cigarettáért viselt bakancsot, katonanadrágot és egy hátizsákot kapok. Persze ez most egy egész vagyon. Birtokában azt is elfelejtem, hogy másodnapja nem ettem.

Röpke öröm, csupán egy villanás. Az állomáson rendőrök igazoltatnak bennünket. Bekísérnek. Egy napig ott tartanak, és próbálják kideríteni csavargásunk okát. Nyögve, izzadó homlokkal magyarázunk:

– Rokonokat várunk amerikai fogságból.

Az őrmester gúnyosan mosolyog, aranycsillagos rangjelzésű felettese figyelmesen hallgat.

Ismétlődnek a kérdések, a feleletek, ismétlődik a mosoly és a figyelés. Itt minden a szavak ismétlésén múlik. Fél kezünkön meg lehet számolni szókincsünket. Az őrmester is egyre csak ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Rákényszerítettük a körben forgásra. A szél seperte, senki embernek is van kényszerítő ereje.

A rendőr jegyzőkönyvet ír rólunk, és továbbítja. Elolvassa a városi főrendőr. Az is továbbküldi, a járásra, a kerületre… Minden feljebbvalónak tudnia kell, hogy 1947. május 28-án Choceňban, az állomás előcsarnokában… Ha szerencsénk van, még a miniszter is kénytelen elolvasni a nevünket. Aztán: ad acta. Ránk zárják az irattartó vastag fedelét.

Utunkra engednek anélkül, hogy a csomagjainkat is megnézték volna.

Visszautazunk Prágába. A vonaton leplezetlenül árulunk:

– Vegyenek cigarettát! – Válogatnak, beletúrnak. Most látom, hogy a sok törődéstől a cigarettavégekből kihullott a dohány.

Negyedik napja vagyunk úton. Az indulás nagy reményei semmivé váltak. A meggazdagodás hamisan festett képe szertefoszlott.

– Vegyenek cigarettát!

Ismét Prága utcáit járjuk. Harmadik napja nem ettem. Szédülök. Ha az utca sarkán árulgatok, úgy érzem, a járókelők tekintete a fejemen motoz. Képzelgés. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velem törődjenek. Idegenség. A Vencel tér sarkán német hadifoglyok takarítják a romokat, tíz cigarettáért adnak egy falat kenyeret. Koldustól veszem el a botot.

– Vegyenek cigarettát!

Házalunk, kínálgatunk. Egyetlen gondunk, hogy összekunyeráljuk a hazautazáshoz szükséges pénzt. Ez már a koldulásnál is alábbvaló. Kabátunk alá rejtjük a vendéglői ételmaradékot. A zenész piszkos kézzel belemarkol egy félbehagyott tál mártásába. Már ismernek a pályaudvari rendőrök. A pincérek, ha időben észrevesznek, kitessékelnek.

Forgácsnak reszket a szája széle. Ideges. Beszéde már hasonlít az artikulálatlan makogáshoz. A bizonytalanság óráról órára közelebb szorít bennünket a falhoz. Fapadokon ülünk, zavaros, szürke szemmel bámuljuk az utcaforgatagot. Még egyszer elbandukolunk az Óvárosi térre.

– Vegyenek cigarettát.

Kíváncsi gyerekek fonnak körénk gyűrűt. Forgács marékszámra szórja zsebéből a dohányport. Galambok repülnek a lábunkhoz, bele-belecsípnek a szóradékba, majd szétrebbennek. Nem madárnak való eledel ez. A zenész, kis szüneteket hagyva, állandóan köhécsel.

– Enni, enni adjatok – mondja a gyerekeknek. Kezükbe nyom egy marék cigarettát. Azok nem értik. Elismétli, kézzel-lábbal magyarázza, hogy éhes. Nevetnek esetlen mozdulatain. Bohócok vagyunk Husz János szobrának tövében. Figurák, pondrók, utcaszemetek. Jó lenne letérdelni Husz János lába elé.

– Vegyenek cigarettát!… Szóljanak hozzánk!

Fáradozásunk, éhezésünk hiábavaló áldozat. Rajtunk nem segít, másokat nem érdekel. Férgek kínos vonaglása ez az életért.

– Szóljanak hozzánk!…

Egykedvűen zsong köröttünk a város. Egy petyhüdt arcú ember ólálkodik mellettünk bizonyos idő óta. Forgács gyanakodva kapdossa feléje a szemét. Ebben a nagy forgatagban ő is olyan, mint a vak. Karaihoz lép az idegen. Halkan magyaráz neki valamit, hívja, hogy menjen vele. A futballista nem is érti, tanácstalan is. Mégis enged az unszolásnak. Egy darabig követjük őket, majd eltűnnek egy boltíves kapu mögött.

Állunk és számoljuk a perceket. A zenész a szobor talapzatához görnyed. Mozog a szája, és tekintete az utca kövén kúszik. Lehet, hogy a kőkockákat számolja. Oldalról nézve beteg eb.

Forgács idegesen sétálva rágja a cigarettát. Három méterről árad belőle a dohányszag. Ha kialszik a füstölője, megállít valakit és tüzet kér. Gyufája nincs.

Ötöt ver felettünk a toronyóra. Nagy tömeg gyűl a templom elé, a pléhapostolok vonulását figyelik. Reszkető mozdulatokkal jönnek és távoznak. Kondulásra támadnak fel és halnak meg.

Pénzt lobogtatva elénk toppan Karai, és mosolyogni próbál.

– Mit akart? – kérdi szárazon Forgács.

A futballista zavarban van. Arca sápadt. Szája széle kis ráncaiban folyik a nyál. Mosolya torz vigyor.

– Elszegődtem játékosnak – mondja, és földre süti a szemét.

– Hova? – hajol hozzá hitetlenül a zenész.

– Ide.

– Hazudsz – csap le rá Forgács.

Karai nem ellenkezik. Önkéntelenül is a pályaudvar felé indulunk.

– Mit csinált veled? – faggatja Karait Forgács.

– Beszervezett – válaszolja hanyagul.

– Strici – löki felé a szót megvetéssel a vezér. Köp egyet, és tüntetően előresiet.

Összeszámoljuk a pénzünket. Karai kérés nélkül a sapkámba hullajtja utolsó filléreit is. A futballista alázatos és hunyászkodó.

Hazáig csak egy jegyre telik. A zenész ajka megremeg.

– Velem mi lesz? – kérdi Forgácstól. Sorsot húzunk. Karai közönyösen féloldalt fordul. Nekem kedvez a szerencse. Hangosan felnevetek. Gonosz, merev tekintetek fonódnak rám. Ellenségeim lettek.

– Mi lesz velem? – reszket a zenész hangja.

– Én megyek! – förmed rám Forgács. Farkasszemet nézünk. Most látom először tisztán hunyorgó szürke szemét.

– Nem igazság – dadogom értetlenül.

– Örülj, hogy lyuk van a fenekeden – vigyorog Karai. Úgy véli, ezzel Forgácsnak hízeleg. Az események egymásutánját már nem érzékelem pontosan: megmerevednek előttem az arcok, nőni kezd bennem a gonoszság visszhangja. Forgács szeme, a futballista törleszkedő vigyorgása, a zenész sírós szájú kétségbeesése.

Tizenhét éves vagyok. Jó lenne megőrizni a gyermekkort. Visszaidézni, megfogózni benne. Nem lehet. Napokra, percekre törik az idő. A gyermekkor már csak legenda. A holnapi nap még nincs. Órák vannak, gondot és kilátástalanságot növelő pillanatok. Nem látok tovább, csak a hatvan perc végéig.

Keserves kínnal felszöktünk az éjszakai gyorsra. Forgács a kijáraton ment. Elegánsan, nyugodtan, mint egy jól nevelt utas. Mi a betonkerítésen át értünk a szerelvényhez. Minden szerzeményünk a bandavezérnél van. Én megőrzöm, mondta szigorúan.

Éjfélig a kalauz nyomában lopakodunk. Sikerül elkerülnünk a jegykezelést. Brünn előtt ledőlünk egy üres padra, holtfáradtan elalszunk. Rázzák a vállamat, képtelen vagyok felemelni a fejem. Távoli beszéd zsongása éri a fülemet. Nem tudom eldönteni, valóban hallom-e, vagy álmodom. A tudat gyenge kis pontja őrködik még, pislákoló mécses figyeli a világot. Összefolyik a nappal az éjszakával, az álom a valósággal. Idő, tér, helyzetek, arcok meleg puhasággá változnak, ringva rohan velem a vonat.

Furcsa alakú kilinccsel küszködöm; eltört, és a kezemben maradt.

– Kilincs – motyogom. A pislákoló mécsesláng nem tudja kideríteni: hallom? A saját hangom? Álmodom? Hány kapu van Prágában? Jó lett volna összeszámolni az ajtókat, amelyeken bekopogtattunk. Egy kilincs eltörött. Talán éppen, amelyiket a futballista fogott meg utoljára. Karai kezében maradt a kilincs fele… Többet nem lehet benyitni azon az ajtón.

Nyirkos hajnalban áll meg a vonatunk. Szlovákia fővárosa. Az állomás épületén túl a gyermeki legenda világa: iskolakönyvek képei, a Duna, felette a négy tornyú vár. Azon bévül sínek pókhálója, vagonok, füttyszók, mozdonyok füstje és a hatvan perc, aminek a felét sem látom.

Jegy hiányában nem mehetünk ki a peronra. Tolatókat kérdezgetünk bátortalanul. Felszállunk a kassai gyorsra. Ismét kerekek dobolnak alattunk. Folytatódik a játszma. Egy kalauznak két kocsija van. Akaratán kívül is üldöz bennünket. Előre, hátra. A folyosóról a klozettbe, aztán ismét elölről kezdődik minden.

Nem bírtam tovább. Benyomakodtam egy hangos fülkébe. A csomagtartókon bútordarabok, edények, lepedőkbe, ágyterítőkbe göngyölt ruhanemű. A padokon szép arcú cigányok, férfiak és nők. Családi portyán voltak.

Maguk közé fogadtak. Hangosan osztozkodtak valamin. A szavukat se lehetett érteni. Eleinte reszkettem. Féltem, ha összekapnak, engem is maguk alá ölnek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal állandóan kenyeret ettek. Puha bélű, jó kenyeret.

Felszedtem utánuk a kenyérhajat. Megkínáltak. Később eltakartak a kalauz szeme elől. Pártfogásukba vettek. Szüntelen hangoskodásukban erőtlenül keresi helyét a gondolat:

Számomra nincsenek választható utak. Csak egy út van, azon kell végigmenni. Nincs meggyőződésem. Nem dicsekedhetek hősiességgel. Fél évtizeddel elkésett az életem. A háború emberi viszonylatai itt élnek a jelenben, és átszivárognak a jövőbe. Nem is az a tízezer cigaretta a fontos, ami kéz alatt gazdát cserél. Megalázó, ami együtt jár vele: az ácsorgás, a ravaszkodás. Micsoda ösztönöket szabadít ez el! A háború, a hősök vonulása képtelen volt elzárni az aljasság hajszálereit.

Milyen meggyőződés kél életre ebből az összevisszaságból? Karaiból, a zenészből, Forgácsból, állatokká zsugorított csempészfalkákból? Belőlem?

Belém is belém falt a háború. A letisztulást nem érzem, pedig régen vége az utolsó temetésnek. Kalapos urak helyére medáliás hősök ülnek. Követelőzők, hangosak, gazdagságra vágyók. Isznak, ünnepelnek, beszédeket mondanak. Mi változott akkor?

Az utolsó száz kilométert hazáig tehervonathoz csatolt háború nyűtte német személykocsiban tesszük meg. Itt már nincs kalauz, utazhatunk kedvünkre. Magam alá gyömöszölöm a hátizsákot és ráheveredem.

– Megjártuk – dől hozzám a futballista hízelegve. Felesleges beszéd, gondolom magamban.

– Rosszkor mentünk – kap a szón Forgács. – Elkéstünk… A zsidók elárasztották az országot cigarettával. Milliós tételekben csempészik Magyarországról és Ukrajnából. Úgy kellene nekünk is, vagy szövetkezni velük.

Egyikünk se válaszol. Nincs kedvünk megismételni az ilyen utakat.

– Hol vannak az ígéretek? – kesereg maga elé a zenész.

Forgács ingerülten folytatja:

– Nem vagyok én isten.

– Becsaptál – ellenkezik szemrehányóan a zenész.

– Nem ismerjük a szakmát – igyekszik Forgács túllépni az előbbi szavakon. Kiábrándult, sértődött mentegetőzések ezek. Értelmetlenek. Egyszerűen nincs tovább. Zsákutca. Összehozott bennünket a véletlen. Egy hétig közös volt a sorsunk. Együvé tartoztunk, még egymás mellett ülünk, de már a holnapi nap a gond. Kényszerű, hamis szövetkezések sorsa: örülünk, ha megszabadulunk egymástól, közös szégyenünktől.

Akadozva dülöngélnek egymáshoz a szavak. Már képtelen vagyok figyelni. Jó lenne azt álmodni, hogy reggelre a házunk elé kanyarodik velem a vonat. Elalszom. Pirkad, mire zökkenve megáll a szerelvény. A hátizsák eltűnt alólam. Ellopták. Forgács nincs sehol. Álmosságtól kábultan morzsoljuk lábunkkal az utat. Ruhánk, arcunk gyűrött, mintha most jönnénk a fertőtlenítőből.

– Forgács vitte el – mondja köhécselve a zenész. Összébb húzza magán a zsíros vállú, fekete kabátot. Oldalt fordul, védi magát a szembefújó, hűvös széltől. Karai, szokása szerint, mögöttünk rugdossa a köveket. Megkönnyebbítő érzés ölel körül, jó hazafelé gyalogolni. Mint egy tehetetlen fadarabot, ismét partra vetett a víz. De ez csak a mai nap nyugalma. Jó volna most arról beszélni, ami nem fontos. Nincs ilyen. A holnapi nap sorsom gondját adja a kezembe. Két pont között vergődik az életem: az idegenség és az otthon. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem: estéről reggelre kelünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban? Az idejött idegeneknek? Ki lesz ítélőbírája a vészjósló fenyegetéseknek? A fegyver vagy az értelem? Lélegzeni is nehéz itt, indulatot és a bosszú tüzét szívom magamba minden lépésben. Talán mégis annak lesz igaza egyszer, akinek mindez jobban fáj.

Egy hétig nem találkoztam a repülőssel. A sárga fedelű gép mindennap ott berregett a hegyoldal hajlatai fölött. Leszállás előtt a farkát emelgette, indulás után az orrával túrta a levegőt. Kerekei mereven követték a szárnyak mozgását, mintha egy láthatatlan hullámvasút vágataiban gurulnának.

A pilóta ösvényt taposott az ég végtelenjébe. Lehet, hogy erre nem is gondolt, hisz alulról sohasem láthatta magát. A gép a kertek alji nyárfától balra tűnik el, visszafelé a főutca legmagasabb házkéményének irányában repül.

Véletlenül akadtunk össze ismét egy esküvőn. Utcahossznyi násznép kísérte a menyasszonyt. A templom bejárata előtt karikába fonódott a kíváncsiak serege. Ő is köztük volt.

Zavartan fogadta köszönésem. Kint a templom előtt pogány imádságként hangzott az esketés ceremóniája. Az orgona akkordjai áldást osztogató kézként terültek a térre.

– Szeretem az esküvőket – mondta felém fordulva.

A fiatal pár már a lépcsők tetején állt. Egymás kezét tartva félszegen fogadták a jókívánságokat. Könny csorgott a menyasszony arcán, s belefolyt mosolyába.

– A Gallai lánynak nem volt ilyen szép ruhája – mormogta a repülős.

– Nem azon múlik.

Maga elé meredve gondolkodott, és csak azután válaszolt:

– A szerelem előbb leegyszerűsíti a külsőségeket, aztán a kicsiségeknek is megnő a jelentősége. Lába hegyével a lépcsőfokokat keresve lépdelt lefelé a vőlegény és a menyasszony.

– A Gallai lány első panasza így szólt: Miért nem volt nekünk szép nagy esküvőnk? Menyasszonyi ruhát sem vettél, pedig az jár.

– Női szeszély.

– Magam is annak véltem… De amikor már sokadikszor ismételte, elment a kedvem a vigasztalástól. Neki is, magamnak is kölcsönvettem egy esküvői ruhát. Tréfának szántam. Nelli két napig a tükör előtt illesztgette magára a fényes selymeket. Feltette a mirtuszkoszorút is, pedig azt tartják, az csak szűz lányok fejére való. Engem is odaállított maga mellé. Játszottunk. Kétéves házasság után így fogtuk egymás kezét a tükör előtt, mint ezek most, a templomból jövet.

Elvonult előttünk a násznép. Ketten maradtunk a téren. Egymáshoz hajló szürke verebek. Magányunkról árulkodott ez a tanácstalan álldogálás. Magányunkról és emlékek sokaságáról: húsz esztendőről és a jelen pillanatról, jó lett volna egy hangos társaság közepébe merülni, leporolni a szótlanságot, elmetszeni a kiszámíthatatlan gondolatok szálait. Minek kezdeni elölről! – védekeztem magamban a beszélgetés ellen.

A repülős folytatta:

– Elszóltam magam, hogy ez nem igazi menyasszonyság, csak úgy játéknak szántam. Nelli ingerülten leszaggatta magáról a ruhát, és durcásan az ágyra dőlt. Becsaptál, mondta sírósan. Egyszerűen nem értettem a feleségem örömét. Ez is hiányzik belőlem, nem érzem az örömet. Valami megrándul vagy elfordul bennem, letompul: nem tudok örülni, s olykor a mások jókedvére is teherként nehezedem. Kényszeredetten vigasztaltam. Kedveskedve a tükör elé tuszkoltam, igazgattam a haját, vállához tartottam a földet verő, csillogó selymet. Sírt. Mereven állt és sírt. Könnyei ráfolytak a szája szélére. Barázdákra törték az örömet, éppen úgy, mint az előbbi menyasszony arcán… A menyasszonyok síró öröme egyforma. Éreztem, hogy tapintatlanságommal elrontottam valamit. Egy kedves, játékos pillanattal megloptam mindkettőnket. Kínos érzés, amikor az ember utólag rájön, hogy az életéből hiányzik egy pillanat.

Felnézett és kisvártatva tovább mondta:

– A Gallai lány szerelmet vágyó mohósága kielégíthetetlen volt. Kapcsolatunk első hónapjaiban határtalanul odaadó volt, hisz beszéltem már magának erről. Később számolni kezdte az elmulasztott örömöket. Rádöbbent valamire. Kárpótolni akartam. Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője voltam. Ebédszünet nélkül, délután háromig dolgoztunk. Hacsak tehette, elém jött, megvárta a forgalom összegezését, és együtt indultunk haza. Mérhetetlen értékek halmozódtak fel a kezem alatt. Az országban szigorúan dekáztak minden darab kenyeret, emlékezhet rá, még jegyeket sem kapott mindenki. Én korlátlanul dúskálhattam mindenben, és akartam, hogy Nelli örüljön ennek a gondtalanságnak. Végigvezettem a polcrengeteg között. Kínálgattam, csokoládészeleteket raktam a táskájába. Mosolygott, de nem örült neki. Éreztem, hogy udvarias, elnéző, de nem örül igazán. Voltak dolgok, amelyeknek nem tulajdonított jelentőségét. Egy semmitmondó szürke gombnak vagy hajtűnek jobban örült, mint egy drága bútordarabnak. Szerette magát ékesíteni. Sohasem hivalkodva, hanem mértéktartó szerénységgel egészítette ki szépségét. Apró csecsebecsék megszépültek rajta, fényt kaptak bőrének melegétől, üzletek kirakatai előtt hosszú percekig álldogált, s megmagyarázhatatlanul legtöbbször olyan dolgokra esett a választása, amelyekért más egy lyukas garast sem adott volna.

Egy éve laktunk Zsolnán. A társaságot és a nyilvánosságot kerültük. Éreztem, hogy Nellinek ez kevés. Célzásokat is tett: Magadhoz láncolsz, mondta szemrehányó mosolygással. Így jó, most így jó, csitítottam kedveskedve. Viszolyogtam a vadidegen emberek társaságától. Életünk nyugalmát féltettem az új ismeretségektől. Féltettem Nellit. Féltékeny voltam.

Szürkületbe hajlott a délután. Fekete kendős öregasszonyok tűntek fel a téren. Egyenként jöttek, kissé meggörnyedve kapaszkodtak a dombra. Egyikük hangos „áldás, békességgel” felénk köszönt, s szigorúan ránk nézett, mintha útját állnánk az istenhez igyekvő lelkeknek.

Szégyenkezve leültünk a templomkerítés betonpadkájára. Szemben ódon, rangos ház ablaka nyílik, ősz fejű ember néz ránk csodálkozva. Aztán egy rövidnadrágos lány és egy nyúlánk fiú útját kíséri tekintetével. Mintha vigyázója lenne a templomtérnek. Messzebb a város végén harang kondul, a lány aprózza lépteit. Bal-jobb, bal-jobb, ahogy a harang kondul. Egy-kettő, bal-jobb. Szép barna combja van. A hegy felé mennek, sajnálom, hogy gyorsan távolodnak.

Mi ketten a tér kellékei vagyunk. Mozdulatlan, mozgó szájú szobrok. Jó lenne leborulni a kőkockára, és hallgatni a lépések visszhangját, a közelítőket és a távolodókat. Húsz évvel ezelőtt rabok kövezték ki a teret. Előbb legyalulták a szerteágazó utcák meredekeit, aztán különös alakzatú kockasorokat raktak le. Azóta visszhangot vernek a kövek, a harangok visszhangját és a lépések visszhangját.

– Ezerkilencszázötven májusában mulatságra kaptunk meghívót – kezdte lassan a repülős. – Elmentünk. Nelli ragyogott. A nagy terem sarkainak félhomálya, a zene, a tompa zsibongás mind a termetére ragadt. Nevetésében láthatatlan ékszerek fényét éreztem. Hangulatában volt valami bujkáló öröm, valami kimondhatatlan felszabadultság, amely megváltoztatja az annyira ismert arc vonásait is.

Táncra kértem. Belém tapadt. Körmeinek élét a kabát szövetén át is éreztem. Deréktól fel kissé eltartotta magát, szemével rám perzselt, őrizve testem minden rezdülését.

– Minket bámulnak – mondtam kedveskedve, és óvatosan lazítottam ölelésén.

– Restelkedsz? – tapadt hozzám.

– Nem – válaszoltam. Jólesett az a mohó mozdulat.

Mások is táncra kérték. Előbb rám nézett, majd tanácstalanul felállt. Tekintetével beleegyezésemet kérte. Képtelen voltam igent bólintani. Nem tudtam más táncosnőjeként elképzelni. Mielőtt másodszor is elébe állt volna valaki, én kértem fel. Lehet, hogy mások szemében nevetségesnek tűnt fel ugrabugrálásom. Nem törődtem vele. Nem tudtam, nem is akartam palástolni féltésemet.

Éjféltájt hozzánk keveredett egy társaság. Ketten a kerületről voltak. Kiküldött funkcionáriusok. A többiek városbelieknek mondták magukat. Néhány percen belül Nelli lett a központ.

A tánc szüneteiben az egyik kerületi ember többször is munkám és beosztásom iránt érdeklődött. Készségesen válaszolgattam.

– Szép emberek, keletiek, rendes emberek – emelte a poharát. – Éljenek a májusok – mondta finoman mosolyogva, és tüntetőn Nellire nézett.

Bámuljátok, irigykedjetek, essen ki a szemetek, gondoltam kárörvendve. Kívántam a táncot. Fel is álltam, de visszanyomtak a székre. Maradtam. Határozatlanná tett ez a követelőző hangulat.

– Meg van elégedve? – kérdezett a kerületi. Értetlenül néztem rá. – Az életével, a beosztásával?

– Becsülnek.

– Ez a büszkeség, a tiszta büszkeség. – Közel hajolt hozzám, és súgva folytatta. – Mi a szarból lettünk valakik, felemelkedtünk, ez a nagy dolog. Ezt még nem csinálta előttünk senki.

Ostoba, részeg hencegés. Naponta hallgattam a hivalkodó beszédeket, de rám nem ragadt ez a divat. Tulajdonképpen nem is gondolkoztam rajta, hol van „fent”, hol van „lent”… „Munkásosztály, öntudat. A mi életünk, a mi jövőnk, a mi jogunk.” Marhaság! Örültem az életnek és dolgoztam.

– Szervusz! – nyújtotta poharát a városbeli szőke nő. Tanácstalanul Nellire néztem. Riadt mosolyát biztatásnak véltem.

A Gallai lány közpréda lett: a kerületi ember sokáig tartotta átölelve. Nelli tekintete a kezemre csúszott: figyelő szemek gyűrűjében remegett a teli borospohár. Keserű utálkozás íze gyűlt a számba.

– Ondro, szervusz – nyújtottam a poharat.

Egy pillanatra elhervadt köröttünk a zsivaj.

– Nem, ez még korai. Még nem ismerjük egymást annyira – nézett rám tartózkodó mosollyal a kerületi, és az asztalra tette poharát.

Nelli zavaromat takarva belém karolt.

– Énekeljünk – mondta hangosan. Forró lehelete a nyakamat perzselte. Valami csodálkozó vigyor terpedt az arcomra. Az első pillanatban nem is értettem pontosan, mi történt. Tompán, zsibongva ért tudatomig a visszautasítás. Megaláztak. Nelli társaságában először történt ez meg velem. Alulmaradtam.

Táncoltunk. Már tüzelt bennem az ital. Ha sokáig forogtam, megperdült velem a bálterem. Nelli érezte bizonytalanságom. Annyira közel lépett hozzám, hogy nem téveszthettem sem lépést, sem taktust.

Az ital fokozza érzékenységemet, ingerültté tesz. Nelli fejét kissé hátravetve, arcomon tartotta tekintetét. Csak akkor nem láthattam, mikor fordultunk. Ez izgatott, hová néz akkor, mikor nem látom. Egy táncba minden belefér. Egyetlen lopott pillantásnak nagyobb az ereje, mint tengernyi szónak. Hová néz? Mit gondol? Akkor is csak velem van, amikor nem látom? A bizonytalanság hamar megnő bennem. Jó lett volna meggyőződni, eloszlatna kételyeimet… óvatlanul hátrakaptam a fejem. Nelli nagy szeme követte mozdulataimat.

Egy táncba belefér az élet. A hűség is, a hűtlenség is. Azóta már sokat gondolkoztam ezen. Mikor ébredt bennem a kételkedés? Honnan van? Ki lopta belém? A természetemben gyökerezik? Avagy a szépség féltése teszi?

Véget ért a tánc. Indultam az asztal felé, de Nelli gyengéden visszatartott.

– Ne menjünk oda. Furcsa emberek, tolakodók – mosolygott rám vigasztalón. Megérezte gondolataimat. Érzékeny ujjhegyeivel féltésemet takargatta. Képzelt seb volt, mégis jólesett együttérző tapintása.

A nagy cserépkályha oldalának támaszkodva vártuk a következő táncot. Megszólalt a zene. Fejembe szökött a vér, ismét éreztem Nelli combjának vonalát.

– Most már csak te vagy – súgta. Kicsiny kör képződött körénk, a mi életünk köre. Nem volt nagyobb a gyermekkéz vonta gyámoltalan körnél. Szédülve forogtunk, tekintetemmel vonalat húztam a falakra: balról jobbra, csak így tudtam keringeni, balról jobb felé. A fal már tele volt képzelt vonalakkal, körökkel. S ha lassult a zene, a kör olyan kicsire zsugorodott, hogy csak madárléptekkel tipeghettünk egymás vállába kapaszkodva.

– Nélküled nevetséges volnék.

– Itt vagyok.

A szavakat nem is hallottam pontosan. Inkább szája hajszálnyi mozdulataiból értettem, amit mond.

Egy táncba belefér a szerelem, a szerelem és az életre-halálra szóló odaadás. Előretopogtunk és fordultunk, húztam a köröket. A tánc annyi: előre kettő, oldalt kettő, három, négy, fordulás, és ismétlődik minden. Nellit rajtakaptam, hogy a tekintete olykor a táncolókra téved.

Reggel hatra mentem munkába. Nelli félálomban búcsúzott tőlem. A fejem kábult volt. Vásári zsivajként zsongott bennem a lezajlott éjszaka. Ilyenkor csak alaktalan foltokban vetődik egymás mellé az elmúlt órák kepe. A kételyek ellen ez a tompaság jó gyógyír.

Az asszonyi szerelem kiszámíthatatlan. Szeszélyes. Alakít és változtat. Kisugárzása van. Úgy tűnt fel, hogy a báli mulatság óta a Gallai lány lénye különös fényt kapott. Beszédesebb és mozgékonyabb lett. Megszépült, s figyelme apró kis dolgokra is kiterjedt.

– Mi dolgod van ma? – Azelőtt sohasem kérdezte ezt. – Kopott a ruhád.

– Majd veszünk újat.

Legénykori ruhámat széjjelbontotta, és gyámoltalanul a fonákjára fordította. Sohasem vehettem fel többet.

– Felöltöztetlek – szánta el magát a lehetetlenre.

Napokig illesztgette egymáshoz a nyűtt szövetdarabokat. Nem sikerült. Nevettem a buzgóságán. Azt is csak egy hét múlva vettem észre, hogy esténként kimossa az ingem gallérját. Patyolatfehér krepp-papírból függönyt bodorított az ablakra. Bábjáték színfalához hasonlított ez a rögtönzött díszlet. Együtt örültünk, mint a bokrok árnyékában táncoló manók.

A szerelem gondtalansága tervekkel társult. Lánykorában sohasem jutott pénzhez. Most rakosgatta, simogatta, játszott vele, eldugta előlem. Képzeletünk összefogózott, mint a világgá indult testvérek keze.

A májusi mulatság kicsiny sarokká zsugorodott bennem. Ha olykor fel is ötlött, fény csapott rám: Nelli forrósága, követelőző nőiségének tombolása. Megérezte tépelődéseimet, a sértő pillanatért ezerszeresen kívánt kárpótolni…

Megható a szerelem színe változása.

Ölelt. Enyém volt hajnalokon, meleg délutánokon, este, éjszaka. Elég volt a keze után nyúlnom, a következő mozdulat már az övé volt. Minden együttlét alkalmával az volt az érzésem, hogy most ismerkedtünk össze. Parázs volt Nelli, tűz, láng, minden percben szerelmet váró és akaró.

A kétely és a féltés mégis árnyékként kúszott velem. Valami ördögszáj azt tátogta, hogy ez a szerelem egyszer elfárad. Meddig tarthat ez a vad lobogás? – kérdeztem gyakran magamtól. Ilyen szenvedély nem lehet hosszú életű, elkopik a test melege is…

Kezdetben egyetlen szobánk volt. Felemás fotelokkal, három székkel, asztallal, szekrénnyel és egy széles csőággyal berendezve. Minden bútordarabhoz emlék fűzött már: Nelli most sem szenvedhette az ölelkezést ugyanazon a helyen.

Ellenállhatatlan volt. Százféleképpen csalogatott. Vállával, testének hosszával noszogatott… Akaratoskodása mindig győzött.

– Felszenteljük a fotelt – súgta a züllött nők hányavetiségével. Engem szúrt ez a szó. Valahonnan a szájára került, és nem akarta elhagyni. Kértem is: illetlen, nem közénk való. Egy óra múlva pajkoskodón megcsípett vele:

– Gyere a fotelba…

– Szenteljük fel?

– Szenteljük fel.

– Ócska vacak.

– Ha belefekszünk, jobban érzi magát ez is.

Így költözgettünk fotelból fotelba, aztán a székekre, az asztalra, a szekrény oldalához, a szoba sarkaiba, az ágyra, és kezdődött minden elölről.

– Szerencse, hogy csak egy szobájuk volt – nevettem közbe. A repülős maga is elmosolyodott. Felállt és karját félig kitárva félkörnyit fordult.

– Az isten nagyra teremtette a világot, minden szándéknak akad benne hely – mondta kesernyésen nevetve. – A szerelmet kereső asszonyi képzelet kimeríthetetlen. Nellinek egyszerre kicsi lett a szobánk. Egy szombat délután elmentünk a kávéházba. Kétévi házasság után először. A bejáratnál Nelli előreküldött. A férfi megy elöl, mondta halkan, és gyengéden maga elé tolt. A hosszúkás terem sarkában ültünk le. Nelli féloldalt, én kissé háttal kerültem az asztalsoroknak.

Ingerülten feszengtem a széken. Ő mosolygott. Ilyen volt, ha valami kedvére történt, mosolygott. Előkelően konyakot rendeltünk, ahogy másoktól láttuk. Ízlett az ital. Nelli szeme megnyílt. Előbb kerekre tágult, aztán színe változott, kékre tisztult. Engem nézett, mosolygott, de mintha sok-sok pontocska gyűlt volna össze szembogarán. Minden pont külön szemként figyelt. Figyelte a tárgyakat, az asztalokat, székeket, az ablakot, a függönyt s a köröttünk zsongó sokadalmat.

Éreztem, hogy birtokba veszi az új környezetet.

Rendszeresítettük a kávéházi estéket. Kedden, csütörtökön, szombaton felöltöztünk, és mentünk. Nelli akarta így. Karonfogtam, és vezettem. Végigmentünk az utcán, kétszer balra, egyszer jobbra fordultunk, s máris ott suhogott a ruhája a széksorok közt. Leültünk, mindig ugyanarra a helyre. A pincér fenntartotta számunkra az asztalt. Pontosan indultunk, pontosan érkeztünk. Az ülésrend sem változott: én háttal, ő féloldalt ült az embereknek. Hétköznapi ünnepek – így nevezte a kávéházi napokat. Szokássá vált a kávéház. Nelli hamar feltalálta magát, rendelgetett, sorra kóstoltuk az italokat, és kávét ittunk minden alkalommal. Olykor mintha elmozdult volna mellőlem, ötleteivel, vágyaival megelőzött. Esetlenségeimet, gyámoltalan mozdulataimat kiigazította. Ha ingerelt is, kénytelen voltam hallgatni halk figyelmeztetéseit. Először talán jól is esett, később bántotta önérzetemet: otthon, az utcán, az emberek között számtalanszor rendreutasított. Kedvesen, szeretettel tette, néha mégis gyereknek szóló pirongatásnak éreztem.

Szeretem a rendet, de egy kis könnyedséggel vegyítve. A túlzott pontosság fojt és félszeggé tesz. Nelli, ha gyengéden is, fokozatosan erre kényszerített. Felöltözhettem én, de ha nem felelt meg az ízlésének, az utolsó percben ruhát, zoknit, inget, nyakkendőt kellett cserélnem.

– Nincs érzéked a színekhez – mondta, és más ruhadarabokat szedett elő.

Duzzogva a szoba közepére dobáltam a holmikat. Összeszedette velem.

– A férfi ne gorombáskodjon – mondta, és félig ölelve a szekrény mögé tolt. – Ez a te öltöződ.

Fölébe kell kerülnöm, meg kell előznöm valamiben, biztattam és csitítgattam magam egyszerre.

Egyhónapi kávéházjárás után azt mondta, nézzünk be máshová, mert unja már ezeket az arcokat.

Hetenként, majd kétnaponként váltogattuk a közeli utcák kávéházait. Ezt is, mint minden mást, gyengéden sugallt rend szerint. Kétszer az Aranykacsában, egyszer-egyszer a Grandban és a Cserfában ültünk. Látásból ismertük az öt és hét között kávézó vendégek nagy részét. Fejbólintással köszöntöttem őket, azok udvariasan meghajolva üdvözölték Nellit, és fejbiccentve engem. Figyeltek, néztek bennünket, számon tartottak.

Szeptember elején váratlanul megbetegedtem. Gyerekkorom óta sokat kínzott a torkom. Évenként többször is ágyba döntött a mandulagyulladás. Ilyenkor mozdulatlanná merevedtem. Ízületeim megduzzadtak, végtagjaimat reumatikus fájás hasogatta. Nelli elkomorult, megijedt.

Féltve ápolt. Tiltakozásom ellenére is izzadt testemhez simult, törölgette rólam a verítéket. Kedvemet kereste, játszott velem. Naponta bejárt a munkahelyemre, s este hazahozta a kimutatásokat. Keveset értett a számok rengetegéből, mégis törte magát. Ijedtség és várakozás tükröződött mozdulataiban. Tekintete riadt és féltő volt. Ha felszökött a lázam, tízpercenként cserélte rajtam a vizes ruhát.

– Nem halsz meg? – kérdezte rémült szemmel.

– Voltam már így máskor is.

– Meggyógyítalak. – Hozzám feküdt, s bőrének hűsével tompította forróságom. Hideg volt. Mintha jégveremből bújt volna a takaróm alá. Ennyire még sohasem éreztem meztelenségének formáit.

– Ugye, nem halsz meg?

– Nem.

– Mi lenne velem?

– Szép vagy, fiatal…

Megütközve nézett rám.

– Csak a tied akarok lenni…

– Mindig?

– Csak a tied.

– Megfertőzlek – toltam el magamtól.

– Nem félek. Azt akarom, nekem is fájjon.

– Értelmetlenség, valakinek talpon kell maradnia.

– Én nem vagyok valaki.

– Hideg vagy.

– Félrebeszélsz.

– Borzongat a melled.

Csodálkozva nyitotta kerekre a szemét. Köntöst vett magára. Előbb dörzsölt, majd forró posztót rakott ízületeimre.

– Meggyógyulsz, nem hagylak meghalni, nem hagylak! – ismételgette.

Harmadnap éjfél felé rosszul lettem. Egyre jobban zihálva szedtem a levegőt.

– Orvost hívjál – nyögtem. Nelli halálra rémült, s idegesen kapkodta magára a ruhát.

– Hogy hagyjalak itt?

– Orvost – ismételtem erőtlenül. Máig is úgy érzem, hogy abban a kínos állapotomban sokáig tartott Nelli készülődése. Sietett, mégsem bírtam végét várni fésülködésének. Kontyot rakott, csatokkal, tűkkel bíbelődött, mintha fejedelmi vacsorára készülne.

A hét végére jobban lettem. A lábadozás jó állapot. Nelli felvidult, rémülete megszűnt. Mosolygott.

– Hová megyünk, ha meggyógyulsz? – kérdezte az ágy szélén ülve. A szavak mögött önzést éreztem. Már magára gondol, vádoltam magamban.

– Messzire.

– Hová?

– Tündérországba.

– Az hol van?

– Megkeressük.

Mindketten nevettünk.

Néhány napra megnyugodtunk. Felengedett az aggódás feszültsége. Parttalanul folyt az idő, nem számoltuk az órákat, összefolyt a reggel az estével, megint csak ketten voltunk a világban és a világon kívül.

Nem tartott sokáig. Nelli csak rövid ideig szenvedhette a zavartalan nyugalmat. Egyszerűen képtelen volt ismételni ugyanazt a mozdulatot. Előbb a mosolygása változott, aztán a tekintete. Alig észrevehetően ingerült lett, mintha késlekedő vendéget vagy üzenetet várna.

Egy tétlen szombaton kirándultunk. Ez lekötötte Nellit, tetszett neki. A völgynek a nevére már nem emlékszem, négy kilométert kellett gyalogolni az országúton, majd tovább egy mezei úton hegynek fel. Ösvényeket kerestünk és találtunk, ha elfogyott, mi tapostuk tovább.

Fészket raktunk, mint a madarak. Boglyából cipeltem a szénát. Ágyat vetettünk, mint valamikor a helmeci akácos sűrűjében. Gyerekes, megmosolyogtató játék volt ez, de Nelli komolyan vette.

Minden út elején egy virág neve állt, ez volt ölelkezésünk játékos fedőneve.

– Kökörcsin – csücsörített Nelli. Téptem egy marok kék fejű kökörcsint.

– Látod, a szirmok a levelekhez hajolnak. Úgy nézz rám te is, közelről. A virág szára rövid, fél magasra nőni, a levelek úgyis a földön maradnának.

Tudtam, előre tudtam, hogyan következnek egymás után a szavak, a mozdulatok. Mire tiltakozássá erősödött volna bennem a szemérem, Nelli mellém parázslott. Én voltam a virágot takaró levél: ölelkeztünk, de én egy kicsit szégyenkeztem is. Takartam volna magam, féltem, hogy valaki elénk toppan, és mond valamit.

Máskor kakukkfűcsomót szórt az arcomba. Hanyatt feküdtem mellette, és azzal szórakozott, hogy a szagos fűszálakból ábrákat formált az arcomra: keresztet, háromszöget, félköröket, ami eszébe jutott. Játszott.

– A kakukk rossz madár – mondtam, és lesepertem arcomról a füvet.

– Miért?

– Hűtlen.

– A hangja szép, mindenkinek meg jósolja az életét, tud számolni.

– Azt csak úgy mondják.

– A kakukkfű jó szagú.

– De a kakukk hűtlen.

Csend állt közénk. Már bántott ez a játékosnak induló párbeszéd. Elrontom az örömét, korholtam magam. Számomra is érthetetlen, hogy olykor nem tudtam más lenni, jólesett, ha megzavarom a szép pillanatokat. Egyenesen kívántam, fájjon az öröm, ne legyen mindig minden szép és jó. Így hallottam anyám meséiben is… „Világgá ment a középső fiú is, ment, csalta a nagy madár árnyéka. A gyémántlevelű fát akarta látni, és hazavinni egy virágát. Jegyeket hagyott a fűszálakon, földbe szúrta az erdei madarak tollát, követ dobott a források aljára, hogy megjelölje az utat. Útra kélt a legkisebb is, az megtalálta a tört szálú füvet, felszedte a madarak tollát, és várta, hogy szembejön vele a bátyja a gyémántlevelű fa virágával… Az meg csak ment, ment a nagy madár árnyéka után, és öreganyja intésén törte a fejét: ha a szépséges fa árnyékába érsz, megtudod, mit gondolok rólad…”

– Melyik madár jó? – kérdezte színtelen hangon Nelli.

Zavartan hallgattam.

– A pinty jó?

– Kedves.

– Hát a rigó?

– Az boldog madár…

– Miért?

– Teleénekli az erdőt, szép hangja van, ha kinyitja a száját, a többi madár elhallgat…

– Az ökörszem miért olyan kicsi?

Így mentünk hazafelé. Ő csapkodva, biztonságát vesztve kérdezgetett, én meg bárgyú válaszokon törtem a fejem. Szótlanul vacsoráztunk, csupán a tányérok koccanása jelezte, hogy élünk.

Lefekvés előtt megkérdezte tőlem:

– Tulajdonképpen miért nincs gyerekünk?

Megütközve néztem rá. Arca szigorú volt és merev. Egy pillanatig hasonlított a helmeci templom kőszentjeinek ábrázatához.

– Lesz – mondtam mosolyogva. Nelli komor maradt. Szóba került már ez köztünk azelőtt is, de mindig tréfába fúlt a találgatás.

– Mikor?

Vállat vontam.

– Már két éve együtt vagyunk…

A szavak mögött szemrehányást éreztem. Mintha azt kérdezte volna tőlem a Gallai lány: Miért születtél ilyennek? Kimentem a szobából, rágyújtottam egy cigarettára, és a sötétet bámultam. Tanácstalan voltam. Nem jutott eszembe semmi, ami elsimíthatta volna Nelli szigorú arcvonásait. Valahol messze a sötéten túl a madarak neve és az anyám mesélő hangja zsongott. Hirtelen kicsinek éreztem magam.

Nincs! Nincs! Magamban beszéltem. Összefüggéstelen szavakat ismételtem: Miért születtél ilyennek?

Nelli kezét ölbe ejtve ült az ágy szélén. Az ajtónyitásra megrezzent, de nem fordult felém. Szempillája remegve követte mozdulataimat. Várt tőlem valamit. Ágybontás közben egyszer sem nézett rám. Kezei között száraz levélként zörgött a kopott paplan nagy piros mintája: körök, nagyobbodó körök cikáztak és forogtak előttem, az ágy elvesztette alakját. Elmozdultak a falra pingált aranyalmák is, és gurulva hullottak a piros körök közepére. Nehéz az eseményeket és az időt egyeztetni.

– Nem értem – szakítottam félbe a repülős szavait. Egy darabig gondolkodott, majd folytatta:

– Először, két év után először történt meg, hogy szavunk sem volt egymáshoz elalvás előtt. És nem tudom, máig sem értem, miért. Egyszerűen jó volt hallgatni, makacsul hallgatni… Nézni a sötétet és hallgatni. Tiltás vagy tagadás köztünk sohasem hangzott el. Nem ismertük, nem volt rá szükség, még az akaratunkat is nehéz volt megkülönböztetni, most mégis ez a buta szó ismétlődött: „nincs, nincs”. Az értelmét kerestem, az öt betű alakját. Közénk feküdt, elnyújtózott, hangot, különös zúgó hangot adva a sötétnek is.

Elmúlt egy hét, szótlan, szűkszavú hét nap. Nelli tett-vett, és valami titokzatos mosolygással délutánonként egy nagy könyvet bújt.

– Mit olvasol?

– Asszonyoknak való jó tanácsok…

Föléje hajoltam, és a könyvlap furcsa ábráit néztem:

– Ne! Nem neked való. – Hóna alá dugta, és még a fedelét sem volt hajlandó megmutatni.

Hétfőn reggel arra ébredtem, hogy Nelli hőmérőt tart a szájában. Csodálkozva bámultam. Nem értettem. Felültem az ágyon. Nézett, figyelt, de mintha nem is engem, hanem a percek múlását várná…

– Gyere, szeress – ölelt magához.

– Mennem kell – toltam el értetlenül.

– Ez most fontosabb…

– Elkések…

Szokatlan, ismeretlen ízű reggel. Máskor félálomban búcsúzott tőlem, estétől reggelig mély álma volt… Most meg ébren vár. Érthetetlen mozdulatok, lázmérőzés, meg az a követelőző ölelkezés… Zavart voltam: előző héten a madarak, a kakukkfű, mese. Valami történt rajtam kívül… Aztán megszűntek a gondolatok, szükségtelenek lettek. Elmúlt a kétely, puha lett az óra ketyegése, elváltozott, letompult az ébredő utca zaja. Visszazuhantunk oda, ahonnan elindul a szerelem.

Ugyanez megismétlődött másodnap és harmadnap is. A kérdéseknek alig mondhattam ki az első szavát, Nelli magához ölelt:

– Szeress, most nagyon akarjál valamit…

Beszélt hozzám, babusgatott, betakart. Izgató mozdulatokat keresett, arcomba szórta a haját, karjába göngyölt, akár egy rúgkapáló csecsemőt.

– Most érett vagyok, anyaságra érett…

– Mindig az vagy.

– Csak most, egynéhány napig, ha a hónap vége előtt hőemelkedésem van, teherbe eshetek.

– Ki mondja ezt így?

– Az érés enyhe lázzal jár. Négy napja lázas vagyok.

Éjszakának, reggelnek új rendje alakult köztünk. Nelli lankadatlan követelőzése szabály lett, rend. Hitt a reggeli ölelkezések gyümölcsében, egyszerre csábított és kényszerített. Vele szédültem, jó volt engedelmeskednem.

Ötödik nap reggel megszakadt az ünneplés, betoppant hozzánk egy Gallai rokon. Jó termetű, kikapós vénleány volt. Nagyothallott, és kissé oldalra fordított fejjel figyelte a beszédet. Az volt a szavajárása: kedves. Engem kedveskémnek szólított. Ha megmelegedett alatta a szék, dicsekedett:

– Az orsolyáknál nevelkedtem, és… – mondta s ismételte sokféleképpen. Nelli mellett olyan volt, mint egy színfal, amelynek csak az a küldetése, hogy álljon és tartsa magát.

– Mindennek a formája a fontos, kedveském. Mindent tehet az ember, csak a formája legyen meg – mondta hadarva.

– Isten számon kéri a bűnöket – emlékeztettem gúnyosan a zárdára.

– Az én életem tiszta.

– Mindenki vétkezik – szólt közbe félénken Nelli.

Mária, így hívták a rokont, illedelmes, apró léptekkel végigmérte a szobát, beült a fotelba, és rágyújtott.

– A lélek finomságán múlik minden, azt kell kiművelni, finommá tenni.

– Időpocsékolás – löktem feléje.

– Azt csak most mondják – válaszolta szigorúan.

Nelli kávét szolgált fel, hogy másra terelje a beszélgetést. Mária a szavát vesztette. Ilyen volt a Gallai család majd mindegyike, ha az evésre vagy italozásra került sor, elfogyott a szavuk.

Nelli kezében remegett a tálca. Kedves volt Máriához, mégis ingerelte a jelenléte. Megzavart bennünket ez a vénlány, közénk állt. Lehet, hogy az elmaradt reggeli ölelkezés izgatja Nellit, lehet, nem szólhatunk róla, a Gallai rokon mindenütt jelen volt.

Bántott, hogy eltört Nelli öröme.

Egy délután ketten maradtunk otthon Máriával. Konyakkal kínáltam.

– Igyunk – biztatgattam. Rövid óra leforgása alatt a Gallai rokon leitta magát. Ízléstelenül dörgölőzött, és célzásokat tett. Undorító volt. Eszembe jutott a gőgjük, Gallaiék büszkesége. Mária is Gallai lány, egyformák. Vigyorogva hozzám hajolt. Ellöktem magamtól, vihogva az ágy szélére ült. Megsajnáltam. Hosszú hallgatás után tréfára fogtam a dolgot.

– A paráználkodás főbenjáró bűn.

Rám nevetett.

– Elkárhozik – szúrtam feléje.

Nevetett.

– Nem száradhatok el, az isten se tagadhatja meg tőlem az örömöt – mondta keserűen.

Hozzám lépett, és a vállamba mart.

– Hagyjon…

– Családi ügy.

Nellit képzeltem magam elé. Mennyire más, frissebb, tisztább. Utálatot és megvetést éreztem Gallaiékkal szemben. Az is lehet, figyelnek, próbára tesznek, de amint erre gondoltam, ütni tudtam volna ezt a vénlányt, ütni, rúgni. Tudják, érezzék, hogy nem lehet velem mindent csinálni.

Mária szemlesütve ült, majd újra felállt, és a vállát feszítve nyújtózott. Keble teltebb volt, mint a Nellié.

– Eddig csak ketten szerettek… – nyújtotta csábítóan a szavakat.

– Azok is megbánták …

Nyakán láttam az ütőér lüktetését. Lejjebb, a kulcscsont tövében, ráncokba gyűrődött a bőr. A ráncok sodrai megvörösödtek. Nagy, márványfehér mellén remegett a feszes ruha.

– Igyunk még, ha már összerokonosodtunk.

– Gúnyolódik? – Szája széle hidegen a fogsorára kékült.

– Becses lettem?

A vénlány arcán egy pillanatig nagyon élesen látszott a megalázottság.

– Packázik velem – sziszegte. Összetört a faarc, megrándult, tekintetében gyűlölet izzott. – Válogat, felkerült, fizetést kap… Azt hiszi, megtartja magának Nellit? Mivel akarja magához kötni?

– Hallgasson!

– Tiszavirág boldogság, nem is érdemel másat…

Durván felrántottam a székről. Meghökkent, de csak annyi időre, míg lélegzetet vett.

– Nekem jogom van a beszédhez, tanuljon meg vendéget fogadni. Már kiabál. Királylányt kapott, Nelli herceget érdemel… Ki maga? Mije van? … Szőke feje, fizetése. Nagy parti, szatócs…

Ez volt a legnagyobb sértés. Tromfnak szánták, halálos döfésnek.

Kivágtam az ajtót a vénlány előtt.

– Kotródjon! – kiáltottam.

Megrémülhetett, mert a sarokba hátrált, és krétafehér szájával ismételgette:

– Parancsol. Még semmi, és már parancsol…

– Kotródjon! – emeltem a hangom. Holmiját belehánytam a bőröndbe, és kilódítottam a szobából. Hüppögve sírt. Nem sajnáltam, nem bántam. Indulatomban még azt sem vettem észre, hogy utcahosszat nevetnek hiányos öltözékemen. Az állomás előtt földre zöttyentettem a bőröndjét, és köszönés nélkül otthagytam.

Feldúltan értem haza. Fojtogatott a düh, és megalázottnak éreztem magam.

– Ne bosszankodjon – ültem közelebb a repülőshöz. Az ősz hajú öregember még mindig az ablakban könyökölt. Vállát és tarkóját hátulról érte a fény, arcát már nem láthattam! Biztosan minket figyel, akár egy mozdulatlan isten szeme. Most csak mi voltunk a téren és a kövekre permetező orgonabúgás. Érdekes, az orgona hangját nem verik vissza a kövek, hosszú lépcsősoron folyik lefelé a sípok és az éneklés együttes zúgása, s mire földet ér, elhal. Nincs tovább.

– Ne vigasztaljon – hajolt felém a repülős. – Mondtam már, hogy ez ingerel. Amikor félholtan feküdtem a kórházban, annyian fejezték ki részvétüket, annyian sajnáltak! Nekem ez nem kell, hallani sem bírom a szomorú pofájú sajnálkozást. Inkább segítsen megfejteni azt, amit megéltem, az életem képletét…

– Azon csak maga segíthet, egyedül maga.

– Téved. Egymaga az ember kevés. Erre már rájöttem. Tartoznom kell valakihez, ha csak szavakkal is. A szavakat is meg kell osztani; szép tiszta szavakba oszlanak az érzések. De már megint ott vagyok a kezdet kezdetén!… Az én életem olyan, mint a világ teremtése, csak én másként mondom el! Kezdetben volt a mese. A Gallai lány is mese volt. Még ma is úgy indítom az életrajzom: kezdetben volt a mese, aztán a füvek hátáról léptem a lajtorja első fokára, Nellihez. Aztán tovább. Egyszer alulról böködtek, máskor a Gallai lány csábítása vonzott, vitt, ragadott. Kényszerített, hogy tartsak vele, vigyem, emeljem. Olyan korban éltünk, amikor felfelé kezdtek nézni az emberek, ha a nyakuk belemerevedett, akkor is felfelé. Menni, szivárogni, törtetni, csúszni. Én sem lehettem kivétel a meséimmel, a szép tiszta meséimmel. Aki sok mesét hall, az nem féli a magasságokat: vonakodik, tiltakozik szemérmesen., de fut, lohol, keresi a nagy szárnyú madár árnyékát, hogy elvezesse a gyémántlevelű fához… Megtanultam repülni. Tizenegyezer méter volt a legmagasabb, ahová felvergődtem.

– És a mesék? Eszébe jut-e egy is odafenn? – kérdeztem.

– Nincs rá szükségem. Ott a kis mozdulatok a fontosak. A kiszámított és átgondolt, pontos mozdulatok, egy markolástól az élet függ… Na és én úgy maradtam, egyszer csak fejre fordultam, és úgy maradtam. Most úgy nézek mindenre, felülről lefelé…

– Messze vagyunk, messzire kerültünk, ezt már nem értem – állítottam meg.

A tér benépesült. Két irányból is fekete alakok ömlöttek a kövezetre, templomból jöttek. Úgy képzeltem, a repülős nesztelenül feláll, s mint egy árnyék, a fekete alakok közé vegyül.

– Igen – kezdte –, a lázmérő megint előkerült. Nellinek nem szóltam Mária viselkedéséről. Csak annyit mondtam, elment. Hirtelen összecsomagolt, és elment. Nem akartam szaporítani a szót, úgyis csak keserű felismerésemet mélyítette volna. Gallaiék meg mindig csupán szemre fogadnak el. Jelenleg nem tehetnek mást, megalkusznak a helyzettel, de a lelkük mélyén lenéznek, megvetnek. Távol élünk egymástól, kezük mégis ideér. Sugallnak, súgnak…

Távol kell őket tartani Nellitől; nem szabad, hogy hallja, hallgassa őket, határoztam el magamban. A távolság, egyedül a távolság a biztos, messze Gallaiéktól. Elvinném a világ végére, hogy elidegenítsem tőlük ezt az asszonyt…

Három hét múlva ismét előkerült a lázmérő. Ahogy megláttam Nelli csücsörítő száját, mozdulatlan arcvonásait, elmosolyodtam. Akárhogy is, de komolytalannak tetszett Nelli fontoskodása! Mégsem ellenkezhettem, legfeljebb gondolhattam a magamét, és engedelmeskedtem.

– Gyere! – hívott.

– Sietnem kell…

– Ez most fontosabb!

– Az emberek…

– Várjanak!

– Nálam a kulcsok.

– Várjanak!

Ha furcsán hangzik is, türtőztetnem kellett magam. Volt bennem valami megmagyarázhatatlan idegesség. Természetellenesnek éreztem, amit teszünk. Nelli akaratossága kedves, megható volt, mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem ez a dolgok rendje.

Megint ugyanez ismétlődött másnap és harmadnap is. Elhatározásaiban Nelli könyörtelen volt.

– Ingerült vagy – ölelt magához.

– Elkések, már mosolyognak a hátam mögött.

– Nem vagy teljesen velem, érzem rajtad. Te nem ilyen vagy… Fárasztalak?

– Nem.

– Szeress, nagyon szeress, csak úgy van értelme.

– Ahhoz idő kell.

– Most mire gondolsz?

– Melletted vagyok.

– Nem vagy elég erős, valami hiányzik belőled… Nem szabad másra gondolnod, nem lehet… Mondd, hogy miattam késtél.

– Kinevetnének. Ez csak kettőnkre tartozik. Nem lehetek rendbontó. Eddig minden reggel én voltam az első, ma is várnak, újságbeszámolót tartok, én vagyok a soros.

Nelli ölelése elgyengült. Karjának mohósága megtört. Mereven feküdt mellettem, és szomorkásan kérdezte:

– Az micsoda? Mit csinálsz az újságokkal?

– Elolvasom, amit írnak, és elmondom a többieknek.

– Ők nem tudnak olvasni?

– Tudnak, de most ez a rend.

Feszengve ültem a repülős mellett, és magamban csúnya jelzőkkel illettem.

– Érzéketlen voltam, most már tudom, hogy ostobán viselkedtem – folytatta. – Elhalasztottam egy alkalmat, elloptam magamtól egy pillanatot. Kitől kérjem számon? Csak magamat okolhatom, darabos természetemet… Esetlenségemet. Nelli fáradhatatlan volt, másnapra elfelejtette gyámoltalan kifogásaimat. Elölről kezdte a reggeleket tiszta., őszinte csábítással. Hívott, kedveskedett, beszélt hozzám, aprócska szavakkal ingerelt, csak, hogy teljesítsem akaratát. Ha megbántott, a következő pillanatban még forróbban ölelt magához. Olyan természet volt, aki mindent adott, mindent áldozott egy pillanatért. Ha benne kételkedtem, magamat tettem nevetségessé… Nagy dolog az, ha az ember tudja, melyik gondolat, melyik érzés a legfontosabb. A Gallai lány érezte, nem tanulta, nem látta sehol, érezte, szépségével és ösztöneivel érezte… A tegnapi nap, az elmúlt pillanat neki kevés volt. Gyarapítani akarta önmagát és kettőnk életét. Én későn jöttem rá erre, nekem az volt a bajom, elkéstem, ha napokkal vagy akár egy pillanattal is, mindig elkéstem. Mire megértettem valamit, ő már mást akart.

Három hétig az orvosokat járta. Kérdezősködött, vizsgáltatta magát. Aztán ismét a lázmérős reggelek következtek. Így múltak a napok, hetek. Várakozás és megszállott makacsság kötötte össze a hónapokat. Nelli nem fáradt. Engem is elcipelt az orvoshoz, kísért egyik ajtótól a másikig, nem mozdult, míg teleírt papírral a kezemben utamra nem bocsátottak. Mindenre el volt szánva. Valósággal új kalendáriumot gondolt ki, átrendezte a napokat, megváltoztatta az ünnepek helyét… Számolt, folyton számolt, s dugta, takargatta előttem a kis füzetet, mint egy titkot, aminek csak a végeredményét szabad majd tudnom maglepetésként…

Hevessége és hite magával ragadott. Szerettem Nellit. Eleinte vonakodva, később meghatva engedelmeskedtem neki, engedelmeskedtem…

– Mennyi időbe telik, míg egy érzés átalakul? – kérdezte.

– Az sok mindentől függ, embere válogatja.

Dühösen magába nyelte a szavakat, és zavart pillantásokkal folytatta:

– Nelli születésnapjára, február negyedikére beállítottak Gallaiék. Mosolyogtak, a vállamat veregették, mintha mi sem történt volna. Este meg énekeltek is, akárcsak Krisztus születésének vigíliáján.

Magamban acsarkodtam, mégis reménykedtem, talán csak felragyog köztünk valami. Én is mosolyogtam. Gallai a vállán átvetett korsóból öntötte poharamba a bort. Hunyorogva az arcomat kutatta, ügyelt és várt. A harmadik koccintás után mégis ő kezdte el:

– Mozdulnia kell – magázott óvatosan.

– Hová? – kérdeztem értetlen csodálkozással.

– Iskolába.

– Van nekem mesterségem.

– Az kevés.

– Becsülnek – ellenkeztem.

– Az is kevés.

– Nekem elég.

Gallai homloka hirtelen elvörösödött. Makacsságom dühítette. A levegőt nyelve türtőztette magát.

– Most kell próbálkozni, előrelépni, biztosabb helyre. Minden új rendszer berendezkedik egyszer, megáll, megcsontosodik… Az elején kell megkapaszkodni. A becsület szép szó, semmi más. Az érvényesülés fontosabb, ennek kell alávetni mindent.

– Hazug beszéd.

– Ma még annak látszik – nevetett gúnyosan. – Nem gondolkodott még el, hogy mi lesz a frázisok után? Most még van lelkesedés, egymást viszik tovább… De mi lesz aztán?

– Munka.

– Ezt mindenki tudja, de nem mindegy, mit tesz az ember, akik eddig alul voltak, felkerülnek, megtanulnak vezetni, hatalom lesz a kezükben. Uralkodni fognak, a párnázott székeket hamar megszokják az emberek. Miniszterek lesznek, katonatisztek is lesznek, bírók is, jegyzők is, a papokat sem lehet kiirtani. Akkor hát mi változott? Csak új uraság jött. Nincs nagy különbség, csak még kissé gyakorlatlanok a valamikori suszterok.

– Különös okosság – mondtam.

– Hiába is mosolyog. Az élethez ez kell, okosság. Számítani kell, mindenhez okosság kell, történelemhez, politikához, a barátsághoz is. Nem becsülök le senkit, csak azt akarom, hogy jó helyen utazzon.

– Maga is ilyen volt?

–Nem lehettem más. Ha kidobtak valahonnan, kapaszkodtam, kilincsbe, ajtófélfába, küszöbbe…

– Dobra ütötte a mások szegénységét, végrehajtó volt.

– Azért fizettek.

– Kegyetlenkedett.

– Míg fiatal voltam, sajnálkoztam, aztán megszoktam. Nem is mások, hanem magam miatt. Ha akartam valamit, csupán magamra gondolhattam. Mindenütt emberek állnak, és csak rajtuk keresztül lehet tovább jutni.

Vitatkoznom kellett volna Gallaival. Letorkolni, gorombán visszautasítani. Feleslegesnek tartottam a szóváltást. Ilyen farkaslelkű embernek magyarázzak én az érzéseimről?

– Nem érti, nem értheti – mondtam magam elé, és a földre néztem, hogy alkalmas pillanatban sarkon fordulok és otthagyom.

– Jobban, mint gondolná. Én már kívül állok mindenen. Nem vagyok érdekelve az eseményekben, nem lelkesülök. Különbséget tudok tenni az átmeneti és a tartós állapotok között. Most legalább egy fél évszázadra előre kell gondolkodni. Ne a származásával hivalkodjon, felfelé nézzen, azt figyelje, ki kerül a feje fölé.

Gallai bort töltött. Hogy ezt elmondta, kissé megnyugodott. Koccintottunk, ittunk. Messzebb volt tőlem és idegenebb, mint bármikor azelőtt: Lehet, hogy az iskolával talán igaza volt, de engem ő ne biztasson semmire.

Két nap múlva elutaztak. Üres, csendes lett a ház: Nelli sírt, amikor az állomásra kísértük őket. Először könnyezett a szülei miatt. Nekem csak a kezüket nyújtották, Nellitől hosszan, ölelkezve búcsúztak, még sugdostak is a fülébe, hogy én ne halljam. Napokig szomorú és szótlan volt a Gallai lány. Ki láthat az emberi lélek mélyére? Egyszer eldobja apját-anyját, menekül a közelükből, ha meg sokára meglátja őket, sír és vágyódik utánuk. Az is lehet, hamar felejt, megbocsátja a rosszat. Vagy talán én vagyok kevés neki? Hagyjuk!

Éltünk tovább. Idegenek hajoltak hozzánk közelebb, csak úgy, mint a faágak. Köszöntek, kalapot emeltek, és továbbmentek. Nelli délutánonként sétálni járt. Szemem sarkából lestem a hátratekingető férfiakat. Úgy rémlett, szaporodnak, titokzatos módon osztódnak, s napról napra dolguk akad a városszél gödrös utcájában.

Kinek mi köze az életünkhöz?! – dühöngtem magamban. És mégis volt. Láthatatlan kört vontam magam köré, amelynek a közepét, de a széleit is csak én akartam látni… Be lehet zárni az ajtót. Egy ideig a függönyök mögül leshettük a járókelőket. Rövid életű magány ez. Csinált világ. Az elején úgy tetszik, minden út egyforma, Nelli és én egymás nyomában lépkedtünk… Aztán szertefutnak a szálak. Szép napokat éltünk Zsolnán, mégis, a mesevár faláról pergett a vakolat… Az idő és az emberek mindent megrontanak, lerövidítenek. Az anyámmal töltött évek nyomorából mesés vágyak születtek, igaz lett a mese, beteljesült. Mi lesz ezután? Tartottam, valahogy az ösztöneimmel féltem attól, ami majd következik… Hagyjuk, elég volt…

Sötét este volt. Már senki sem járt a téren. Csak a mi lépteink alatt kopogtak a kövek. Erőtlen visszhang kúszott utánunk, mintha nem is élő emberek, hanem emlékek peregnének a dombra kaptató utcák valamelyikéből.

Végre teljesítette ígéretét a repülős. Bukdácsolva fut velünk a gép. A légcsavar gyorsuló forgása a földhöz töri a fűszálakat. Sietve elénk terül a rét, a közeli bokrok láthatatlan kezei mintha utánunk nyúlnának még… Fenn vagyunk. Oldalt fordulunk a határ menti erdő felé, a szőlőhegy kissé meghunyászkodva hátramozdul.

Szeme sarkából engem figyel. Kétszer körülrepüljük a felszálló helyet, ez a tiszteletkör. Vasárnap délután van, a mezők útjain alig mozdul valami, mégis, mintha nézőközönség előtt hajlonganánk. Jobbra a vasút vonala csillog, alattunk az erdő komorlik. Szélein jól látni a kanyargó mocsármedrek gyűrűjét.

A magasságmérő nem egész kétszáz métert mutat. Felettünk kék tenger, alattunk élesen rajzolódó formák. Magasból nézve minden más alakot ölt: a fák koronája, a rét, az utak fehér csíkja.

Kissé leereszkedünk. Ismerős táj, csak így felülről még nem láttam. Az emlékezetem őrizte ösvényeket keresem… Elfogytak, megkoptak, mint az öregedő kéz hajszálerei.

– Merre? – fordul felém a pilóta.

Válaszomat várva fölényesen mosolyog. A mosoly mihamar eltűnik, de gúnyos arcrándulása megszégyenítésként rám szárad.

– Az utak mentén.

Belső szorongás remeg bennem. Nem mutatom. Félelmemet csak gondolatok és emlékek mögé rejthetem. Bizonytalanságom szótlansággal takarom. Rábukunk egy széles mezei útra, aztán vissza. Körülrepülünk egy ötszögű táblát, ismét az út elején vagyunk.

Beleszédülök a hajlongó forgásba. Nevetséges szándék, a földi utak iránya a magasban értelmét veszti.

Magasabbra kapaszkodunk. Az emelkedés az ülés támlájára zökkent. A pilóta szája köré mosoly vonódik. Ha irányt vagy magasságot változtatunk, gúnyosan mulat rajtam. Nem veszem figyelembe. Engem az utak látványa izgat.

Szürkülő kékség tátong alattunk. Olyan, mint a földre boruló szemfedél… A földnek is van arca, istenarca, haldokló ember megkínzott ábrázata.

A helmeci hegyek fölött repülünk; óriás keze rakta egymás mellé a föld idomtalan rögeit. A pilóta valamit kiabál, nem értem. Ujjával mutogatja a hegy vonulatait. Akácerdő lombtakarója borul a hajlatokra! A mélyárok ráncait innen csak sejteni lehet.

Takarja, rejti magát a föld, a rögnek is van terhe. Szorongás fojtogat. Itt fenn érzem a föld súlyát, rám nehezedik… Értelmetlen szavakat gurguláz a nyelvem.

– Forduljunk másfelé – kiabálom. Nem érti, de mintha nem is ülne ott, s szellemkéz fogná a botkormányt. Elváltozik az alakja is. Elfordulok tőle, félek, eltűnik mellőlem, és levegő szürkül a helyére.

A gép harmadszor fordul neki a hegynek. Jobb kezével a repülős ismerős utcák vonalát mutogatja, senki sem integet felénk. Felkapaszkodunk a hegygerinc fölé, tekinget, néz, hajlong, mintha keresne valakit a fakoronák hasadékai között.

Alacsonyra ereszkedik, a légcsavar szele szétborzolja a fák tetejét. Félelmetes merészség.

– Forduljunk másfelé – szűröm félve a szavakat. Félek. A repülős homloka furcsán kivörösödik. Nyakán kidagad az ér, és felkúszik a halántékára. Arcvonásai mozdulatlanná merevednek, riasztó a közelsége.

Ujjai görcsösen markolják a botkormányt, erőlködik, mintha a földet akarná más oldalára fordítani. Rémült képzeletem óriássá dagasztja a földet, már nem is alattunk van, hanem szembe rohan velünk a hegy. A magasságmérőre meredek: kettőszáz, kettőszáznegyven, háromszáz… Ismét kék levegőszakadék tátong alattunk, szürke szemfedél borul a földre.

 

Ezerkilencszáznegyvenhét augusztusában Berei Erzsi már nagyon beteg volt. Elmentem hozzá, és leültem az ágya szélére. Megfogtam a kezét, nem tiltakozott. Ujjai erőtlenül hullottak a fehér paplanra. Színtelen bőrére apró ráncokat gyűrt a betegség. Fáradt lepkeszárny volt a keze. Ha elengedtem, imára kulcsolódott. Vértelen szája széle eltorzította a gyógyulást könyörgő szavakat.

– Te is imádkozz – suttogta.

Lehajtottam a fejem. Némán állt közöttünk az idő. Aztán mosollyal vigasztaltam.

– Neked is meg kell térned – erőlködte ki magából a szavakat. – A Megváltó teérted is meghalt… Minden Istennél van…

Tápászkodva felült. Keblének domborulata csak a kapkodó lélegzetvételnél erősödött meg kissé. Hálóinge sárga anyagán rendetlen összevisszaságban zöld levelek tarkállottak, kicsik és nagyok. Páfrány-, hárs- és tölgylevelek. Akár az erdő vadleányának ruhája. Nagyon sok levél volt a sárga anyagon. Nagy volt a hálóing, izzadt ráncaival eltakarhatta volna magát a gonoszok serege.

– Énekeljünk – mondta Erzsi.

Feje megrezdült, ahogy kimondta a szót. A szótagok súlyát is éreztem a száján. Mintha rögök, nehéz földrögök fordultak volna a paplan hajlataiba.

– Jövel Szentlélek Úristen – kezdte rezegve, aztán visszadőlt a párnára. Esetlenül én folytattam:

– Töltsd bé szíveinket bőven. – A magam hangja is messziről jött, idegenül verődött a falakhoz, Erzsi reszketése pedig már a földet emelgette alulról. A paplan hajlataiba gurult rögöket.

A lány szép arcából csak a nagy fekete szem maradt. A fáradt, fekete szem, amelyre könnyfátyol terített ijesztő szomorúságot. Elakadt az éneklés, fájdalom merevült a szép arc vonásaira. Eszelős tekintettel Erzsi a mennyezetet nézte.

 

Végigrepültünk a két hegy között. Egy ideig egy mély patakmeder kanyarait követtük. A szentesi erdő szélén jobbra kanyarodtunk, a nádasok felé. Ezen túl már szántóföldek terültek alánk: széles, nagy, sárga színű táblák. A búzát már learatták, tarlók légáramlása emelgette a gépet. Aztán zöldre váltotta színét a föld, haragoszöldre, rozsdászöldre, sápadtzöldre. Az idétlen szárnyú repülőnek csak árnyéka érintette a fakuló színeket. Költöző madár szemében vigasztalannak tűnhet fel így a föld.

Hozzánőttem a gép mozgásához. Már nem féltem. Nem figyeltem a pilótát sem, a szárny a gondolataim szerint hajladozott, emelkedett vagy süllyedt…

Erzsit mindenki vigasztalta. A konyhában egymásra vártak a látogatók. Hazug vigasztalók voltak mindannyian, tehetetlen siránkozók. Erzsi anyja naphosszat ott állt az ágy végénél. Nem mozdult., nem ült le. Szüntelenül a lányát nézte. Szeme csak akkor rebbent kissé, ha nyílt és záródott az ajtó. Fejkendőjének szövetén fekete minták torlódtak egymásra; háromszögűek, négyszögűek, kis és nagy körök. Az előszobában letakarták a tükröt fekete selyemmel. Még élt Berei Erzsi, de már gyászolták, kegyetlenül megkoptak körötte a színek. Földszíne volt a falnak, a fejkendőnek, a tükörnek, fény se került a szobába, függönyt húztak az ablakra… Az élőt féltő sajnálkozás kegyetlenebb, mint a halál.

Másodszor is elmentem Berei Erzsihez. Imádkoztak, mikor beléptem. Anya és lánya együtt imádkozott. Lábujjhegyen tettem meg az ágy és az ajtó közötti három lépést. Félve ereszkedtem az ágy szélére, de inkább térdre borultam volna előtte. Ez lett volna a méltó tisztelet, közelről, még közelebbről érezni a rémítően szép arcot.

Erre vágytam, hogy közelről lássam és érezzem. Erzsi értem bűnhődik, reszketett bennem a vád. Akartam őt, kívántam. Hónapokkal ezelőtt még imádkoztam is, hogy az enyém lehessen. Nem volt még ez szerelem, csak vágyakozás az egyetlen álom, az egyetlen éjszaka, az egyetlen test után.

Erzsi felébresztett bennem valamit, ami még nem volt. Életre kelt egy megfoghatatlan erő. Ilyenkor születik másodszor az ember, igazában először, mert az elsőt senki sem érzi. Úgy mondják, a halálát sem érzi az ember. Csak ilyenkor, amikor a halál összefonódik a születéssel… Éjszakánként lázba vert a vágyakozás, fetrengtem, mint a sebeit kereső állat… Gyűlöltem a szigort, a rendet, a tankönyvek okos szabályait.

A csapkodó képzelet megállt, egy pontra zsugorodott, hogy óriásit szökkenhessen. Öltöztettem, öleltem, dédelgettem Erzsit. Szellemujjakkal végigtapogattam a mellét, fogtam a derekát, a combját. Aztán elszégyelltem magam… Elég volt egyszer a közelsége, és kezdődött elölről minden.

Védtem, mentegettem csapkodó pillantásait. Birtokolni akartam. Számomra ő is azon a téli éjszakán született először, a legelő hótábláján, vagy még előbb, azon a bizonyos őrszobán. Igaza van a pilótának: nehéz az események és az idő egyeztetése. A rettegésben, a sötétben, a hétfő reggeli áhítatok éneklésében már imádkozni is tudtam Erzsiért.

Tudom, meg fog halni… Olyan volt, mint a helmeci hegyek: szép, gazdag, csábító és méltóságos. Ezer alakja volt ennek a lánynak, fűszál volt, mezei ösvény, erdő, virág… Sok-sok virág.

Meg kell halnia. A születésért bűnhődik? Vagy valami másért? Az eseményeket és a sorsokat nehéz egyeztetni, mégis összefüggnek, egy ponton összehajlanak, egymásba fut a nagy történelmi mozdulat és az emberi féregsors.

Ezerkilencszáznegyvenöt januárjában hajnali négykor az ágyból húzták ki az öreg Bereit. Tarisznyát rakattak vele, sorba állították és vitték. „Segíteni, építeni kell” Így szólt a parancs. Egy év múlva halálhírét hozták egy oroszországi munkatáborból. Erzsi volt a legidősebb lány, akkor tizenöt éves. Két hónapig egy vendéglőben mosogatott, aztán kitették onnan. Elmúlt a tavasz és a nyár. Szeptemberben az ország elnökének szigorú rendeletét ragasztották a palánkokra és falakra. A szöveg alatt számok is voltak: 33/1945. Ezt értették meg a leghamarább, a számokat. A szavak és mondatok értelmét csak később, akadozva, töredékekben fordították magyarra: „Joga sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.” Ennyit fogott fel mindenki a rendelet hosszú szövegéből. Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság tudtára: „Minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik…” Ebből is csak ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb.

Jog sem volt, haza sem volt, már a ház sem volt azé, aki benne lakott. Pánik csapott a falvak sötét ablakai mögé. Éjszakánként libasorok kígyóztak a határ felé, menekültek. Berei Erzsi is közéjük sodródott, félt, hogy hajnali négykor ismét megverik az ablakot, és parancsot kiáltanak a ház sötétjébe.

Menekült. Odaát iskolába iratkozott. Az eseményeket és a sorsokat nehéz egyeztetni…

Már fésülködni sem tud. Reszket a feje, ha felül. Nem találja a választékot. Vajon fájdalmas-e a halál? Mosollyal vigasztalom… Az anyaszem rám csap.

– Nem mehetek iskolába – fordul Erzsi felém –, mondd meg, nem mehetek. – Már képtelen mosolyogni. Az arcvonások megtagadják az engedelmességet. Homloka íve és a szája széle táblára rajzolt hideg vonalak.

Az anyja is tudja, hogy meghal. Nem hiszi, tudja, érzi, de nem hiszi. A múlt héten még nótákkal vigasztalta. Három napnak előtte még zsoltárokkal folytatta. Ma már csak az imádságra futja erejéből. A lány mozdulatait lesi, hogy ismételje őket. Áll, figyel, kettejük között vonaglik az élet. Négy deszkája van az ágynak, a koporsónak is. Nem sír. Száraz, hangtalan fájdalom kövesíti az arcát. Ha mozdul, mintha szobor hajtaná fejét a földhöz.

Szavakat keresek magamban, kedveseket, jókat, puhákat. Jó lenne végigsimítani a betegség gyűrte ráncokon… Meggyógyítani Erzsit, ezzel megnyerném. Krisztus is azt mondta Lázárnak: „Kelj fel és járj!” Annyi imádságért ez a lány is megérdemelné…

Igazságtalan az élet. Isten az igazságtalan, a fia is az, Jézus… Az anya is nekik segít, a némaságnak, a tehetetlenségnek suttogó imádsága a legszörnyűbb búcsúztató.

– Örök életre jusson a lelked – mondja félhangosan. Így, ezzel a mondattal fejez be minden imádságot. Földöntúli reményekbe kapaszkodik, az alázkodó lelkek szörnyarca ez. Nem védekezik, nem tiltakozik, nem tud szembeszegülni… Őrzi, védi a haldokló leány nyugalmát. Számára minden pillanat vigasz, tekintete azt fogja, ami még van, amit még láthat. A szempillák fáradt csukódását, a szürkülő, sápadt arcot.

A szem közepére zsugorodik az élet, tűhegynyi pontocska világítja a fájdalmat s a reményt is… Nemsokára kihuny a fény, aztán már nem marad más, csak a mozdulatlanság, a ravatal, a nagy-nagy temetés, a sajnálkozás. Az anyáknak ez is vigasz. A hantolatlan halott még élőként van jelen, vigasz a pap zengő prédikációja, az éneklés is…

Berei Erzsi meghalt, és nem búcsúzott el senkitől! Nem jutott rá ideje, nem érezte a halált.

– Menyasszony, szép menyasszony – hajtogatta az anyja –, Krisztus menyasszonya. – Halkan mondta, erőtlenül, mégis az idegek gyökeréig hasított a szava. Rémítőbb volt a sikoltásnál. Tanácstalanul állták körül, azt hitték megzavarodott.

– Szép esküvő – ismételgette –, ártatlan volt. – A vigasztalódás hajszálereit kereste még akkor is. A tisztaság, lányának érintetlensége mécsesként lobogott e nagy szomorúság közepén.

Talpig fehérbe öltöztették Berei Erzsit. A gyászolók feketeségében olyan volt, mint havas mezőség darabja, amelyen még sohasem taposott emberi láb.

Minden halállal megszűnik egy hajszálösvény. A test sejtekké porlad. Föld lesz belőle, fa, virág, levegő, napfény és emlék. Mások sorsának keresztezője és izgató árnyéka.

A fiatal holtak nem távolodnak messzire.

A Berei családban Erzsi volt a harmadik tört virág. Anyja testvére, született Zsigai Borbála, negyedszázadot sem élt. Gyerek maradt utána, Anna, az meg tizenhét éves korában ment el.

A nagyszoba fala tele van aggatva fényképekkel. Tucatnyi felvétel három mosolygós arcról. Évenként járt hozzájuk a fényképész, mintha érezték volna a közeli halált. Fehérbe öltöztek és mosolyogtak, ez volt a család színe, a fehér. Így öltöztek életükben, és halálukban is.

Valamikor régebben megrepedt a nagyszoba homlokfala, alámosta az eső. Hiába festették újra, előtűnt a földszínű ér. Egy idő óta mosolygós képekkel próbálták takarni a vakolat hasadékát.

A fiatal halottak nem távolodnak messzire.

 

Széles országút felett repülünk. A nagy mezőségnek ez az egyetlen útja. Nemrég építették újjá, lenyesték a régi kanyarokat, elhordták a homokdombokat, s ha rásüt a nap, keletnek-nyugatnak ezüstcsík éri az ég alját.

Szeretném tudni, mit gondol magában ez az ember. Mit érez, amikor e táj felett szálldos? Nem itt nőtt fel, legfeljebb megszokta. Erről még sohasem beszélt. Vajon el tud-e szakadni a földtől, saját gyermekkorától?

Mindenki hord magában egy tájat, egy utat, fát, egy folyót… Hogy is van ez? Meddig hordjuk az első, a második, a harmadik tíz esztendő élményeit? Mikor kopik el az első öröm vagy az első megalázatás íze? Ezerszer fordul színéről fonákjára az élet, mégis az első érintés, az első ütés emléke él a legtovább…

Igaz, ismétlődik is az élet, igaz, de az ismétlés is újrakezdésre csábít.

– Leszállunk?

– Nem – tiltakozom. Gúnyos mosoly szökik a repülős arcára, s abban a pillanatban messze távolodik tőlem, mint az ég a földtől. Orra buktatja a gépet. Tudja, hogy a kezében tart, érezteti is velem. Nem haragszom, nem tudok neheztelni rá. Nem veszek róla tudomást, a pilóta most nincs, csak képzelem, hogy itt ül mellettem.

Olyan ez most, mint egy játék. Talált egy kisfiút, akit kedvére rémisztgethet. Játsszon! Játsszunk! Csak túlontúl komoly csintalankodás ez. Ormótlan a játékszer is. Mégis jó lenne szólni hozzá, összeillesztgetni a gyermekláncfű szárait, és mondani a versikét: mondani, folytatni ott, ahol valamikor abbahagytuk.

De a repülős most nincs, a föld van alattam meg a hasogató emlékek.

Ezerkilencszáznegyvenhét szeptemberében nem mentem Magyarországra. Hiába küldték a felhívásokat, hogy megkezdődött az iskolai év, nem mentem. Féltem az úttól. Rémítő hírek keringtek az őrjáratok szigorúságáról; akit elfogtak, megbüntették és munkára hajtották. Tizenhét éves voltam. Naiv, zavaros hitem kevés volt ahhoz, hogy dacoljak fegyverrel és hatalommal.

A szökésekkel járó kalandos izgalom szorongássá változott. A hetvenkedésből fontolgatás lett. Várakozás, céltalan tengődés, afféle partjanincs élet. Feküdtem, keltem, az utcákat jártam, hallgattam a félénk találgatásokat, nézhettem a fokozódó rémületet és tanácstalanságot. Gond lett a nappal, gond az éjszaka is. A tétlenséggel félelem szívódott belém. Észrevétlenül rám ragadt. Féltem a szökéstől, rémített a maradás, a tétlenség, a tehetetlenség.

Tanulnék imádkozni, alázatosan könyörögni. Berei Erzsi emlékébe ütközöm. Még hallom az anya és lány összeimádkozását. Látom szájuk erőtlen mozdulatait. Próbálom visszaidézni az együtt töltött órák legszebbikét. Folyton csak a beteg arc sápad elém.

Elhessegetem; nem ezt akartam. A másikat, a betegség előttit, a sima, ráncok nélküli lányt akarom, a kívánatosat. Kívánom még most is; kívánom, talán még jobban, mint kívántam azelőtt.

A testmelege, ez maradt bennem, meg leheletének forrósága. Az élőt csalogatom magamhoz, még közelebb, egészen közel… Bőrének közelsége kell…

Mindig közénk állt valaki, mindig volt egy harmadik is. Egyszer Katocs, aztán a katona, később a bizonytalanság, a betegség, a félelem. A halál okáról sohasem beszéltek. Hallgattak róla, takargatták. Méltatlan halál volt…

Negyvenhét októberében halottak napjára készült haza Erzsi. Náluk ez családi ünnep volt, az év legszomorúbb és legméltóságosabb napja. Magyar határőrök bekísérték. Vallatták, szidalmazták. A ruhát is megtépték rajta. Rácsukták az ajtót, az ablakon át megszökött, menekült. Cipő nélkül gázolt szántók és legelők jeges tócsáiban, rémület és félelem űzte. Magánkívül volt, mire hazaért. Meghűlt. Végzetes éjszaka volt ez, Erzsi betegségére nem akadt gyógyír.

Nem hiszem a halálát. Az értelmem mondja, bizonygatja. Az érzékszerveim nem hiszik, fülem, szemem, bőröm még érzi. Képzeletem szemérmetlenül követelőző. Két évvel ezelőtt láttam combjának egy csíkját. Félőn tapintottam is. Most ebből rakom össze a testét, részekből, csókokból, ellesett darabkákból. Foltokból rakom össze az elérhetetlent. A kicsire zsugorodott lélek esetlen mozdulata ez, összerakja az emlékek morzsáit és felnagyítja. Halott lány élő mását fektetgetem magam mellé esténként, idézgetem, hívogatom: nem szól vissza, nem válaszol, tehetek vele, amit akarok.

Nem számolom a napokat. Érzem, hosszúra nyúlnak az éjszakák. Eljár hozzám Berei Erzsi. Én támasztom fel, én keltem életre. Velem alszik, csak reggel felé, kakaskukorékoláskor mozdul el mellőlem.

Sok hajnal múltával gyengül a képzelgés. Elfogy a lány szépsége, csitul testforrósága is. Ha hívom, már csak rémkép tűnik elém, ez pedig félelmetes.

Aztán már a hasonmását keresem, Berei Erzsi hasonmását, az ismerős vonásokat mások arcán. Élők mosolyára akaszkodom, keresem a társaságot. Mindegy, hogy kik ülnek az asztal körül, örülök, ha maguk közé fogadnak.

Szomorú idő, mégis minden szombaton mulatságoktól hangos a város. Kettőt is rendeznek egyszerre, egyiket a kommunisták, másikat a demokraták. Versengenek, egymást előzgetik… Alakoskodó korteshadjárat, úgy tesznek, mintha báli asztaloknál dőlne el a helyi politika sorsa.

Hetenként váltogatom a báltermeket. A demokraták mulatsága csendesen, intim hangulattal kezdődik. Itt cigány muzsikál, a legrangosabb cigányzenekar. Előkelő a társaság is: idekerült fiatal, gyerekarcú tisztviselők, iparosok, iparosfeleségek, partira éhes iparoslányok és szájtáti suhancok. Az ipartestület nagytermének mennyezete nemzetiszín szalagoktól roskad. Az asztalokat abrosszal borítják, jutányos áron disznópecsenyét szolgálnak fel, és egy sarokban hordóból mérik a bort.

Győztes párt, sokat mulató. Hangulatot teremt maga körül. Pártolóinak kedvezményeket ad. Olcsóbban adja a bort, az ennivalót is. Rég bevált trükkök: enni-inni adnak, s a jókedvet zenével hevítik.

„Nem tűrjük annak a nemzetnek kisebbségét, amely aláásta államunk és demokratikus rendszerünk alapjait…” Így szónokol a demokrata párt vezére, naponta írja ezt az újság is.

Ha a jegyző, a helyi fődemokrata, megérkezik a bálba, a zenekar tust húz. Régi szokás ez itt: a hatalom emberét megkülönböztetik. Hajlongva tisztelték a magyar szolgabírót is. Megkülönböztették a leventeparancsnokot, jegyzőt, írnokot. Mindenkit, aki csak egy villanással is többnek számít az utca poránál.

Azelőtt a Rákóczi-induló járta: Most a szlovák himnusz soraiba kapdos a zene. Csend, pszt… Tust! Megérkeztek a helyi hatalmasságok, ilyenkor az asztal lapjára kerül a pohár, és mosolyogni kell. Az új uraknak kedveskedik, hízeleg a prímás. A himnusz elhibázott sorait mosollyal igazítja ki. A mulatság első fejezete ez, a mosoly. Aki teheti, köszön a jegyzőnek, mosolyog.

A sarokban kuporgó suhanc szemével nézem a szívélyes maskarádét. Első pillantásra igaznak és kedvesnek tetszik, de tudom, hogy félelmet takar. Valójában ízléstelen udvarlás ez, s csak addig kellemes, míg forogni nem kezd a körhinta.

A mosolygás hézagait koccintgatás tölti ki. Ez a bátorító. Fenékig isszák a poharat. Így szokás. Ez a rend. A férfinép örömmel tiszteli a törvényt. A hangulat nagyokat lép, hirtelen szökik fel: magyar nóták sorait törik az asztaloknál. Csend! Ezt nem szabad. A zenekar tust húz, hogy leplezze a hangulat zavarát. De a körhinta már forog, elindult, aki felkapaszkodott, hangjával gyorsítja a keringést… Csak azért is: ez az első fejezet vége, a csapongó, hajladozó magyar nótázás.

Hölgyválasz, ez a hangulat következő foka. Ez új divat itt. Senki sem tudja, ki találta ki. Egyszerűen megtetszett, valaki elkezdte, elkiáltotta magát: hölgyválasz. Rákaptak. Tizenegykor tust húz a zene; asszony- és leánynép rang szerint válogat.

Szép játék, tetszetős, az új uraknak hízelgő. A bálbíró nézi a fordított törvény rendjét. Aztán egyszerre minden összekavarodik. Az ajtófélfáktól legények, háború verte, öregedő farkasok mozdulnak el, és benyomulnak a táncgomoly testébe. Idegenektől veszik a lányt, nyersek és ellentmondást nem tűrők. Eddig mintha itt sem lettek volna, tolakodnak, utat nyitnak maguknak.

Mellőzöttek, sértettek. Rendszerint a jó hangulat közepére érkeznek, hívatlanul és váratlanul. Lányt és férőhelyet követelnek, folyosók sarkaiban és a sötét udvar szögleteiben isszák korsóból a bort.

– Csend! – ordítja a legidősebb, hajlott hátú farkas. – Más nótát! Az a szép, az a szép… – A zenekar tust húz. A prímás megrettenve muzsikál. Rendcsináló szónokok ugrálnak a pódiumra. Fenyegetőznek. A jegyző már az ajtónál áll, és vékony hangon próbálja túlkiabálni a zsivajt. A bálbírónak bort loccsantanak a szeme közé. Kirobban a verekedés, az előbbi jó hangulat szilánkokra törik. Az erélyeskedő csendőrök és katonák vörös posztóként lobognak az ittas szempárok előtt. A mulatság vége kifolyik az utcára, az éjszaka szívja magába a véres gyűlölködést.

Falvak fölött keringünk. Egy omladozó malom tetejéről galambcsapat rebben fel. Valaha itt mindent mocsár takart, öregek szája még most is őrzi a nádasok nevét. Egybefolyt három folyó vize, csak a hegyek emelték fejüket magasra. Itt fogóztak meg az emberek is először, a dombhajlatokban. Aztán legelőt foglaltak a vizek partján. A falvak most olyanok, mint szerteágazó ős zsombékok. Nőnek, utcákat hajtanak magukból, lombkendőt terítenek a vállukra. Csak az utak mezítelenek. Hajdanában a vízhez igazodott, újabban az utakhoz igazodik minden. Nemzedékek vonulnak a kövesedő utakon; felülről nézve a földre terült emberi test hajszálerei az ösvények: sorsok ismétlődnek, sorsok koptak port rá rajtuk.

Négyszáz méter magasban erős légáramlás van. Szél ellenében orra bukik a gép, ritkás felhőgomolyagba zuhanunk; a szárny reszketve közelít a földhöz. Az az érzésem, leszakad a törzsről, hullámot ver a levegőbe, táncolni, mozogni kezd a föld is… Nagyokat zökkenünk, és egy pillanatig emelkedünk. Széttárt karú ugrás a kínálkozó hullámokba… Hullámzik alattunk a föld, már arcomon érzem a lapulevelek, füvek, tövisek durva ütését… Ilyen ostobán egy földre hulló rög sem pusztulhat el… Még nem mondtam el a mulatságokat, még nem fejezhetem be…

 

A demokraták báljából az utcára verődtem egy falka legénnyel. Hangoskodtunk, kiabáltunk, rikoltoztunk. Árnyékunk furcsán imbolygott a lámpák alatt. Félúton vagyunk a józanság és a részegség között. Buta, ostoba ez, mégis éber, figyelő. A mozdulatokat nem lehet rendszerezni, semmi sem szabályos…

A hajlott hátú farkas kezében korsó himbálózik, a korsót kiszámíthatatlan időközökben a vállára fordítja és tölt. Zsarunak szólítjuk a korsós fiút. Ez a csúfneve. Egy évvel ezelőtt átszökött Magyarországra, rendőrnek jelentkezett. Nem vették fel. Idegen állampolgár, mondták neki, és. hazaküldték. Előbb csendőr, aztán Zsaru lett a neve. Zsaru jó fiú, mindenkinek tölt. Ha iszik, hadar, alig érteni egy-egy szavát. Zsaru nagylelkű, az utca kövére csorog az ital…

– Magyar vagy?

– Magyar!

– Nem sajnálom, tőled nem sajnálom…

– Magyar vagy?

– Lassabban beszélj…

– Nem sajnálom, tőled nem sajnálom – dobálja sebesen egymáshoz a szavakat.

Iszunk és továbbsodródunk. Zsaru bádogpohárba tölt, ezt hordja magával a pincékbe és a bálokba is. A fogságban ebből ettük a levest, nem hagyom el, magyarázza röhögve. Megállunk és iszunk. Ez a két mozdulat ismétlődik. Az ivás szüneteiben a kockaköveken rugdossuk a poharat. Ha csak a zajt hallja valaki, megrémül: röhögve hajlongó, borzas fejek között valami csörögve verődik a kövezethez.

A kommunisták mulatságában még jóval éjfél után is tombol a hangulat. A bejáratnál egy álarcos tengerész állja utunkat.

– Igazolványt – mondaná erélyesen, de nem akar forogni a nyelve. Zsaru magasra emeli a korsót, továbbjutunk. A korsó és az italosüveg itt most jelkép. Az ivás íratlan törvény: vigasztaló, mulatságokon és mulatságokon kívül. Olyan, mint a repülőszárnyak reszkető zuhanása. Hullámzik, mozog a föld, táncol a látóhatár, a pincék, a báltermek… Semminek sincs állandó helye…

A parasztházak konyháiban készen, töltve áll a butélia. Ha vendég nyit ajtót, sietős mozdulattal kapnak az üveg után. Isznak a vendéggel, isznak nélküle is. Borral kezdődik a nap, éhomra, nagy pohárral. A félelem, a bizonytalanság csak így tompul el: az ivás a félelem orvossága. Jobbat nem tud senki. Hordókból pocsékolják, vizeskancsókból öntögetik. Nem számolják sem a literek, sem a hordók számát.

„Az a mienk, amit megiszunk.” Ez most a napi köszöntő. Bőven termett, ürügy és ok van az ivásra. A részegség most olyan állapot, mint a halotti torok szótlansága. Ez az egyetlen megvalósítható elhatározás. Akarat sem kell hozzá, megtiltani sem lehet, mint a nótákat… A tehetetlenség legalább elfoglaltságot talál.

 

Százötven méter magasan repülünk. A fák teteje mozdulatlannak látszik, de a levegő még itt alacsonyabban sem nyugodt. Emelkedünk és nagyokat zökkenünk. Akárha göröngyökön bukdácsolnánk. Látom, vagy képzelem? A föld megsüllyedt, s az utak fennakadtak a fák koronájában és a bokrok szélein. Szövevény, formálom szavakká, amit látok, szövevény, amelynek szálai között alaktalan testek közelednek, és távolodnak egymástól.

 

Én is belesodródtam az ivás örvényébe. Minden este iszunk. Előbb bort, majd pálinkát, aztán fordítunk a sorrenden. Az esték és éjszakák egyetlen programja az ivás. Vasárnaponként borkóstolóba járunk pincéről pincére. Ostoba tréfákat űzünk: a legrészegebbeket ravatalra fektetve visszük hazáig. Letesszük az ablak alá, és halottbúcsúztató zsoltárokat éneklünk a feje fölött. Aztán sorsára hagyjuk. Részeg állapotunkban szeretnénk valamit megtorolni, valami bátorító dolgot elkövetni. Éjfél után a temetőbe rándulunk, és kiásott sírgödrök után kutatunk. Beleugrálunk a gödrökbe és méricskéljük, kinek meddig ér, artikulálatlan hangon ordítozunk, összefüggéstelenül, mint a pusztai sakálok. Ha ez nincs, ravatalt lopunk, vagy koporsóba fektetjük egymást.

Boros állapotunkban lányokat cserélgetünk. Hordó borokért adunk és veszünk egy-egy szerelmet. Itt a bálban is táncolnak ketten, a múlt vasárnap szeretőt cseréltek. A lányok még nem tudnak a cseréről.

Hordók tetején ültünk, szám szerint tizenegyen, s az alku pecsétjeként vért csepegtettünk egy pohárba. Halálos komolyan csinálunk mindent, tragikusnak, komornak érezzük a világ nagy bolondságait.

A bálteremnek pálinka és borszaga van. A dobogón orosz frontdalokat játszik a zenekar. Mást alig hallani. Szokatlan muzsika, új a harmónia; a szaxofon, a dob egyszerűen kibővíti a cigánymuzsikát. így hangosabb.

Nincs itt szabály, nincsenek külön vonalak. Senki sem tart rá igényt. Az asztalok alatt korsók dülöngélnek egymáshoz, az emberi fejek és karok pedig összekuszálódnak, mint a szél borzolta réti fű.

A kommunisták álarcosbált rendeztek. Elég volt egyszer meghirdetni: erre is rákaptak, mint két utcával feljebb a hölgyválaszra. Előbb divat, aztán szokás lett. A bortól hangos zsivajgás álarcot ölt. A százfelől összesereglett mulató nép takarja magát. Tetszik az új játék, már törvénye is van. A süldő lányok vénasszonynak, az idősebbek puskás rablónak, a frontot járt legények pedig tengerésznek öltöznek. Pompás maskarádé. Olyan, mint egy mese. Igaz mese, csak mire elhinném, elmozdul helyéről a bálterem.

Egy fekete köpenyes alak állt meg előttem, és táncba hív. Karomnál fogva vezet az asztalsorok között, és betuszkol a táncolók közé. Fején széles karimájú kalap, arcára a halál maszkja simul.

Megborzongok. Már sokat ittam, arcok, alakok, maszkok egybefolynak előttem. Ingerel a talpig fekete, ismeretlen táncos. Mérges mozdulattal szabadulni szeretnék tőle, még jobban hozzám bújik.

Élvezi zavarom. Mosolyog, az álarc alól látom fehér fogsorának vékony csíkját. Feljebb szemének apró pontja csillog. Forgás közben a fekete köpeny jobb szárnya rám suhan: kaszát is varrt a hátára, nem volt rest, ilyen lehet a halál kezében is…

– Hagyj! – fordulnék el tőle. Nem enged. Homlokomat kiveri a veríték. Szabadulni szeretnék, a szomszédos párok kárörvendően mosolyognak rajtam.

– Ki vagy? – kérdem.

– Halál.

– Leittad magad, s eszedbe jutott, hogy halál leszel.

– Miattad teszem.

– Hogy hívnak?

– Nincs nevem.

Gyűrött ruhás tengerész áll meg mellettünk, és táncra kéri a feketeköpenyest. A lány határozott mozdulattal eltolja magától. Tudom, úgyis tudom, ki vagy… Hiába bujkálsz, egyszer megfoglak, dünnyögi a tányérsapkás. Mellettünk topog, míg el nem taszítják közelünkből a táncolók.

– Találgathatok?

– Háromszor kérdezhetsz.

– Becsületes leszel?

Szédülő fejjel gondolkodom. Kérdezek egyszer, másodszor, de harmadszorra sem találom el a lány nevét. Faggatnám tovább, nem válaszol. Csak a fejét rázza és mosolyog.

– Mit akarsz tőlem?

– Elviszlek.

Nevetek. A lány is mosolyog. Furcsán, kissé idegesítőn. Vékony szájnyílásán elővillan a fogak fehére, aztán mintha koccanna valami: a fogai, kocognak a fogai. Eltartom magamtól. Szédülök, forog velem a bálterem. A táncsűrű közepén forgunk, a feketeköpenyes érezhetően az ajtó felé igyekszik.

– Mit akarsz? – kérdem ismét.

– Gyere velem, megcsókollak.

Önkéntelenül is megrettenek. Vadul rám tapad. Ez a közelség hirtelen izgalomba hoz. A zene fáradhatatlan, izzadság gyöngyözik a falak díszein. Madártest bilincsét érzem. Lépni is nehéz görcsös szorításától.

– Gyere! – S a tánckaréj széléhez érve magával ránt. Áttörünk az előcsarnok zsivaján, röhögő megjegyzések kúsznak utánunk. A feketeköpenyes elégedetten nevet. Nem ügyel semmire. Az utcán markomba vájja körmeit, és futva húz maga után. A sötétség felbátorít, izgatottan az álarchoz kapok:

– Vedd le!

– Nem! – tiltakozik vadul.

Egy nagy, sárga ház feljárójához vezet. A tarkóján motoz reszkető kézzel, szabaddá teszi a száját. Köpenyébe tépek.

– Látni akarlak.

– Csókolj meg.

Csak a száját engedi látni. Hiába követelőzöm, hasztalan az erőszakoskodás is. Tehetetlenségem vaddá tesz. Megfeszülő madártest könnyűségét ölelem. A halál ruhájába öltözött kismadár. Madárvégtagokat rejt a terülő köpeny.

A lány mohó, mutatja és mondja, hogy öleljem, mégsem enged magához nyúlni. Itt csak neki lehet akarata. Szemtelenkedést nem tűr, mégis követelőző. Elfáradok.

– Kisfiú – mondja, és érzem, hogy elégedetten mosolyog.

– Gonosz vagy!

Elenged és háttal a falnak dől. Így állunk mindketten, háttal a falnak támaszkodva.

– Fekete ruhás gonosz, kegyetlen.

– Kisfiú – melegít a szava, de már messziről jön.

– Régi szokás szerint, ha azt akarták, hogy tartós legyen a ház, élőt falaztak a kövek közé.

– Velem is meg tudnád tenni?

– Híg betonhabarcsot kevernék, beállítanálak a fundamentum árkába, és lassan önteném… Vers is szól erről…

– Hallgass – lép távolabb tőlem.

 

Most szépen megfogunk, bedobunk a tűzbe, Neked gyenge hamvad keverjük a mészbe…

 

– Ki írta ezt?

– Sokan. Nem írták, mondták, egyik ember a másiknak, öregek a fiataloknak és azok tovább… „hamvad keverjük a mészbe” – ismétlem az előbbi szavakat.

– Kisfiú.

– Lassan önteném a habarcsot, előbb csak térdig, beszélnék hozzád, még reménykedhetnél…

– És ha kérnélek?

– Tovább önteném, hogy megkösse feketeséged, a kaszát a hátadon. Gonoszságodat keverném a mészbe.

– Aztán mit csinálnál?

– Ha elkészült a ház, vendégeket hívnék, és ünnepelnénk.

– Rossz emberek jönnének, hízelgők.

– Szétbontanám a házat, csak romhalmaz maradna, messzire mennék, hogy ne is lássam.

– Kiszabadítanál?

– A holt embert nem lehet életre kelteni.

– Nem sajnálnál?

– A gonoszok csak ezt érdemlik, a halált.

– Buta vagy, kisfiú.

Felettünk kettőt üt az óra. A lány nem tartóztat. Még egyszer megcsókol, és tol maga előtt lefelé a lépcsőn. A bálterembe csak egyedül érek, a feketeköpenyes eltűnt, alábbhagyott a mulatozás vadsága is. Összevissza nóta hullámzik az asztalok felett. Kitámolygok az ivóba. Egy mokány parasztlegény a csendőrökkel kötekedik. Rendetlenül összedobált ládacsomó felett piszkos tükördarab világlik, elrémülök magamtól; ijesztően sápadt vagyok, és véres a szám széle.

Körülnézek a bálteremben. Reménykedem, hátha visszajön a fekete köpenyes lány. Hiába. Már apró darabokra foszlott a táncoló sokadalom. Nehezen enged bennem a váratlan ölelkezés izgalma. Várom a lányt, lesem. Gyámoltalan voltam, túlságosan udvarias. Érzem, ha ismétlődne az előbbi jelenet, kegyetlen lennék hozzá.

Egy ideig az ajtó mellett ácsorgok. Figyelem az elmenőket, a szájukat. Kinek van olyan vastag, piros szája? Mintha örülnék is, de ez mindig csak egy szemvillanás. A tehetetlenség már fáj. A bálozók kitartó maradéka az ivóba szorul. Ez már barbár ivászat. Hangoskodás, hetvenkedés, számonkérés és leszámolás. Ide keveredik két mulatság alja, és ingerülten zsivajog. Isten ments valakit csendre inteni; aki csitítani kezd, azt megverik. A sérelem és a megaláztatás beidegződött, az italos állapot mániákusan érzékeny. Szépen kezdődő mulatságok, mosolygó jó esték véres hajnalokba fúlnak. A józanság szerény, a részegség indulatos, kérkedő, akadékoskodó, bosszúvágytól fűtött. Az ital és a mulatozás most pogány templom.

Hordóból lopózzák a bort. Pocsékolják, mintha fillérbe sem kerülne: Már itt muzsikál a cigány is: „Szeressük egymást, gyerekek…” A tengerészruhás idétlen hangjával belekapdos a muzsikába. Egyetlen nóta, amit tud, azt is csak hajnal felé énekli. „Szeressük egymást…”

Csuklik és énekel.

– Csend! – kiáltja a Zsaru, a hajlott hátú farkas.

– Mást! Szomorú vasárnap… Hosszú karjával hadonász, egyszer siettetné, másszor fogná, lassítaná a zenét, még sincs összhang. Fakó hangja a zsivajgás szélére szorul.

A tengerész már csak magának énekel, elérzékenyül, mert más nótát parancsoltak. „Szeressük… szeressük…” Matrózsapkáját valaki leöntötte vörös borral. Most a száját törli vele, majd hanyagul a zsebébe gyűri.

Nóták kapnak a hangulat színére, de a következő pillanatban átcsap rajtuk az ordítozás.

– Fekete szárú cseresznye… – próbálnám vigasztaló szavakba szorítani keserűségem. Senki se figyel rám. Nyelvemre tapad a szó. – Fekete, fekete… – Hangosan mondom, mégsem hallják. Részegen verődnek körém az arcok. Fekete, minden fekete, a lányok is feketék, az éjszaka is fekete… Berei Erzsi is, dadogom magamban.

Egy ajtóval arrébb már verekednek. A mokány parasztfiú összekapott a csendőrökkel. Ismerem a szokását, mindig ő üt először, ellenfeleinek az orrát veri be. Máshová talán nem is tudna ütni… Vérszomjas, primitív mozdulatok.

„Szeressük egymást, gyerekek…”

Az ivóban már csak egy ember tud rendesen beszélni. Alacsony, fekete bajszos szabómester. Az idegen párttitkárt faggatja.

– Hol vannak az elvtársak?… Hol maradtak?

Amaz tört magyarsággal bizonygat valamit. A kérdések első része idegesítően ismétlődik: Hol vannak? Hol?…

Minden ismétlődik. Fagyott vértócsa a bál hajnala. Láthatatlan hajszálereken szivárog el erő és képesség. Hajnali rorátéra harangoznak, falkákba verődve, nótázva tántorognak hazafelé az utolsó bálozók.

Ismétlődnek a napok. A következő hét végére már elkészült a meghívó; a demokraták három utcával feljebb, a kommunisták a katolikus templom jó szomszédságában rendeznek mulatságot.

Ismétlődnek a szombat esték; az alázkodás, ordítozó nótázás és a hajnali dulakodások. Hajnali harangszó terül a hazafelé botladozók fejére.

A templomok vasárnap délelőttje is ismétlődik. Van, aki le sem fekszik, tisztát vesz, és a templomok valamelyikében énekel tovább. Ismétlődnek és egybefolynak a dolgok. A templom és a bálterem íratlanul erényes helyek. Imádkozunk és nótázunk. A nótázást tiltják, csak azért is mondjuk. Az istennel még nem mer senki ujjat húzni, az nagyobb hatalom a csendőrnél is, a demokratáknál is nagyobb.

Templom és bálterem. Itt zajlanak a hét eseményei. S a kettőt láthatatlanul összeköti a félelem; a bizonytalanság házról házra jár. Kósza hírnek hosszú lába kél, óriásként lépked házsorok között és falvak felett.

 

Félkörbe fordul alattunk a Kopaszhegy erdős oldala. A fák lombját út hasítja ketté, szélesedő, szűkülő erdei út. Egyik vége az országúthoz hajlik, a másik a hegyaljai kőbányák kopárságába vész. Ezerkilencszázharminchat őszén itt öltek meg egy legényt. Háztűznézőbe indult, azóta senki sem látta. Megölték. Fénykép sem maradt utána, csak a keresztlevele. A lány máig is várja; ujjai között hosszú kulcsot morzsolgat, és a keresztlevél lapjáról számolgatja az éveket. Tavasztól őszig az út végén állva eszelősen vár.

– Forduljunk másfelé – kiáltom bágyadtan a pilóta fülébe. Jobbra szállunk a határ felé…

 

Elkopott felettem ezerkilencszáznegyvenhét szeptembere. A tétlenséggel csak a napok gondja nő. Erőtlen felismerés kél bennem a báli hajnalok után, émelyítően keserű a szám íze. Hazug világ, hamis és igazságtalan, bosszúálló. Miben lehet itt hinni? Kinek? A rettegés, a félelem fonákjára fordítja az élet rendjét.

Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el, meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított képzelet.

A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál. Csapkodva, rendszertelenül verődnek értelmünkig a hírek. Előbb a londoni rádió sugározza: „A csehszlovák kormány memorandumot juttatott el a potsdami konferencia résztvevőihez, amelyben a németek és magyarok kitelepítését követeli. A javaslatot egyedül a Szovjetunió támogatja”.

Mi lesz tovább? Rádiók, idegen nyelvű újságok és falragaszok adják hírül a félmillió ember sorsáról határozó bírák ítéletét.

1945 augusztusában azt írta a Pravda, hogy a németeket és a magyarokat megfosztották állampolgárságuktól, most pedig azt olvasom, hogy Nosek belügyminiszter tájékoztatja a sajtó képviselőit arról a diplomáciai jegyzékről, amelyet a csehszlovák kormány küldött a három nagy konferenciájának Potsdamba, s amelyben a németek és magyarok kivándoroltatásának elvi jóváhagyását kérte.

Mi lesz holnap?

A potsdami határozat néhány foszlánya csak később, ősszel ér el hozzánk. Valaki egy durva papírlapra gépelte a szöveget. A papír egyik oldalán ez volt: „Add tovább”. A másikon ez: „A három kormány minden szemszögből megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon tartózkodó német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozólag intézkedéseket kell foganatosítani.”

Mi lesz velünk? Egy pillanatra felcsillan a remény, hátha győz a józanság. Hozzánk minden megkésve érkezik, a hírek, a jelentések, döntések és ezek értelme is. Kivágott újságdarabon mutogatják nekem lopva, hogy megváltozik a döntés: „A magyarok kivándoroltatása nagyobbrészt lakosságcsere formájában fog történni.” Több mint egyéves késéssel jut el hozzánk a reménynek ez a kis villanása.

Hátha győz a józan ész. De hát micsoda remény ez? A magamfajtának, sok-sok hozzám hasonlónak mennie kell így is, úgy is, legfeljebb csak az intézkedés formája vagy a távozásra szólító papír szövege lesz más.

Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkezzenek a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszem.

Lassan már betéve tudom a vasárnapi prédikációk és bibliai idézetek szövegét. Ünnephosszat Máté evangéliumának tételeit, Jézus hegyi beszédét magyarázza a pap: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Zsúfolásig telik a templom. Mindenki énekel, a máskor suttogva mondott miatyánk most hangos morajjal tölti be a templomot.

A názáreti Jézus ájtatos vigasztalása félelmet oldó orvosság: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Bűnbocsánatért esedezünk, a mások bűneinek bocsánatáért. A százötven kálvinista zsoltár közül leggyakrabban a XVIII.-at énekeljük: „Uram, a töredelmes szívet te szereted…”

Olykor úgy érzem, hogy a templomboltozat az egek magasságáig tágul, kis időre megfészkel a lelkekben Krisztus béketűrő nyugalma: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.”

Szótlanul, laza, fekete sorokban bandukolunk hazafelé, megnyugodva, mint akik tudják, hogyan kell élnie és mit kell cselekednie az igaz kereszténynek: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.”

Napnyugtáig boldogok és szelídek vagyunk. Igen, amíg el nem jő az este, s az éjszaka után fel nem kél a nap. A reggel változtat a színeken, elmossa a templomfalak ezüstcsíkos rajzait, vigasz sincs, nyugalom sincs. Egymást falják a napok, a hétfő sátánként telepszik a vasárnap imádságaira. Hétfő a gondok napja, a gonoszságé, a Júdásoké, a harminc ezüstpénzé.

Míg iskolába jártam, éreztem az idő és a napok értelmét. Kötelességeim voltak. Emberekhez, ünnepekhez, eseményekhez volt közöm. Tartoztam valakihez, kapcsolatom volt az idővel, a tárgyakkal. Ha föld pora voltam is, erőt adott a remény: valamikor életet érdemlő ember lehetek…

Most senki sem bíz meg semmivel. Senki sem kér számon tőlem semmit. Nem vigasztalnak, de nem is ösztökélnek, élhetek a magam választása szerint. Ez a háromhónapi semmittevés az élet legszélére szorított. Vélt magasságból süllyedek mind mélyebbre, észrevétlenül is lefelé visz az út; ácsoroghatok, verekedhetek, ölelkezhetek és járhatok vigasztalódni a vasárnapi prédikációkra.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Bárgyú kapaszkodás. Hazug fohászkodásom jutalmát várom az istentől.

Kérvényeket írok a környező szlovák iskolák igazgatóságaihoz. Féltucatnyi helyen válaszra sem méltatnak. „Boldogok a békességre igyekezők; mert ők az Isten fiainak mondatnak…”

Az új változásnak kétirányú lépcsősora van. Az egyik lefelé visz, a másikon emelkedni lehet. Az idegen nyelvű hivatalnoksereg most az első fokú ranglétra; ez a hatalom felső foka. A zsidó családok hazakerült töredékei kereskednek; átfestik vagy leszedik a Grossmann-, Jakubovics-, Fanika-, Vitriol- és Braun-üzlet címtábláit. Halottak emlékét takarják. Gyorsan gazdagodnak, az országot járják, és egyenesen a gépek alól hozzák az árut. Forgatják a pénzt, százféle üzletbe fognak, országhatártól országhatárig szövik a kereskedelem látható és láthatatlan hálózatát.

Gyorsan gazdagodni: tragédiájukat követő íratlan törvény. Nem is titkolják, lakásaikat sem rendezik be. Képtelenek itt tovább élni. Útra gyűjtik a pénzt, templomba se járnak, csak szombatonként a temetőbe, emlékeznek és búcsúzkodnak az ősöktől.

A felfelé vezető lépcsősornak ez a legalsó foka; félelmetes és szomorú emelkedő.

Az utána következőn az újonnan jöttek állnak: a háború győztesei. Hősök és magukat hősöknek kiáltók. Becsületesek és becstelenek. Több a jutalmát kérő, kevesebb az új eszme igazát és útját egyengető. Az élelmesebbje üzletet nyit, birtokok gondnokságát vállalja, parancsolni és gazdagodni akar.

 

Alattunk szekérutak csíkoznak a határ felé. A faluszélektől merőlegesen indulnak, aztán kanyarogva elkopnak, megszűnnek. A határ vonalát felülről nem látni. Csupán az országutak szélére állított nemzetiszín oszlopok jelzik az ország végét és másiknak a kezdetét. Az emlékezésnek alig van szemhunyásnyi ideje, fenn másként kapcsolódnak az utak és élmények. Mintha valami folyton szakadozna mögöttem, alattam és felettem. Gyámoltalan ujjhegyekkel éppen hogy összehajtogatom a cérnaszálutak végét és kezdhetem elölről…

És marad egy rés, a pókhálószövevény legutolsó szála: csempészkedés. Ez tiltottan szabad. Itt lehet fogózni, kapaszkodni tíz körömmel. Ne lássa, ne hallja senki: törvény üldözi, de mégis szükséges, mert ettől duzzad a szaporodó üzletek jövedelme.

Minden mozgásnak van egy törvénye: szorultságában az ember is a kínálkozó lehetőségek irányába mozdul. Ez pedig csak egy van, lefelé lépni egyet. Hagyni büszkeséget, célokat, élet értelmét, tisztességet, méltóságot. Föld alá bújni, és élni, ahogy lehet.

Láthatatlan gazdák megbízásából egy csomagot viszek az új szovjet határon túlra. Először sikerül, másodszor elfognak. Megszégyenítve kísérgetnek Csap romhalmaz utcáin. Mutogatnak, mint a halálos ellenséget. Elvisznek a cigánysorra, és kényszerítenek, hogy a tiltott csomag tartalmát osszam szét a nincstelenek között. Kínomban ordítani tudnék: élesztőt osztogatok félkilós csomagokban. Süthetnek, főzhetnek, nőhet a kovász…

Leszálltunk.

Egy ideig úgy éreztem, hogy talpam alatt imbolyog a föld. Bizonytalanul tettem néhány lépést, csak úgy, céltalanul, mintha a levegőnek tartoznám ezekkel a mozdulatokkal. Alaktalan, kék síkság szélén álltam, és suta mozdulatokkal valami láthatatlan láb nyomait kerestem. A földet akartam érinteni közelről, úgy, ahogy a halál pillanatában érintkezünk vele. Mereven, mozdulatlanul a megnyíló föld hasadékába borulva befejezni az emlékeket. Folytatni és befejezni…

Nem maradnék halva, csupán a földet érinteném, a két könyökömmel s görbült hátammal. Aztán felkelnék és továbbmennek az ég szélén, csupán reszketésem hagynám emlékül a földnek; nagy lomha teste hadd nyelné magába életem kísértő remegését. Bőkezű akarok lenni, az embereknek hiába is kínálnám valamikori félelmem, a földnek ajándékozom, mint a tegnapi és az azelőtti napot az idő gonosz múláságak.

Belesodródtam egy csempészbandába. A társak közül egyelőre csak háromnak ismerem az arcát. A többiek láthatatlanok. Ismét megbízatásokat teljesítek. Tiltott küldeményeket cipelek féltve őrzött rejtekhelyekről. Minden nap új izgalmat hoz. Az országhatár ellenség, de ha sikerül, haszon is.

Pallai Jánosnak hívják a bandavezért. Keveset tudok róla. Földhözragadt senki. Nem szívesen beszél magáról, de ha elkezdi, hol mindenütt járt már „kenyér után”, nem győzöm sorát várni mesterségeknek, városoknak és éveknek. Okos fekete szeme van és ezerráncú homloka. Monoton történeteinek van egy ismétlődő mondata: „Élni kell, kérem.” Se kevesebb, se több bölcsességet nem mond ennél.

Ősz van. Hideg, novemberi napokkal közelít a tél. Reggelre gyenge fagy pillézi a pocsolyák tükrét. Délfelé havas eső záporoz, estére köd száll, sűrű, átláthatatlan ősz végi köd. Az utcákon alig jár ember, s aki mégis kénytelen kinn lenni, siet, szedi a lábát, hogy minél előbb behúzhassa maga mögött az ajtót.

A csempészvilág földalatti labirintus. Földtúró emberállatok ezernyi ravaszsággal létrehozott műve. Járatai vannak, szűk folyosói, láthatatlan ablakmélyedései és hatalmat félrevezető jelrendszere.

A város két végén, a posta és az iskola előtt katonai őrszem strázsál. K.-ból, a határmenti faluból szekér hozza minden reggel a gondosan csomagolt cigarettásdobozokat. Ezt Pallai mondta a múlt héten. Kíváncsian kérdeztem, faggattam volna a bandavezért, de szigorúan leintett. Jobb, ha semmit sem tudsz, mondta lassan, és elfordult tőlem. Az a feladatom, hogy kijátsszam a város alsó végén vigyázó őrszemet. A szekér mindig pontosan érkezik. Alig hajnalodik, ostornyél vége kocog a konyha ablakán. Hárman fuvarozzák a csomagokat, mindennap más ember szekerezik a városba. Ez is Pallai ravaszsága.

Nagy bajuszú, sovány parasztarc tapad az ablak sötétjére. Most ez jött, a bajuszos. A nevét nem tudom; csak arcvonásaik és alakjuk szerint ismerem a fuvarosokat. Míg nem hallja az ajtónyitás zaját, mozdulatlanul áll. Miközben a ruhát kapkodom magamra, lopva az ablakot figyelem. A kocsis vézna alakja belefér a keskeny ablakkeretbe. Jobb kezében az ostor áll földre eresztve, fején kopott kucsma, amelynek a tetejét nem látni.

Kintről fojtott köhögés hallatszik. Ilyenkor már tudom, mi következik. A fuvaros a zsebébe nyúl, előkotorja a dóznit és cigarettára gyújt. Méregerős füsttel fékezi az ingerlő köhögést. Olyan ez, mint egy rémítő mese. Ismert, nehéz mozdulatok kavarnak a hajnal szürkeségébe, mintha szobor mozdulna, hogy sötétséggel védje és takarja magát.

A szekér a szőlők alatt vár. Az öreg felhajtott az útról, és egy roskatag kunyhó elé állt. Így alulról nem látni, a hegy felől pedig takar a cseresznye- és szilvafák sűrűje.

– Mennyit hozott?

– Százezret.

Lerakodunk. Ahogy adogatja a csomagokat, látom, reszket a keze. Kissé csíp a hideg, de ezt is csak a leheletünk érzi. Érzem a felém nyújtott csomagok remegésén át az öreg félelmét. Számára ezek a veszély utolsó pillanatai. Siet, kapkodva szedi a levegőt. A szénacsomót is úgy hagyja, kupacba túrva a szekéren. Maga alá húzza az ülésdeszkát, és indul. Idegesen a lovak közé csap, mintha menekülne. Köszönni is elfelejt. Már az országúton jár, mikor megemeli kalapját a hegy felé, egyszerre búcsúzva kunyhótól, hajnaltól, a szőlők karórengetegétől és a rám ruházott veszélytől:

Beteszek a zsákba két csomagot. Felülre negyedzsáknyi korpát öntök, lazán bekötöm, és indulok. Le kell térnem az országútra, a város végéig innen ez az út visz. Erre járnak a határmenti járőrök is, de azok később jönnek be.

Időnként megállok, s mintha a zsákot igazgatnám, félkört fordulva az utat kémlelem. Senkit sem látok. A szőlők alján rendszertelenül, egymástól messze épültek a házak. A malomig nyolc ablak előtt kell elmennem; öt fehér kilométerkő, négy ház nyolc ablaka néz és vár. Lépteim zaja felerősödik, cipőm talpa egyre hangosabban morzsolja az országút kavicsát.

A házakból biztosan látnak, figyelnek, gondolom félve. Reggel van; és ilyenkor megnézik a járókelőket. Fél szemmel figyelem az ablakokat. Csak a középső házból szűrődik ki valami gyenge fény.

Baricséknál már fenn vannak, vagy virrasztottak: Balázs, a legnagyobb fiú halálán van, tüdőbajos. Kertek és szőlők tiszta levegőjén nőtt, mégis meghal. Elmegy az apja után.

Napról napra járok e házak előtt. De talán csak most érzékelem igazán a falakon túli sorsok gondját. A magam szorultsága az ablakok sötétjéhez kényszerít, mintha leskelődném. Pillanatonként úgy érzem, rám dől a vályogfal, és arcomba csap a szobák reggeli bűze. Már hallom a malom dohogását. Egyenletes időkőzőkben vaskalapács sújt a földre. A városszéli őrszemig innen alig százméternyi a távolság, két fehér kilométerkő köze. Ha a katona megállít, azt mondom, a malomból jövök. Erre már felkészültem. Ha elhiszi, továbbenged, ha gyanút fog, kérdezősködik.

A malomból jövök, ismételgetem magamban.

A mentegető hazugságoknak csupán az első mondatát fogalmazom előre: a malomból jövök… Ennyi a remény. Görcsösen markolom a zsákot, orromba csap a korpa és a dohány erős szaga.

Őröltetni nekem is van jogom, vigasztalódom. Felöntik a búzát. Előbb a tisztítóba kerül, aztán a garatra viszik a kanalak. Szép tisztán folyik a fehér liszt: Balázs mindig a malomajtóban ácsorgott, nézte a szekereket. Segíteni akart a gazdáknak, görnyedve fogta a zsákok végét, hogy jutalmul beülhessen a saroglyába. Persze csak a város széléig engedték, ott leszállították. Féltek tőle, attól tartottak, hogy nyakukon ragad a bárgyún mosolygó, sápadt arcú fiú.

Lehet, hogy már meg is halt.

Jó lenne összeszámolni, mennyi pénz törik a vállamon, gondolom egy pillanatra. Ötezer, tizenötezer, húsz…

A malomból jövök. Ezt a mondatot sokféleképpen tudom mondani … Aztán elszakadnak egymás mellől a szavak, összezavarodnak: A molnárok ruhája fehér a liszttől, télen is fehér, de a hó fehérebb… Ha Balázs lány volna, biztosan fehér ruhában temetnék. Így csak az arca világít majd.

Már látom a katonát. Az út másik oldalán egy kapufélfának támaszkodva áll. A dombról lefelé lovas postakocsi zörög, s ahogy elém ér, a kocsis ravaszul mosolyogva rám köszön.

– Állj! – int felém a katona.

A szekér zörgése hirtelen elcsitul. Egy fekete ruhás ember ugrik a kerekekhez, és a küllők között motoz valamin. Látom, hogy az őr elmozdul a helyéről, és a kocsihoz megy. Kilépek, és halkan motyogom magam elé: A malomból jövök…

Minden pillanatban várom, hogy megrántják vállamon a zsákot. Harminc lépés után befordulok a kapun. Nem bírom megállni, hogy vissza ne forduljak; a postakocsi már elindult, hátsó kereke hersegve szántja az országutat. Földre eresztem a zsákot, és félszáz méternyi távolságból farkasszemet nézek a katonával. Néhány tétova lépést tesz felém, megfenyeget, majd elfordul a malom felé.

Lábam reszket, zsákot tartó kezem is idegesen rángatózik. Jó lenne megpihenni, s levetni a görcsös izgalmat. Nem tehetem. Fél nyolcra a bankház előtt kell lennem a két csomaggal. Itt egy iskolás lány veszi át tőlem a küldeményt. Eddig szól a megbízatásom. A bankház sarkáig. Innen visszafordulhatnék, nyugodhatnék kis időre. Inkább követem a lányt, már háromszor láttam, de a nevét még nem tudom. Csak az arcát ismerem, sápadt, fehér, tiszta arcát, meg szigorú, fegyelmezett tekintetét.

Hóna alá fogja a két csomagot. Húszezer cigarettát visz. Ismét számolni kezdek. Mi lenne, ha megszöknénk? Ketten. Öt, tíz, negyvenezer… A lánynak szép a lába. A járása is szép, kiegyensúlyozott. Szabad kezében hanyagul himbálja a táskát, így nyugtatja magát, izgul, fél, vagy talán nem is érzi a veszélyt?

A posta előtt sétáló katonától alig választja el néhány lépés. Egyre közelebb kerülök a lányhoz. Kettő, már csak egy lépés köztünk a távolság. Izgatott szavak tolulnak a számra: megállítom, megmondom, forduljon vissza, mert szigorú büntetés jár…

Már egyvonalban lépek vele, látom szemében a megrökönyödést. Talán kérdezne is, de a katona alakja rohamosan közelít. Hirtelen zúgni kezd a fülem, az izgalmak okozzák. Érzéklésem ilyenkor egy más világba kapcsol, óriásivá nőnek szememben a tárgyak és az emberek.

– A malomból jövök – motyogom magam elé. A lány tágult szemmel néz a számra. Nem szabad félni, folytatom. Most fél lépéssel előttem megy a lány.

A katona elém nő, megnagyobbodik a szeme, a füle. Csak minket néz, nincs is más dolga, mint hogy utunkat állja. Rajtunk kívül senki sincs az utcán, a lány csendben lépked, én szabálytalanul kopogok mellette a cipőm sarkával. A katona csak ezt hallhatja, az én caplató kopogásomat.

Az ajtót én nyitom ki a lány előtt. Zavartan csak annyit súgok feléje:

– Szigorúan büntetik.

Értetlenül néz rám, s látom, hogy az izgalomtól remeg a szája széle. Beáll a sorba, mögéje nyomakodom. A csomagokat gondos pontossággal megcímezte valaki. Az egyik Prágába, a másik Choceňba utazik. Mindkettőre nagy betűkkel írták rá: Törékeny. Piros ceruzával még alá is húzták.

Hazugság. Hány hazug szó egy darab papíron!

– Hogy hívnak? – hajolok közel a lányhoz. Mintha megrándulna, lehajtja a fejét, de nem fordul vissza. Leveszi fejéről a kendőt, s gyakorlott mozdulattal egybefogja hátul a haját. Fehér ujjai egy pillanatra beletúrnak a hajszálak kéklő feketeségébe; zsoltárok lapjain villog így a tiszta fehérség a sorok között.

– Hogy hívnak? – ismétlem a kérdést.

Egy pillanatig mozdulatlanul áll, majd féloldalt fordítja a fejét. A két csomagot maga előtt tolva alig észrevehetően előremozdul. Arcának sápadt fehérségén van valami hasonlíthatatlan tisztaság. Olykor azt kell gondolnom, hogy a halott Berei Erzsi rokona ez a lány, a halál színeit viseli méltósággal, a fehéret és a feketét. Kísérteties hasonlóság; ez a lány élőket és holtakat idéz egyszerre. Megfogom kezében a fejkendőt. Míg mérlegre teszi a csomagot, egy pillanatra el is engedi a puha tapintású ruhadarabot. Aztán ingerülten utánakap.

– Hogy hívnak?

Dacosan, megvetően néz a szemembe. A szája széle mintha mozdulna, de nem szól. Elfordul tőlem, és kifelé indul. Én ott maradok egy sárga kendővel a kezemben, fásultan tűrve az emberek ingerült lökdösését…

Még egy hétig tart ez a játszma. Ismétlődnek a napok; reggel zörögnek az ablakon, felcihelődöm, segítek lerakodni, hazalopom a csomagokat, aztán sietek a bankház sarka elé, hogy találkozzam a fehér arcú lánnyal. A veszély pillanatai örökkévalóságnak tűnnek fel, a reménykedő tekintetek annyira rövidek, hogy valójában nem is lehet bennük hinni. Vigyáznám, félteném a lányt, de nem akar ismerkedni. Képzeletemben egyre többet hívom, szólongatom. Várom a hajnalokat. Értelmetlen vágyakozás. A lány egy pillantásával sem biztat. Mozdulatai gépiesen ismétlődnek, arcvonása, tekintete mindig egyformán rideg és kimért. Messze van tőlem, mint az emberek becsülése. Keveset tarthat rólam, a rossz emberek közé sorol, a zsiványok, csalók és betörők társaságába.

Elromlik a képzelet festette kis öröm is. Észrevétlen külön kategória leszek. Naponta ismerkedem sose látott emberekkel. „Szakmabeliek”. Földalatti férgek, milliókat cipelő napszámosok.

Kis örömök és mindent kockáztató pillanatok társulnak egymás mellé. Vannak helyzetek, amikor egy vigyázatlan mozdulat megpecsételheti a sorsom, de nem félemlít. Elismerést nem kapok senkitől, jutalmain Pallai fejbólintása és a pénz. Egy reggel hiába várom az ébresztőt. A bankház sarkához mégis elmegyek. Meglepetésemre a lány sem várja a csomagokat. Tétlenül őgyelgek az utcán. Egy ideig jólesik a nyugalmas semmittevés, felenged bennem a lappangó félelem. Másnap felöltözve várom a nagy bajuszos kocsis érkezését. Nem jön. Üzenetet, figyelmeztetést sem kapok senkitől. Tanácstalan és tájékozatlan vagyok. Az eseménytelenség már rémít. Két napra nagyanyámhoz költözöm, de ott sincs nyugtom…

Elgyalogolok K.-ba, Pallaihoz. Hiányzik az elfoglaltság. Még ha veszélyes is, tenni kell valamit, tartozni valakihez, akár megvetett és üldözött emberekhez is. Társaságukkal nem dicsekszem senkinek, csak magamnak vallom be, hogy Pallai jót tesz velem, szükségem van rá. Legalább megbízatásokat, „munkát” ad.

A ház ajtaja zárva. Csak harmadszori kopogtatásra húzzák el a függönyt. Megnéznek, aztán beengednek. Egy élénk szemű asszony fogad.

– A gazda? – kérdem tétován.

Az asszony végigmér, aztán a tűzhely felé mozdul.

– Miért keresi?

– Hívatott – hazudom.

Egy nyűtt kosárból forgácsot markol fel, és ráérősen a tűzre szórja.

– Dolga akadt – mondja félig felém fordulva. Zavarja a jelenlétem. Nem ismer, a szeme sarkából gyanakodva vizsgál.

– Mikor jön haza?

– Nem mondta.

Zavartan állok. A konyha agyagpadlója tisztára sepert. A száradó homokon derékszögben hajlik a taposás; a tűzhely sarkáig és onnan vissza a szobába. Az udvarra nyíló ajtóig csak az én cipőm nyoma látható. Az asszony észreveszi kutató szemlélődésem, s riadtan kérdezi:

– Ki küldte?

– Ismerem a gazdát. Segítek neki…

– Bajba rántják, mindegyik csak vele takarózik. Tudhatnák, hogy figyelik. A látogatókat is szemmel tartják…

Az ajtó felé hátrálok. Megszeppenve dadogok valamit. Mégsem enged el az asszony: Elém tol egy kopott támlájú széket, s leültet a konyha közepére.

– Várja meg – mondja barátságtalanul.

Elszívok egy cigarettát. Jó ideig szó sem esik köztünk. Egyszerűen nincs miről beszélnünk. Érzem, az asszony fél tőlem. Mozdulatai határozottak, de olykor mintha tétovázó ujjhegyeivel akarna bizonyságot szerezni kilétemről. Szertedobált ruhadarabokat rendezget, egy kis piros szvettert már harmadszor vesz a kezébe. Az időt húzza, várakoztat és maga is vár. Ez a némaság időnyerés. Egyszerű eszével veszélyt sejt… Védekezik!

– Odaátról jött?

– Nem.

– Hová való?

Most már nem fordít hátat, ha kérdez. Akármit tesz, a tekintete engem fog. Ezért marasztott itt, tudni akarja, ki vagyok.

Nyöszörögve nyílik a szoba ajtaja. Egy gyereklány lép ki a konyhába: Mezítláb van. Kérdőn az anyjára néz, majd letérdel egy fületlen ruháskosár mellé.

– Hagyd békén – inti az asszony. A kosárból csecsemőgügyögés hallatszik. A szobából még két gyerek jön ki, mindkettő lány. Egyformák s feltűnően szépek. Egyiken csak rövidke ing libeg: kenyérszínű bőrének valósággal érzem a szagát, ahogy elmegy mellettem. Körülállják a ruháskosarat, és kérdőn néznek rám: a három félmeztelen gyerek is, az anyjuk is várja, mit mondok.

A három pár láb nyoma bevezet a szobába, egy leánytest szélességében nyitva maradt az ajtó. A meztelen talpnyomok végén három, deszkából ácsolt fekhelyet látok, mintha kecskelábakat szögeztek volna össze. Pokróccal letakart három kis ravatal. Börtönben hálnak ilyeneken a kemény csontú rabok.

Az asszony megkönnyebbül. Még nem szól, de gyorsabbak, biztosabbak lettek a mozdulatai. Letörli az asztalt, és kínálás nélkül egy kancsó tejet tesz elém. Szorongva számolok magamban: három nyomorult fekhely, egy asztal, egy szék. Csillogó gyerekszempárok merednek rám, lesik, mit teszek. A homokkal felhintett földet nézem. Ilyen a bőrük is; formás combjuk barnán világlik elő a fehér ing alól. Éhesen nyeldesek, de nem nyúlok a kancsóhoz. Félek, hogy elmozdul előlem ez a kenyérszagú kép, s a gyerekek visszariadnak a szobába.

– A kocsmába ment – mondja sokára az asszony. Az udvar elhagyott gólyafészek, puszta és mozdulatlan. Kerítése, kapuja nincs. Az utcáról széles ösvény vezet a kert felé. Az asszony nem kísér ki, kötényét gyűrve az ajtóban áll, és figyel, hogy az utcán merre veszem utamat.

Pallai megütközve fogad. A földet nézve barátságtalanul kezet nyújt, és bevezet egy sötét helyiségbe.

– Ötödik napja várok – kezdem zavartan.

– Berezelt? – kérdi mosolyogva a sarokból egy széles arcú fiú. Zavaromban cigaretta után kutatok a zsebemben. Itt van a kocsis is, a nagy bajuszú, aki cigarettával gyógyítja köhögését. Üveget nyújt felém a szélesarcú.

– Ettől megnyugszik – mondja, és megint mosolyog. Pallai az ajtó mellett áll, és engem figyel. Falnak tántorodom a pálinkától.

– Tengeri, abból csak ilyen van – hallom, de nem tudom, ki mondja ezt.

– Nem kapunk több cigarettát – hallom Pallai hangját. Könnyeimen át nézem az alacsony mennyezetű helyiséget és a három embert. Pokol fenekének is beillene ez a környezet.

– Odaát lefogtak egy csomó embert – folytatja. A vézna kocsis a korhadó padlódeszkát nézi meredten, mintha imádkozna vagy számolna magában. Balra tőlem fakó plakát takarja az ivóba nyíló ajtót. „Miért bántod?” – olvasom a valamikor fehér betűkkel. A két szó fölött a keresztre feszített Krisztus. Szomorúan néz ránk. Az ivóból akadozó beszélgetés zaja verődik át hozzánk.

– Most mi lesz? – kérdem tétován. Hallgatnak. Érzem, most dől el, maguk közé fogadnak, avagy elküldenek. Pallai gondolkodik, a másik kettő zavartan nézi a földet.

– Élni kell – mondja komoran.

– Kereskedünk – nevet a szélesarcú.

– A morzsáját kapjuk mindennek, úgy, mint ezelőtt. Semmi sem változott. Megint ezek kezében van a hatalom, meg a pénz is – s kezével hanyagul a kocsmaajtó felé int.

– A magyar határ könnyebb. Ott próbálkozzunk – szakítja félbe Pallai.

Most a gazda nyújtja felém az üveget. Megtiszteltetésnek érzem a mozdulatot.

Lesnek ránk…

– Mindenkinek hisztek – korholja Pallait az öreg. – Kitartástok nincs, az a baj. Ha pénzt éreztek a markotokban, boldog-boldogtalannal mulatoztok.

– Maga könnyen beszél, csak a víz partján ül – inti le a szélesarcú.

Az üveg ismét körbejár. Hallom az öreg hangos kortyolását. Érdeklődve fordulok feléje. Pallai szomorú szemmel nézi a bugyborékoló sárga folyadékot, majd magához veszi az üveget.

A fiú hozzám lép, és cigarettát kér. Nem gyújt rá, türelmesen morzsolgatja a vékonyka szívnivalót, és tekintetével Pallai kezét figyeli. Nincs miről szólni, most már a mozdulatok és a tekintetek beszélnek.

Az öreg a bajszát törli, de apró ragadozó szemével ő is az üveget lesi.

A Krisztus-plakát váratlanul elfordul, kocsmazaj sodródik be a félhomályba. Egy alacsony, kövérkés, szemüveges ember lép közénk, amint meglát, végigmér, és közel hajolva hozzám, az arcomat kutatja. Kérdően néz a gazdára, amaz alig észrevehetően bólint a fejével.

– Új ember – mondja, s a szemüveges elé tartja az üveget.

– Mára elég volt – válaszolja az. A rövidlátó ember bizonytalan lépteivel a sarokba megy, és sokáig tapogat valamit egy rongykupac alatt. Új ember, gondolom keserűen. Megszülettem másodszor is. Vannak szavak, amelyeket sohasem lehet elfelejteni, megkövesednek az idegpályákon. Vannak, helyet foglalnak, megtartják régi jelentőségüket, s kiszámíthatatlan időközökben visszhangjuk kél.

 

Beálltam a nevesincs emberek sorába. Meleg ősz van, lábunk alá rozsdazöld gyepszőnyeg borul. Még érezni a füvek akaratát. A látóhatár széle még tiszta, mintha valahol megállt volna a nap járása.

Pallai mondta, hogy induljunk már. Magamban csodálkoztam is elszántságán. Hisz világos van még, s ez a legnagyobb áruló. Az őszi estközel csalóka, csupán villanásnyi ideig tart. A kertek széléig sem érünk, ránk permetez a szürkület. Gyaloglásunk mintha az éjszaka magvát szórná a földekre.

Elöl Pallai megy, utána a szekér, púposan tetőzött rakománnyal. Aztán a széles arcú fiú következik, s legvégül én.

– Így szabályos – mondja Pallai.

Az estét mi visszük a folyó felé. Mire az akácos széléhez érünk, sötétség fonódik a fák koronájára.

Az akácos után nyárfák és fűzfabokrok sűrűje következik. Ez már biztos takaró. Nem látom az utat, azért a szekér végét fogom, hogy le ne maradjak a többiektől. Nem félek, bízom Pallai ravaszságában s ebben a világtalan sötétségben. Megtapogatom magam, bizonyságot akarok szerezni efelől, vagyok, létezem-e még; szemem használhatatlan vakablak. Lépéseimet alig érzékelem, még a lovak patájának dobogását is elnyeli a süppedő hordalékhomok. Szó nem esik köztünk, még köhögni vagy krákogni sem szabad.

Ilyen az élet vége, a fájdalmatlan halál, tűnődöm magamban. Minden láthatatlan, a tárgyak nesztelenek, a fák megszűnnek, színét veszti az ég is. A porszemek élete lehet ilyen érzéketlen.

A folyóvíz tükre ébresztőként csillan elém.

Pallai gyufát gyújt a víz partján. Ez a jelbeszéd. Mozdulatlan csend, nem jön válasz. A folyó néma, mintha a levegőben vagy az ég alján folyna. Várunk.

– Hozd fel a csónakot – suttogja Pallai.

A szélesarcú eltűnik mellőlünk. Kis idő múlva a gazda ismét lángra lobbant egy gyufaszálat. Magasra emeli a feje fölé, és köröz vele a levegőben. A túloldalon semmi sem mozdul. Lajos már visszajött a csónakkal, hallom, hogy a partra csapja a láncot és az evezőket. Szemben velünk erőtlen fény villan. Úgy tetszik, túlságosan hosszan ég. Integetnek is, mintha hívnának, jelt adva az indulásra.

– Mehetünk – szól izgatottan a fiú.

– Nyughass!

– Hívnak.

– Ne mozdulj – parancsol Pallai.

Az öreg szuszogva zsákokat rak a csónakba. Nem hallgat a gazda intésére. Szabadulni akar a terhétől, menekül, gondolom sajnálkozva. Lihegve felkapaszkodik a homokparton, aztán nevetségesen visszahempereg.

Pallai ismét gyufát gyújt, egyszerre hármat is. Szemben ismétlődik a jel, úgy, mint az előbb, tűzkörök kavarnak a levegőbe. A fiú már a csónakban ülve sürgeti a gazdát. Pallai fojtottan káromkodik.

– Már az istennek se lehet hinni, valaki elárult. Az egyezség úgy szólt, ha én egyet gyújtok, nekik kettőt kell. Ezt nem lehet eltéveszteni.

Értetlenül nézek a gazdára, s magamban a túloldalon villantott fényeket számolom: kettő, három. Hangok foszlánya csap át hozzánk a másik partról, beszélgetnek, de a szavak értelmét nem lehet kivenni. Dolga végeztével az öreg leült a meredek partszélre. Alakját nem látom, csupán cigarettája parázslik a sötétben. Már nem fél, nem is vigyáz, nem törődik a mindnyájunkat fenyegető veszéllyel.

Engem riaszt az erdőszél sötétje. Máskor a mezőre járókat is megmotozzák a fináncok, most meg szóba sem kerülnek. Szekérrel jöttünk nyugodtan, mintha ajándékot vinnénk a császárnak vagy a környékbeli nagyurak valamelyikének.

– Átmegyek – mondja indulatosan a fiú.

– Maradj – szól rá a gazda.

– Ránk jön az éjszaka.

– Hátulról is meglephetnek – mondom félénken. Pallai hosszan rám néz, de nem szól. A víz széléhez hasal, és egy nevet ismételget:

– Szabóó… Szabóóó.

– Pallai – jön meg a válasz.

– Gyerünk – sürget a fiú.

A gazda még egyszer gyufát lobbant, egymás után többet is. A túloldalon ismétlődik a jel. Látom, a gazda még mindig tétovázik; feláll, a csónakhoz lép, majd visszajön hozzám. Zsebéből fáklyacsonkot vesz elő, a part felé fordulva meggyújtja, és beszorítja két fűzfaág közé. A szurok sercegve ég, fénye rávetődik a víz színére. Szeme gyúlt a sötétségnek, gondolom szorongva. Lehet, hogy a halak feljönnek a mélyből, és a világosság köré gyűlnek.

– Lefelé evezz, a bokrok alá – parancsol a gazda. Én a csónak elején ülök, ők ketten hátul. Ujjaimmal hanyagul fésülöm a víz tetejét. A fűzfabokrok ága-boga alagút boltozatát emeli fölénk. Moccanni sem lehet a csónakban, szélei alig félarasznyira emelkednek ki a vízből.

– Neki a nagy nyárfának – mondja Pallai rekedten. Alattam sötéten pezseg a víz; félelem szövődik belém, hiába van itt a gazda, hiába hallom az evezők egyenletes merülését. Félek. Iszonyodom a sötét víztől. Még látom a fáklyacsonk erőtlen lobogását, mintha végtisztességet adna víznek, égnek és földnek. Messziről fényporszemnek rémlik, nemsokára vízbe hull, elfogy, a halak újra leúsznak a mélybe. A víz folyása erős. Ha a sodrás irányába fordulunk, a csónakba becsap a víz. Jobboldalt a fiú evez. Pallai előregörnyedve dolgozik, ő tartja az irányt.

– Árad – mondja maga elé a fiú.

– Ha besodor a kanyarba, felborulunk – szűri a foga közt Pallai. A gazda ingerültsége rám ragad: a víz ijesztő közelsége megbénítja gondolataimat. Állati reszketéssel várom, hogy földet érjünk. Azt sem bánom, ha a túloldalon szuronyerdő vár, semmi sem fontos, csak a föld… a föld. A csónakba láthatatlanul víz szivárog. Emelgetném a lábam, de attól tartok, egyensúlyát veszti ez a vízre fektetett fakoporsó. Már Pallai is evez, kapkodva, erejét megfeszítve meri a vizet. Hiába meresztem a szemem, egyiküket se látom, csupán mozdulataikat s lihegésüket érzem. Tehetetlen indulat szúr belém: Eddig minden csak játék volt, a tegnapi nap is. Minden, ami eddig történt az életemben… Jelentéktelen izgalmakká törpülnek a szökések, a börtön, a szerelmeket is inkább csak akartam, de nem éltem… nem éltem. Tulajdonképpen én még nem is éltem.

– Segíts – koppan elém egy bádogedény. Szolgaian engedelmeskedem, a csónak alját és bordáit horzsolva meregetem a vizet.

Úgy érzem, sohasem kötünk ki. Már azt sem hiszem, hogy partja van a folyónak, megszűnt létezni a föld. Csak hullámok vannak, süllyedő és emelkedő hullámok: bizonytalanság, reszketés, félelem. Átkoznám magam, de ehelyett lecsúszok a csónak fenekére, lábamat a zsákok közé erőszakolom, legalább ez, legalább így biztosítom magam. A tárgyak érintése némileg megnyugtat. Jó lenne imádkozni, gondolom pillanatonként, de ahhoz meg nincs erőm.

– Gyorsabban – inti Pallai a fiút. Most gyűlölöm a gazdát minden szaváért. Zsarnok, folyton csak parancsol. Itt csak az ő akarata érvényesülhet.

– Forduljunk vissza – mondom bizonytalanul.

– Ne mozogj! – sziszegi felém. Ebben a pillanatban nem köt e két emberhez más, mint szaggatott nyögésük és az arcomra fröcskölődő víz. Gyűlölöm őket.

Parthoz ütődünk. Pallai a zsákokon taposva kiugrik a csónakból. Kaparó mozdulatokkal a láncot keresi, és eszelősen húzza, ráncigálja a ladikot biztosabb helyre.

– Beázik, minden tönkremegy – hadarja. Kapkodva dolgozunk, mintha sortűz seprésétől tartanánk. Most érzem igazán a zsákok súlyát: A fiú néhány lépés után hanyatt fekszik, és hörögve kapkodja a levegőt.

– Sok volt – fújja alig érthetően. Kimerülve a földre terülünk. Pallai hason fekve hallgatózik. Hihetetlenül sokat bír, fáradhatatlan. Számára elég egy pillanatnyi nyugvás, és már ismét megfeszül, ügyel, néz, kémleli az éjszakát.

– Senki se vár – mondja felülve a fiú.

– Nem itt beszéltük meg, lesodort a víz.

– Az is a maga esze, óvatoskodik, senkinek se hisz.

– Rosszul viszonozták a jeleket. Boros pontos ember. Úgy beszéltük meg, ha én egyszer gyújtok fényt, ő kétszer válaszol.

Lassan megvilágosodik az ég alja. Pallai egy fatörzs mögé állva figyeli a partot.

– A fáklya még pislákol – mondja maga elé.

– Nincs más dolga…

– Túljártunk az eszükön – fordul a fiúhoz.

– Vagy a magunkén.

– Legyen igazad – válaszol ingerülten Pallai, és leül az egyik zsák mellé. – Menj végig a parton, ismered őket…

A fiú kelletlenül engedelmeskedik. Üresség marad utána. A gazda a sapkájával törli arcáról az izzadságot. Arca fáradt, de mozdulatai nyugtalanok. Cigarettát sodor nekem is, és közben hajlongva figyel, hallgatózik.

– Mit viszünk? – kérdem egy zsákra könyökölve. Közel hajol hozzám, érzem a leheletét is.

– Jobb, ha nem tudod.

– Mennyi pénz?…

– Nem is lehet összeszámolni.

Beszédfoszlány verődik felénk. Pallai arca megfeszül, riadtan maga mellé húz, s a cigaretta parazsát hirtelen rádörzsöli a földre.

– Mégis megtévesztettek…

Előbb a fiú tűnik elő a sötétből. Néhány méterre tőlünk megáll, maga elé bámul, mintha gondolkodna, lépjen-e tovább. Mögötte két katona áll, egyikük karjára eresztett fegyverrel noszogatja a fiút. Pallai fejét a földhöz verdesve káromkodik. Megmarkolja a karomat, mondana valamit, de elkésik. Zseblámpa fénye vág a szemünkbe, fegyvert szegeznek ránk, és durván talpra ráncigálnak.

– A magyar állam nevében… – hangzik az izgatott felszólítás. Ütésként koppannak rajtam a szavak, értelmüket nem tudom hirtelen felfogni, csupán annyit érzek, hogy valami fáj. Vassal verik fejembe a betűket… „a magyar állam…” Igen, meg kell értenem, olyan is van, hogy magyar állam, igazságos magyar állam… Éjszaka is őrzik a határait. Nem látom a katonák rangjelzését, de már a számon van a számtalanszor hallott szó: „Alássan jelentem, őrmester úr, hadnagy úr, ezredes úr, kormányzó úr, király őfelségének alássan jelentem…” Látom, Pallai közelebb lép az első katonához, és egészen az arcához hajol, de az durván eltaszítja magától.

– Indulás – hangzik a parancs.

– Nem lehet – ellenkezik a gazda.

– Elég volt a zsiványkodásból, Pallai.

– Tönkretesz, őrmester úr. Üres kézzel nem mehetek haza, ez a vagyonom, ebből élek. – A gazda fuldokolva, kétségbeesetten beszél. Lajos előrehajolva hallgatja a szóváltást, majd lábát a fűben csúsztatva a bokrok felé hátrál, menekül.

– Ne mozduljon…

– Félre kell mennem.

– Csináljon a nadrágjába!

A vékony hangú katona ízetlenül kuncog. A másik maga elé terel bennünket, és menésre ösztökél.

– Őrmester úr – kezdené Pallai.

– Fogja be a pofáját… Már a minisztériumban is ismerik a nevét, elhordaná a fél országot. Bitang! A kapa az büdös, üzérkedik, lopkod, telhetetlen zsidónapszámos… Mióta járja a határt, Pallai? – Libasorban gyalogolunk a falu felé. Csak most fordított a sorrend: egy óvatlan mozdulattal Pallai maga elé tolt. Mögöttem a fiú lépked, a mögött a gazda, s végül az őrmester. Kísérőnk megállás nélkül Pallait szidja, s ha kifogy a szuszból, görcsösen, hörögve kapkodja a lélegzetet. Fölöttünk a gyér csillagú ég. Félsötét van, és ilyenkor nehéz felmérni a távolságot. Hiába keresem a faluszél vonalát, a csomósodó sűrűségnek nem látom a végét, ég és föld széle egybemosódik. Időnként lassítom a lépést, hogy hátrafordulhassak. Ilyenkor forró leheletével súgja felém a fiú:

– Ráugrok, segíts…

– Krausz főhadnagyhoz vezessen, őrmester úr. – A gazda már egy vonalban halad a katonával, amaz nem válaszol mindjárt, csak a káromkodás ragad a szájára. – Hozzá vezessen… – A katona torkát köszörüli, és megjuhászodva hallgat. A két ember lépteinek nesze lassul, távolodik. Hallom, hagy Pallai beszél, de szavait nem értem.

– Szökjünk – markol vállon a fiú. Néhány riadt lépés után egy árokba esünk.

– Nekem behívóm van – rebegi föld felé a szavakat. – Két nap múlva mennem kell, agyonlőnek…

Vigyázva felemelem a fejemet, csendes beszédfoszlány szivárog felénk. Pallainak és a katonáknak mintha a sötétből nőtt volna ki a fejük, válluk és törzsük láthatatlan. Tanácstalan vagyok. Mennék a fiúval vissza, hagynám sorsára a gazdát málhástul, katonástul, de előttünk a víz, a parttalan folyó. Ettől félek, tájékozódni még annyira sem tudnánk, mint idejövet. A fáklyacsonk a túlsó parton már rég elhamvadt, halfejek sem törnek a víz színére nagy pirosságot látni…

A gazda óvatosan nevemen szólít. Előbb engem, aztán a fiút, mintha földből kelnének a szavak, a porszemek változnának emberi nevekké. Megegyeztek. Így van ez mindig. Nyomorultak ezek is, előbb ordítoznak, telekiabálják az éjszakát, de a kezük reszket, hogy kapjanak valamit. Piszkos komédia, arra megy minden, hogy ők is lekanyarítsák a magukét…

Pallai mérges, apró szavakkal parancsol.

– Mi van? – kérdi a fiú.

– Fedeznek.

– Mennyiért?

– Siess! Egy óra múlva lejár a szolgálatuk.

Nem tudom pontosan, hol állnak a katonák. Nehéz elhinnem, hogy szemet hunynak a nagyméretű zsiványkodás felett. Úgy látszik, Pallai sem bízik bennük teljesen.

– Külön járjatok, míg el nem mennek, kerüljétek egymást.

A katonák vizslató közelségét nem érzem, mégis félek lelépni az ösvényről. Csend fog körül, csupán a saját lihegésem hallom. Szinte már hiányzik a rejtett suttogás, az emberi hang rezgése. Inkább káromkodna az őrmester, átkozódása nyugtatóbb. Ez a figyelő csend félelmetes, így a gondolatokat sem lehet befejezi. Elég volna jobbra fordulnom, tíz lépést tenni más irányba… Képtelen vagyok elhatározni magam. S hiába is tenném, a végtagjaim nem engedelmeskednének. Ebben a földalatti világban a saját akarat megszűnik, a mozdulatok megbénulnak, célpont vagyok.

Rajtam tartja szemét a gazda, azt a katona figyeli, ő meg Krausz főhadnagytól fél… Bele lehet zavarodni; én vagyok a legkisebb célpont, azt figyeli mindenki, aki legalul van. Nem lép-e ki a sorból, nem gondol-e mást, mint amit a libasor rendje parancsol?

Mire a kertekalji csűrhöz érek, már Pallai is ott van. Megtapogatja és gyengéden a szalmába fekteti a zsákokat. Berei Erzsivel is így dőltünk a szénába: összebújtunk. Barátságtalan földszíne van a zsákoknak. A hajnalt vártuk. Elég volt, ha érinthettem lázas bőrét… Maroknyi szalmacsomót teszek a zsákok közé, olyan, mint egy megfagyott virágcsokor. Pallai értetlenül néz rám. Nem tudja mire vélni, amit csinálok. Nem baj. Így jó, ha nem érti.

Szürkéllő fény szivárog a deszka hasadékain át. Az őrmester egy zsákon ül. Arca meglepően öreges, orra tövétől a füléig széles forradás töri ketté ábrázatát. Szeme álmosan követi a gazda mozdulatait. Időnként ránk néz, mintha nem értené, vagy soknak tartaná a jelenlevők számát. Kakaskukorékolás töri meg a csendet. A katonák már elmentek, Pallai lehangolt. Szalmaszálat rágva topog a zsákcsomó körül.

– Lépre csaltak – mondja komoran.

– Mennyit kér?

– Még nem egyeztünk meg. Ravasz ember. Egyre csak azt kérdezgeti: mit viszünk cserébe?

– Hová ment?

– A körzetre. Tájékozódik, és estére biztosan megjelenik. Előbb kiszagolja az összeköttetéseimet, aztán visszajön. Ahogy ismerem, nem enged ki a markából.

Szótlanul ülünk egy sort. A fiú földre szegett fejjel hallgat. Pallai a szalmának dőlve nézi a csűr ajtaját. Lehet, hogy valami rég látott színdarabra gondol, aminek most jön a következő felvonása.

– Rossz tanácsot adtál, Lajos – fordul a fiúhoz szemrehányón.

– Nekem vissza kell jutnom – mondja ingerülten a fiú. – Behívóm van, holnapután jelentkeznem kell, agyonlőnek…

Verejték csillan keskeny homlokán. Pallai nyugodt léptekkel a csűrajtóhoz megy, kinyitja, majd visszadől a szalmába. Szárnyát csapdosva ismét kakas kukorékol, rekedten, elnyújtva, mintha végítélet közeledtére figyelmeztetne. Hűvös szél csap be az ajtón, arcunkba sodorja a töreket, Lajos meg juhászodva a földet nézi, már nem ellenkezik.

– Mehetsz! – vágja felé mérgesen a gazda. Amaz nem szól. Egy lélegzetnyi ideig semmi sem mozdul, majd Pallai feláll, és odamegy a fiúhoz. – Nem futhatunk százfelé – mondja megenyhülve.

Hiába virrad, még mindig az éjszakát érzem. A sötétség belém szívódott, és láthatatlan réteget vont sejtjeimre. Mindent másként érzékelek, mintha a szavak és mozdulatok irányt és értelmet változtatnának. Az éjszaka eltakarta az arcokat, nem láthattam a suttogó hangok gazdáit, a fiú ijedt meneküléséből is csak kapkodó lélegzése ért el hozzám. Nem láthattam a szemeket sem. Alaktalanná vált a föld, a sötétség, elveszett az ég széle is…

Hiába virradt meg, hiába ébresztget a kakas, hiába parancsol a gazda, minden sejtelmes marad. Mintha leszakadtam volna az emberekről, a fiú izgatott hadonászása a sötétet zavarja még. Pallai egy fűzfa alján ülve integet felém, a csűr is a föld alá süllyedt, a vakondtúrások alá. A tárgyaknak, szalmának, gerendáknak, szél marta deszkának nagy szeme nő, és mind engem figyel. Néz, vigyázza, hogy mit gondolok és teszek majd.

A talicska kereke görbe, és keservesen nyikorog. Ahogy forog, egyenes derekú S betűket rajzol az út nyirkos porába. Jövök és megyek, falu végére és vissza. Kétezer lépés oda, ezernyolcszáz vissza. Ha üresen tolom a talicskát, hosszabbakat lépek.

Hányan cipelték már így előttem igaz terhüket, nyikorgó talicskában, végig a házsorok között? Szokott és ismert mozdulatok, meggörnyedt a vállam, remeg a karom.

Aki utamba kerül, köszönök neki. Megbiccentem a fejem, meg is hajtanám magam, mint gyerek az öregek előtt, de ezt nem lehet, a talicska megfeszít, előregörnyeszt. Így, tört derékkal tisztelgek az embereknek és a házaknak is.

Jobboldalt sáros, iszapos víz az út és a házak között, az udvarokon keskeny töltés vezet végig. A falu végén nekem is ilyen keskeny utcácskán kell végigtolnom a zsákokat: a kiskapu nyitva van, egy kis időre bezáródik utánam, aztán fordulhatok vissza.

A második fuvar után kaptam. egy darab kenyeret és hozzá egy pohár pálinkát. Pallai már ott van, rendezkedik, mire harmadszor fordulok, az előző rakománynak nyoma vész. Kihez kerül, hová dugják, nem tudom. Nem is érdekel. Többször is meg kell pihennem, pedig a gazda megtiltotta. Ne állj meg, és ne elegyedj szóba senkivel! – intett. Mire az ötödik rakományt tolom, gyerekcsapat szegődik mögém. Felfedeztek. Jó lenne őket elkergetni, de az csak bőszítené kíváncsiságukat. Utcacsúfja lennék, kiabálnának, röhögnének rajtam, mint a falu bolondján.

– Hagyd – békít Pallai –, ha nem vetsz rájuk ügyet, dolgukra mennek.

Hiába. Ahogy meghallják a talicska nyikorgását, összerebbennek. Zúgnak, kísérnek, mint valami szúnyogcsapat. Táncolnak, elém futnak. Az egyik kis szúnyognak nincs a lábán cipő, repedezett, piszkos lábfejét szaporán kapdossa a hideg földről.

A másik is mezítlábas, a harmadik is. Ha nem volnék ilyen nyomorult helyzetben, sajnálnám őket. De így ellenségeim, árulóim, nem tágítanak. Ördögök. Egyikük szemtelenül ráül a talicskára, a zsák tetejére. Gyámoltalanul rászólok:

– Eredj a dolgodra!

Rám mosolyog, és kényelmesebben elhelyezkedik. Ormótlan lábát előttem lóbálja a talicska végén. Tetszik a játék. A második is kapaszkodna, de emez lelöki, csak az ő mezítelen lábának szabad fűtőznie…

Pallai már a kapuban vár, és idegesen a száját rágja.

– Pihenj egy kicsit.

Bevezet a konyhába a háziakhoz. Az asztalon egy nagy üveg pálinka és kenyér van. A tengeripálinka émelyítő szaga összekeveredik a kenyér illatával. Pallai színig tölt egy borospoharat.

– Egyszerre húzd le!

Megmerednek a testrészeim, ahogy magamba öntöm a sárga folyadékot. Messziről hallom az asszony hangját:

– Harapjon utána, ez tiszta, jó ital.

Először a tűzhely fölötti faldísz homálylik elém: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában”. Az első mondat felül, a másik alulról félkörbe van kanyarítva.

Minden összekavarodik előttem. Valaki az asztalra tolta a talicskát, rajta van a gyerek is, lába idelóg az ölembe, az asztal alatt zsákok vannak, apró kis gonosz zsákok, gyerek kezébe illő játékszerek. Meddig tart még ez a nap?

„Hiszek egy Istenben…”, olvasnám elölről, de az asszony most elém áll, és nem láthatom a piros, hímzett betűket. Talán már el sem tudnám mondani a hiszekegyet, megakadnék, mert rám dől ez a demizsonnak is beillő pálinkás üveg.

– Indulhatsz – esnek az asztalra Pallai szavai.

Tolom, nyikorgatom ismét a talicskát. Az ital kissé bátorrá tett, mert nem is köszönök senkinek. Minek? Se ingem, se gallérom itt senki. Nevetnek rajtam, pedig egyenesen megyek, csak a kerék fordul görbén, rosszul rajzolja az S betűket. Jöhetnek a katonák is, vegyék el tőlem a talicskát, odaadom, tolhatják tovább, ültessék rá egymást, és keressenek meg engem… Eddig minden jól megy, csak az ablakok zavarnak kétoldalt, összehajolnak, egymásba vannak ácsolva, az egész utcasoron nincs is más, csak ablakok. Egyforma ablakok.

Visszafelé minden kapuban áll valaki, itt-ott egy öregember is, de leginkább asszonyok. Figyelnek, néznek, fejüket oldalt hajtják, mintha hallgatóznának, pedig nem hallani mást, csak a talicskakerék sírását… Inkább imádkoznának: „Hiszek egy Istenben…” Biztosan ezek sem tudják, csak bámulnak, annyira megnéznek, hogy mindjárt összeakad a lábam… Dobolás hangja ver a fülembe, lassú, egyenetlen pufogás. Kezemből kiesik a talicska fogója. Bambán hallgatom én is a fekete kalapos ember mondókáját: „Közhírré tétetik…” Megáll és papírt kotor elő a zsebéből: „Közhírré tétetik…”, ismétli. Biztosan nem írták le neki rendesen. „… a falu vezetősége felszólítja azokat a gazdákat, akik még nem szolgáltatták be…”

Ugyanígy dobolnak nálunk is, a szöveg is ugyanaz, csak más nyelven mondják, idegenül. Kell, minden kell, a kötelességeknek eleget kell tenni. Legalább hoztak volna magukkal kisbírót, aki el tudná olvasni az érthetetlen szöveget.

„Közhírré tétetik”, sír előttem tovább a kerék.

Meddig tart még ez a nap? Ilyen volt az első is, hosszú. Csak úgy lehetett ilyen marha világot teremteni.

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…” Az iskolában nem ezt tanultuk. A kerék részegen dülöngél tengelyén, mindjárt kitörik. „Közhírré tétetik”, ismétli már nem tudom hányadszor a kisbíró. Már akkor is hallom a dob pufogását, ha nem veri; a fülembe dobol, nem bírom sokáig, megreped a dobhártyám. „Közhírré tétetik…” Ha befejezi a szöveget, erőset puffan a dob. Lehet, hogy nem is tud mást ez az ember, csak elolvasni, amit elé tesznek. Ez a kenyere…

A házhoz vezető szűk úton már nem tudom betolni a talicskát. Oldalra dől, és a zsák vége belecsúszik a vízbe.

Lefektetnek az ólba, és a kötényes asszony betakar egy lószagú pokróccal. Nagyon messziről még hallom a fiú káromkodását, aztán megszűnik a világ.

Meddig tart még ez a nap?

Este Pallai ébreszt.

– Cihelődj! – mondja mosolyogva. Az első lépéseknél tántorogva keresem lábam alá a földet. A kútnál sokáig locsolom tarkómat és arcomat. Úgy rémlik, hogy reggel van. Ez a szürkület hasonlít a nap kezdetéhez.

– Meddig tart még ez a nap?

A gazda mellettem áll, és válasz helyett pálinkás üveget nyom a kezembe.

– A fiú hol van?

– Már kiment, lassan te is indulhatsz.

– Nem ismerem a járást.

– Elkísérnek.

– Hát a katonák?

– Megfizettük őket.

– Nem csapnak be?

A kapzsiság ellen nincs orvosság… Itt most az nyer, aki ravaszabb… A folyó bal partja ezen a részen meredek. Tavaszi árvizek idején hullámverés szaggatja a földet. A nagy fák gyökerei fekete függönyt vonnak a part peremétől le a víz színéig. Ide ültettek a gyökértakaró alá, hogy figyeljem a vizet. Embereknek kell jönniük a túlsó partról, hogy átvegyék a dohány- és cigarettacsomagokat.

A csősz, aki ide kísért, fejcsóválva mondogatta:

– Ilyen zsiványkodás nem folyt itt, amióta az eszemet bírom. Kihasználják a nincstelenséget, mások nyomorúságából gazdagodnak.

– Magának is jut belőle.

– Ígértek egy pár cipőt, de azt is csak ígérték.

– Élni kell – ismétlem Pallai szavajárását.

Fényes nyelű baltáját nézegeti a csősz, mintha rejtett rovátkákat keresne rajta.

– Engem hetenként berendelnek a körzeti parancsnokságra és ravaszul kérdezgetik: „Ki jár át a vízen, Varga?” Előbb a tizedes kérdezi, aztán az őrmester. Egyre magasabb instanciák elé hívnak, a főhadnagy pálinkával csalogat, de ő is csak arra kíváncsi, ki jár át a vízen?

– Maga mit mond?

– Én a mezőt vigyázom. nekem az a dolgom, hogy a vetést ügyeljem…

– Elhiszik?

– Káromkodnak, de hát tudják ők nagyon jól. Nekik csak néhány nyomorult neve kell, akikkel takarózhatnak majd szükség esetén. Az árulásért is csak annyit fizetnének, mint a hallgatásért adnak. Egyre megy. Így legalább tudom, hogy a magam fajtájával tartok. Vagyont, ami változtatna a sorsomon, úgysem szerezhetnék belőle. Nekünk csak a morzsája jut, azelőtt is, most is… Csempésztek itt harmincban is, a szesz mindig jó üzlet volt odaát, de ennyire szemérmetlenül sohasem űzték. Ötliteres pléhkannákat kötöztek az emberek hátára, azzal úsztak oda meg vissza. Aki szerencsésen partot ért, kapott egy fél litert vagy ennek az árát. A múlt héten már hordószámra gurítgatták a Tisza jegén… Egy hordó után csak a loccsanás maradt, beleesett a halászlékbe. Elvitte a víz, ihatták a halak. Nem számított, görgették a következőt. Egész nyáron csáklyával kutattam utána, gondoltam, megült a víz fenekén… Kinek fáj az, hogy egy ház árát elvitte a víz… Ezért árulkodjam?… Ezek legalább ígértek egy pár bakancsot…

A meredek part alatt ülök. Fejem felett gyökerek szövevénye, azon túl morzsolódó, vékony földréteg. Ha mozdítom a fejem, aprócska rögök hullnak a ruhámra. Éjszakánként vízi állatok pihenője lehet ez a hely; a vidra szokott ilyen szellős barlangokba bújni, ha párjára vár. Hallom a víz pezsgését. A túlsó parton még jól meg lehet különböztetni a fűzfabokrok komorló foltját a sárgán világító homok színétől. Földnek és fának még külön alakja van.

Odaát a fával átellenben fény villan. Várok. Pallai meghagyása szerint csak a harmadik gyufagyújtást kell viszonoznom. Így szól az egyezség. Érzem a csend súlyát, odaszorít a földhöz, s mintha fejemre dőlne a görcsös fatörzs is.

A várakozás nehéz, nehezebb, mint a csend, a földnél is nehezebb. A beszéd tiltva van, ilyenkor, est elején minden neszre érzékeny a levegő… Tegnap is lépre csaltak bennünket…

A túlsó oldalon reszketve pislákol a fény. Megmozdulnak előttem a gyökérszálak, lehet, hogy járnak felettem. Eltévesztem a számolást, az első lobbanásra biztosan emlékszem… Egy, kettő, három. Nehéz kivárnom, míg előkotorják a harmadik gyufaszálat… Az is lehet, hogy ez már a negyedik, tizedik… Pallai mindig változtatja a jelzéseket. Mikor ideértünk, a csősz fehér karót szúrt a fa törzse elé.

Ujjaim között sercegve lobban a fény. Kezem fejét kitartom a gyökérszálak elé. Utána csend, majd alaktalan szavak verődnek a parthoz. Beszélnek, tanácstalanok. Avagy eltévesztették a jeleket? Pedig mindent úgy csinálok, ahogy Pallai mondta. Annyira bebújtam a fagyökér alá, hogy már fáj a föld nyomása. Mennék, nyomakodnám hátrább, nem lehet.

A túloldalon megnyílik a bokrok sűrűje, szürke libasor kúszik a víz széléhez. Jönnek, várom, hogy fentről csónak kúszik a sor elejéhez. Megcsobban a víz, megborzongok, hátam mögött egyszerre hideg lesz a föld.

Egy, kettő, három… Hatan vannak. A szürke sor most eltörik. Az első ember, kezét magasra tartva; néhány lépéssel megelőzi a többieket. Várom, mikor vágja magát a vízbe és úszni kezd. Nem. Fél teste kint a vízből, most kissé az árellenében lépked. A víz színe megtörik, mintha hálót húznának a mélyben. Elveszett a csend is, a folyónak nincs külön hangja, a fának sincs, a földnek sincs.

A háló egy pillanatra megrándul, a libasor megáll.

Az első ember már vállával töri a víz közepét. November van, enyhe a levegő, de a hátamon hideg borzong és fut végig. A háló ismét megrándul, a víz felett egymásba fogóznak a kezek, felsőruhájukat fejükre kötözték, közelítenek, jönnek, mint a kísértetek. Már hallom reszkető lélegzésük…

Rátalálnak egy gázlóra, és most azon jönnek, hatan. Fejüket hátravetik: eget bámuló iszonyú lófejek. A barom tekintete is reszket a folyó mélysége fölött. Szűk ösvényen gázolnak, amelynek csak kevesen ismerik a titkát. Botot szeretnék eléjük nyújtani, hogy legyen mibe fogózniuk. Erőlködő nyögés lapul a part széléhez. A meredt lófejek körvonala egybeolvad a víz szürkeségével.

Miért nincs híd a folyón?

Nem kellene ősi gázlókat keresni. A széles csontú fejeket sem kellene ilyen kísértetiesen az égnek emelni. Felülről úgy rémlik, mintha a csillagok állását figyelnék. De a magasságból semmi sem fénylik, a víz tükrén híre sincs a csillagoknak.

Miért nincs külön hangja a víznek?

Hallom, hullámgyűrűk széle ér a parthoz. Az emberek fáradt lihegése a lábam elé kúszik. A gyökérszálak végéről rögök peregnek a ruhámra, járkálnak, topognak felettem.

– Árad. – Ez a szó üti meg először a fülemet.

A libasor felbomlott. Földre eresztik a fejükre kötözött batyut, kicsavarják alsóruhájukat, felveszik a nadrágot, kabátot, és hadonásznak a kezükkel, hogy felmelegedjenek.

Egymás mellett ülünk a meredek partnak dőlve. Sose láttam egyiket se, most is csak sejthetem arcuk vonásait. Világító cigarettavégek reszketnek a sötétben. Arra sincs erejük, hogy takarják a kis tűz árulkodó parazsát. Szabad kezükkel a kabátot fogják magukon szorosabbra; a föld is átveszi testük vonagló reszketését.

– Árad – mondja a hozzám legközelebb ülő.

– Árad!

S mintha várnák, hogy valamelyikük ellentmond majd, ismétlik hatszor egymásután:

– Árad…

Pallai pálinkával kínálja őket. Hallom a fogakhoz verődő üvegszáj kocogását, aztán éhes, nagy kortyokban döntik magukba az italt.

– Árad a víz – mondják a gazda felé.

Pallai válasz helyett ismét az üveget nyomja kezükbe.

– Rosszkor jöttünk.

Arcokat nem látni, a szavak gazdátlanul táncolnak a levegőben. A suttogás elválik a part szélétől, megakad Pallain, aztán lezuhan a nagy, sötét mélységbe.

– Visszafelé csónakkal kellene próbálkozni…

– Arra nincs idő.

Pallai most élet és halál ura. Nem beszél sokat, de ragaszkodik elhatározásához. Ha veszélybe kerül, nem veszti el a fejét, olyan lesz, mint a farkas, könyörtelen magához és másokhoz is.

A sötétet érzi. Azon túl emberi fejek merednek felé, várják, mit mond. A hat ember vacogva melegíti maga alatt a földet. Pallai napokkal ezelőtt készült erre az útra. Szőtte a hálót, átgondolta a legapróbb részleteket is, most meg azt mondják, árad a víz.

Miért fél ez a hat ember?

Érzem, Pallai gondolataival ráfonódik a csomagokra, számol. A maga érdekében, a hat ember helyett, egy láthatatlan szövődmény helyett is számol.

– Félmillió korona van a parton! Ezek is egymásra vadásznak, leskelődnek…

– Árad!

A csend, a sötét, a föld átveszi a hangok reszketését: magába szívja, és láthatatlanná tesz gondolatot, kételyt, félelmet egyaránt.

– Az élet fontosabb!

– Ha ez sikerül, befejezzük.

– Hányszor mondtad már ezt?

– Veletek megy a fiú is, Lajos.

Indulatos kiabálás hallatszik a falu felől. A gazda figyelme megfeszül, már parancsol, indulásra ösztökéli a hat vacogó embert. Háromnak segít fejére erősíteni a súlyos dohányköteget, aztán a csónak végére áll, és görnyedve hallgatózik.

– Lefogták az őrjáratot – mondja nyugodtan a csősz. Egy ideig a part szélén áll, mintha választ várna, aztán elindul lefelé, a vízfolyás irányában.

Megcsobban a víz, a láthatatlan libasornak csupán reszkető, kapkodó lélegzését hallom.

Miért nincs híd a folyón?

A csónak már elszakadt a parttól, mikor Pallai a vízre hajolva szólongatni kezdi a fiút:

– Lajos… Lajos… – Nem hallani mást, csak az evezők ideges, rendszertelen csapásait.

– Velük ment?

– Nem láttam…

Az ormótlan lófejek biztosan az eget nézik már. Emelik, nyújtják a nyakukat, egymás keze után tapogatnak, lábujjhegyre emelkednek… Hangos beszéd ér a parthoz. Erőtlen lámpafények keresik a vizet, de csak a szélét világítják meg.

– Pallai! – kiált a sötétben egy ismeretlen hang.

Megrándul alattam a csónak. Vízfolyás irányában, lefelé úszunk, hogy gyorsabban távolodjunk a kereső lámpa fényétől:

– Pallai! A törvény nevében felszólítom…

Válaszként a gazda erőlködő evezését hallom, a víz nem szól, a víznek nincs külön hangja.

– Pallai – ismerek a fiú hangjára.

– Ott fogták, elkésett…

– Pallai…

A csónak egy fűzbokor sűrűjébe merül. Kikötünk. Sietve partra rakjuk a szokatlan alakú zsákokat. Pallai azt se várja meg, hogy szárazra húzzuk a csónakot, kötésig a vízbe gázol, és tántorgó lépésekkel hordja a csomagokat a ladik hátsó részéről.

– Siess!

A négy ember ruhájáról csurog a víz. Pallai előbb a dohánykötegeket tapogatja végig, aztán az embereket veszi szemügyre. Közel hajol az arcukhoz, és külön-külön megnézi őket. Csak négyen vannak, kettő hiányzik. Amazok nem szólnak; állnak, topognak, és előrenyújtott fejjel várják, hogy csobbanjon előttük a víz:

– Pallai, a törvény nevében felszólítom – hangzik a túlsó partról.

– Leghátul jöttek – mondja a sötét. Közelről hallom a reszkető szavakat, mintha súgná valaki: Leghátul jöttek.

– Egy darabig fogtam a kis Tomori kezét, de a közepe tájt elengedtem… Hallottam valami csapkodást, gondoltam, úszni kezd.

– Hát Fodor Andris?

– Tomori mögött ki jött?

Pallai begázol a folyóba, és görnyedten szólongatja a vizet:

– Andris, Tomori…

Semmi sem mozdul. A víz verődő csobbanása elül. Mindenki a válaszra vár. Pallai tovább gázol, hangja már hörgéshez hasonlít.

– Andris!…

– Én hallottam valami csapkodást, azt hittem, jönnek… – Megborzongok, úgy érzem, hideg víz szítta száj hajlik a fülemhez…

Pallai alakját már nem látni. Vízcsobbanás töri meg a csendet, mintha nehéz testű hal vágódna a víz színére… A mélyből úszott felfelé, egyenes tartással. Elroppantotta a sötét tükröt, a folyó sötét tükrét… Aztán megszűnt a szőke víz hidege, az izmos uszonyok hiába kavarják a levegőt, elmozdul a sötét tükör, a halszemet is vonzzák a csillagok… Oldalról, dőlt testtel nézve is szépek a csillagok, szebbek, mint a víz mélye… Csattanva esik vissza a haltest.

– Andris!…

Idegenül hasít belém az ordítás, mintha örvény sodorná Pallai hangját, a mélyből a magasba.

– Hol vagytok?… Ne ijesztgessetek, Andris!…

– Az Isten legyen hozzájuk kegyelmes – súgja mögöttem a víz szítta száj.

– Tomori!…

A kétségbeesett szólongatásra a csend válaszol.

Pallai kiáltozása szétfeszíti a partot, magasságát növeli az égnek, minden messzinek rémlik, csak a víz van közel. Hívásra, kérdésre csak a folyó válaszolhatna, de a víznek nincs külön hangja.

Miért mély a folyó, ha alját keresi az emberi láb?

Pallai töri maga előtt a vizet. Hörögve szedi a levegőt, hozzánk jön, keresi az arcokat, magában talán számol is, leül a part homokjába, és reszketve a sötétet bámulja. A négy ember körbefogja, mint egy halálra menő bűnöst, nézik, várják, hogy szóljon vagy tegyen valamit.

A gazda külön-külön mindenkit megnéz, hozzám is közel hajol. Nem hiszi, még most sem hiszi… A homokból kis kupacokat halmoz maga elé, egyet, kettőt…

– A fiú ott maradt, az megvan…

– Legfeljebb megverik…

Pallainak nincs kedvére a beszéd. A többinek sem. Esetlen önvigasztalás minden mondat, ami a két ember sorsán kívül esik.

– Menjetek haza! – Nem fordul hátra, a víznek beszél. Kezével még most is a homokkupacokat simogatja.

– Kérdezni fognak! Tudod, hogy kérdezni fognak.

– Én megvárom a reggelt, míg előkerülnek – vigasztalja magát száraz, színtelen hangon.

– Az Isten legyen hozzánk kegyelmes…

Három ember kis időre a szekérhez megy, aztán visszajönnek, körülülik Pallait, és feszülten figyelik minden mozdulatát.

– Hagyjatok!

– Veled jöttünk, te hívtál…

– Hagyjatok… Nem vagyok megváltó… – kiabálja rekedten.

Mellettem feláll egy nyurga magas ember, hirtelen Pallaihoz hajol, nyakánál fogva felrántja, és a vízbe löki…

A káromkodás egybefolyik a csapkodó végtagok zajával. Már mind a négy ember talpon van, nézik, hallgatják Pallai vergődését, de senki sem mozdul utána. Én a hátuk mögött állok, segítenék a gazdának, de szó se kerül a számra, félek.

– Nyomorult istentelenek! Nyomorultak… Itt vagyok, kössetek követ a nyakamra, engedjetek a másik kettő után. Miért nem keresitek őket, nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok… – ordítja Pallai. A parthoz közel a vízben térdel, és valahányszor befejez egy mondatot, kezével a vízre csap. – Nem vagyok én isten, mindennel hozzám szaladtok, nyomorultak! Induljatok, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit a saját kezemmel, eleget járt már hozzám kenyeret kérni… Belefojtottam a vízbe, ti csak néztétek, ti nyomorultak, minek él az ilyen ember…

A túlsó parton erőtlen fény keresi a vizet. Pallai kivánszorog a szárazra, leül a homokba, és rázkódva sír. Senki sem nyúl hozzá.

Láthatatlan haltestek vetik fel magukat a víz fölé. Szökkenésük villanásnyi zaja kivehető, de aztán mintha a levegőben úsznának tovább.

A bokrok aljáról fáklyát kapar elő a gazda. Ökölnyi gyújtóval sokáig küszködik, míg sercegve lángot fog a szurkos fonálcsomó. Ugyanoda helyezi, mint előző este.

– Ha jönnek, tudják, hol vagyunk – morogja maga elé, és ismét a kör közepére ül.

Árnyak nyúlnak a lobogó fény köré, a bokrok és a vízre hajló, torz fakoronák árnya. Biztosan a halak is elindultak már a mélyből, feljönnek, számukra szokatlan a vörös fény, ilyen közelről még nem látták a napot.

Mindnyájan a fáklyafényre meredünk, ettől várjuk a reggelt, ettől várjuk a vigaszt is.

– Én hallottam valami csapkodást, azt hittem, jönnek…

– Ne mondd, ne mondd, legalább ne mondd… Én is hallom, még most is hallom, jönnek… Nem halljátok, hogy jönnek…

Újra a vízben térdel, kezével eszeveszetten veri, korbácsolja a fekete csendet.

– Jönnek, halljátok… Andris, Tomori, gyertek, megvárunk… holnap meghalhattok, csak most ne! Pénzt kerestünk, sokat, nem adunk senkinek semmit, magunknak tartunk meg mindent…

– Az Isten legyen hozzánk kegyelmes…

– Fodort azért is hagytuk utolsónak, mert erős ember, úszni is ő tudott a legjobban.

Őrjítő a közeli órák idézése, őrjítő a nyomtalanul pusztult élet idézése is.

Hány óra telhetett el azóta, hogy a túlsó parton a hat ember belépett a vízbe? Senki sem számolta. Pallai nem órával méri az időt: világossággal, sötéttel, nappal és holddal, jó baráttal, ellenséggel, szélfúvással, esővel, felhőkkel, csillagokkal…

– Hány óra telhetett el azóta, hogy megszületett Tomori, a világ legszegényebb embere?

Még percekkel lehetne mérni az időt. Hatvan, nyolcvan, százötven… Tízezer év. Fodor Andris tízezer éve született, Fodor Andris már tízezer éve halott, most csak feltámadt, hogy percekkel ezelőtt ismét elnyelje a víz: Útkaparó volt, a lapátot is kivették a kezéből, út sem maradt számára, aminek seperhette volna a porát…

– Legyen meg a te akaratod…

– Ne imádkozz!…

Senki sem mozdul. Egyikük sem tudja, mit kell most tenni. Felmegyek a partszélre, nem bírom látni a vizet. Félek Pallaitól, és négy társának vádoló tekintete is rémít. Nemsokára reggel lesz, ködös, ősz végi reggel. A sötét mihamar erejét veszti, a folyóra köd terül: ismétlődik és kezdődik minden elölről. A nap végi szürkület, az éjszaka és a melegét vesztő hajnal… Arad a víz, a színéről látom, hogy árad. Így mondta Tomori is: Árad!

Akkor még a nevét sem tudtam. Fodor is ismételte, mint a többiek: Árad. Most már jobban magam elé tudom idézni őket, hiányzik a hangjuk. A fejük egyforma volt, különösen, amikor felfelé tartották, meredten, megfeszítve, lábujjhegyre emelkedtek, nyújtották magukat… A természettel nem lehet versenyezni, az emberi gonoszsággal sem. Gázlókat kerestek, ösvényre bukkantak a Tiszában, titkolták, hatuk közül is csupán egy ismerte… Aki tudja a járást, az megmaradt, ott ül lent a parton, él. Pallai is megmaradt, most fogadkozik és átkozódik. Fejét a földhöz verve hajtogatja:

– Minek születtem itt…

A reggel félelmetesebb, mint az éjszaka. Alig hajnalodik, csónakkal járják a bokrok alját. Átmennek a túloldalra is, nem szólítja meg őket senki. Szabad az áradó nagy folyó, gazdátlan.

Ki fogja ezeket ítélni? Az élőket, akik itt maradtak, tanúságul, végtelen éjszakák tanúságául? A repülős azt mondta valamikor: Hiányzik az életemből egy pillanat. Tomori már tízezer éve él, Pallai is. Hiába, a pillanatok tanúságát nem tudja egyikük sem. Egy embersors olykor belefér egy szóba.

Árad!

A nyomorúság szülte jószándéknak olykor szörnyarca van. Messziről követem a szekeret. Elöl megy Pallai, hajadonfővel nézi a földet, vizes, ezerráncú ruhája valósággal gőzöl. Az öreg egy darabig a szekérdeszkán ült, aztán restelkedve leszállt, lőcsre akasztotta a gyeplőszárat. Kalapját a mellén tartva gyalogol. A holtaknak tisztelet jár.

A lovak ismerik az utat. Vizes hajlatokon át végig kell menni a füzesen, utána akácos következik, aztán a szép sorjában ültetett almafák, majd a legelő, a töltés, a falu főutcája. Most csak a lovaknak van akarata, könnyű a teher, ünnepnek hihetik a reggelt, nem ütik, nem ösztökélik őket. Nem sietős az út. Hazaérnek így is, megállnak az utca végén, és várják, hogy kinyissák előttük a kaput.

Két mozdulatlan emberi testnek kényelmes helye van a parasztszekér deszkáján.

Mikor lesz vége ennek a napnak?

A négy ember csomóba szorulva; kissé távolabb követi a szekeret. Lábuk mozgása alig látszik, mégis haladnak, mennek, mintha ősállatok költöznének a tájról. Valamikor így vihették hazafelé a győztes csaták hőseit. Országot védtek, ellenséget űztek, s meghaltak ott, ahol az ég széle a földet éri. Fejük felett dicsőítő ének zengett. Sípszóval és dobpergéssel búcsúztatták a hősöket.

Ország széléről jön a szekér, a lovak ismerik az utat, hazatalálnak. Tomori kálvinista volt, a másik katolikus, lehet, el sem temetik őket tisztességgel. Jobb lett volna, ha ott maradnak a folyó fenekén, de Pallai erősködött.

Tomori a világ legszegényebb embere volt. A kálvinista gyász szerint a XC. zsoltárt éneklik majd neki búcsúzóul: Az embereket te meg hagyod halni. És ezt mondod az emberi nemzetnek: Légyetek porrá, kik porból lettetek. Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása. És egy éjnek rövid vigyázása.

Ez a néhány sor mindenkinek kijár, a lófejű koldusoknak is. Eléneklik gyorsan, és hazamennek. Nem gondol azzal senki, hogy Tomori már tízezer esztendeje élt, csak nem látták, nem vettek róla tudomást. Nem volt fontos ember, nem tolakodott az asztalokhoz. Tízezer esztendeje élt, de a maga röpke, rongy életét sem tudta végigmondani, az ezer évekből hiányzott egy pillanat, amikor feláll és kiegyenesedik, körülnéz az arcokon, ismerősökén és idegenekén…

…ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása… Egy pillanat sokszor fontosabb, mint egy nap lefolyása, egy nap olykor hosszabb, mint egy esztendő: egy év rettenetesebb lehet, mint az ezer évig tartó élet…

Holnap kezdődik minden elölről, kezdődik az újabb tízezer esztendő első…

Pallait nem vonta felelősségre a törvény. Nem hívatták sehova, nem kérdezte a hivatal, a finánc, a csendőr sem volt kíváncsi. Járt-kélt mogorván, köszöngetett, nézte a palánkokra ragasztott közleményeket, hallgatta a híreket, betűzte az újságok cikkeit, és estéről estére részegre itta magát.

A holtak nem tudnak beszélni, képtelenek megmagyarázni pusztulásuk okát. Annak van igaza, aki életben marad, az élő győz. Ha ma nem is, de holnap elhiszik, amit mond. Ismétlődnek a hírek, a végzések, az ítéletek. Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendeleteket. Hidegen hagynak, a betűk szétfutnak előttem, mint az egerek. Fekete bogarak, szárnyuk nincs, aprócska, zümmögő pontok, kínlódnak, szállni szeretnének, de beledőlnek a porba.

Néhány nappal ezelőtt rémítettek a szavak és betűk. Tomori és Fodor Andris halála óta jelentéktelenek. Viaszfigurák merednek egymásra, a szemük mérhetetlenül kicsi, futkosnak, hadonásznak, emelvényre állnak, makognak, és szaladnak tovább parancsolni, korholni, kárhoztatni, vádolni:

„Ki kell irtani az egereket”, parancsolják. „Aztán a békákra kerül a sor, utána a denevéreket fogdossuk össze, bűnösök, mert este röpdösnek, és zavarják a látást. El kell némítani a nagy állatokat is, ha besötétedik, félnek, vinnyognak, ordítoznak, élvezhetetlenné teszik az éjszakát…”

– Csend legyen! Legyen már végre nyugalom az állatok között is!

„Ki kell irtani az egereket…”

A csend nem fáj, a csend olyan, mint a születés, nem fáj, a halál sem fáj.

S mi lesz azután? A csend sem örök, a születés sem, halni is csak egyszer lehet. Tomori tízezer évet élt, de nem tudta senki, hogy van. Csak egy pillanat hiányzott az életéből, ki akart egyenesedni, körülnézni az ismerősökön, az idegeneken… Csak egy pillanat hiányzott a tízezer évből… Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása!… Tomori öregebb volt, mint a XC. zsoltár.

Közhírré tétetik! A feljebbvalóság elrendeli, hogy ki kell irtani az egereket, aztán a békákat, denevéreket, farkasokat, mindenféle bogarakat…

Csend legyen, mert az éjszaka az éjszaka, a nappal az nappal.

Minek tanult meg az ember beszélni?

A tárgyak puhábbak, melegebbek, mint az emberi hang: A tárgyakat egymás mellé lehet tolni, négyszögben, párhuzamosan, egymásra merőlegesen. Kőből piramisokat lehet építeni, földbe sírgödröt vájni, fából keresztet és orgonát ácsolni: a tárgyaknak nincs külön hangja, a tárgyaknak nincs külön akarata.

A rabbi, Szofer Lébi, úgy került hozzánk, mint az árnyék. A víz túlsó partján ült, fáradtan, csónakra várva, belenyugodva abba, hogy hosszú utat kell megtennie, míg az ígéret földjére ér. Mögötte lánya állt, kezében táskát tartott, és idegesen figyelte az órák hasztalan múlását.

Hiába átkozta el Pallai a folyót, hiába fogadkozott. Az éjszakák izgalmának képtelen volt ellenállni. A beidegződött utakon nehéz változtatni, csak kevés ember, vagy talán senki sem képes arra, hogy hátat fordítson egy földnek és egy életnek. Az átok, a mások tragédiája vajmi kevés ahhoz, hogy másfelé térítse az élők sorsát.

Pallai már nem parancsolt, kért. Pénzt ígért, biztos utakat, mintha magának is megmagyarázná, hogy amit tesz, arra szükség van. A gazda alázkodása bántóbb volt, mint utasításai, nem hittem neki, az unszolás nem lehetett őszinte. Hosszú évek űzöttsége farkassá teszi a legjámborabb lelket is. Pallai már farkas volt, de takarta magát, mások előtt és maga előtt is. Számító farkas volt, aki már félt az emberektől, de magától legjobban. Mielőtt útra kélt, osztott, szorzott, elosztotta a viteldíj összegét. Ha keveset ígértek, alkudott.

Elmentem vele. Most egy kettényírt fénykép egyik fele volt a jel. Ha estére átkerült a másik fele is, azt jelentette, mehetünk.

Zsidók várakoztak a túlsó parton: kettesével és olykor csoportosan is. Pallai kötelessége csak annyi volt, hogy áthozza őket a vízen és szekérről gondoskodjon. Még hajnalban továbbmentek a városba, igazolványt kaptak, amivel Prágába utazhattak.

Magyarországon pénzzé tették megmaradt vagyonukat, és jöttek végeláthatatlan sorban. Menekültek az emlékek, a hiányzó arcok elől. Tiltott dolog volt ez, a törvény mégis szemet hunyt felette. Itt a folyó partján Pallai volt a rend, ő szabta meg az előírásokat, ő az éjszakához, az emberek őhozzá igazodtak.

A viteldíjat Prágáig még Pesten fizették meg. Ebben benne volt az embercsempészek bére is. Pallai előre tudta, kik és hányan jönnek. Minden átkelés előtt ellenőrizte a létszámot, és csak akkor engedte őket csónakba szállni, ha a kísérőjük leszámolta markába a pénzt.

A zsidók arca a sötétben is iszonyú volt. Rettegésük leírhatatlan görcsbe merevedett, félelmük ősibb volt Tomori lófejénél. Lekuporodtak a ladik fenekére, szemük megmeredt, imát suttogtak. Hallottam körmeik kaparását a deszkák szélén, lehet, hogy a Vörös-tengerre emlékeznek, a menekülések végeláthatatlan sorára. Nem szólnak, egyetlen szavuk sincs, suttogni tudnak csak, fohászkodni és iszonyú félelemmel nézni a sötétet.

Nyitott bőrtáskában gyermek nyöszörög. Pallai vigasztalja esetlenül, gügyög neki, nótába kezd, suttogva, rekedten, ahogy az imát mondják a menekülők, de elfúl a hangja, mert eveznie kell.

Az éjszakák ismétlődnek. Pallai kezébe hull a pénz, és ő herdálja, szórja, fizet, boldog-boldogtalannak. Iszik, hangoskodik.

– Könnyen jött, könnyen megy – mondja a pultra hajolva. – Haszontalan pénz, az asszony a kezébe sem akarja fogni, fél tőle, fél a zsidók pénzétől, azt mondja, megátkoztak minden fillért, amit nekem adnak – kesereg az emberek felé.

Egész sereg potyaleső veszi körül, buzgón koccintanak vele, mulatnak szertelenkedésén.

– Mit visznek? – kérdik.

– Aranyat. Összeharácsolták a temérdek pénzt, és most viszik magukkal.

A zsidó kocsmáros alacsony, széles arcú ember, a poharakat rakosgatja, s ahogy meghallja Pallait, egyszerre vörös lesz, a poháraljak reszketve verődnek a pult bádoglapjához.

Az éjszakák ismétlődnek. Jönnek az emberalakok a partra, és várnak. Nem tudják, hogy a határszélen nem lehet így ácsorogni, bújni kell, a földhöz lapulni, hallgatózni. Állnak és várnak, hogy valaki megnézze őket, jól sorakoztak-e fel. Az ő félelmük más, ősibb, mint a Tomorié volt, régibb, átkosabb. Öregasszonyok, kendőbe bugyolált, reszkető testek. Várnak. Lesegítem őket a part meredekén, lábukat is képtelenek a csónakba emelni, remegnek. Annyi erejük sem maradt, hogy védekezzenek saját félelmük ellen.

Ha valaki hirtelen elkiáltaná magát: A törvény nevében! – biztosan sorba állnának nagyság szerint. Érzem, tőlünk is félnek, az ismeretlentől, a sötéttől, a víztől. Ijeszti őket saját életük moccanása is.

„Ki kell irtani az egereket!” „Közhírré tétetik: Aki menekülteket lát, jelentse a feljebbvalóságnak” Menekülnek a bogarak.

Sorakozó!

Csend legyen! Plakátok jelentek meg a denevérek kártékonyságáról: Össze kell fogdosni őket, zavarják az éjszakát. Ártalmatlanok, összevissza repdesnek, csapkodva a fák ágai között, aztán elbújnak. Előjönnek és elbújnak. Ellenségek!

A tárgyak puhábbak, mint az emberi hang. A tárgyakat el lehet rendezni, négyszögekbe, háromszögekbe, alaktalan formákba. Fának és fűnek nincs külön hangja.

A rabbinak, Szofer Lébinek, denevérkeze volt. Ahogy megfogtam, hogy levezessem a parton, megborzongatott a hidegsége. Ujjai szinte tehetetlenek voltak, körmeivel kapaszkodott tenyerembe, mind a tízzel.

– Messze van még? – kérdezte a lányától.

A rabbit becsapták. Gonoszul rászedték. Szélhámosok megfizettettek vele az utat. Azt se tudtuk, hogy jön. A kondás hozta este Pallainak a hírt, dülöngélt a csónakban. Egyezkedni kezdett, pénzt követelt.

Szofer Lébinek nem volt pénze. Iratai sem voltak. Csak annyit tudott, hogy ő Szofer Lébi, ezt is a lány felé fordulva ismételgette. Hangjában erőtlen méltatlankodást éreztem, érthetetlennek találta, hogy sose látott, idegen emberek előtt bizonygatnia kell kilétét.

Pallai anyjához vittük őket. Az első éjszakát a konyha földjén töltötték, később az istállóban laktak. Lefekvés előtt a rabbi elfordult tőlünk, és suttogva imádkozott. Kissé meghajolt, kezét megemelte, és félhangosan mondta: „Minden fűszál dalt zeng istennek…”

A lányt néztem, az fáradt szemmel a szoba bútorait figyelte a lámpafényen keresztül. Telt keble árnyékot vetett a falra, nyakának és fejének formája a mennyezet gerendája alá tört.

„Istennek, a törvény rendezőjének…” szakadozott tovább az ima. „Leél oréch din…”

Az öregasszony kenyeret és egy csupor tejet tett az asztalra. A lány nem nyúlt hozzá, nézte, de nem vette kezébe a kést, hogy kenyeret szegjen.

„Halljad, Izrael, a mi istenünk egyetlen lény… Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ… Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors…”

Abban a pillanatban csak a tekintetek éltek. Mintha isteni átok teljesült volna rajtunk, megszűnt az akarat, megkövesedtek a végtagok. Félelmetes volt hallani a kis, töpörödött ember szájából a síró, suttogó imádkozást. Az öregasszony döbbenten nézte, ujjait a szája elé emelve figyelt: így csak a jelenésre csodálkoznak, az istenre, ha megjelenik egyszer, hogy vigasztalja a halálra menőket.

Szofer Lébi az ígéret földjén akart meghalni. Lányát ő kényszerítette útra, imával, konoksággal és leírhatatlan félelmével.

„Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ…”

Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát.

A rabbi szeme hunyó csillag, arca hamuszínű, mintha a szél fújta volna össze egy pillanatra, hogy elmondhassa imáját. Felülről néz lefelé, messziről, irdatlan magasságból… Neveket mormol, holtakat, Irsai Mór, Rott Elkún, Rosenfeld Salamon, Kohn Ignác, Katz Jakab, Reichmann Ármin. Mind elmentek. Egymás után lépkednek felfelé az égi lajtorja fokain, nincsenek többé.

Szofer Lébi visszafelé nézi az időt, imádkozva gyászol. A neveket nem lehet felsorolni, egy élet nem volna rá elég. Az időt gyászolja, minden pillanatban meghalt Izrael népéből egy ember. Hamuarca van a rabbinak, csak a szél fútta össze egy pillanatra, hogy láthassa az istenhez igyekvők buzgalmát.

„Ne haljak még meg. Élni akarok, hogy hirdessem az Úr dicsőségét… Ragadjon el szélvihar, és vigyen a felhők fölé, hogy innen láthassam népem új hazáját. És ha ezt nem teszed, szórd legalább szét csontjaimat, hogy amikor majdan Ezékiel próféta előhívja a szeleket, fújják össze az én csontjaimat is népem csontjaival…”

Nemsokára hajnal lesz. Pallai az ágyon végigdőlve alszik. Kakas kukorékol, de a rabbi imája nem fárad. Mikor már azt hiszem, vége, fájdalmasan felsír, és ismét megáll az idő.

Az öregember szeme messzire lát, az ima még messzebbre viszi, Józsua nevét emlegeti, aztán Mózesét, a prófétákét, Ezékiel hívja. Szofer Lébi hangja idegen nekem, idegen a hangsúly is, ahogy a szavakat kezdi és folytatja, talán csak az arca, a hamuszín bőr hasonlít valamihez: a szürkülethez, a sötéthez…

Denevérkeze van és tíz éles, kapaszkodó körme. Híres tudós pap lehetett valamikor, ítélkezett, tanácsokat osztogatott, tanított. Elsőnek vitték a gettóba is, elszakították az emberektől, kitartását akarták megcsúfolni. Hetenként kétszer a parancsnok elé cipelték, orra elé tolták a keresztények bibliáját, olvassa és magyarázza Krisztus halálát, az újtestamentumot:

– Értetek is meghalt a Megváltó?

A rabbi hallgatott. A parancsnok vallásos ember volt és fáradhatatlan.

– Az Isten ver benneteket, rabbi, megátkozott. Megfeszítettétek a fiát… Imádkozz! Előbb magatokért, mindig csak magatokért. Imádkozz! Elrontottátok a világot. Imádkozz! Imádkozz! Ki követte el az első gonoszságot, rabbi? Krisztus még ma is élne…

„Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors…”

Imádkozik. Megmenekült, a táborból visszajött. Azóta szüntelen imádkozik magáért. Messzire néz, visszafelé, és gyászolja az időt. Őrjítő a kitartása. Hamuarcát odailleszthetném a halottakéhoz. Tomoriéhoz, a folyó fenekéhez, Berei Erzsihez, sírása a föld és a csillagok között vergődik.

Két hétig élt Szofer Lébi az öreg Pallainé istállójában. Krisztus is a jászolban született. Nem szólt senkihez egy szót sem, az emberekkel csak a lányán keresztül érintkezett. Az első éjszaka óta hangját sem hallották, az ételt is csak a lánya kezéből fogadta el. Olykor el jöttek hozzá, homlokukra igazították az imaszíjakat, és együtt imádkoztak négyen, férfiak. Péntek este, mihelyt feljöttek a csillagok, a rabbi kiment a házból, és meredten nézte az eget.

A lány szemében valami szótlan gyűlölet ült. Egyszer megfogtam a kezét, és az arcomba mart. Folyton a földet nézte, és beszélni is csak akkor kezdett, ha reggel vagy este enni kért Pallainétól. Esténként legényfalka gyűlt a kapu elé, és röhögve szólongatták, hívták.

Szekéren mentek el a faluból világos nappal. Pallai engem bízott meg, hogy kísérjem el őket. Kissé hátramaradva, néhány lépés távolságból követem a szekér útját. Közönyt erőltetek arcomra, mintha a kutató szempárok előtt akarnám magam igazolni: semmi közöm hozzájuk. Szemem sarkából az udvarok és tornácaljak mozdulásait figyelem pirulva. Kiszolgáltatott vagyok velük együtt; a házak fehérre meszelt arcát ablakszemek törik ketté. Világtalan szemek, amelyekre csak a nap vet némi fényt. Az ablaktükrökön túl kíváncsiság lapul. Néznek, bámulnak bennünket. Nem szólnak, nem kérdeznek, csak bámulnak; kíváncsi szemek súlya alatt megtörik a testek tartása. Kissé előregörnyedve néznek, akár Szofer Lébi a szekérderék szénacsomóján…

Az ismeretlen testek átveszik egymás tartását. Önkéntelenül is előredőlnek, oldalt, aztán hátra. A falu utcája néptelen, a vizesárkokon túl néma kapufélfák sora vigyázza az udvarokat. A rabbinak senki sem köszön; a házak nem emelnek kalapot, földre lapulnak a kutyák is, mintha foszló test szaga juhászítaná őket.

A rabbi olykor felém fordítja reszkető kőfejét. Figyeli, nem maradtam-e el tőlük. Ahogy elfogy a házak sorfala, a szekér saroglyájába fogózom. Testem átveszi a kerekek rázását. Előredőlők, oldalt, aztán hátra, éppen úgy, mint a lány, aki a kocsis mellett ül. Szofer Lébi érdektelen tekintettel nézi a szántók barázdaereit. Imádkozik, ismerős szavak suttogása fonódik rám.

„Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors.”

A rabbi szeme hunyó csillag, arca hamuszínű, mintha a szél fújta volna össze egy pillanatra, hogy elmondhassa imáját.

„Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ…”

A kisvárosig hét falun kell átszekereznünk. Ősz van, rideg őszutó. Körös-körül komor, barna színeivel takarja magát a föld. Ennél csak a varjak csapata feketébb, amely olykor a rögök fölé rebben. Lehet, hogy reggelre leesik a hó. Akkor talán a szekerezés sem lesz ilyen szomorú. Ha fehérség borítja a földet, jó megérkezni valahová, s könnyebb a búcsúzás is.

A rabbi neveket suttog. Emlékezik és búcsúzik egyszerre. Egy pillanatra úgy érzem, hogy csak mi vagyunk a földön. Az életet pillanatokban érzékelem. Ez a pillanat most a csend. Mi a csend szélén megyünk, vigyázva, lopva a kilométereket és a perceket. Szofer Lébinek csend kell, ez talán nyugtatja, így zavartalanul fonhatja a számomra érthetetlen szavakat.

Katonai őrség strázsál a falvak végén. Nincs rá szükség, hazug mondókámat mégis elkészítettem: Beteget, nagybeteget viszünk… Magamban ismételgetem is: Nagybeteget viszünk. A rabbi iratai rendben vannak. Az igazolványok szerint Szofer Lébi és a lánya már több, mint fél esztendeje csehszlovák állampolgár. Mégis félek, ha katonai őrszemhez közelítünk. A lány szeme ilyenkor kerekre tágul, s tekintete az arcomra mered. Fél. Pallai utasítása szerint siettetnem kellene a kocsist. „Igyekezzetek, mert a vén ember a végét járja. Hajtsatok! Világ csúfjára még az utcán kellene felravataloznunk”. Ez volt az útrabocsátó.

Két ízben feltartóztatnak bennünket a katonák. A lány riadtan néz. Várja, mit mondok. Lehet, hogy meg sem tudtam volna szólalni. A katonák nem kérdeztek. Kényszeredetten. beletúrtak a szénacsomóba, aztán utunkra engedtek. A közeli testek átveszik egymás mozgását, félelmét is. A lány kerekre tágult szeme jobban riaszt, mint a katonák kotorászó keze. Félek, vele együtt félek. Tőle is félek, a lánytól, a rabbitól is.

Bélyben, a harmadik faluban, dobolás hangja állít meg. A fázós orrú kisbíró alig üt néhányat a kutyabőrre, máris mondja elnyújtva:

– Közhírré tétetik…

A rabbi megrettenve térdre emelkedik, fél kézzel esetlenül kapaszkodik a szekéroldal kávájába, baljával pedig tiltakozó mozdulatot tesz. „Csend legyen… csend!”

– …a község elöljárósága elrendeli, hogy összeírás céljából minden magyar állampolgár jelentkezzen…

„Nem szabad dobolni, hagyják abba, csend legyen…”

Az öregember kétrét görnyedve hallgatja a kisbírót. Lehet, hogy nem is érti az elnyújtott végű szavakat. A dobolás hangjára összegyűlt néhány ember csodálkozva nézi az önmaga erőtlenségével küszködő rabbit. Nem ismerik, nem tudják, kicsoda. Beszédét sem értik. A szekéren hadonászó ember kísérteties mozdulatai zavarba ejtik őket.

– …Az elöljáróság mától kezdve betilt minden vigasságot, nem szabad csoportosulni…

„Ne doboljanak. Menjetek a templomba és imádkozzatok. Gyászoljatok, boruljatok a földre… Csend legyen! A dobosok után katonák jönnek… Katonák.”

Megrándul a szekér. A rabbi tehetetlenül a szénába fordul. A lány számomra érthetetlen nyelven nyugtatja apját, de az mintha nem hallaná, madárkezével ismét fogózót keres.

„Katonák jönnek, sok katona… Lo aléchem…”

Kíváncsi szempárok sorfala között fut velünk a szekér. A kerekek vasráfja alatt sercegve roppannak a kavicsszemek. Szabálytalan időközökben tompa dobolás hangját csapja utánunk a szél. Féloldalt fordulva a rabbit figyelem. Sír. Sovány, hamuszín arcán vékony kis érben szivárog ajkára a könny. A földeket nézi és sír; mintha harmat fényesítené a rögök oldalát. Feljebb csúszom a saroglyán, és szénát nyomok az öregember oldalához. Fogózó ujjait lefejtem a szekéroldalról, és kabátja alá dugom. Nem ellenkezik. Bőrének érintése hideg. Hidegebb a folyó téli vizénél, a fagyos kő tapintásánál is hidegebb. Néma sírása időnként megcsuklik; csak a megalázott gyermek küszködik így fájdalmával. Válla előredől, oldalt, aztán hátra. Átveszi a szekér mozgását. Lehet, hogy Pallainak igaza volt, sietnünk kell a rabbival, mert a végét járja. Ezért olyan hideg a keze is. A búcsúzó ember kívánja így a csendet, a haldokló, akinek szemében már összefolynak a színek, a hangok; aki már összefüggéstelenül emlékezik, és maradék erejével nagy bűnök elkövetésétől szeretné megóvni az élőket.

A közeli testek átveszik egymás mozgását, félelmét, szomorúságát is. Lábam alatt visszafelé fut az országút. Van ebben a szekerezésben valami kísérteties. Három hete ismerem Szofer Lébit, de szót még nem váltott velem. Sajnáltam tehetetlenségét, irtóztam néma imáitól; most félek tőle. A haldoklásától félek. Félek imáinak ismétlődő mondataitól:

„Tohu vabohu, ne érjen benneteket hasonló sors…”

Már akkor is hallom, ha nem mondja. A városig kellene őt kísérnem. Ismerem az ajtót, ahová be kell kopognom. Előbb be kell csengetnem egy nagy vaskapun; kinyílik az utcai ablak, s megjelenik a szép arcú szakácsnő. Az udvaron már az orvos vár, ismerem jól arcvonásait. Tizenhárom éves koromban kezdődő tüdőbajomból gyógyított ki. Szeret jót tenni. Hangosan beszél, de jó ember. Egész élete merő pusztulás; nagy ambíciói a vidéki szürkeségben a földhöz laposodtak. Jót akar tenni most is, mintha mások bűneit kívánná jóvátenni.

Aztán számolatlan egy csomó pénzt nyom majd a markomba. Szeretném tudni, mennyit ér egy rabbi élete. Nem nyúlhatok a zsebemhez, mert a kocsis mohón figyeli minden mozdulatomat. Lábam alatt visszafelé fut az országút. Gyorsan, egyre gyorsabban. Nem bírom tovább hallgatni az öregember nyöszörgő sírását. Lehet, hogy már nem is él, csak én képzelem a hangokat. Szeretném meghosszabbítani Szofer Lébi életét, de hiába is akarnám. Itt most csak az útnak van akarata, előrenyúlik és visszafelé. Nem látni sem a végét, sem az elejét; dobolás hangját hozza felénk a szél. A következő faluban is dobolnak, elmondják ugyanazt, amit már egyszer hallottam. Nem megyek tovább. A rabbi már úgysem tudna tiltakozni. Nincs hozzá ereje. Meg aztán nem is hallgatnák meg. Kit érdekel most egy messziről jött öregember sorsa? Lelépek a saroglyáról, s hagyom, hogy nélkülem menjen a szekér. Egy fa törzsének támaszkodva nézem, hogyan veszti alakját és hangját a három ember.

A rabbi imádkozva mentette maradék életét. Menekült az emberektől. Nem kérte részvétüket, sajnálkozásukra sem volt kíváncsi. Tudta és érezte, hogy egyedül van, s haldokló magányán senki sem segíthet. Félelmetesek a menekülők útjai; rejtettek, kiszámíthatatlanok és vigasztalanok. A menekülők útjai nem változnak. Rejtett ösvényeken csupán ismétlődnek a sorsok, az emberek, akik libasorba állnak, és elindulnak valahová…

Pallait már másodszor vitték el a csendőrök. Először egy nap múlva hazaengedték, de csak az éjszakát tölthette otthon. Reggel ismét érte jöttek. Megrettenve ültük körbe, és vártuk, mit mond. Szomorú volt és lehangolt, inni sem akart. A falat és a felesége riadt mozdulatait nézte elgondolkodva. Olykor kissé megnyílt az első szoba ajtaja, és nagy, fekete gyermekszempár meredt ránk.

– Mit kérdeztek?

– Valaki naponta vitte rólunk a híreket. Hiába is tagadtam, mindent tudnak.

– A zsidókat is?

– A nevüket olvasták előttem…

– Az ő kezük is benne volt. Szemet hunytak felette. Az is baj, hogy segítettünk rajtuk?

– Bűnbakot keresnek…

– Nekem is van szám – mondta tagolva a nagy bajszú kocsis. – Volt éjszaka, amikor egyebet sem csináltam, mint a parancsnok holmiját fuvaroztam.

– A törvény az ő kezükben van.

– Elmondom én…

Pallai keserűen felnevetett. Aztán nyomasztó, tanácstalan csend szakadt közénk.

– Mi lesz most velünk? – kezdte sokára az öreg. – Te mindig tudtad, mit kell tennünk.

A petróleumlámpa fénye oldalról esik ránk. Az asszony már másodszor igazít a kanócon, lejjebb csavarja. Elmozdul a tűzhely mellől, árnyéka görnyedve imbolyog a falon. Látom a gazda arcán, hogy őt most zavarja ez. Minden nesz vagy váratlan moccanás ingerli. Bántja ez a félhomály is, és ha látni akarja arcunkat, egész testével a lámpa felé dől.

– Ki árult el engem? – kérdezi lassan ejtve a szavakat. Előbb az öreg arcát vizslatja, aztán rám akasztja tekintetét, s végül az asszonyt nézi hosszan.

– A természeted – mondja fojtott indulattal Pallainé. – Hencegsz, dicsekszel, összekomázol az útszéli kutyával is, csak igyon veled…

Az asszony hangja nyüszítő sírásba fúl. Pallai kezében reszket a cigaretta. Az öreg előkotorja zsebéből a dóznit, és erőltetetten köhécsel.

– Éhen haltunk volna.

– Inkább koldulnék. Félek a kezembe venni egy fillért is abból, amit hozol, tisztességtelen vagyon. Legyek rongyos, de nem kell, nekem nem kell…

– Másokon is segítettünk – mondja az öreg. Ez most ilyen világ. A becsülettel csak szolgálni mehet az ember, alázkodni mások előtt… Így legalább nem tartozunk számadással.

– Vén ravasz. Telhetetlen. Ha bajt érez, rögtön csak ide szalad. Mi lesz, mi lesz? Félti a bőrét. Ad majd egy darab kenyeret is, ha ember nélkül maradok?

– Jóérzéssel kell élni, a zsidókat sem hagyhattuk sorsukra.

– Tette volna más. Fodor Andrissal meg Tomorival kinek számolnak majd el? A kölykeik akár felfordulhatnak éhen. Most még löknek nekik valamit, mert félnek a falu szájától, de mi lesz később? Már a pap is magukról prédikál… Világ szégyene lettek.

Az asszony ujjai reszketve a levegőbe túrnak, majd hirtelen a torkához kap, mintha fulladás görcsétől akarna szabadulni. Pallai egész közel dől a lámpához, szinte érzem a halántékán görcsölődő ér remegését. Ennyire tanácstalannak még sose láttam. Döbbent, csodálkozó tekintetét nem tudja elmozdítani feleségről.

– Értetek teszem.

– Nem kell, nekem nem kell… Nem bírom tovább a rettegést Éjszakánként rád várok, nappal még a szomszédok előtt is csukom az ajtót, a kölykeid elfelejtenek beszélni. Zárom őket, dugdosom. Attól félek, olyat találnak mondani, ami vesztedre lesz.

– Mivel engedtek el?

Pallai most az öreg arcát nézte. Feje nem mozdult, csupán a szeme rezdült máshová. Aztán újra engem figyelt hosszan, úgy, mint amikor a társaságába fogadott. Némán, szótlanul vájt belém a szemével, kérdőn és vádolón egyszerre.

– Fenyegetőznek. El kell mennem a faluból. Azt mondták, megbízhatatlan ember nem maradhat a határ mentén.

A csend egy pillanatra összefolyt a konyha félhomályával. Pallainé árnyéka kissé előregörnyed a falon, figyel, várja, mit mond tovább a gazda. Jól hallom az öreg kortyoló nyelését, először, másodszor…

– Ijesztgetnek – nyögi.

– Bosszút állnak rajtam. Dobra verik a házamat, elhurcolnak…

– A törvényt védik…

Pallai felkapja a fejét, és ingerülten fordul az asszony felé. Sápadt arcát elönti a vörösség. Feljebb húzza a lámpa kanócát; látom, válla megfeszül, ahogy háttal a falnak dől. Az öreg váratlanul feláll, és az ajtóhoz hátrál.

– Útjukban vagyok. Eddig jó voltam pulikutyának, napszámosnak, éjjeli bolondnak! A parancsnok, de a többi is pénzzel rakhatná ki a kaszárnya udvarát… Én vagyok a koronatanú…

Az asszony nem hallgatja tovább. Tétován tesz néhány lépést az ajtó felé, aztán sietve benyit a szobába. Hallani ujjhegyei kaparászó keresgélését, lihegése összefolyik a gazda reszkető lélegzésével. Pallai utána mozdulna, de elkésett. Az asszony nagy halom papírpénzt borít az asztalra.

– Vigyed! – mondja elfulladva. – Itt van mind, amit hoztál. Júdáspénz, tisztességtelen pénz. Sohasem volt a mienk, nem illet bennünket. Vidd el, váltsd meg magad rajta…

Nem tudom, az öreg mikor ment el. Nem hallottam az ajtó nyitását. Pallainé eszelős kiabálása túlnőtt minden más zajon. Tépte, szaggatta a markába fogott pénzt; kinyitotta a tűzhely ajtaját és csomóra fogva szórta a parázsra. A gazda előbb az asztalra borulva védekezett, s rekedten kérlelte az asszonyt:

– Három darab föld…

– Átkozott pénz.

– Házat építünk…

– Zsidóktól kaptad, telhetetlen voltál, szégyentelen… A nyomorúságukból akarsz hasznot… Félek tőlük, téged is átkoznak…

– Elárulsz, te árulsz el… Te voltál…

Az asszony reszketve állt a konyha közepén. Én menekülve az ajtóhoz hátráltam. Pallai visszatartott, maga elé lökött, és erőszakkal lenyomott a székre. A szobából sokáig hallatszott az asszony nyüszítő sírása: Mi az asztal kopott lapját néztük szótlanul. Időbe telt, mire Pallai megszólalt:

– Mivel kezdjem a napot? Nincs is mivel kezdeni…

Reggel érte jöttek, és a csendőrségre hívták. Elmenőben csak annyit mondott felém fordulva:

– Míg nem adok magamról hírt, itt várjál…

Két napig a Pallai-ház konyhájában rostokoltam. Idegesen, türelmetlenül vártam. Néztem a kenyérszínű és ágyszagú gyerekek félénk ki-be járkálását.

Másnap éjjel hazajött Pallai. Megszökött. Ingerülten parancsolgatni kezdett, csomagolt, felkeltette a gyerekeket, telefirkált papírdarabokat hányt a tűzre. Az asszony előbb némán engedelmeskedett. A kapkodó sietségből nyilván a veszélyt érezte elsősorban. Védekezett, menekült, segített, néma engedelmességével igyekezett Pallainak kedvében járni. Nem tudta, mi vár rá, percekre sem tudhatta előre az időt; számára ebben a pillanatban csupán egy volt a fontos: szabadulni a fojtogató éjszakáktól, levetni a rettegést, hagyni mindent, udvart, házat, emlékeket, vasárnapi énekléseket. Mindent: embert és állatot, nagy füves térségeket, a folyót, az ismerős csillagjárást, mindent. Menekülni akart a félelemtől… Már az ajtóban álltunk, amikor megkérdezte:

– Hova megyünk?

– A túloldalra, Magyarországra.

Egy pillanatig mintha gondolkodott volna, belebámult a szoba sötétjébe. Látomást váró öregasszonyok néznek ilyen sokáig egy helyre.

– Nem megyek.

Pallai reszketve az indulattól hozzálépett.

– Mit akarsz?

– Onnan nem lehet visszajönni.

– A börtön elől menekülök. Itt reggelig sem maradhatok. Értem jönnek, megvasalnak, kísérgetni fognak, mint egy gyilkost…

Pallai durván ráparancsolt a gyerekekre. Azok néhány lépés után sírásban törtek ki, és a kapun túl nem akartak menni anyjuk nélkül. Pallai káromkodva járta az udvart, kért, fenyegetett. Hasztalan. Az asszony nem jött ki többé a házból.

Ketten vágtunk neki a határnak. Pallai hátán sovány tarisznya verődik, én mögötte kullogok. A gazda összehúzza magát, görnyedve a szélnek dől. Hajlott hátú, fázós denevér. Határozatlan. A töltésen túl szekérút töri hosszan a havat. Éjszakánként erre szöknek a szekeres gazdák, a falu egyharmada már a túloldalon van. A sok fenyegető plakát, rendelet, a jogfosztottság, a vagyonelkobzás pánikot szült. Az érvényben levő törvények szerint saját földje és háza magyar embernek nem lehet. Pánikszerűen menekülnek, mentve a menthetőt. Van éjszaka, hogy háromszor is fordul némelyikük. A fináncok tudják ezt: Ez is törvényellenes, mégis hagyják. Sötétség szálltával benépesedik a határ: foltok tűnnek fel a havon, és lassan kúsznak a folyó felé. Legtöbben a szekérúton mennek, itt már könnyebb a járás. Aki fél vagy szégyelli félelmét, az kissé távolabb halad. A szántók szélén kezdődő nyúlnyomok az almáskertekhez vezetnek. Nappal még a körmök nyomát is látni a havon. Ha sok pár láb találkozik, körültáncolnak egy-egy bokrot, aztán szétrebbenve továbbfutnak. Kisebb-nagyobb kerülővel minden nyúlnyom a füzes felé vesz irányt, a folyópart meredeke alatt egymásba ölelkeznek, majd a Tisza jegén átcikáznak a túloldalra. Apró állatörömök. Tél van, puskás ember nem állja útjukat. Az embernek most saját nagy gondja van. A nyulak mehetnek hetedhét országba, megkereshetik Nyúlországot, ahol mindenki nyúl, s a hivatalokban bajszos nagynyulak ügyelnek a rendre. Az útkereszteződéseken nyúlrendőrök állnak, nyúlpapok vannak és nyúlminiszterek, akik csendes, bölcs szavakat ejtve értekeznek egymással. A nyulaknak jó, ők még nem ismerik a gyűlöletet.

Pallai nem fordul rá a szekérútra. Továbbmegy a töltés hajlása szerint. Most már csak az ösvények maradnak. Elhagyjuk az elsőt, a másodikat. Pallai válogat, fél, avagy húzza az időt. Nagy, fehér, hideg világba indul, de maga sem tudja, hová? Minek? Miért? Céltalan ez az út. Pallai tanácstalan és határozatlan. Egyedül maradt. Kis ideig még kísérem, aztán én is elmaradok tőle.

Leérünk a füzes széléhez. Erre jött a rabbi is. Itt ült fel a szekérre. Pallai akkor káromkodott, durva volt és kíméletlen. Alig telt bele néhány hét, Szofer Lébi sorsára jutott. Lehet, hogy most ő is erre gondol. Ha felém fordulna, tudnék olvasni arcának vonásaiból. Így csak görnyedt hátát látom. A menekülőknek előbb a testalkata változik meg, összezsugorodik, kisebb lesz, mintha az izmokat tartó csontok porrá törtek volna.

Elértük a víz partját. Pallai fáradtan rám néz, vár, mondjak valamit. A folyó jege mozdulatlan, a hó simaságát ösvények törik a túlsó partig. Egy, kettő, három, öt, hat… A legszélesebb a kanyarnál kezdődik, s a vízfolyás irányában lefelé tart. Itt széles a folyó, a víz sekély, folyása csendesebb. Ezen mennek a legtöbben. Tudják jól, hogy a gázlók felett vastagra fagy a jég. Pallai is tudja ezt, mégis fél. Nem mer elindulni.

– Menj elöl, te könnyebb vagy.

– Egynek biztosabb.

– Nem jössz velem?

– Vissza kell mennem…

– Félsz?

Válasz helyett a part felé hátrálok. Felkapaszkodom a fagyos meredélyen, és felülről figyelem a környéket. Reszketés fog el. Futni, rohanni szeretnék visszafelé a nyúlnyomokon. Attól tartok, hogy a gazdát baj éri, s nekem ezt látnom kell. Eszembe jut Tomori és Fodor Andris halálának éjszakája. Hallom Pallai tehetetlen átkozódását: „…nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok…” A vízben térdelt, és kezével a vizet csapdosva ordítozott… „Nem vagyok én isten, menjetek, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit…”

Most a part alatt áll, és lábával a havat túrja. Próbálgatja a jég erejét. Rááll, aztán sietve visszalép a földre. Lehet, hogy imádkozik. Nem tudja magát rászánni az átkelésre. Időnként felém pislog, figyeli, itt vagyok-e még. Aztán lépegetve mégis elindul felfelé a vízfolyás ellenében. Egyik lába a jégen, másik a parton. Félelmetesek a menekülők útjai, rejtettek és kiszámíthatatlanok. A menekülők útjai nem változnak. Rejtett ösvényeken csupán ismétlődnek a sorsok, az emberek, akik libasorba álltak, és elindulnak…

Pallai egyedül maradt. Alakja sejtelmesen rátapad a hó fehérségére. Váratlanul megrian a jég, s a fekete folt megmerevedik, majd lábát a hóban csúsztatva visszafelé mozdul. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban engem szólongat. Nem válaszolok. Várom, reccsen-e másodszor is a jég, a sötétség ellenséges neszeit figyelem. Pallai szoktatott erre. Éjszaka a füleddel gondolkozz! Ő figyelmeztetett így, valahányszor útra keltünk. Az alaktalan feketeség továbbkúszik a jégen, már nem nagyobb, mint egy tintafolt az iskolás füzet lapján… A gázló felé tart, ahol Tomorit és Fodor Andrist elnyelte a víz. Vonzzák az emlékek. Nem tud más úton menni, csak amit megszokott. Hallom, morog valamit, vigasztalja, bátorítja magát. Csak abban reménykedhet, hogy vastag a jég, s Tomori halála nem ismétlődhetik… Már bukdácsolva fut a túlsó part felé. Megsajnálom. Gyufát gyújtok, kettős kört írok le az aprócska lánggal. Senki sem válaszol. Lefutok a part alá, szólongatom, hívom a gazdát. Önkéntelenül is emelgetem a kezemet, mintha emberlánc szétszakadt szálát fognám össze. Egy hónappal ezelőtt így indultunk el, libasorban. Már nincs kinek segíteni, Pallai nem parancsolgat. Négykézláb kapaszkodik fel a meredek túlsó parton. Hallom szaggatott, hörgő lélegzését. Menekül. Talán már tőlem is fél. Hívásomra nem válaszol. A földre görnyedve fut, alakjának fekete foltja fogy, zsugorodik előttem, mígnem eltűnik a bokrok és fák mozdulatlanságában. Utoljára aprócska pontként láttam a gazdát. Az élet belefér egy pontba. Pallai sorsát elbírja egy meghatározhatatlan fekete pontocska.

Megkönnyebbültem. Pallai távozásával nagy teher szakadt le rólam. A gond, a félelem állandó kísértése. Ezt a megkönnyebbülést éreztem akkor is, amikor útjára engedtem a rabbit. Vitte a szekér, zörgött vele a város felé, s nekem jólesett lemaradnom. Hagyni, hogy menjenek, vállalják most már mások a félelmet.

Hazafelé tartottam. Ugyanazon az úton, amelyen először indultam Pallaival a túlsó partra. Az utak emlékétől nehéz szabadulni. Erre vittük haza Fodor Andrist is, meg Tomorit. A rabbi is ezen az úton jött a faluba. Akkor azt hittem, hogy Szofer Lébi lába nyomát befújja a hó, s emlékét így őrzi meg a föld. A menekülők útjai nem változnak, rejtett ösvényeken csupán ismétlődnek a sorsok. Pallainak sem volt más választása: oda ment, arra ment, ahonnan a rabbi menekült…

Egyedül töröm a havat. Már túl vagyok a füzesen. Magam mögött hagytam az almáskerteket is. A legelő nagy fehérségén kicsinek érzem magam. Én sem vagyok több egy pontnál. Előttem, mögöttem széles, nagy térség; föld, ég, levegő… Mégis fojt valami. Az én sorsom is belefér egy pontba. Köröttem minden mozdulatlan, s e dermedtség közepén kúszik, mozog egy kicsinyke folt… Nevem van, végtagjaim vannak, lélegzem, egyenletesen ver a szívem… Előttem messziség, fölöttem magasság. Nem lehet, hogy mindez tehetetlen fekete ponttá zsugorodjon, nem lehet, hogy az én sorsom semmiben sem különbözzön a rabbiétól, Tomoriétól, Pallaiétól.

Akkor minek születtem?

Fiatal is alig voltam: fellobbant s elszáradt bennem a kalandvágy. Komoly lettem, hirtelen koravén. Képzeletem is csak erőlködve támasztja fel a friss holtak emlékét. Berei Erzsit, Fodor Andrist, Tomorit hiába várom. Mi lett Szofer Lébivel, a rabbival? Már nincsenek illúzióim sem. Mit reméljek Magyarország némaságától? Megértést? Restelkedő magyarázkodást? Az emberi jogok hangos védelmét? Avagy a koldusnak járó kenyérdarabot? Láttam, próbáltam, megalázott még a szeretetet hirdető papi száj is.

Északról hideg szél támad, átfújja a ruhámat, fagyasztja, merevíti az izmok mozgását. Elég lenne hozzádőlni egy fa törzséhez, megpihenni kissé. Lecsúszni a fa mellé a földre, aztán elaludni. Reggelre megfagynék. Megszűnne egy pont, egy alaktalan folttal kevesebb volna. Utolsó erőmmel énekelhetnék is, imádkozhatnám, ahogy a rabbi tette maradék erejével.

Nem, nem! Hangosan ordítom ezt, egyszer, kétszer, sokszor. Nem akarok meghalni, nem akarok ponttá zsugorodni, a pontnak nincs átmérője… A templomot sem akarom többé, az ige csak vigasztal, de nem segít. Undorodom a bálok hetvenkedő mulatozásától, a dallam, a muzsika most kibírhatatlan zenebonává torzul. Ordítozás, hangzavar, nótafoszlányok, verekedés zaja, mind szörnyű erővel kínozza a fülemet. Az útszéli fák hangokat adnak, utánozhatatlan, rémítő hangokat. Elmozdul helyéről a látóhatár, szememben mélység és magasság összefolyik. Rosszabb ez, mint a repülő zuhanása. A ponttá nyomorított ember elveszti a tér arányait, elveszti saját egyensúlyát is.

Két napig Pallaiéknál lakom. Az asszony alig szól hozzám. Napjában kétszer ételt tesz elém. Éjszakánként az ablakra meredve lesi a sötétet. Vár, bizakodik. Tőlem nem kérdez semmit. Tekintetében szemrehányás ül, mintha irigyelné, hogy vagyok, mintha sajnálná tőlem az életet.

Búcsúzás nélkül hagyom ott őket. Nincs értelme tovább várni. Ki tudja, hová sodorta Pallait ez az emberörvény?

Otthon hivatalos levél vár. Munkára rendelnek. Reggel hatkor mindennap jelentkeznem kell az áttelepítési bizottság épülete előtt. Ez most a legfélelmetesebb hivatal, szobáit éjjel-nappal fűtik, a sötét bejáróban sohasem huny ki a fény. Hajnaltól hajnalig fázós embertestek dőlnek a falához, várnak, reménykednek. Kalapot emelnek, s mélyen meghajolnak mindenki előtt, akitől segítséget várhatnak. Az újságok ezt írják: „Lakosságcsere, egyezményes lakosságcsere…” Míg el nem kezdték, senki se hitte. Néhány napja kidobolták: „Aki akar, önként áttelepülhet Magyarországra.” Senki se jelentkezett. A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Félévezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadtnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld… Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?

A várakozás és a remény rárohad a földre. A remény döbbenet lesz, kétely, hitetlenség. Többször is dobolják: „…aki akar, önként mehet…” Más világba, más földre, ott földet is adnak…

Senki sem jelentkezik. Végzéseket kézbesítenek. Kijelölik azokat, akiknek el kell menniük. A döntések ellen nincs apelláta, azaz mégis… Pénzen, sok pénzen meg lehet váltani a sorsot, a hosszú, nagy papíron áthúznak egy nevet, kettőt… sokat. Amennyit áthúznak, annyit hozzáírnak. Akinek nincs pénze, támaszthatja hajnaltól hajnalig a falat. Várhat. Várjon. Emelgesse a kalapját, hajlongjon, isten kegyelméből hátha megkönyörül rajta valaki.

Engem rakodómunkásnak rendeltek ide. Hét órára megtörténik az elosztás. Négyünket sorolnak egy teherautóhoz. Naponta egy családot rakunk vagonba. Répási Jánoson kezdjük. A bizottság tegnap leltára vette a vagyonát. Nyolc hold földje, szőlője, két ökre, három tehene…

Ha mindenét elviszi, akkor is kevés. A föld itt marad. Tavasszal ki fogja szántani? Három nagy fia van Répási Jánosnak, együtt túrták vele a földet. A múlt héten egy család már a helyükre települt Magyarországról, s azóta a nyári konyhában lakik. Nyugdíjas tanító házaspár. Öregek. Hívták őket egykori hazájukba. Jöttek szíves örömest. Azt persze nem tudták, hogy végig kell nézniük ezt a drámát. Szégyellik magukat, valósággal bújnak a háziak elől. Nem mutatkoznak, csak reggel és este.

A gazda nem nyúl semmihez. A feljáró lépcsőjén ülve nézi az udvart. Felesége ordítva járja a ház szobáit. Imádkozik és átkozódik egyszerre. A kapu előtt kíváncsiskodók serege áll félkört, néznek, bámulnak. Talán kárörvendő is akad köztük.

– Segítsenek – integet feléjük Répásiné.

Nem mozdul senki. Nem is tudják, miben segíthetnének. Rakni ezt a sokféle parasztholmit? Avagy mondanák, hogy nem? Nem! A teherautó sofőrje alig mozdul el a volántól. Nem bírja látni ezt a gonoszságot. Tegnap este kis időre ketten maradtunk a kocsi mellett. Magához intett.

– Miért hagyják magukat?

Értetlenül néztem rá. Amióta látom, haragot éreztem iránta. Szívtelennek és közönyösnek hittem a szótlansága miatt.

– Lázadjanak. Nem volt elég a zsidók példája? Hagyták magukat mészárolni. Ne hagyják magukat!

– Megtorolnák.

Tanácstalanságomban csak ennyit tudok mondani. A sofőr gondolkodva néz rám, majd a volánhoz ül, és fejét lehajtva hallgatásba merül.

Az öregasszonyok búcsúzása a legmegdöbbentőbb. Répási anyja nem akar kimenni a kapun. Erőtlen karjával csapdos a katonák felé. Kétszer is felteszik az autóra, de lekászálódik. Nem hallgat a tulajdon fiára sem. Leül a kapufélfa tövéhez, és valamelyik kálvinista zsoltár szavait ismételgeti száraz, könnytelen sírással: „Örvendezzetek és tapsoljatok… áldjátok az Istent…” Otthagyjuk. Estébe hajlik a nap, mire gyalog az állomásra ér.

Másnap Berta Menyust rakjuk. Előbb leltároznak, aztán mi jövünk: két tisztviselő, a katonák és a kivezényelt rakodók.

Harmadiknak Egri Mihályt visszük. Így megy napról napra. Rendezett, szorgalmas parasztporták kapui záródnak be utánunk. Míg új lakók jönnek a régiek helyére, az ajtókat lepecsételik. Az iratokat gondosan egymásra hajtogatják, s azzal senki se gondol, hogy nő, szaporodik a megalázott, az istent-embert átkozó emberek sora.

A sofőr szavai nem hagynak nyugton. Gondolkodom, de a holnaptól rettegő lélek nem talál választ. Ki lázadjon? És ki ellen? A kommunista pártház nagytermében kocsmát rendeztek be. A csapláros egy kommunista lakatos mérnök fia. A pincér egy öregedő, ősz hajú tanító. Esténként zsúfolásig telik a helyiség. Csendes asztaltársaságok hangulatát morzsolja, eszi a kétely. Idős, szigorú arcú emberek társaságához verődöm. Ismerem valamennyit. Hatan vannak. Négyen büntetőtábort szenvedtek meggyőződésükért. Kettőt a szolgabírói hivatal kínozott hat éven át. Beszédük szakadozó. Elkapott szavaikban tanácstalanságot érzek, lehangoló szomorúságot. Valami Fábry nevű embert emlegetnek, aki egy magyar partizáncsapat élén harcolt a Rozsnyó környéki hegyekben.

– Mit ért el vele?

– Hite szerint tette.

– Az érdemeket most senki se kérdi. A kutya barátságosabb hozzánk, mint a tegnapi elvtársak. Egyszerűen nem ismernek. Úgy tesznek, mintha sose láttuk volna egymást.

– Várnunk kell! Ki kell várni a végét…

– Addig meg is rohadhatunk.

– Mi hír Fábryról?

– A párt vezetőinél kilincselt néhány napja. Nem bírta tovább. Egy ízben le is tartóztatták. Egyenesen a pártvezetőség üléséről vitték el, nacionalizmussal vádolják.

– Pedig rajta nehéz foltot találni. Jobban már nem lehet bizonyítani a hűséget, mint ahogy ő tette.

– Mivel engedték szabadon?

– Ha akar, elmehet. Áttelepülhet. Batyuval a hátán nyakába veheti a világot.

– Gyalázat! A múltunk se kell, a munkánk se.

– Várnunk kell!

Csontos arcok nézik egymást. Tanácstalanul, letörten búcsúznak. Egy hét múlva már csak ketten ülnek az asztalnál. Így kopnak, bomlanak a fanatikusan hívők kis sejtjei is. Megtörik a hit. Kockázatot és száz halált vállalt emberek szöknek éjszakánként a határon túlra. Nem akarják bevallani csalódásukat, képtelenek rá. Inkább elmennek…

Honnan ez a gyűlölet? Egyáltalán mikor kezdődött? A hallgatag sofőr lázadásra szólít: Ne hagyják magukat! Első hallásra nevetségesnek tűnik fel a szavak értelme, aztán tompán zsibbasztani kezdi az idegeket, mintha megváltozna bennem a vérkeringés iránya. Ellenkezést kelt bennem minden, amit magam körül látok. Lázadnék, de úgy érzem, hamarább kellett volna. Apám miért nem lázadt a sorsa ellen, mikor a frontra vitték negyvenkettőben? Vagy nagyapám, a görbe lábú, bajszos huszár? Galíciát emlegette folyton, a rohamokat… Elég volt húsz esztendő, s a hencegő hősiességből szótlan szégyenkezés lett. A nagy háborúzásoknak csupán a pironkodó emléke maradt, történetek, amelyek sohasem kerültek az iskolás könyvek lapjaira. Lázadnom kellene a gyűlölet ellen, de hogyan? Három emberöltő múlt el előttem, s egyetlen ősöm se tette meg. Engedelmeskedtek, mindig csak engedelmeskedtek. A sorsuk hasonló, egyforma. Ezerszer földig alázták őket, de nem lázadtak. Képtelenek voltak azt mondani: nem. Nem! Lehet, hogy már bennük is élt gyűlölet; szótlan, izzó gyűlölet valami ellen. Én csupán az átkozódásukat hallottam, éktelen káromkodásukat az égiek értetlensége és a földiek gonoszsága miatt. Ezt tanultam tőlük, az átkozódást és a káromkodást.

Miért nem tudok lázadni? A választ messze kell keresnem.

Honnan ez az emberirtó gyűlölet? Ha erre gondolok, valami visszafelé mozdul bennem, mintha a szótlan földtől várnám a feleletet. Néztem a kommunisták arcát. Tanácstalanok. Húsz éven át lázasan szónokoltak földről, szabadságról, forradalomról. Erős hitük volt. A parasztősök átkozódása talán az ő hitükben kapott értelmet. Most megcsúfolja őket a történelem. A paraszti engedelmességet, a harcot, a kommunisták hitét is megcsúfolja a történelem. Ki gondol ezzel? A kommunisták miért nem lázadnak? Vagy már ez is késő? Ők is elkéstek?

Aztán rövid időre enged a napok feszültsége.

A teherautók a vásártéren sorakoznak fel. Várnak. Az a hír járja, hogy aki akarja, megválthatja magát. Jelentkezhet az idegenek sorába: aki itt akar maradni e földön, át kell vennie egy más nemzet nyelvét. Ez a bizalom ára, ha élni akarsz, tagadd meg önmagad.

Döbbenet fogadja a hírt. Senki se mozdul. De ez a dermedtség csak addig tart, amíg az első ember el nem szánja magát. Nyomorult védekezés ez: öregeket és gyerekeket küldenek az íróasztal elé. A hivatalnoknak ez is elég. Nem kérdeznek semmit, percenként némán előremozdul a sor; egy aláírás – egy sors. Egy aláírás – egy sors szégyenteljes megpecsételése.

A rabbinak igaza lett. Előbb doboltak, sokáig doboltak, aztán megjöttek a katonák. Váratlanul jöttek, nagy részük éjjel, s reggelre már láncot vontak a falvak köré. A gyűlölet fáradhatatlan, elkoptatja a fanatikusan hivők reményeit is: Előbb elvették az emberek vagyonát, hitüket tiporták, megtizedelték a parasztportákat, majd libasorba állítva őket, eltörölték a múltjukat. Most gépfegyvereket állítanak a Krisztus-keresztek közelébe. Igazoló írások nélkül senki sem hagyhatja el lakhelyét.

Ismét munkára rendelnek. A sofőr szomorúan mosolyog, amikor meglát. Szó nélkül maga mellé ültet a vezetőfülkébe. A végzéseket két nappal ezelőtt kézbesítették. A lakosságcsere egyelőre leállt. A gyűlölet nem fárad. Itt az újabb gonoszság: a kitelepített német lakosság helyére magyarokat visznek a cseh–német határra. „Megbízhatatlan elemek nem maradhatnak az ország déli részén…” Így írják a lapok. Az idegen nyelvű végzés munkára rendel, pontosan megszabja az indulás és az érkezés idejét. Az újkori cselédek jogait és kötelességeit. Szemérmetlen erőszak ez, amely a köztársasági elnök rendeletére hivatkozik… Így csak a fegyencekkel beszéltek a középkorban, akik főbenjáró bűnt követtek el. Igaz, fellebbezni is lehet, a megváltáshoz ismeretség kell és pénz, pénz, nagyon sok pénz.

Minket a valamikori premontrei prépostság, a fehér papok földbirtokának egyik tanyájára irányítanak. Írnok jön velünk és hat katona. Cselédeket rakunk az autóra, hogy az „ígéret földjére” indítsuk őket. Hihetetlen kegyetlenség. Megbízhatatlan bűnösökké váltak a föld férgei. Földet vártak, szép darab földet. A háború végét várták, a forradalmat. A lázas szemű szónokokat itt hallgatták a legnagyobb áhítattal.

Nekünk a tanya kondása jut. A cselédek közt is a legnyomorultabb. Alig van három darab bútora: ágy, asztal és egy nagy tükör. Ez minden vagyona, meg egy kupacnyi gönc. A konyhából semmit se viszünk, az közös volt. Kilenc család főzött egy konyhán. Talán örül is a kondás, hogy itthagyja ezt a vigasztalan, földszagú házat. Apró, töpörödött ember, arca, akár a vakondtúrás. Fél délelőtt egy szavát se hallani, csak néz maga elé egykedvűen. A négy egérnyi gyerek a rakodótér sarkába szorul, az asszony molyrágta nagykendőbe csavarta őket. Riadt szemükkel a tükröt nézik. Nem kell ágaskodniuk, elég ha egy kicsit előrehajolnák, lapos arcuk a tükör lapjára mosódik. Ez a legféltettebb bútordarab, a tükör. Indulás előtt a kondás sokáig igazgatja, egyik helyről a másikra állítja. Rálehel, és sapkájával fényesíti. Az asszony hiába szólongatja, nem figyel a leltározó írnok szavára sem. A katonák csodálkozva nézik, azt hiszik, megháborodott.

A parasztok legtöbbje egy marék földet vitt magával. Úgy látszik, ennek a vézna, kis embernek a tükör a leghívebb emlékeztető. Mégis ettől kell megválnia leghamarább. Ahogy a kocsi megindul, a kondás egy pillanatra egyensúlyát veszti, és fogózó után kapva beletapos a fényes üveglapba.

Így megy ez nap nap után. Járjuk a falvakat. Rakjuk, pakoljuk az emberférgeket. Az állomásról két naponként indul egy hosszú szerelvény. Figyelem, nézem a búcsúzásokat: a vergődő jajveszékelés után közöny ül az arcokra. Nem tudok a szemébe nézni senkinek. Torkot szorító szégyenérzet kínoz. A rám verő tekintetek szemrehányók. Szégyellem, hogy a törvény oldalán részt kell vennem ebben a felháborító gonoszságban. Én sem kerülhetem el sorsomat, létszámot egészítenek velem. Egy megszökött ember helyett vagonba tuszkolnak, és elindul a vonat. A gyűlölet elsorvasztja a reményt, mégis, csak az jár a fejemben, lesz-e erő, amely fellázad majd az oktalan emberalázás ellen.

Eleinte bűntudatot éreztem ezzel az ősz hajú férfival szemben. Később rá kellett jönnöm, hogy ez merő alakoskodás. Hazugság. Irigylem csalódását, vergődését. Irigylem tőle Nellit.

Néhányszor elhatároztam, hogy bevallom neki: én is szeretem a Gallai lányt. Számomra csalódás volt ez a felismerés. Kívántam, jogot formáltam hozzá. Nelli az enyém is, vigasztaltam magam gonoszul. Ha akarnám, az enyém is lehetne. Talán ábránd volt mindez, nekem mégis valóság. Naiv képzelgés és keserű valóság egyszerre. Követelőzően, észrevétlen mart belém a szerelem. Szerettem a Gallai lány életét, megszerettem távoli szépségét. Alakját, mozgását képzeletemmel erőszakoltam magamhoz. Olykor már mosolyogtam a repülős naiv meséin, de a következő pillanatban irigyeltem tisztaságát, hiszékenységét. Irigyeltem egész életét, valahogy kimondatlanul is éreztem, hogy ennek a mesebeli naivságnak köszönheti a Gallai lány szerelmét is: a jót, a rosszat egyaránt, a szerelem vadságát, a bukást, a megaláztatást…

Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy ezt elmondhassam neki. Mire nekibátorodtam volna, elment. Eltűnt mellőlem. A sárga fedelű kis gépet felszívta a magasság. Egy ideig föld és ég között táncolt még, aztán szertefoszlott. Nem maradt utána más, csak a levegő, az ég kékje és az elérhetetlen magasság.

Utoljára a víz partján találkoztam a repülőssel. Félrehúzódott az emberektől, kezét-lábát a homokba fúrta, és a szeme sarkából a híd karján virtuskodó kölyökfalkát figyelte.

Arca olykor idegesen megrándult, mintha izgatta volna a vízbe ugrálók vakmerősége. Nem félnek. Ugyanúgy hívogatják a halált, mint három héttel ezelőtt a cigányképű suhanc. Egymást próbálják a vízbe taszítani. Ma csak ügyesen ráfonódnak a vasrács bordáira, és tartják magukat. Aztán más játékot találnak: libasorban egyensúlyoznak a korlát peremén. Lábukat nevetségesen kapkodják, talpukat süti a felforrósodott vas. Kezükkel kiszámíthatatlanul kavarják a levegőt, és izgalommal vegyes jókedvvel nevetgélnek. Alulról nézve félelmetesen szép látvány. Alakjuk megnyúlik, fejük a felhőrongyok széléhez ér. Ha sokáig nézem őket, szédülés fog el. Elfordulok, de így még rosszabb. Így jobban látom őket: képzeletem erőszakosan meghosszabbítja a híd keskeny peremét. Idegszálaim átveszik a tétova kölyökmozdulatok izgalmát, a játék izgalmát, a merészség izgalmát, szemük riadalmát, a halálközelség bujkáló izgalmát…

A hídvégek már nem is érintik a földet. Féltem a virtuskodókat. Félek, hogy megbillen talpuk alatt a vas, és egyensúlyukat vesztve zuhanni kezdenek. Pedig én növelni szeretném a sort. Végtelenbe nyújtani a híd karját, megidézném a holtakat, azokat, akik nagyon szerettek élni, tovább élni, hosszabban élni… Mennének, a libasor érintené az ég szélét, kapkodnák a karjukat… Ez a hosszú, keskeny út volna az élet ára, oktalan haláluk ára. Innen nézhetnének lefelé, megvethetnék a gonoszságot, a bosszúállást. Ide nem merészkedne utánuk senki, ezt a keskeny ösvényt nem irigyelnék tőlük… Csak így élhet az ember tízezer évig függetlenül, a föld felett s ég alatt egyensúlyozva. Imára, megállásra nincs idő, csak küzdésre, megfeszülésre és örök vigyázásra.

Elöl Szofer Lébi menne, ő sem imádkozhatna. Nem gyászolhatná tétlen az időt, amit maga és ősei mulasztottak el. Lehet, hogy Berei Erzsi riadt mozdulatokkal menekülne, elvétené a keskenyke ösvényt, és ismét gyámoltalan féreghalállal halna. Elfordult velem a látóhatár. Ezt nem, nem, az értelmetlen pusztulást nem ismételheti meg az ember! Berei Erzsi apját állatként hurcolták el, de a lány már nem várta meg, hogy érte jöjjenek. Ment, szökött. Aki menekül, az másodszor nem halhat meg: apácaarca, haldoklása túlságosan is beleette magát az életembe…

Tomori másodszor is beállna a libasorba, Fodor András szintúgy. Nem pusztulhatnak el örökre egy meggondolatlan pillanatért. Biztonsággal lépkednének, egész életükben kitapasztalhatták az ösvények szeszélyeit. Nem is akartak mást, csak kiegyenesedni, s körülnézni az ismerősökön és idegeneken…

Ahogy ismét a híd felé fordulok, megszűnik a képzelgés. A kölyökfalka változtatott a játék módján: egyenként kiválnak a sorból, s kezüket széttárva szállnak, zuhannak az elfűrészelt gerendafejek közé. A víz tükre alatt különféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek: földre fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, háromszög és egy eltorzult d betű.

Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan, izmok, inak, idegek harmonikus összjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről.

Engem is zavar ez a vakmerő esztelenség. Úgy ülök, hogy a híd vonalát eltakarjam a repülős szeme elől. Így csupán a rivalgás és az oszlopfejek között felcsapódó víz zaja verődik felénk.

A repülős vonakodva beszél. Idegenül, összefüggéstelenül. Városok nevét említi, évszámokat sorol. Látom, érzem, zavarban van.

– Minek ez? Képzelgés volt az egész. Belebuktam egy szerelembe. Naiv voltam, túlságosan hiszékeny. Anyám meséivel akartam mérni a világot, nevetséges erőlködés volt. Sokáig azzal áltattam magam, hogy ez a szerelem számomra felemelkedés volt. Önámítás. Csupán egy más világ, amiben képtelen voltam tájékozódni. Elvesztettem józan értékelésem. A naiv emberek őszintesége olykor megható, de az a bajuk, hogy csak napokkal mérik az időt. Rövid távon gondolkodnak. Tulajdonképpen velem is ez történt. Nelli fürdeni akart a szerelemben, az ilyen embernek pedig szabadság kell. Én ezt nem tudtam megérteni. Képtelen voltam felfogni az élet szüntelen bővülő köreit. Örültem Nellinek. Számomra ez az öröm volt az álmok legszebbike. Mondhat ki mit akar, az ember képtelen átlépni önmagán. Nyomorból kapaszkodtam felfelé, s az örömnek bármilyen formája is valami ősi kínt enyhített bennem. Kárpótolva éreztem magam anyám és félállat elődeim életéért. De hát minek ez? Hagyjuk. Egyetlen pillanatot sem szabad öröknek hinni.

Ennyit mondott utoljára. Vártam, hogy találkozunk még s elmondja csalódásának legnehezebb pillanatait. Kétségbeesett háborgását, menekülését a halálba. Öntudatlan vergődését, az élet őrjítő magányosságát.

Nem került rá sor. A repülős érezhetően kerülte ezt a témát. Inkább mesét szőtt az emlékekből; mert a mese nem fáj, a mese nem hal meg. Ketten szerettük a Gallai lányt. Lehet, hogy megérezte ezt, és emiatt zárkózott el. Féltette tőlem Nellit, még így, messziről is féltette. Félt, hogy az emlékek melengette szavak a vérembe szűrődnek, s osztoznia kell majd velem.

Sajnálom, hogy eltitkoltam előtte érzéseimet. Alakoskodva mosolyogtam rá, valójában gonosz voltam hozzá. Lestem a szavait, de csak azért, hogy részese lehessek legbensőbb mozdulatainak. Ő szerettette meg velem a Gallai lányt.

Vannak búcsúzások, amelyek egyenlők a halállal: Így voltam én is azzal az emberrel. Jött és elment. Nincs többé, meghalt. Csak a helye maradt bennem, arcának mélyülő ráncai, fáradt mosolya és keserű szavainak mardosása… Most gyászolnom kellene, gyászolni egy szép szerelmet, gyászolni a meséből jött ember kettétört életét. Képtelen vagyok rá. Egyre csak magamra gondolok és Nellire. Azzal vigasztalom magam, hogy a szerelemhez nem illik a fekete szín.

Lehet-e élni mások sorsát?

Szeretnék együtt lenni Nellivel. Kettesben. Olykor sikerül, de a zavartalannak hitt pillanatokon is átüt a másik férfi keserű önmardosása. Emlékével van jelen. Egy arcra vágyom, mégis kettő tűnik elém. A Gallai lány mosolyog, elégedett. Ártatlan és egyben kegyetlen mosoly ez. A férfi tekintete messziről követ bennünket, hangja távolról, suttogva ér hozzánk: „Rábukkantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem, lekicsinyítettem, azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ördöggel repülök… Fájdalmában torzul el az emberi ábrázat, és ilyenkor őszinte, legalább ilyenkor őszinte… Mikor elhatároztam, hogy megölöm magam, abban a szörnyű állapotban is az a vágy lappangott gondolataimban, hogy legalább vigyorogni tudjak. Tükör előtt próbálgattam…”

Lehet-e élni mások szerelmét?

A repülős képtelen volt elmondani a csalódás napjait. Olykor utalt rájuk, de ha idáig jutott a beszéd, eltörtek szájában a szavak. Most elfoglalom a helyét, a repülős már nincs itt. Ketten maradtunk Nellivel. Megpróbálom magamhoz melengetni. Szeretnék gátat vetni hűtlenségének. A Gallai lány szépsége nem lehet ennyire gonosz. Önzése nem kívánhatja a halál áldozatát. A másik férfi sorsa csupán szavában különbözik az enyémtől: életünk jutalma nem lehet az értelmetlen pusztulás. A tisztaság, a hit nem büntethető halállal. A repülős veresége az én vereségem is. Ezt szeretném megakadályozni, a szerelem és az élet bukását, mert szörnyű az, ha az élő szántszándékkal holtak sorsára ítéli önmagát…

Az élőket, a reménykedőket nem szabad elengedni magunk közül.

 

Elhatároztam, hogy nem repülök többet. Ez a délután volt az utolsó felszállásom. Nem bírom tovább. Egyszerűen nincs értelme erőlködésemnek. Amit teszek, arra már nincs szüksége senkinek. Legalább nem hallom többé a fülhallgató recsegését. Nem akarom. Elég volt a parancsból. Nevetségesekké váltak vágyaim, engedelmeskedni sem akarok többé senkinek. A képzelgésektől pedig egyenesen irtózom. Napok óta fojtogat a felismerés, nincs értelme az életemnek. Belefáradtam. Belebuktam. Nincs tovább erőm. Felesleges áltatnom magam.

Tizennégy harmincnyolckor álltam a startvonalra. Az irányító tiszt még egyszer elismételtette velem a parancsot: Mélyrepülés, aztán zuhanótámadás felülről és hátulról. Háromkor a déli kifutóra szállok le.

Tizenhét percet lehetek a levegőben. Három előtt mindig üres felettünk az ég. Aztán a moszkva-berlini katonai postagép jelez. Szabad szemmel alig látni ugyan, de a lokátorok pontosan mutatják, hogy tőlünk alig húsz kilométernyire jobbra repül. A harci gépek gyakorló repülése ilyenkor szünetel.

Harmadik hónapja repülök ezzel a géppel. Megszokhattam. Az indulásnál mégis remegett a kezem. Lehet, hagy az irányító tiszt is sejt valamit, talán a hangomon érzi felindultságomat. Kétpercenként kér tőlem jelentést, pedig ez nem szabályos. Az előírások szerint nekem kell beszámolnom minden mozdulatról. Ezer méter fölött durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen fúródunk az égbe. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban. Elég egy hajszálnyi mozdulat, és hanyatt fordul a gép.

Indulatos parancs verődik a fülembe. Nem engedelmeskedem. Most én szabok magamnak utat. Szigorú törvény ellen vétek, tudom. Egyenesen kívánom a veszélyt. Három napja erre az alkalomra vártam. Egyedül akartam lenni, ha csak néhány percre is.

Halántékomon éles nyilallás kúszik felfelé, lapockacsontom mintha beletört volna az ülés támlájába. Ilyen fájdalommal kezdődhet a keresztre feszítés… Harmadszor ismétlődik a tiltó parancs. Hallom, jól hallom, mégsem engedelmeskedem. Életemnek ez az utolsó alkalma. Soha többé nem lehetek ilyen közel az éghez, a magassághoz. Erre vártam. Hogy elszökhessem a földről, és megbosszulhassam magamat…

A nyilallás már a fejem tetejéig jutott, a jobb és bal halántékom egymásba ér. Szürkül felettem az ég, vállizmaimba most verik a szeget, érzem az ütéseket. Fáj. Ilyen fájdalom a földön nem létezik… Félelem tör rám; felfelé végtelen az út… Kétségbeesett mozdulattal hasára fektetem a gépet. Imbolyog alattam a föld, valahonnan tompa sejtés szivárog. A föld elveszítette szilárdságát, valaki ringatja alattam a földet…

Fülemen szüntelen recseg a fülhallgató, az irányító tiszt parancsokat ismételget. Lekapcsolom a gégemikrofont. Nem akarom, hogy hallják a hangomat. Higgyék, hogy már nem vagyok. Elszálltam, elmentem. Nem engedelmeskedem. Nem csökkentem a magasságot sem, megszegem a repülés irányát is. A térdemre fektetett térképen piros csík jelzi az útvonalat. Inkább a folyó irányát követem, a víz színe még innen is kéknek látszik. Kék, olyan, mint a levegőé.

Én a nyugalmat szerettem, a megállapodottságot. Akkor éreztem magam biztonságban, ha semmi sem zavarta életemet. Valahogy jogot formáltam a szép, zavartalan pillanatokhoz. Ha későn is, rá kellett jönnöm, hogy aki csak a nyugalmára gondol, a halálát sietteti. Szerelmünk néma viaskodás volt. Sajnos, erre már csak akkor döbbentem rá, amikor Nelli nyughatatlan természete sajátommá vált. Egyre több ember szólt bele a sorsomba. Gyanúba fogtak, bizalmatlanok voltak hozzám, érzéketlenek és meg nem értők. Valami sértett állati ösztön hajszolt, hogy elégtételt szolgáltassak magamnak. Az igazságot kerestem… Aztán rászedett Nelli. Megcsalt. Elhidegült, messze került tőlem, mint az ég a földtől.

Kétségbeesésemben jelentkeztem ismét a hadsereghez. Visszautasítottak. Pedig ez volt számomra az utolsó lehetőség. Bizonyítani akartam, visszaszerezni az életet. Ki akartam tűnni. Nem árultam el senkinek, mi a célom, csupán én tudtam, hogy fölébe akarok kerülni az embereknek, mindennek, mindenkinek.

„Túl van az időn.”

Ezt ismételgették. Ezzel akarták kedvemet szegni. Jártam, kilincseltem, kierőszakoltam a vizsgát, kierőszakoltam, hogy repülhessek. Erre az egy kártyára tettem fel mindent. A kétségbeesés olykor nevetséges lépésekre készteti az embert. Most már látom, nincs értelme, értelmetlen ez az erőlködés. Törpe vagyok, itt is, a földön is. Naivság. A naivság csupán szép szavakat mondhat, de az élethez ez vajmi kevés.

A fülhallgatóba váratlanul zene verődik. Nem értem. Lehet, hogy ezzel akarnak nyugtatni. Aztán megint a parancsok következnek, az irányító tiszt hangján érzem a kétségbeesést. Jó ember, aggódik értem.

Alattam nyugatnak fordul a folyó csíkja. Fuldoklás környékez. Félek a magasságmérőre pillantani. A levegő ritkasága biztosabb jel a műszernél is…

Ismét zene szól. Az is lehet, hogy csak képzelődöm?

Aladár, a tébolyodott prímás bukkan fel előttem. Füléhez emeli a hegedűt, aztán vékony ujjaival a húrokba kap. Nem zeng végig a dallam, már az első sor közepén megszakad.

– Szabad? – emeli álla alá a hegedűt.

Fojtó keserűség szorítja a torkomat.

– Még tudok – mondja esdeklőn.

– Hol járt? – kérdem sokára.

– Szerenádozok.

– Kinek?

Aztán megkondult a harang. Rorátéra harangoztak. Elfordult tőlem, és indult, neki a kockaköves dombnak. Lépéseinek koppanása átüt a motor zúgásán. Az életből ment kifelé. Ilyenkor minden pillanat búcsúzás. A Farkas-dombon láttam utoljára, nyomorodott alakja a mélységet és magasságot fűzte egybe. Elérzékenyültem. Ha most láthatná valaki az arcomat, azt hinné, mosolygok. Pedig már mozgatni sem tudom a számat, nem kapok levegőt… Érthetetlenül orra bukik a gép, mintha a föld került volna az ég helyéra. Zuhanok. Ezt vártam, ez az utolsó alkalom. A sebességmérő reszketve egy helyben áll. A zuhanás jó, ennyire még sosem éreztem, hogy jó a nyílegyenes zuhanás. Alulról csak fénylő acéltűt látni. A fülhallgatóban ordít az irányító tiszt, ő jó ember. Aztán megrándul velem a levegő…

Leszálltam. Nem tudtam megtenni. Féltem, vagy az is lehet, gyenge voltam. Kiabáló, hadonászó emberek vesznek körül. Ahogy kiszállok, megtántorodom. Karon fognak és támogatva bekísérnek a szobámba. Rám csukják az ajtót. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit. Lépteik távolodó kopogását sokáig hallom még. Reszkető ujjhegyekkel az ágyon kaparászok. Itt Nelli aludt valamikor. Most nincs itt. A szekrényhez megyek, és a zsebeimben kutatok. A fegyverem meghagyták, nem vették el. Örülök a hideg vas tapintásának. Nem vagyok egyedül. Nelli már rég elment. Pedig várhatott volna, most igazán megvárhatott volna. Nelli már csak látogatóba jár hozzám. Azt mondja, nem bírja a gépek zúgását. Hazudik, tudom, hogy hazudik. Mosolyog, de érzem, ez már hazug sajnálkozás csupán.

Hanyatt fekszem az ágyon, és figyelek. Lassan félhomály tölti be a szobát. Fényszórók csíkja verődik a falakra, megvilágítja a sarkokat, majd a mennyezetet. Végtagjaim remegése megszűnik, aprócska öröm vibrál bennem. Egyszerre jólesik tudni, hogy élek. A fénycsóva mintha keresne valamit a falakon; csapkod, le s fel ugrál, egy-egy pillanatra minden elsötétül, majd ismét fényesség támad. Játéknak, tükrök játékának is beillene ez a villogás. Jó lenne meghosszabbítani a fény sugarát, jó lenne a végtelenbe látni. Hátha elindul valaki felém, rám nyitja az ajtót, és aggódva vagy szigorúan faggatni kezd.

 

Egyszerre kevés lett a négyfalú szoba. Sárossá vált az utcánk. Megkoptak az ismétlődő kirándulások.

– A hegyek egyformák – intett le kedvetlenül Nelli.

– Ismerek egy ódon kis utcát, megnézzük. Te még nem jártál ott. Este megyünk majd, amikor összeér a házak árnyéka. Örülni fogsz, szép lesz…

– Szebb is van.

– Elmegyünk hozzánk. Anyám is örülne…

– Nálatok még a medvének is sáros a talpa. Este meg csak meséltek, meséltek. Már ismerek minden történetet. Én másra vágyom. Ez a város már kicsi, kevés benne az ember…

Tétova félénkség bújt a szavak mögé. Lehet, hogy természetes vágyak ösztönözték Nellit, de bennem megfeszült valami. Mosolyogtam, simogattam, öleltem… Nem viszonozta. Éreztem, sejtettem, hogy valami mást, egészen mást vár tőlem. Egy idő óta valami dacos várakozás ült a szemében, amit a legforróbb pillanatok sem tudtak elűzni. A csók már nem volt mindent befedő takaró.

Játék, minden csak játék. Ilyen játékos gyámoltalansággal indul minden változás. Kicsi is, nagy is: Az élet nagy helyzeteinek titka, hogy előre kell játszani. Ha tájékozódni vagy alkalmazkodni akar az ember, számolnia kell a következő mozdulattal, vagy legalább éreznie kell… Olykor a megkésett ölelés rosszabb, mint a gonoszság.

Fiunk született. Nelli határtalanul boldog volt. Már másnap nagy zajjal megérkeztek Gallaiék. Mosolyogtak; kedvesek voltak. Atyáskodva a vállamat veregették. A pólya fölé hajolva gügyögtek, este énekeltek is, ahogy Krisztus születésének előestéjén szokás.

– Megváltottál bennünket – lehelte Gallainé a gyermek felé. – Mein Gott, te igazságos vagy, kárpótolsz bennünket…

Gallai, mint máskor is, a vállán átvetett korsóból öntötte poharamba a bort. Hunyorogva az arcomat kutatta, figyelt. Zavarban voltam. Viszonozni kívántam kedvességüket, de valami visszatartott. A bor mámorában sem tudtam felengedni.

Nellit és a gyereket magukkal vitték.

– Nálunk ez családi szokás, meine Kinder. A gyereknek az anyja otthonát kell előbb megismernie… Ez a mosolygó gonoszság váratlanul ért. Segély kérően néztem Nellire. Ő csak mosolygott. Összefüggéstelen szavakat dadogtam, válaszra sem méltattak.

– Itt nincs színvonala az életnek, meine Kinder. Itt gombát lehetne tenyészteni. Sampinyont. Hallott már róla, tudja, mi az a sampinyon, mein Kind?

Elmentek. Fanyarul teltek a napok. Sértett ez a hirtelen fordulat, s bántott a kifosztottság. Sorra jártam az ismerős kávéházakat. Mint Nellivel valamikor. Pontosan öt előtt tíz perccel indultam, s leültem a megszokott helyünkre. Rendeltem és ittam. Mindent ugyanúgy, mint valamikor…

Egy hét múlva elutaztam Nellihez.

Gallaiék feltűnően kedvesek voltak. Nelli örült, láttam rajta, hogy nagyon örül jöttömnek. Új voltam neki és szokatlan. Délben és este fényes asztalt terítettek, s az evés megkezdése előtt némán, szemüket lesütve ájtatosan imádkoztak. Hiába erőszakoltam magam, egyetlen fohászkodó szó sem jött a számra. Fojtottak az emlékek. Gondolatban az ablakokat méricskéltem, a redőnyök most nem voltak leengedve, világos volt, kínos tisztaság és rend, mindenütt rend, a fürdőszobát szerettem volna látni, ahol Gallai meztelenre vetkőztetett leányát korbácsolta. Elég volt néhány pillanat felidézése, fülembe martak a sikoltozó szavak:

„Szereted?”

„Szeretem!”

A vékony szíjkorbács lecsapott.

„Szereted?”

„Szeretem!”

Földre tiporta a lányt.

„Kiverem belőled”

„Soha!”

Gallainé idegsokkot kapott. Napokig nem hallott egyebet, mint a sikongató fogadkozást és a korbács csattogását. Most kezét felém nyújtva kínál, azt mondja: mein Kind. Gyermekem…

„Szereted?”

„Szeretni fogom.”

Lakomán ülünk. Beillene főúri keresztelőnek, de úgy érzem, hogy tulajdonképpen mindenki mást ünnepel. Gallai másnak örül, mint Nelli. A német asszony kedvessége kirívó. Egyáltalán kinek szól ez a mosolygó nyugalom? Nehéz hinnem, nehéz. A kanalak koccanásán átütnek az emlékek…

Gallai tajtékzott tehetetlenségében.

„Nem ezért éltem!”

„Rendes ember.”

„Bekerült idegen.”

„Jó ember.”

„Becstelenné tett.”

„Szeretem.”

A kisebbik lány most széles, formátlan fejével a tányér fölé hajol. Akkor imádkozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott: az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”

Gallai elvakultsága nem ismert határt. Nem hallotta az imát sem. A suttogás nem ér fel az ordítozók füléhez.

„Elvette a tisztaságod.”

Az imádkozó lány megremegett: „Őrizz meg bennünket, mi Atyánk…” A kisebbik, a torz arcú Gallai lány most nyugodt.

„Magam adtam… az én jogom.”

„Szajha lettél.”

„Szeretem.”

Csapdosott, csípett a korbács, hasogatta a leánytest mezítelenségét. A bőr fehérségére ábrákat rajzoltak a vörös csíkok: kereszteket, páfránylevelek gerezdjeit, véreresztő, keskenyke örvényeket. A Gallai lány számára ez volt a szerelem válsága, egy más élet válsága.

Nyüszítő sírás szivárogta be a ház minden zugát. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a falakról, a tárgyak felületéről. Része lett a mészszemcséknek. Elég lenne hangosan szólni, visszhangja kélne sírásnak, suttogásnak, átoknak, indulatnak… Elég lenne megérinteni a falakat, érezhetném Nelli tüzelő odaadását, szereleméhségét.

Gallainé fuldokolva sziszegte:

„Állatok, érzéketlenek… az állatok teszik ezt… Összeállnak, párzanak…”

– Mein Kind – mondja most kedveskedve. Gallai koccintásra emeli poharát. Iszunk. A férfi mosolyog is, ez családi vonás, ha jól érzik magukat, mosolyognak.

Éjszaka hívom Nellit:

– Gyere, szökjünk ki az ablakon, felmegyünk a fák alá, és lefekszünk a fűbe.

– Csacsi vagy.

– Szebb lesz, mint valamikor…

Magához húz és ölel. Kedveskedik, suttog a fülembe. Lehet, hogy már nem szívesen idézi az emlékeket. A szerelmi hűtlenség első foka ez, megfakulnak az emlékek. Talán már méltatlannak tartja mindazt, ami történt. Nem merem hangosan mondani, csak sejtem, mintha sátánkodva súgná valaki. Érthetetlenül az ágy szélére csapok karommal: fölém hajló ördögi ábrázattal tusakodom.

– Itt most jobb, az ágy melegebb.

– Reggelre harmat lesz.

– Csacsi.

Nelli mosolyog. A sötétben is érzem mosolyát. Ujjaim hegyével az arcát tapintom. Megelégedett. Nem értem pontosan a nyugalmát. A szülői ház teszi ezt vagy az én jelenlétem? Nem tudom. Kérdezni nem akarok, félek, hogy elrontom a pillanatot.

A reggel méltóságos és tiszta, akár a vasárnapi öltözet. Nelli sétálni készül, fehérbe öltözik, gondosan kontyba csavarja haját. Figyelem, követem minden mozdulatát. Szobáról szobára járok utána, nézem. Pillanatonként az az érzésem, hogy most látom először.

Harangzúgás töri össze a csendet. Időnként külön hallom a kis- és nagyharang kondulását. A kicsi türelmetlen, követelőző, siet. Ünneprontó. Háromlábú ló nyakába akasztott csengő, klin, klin, klin… Még ez a méltóságos pillanat sem lehet zavartalan.

Már indulnánk, de Gallainé megfogja a kezem, és pislogva hozzám hajol:

– A gyerekkocsihoz nem illik a férfi. Vasárnap van. Mindenki magukat bámulná… Maradjon.

– Este elutazom – mondom zavartan.

– Kikísérjük.

Egyedül maradok a lejáró alsó lépcsőjénél, s a kerítés vasrácsai között figyelem Nelli távolodó alakját. Egy pillanatra valami elszorítja a torkomat. Lehet, hogy kicsinység az egész, de nekem fáj. A józan érzéklésen túl valami megmozdul bennem, kezemmel értelmetlen mozdulatokat teszek. Ez már a sejtek rándulása, ösztönös védekezés.

Valahányszor harangszót hallok, elérzékenyülök.

Klin, klin, klin. Még mindig harangoznak, szól a háromlábú ló nyakába akasztott csengő. A fekete ruhás asszonyok nemsokára leborulnak a kőszentek lába elé. Énekelnek és imádkoznak majd:

„Mária, segíts…”

Én is elmegyek Nellivel még egyszer a templomba. Beállunk a körmenetbe is, háromszor körüljárjuk a templomot. Úgy emlékszem, háromszor. Az egész ceremóniából csak annyit értettem:

„Mária, segíts…”

Port vert köröttünk a vénasszonyok lába. Nelli a kezembe mart a körmeivel. Fogott, tartott, nem engedett maga mellől. Nem törődött a megvető pillantásokkal; kettőnket néztek a szentek, az előéneklő, a. sekrestyés, a pap is. Nem érdekelt. Én csak a görcsös szorítást éreztem, kővé merevült akaratomat; s azt a gyámoltalan vágyat, ami öröknek kívánta ezt a pillanatot. Öröknek az éneklést; a lépések súrlását, a megvetést, öröknek kettőnk egyedülvalóságát…

„Mária, segíts…”

Sokáig harangoznak, klin, klin, klin…

Nem jó az emlékekre gondolni, nem akarok emlékezni.

Zavar Gallaiék viselkedése. Szívélyesek, kedvesek. Egyáltalán, minek örülnek? Nem ilyennek ismertem őket, eddig csak haragjukat láttam, gyűlölködő tombolásukat.

Itt most minden szép. A zsalugáteres ház palotává nő a szememben. Anyám ilyennek álmodhatta a mesebeli királyok várát. A rózsabokrokat virágágyak övezik: tisztaság, rend, rejtett szabályok, amelyeket csupán a háziak ismernek. A keskeny ösvényeken lábuk nyoma sem látszik, eltüntetik. Gallai kis gereblyét húz maga után, ha a kertbe lép. Nevetséges, ahogy hajladozik a rózsákat szagolva: száműzött vén király, aki attól retteg, hogy megszólítja az ajtónálló. Virágszirmok fölé görnyed, aztán zörög utána a gereblye. Volt, nincs.

Van ennek valami jelentősége?

Az ebédnél Gallainé folyton szólongatja a kisebbik lányt. Csendesen, halk szóval parancsol. Rászól Nellire is. Olykor, a vékony mosolyok után, rám is szigorúan néz. Lehet, hogy valami nem tetszik neki, de nem szól, még nem szól. Gallai haragvó, indulatos ember, a német asszony rideg, kimért, ha beszél, alig hallani a hangját…

Ő lenne itt az igazító akarat?

Gallainé szokásokra hivatkozik. Őseit idézi. Valahogy kicsinynek érzem magam köztük. Tiltakoznám, lázadnék, csak azt nem tudom, ki ellen. Rám nehezedik egy akarat, csendesen, suttogva, fösvény mozdulatokkal ejtve a szót. Ez már nem azonos Nelli féktelen odaadásával. Szabályokat kényszerítenének rám. Sziklák repedéseibe tévedt hangya lettem. Gallaiék egykori tehetetlensége most érthetetlenül rám ragadt.

Mindegy. Nelli nem ilyen. Ő nem hasonlít egyikükre sem. Nelli szertelen, őt vágyai éltetik, nem tűri mások akaratát. Áll, néz és mosolyog rajtuk. Nelli csupán magát látja, a maga szépségét. Örül a nyugalomnak, örül az őt körülvevő rajongásnak. A szülés után megszépült, szebb, mint valaha volt. Királylány, a fejét is úgy tartja, büszkén, méltósággal. Ezt mondja róla a Gallai rokon vénleány is: „királylány”, aki elvárja, hogy szeressék és tiszteljék.

A mese igaz: a szépséget tisztelni kell, szeretni. Nellit szeretni kell.

Este elutazom. Egyedül érzem magam, nem találom a helyem. Unalmas, egyhangú napok váltják egymást: reggel, este, este, reggel. Sorra járom a kávéházakat, egyiket a másik után. Untat. Néhány napi egyedüllét után remegés fog el, ha a hazamenésre gondolok. Észrevétlen kialakul a napok szabálya: munka, utána kávéház, s végül egy zajos kocsmában kötök ki. Ösztönösen elfoglaltságot keresek magamnak.

Idegen lett a szobánk, ellenszenves. Érthetetlenül szürkévé válnak a Nelli készítette papírfüggönyök is. Vannak pillanatok, amikor úgy rémlik, hogy sosem laktunk itt együtt. Nem voltak éjszakák. Nelli hajnali követelése is csupán képzelgés. Visszafelé elvesztem az idő fonalát. Kiesnek belőlem a hónapok és a napok. Ostoba látomások gyötörnek, az emlékezés vadít, nem akarok, nem akarok, semmire sem akarok emlékezni.

Egy fekete nő ült le már másodszor az asztalomhoz.

– Unatkozik, szépfiú? – nevet gunyorosan a szemembe. Arca hasonlít Nelliére, ennek is vastag, érzéki szája van, csupán a hajszíne más. Az asztal lapjához dőlve közelről nézi arcomat.

– Egyedül van? – kérdi.

– Hagyjon.

– Hőscincér.

Akaratom ellenére elmosolyodom. Ő is nevet, kacérkodó, csalogató, gonosz kis nevetéssel élvezi zavarom.

– Nemcsak egy nő van a világon… Ilyen pofával hódítani kell.

Felállok az asztaltól, és köszönés nélkül otthagyom.

Nincsenek barátaim. Igaz, tisztelnek, becsülnek. Így mondtam Gallainak is: „Becsülnek.” Ez minden. Az emberek köszöntenek, és teljesítik utasításaimat. De a hivatalos elfoglaltságon túl a kutya sem vakkant felém. Kódoroghatok, ihatom, s ha úgy tetszik, fel is köthetem magam.

Egyedül vagyok. Most érzem, hogy Nelli mennyire magához kötött. Ő jelenti számomra a világot, az embereket, a várost, a szépet és a jót.

Helyettesítheti-e a szerelem mindezt?

Eddig jó volt. Nelli jó, de talán egy kicsit gonosz is. Ha nincs mellettem, úgy érzem, gonosz. Szépségében van a rosszaság. Félek a vádló szavak kimondásától, mégis jönnek. Olyan az életem, mint egy mese. Én a füvek hátán mentem el a falumból. Nelli is mese, hihetetlen mese. Hiszek benne, talán az is a bajom, hogy hiszek, túlságosan hiszek benne.

Lehet-e hinni ennyire egy emberben?

Éjféltájt hanyatt fekszem az ágyon, és a plafont bámulom meg a falakat, a nedvesség verte foltokat. Alaktalan fehér szélű ábrák vigyorognak rám: hempergő állatfigurák, ismert és ismeretlen emberfejek. Odarajzolták a fekete hajú kávéházi nőt is. Lehet, hogy most ő is egyedül van. Nelli még sose panaszkodott a magányra…

Aludni nem tudok, csak meresztem a szemem, tekintetemmel az átázott festés torz figuráit kaparom. Megyek, mászok fel a mennyezetig, aztán vissza. Kezdem elölről, szeretném egymástól elválasztani a nedvességfoltokat. Nem lehet, a vonalak értelmetlenül egymásba torlódnak.

Sziklák is vannak a falon. Zöld levelek is, finom erezetű páfránygerezdek. Ilyen volt Berei Erzsi hálóinge is. Szofer Lébi arcát nagyon soványra rajzolták a festékszemcsék, és kihagyták a szemét, ijesztő üreg mered rám. Hangja nagyon messziről súg felém:

„Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ…”

Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arccsontját is mintha a szél csapta volna a mennyezet alaktalan vonalai közé.

Összerakom Nelli mosolyát. Egymáshoz erőszakolom a girbegurba ábrákat. Széket teszek az asztalra, ráállok, hogy közelebbről láthassam a szemét. Ujjam hegyével rajzolgatok is, vonalakat húzok, gömbölyűket, lágyakat…

Nem tudni, mikor törik ketté egy pont. Először hajszálnyi repedés indul a szélén: a szerelmes nyugalomra ráhull egy hideg szó, s a meghittség gonddá válik.

Levelet kaptam Nellitől. „Jól vagyunk, jól vagyunk… Újabban társaság jár hozzánk, a kedvemért teszik apámék. Kedélyes, kedves emberek. Néha játszanak is, nem gyerekes zálogosdit, hanem a felnőttek számára való komoly játékot. Kérdéseket tesznek fel, amire mindenkinek őszintén kell válaszolni. Egyre csak a gondolataimat firtatják, mosolygok rajtuk…”

Ingerülten morzsolgattam magamban a levél szavait: „Jól vagyunk…” Aztán naivul ragozni kezdtem. „Én jól vagyok, te jól vagy, ő jól van… mindenki jól van.”

Nem tudom, mióta fekszem az ágyon. Nem nézem az órát, az idő múlása számomra közömbös. Mindegy, hogy este van-e, vagy reggel. Csak azt érzem; hogy a sötétség végtelen, s ha felkél a nap, végtelen lesz a világosság, végtelen lesz az ég kéksége is. Éjszakai gyakorlat van, a barakk most siralomház, rajtam kívül nincs benne ember. A megszokott ajtónyitogatást, az emberi testek mocorgásának neszét a motorok robajló zúgása helyettesíti. Reszket köröttem a csend. A fényszórók csápja kapkodva keresi a gépek útját, egyre ritkábban érinti a szoba sötétjét. Most az a fontos, ami fent történik; a föld apró fénypontjai megnyúlnak az ég, a magasság felé. Be kell fogni az „ellenséget”, s ha sikerül, három fényoszlop egymásra dől az ezüstös géptesteken. Kegyetlen játék, előbb elbújtatják az „ellenséget”, aztán kutatják, s ha megtalálják, üldözik…

Velem most senki sem törődik. Tudom jól, ha a gépek leszállnak, és a fényszórók behunyják szemüket, rám kerül a sor. Értem jönnek, és kihallgatásra visznek. Ingerült kérdésekre kell válaszolnom, katonásan, feszesen. Erre pedig képtelen leszek. Akármit is mondanék, kevés lenne, parancsokba és jelentésekbe már nem fér bele az életem. Elölről kellene kezdenem, sorba mondani… Kinek kell ez? Megbüntetnek, eltiltanak a repüléstől. Akadnak majd sajnálkozók is. Nincs szükségem a megértésükre. Nem akarok már számot adni magamról senkinek. Valami megfoghatatlan erő egyszerűen elfogyott belőlem, elsorvadt az akaratom…

S az emlékek? Az önmagát halálra ítélő ember elhatározásán változtathatnak az emlékek?

Váratlanul meghalt Gallai. A kisebbik lány sápadt arccal imádkozott, letérdelt a ravatal elé, és órák hosszat csak monoton suttogását lehetett hallani. Gallainé merev tekintettel bámult maga elé, nem sírt. Egyszerűen tudomásul vette azt, ami történt. A hirtelen gyász döbbenetét egyikükön sem láttam. Minden folyt tovább úgy, mint azelőtt. Pontos kelés, hosszan tartó öltözködés, majd a kínosan szertartásos reggeli. Utána a kisebbik lány térdre ereszkedett, és suttogta érthetetlen imáit. Az özvegy a halottas szoba ajtajával szemben ült, és bámult a félhomályba. Idegen nem jött a házhoz se napközben, se este. Talán csukva tartották a kaput, éreztetni akarván mindenkivel, hogy ehhez a ravatalhoz csak nekik, hármuknak van közük.

Nelli mosolygott. Borzongás futott végig rajtam. Valahányszor ránéztem, Nelli mindig mosolygott. Nem értettem. Fájdalmát palástolja így? Restelltem tőle megkérdezni. Vagy talán nekem örült? Nem tudom. Aztán már kerültem a pillantását is. Zavart szomorkás, mégis hivalkodó mosolya. Szerettem volna megtörtnek látni, magamban vigasztaló szavakat kerestem. Nem volt rá szükség.

Előbb a kisharang szólalt meg. Érzéketlenül, ridegen vert közénk: klin, klin, klin. Háromlábú ló nyakába akasztott ezüstcsengő. Később mindkét templomban harangoztak, három harang hirdette a szenvtelen gyászt. Gallainé csak akkor mozdult el a helyéről, amikor az előszoba üvegfalán megjelent a kántor és a pap árnyképe. Mielőtt lezárták a koporsót, fenyőágat szúrt a halott ujjai közé. Ez volt a búcsú…

Kicsiny volt a temetési gyülekezet is. Jobbára öregasszonyok verődtek össze, hogy árgus szemmel figyeljék a hozzátartozókat. Azoknak arca pedig nem árult el semmit. A három szempár mintha fadarabot nézett volna a koporsó helyén.

Meleg volt. Nelli karja meztelenül világított a fekete ruhák sűrűjében. Nem restellte, így tartotta természetesnek. Nem gyászolta apját, nem sajnálta. Karonfogva lépdeltünk a koporsó után. Nelli olykor teljesen rám nehezedett. Ujjainak szorítása most ellenszenvesnek tűnt fel, kedvem lett volna eltaszítani magamtól. Tudom, nem szerette apját, mégis. A halottnak tisztelet jár. Nelli most is csak magára gondol, nem gonoszságból, ösztönösen. Még itt is éreztetni akarja jelenlétét.

Anyám jutott eszembe. Az mindig feketében jár, már harminc éve gyászolja apámat. Még sohasem gondoltam rá, hogy ő is meghalhat. Nem panaszkodik, fáradtságát, filléres gondjait nem rója fel senkinek. Van, él, cipeli az életét. Utoljára a bátyám temetésén láttam sírni. Másként gyászolt, mint ezek. Rázkódva sírt. A temetés előtti napon elgyalogolt a Dukla-szoroshoz, és zsebkendőjében földet hozott arról a helyről, ahol megsebesült a bátyám.

A temetésen gyengéden belekaroltam. Eltolt magától.

– Azért van, mert istentelen volt. – Ezt ismételgette folyton. – Nem hitt nekem, sose hitt nekem…

Ha közel hajoltam hozzá, pálinkagőz csapott meg. Megborzongtam. Kétszer rajtakaptam az iváson. Elvettem tőle az üveget. Nem ellenkezett, csak nézett rám értetlenül.

A gyászoló Gallai-ház kényelmetlen. A redőnyöket még nem húzták fel. Talán ezzel adóznak Gallai emlékének, a félhomállyal, a falak tompa fényével s a szótlansággal. A kisebbik lány tekintete zavartan ugrál arcról arcra. Számára új korszak kezdődik, a nagy bizonytalanságé. A ház íratlan törvényű háromszöge megszűnik. Ha Nelli is elmegy, csak ketten maradnak itthon: Gallainé érezhetően kedves hozzám. Nem tudom, min gondolkodik. Ebben a pillanatban minden fontolgatás tárgya. Szó alig esik, de úgy érzem, sok minden most dől el, némán, számba véve az összes esélyeket.

Nem érzek részvétet az özvegy iránt. Lehet, hogy jó szót vár tőlem, biztatót. Nem tudom vigasztalni.

– Most már maga a családfő – mondja tagolva a szavakat.

Matild, a kisebbik lány tágra nyílt szemmel rám mered. Hirtelen nem tudja, mit kell tennie. Attól tartok, térdre esik előttem, s imádkozni kezd.

– Jöjjön vissza hozzánk, mein Kind. Férfi nélkül nem lehetünk.

Nelli meglepetten néz rám. Arcéle kipirul, lélegzetvételén érzem a feszülő izgalmat.

– Nem. Azt nem – mondja határozottan, és feláll.

A három női tekintet egymásba tapad. Gallainé a kisebbik lányára néz, aztán rám függeszti kérdő szemét. Matild sírni kezd. Előbb állati nyüszítéssel, majd rázkódó zokogással sír.

Végül is egyedül utazom haza. A búcsúzás szótlan és szomorú. Nelli sem mosolyog. Talán csak most ért el a tudatáig, ami történt. A felgyülemlett sok-sok kérdést megint csak magammal viszem, kettőnk dolgáról most sem eshet szó.

Napokig kábult vagyok. Egy hét múltán újra kávéházban kötök ki. Nagy pohárból öntögetem magamba a pálinkát. A fekete hajú nő is előkerül, és hajszálra ismétlődik a legutóbbi jelenet:

– Egyedül van?

– Hagyjon.

– Hőscincér.

Kacérkodó, csalogató gonosz nevetéssel élvezi zavarom.

– Ilyen pofával hódítani kell. Hűségével csak a klozettra járhat.

Eltaszítom magamtól. Rendelek mindenkinek, aki a közelemben van. Barátkozni akarok, mindegy, hogy kivel, csak emberek legyenek mellettem. A nő szemtelenül törleszkedik. Másodszor már nem utasítom vissza. Hozzám ül a bárpult bakjára, és ő intézi a rendelést, vigyáz rám, anyáskodik felettem. Szódával itat, aztán kávét tart a számhoz.

– Bántottak?

A szavak vattába göngyölve gurulnak felém. Úgy rémlik, vékony ujjak túrnak a hajamba, s ez távol tartja tőlem a kérdéseket. Most minden történhet velem, mindegy, csak ne kérdezzenek semmit.

– Mária vagyok. Hát te?

– Salamon király…

A nő hangosan felkacag, és megölel. Érzem a leheletét. Szája és homloka összefolyik előttem. Utálom, mégis megtűröm magam mellett. Fejét jó lenne valami fegyver célgömbje elé fogni, a nézőke és a célgomb vonalát meghosszabbítani, megérdemelné a sorsát.

– Salamon király… Salamon…

Nevetnek a hátam mögött. Imbolyog előttem a célgömb… Anyámnak is ilyen pálinkaszagú volt a lehelete, de anyám gyászolt… Nálunk, Feketevízen pálinkával takarják a fájdalmat…

A félsötét utca imbolyog előttem. Szeretnék szabadulni a Gallai-ház nyomasztó hatása alól. Hessegetem magam elől a tolakodó képeket. Hiába, a három fekete ruhás nő alakja elém hajol, velem vannak. Előttem, mellettem vagy mögöttem árnyékol a gyászruhák ránca. Nelli, mint mindig, most is középütt van, emelt fejjel nézi a másik kettőt. Nem illik rá a gyászruha, túlságosan kirívó, a termete, a viselkedése is az. Szépségében van valami félelmetes, ami felmorzsolja nyugalmamat.

Gallai temetése óta bűntudatot éreztem anyám iránt. Voltak pillanatok, amikor egyenesen menekültem hozzá. Elhatároztam, hogy meglepem, váratlanul hazamegyek, s mintha messzi földről érkezném, este kopogok be az ablakon.

Jó ideig ebből sem lett semmi. Politikai szemináriumra küldtek, s egy hónapig előadásokat hallgattam filozófiáról és a forradalmak történetéről. Érdekelt, amit az osztályok kibékíthetetlen ellentétéről mondtak: „Az emberiség története a forradalmak története”… Ezt magyarázta több előadó is. Az ismeretek új tárháza volt ez nekem, új és vonzó. Figyelmesen jegyeztem minden szót. Társaimmal késő éjszakáig vitattuk az új fogalmakat, magyaráztuk és csodáltuk a nagy forradalmárok életét. A második hét végén jobban ismertem Lenin életrajzát, mint a saját magamét.

Hárman laktunk egy szobában. Szerdi, a volt napszámos és Vargas, egy tagbaszakadt hegyvidéki ember. Vargas partizán volt. A háború után üzletet nyitott, most járási funkcionárius. Sohasem beszélt magáról. Másoktól tudom, hogy hős volt. A harcokban megsebesült, kínozták is, kiégették a fél szemét. Vargas nagyot akar, sokat akar tenni, ha néhányan köréje gyűlnek, a kommunizmus eljövendő boldog koráról szónokol indulatosan.

Szerdi lelkes ember. Ágya felett Sztálin képe lóg, s ha váratlan kérdéssel lepik meg, a festett kép felé fordulva ennyit mond:

– Én bízom benne. Én csak neki hiszek.

Szájtátva hallgatja a partizán szavait. Nem vitázik vele, neki is hisz. Készséges hozzá, kedvében jár, folyton cigarettával kínálja. Vargas a rokkant bal kezét, rendszerint hátul, a derekához szorítva tartja. Szerdi utánozza őt, Sztálint is utánozza, jobbját úgy tartja, mint a generalisszimusz, hüvelykujját zakójának középső gombjára függeszti. Ha Vargas ezért leinti, töredelmesen maga elé nézve azt mondja:

– Én is forradalmár leszek. Holnaptól kezdve forradalmár leszek.

Szabad óráimban félrevonulok a többiektől, és jegyzeteimben lapozgatok. Néha úgy érzem, a vitában lemaradok a többiek mögött. Egy gondolattal vagy egy mozdulattal mindig lekésem. Mire mondatokká formálnám a szavakat, erőt vesz rajtam a félszegség. Félek, hogy mások utánzásának tűnik majd, amit mondok. Nekihevült társaim zajos vitája az óriások országát juttatja eszembe, ahol nagyok a hegyek, a fák, az emberek, minden hatalmas méretű, csak éppen én sikerültem nagyon kicsire…

Nézem otromba betűimet. Nem tudok szépen írni. Főképp a mássalhangzóim csúnyák. Eszembe jut Nelli, és rajzolni kezdem az arcát, csak úgy játékosan, kedvtelésből. Homloka, szemének íve és a szája hasonlít, de a nyakát sehogy sem tudtam eltalálni… Másnap nevetség tárgya lettem. Éjszaka valaki belekotort a füzetembe, reggel a táblára tűzve láttam viszont a telerajzolt papírlapot.

– Megfojtlak! – sziszegtem Szerdi felé.

Féloldalt állt nekem. Jól láthattam, hogy fülét és fél arcát elönti a pír. Amikor szembe fordult velem, már lángolt az egész ábrázata.

– Leleplezlek.

A meggyűrt papírlap súlytalanul lebbenve hullott az előadói asztal elé. Nem nyúltam érte. Nem volt rajta semmi különös. Három egyforma női arc. Hiába bámulják, úgysem értik. Nelli nagy szeme a mennyezetet nézi. Vagy azon túl valami mást néz, mert neki sose elég, ami van. Az eget, a csillagokat, az idegen messziséget nézi, ahová szünet nélkül nyugtalanul elvágyik.

A szeminárium befejezése előtt bizottság elé hívtak, és felolvasták a rólam írt értékelést:

„…passzív, a közösség erejét lebecsüli… Politikailag fejletlen.”

Ezekre a szavakra emlékszem a leghatározottabban. Hirtelen nem találtam ellenvetést:

– Hogyan műveli magát?

– Most kezdtem olvasni.

– Kik az ideáljai?

– Nem tudom… Ezen még nem gondolkodtam.

– A forradalmi eszmék több odaadást kívánnak.

– Rendesen végzem a munkám, igyekszem.

– Az ember nem élhet célok, nagy célok nélkül. Gondoljon a nagy forradalmárok életére, a franciákra, az oroszok nagyjaira. Gondolkozzon, a lelkesedés feltétele a gondolkodás…

Nekik sem, magamnak sem tudtam megmagyarázni az élet nagy céljait. Hazafelé utazva apámra gondoltam, aztán anyám jutott eszembe. A sorsuk. Talán arról kellett volna beszélnem. Lehet, hogy kinevettek volna. Mindegy. Igaz, apámat alig ismertem, de anyám még él. S mintha mentegetni akarnám magam, mondani kezdtem az életem.

Ezerkilencszázhuszonötben születtem. A falu neve Feketevíz. Apámat csak anyám elbeszéléseiből ismerem. Anyám szeretett mesélni, de mielőtt a történetek végéhez ért volna, mindig elnyomta a fáradtság. Aztán már csak félálmában mormogott valamit.

Fojtogató keserűség mardosott. Nevetségesnek éreztem magam. A következő hét végén otthagytam a szemináriumot, és hazautaztam Feketevízre.

Anyám hátul, az udvar végében tesz-vesz. Hirtelen nem ismer meg, s amint meglát, tétova lépéssel a kert felé mozdul, mintha idegenek jötte ijesztené.

– Korán keltem – mondja zavartan.

– Hogy él?

– Csak így, ahogy ma lehet.

– Hát a föld?

– Nagyok a terhek, ami terem, mind elviszik. Semmi sem elég, már a föld is kell nekik. Az államnak kell a föld…

– Rémhírek.

– Akkor te minek jöttél? Téged is ők küldtek.

– Segítek egy kicsit, meg látni is akartam.

– Mégiscsak a föld kell nekik. Neked is az kell. Már háromszor jártak itt… Azzal kezdik, hogy segíteni akarnak rajtam. Koldusbotra juttatnak a segítségükkel, te is azt akarod…

– Anyámnak már nehéz a munka.

– Dolgozom én, csak hagyjanak. Ha nem vonják el a figyelmem, dolgozom. Mit akarnak? Én már nem tudom megváltani magam…

Egy csupor tejet tesz elém. Nálunk mindig ez volt a reggeli: friss kecsketej. Anyám nem ül az asztalhoz, mintha madár szárnya hajolna, az ágy szélére ereszkedik. Mióta emlékszem, mindig itt ült, innen csupán egy mozdulat a tűzhely ajtaja és az asztal. A beszélgetés is jobban esik így. Fejét tenyerébe támasztva nézi a szemközti falat, reszket a feje. Így is reszket, ha ujjai közé fogja hegyes, csontos állát. Keserűen tapasztalom, hogy különösebben nem örül jöttömnek. Ölelésében nyoma se volt a valamikori féltő mozdulatoknak.

– A baltával kergettem el őket, az öreg favágó baltával… Elszaladtak, de azt mondták, visszajönnek még…

– Hát a többi gazda?

– Félnek tőlük. Eleinte bujkáltak, elmentek a völgyekbe, és csak éjjel jártak haza. Aztán meglesték Krajcsikot, és befogták az iskolába. Azt beszélik, a mellén táncoltak. Én nem láttam, csak mondják. Azóta hibás lett Krajcsik, beszélni sem tud rendesen, dadog, és kezével úgy tesz, mintha az arcát akarná tisztára mosni… Megijedtek, most már mindenki ott van….

– Egyedül marad. A többieknek jó lesz, de maga csak egyedül marad.

– Nekem így jó… Én már nem tudom magam megváltani.

Szerszámot keresek, és ásni kezdem a kert felső sarkát. Anyám mellettem álldogál.

– Ezt csak tavasszal kell forgatni – mondja kis idő múlva.

Abbahagyom, és fát kezdek hasogatni. Oda is velem jön, a favágatóhoz.

– Megvékonyodtak az ujjaid – mormolja maga elé, s nem tágít mellőlem, míg be nem vágom a fejszét a tőkébe. Beszélgetni szeretne velem, zavartalanul. Becsoszog előttem a konyhába, és leereszkedik az ágy szélére. Figyel és vár.

– Egyedül van – pendítem meg újra az előbbi témát.

– Mindig is úgy voltam, egyedül.

Csend szűri az időt, a kettőnk hallgatása. Majd anyám fáradtan beszélni kezd:

– Elveszik tőlünk az istent is. Előbb az istent, aztán a földet. Más hitre akarnak téríteni. Ötvenhét évemig katolikus voltam, most azt akarják, valljak egy más, keleti istent. Pravoszlávot. Elvitték a papunkat is, erőszakkal, mert nem akart más lenni. Változhat az ember egyik napról a másikra, fiam? Aki azt mondja, hazudik. Csak hazugsággal változhat az ember ilyen hirtelen. Apád más hitű volt, de mit mondanék neki, ha feltámadna. Egyszer a holtak is kérdezhetnek, fiam. Ha élne, lehet, hogy nem engedné, amit teszek. Három nap és három éjjel őriztem a papunk háza küszöbét. Féltettem. Mégis elvitték. Félretoltak az ajtóból, és vitték. Gyenge vagyok én már…

– Nevetség tárgya lesz.

– Magadat félted te, fiam. Rólam beszélsz, és magadra gondolsz. De hát te fiatal vagy, intézd a sorsod másképp… Én már nem tudom magam megváltani…

Alig szürkül, ágyat bont magának.

– Te elmész, ugye?

Keserű nyál íze gyűl a számba. Először történik meg, hogy anyám nem marasztal éjszakára. Nem tartóztat. Fél tőlem, attól tart, hogy beszédre kényszerítem… Érzi, hogy hűtlen lettem hozzá…

– Jót akarok magának – mondtam minden összefüggés nélkül.

– Lágy szívű vagy, téged könnyen meg lehet törni.

Ez volt a búcsú. Az udvar végéről perzselt szárú fűcsomót szakítok. Markomat görcsösen összeszorítom, s ahogy az ujjaim elernyednek, érzem a fűszálak érdességét. A füveknek is van akaratuk, védekeznek, gondolom botorul. Lassan üres lesz a markom, csupán egy szúrós ág tört az ujjaim közé. Kakukkfű. Már nincs szaga. Fáj ez a kínos távozás, nem szeretném elveszteni a gyermekkorom… Csupasz végével fogam közé harapom a kemény fűszálat, és szórakozottan rágcsálni kezdem.

Nelli egyszer egy egész csomót szórt az arcomba. Hanyatt feküdtem mellette, és azzal szórakozott, hogy a szagos fűszálakból ábrákat formált az arcomra: félköröket, háromszögeket és ostoba kereszteket…

Keserű a kakukkfű íze, keserűbb, mint gondoltam volna.

Vargas jut eszembe és Szerdi. Én nem vagyok hős, nem lehet mindenki hős. Szofer Lébi, a rabbi sem volt az. Fülembe üt suttogó, síró imádkozása: „Ne haljak meg. Élni akarok… Ragadjon el a szélvihar, s vigyen a felhők fölé, hogy onnan láthassam népem új hazáját.”

Élni akart és hinni. Hinni saját életében. Mindenki a saját életében hisz elsősorban.

Hány óra múlhatott el azóta, hogy meghalt Tomori, a világ legszegényebb embere? Senki sem tartja számon. Pallai a vizet szólongatja: „Hol vagytok!… Ne ijesztgessetek…” Beletérdelt a vízbe, és úgy átkozódott: „…nem vagyok én isten, nyomorultak…” A víznek nincs külön hangja, a földnek sincs.

Ismét egyedül vagyok. Otthon Nelli levele várt rám. Panasz minden sora:… „anyám ingerült és folyton szemrehányásokat tesz. Nem tudok a kedvére tenni semmit… Úgy van, mint régen, elégedetlen a sorsommal…”

Hidegen hagytak a sorok. Anyám helyzete számomra most nagyobb gond. Érzem, elégtételt kellene neki adnom. Valami fáj bennem, ha rágondolok. Megdöbbentett a makacssága. Nem hisz nekem. Senkinek sem hisz.

Minek így élni?

Tanácstalanul mérlegelem magamban a lehetőségeket. Frázisok tolulnak a számra a jobb jövőről, a boldogabb jövőről… Lepereg egy élet, s azt sem tudja, milyen az öröm. Csak a mesékben örülhetett igazán. Igazságtalan sors; anyám már csak az emlékekből él… Azt mondják, a kommunizmusban gondtalanul él majd az ember.

Mikor lesz az?

Egy összejövetelen katonapajtásommal találkoztam. Vörös posztóval letakart asztal mögött állva szónokolt: „Koreában vér folyik, ártatlan embereket gyilkolnak… Tiltakozunk…” Indulatosan, meggyőzően beszélt, a teremben halálos csend volt.

Utána a vállamat átölelve asztalhoz invitált. Ittunk. Kérdezés nélkül munkájának fontosságát említi. Mintha a szónoklatát folytatná: „Rengeteg a dolgom, nagy korban élünk. A munkásosztály csodákat művel. Nehéz munka, körül vagyunk ellenséggel…”

Valaha együtt jártunk járőrbe, ismerte Nellit. Tudott az éjszakai bujkálásokról is. Homloka fölött kissé meggyérült a haj, de így is fejére tudom képzelni a katonasapkát.

– Megvan még a madár? – kérdi gúnyosan.

– Együtt élünk. Szebb, mint akkor volt.

Nagyot nyel.

– Hát a vén gonosz?

– Meghalt.

– Nem érdemelt mást. Utcát kellene kövezni minden végrehajtó hátán.

– A szigorúság volt a kenyere.

– Hamar felejtesz, elérzékenyülsz. Kispolgári kotyvalék, ellenségek…

– Nelli más.

– Egyformák, a recept mindenkire érvényes. Ahelyett, hogy ütnéd őket, az ágyukba fekszel.

– Szeretem.

– Szentimentális vagy.

Szédült a fejem az italtól. Határozatlanná morzsolódtak bennem az arcok, a szavak, a fogalmak.

– Segítségemre lehetnél – hajoltam hozzá kérőn. Egy pillanatra rám tapadt a tekintete.

– Bántják az anyámat… A földjét követelik.

– Győzd meg!

Hangja egyszerre ingerült lett és parancsoló.

– Nem lehet.

– Lágy szívű vagy.

– Öregasszony, ő már nem tudja megváltani magát.

– Meg kell törni.

– A földet nem lehet megtörni.

– Anyád nem a föld.

– Olyan, mint a föld.

– Nem gondolkodhatsz úgy, mint egy haldokló. Neked értened kell a kort.

– Hűtlen mégsem lehetek az anyámhoz.

– Ha pártolod, csak magadnak ártasz…

Csapkodtak a szavak meggondolatlanul és indulatosan. Nem tudtuk bejezni, sőt már folytatni sem.

Este sokáig csavarogtam az utcán, néztem, bámultam a kivilágított ablakokat. Elérhetetlen melegséget véltem az üvegtáblák mögött. Elégtételt kívántam adni anyámnak, s lassan a vádlója leszek. Rákényszerítenek, hogy vádoljam. Egyszerre haragot éreztem konokságával szemben.

Az élethez több elszánás és határozottság kell. A mesékből nem lehet megélni, az emlékekből sem. Senki sem szereti, ha beletúrnak az életébe. Pedig ez most ilyenkor. Vannak, akik kérdeznek, mindig csak kérdeznek. S felelni kell. Nem a lelkiismeretnek válaszolok, másoknak. Nincs más választásom, vagy anyámmal menekülök visszafelé a megfoghatatlan múlthoz, vagy válaszolok… Meg kell magamat fosztanom a múltamtól… Kegyetlen dolog ez, ami csak úgy viselhető el, ha maga döbben rá az ember, mielőtt mások ítélkeznek felette.

Bizalmatlanság fonódott körém. Nem tudni, hol kezdődött. Lehet, hogy a katonapajtás indított el valamit. Lehet, hogy anyám konoksága ért egészen idáig. Nem tudom.

Kaptam egy kérdőívet, amelyen részletesen fel kellett tüntetnem életrajzi adataimat. Apja neve, anyja neve, rokonai…

Néhány nap múlva ugyanezt meg kellett ismételnem. Az évszámok, nevek garmadája a fejem búbjáig elborított. Kissé örültem is, hogy legalább papíron körém sereglettek az emberek.

Észrevétlen rám ragadt egy kellemetlen hangzású szó: passzív. Hónap végi nagy összejövetelünkön nyíltan felszólítottak, gyakoroljak önkritikát, magyarázzam meg hallgatagságomat. „Felelős beosztásodban több aktivitást várunk tőled… Politikailag lemaradsz a közösségtől…”

Felkészületlenül ért a vád. Legfeljebb frázisokat dadoghattam volna meglepetésemben. Hallgattam. Érthetetlenül senki sem kelt a pártomra.

Gúnytárgy lettem. Fehér krétával lerajzoltak egy szürke papírra, amint egy nagy mellű nőt legyezgetek. Napokig bámulták az emberek a karikatúrát, „gyönyörködtek” bennem, s hahotázva olvasták az aláírást: „Salamon király…”

Nem tűrhettem tovább. Nem menekülhettem sehová. Állati dühvel védekezni akartam, ütni mindenkit, aki oktalanul megtiport. Elővettem szemináriumi füzetemet, és próbáltam jegyezni a napok eseményeit.

1953. március 4.

„Bizalmatlanok hozzám, oktalanul vádolnak”, magyaráztam egy fővárosi íróembernek. Mosolygott rajtam, de megígérte, hogy illetékes helyen szóvá teszi az ügyemet.

Március 7.

Felkerestem Bogdanics elvtársat. Azt mondják, ő a kerület második embere. Megértő volt, és sűrűn kínált cigarettával. „Kivizsgáltatom a dolgot.” Ezzel engedett utamra.

Március 18.

Egy ünnepi vacsorán megismerkedtem Dánai elvtárssal. Ő a kerületi képviselőnk. Figyelmesen hallgatta szavaimat és jegyezgetett. „A párt ezt nem hagyhatja annyiban”, mondta emelt hangon. „Holnap írok az elvtársaknak”…

Március 27.

Visszajött Nelli. Ez kissé megnyugtatott. Legalább nem érzem magam annyira egyedül.

Április 3.

Magához hívatott az üzem titkára. Előbb jogaimról és kettőnk hasonló sorsáról beszélt. Aztán minden átmenet nélkül anyámat hozta elő.

– Istenes lázító…

– Nem gondolkodhatom helyette.

– Ez a te szégyened is.

Tompa forróság öntötte el az agyamat. A titkár imbolyogni kezdett előttem; egyszerre kicsinek és távolinak láttam. Mintha csőre töltött fegyver célgömbjén ülne.

– Ki bujtogat?

Célba veszem a fejét. Hosszan, pontosan kell célozni, ahogy tanították; a nézőkébe fogni a célgömböt, s ezt a vonalat meghosszabbítani, összekötni a célponttal.

Április 12.

Korán reggel értem jött két civil ruhás rendőr. Autóval vittek a kihallgatásra, urasan. Papírt tettek elém, s megparancsolták, írjam le ismerőseim és barátaim nevét. Megtettem. Aztán szóban el kellett ismételnem az írottakat. Félóránként váltották egymást, de mindegyikük ugyanazt kérdezte. Miről beszélünk? Mikor és hol találkozunk? Délben enni hoztak. Ebéd után változott a téma. Arra kértek, segítsem munkájukat, és hetenként írjak jelentést beszélgetéseimről.

Április 28.

Írásban közölték velem, hogy csökkentik a hivatali erők létszámát. Öntudatomra és a társadalom szükségleteire hivatkozva fizikai munkára javasolnak.

Nellinek csak annyit mondtam, hogy Jáchymovba, az urániumbányába helyeztek – kitüntetésként.

Elhitte. Egy szóval sem kérdezte e hirtelen változás okát. Elfogta az utazás láza, türelmetlenül kapkodva csomagolni kezdett. Letépte a színét vesztett papírfüggönyt, ágyra dobált széket, fotelt, edényt és megkopott ruhadarabokat. Parancsolt, rendelkezett, szomszédokhoz futkosott, vitte, osztogatta a feleslegesnek vélt holmit. Könnyelműen bánt mindennel, ami a kezébe került. Tékozolt. A tékozló ember készül így útra, rendetlen kupacokba túrva az emlékeket is.

– Nem örülsz? – kérdezte felém kapva tekintetét.

Keserűn rámosolyogtam. Nekem menekülésnek tűnt fel ez a nagy igyekvése. Izgatta már az idegen világ, menni akart, menni messzire és minél hamarabb. Előbb Gallaiék közelségéből menekültünk, s most innen is mennünk kell.

Kit okoljak? Anyámat számoltassam konok maradiságáért? Biztosan Szerdi árult be. „Passzív, ez az ember passzív.” Katonapajtásom azt mondta: „Szentimentális vagy…” Aztán papírra kellett vetnem mindent. Elolvasta a titkár, továbbadta egy másik, hatalmasabb titkárnak… „Fejletlen, fejletlen… Salamon király fejletlen…”

Aki menekül, az nem búcsúzik senkitől és semmitől. Lehet, hogy Nelli ezt érzi. Érzi, hogy sietnünk kell.

– Nem örülsz? – kérdi másodszor is.

Felelet helyett a kocsihoz megyek, s a gyereket nézem. Tiszta kék szemét rebbenve kapja arcomról a falakra, onnan a mennyezet víz áztatta foltjaira. Ő még nem tudja, hogy a foltok szélei arcok vonalát jelzik. Szofer Lébiét. Nelli ábrázata is ott van…

Jáchymov a holtak városának tűnik fel. Az arcok mozdulatlanok, akár a házak fala. Embert csak akkor látni, ha a bánya szirénája a munka kezdetét vagy végét jelzi. A hegyoldal alacsony, földszintes épületeinek hiányzik a teteje, soknak ajtaja, ablaka sincs. Az üresen hagyott házak nagy része közpréda lett. Lopták, vették, vitték, ami mozdítható volt.

A főutca házai érintetlenek. Tetszés szerint választhatunk. Nelli tanácstalanul áll meg a bejáratok előtt. Arcán nyoma sincs az örömnek. Megdöbbenti a csend. Ő emberekre, sok emberre, forgalmas utcákra vágyott.

Egy emeletes, nagy sárga ház kapuját nyitják meg előttünk. A bal oldali házsornak ez a legsárgább és legrangosabb épülete. Felső ablakai szembenéznek a vendéglő bejáratával. Itt áll meg az autóbusz, itt bonyolódik le a reggel és az este forgalma is.

Hét szobája van a háznak, négy lent, három az emeleten. Hátul az épület mögött széles kert nyílik fel a hegyoldalra. Beosztása hasonlít a Gallaiékéra: kör alakú virágágyak, azok közepén rózsafák, aztán fehér kaviccsal beszórt ösvények, majd füves háromszögek – és megint ösvények. Mintha egy céltudatos kéz rendezett volna egyformára és szabályosra mindent.

 

Hans Müllernek hívták. Nekem már az ajtóban szemembe tűnt, amint a zajos italozókat nézte hosszan. Feltűnő ember volt, magas, nyúlánk termetű. Fiatalnak látszó arcán kétoldalt ránc futott. Kétszer is rám nézett, mielőtt felénk indult. Mértéktartón meghajolt, és az asztalunkhoz ült.

Később bemutatkozott. Hans Müller. Kávét és konyakot rendelt. Nem volt tolakodó, a társalgást sem erőltette. Érkezése előtt az urániumsugárzás veszélyét magyaráztam Nellinek. Most zavartan hallgattunk. Müller az ablakot nézte, azon túl a Schick-tornyot, alatta a rabok fabarakkjait. Kis idő múlva mi is azt tettük. A Schick-tornyot bámultuk, a barakktábort, szögesdrót kerítését, felette a hegyeket.

Két nap múlva ismét elmentünk a kávéházba. Öt előtt tíz perccel indultunk, ötkor érkeztünk. Szakasztott úgy, mint az előző városban.

Hans Müller is megjelent. Ahogy meglátott bennünket, egy pillanatig tétovázott, aztán felénk indult.

Már tudtam, hogy német mérnök. Hozzátartozóit kitelepítették. Őt magát mint nélkülözhetetlen embert itt tartották.

A magányra panaszkodott:

– Naponta jönnek az új emberek, ez most az aranyásók városa… Tékozolnak, rombolnak. Itt csak a pénznek van értéke…

Elkísért bennünket a nagy sárga ház kapujáig. Tőle tudtuk meg az előző lakó nevét: Hermann Fischer. A bányaigazgatóság tanácsosa volt. Nevét később a házban talált, porlepte könyvek első oldalán is megtaláltam.

Másnap a mérnök virágot küldött Nellinek. Selyempapírba csomagolt szegfűcsokrot.

Gavallér. Meglepetés villant Nelli arcára. Örült. Vigyázó mozdulatokkal egy karcsú vázába rakta a virágot, és az asztalra tette. Szótlanság és kesernyés virágillat tapadt közénk. Én a porcelán oldalára lehajló páfrányleveleket néztem. Nelli egy földig érő nagy tükörben a haját igazgatta.

– Nem tehetek róla – mondta kissé oldalt fordulva. – Udvarias. Úgy látszik, ez itt így szokás.

Mentegetőzött. Zavaromat érezte, nyugtatni akart. Fejemre borította szétfésült haját. Először történt. hogy nem viszonoztam a közeledését. Fehér és piros szegfűszálak színét itta a tükör. Illatukat megsokszorozva verte arcomhoz a nagy, rideg üveglap.

Az akna felvonója előtt mindig hosszú sor kígyózott. Szorosan egymás mögött álltunk, szinte egymásra dőltek az emberek. A mélységtől való félelem verítéket sajtolt a homlokomra. Titokban Hans Müllert lestem. Eltökéltem magamban, hogy ha lejön az aknánkba, lassan, araszonként melléje lopakodom. Ott, ahol csak térden állva lehet dolgozni. Kinéztem már egy nagy követ is, amit könnyen meg lehet lazítani. Éreztem a gyűlölet forróságát, úgy jött, mint a láz, alulról felfelé, a halántékom felé haladt.

Nelli meghívta vacsorára. Nekem csak akkor mondta már, amikor megszólalt a csengő. A mérnök ismét virágot hozott, fehér és vörös szegfűszálakat. Ridegen fogadtam. Ahogy kezet fogtunk, egymásba vágott a szemünk. Nelli mosolygott, és feltűnően kedves volt hozzá. Evés közben a mérnök keveset beszélt. Inkább figyelt, a falakat nézte és a bútorokat. Majd váratlanul felállt, s vigyázva leakasztotta Hermann Fischer családfájának fényképeit.

Huszonhét fényképet mutatott. Pofaszakállas öregek, különböző nemzedékekhez tartozó asszonyok, gyerekek, katonák kerültek terítékre. Ismerte valamennyiüket. Otthonosan mozgott a házban, és maga biztosan beszélt.

Nekem az tűnt fel először, hogy Nelli átveszi a mozdulatait. A fényképeket ő akasztotta vissza a falra: Aztán németül szólt hozzá a férfi, s Nelli készségesen válaszolt. Ismeretlen szavak hulláma csapott át rajtam…

A mérnök távozása után szemrehányón kérdőre vontam Nellit.

– Egyedül van, senkije sincs – mentegetőzött, és elfordult, amíg beszélt.

Durva, keserű szavak szorultak a torkomba. Türtőztettem magamat, nem szóltam. Nem akartam elárulni féltékenységemet.

Sok pénzt kerestem, háromszor annyit, mint azelőtt, s akartam, hogy Nelli örüljön ennek. Kitettem az asztalra a rengeteg bankót, széttúrtam magam előtt, aztán ismét kupacba hárítottam, és eléje toltam, hogy örüljön.

A leszállás előtti várakozásban közel nyomakodtam az előttem álló szaktárshoz. Gyakoroltam a mozdulatokat. Araszonként csúszom majd oda Hans Müllerhez, előbb hátammal a falhoz szorítom, lábammal megtámasztom magam, aztán a csákányt oldalról nekifeszítem a kő szélének.

A mérnök egyszer sem jött abba az aknába, ahol én dolgoztam.

Képzelődni kezdtem. Féltem, hogy Nelli kiszökik az ablakon, úgy, mint hozzám valamikor. Lihegve felfut a hegyre, és elbújnak a bokrok alá ölelkezni.

Könnyű a hálóing, és Nelli szereti a meztelenséget, szereti, ha nézik, szereti, ha gyönyörködnek benne… Hans Müller tudja ezt, finom érzékével már megérezte Nellit. Akarja, kívánja, a Gallai lány mezítelensége kell neki… Ösvényeket keresnek, fészket gyúrnak maguk alá, minden este máshová mennek, Nelli így szereti.

A képzelgés igaz volt, igaz lett. Nelli második szerelmét már énelőlem rejtette. Futott, ment, szökött, hazudott.

A tehetetlenség és bosszúvágy fojtogatott. Állati dühöt éreztem mindkettőjükkel szemben. Hans Müller nyugodt, magabiztos. Szebben tud beszélni, mint én, finomabb. Érzem magam is, hogy más, mint én vagyok.

Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem, vertem mezítelenségét.

– Őrült vagy! – sikoltotta.

– Szereted?

– Ő más, mint te vagy.

– Szereted?

– Jogom van hozzá.

Talán az apja sem tudta olyan kegyetlenséggel ütni, mint én ütöttem. Így akartam megtörni az akaratát.

Ezután már nem volt visszaút. A hűtlenséggel eltörik, meghal valami. Nem tudtam megakadályozni. Nem bírtam megtartani Nellit. Hiába volt minden erőfeszítésem.

 

Az utolsó napok kínjáról sokat tudnék mondani. Vergődtem, mint egy állat. Talán már nem is voltam beszámítható. Belebuktam egy szerelembe csak azért, mert csalódtam az emberekben. Sokáig áltattam magam. Mesékben hittem. Valamikor azt találtam mondani: „Az élet döntő pillanatait kell megragadnom.” Máig se tudom, mikor kellett volna másként cselekednem. Inkább határozatlan voltam. Magam előtt is elhallgattam kételyeimet. Egyszer se tudtam nemet mondani. Rábíztam magam a körülményekre, képtelen voltam szembeszegülni magammal, másokkal mégúgy sem. Anyám körömszakadtáig védi a maga életét, mert hiszi, hogy igaza van. Talán itt az élet nagy titka: az ember élje a maga életét, s ha bántják, ordítani se szégyelljen. Ordítson, védje a méltóságát. Enélkül örök görnyedés az élet. Lehet, hogy egy ártatlan bólintással kezdődik, apró kis örömökkel… A szerelemmel nem szabad megbékélni. Semmivel sem szabad teljesen megbékélni. Ha Nellire gondolok vagy Hans Müllerre, eláraszt a gyűlölet. Érzem a forróságát, jön, mint a láz. Nem, nem, nem mondom tovább, mert elölről kellene kezdeni mindent…

Leszálltak a gépek. Már a fényszórók sem világítanak. Nemsokára jönnek értem. A fegyvert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek, ha kinyílik az ajtó, és meghallom a léptek koppanását, nem élek tovább.