Egy szál ingben

A nagy árvíz esztendejében költöztünk ide, nyár elején. Előtte hetekig szakadt az eső, párától verítékezett a nap koronája is, ha látszott. A föld puha volt, madár terhét is alig bírta magán. Ekkor szakadt át a Nagy-Duna gátja éjszakáról reggelre, két helyen is. Tengert öntött magából, keresztül a Kis-Dunáig. A szakításokon éjjel-nappal harsogott a víz, morajlott, foglalt, pusztított.

Ekkor hoztuk az első bútordarabokat, két fekvőhelyet, foglalónak. Éjszaka nagy vízről álmodtam, amely a város széléig csapta hullámait, s féltünk, hogy reggelre az új házba is víz zuhog. Tucat éve vártuk a költözködést, napokra egyezett a tizenkét esztendő, mint a mesében, s az öröm most rettegéssel fonódik. Árvízi legendákat idézünk, közeli és távoli múltba ásunk vigasztaló példákért, félünk és bizakodunk, nyugtatni kívánjuk magunkat, s a növekvő izgalmakat enyhíteni.

Drámai földrajzórát ülünk. Tragikus sorsú falvak nevét tanulja az ország. Otthon nincs maradásom, a félelem, az izgalom s a félelmetes kíváncsiság a vízhez visz. „Segítünk!” – írják a lapok. Ezt szeretném én is, de mit? Hogyan? Kinek? Az áradat megfékezése szervezettséget kíván, frontot, egymagam szándéka meg falevél erejű. Így csak bámulok, nézek, s fogom magamba a látványt.

Falvak dőlnek a vízbe. A házak előbb csak térdre rogynak, aztán válluk is omlik lefelé. Csak a vérbosszú tud ilyen kegyetlen dolgokat művelni.

Megdöbbentő a puszta élet menekítése. „…úgy, ahogy vótunk, egy ruhában hoztak” – mondja zihálva egy vizes hajú férfi az országút szélén.

Nézem a kétéltűket, a helikoptereket, a gyerekeket, az öregeket, a katonákat: magyar, szlovák, cseh, orosz szó keveredik. Az árokparton magába roskadt, idős parasztember ül. Közönyösen hallgatja a víz és a motorok zúgását.

Melléje ülök. Kérdezés nélkül mondja:

– Próbatétel. – A víztől elfordul, iszonyodik tőle. Laza gyökérzetű fűcsomóról tépdesi a szálakat. Mozdulatai eszelősek is, gyerekesek is. – Próbatétel – ismétli magának –, megméri bennünk az időt, a múltat, a jelent, mindent, hogy halni tudunk-e vagy élni… Erőszakkal hoztak el. A ház összedőlt, a diófára ágyaztam magamnak. Ha ilyen baj vót, azt tettük máskor is… Nagy vizek mentén ezért sok az öreg diófa, hogy legyen hová menekülni. Az sokáig állja a vizet… A teremtő látott ilyet, ennyi embert megmozgatni, telepíteni… Hová teszik őket? Ha áradni kezdett a Duna, figyeltük, készültünk, kenyeret is három hétre sütöttünk, de hát ez ezelőtt vót. Azt már csak a nagyisten tudja eldönteni, hogy kié az igazság, az otthon kitartóké vagy a menekítőké.

– Volt katona?

– Voltam.

– Ott hogy csinálták?

– A parancsok meg a helyzet szerint… Azt se lehet így mondani. Minden idő más, az is, ez is… Egy kis víztől nem kell világgá szaladni.

– Ez tenger.

– Vót mán ilyen… Nagyobb is. Vigyáztunk vóna jobban… Hamarabb kellett vóna riasztani. Ilyen pusztulás után jobb, ha az ember egyenesen a fárul szédül a vízbe… Anyai nagyapám – vén vót – így halt meg. Mire hozzájuthattunk, belepte az iszap… Valami miatt mindig újra kell kezdeni… Már annyiszor meztelenre vetkőztetett minket az idő, hogy elmondani is sok lenne.

Katona lépett az öreghez. Pokrócot és ennivalót nyomott a kezébe, indulásra szólította, más nyelven, de az öreg megértette, hogy mennie kell. Fölállt, tétován körülnézett, jobbra vizet láthatott csak, fákat és messzi tornyok tetejét. A katona unszolására elindult egy teherkocsi felé, el sem köszönt.

Az éjszaka félelmetesebb volt, mint a nappal. A víz zuhogása nem szűnt. A járható utakon csordákat hajtottak északnak, onnan meg gépkocsik áradata hordta a követ a szakításhoz, mintha az ország minden kocsióriását ide vezényelték volna embert, vagyont és földet menteni.

Hajnalra hazajöttem. Gondoltam, folytatjuk a költözködést. Valamit vittünk is, úgy emlékszem, könyveket és a gyerekágyakat. Aki aznap jött, korán a bejárathoz állt. Sokan voltak, ismeretlenek. Egyvalakit ismertem csupán, Zorát, az építészlányt, számomra ő volt az utolsó instancia, a legutolsó és a legnagyobb. Zorka: mesebeli királyság leánya. Maga leányszálláson élt, de örömmel nyitott ajtót az új lakástulajdonosok előtt.

A költözködést másként képzeltem, ünnepélyesebben. A lány kedves volt, mosolygós, hajában még iskolásan masli volt, de ruhája már festékben és porban fürdött. Azt reméltem, ősz hajú városatya hozza majd a kulcsokat, és elnézést kér, hogy egyharmad fiatalságunkat lakáshivatalok előtti ácsorgással kellett eltöltenünk, de semmi ceremónia. Akár a régi iskolaudvarok játékai, a színeskő-osztás. Apró szoknyás lányok találták és hozták azt is. Szoknyáik korcaiban dugdosták, amíg továbbadhatták a fiúknak, csak úgy, játékosan. „Csencsen gyűrű” – csicseregték a mondókát, s már kezemben is volt a színes kő. Meg kellett őrizni, mert úgy tudtuk, hogy boldogít.

Így kaptam én is színeskő-kulcsokat egy lánytól.

Zorka ott van a költözködés minden napján. Nem kötelessége, mégis ott van. Lót-fut a házak között, de ha kell, mindig előkerül. Ő az első eligazító, veszekszik, kiabál, szidja a türelmetleneket. Kevés holmival jönnek a lakók, látszik, sokáig szűk helyen szorongtak, mégis tolakszanak, ingerültek. Azt híresztelik, hogy az újonnan készült házakba a csallóközi árvízkárosultakat rakják. Pontosan senki sem tudja, hivatalos nyoma sincs, a hír mégis sietésre kényszerít.

Azt is beszélik, hogy a fővárosra is rázúdulhat a víz. Megrontott öröm ez: bizonytalanság, félelem kúszik le s fel a lépcsőkön.

Egy barna férfi azt újságolja a bejáratban, hogy ez a futkosó lány az építésvezetővel minden lakást felszentelt. Hallják az emberek, de nem szólnak. Szemükkel a lányt keresik.

A második emeletre egy szőke nőt költöztetnek. Lánynak nézem. Nagy udvarral jött, négy férfi is fogja a holmiját. Nem tudni, ebben a zsibongásban ki a barátja, kollégája, testvére vagy rokona. A lány alig nyúl valamihez, csak jár le és fel, rendelkezik. Ha fölfelé indul, a férfifejek utána csavarodnak. Ő ezt nem láthatja, de érzi, mert a lépcsőfordulókon megáll, kihajol, termetét derékig megmutatja. Mindez csak szoknyalibbenésnyi ideig tart, amíg a tekintetek összeérnek, aztán sietünk tovább.

Fölcipelünk egy csomó könyvet, beleizzadunk. Vigasztalásul itallal kínálom a segítőket. Dáridóra való bort hordtam össze. Nagy örömöt akartunk ülni, de nem ment. Az árvíz képei belém ragadtak, s a magam öröme elázott, mint a föld pora.

Estére ismét az áradáshoz kényszerültem. A kép ugyanaz: vizek tengere, zuhogó morajlás, életet menekítő motorok robaja földön és égen, gátakat emelő sok ezer kéz – kezek, kezek mindenütt.

A komáromi Dunatáj írja június 24-én:

„Az árhullám Komárom felé közeledik!”

Ugyanazon az oldalon:

„Mocs és Pat tragédiája!”

„Hívunk mindenkit!”

Június 25-ről:

„Tizennyolc méteres mélység!”

A szánalom már egyféle megosztása a bajnak. De ez több volt annál, segítés volt. Nem egy árvízi hajós volt, hanem nagyon sok.

A csicsói gátszakadást követő hatodik napon ott álltam a nagymegyer–bogyai vasúti töltés hídján. Alattam megállíthatatlan vízáradat. Kétezer méterrel arrább már a síneken csapott át a víz. Három bogyai ember a tiltás ellenére is megpróbált visszajutni a faluba. Kettő halálsápadtan visszafordult. A sínek fölött már vállukig ért a víz. – Kis híján odavesztünk – mondták reszketve. A harmadik, a halált is vállalva, „hazament szétnézni”.

Nagyfalu utcáján ladikkal hajózunk végig. A víz még mindig zúdul, mint hívatlan vendégeket, kifelé sodor a faluból. Erővel tudjuk csak a házak közt tartani magunkat. Időnként megállunk, s a csónak orrában ülő ember fölemelkedik, tenyerével tölcsért formál a szája elé.

– Emberek! – kiáltja elnyújtva. – Van-e még itt élő?… Emberek!

A víz zuhogásával nehezen birkózik a hang, de ha közel szorulunk a házakhoz, hallható.

A csónak nagy, erős vízi jármű, favágók használják. Motorja is van, de a faluban kockázatos volna használni. Két katona van velünk, most ők eveznek. A kormányos dunai vízi ember, favágó, itt ő ismeri legjobban a járást, a falvakat, az utakat, s ha a mezőség vizein vagyunk, sorolja a dűlőneveket is. Így, a víz tetejéről is tudja a határt. Nem veszélytelen, amit teszünk: ha csak nem vagyunk ház vagy emelkedő védelmében, megperdül velünk a ladik, köröket fordulunk a sodrásban, és rohanunk a vízzel.

A dunai ember magabiztos, ő nem fél. Néhány erős mozdulattal „kivesz” bennünket az árból, csöndesebb vízre igazít.

– Emberek! – kiáltja ismét a borostás arcú.

Ő a járásról jött. A háta mögött úgy mondják: „a járási”. Napok óta vízen van már.

– Nem láttam én azt még aludni se – mondja a dunai. – Enni is csak éppen. Ő hajt bennünket is. Először haragudtam rá, de most már értem őt.

– Hivatalból teszi – jegyzem meg kelletlenül.

– Ez nem olyan, veszélyben azt megérezni… Ez félti az embereket, jót akar. Főleg az öregekkel van baj. Nem akarnak elmenni. Nehezen fogadnak szót a kitelepítési parancsnak… Félnek e szónak még az említésétől is. Bujkálnak a padlásokon. De a víz sok, több, mint bármikor azelőtt, a házak meg gyengék, különösen a régi építésűek… Nagy részük kő és alap nélküli… Mi kell annak? Csak egy hétig álljon a vízben. Öreg faluk ezek…

– Emberek! – hangzik a rekedt kiáltás.

Szorosan a kerítések mentén haladunk, szinte háztól házig. Hiába csukták be a kapukat, kinyitotta őket a víz: az egyik udvarból kifelé folyik, a másikba befelé szakad, dühösen és kiszámíthatatlanul, mint a vadállat.

– Ez a legrosszabb, az ár eleje. Ilyenkor nagy az esése, és nyomása van. Míg el nem egyenlít alacsonyt a magassal, így tesz! Zúg meg kavarog – magyarázza hátam mögött a. kormányos.

Szétnyílt nagykapun bekanyarodunk egy udvarba, így parancsolta a járási ember. Alacsony parasztház. A hátulja – innen kaphatta először a vizet – megroggyant; az eleje rémülettől meghökkent ember ábrázata. Próbáljuk az ajtó kilincsét, zárva. Az ablak alá evezünk, ez is gondosan zárva. Az alsó ablakszem magasságáig víz áll a házban. Az utca felőli szoba kísérteties látvány. A benti víz mindent megemelt: a bútorok lebegnek, egy szekrény – ajtaja kettényitva – fehérneműdarabokat ereget magából a megadás jeleként.

– Siralomház fehér zászlókkal – dörmögi a dunai ember.

A két fiatal katona sápadtan mered be az ablakon.

– Uszoda – mondja az egyik csehül, s körmeivel megkocogtatja az üveget.

Lélegzet-visszafojtva várunk, ösztönösen reménykedve, de semmi jel, nem is lehet. A katona még egyszer kopog, de ez már idegesítő: olyan mozdulat ez, amit megismételni nem lehet.

Két paplan lebeg a vízben, s lassú süllyedésben forognak.

– Bent is áramlik – motyogja maga elé a másik katona.

Valóban, a víz kering, s vele a tárgyak is. Időnként össze-összekoccannak, az ágy lába a szekrényhez koppan. Előbb fadarabok verődnek egymáshoz, aztán vasak kondulnak össze. Faluvégi kovácsműhelyekből hallatszott úgy a nagykalapács. Emberi beszédnek is visszhangja kél, nekem úgy rémlik.

Hátrafordulok.

Semmi! Az áradó víz zuhogása a legmélyebb és a legmagasabb hang, de közben a kettő között van valami, amit hallok.

– Ne csodálkozzék – segít zavaromon a kormányos. – Ezt a víz teszi… Nagy messziségből is elhozza a hangokat. A víz teteje jeleket hoz, így mondták a nagyon öregek is. Olyan csoda ez, mint a villany. Van, de nem látni… A víz is él, még ha gonosz is… A természet minden dolgából magába vesz valamit, földből, levegőből, kövekből, fényből…

Széles fakeretben tükör is úszik a szobában. Az asztal és az ágy között lebeg. Fényét a ráhullámzó víz tompítja, de így is benne van a mennyezet egy része. Jól látszik a repedés is: a tükör mutatja a szélesedő hasadékot, napfény tör be rajta, s egyszerre az ég egy darabja is ráesik.

Fejünk fölött reccsenést hallunk.

A csónak elmozdul az ablak alól, s a padfeljáró nyílása alatt állunk meg.

– Van-e itt élő? – kérdi hangosan a járási. Felülről neszezés hallik, majd erőtlen macskanyávogás. Még egyszer szól az ember, de a válasz ugyanaz.

A járási és a kormányos összenéznek. Szótlan faggatózás: „Vigyük, ne vigyük?” Tovább úszunk a fal mentén. A fáskamrának használt egykori istállóból fadarabokat hoz a víz: az ajtófélfáig lassan lebegnek felénk, szűkölő állatok módján közelednek. Mintha szemük volna, előbb a világba bámulnak, majd a kert felé kapja őket a sodrás.

A kert mélyebben fekszik, most azt temeti a víz. A tengeriszáraknak már csak a hegyük látszik, s vízben töpped a fák koronája is.

– Fiatal telepítés – mondja szomorúan a kormányos –, alig ötéves… Mennyi munka, míg idáig is elér egy kert. Itt nálunk a háborúig valójában nem is termett gyümölcs. Nem nézték sokba, legfeljebb a szilvát. Tengernyi szót kívánt ez is, míg megértették… Úgy tartjuk, minden rossz jó valamire, talán ez az istenverte víz is. Csapás ez, ami megtisztíthatja az embereket. Ilyen küzdelmet… A segítség ilyenkor nagy dolog. Ezt sokan érzik és tudják… Csak nagy az ára mindennek. Ez a sok szép fa meg a többi… A koronák alja már sárgul. Elpusztulnak…

Két fa között félrebillent tyúkól lebeg, az udvarról vihette oda a víz. Fáradt szárnycsapkodás és rekedt vartyogás hallatszik belőle. A dunai ember odakormányoz. Ez is zárva van, gondosan lakatra zárták. Balta fokával törjük ki a rácsokat. Ázott szárnyasok buknak a víz színére, barnák, szürkék, feketék, vergődnek, néhányat felfog a fák koronája, de nagy részüket a kertek mögötti mezőségre kapja az ár.

Minden térdel, a házak, a fák, a kerítések, mind a földre tört. S ez a félelmetes, ami kilátszik a vízből, ez a csonka lábú, roggyant világ.

Árral szemben kivergődünk az utcára, de a kerítések mellett nem tudjuk magunkat megtartani. Sodrásba kerültünk. Rémülten kapaszkodom a csónak kávájába. Hátranézni restellek, mert a két katona és a kormányos biztosan mosolyog rajtam.

– Emberek… emberek!

Ez a hang magamhoz térít.

Az egyik kapun leveleket hoz magával a víz. A gyönge, keskeny sodrás sorba kényszerítette a borítékokat, mintha a kapuoszlop mögül postás eregetné őket a világ kíváncsiságára.

Titokban.

Marokra való levelet sikerül összekapkodnom. Az első pillanatban örültem: az átázott papír megfoghatatlan érzéseket váltott ki belőlem. Valami a torkomat szorongatta, távolságokat láttam, várakozást és türelmetlenséget, ismeretlen emberek életét és halálát hallottam kiáltani.

S a levelek jöttek, folytak, mint a ház fehér vére. Amit tudtam, szedtem. Könyökig nyúltam a vízbe, hogy az alámerülőket is mentsem. Gondosan egymásra gyűjtött levélcsomót ragadhatott el az ár. Nemrég kerülhettek a vízbe, mert némelyiken még kivehető az írás.

Kinyitni restelltem egyet is.

A feladókat néztem… Lorin Ohio… Amerika. Lorin Ohio… Ilyen sok volt. Nehéz kézzel külön rajzoltak minden betűt, aztán vonással kötötték őket össze: fonott sövény.

Elrakták a tábori lapokat is. Név, címzés, a feladó száma. Ezeket az orosz frontról küldték. Ezerkilencszáznegyvenkettő márciusa, a lapok jobb felső sarkában dátum.

„Édes kisanyám!” – ez mindegyiken a megszólítás. Ezt még el lehet olvasni, de a további sorokat zavaros térképpé mosta a víz. Egy-egy sor vagy szó még állt az összevissza ábrák között, de a hánykolódó csónakban nem lehetett olvasni.

Csehországi levél is volt néhány. Ezeket a háború után írták, mert a bélyegen még Benes elnök képe volt. Egymáshoz tapadva két Ostraváról küldött levelet találtam, aztán a délcsehországi Znojmóból is jött egypár, majd három iskolás kezű címzés, feladó…

A járási ember álljt parancsolt. Egy házra meredtek mind. Tetején elöl két sorban hiányzott a cserép, s a katonák arcot pillantottak meg a nyílásban.

Merőn néztem, de nem láttam semmit.

– Emberek… emberek…!

Valahonnan kutyanyüszítés volt a válasz. Hiába ismételte a járási a hívást többször is, emberi szó nem felelt.

– Láttátok? – kérdezte ingerülten a vezető.

– Biztosan!

Törnünk-zúznunk kellett, hogy az udvarba juthassunk, mert mindkét kapu gerendákkal volt eltorlaszolva. Ahogy bevergődtünk, láttuk, hogy egy láthatatlan kéz felhúzza a padrajáró létrát.

A tátongó nyílás elé álltunk.

– Szóljon, aki ott van! – kiáltott föl a borostás arcú. Felállt a csónak orrában, és lábujjhegyre ágaskodva beszélt a sötét nyílásba.

Most láttam őt először egyenesen. Sovány, vézna ember volt, arca sápadtabb a víz csapkodta falnál.

– Fölmegyek – szólt hátra.

Az egyik katona a csónak orrába egyensúlyozott, hogy segítsen.

– Takarodjanak! – hallottuk váratlanul, s egy baltával hadonászó kéz tűnt fel a padlás nyílásában. Ha mély, felnőttekhez illő hangon mondja ezt a láthatatlan száj, Isten szólásának hiszem.

Megrettentünk. Órák óta ez volt az első emberi hang, ami a hívásunkra válaszolt. A sápadt arcú ember visszahőkölt, s tanácstalanul nézett ránk. A katonák szótlan mozdulattal jelezték, hogy fölmennek.

A járási leintette őket. A nyílás alá állt, ijesztően közel a villogó-csapkodó baltához, és szinte kérlelve mondta:

– Az életét mentjük.

– Az én dolgom!

– Itt pusztul…

– Hagyjanak!

– Elvisszük, parancsunk van rá.

A hadonászó kéz megállt. Elfáradt-e, megrémült-e, nem tudtuk. Távolodó léptek döngését hallottuk.

Hallgatóztunk és vártunk.

A víz zúgásába előbb erőtlenül, akadozva, töredezve, aztán erősödve éneklés vegyült. Körbe hallgatóztunk. Mindnyájan azt hittük, hogy távolról, irdatlan magasságból jön a hang.

Az öreg énekelt. Már kivehető volt a dallam, érthetők a szavak is.

– Kálvinista – jegyezte meg komoran a kormányos –, zsoltárt mond.

Lélegzésnyire megszakadt az ének, majd tovább reszketett: „…Meglátszanak a vizek mélységei, Felnyílnak a földnek fenéki. A te feddésednek súlyosságától, És haragos orrodnak fúvásától. Onnan felül kezeit lenyujtá, És engem a vizekből kivona. Megszabadíta én ellenségeimtől, kik rám rohannak én inségemben…”

Már ott álltunk körötte, de ő csak mondta. Az énekeskönyvet kissé a világosság felé döntve, erőlködve fohászkodott.

– Jöjjön! – szólt rá erélyesen a járási.

– Nem! – vágott vissza az ének két szava között az öreg.

– Elvisszük!

Az éneklés abbamaradt. Az ember elbizonytalanodva, tétován nézett maga köré. A tárgyakat vette számba: a szalmazsákot, a konyha ide menekített bútordarabjait, székeket, zsákokat, edényeket, szerszámféléket, a gerendákra aggatott ruhákat és a lécekre kötözött szalonnahasábokat.

Meleg volt, itt a padláson különösen az. Zsírgyöngyök verődtek a szalonnaoldalak aljára. Lentről a víz zúgása jött, fejünk fölött recsegett a tető. Előbb külön hallottam a két hangot, aztán egybefolytan: mormolva, zúgva és nyöszörögve egyszerre.

Az öreg felállt, és a zsebeit tapogatta.

– Kenyerük nincs? Csak az fogyott el – mondta megjuhászodva.

– Olyan helyre visszük, ahol lesz – vigasztalta a járási.

– Én nem mehetek el – szólt erőlködve, és kérlelő tekintete körbejárt rajtunk.

A katonák karon fogták. Gyengécske öregecskén ellenállt: dobogott, forgolódva nyöszörgött, akár egy fájdalmában megalázott gyermek.

– Legalább az iratokat – kérte.

Csontkötésű imakönyvet vett magához. A másik piros fedelű betétkönyv volt.

A csónak fenekébe ült, háttal a járásinak. A házat nézte mereven, majd az udvart, a kertet kereste, s a szeme tele volt könnyel. Markáns, széles csontú parasztarc volt. Így, öregesen is erély és dac áradt vonásaiból. Szakálla hetes lehetett, egyidős a járási emberével.

Mellé ültem a csónak középső padkájára. Vigasztalni próbáltam. Fáradtan legyintett: kapanyélen nőtt, cserepes-bütykös nagy kezével szinte belesepert a levegőbe.

– A fiatalok nem érthetik… Amit az ember nem élt meg, azt nehezen érzi… Tudni, hallani nem elég. Mit tudhatja azt maga, kinek-kinek mit jelent ez az özönvíz…

Mereven a háza irányába nézett, mást szinte nem is érzékelt. Egy távolodó pontot látott, s beszélni is csak ahhoz beszélt.

– Emberek!… Emberek!… – hangzott a csónak elejéről.

Az öreg megrettent, és félénken a házakra kapkodta tekintetét. Aztán megint visszafelé nézett konokul.

– A vízjövés napján temettük a feleségem… Rokonságom, fiam, lányom van, egyedül maradtam mégis. Harmincnyolc esztendőt éltünk együtt… Hosszú idő az… Csak úgy elaludt, estéről reggelre. Mire a harangot húzták, hiába költögettem, hideg volt… Élt már maga ilyet? – kérdezte, de a fejét se moccantotta.

– A hatóság azt akarta, ne bajlódjunk a. temetésével, vigyük őt máshová… Zavarodás volt minden perc. Emberrel nem lehetett szót váltani, magát mentette mindenki… Kinek számít ilyenkor egy halott öregasszony… A menyem már hajlott is volna a könnyebbik útra… Azt mondta: „Vigyék.” Hová?… Azt már nem tudta ő se, más se… Itt temettük el, ez volt rendjén… Sietős végtisztesség volt, nem jutott idő virrasztásra sem… Legalább ott nyugodjék, ahol élt. Magam vigasztalása ez, tudom, de így volt… Ezért nem akarok innen elmenni.

A főutca vizéről hirtelen fordulással mellékútra tértünk. Az öreg nekem dőlt, majd görnyedve felállt, és a kerítések fölött visszafelé nézett. Hirtelen oldalt hajolt, jobb lábával a vízbe lépett, de megrázkódott és visszarettent. Leült, és a két katona között a vizet nézte.

– Emberek!… Emberek!…

Valahányszor ezt a kiáltást hallottam, összerándultam. Visszhangtalan volt, mégis átfogta az egész nagy vizet. S minél többet mondta, annál jobban tiszteltem ezt a vézna, hetes szakállú járási embert.

Kapufélfákról macskák nyávogtak, nyári konyhák tetejéről remegő lábú kutyák nyüszítettek ránk.

– Hová? – kérdezte a kormányos.

– Bejárjuk a falut…

– A lelkiismerettel nehéz – mondta tovább az öreg. – Ilyen hirtelen elmúláskor az élő a maga vádlója lesz… Velem is ez van. Dacos életet éltünk. Sokat voltam el otthonról. A mi családunkból mindig hiányzott valaki… Az első háborúban én voltam el… Erdélybe, Szerbiába, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jártunk mindketten… A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Úgy jöttek ránk, mint ez a víz; a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor… Ezért is nem akarok én innen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak…

Már a második mellékutcát jártuk. A rontás képe udvarról udvarra kísértetiesen hasonló. Alacsonyabb helyeken a házak derekáig tarol a víz, a magasabban levőket térden felül mossa.

– Özönvíz – mondja hosszú hallgatás után a kormányos. – Ilyen lehetett Noé idejében is.

A hívó emberi hangra éhes állatok kapaszkodnak a tetőkre: kutyák, macskák, szárnyasok nyöszörögnek és kárálnak kérlelőn. Egy kiskertben rózsafák szúrós törzse közt apró malacka küszködik a vízzel.

– Emberek!… Emberek! Ha van élő, szóljon! – válaszol hátborzongató kiáltással a járási.

– Berekedt – jegyzi meg zavartan a dunai ember.

– Én kemény voltam, ő meg hajthatatlan – kapott a csenden ismét az öreg. – Ki máson tölthettem ki a mérgemet, mint a legközelebbin. Papot, tanítót, egyházat, jegyzőt, őrmestert, bírát nem bánthattam… Így éltünk. Parázsról keltünk, parázsra feküdtünk… Most bánom, hogy ilyen voltam. Sok mindenről nem tehetett… Különösen az fáj, hogy szót se válthattam vele, mielőtt elment… Megkövettem volna térden állva. Nem hitem szerint való, de térden állva szóltam volna.

Egész idő alatt könny ült a szemében. A szavakat ritkás fogai közül valósággal morzsolta magából. Úgy éreztem, öreg fatörzs beszél, s minden egyes szó visszhangot verve koppan a csónak alján.

– Igaz – mondta a mezőt nézve –, hajthatatlan volt leány korában is… Míg papi szóval is nem lett az enyém, nem engedett magához… Az volt a kaszáló, látja, ott a kertek alján, oda járt hozzám…

Elhallgatott. Öreges restelkedéssel a csónak fenekét bámulta, aztán fölemelte a fejét, s hunyorogva a nagy messziségben keresett valamit.

Mindnyájan hallgattunk. Egyenletes időközökben csak a katonák evezői horzsolták a csónak káváját.

– Ott lett a nászunk is – folytatta száraz torokhangon. – Valami babonát suttogott a fülembe „…Ott váljak el tőled, ahol lettem neked.” Valahogy így… Nevetett is. Ki gondolt akkor másra, háborúkra meg halálra… Ennek harmincnyolc esztendeje meg öt napja, ha már ideszámítom a víz jövését is.

Abbahagyta a beszédet. A víz zúgása is mintha mögöttünk maradt volna. Találkozásunk pillanatai, makacskodása mindnyájunkat ingerültté tett. A két katona ellágyult ábrázattal nézi az öreg nagy, csontos arcát, pedig nem sokat érthettek a szavaiból.

Hátrapillantok. A járási ember háttal ül a csónak orrának. Ő is vár; szeme lázasan csillog. A kormányos arca nyugodt, rezdületlen, enyhültebbnek látszik, mint órákkal ezelőtt. Szigorú parancsot szegett meg az öreg: amikor mennie kellett, elbújt.

Tegnap egy helikopter pilótájával beszélgettem: „Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket” – mondta fáradt indulattal.

Nem a mosoly órája ez, tudom. Még az elérzékenyülés is gyengít. Az öregre mégsem haragszunk, s még örülünk is, hogy köztünk van. Nem jöttünk hiába.

A falu végén még egy embert vettünk föl. Ezt a járási vette észre, amikor a nagy vízre kanyarodtunk, és visszanézett. A ház, amely mögött meghúzódott, oldalt dőlt a vízbe. Teteje kiterpesztett szárnyként borult a szétmállott falakra, mint egy fészkén pusztult nagy madárra. Az ember egy farakás tetején állt, és fakeretű nagy szitával meregette a vizet.

Hallhatta, hogy jövünk, de nem vett rólunk tudomást.

– Mit csinál? – szólt rá a vezető.

Az ember fölegyenesedett, s hökkenten meredt ránk. Torz arca ijesztő volt. Nyakán labdányi dudor, amely görbévé tette a feje tartását.

– Golyvás – csúszott ki a kormányos száján.

Előbb csak habogott, némán. A meglepetéstől nem jött szájára szó.

– …aranyat merek. – Leguggolt, és magyarázatként szitájával a vízbe kevert. Ezt a mozdulatot többször is megismételte. – Aranyat… láthatják. Pap is megáldotta a szerszámot. Megmártottam szentelt vízben is – hadarta összevissza.

A katonák kérdően néztek a kormányosra.

– Bolond vagy megbolondult…

– Erre vezetett az aranyér – hadarta a golyvás. – Ez a sok víz kimossa, megmutatja… Most legalább nem látja senki, honnan jön… Láttam is aranyszemeket, de nem volt nálam a bőrzacskó. Addig kell csinálni, míg jön a víz… Hozza magával a sok drágaságot, ha megfordul, már késő… Miből lesz pénz? Semmi se maradt… Ha elvitte, adja is vissza…

A farakást, amelyen állt, már szedte lába alól a víz.

– Mióta csinálja? – kérdezte a járási, és megfogta kezében a szitát.

– Öröktől fogva… Ez a titka. Nagy szerencsét csak így lehet találni.

Kalimpált, tiltakozott, mikor beemeltük a csónakba. Arca elkékült, szája széle belefeketedett az erőlködésbe.

– Az Isten nem engedheti… nem engedi…

Ahogy a katona visszaadta aranymerő szitáját, megnyugodott. Kihajolt a csónak káváján, és tovább merte a vizet. Időnként fölnézett, s úgy tűnt, hogy mosolyog.

– Erre… erre vezet a boldogság útja – lihegte, és körbe mutatott a nagy vízen.

Mielőtt kifordulunk a faluból, két kutyát meg egy csapat tyúkot veszünk föl a csónakba.

– Elférnek – villan rám a kormányos szeme.

Az állatok kezesek, éhesek, meghunyászkodva lapulnak a ladik fenekén. Örülnek az ember közelségének

Helikopter köröz fölénk. Alacsonyra ereszkedik. Szélmalomnyi lapátja alatt borzong a víz. Ajtónyílásából egy katona kiabál valamit. Nem értjük. Integetünk, hadonászunk. A kormányos evezővel mutatja haladásunk irányát. A gép emelkedve távolodik a gátszakadás felé.

Kint vagyunk a falvak közti nagy vízen. A Duna felől nagy a sodrás ereje, még mindig jön az ár. Vízi ösvényt hagyunk magunk után, az öregember ezt nézi, aztán a távolt méri hunyorogva. Valamivel elmúlt délidő. Kalapját a homlokába eresztette, de így is szemébe vág a vízről verődő fény. Egy hónap múltán ma süt először a nap, s ez jó érzés, kissé talán könnyíti az emberekre súlyosodó terhet, s a komorságukat is oldaná, de a látvány ijesztő, amerre a szem ellát, minden vízben áll.

A járási ember a csónakban ülőket nézi. Kutató szeme fáradt. Így szakállasan, elgyötörten, próféták képét idézi, s ez nem is túlzás. Fülemben még visszhangzanak kiáltásai… Aki így tud szólítani bárki ismeretlent, az szereti az embereket.

A golyvás a szitáját meregeti szüntelenül. Zavart elméjével is fáradhatatlan. Mese lophatta lelkébe a nagy, aranyos folyó álmát, azóta várja, akarja a nagy kincset, mint mindenki más.

A két katona az est lehetőségeiről beszélget.

– Kivonulunk a korzóra – mondja a szlovák, és összenevetnek.

Az estébe érve szétmegyünk, gondolom keserűen. Már látszik a víz széle. Érkezésünk időhöz van kötve, s már késünk. A kormányos tudja ezt, mégis félkört ír még, mint a messzi tengerekről érkező hajó. Leveszi a motor fordulatszámát. Nem siet, neki mindegy, veszem tudomásul.

Most jut eszembe, a nevüket sem kérdeztem. Talán fölösleges is. Így jobban megtartja őket az emlékezet. Az arcukat, a hangjukat, mozdulataikat, a zúgó vizet… Az egész napot meg az előzőket is, mint életem mindig jelenlevő napjait.

 

Sötétség beálltán alaktalan monstrum a házunk, csendes kőkazal. Színe a napszakokhoz igazodik; nappal világos, este-éjszaka szürke vagy sötét. Reggel álmos-mogorván eregeti magából az embereket. Az utcaösvényeken laza libasorok igazodnak a város felé, majd szerteáradnak. Este mindez fordítva történik.

Alig két éve költöztünk ide, falunyi ember, de azóta itt még nem született gyerek, és nem is halt meg senki. Az emberek még alig ismerik egymást. A széles vagy keskeny utak, amelyeken idejöttünk, külön-külön ismeretlenek. Eddig csupán a jövés-menés perceiben találkoztunk; reggel vagy este, útközben.

Itt minden hasonló vagy egyforma. Egyforma a házak magassága. Kísértetiesen egyezik a házfalak színe. Az erkélyek, ablakok formája és mérete is egyforma. Az épületek táblára rajzolható négyszöget képeznek. Így a szemben levő emeletek lakói akarva-akaratlan ismerkedésre kényszerülnek. Naponta látják egymást. Ha délnek nézek vagy az alacsony fűtőház tetejére vetem a szemem, vagy a szemközti szomszéd ablakaiba bámulok. Nézhetném az eget is, de az ötödik emelet magasságából az is túlontúl szabályos. Kétoldalról is házmagasságok fogják el a széles kilátást, az ég legtetejét is szögletesre vonalazva.

Ha lehetne, síkságok tüzeit keresném. Helyettük a szemközti ablaksort számolom: harmincnyolc. Kettő keskeny, kettő pedig szélesebb. Így következnek és váltakoznak. Sokszor restelkedem is. Illetlennek tartom ezt a hívatlan bámészkodást. Voltak napok, amikor szándékosan háttal fordultam az ablaknak mint ahogy a falusi házak sora háttal követte egymást valamikor. Nevetséges szándék, az emlékezet ereje itt semmin sem változtat.

Ablakfények gyúlnak és hunynak esténként. A lámpagyújtás ünnepélyessége már csak messzi emlékezet. A négyszögletes házudvar ablakaiban megszokott, egyszerű mozdulattal lesz világos vagy sötét. Az est mégis innen számítódik. Világosság gyújtásával est-éjszakába parázslik tovább az élet. Megszokottan, ismétlődőn, mégis másként, mint a nappalok órájában.

Velünk szemben egy keskeny ablak a legvilágosabb. Az asszony éjfél jöttéig a konyhában tesz-vesz. Legtöbbször vasal. Ismétlődő mozdulataiból legalábbis arra következtetek. Ha sokáig nézem, érthetetlenül a vászon tapintását érzem ujjaim hegyén, hosszú, fehér vászonvégeket látok, melyeket éjszakába nyúlva szőttek és vasaltak időtlen türelemmel. Jólesik nézni az asszony telt, fehér karjának egyenletes mozgását. Vajon mennyi vásznat lehet sima-fehérre vasalni egy fél éjszaka? Két éjszaka, egy hét, két teli hónap, egy esztendő, egy élet hosszán? Ha nem látnám a vasalódrót gyűrődő, hullámzó mozgását, azt hinném, az asszony ringat valakit.

Időnként az ablakra pillant, s mintha ez megnyugtatná, folytatja dolgát. Ez az éjszakai várakozás biztos nyugalma. Míg egyedül van, lámpát sem gyújt többet. A szomszédos két ablak az asszonnyal együtt vár. Olykor gondoltam már arra is, hogy ez az egyszem világhívogató jel.

Tévedtem!

Éjfél után párja gyúl a keskeny ablaknak. Valaki megjött. Kalapját, kabátját fáradt mozdulatokkal a fogasra akasztja, s a harmadik ablak is fényes lesz. A várakozó magányt kis idő múlva magába fogadja az éjszaka.

Két ablakkal odébb fiatal férfi veti esténként az ágyat. Mindig csak ő. A mozdulatait már sokszor láttam, ismerem. Előbb a párnákat veregeti mindkét oldalról, majd a paplanokat lóbálja meg az ágy felett. Utána ablakot nyit, cigarettára gyújt és vár. Szinte rátapad az ablak párkányára, s nézi maga alatt az ötemeletnyi mélységet.

Az idő még fiatal, de az utcaösvényeken már alig látni embert. Itt minden új, a házak, a lépcsők, az utak, a csengők. Estére mégis elnéptelenedik a nagy házak környéke. Kihalt. Az utcáról ítélve, itt még hamarább kezdődik az est, mint falun. Fény mindenünnen: a bejáratok, a lépcsőházak, a megszámlálhatatlan ablakok sora mind, mind világító pont. S a fényfalakon túl emberek.

A férfi most a jobb oldali ház bejáratához verődött suhancok csoportját nézi. Öten szívnak egy cigarettát, két szippantás egy emberre. Két lány is van a társaságban: hadonászva tiltakoznak, de ők is szívják. Köhécselnek, és összeröhögnek a fiúkkal.

Az ablakban könyöklő férfi már a harmadikat szívja. Hosszú, mély szippantásaiból ítélve, türelmetlen. A lakás másik két ablakára csupán az előszobából vetődik fény. Egy pillanatra a férfi eltűnik a puha félhomályban, aztán ismét az ablakba könyököl. Nyakában aprócska rádió lóg. A tánczene dallamát erőtlen hullámokban hallom. Más állomást keres. Két kezével a mélység fölé tartja a készüléket, hogy a betonfalak ne zavarják a szórakozásban.

Az asszony sietős lépésekkel bejön a szobába, és valamit keres az ágy végében. Ruha már nincs rajta. Fehér szélű fekete fehérneműt visel. Szép termetű, harminc körüli barna nő. Alakja még leányosan nyúlánk. Arcának vonásait most nem látom pontosan, mert haja kétoldalt arcába omlik. A férfi nem tudja vagy nem hallja, de az asszony motozásáról nem vesz tudomást.

Mire sokára hátrafordul, a feleség már nincs ott. Hallom, ahogy a férfi ingerülten végigkeres a kis rádió skáláján, aztán sietve visszateker az előző állomásra. Keringőt sugároznak, lassú, dallamos keringőt. Lehet, hogy ez a kedvenc tánca, vagy emlékezteti valamire. Ha az ablakba könyökölve szórakozik, legtöbbször keringő szól a rádióból.

Nagyjából ismerem a lemezeit is. Háború utáni könnyű keringődallamok. Vannak esték, amikor az asszony kimarad, és a férfi egyedül van otthon.

Feleségét a munkahelyéről ismerem. Egy alkalommal nekem is sikerült társaságába keverednem. Szép asszony. Első látásra vonzó. Hosszú, szép lábai vannak. Formásra szabott a termete is. Arca szabályosan, barátságosan szép. Minden része szép és helyénvalóan formás. Kedveli a társaságot, bírja az italt. Együtt s egyszerre iszik a férfiakkal. Aztán elkomorodik, és búsongó magyar nótákat kényszerít a társaságra. De egyetlen nótának sem ismeri végig a szövegét, legfeljebb az első sorát ha tudja. Hazamenet az óváros utcái felé kell kísérje a társaság. Italos fejjel az a kedvtelése, hogy sorra oltogatja a múltból itt maradt gázlámpákat.

– Azért jöttem ide, hogy… nem is tudom, miért – mondta akadozva a sötét utca végén.

Nem értettem. Magáról nem mondott többet, csak időnként belenevetett a dülöngélő beszélgetés közepébe. Később tudtam meg, hogy ezerkilencszáznegyvenhatban Magyarországról települt át egy Budavári nevű mérnök feleségeként.

Bálok szépsége lett. Sok férfi áhított barátnője. Úgy mondták, jókedvre, társaságra hajlott, de csábításra nem. Budavári két év múltán elvált tőle. Válogathatott férfiak százféle csábítása és ajánlata között. Élhetett volna szabadon, egyedül… Szinte egyik napról a másikra férjhez ment.

– Új férfi, más élet. – Ezt mondogatta nevetve, emlékezésül első házasságára.

Magáról többet nem beszélt. Víg volt, hangulatos, jókedvű, aztán hirtelen szótlanságba merevedett. Vágytam a társaságára, hízelgett szépségének közelsége, de egy meghatározhatatlan ponton túl megszűnt vonzó melegsége.

A második férj katonai repülő volt, gerincsérüléssel bocsátották el a hadseregből. Reggelente gyakran találkoztam vele. Fejét csak vállával együtt tudja fordítani. Mozgása, tartása ma is fegyelmezett és határozott. Húsz évvel a háború után is jólesik alakjára képzelni az egyenruhát. Ez a fiatal, szép asszony mégis inkább a fiatalságához szól, mint mostani állapotához.

Házon kívül sohasem látni őket együtt, csak így esténként otthon. Ha a feleség kimarad, nagy fénnyel világít minden ablak, és hangosan szól a zene: keringők egymás után, akár egy háború utáni falusi bálterem muzsikája.

Az asszony most bejött a szobába, és vetkőzni kezd. Gondolja vagy tudja, hogy nézik, de nem zavartatja magát. Megszokta. Vagy talán hiúságának hízeleg ez. Már őt nézi a férfi is. Szép melle van, szabályos. Ilyen az egész nő, szabályos. Könnyű mozdulattal végigsimít csípőjén, majd az alsónemű nyomait dörzsölgeti. Jön-megy a szobában, s mint a terhétől szabadult ember, kezével könnyedén csapkodja magát.

Nem tudom, mennyi idő telik így el. Kevés? Sok? Nekem hosszúnak tűnik, öröknek, mint az idő. Kis idő óta vagyunk itt, de a ház, az ablak, a nehéz mozgású férfi, a meztelenségének örvendő asszony, mind természetesnek tetszik. Időtlenek. Csak a gyermekkor emléke folyhat szét ilyen parttalanul. Ablakunk, akár egy visszapillantásra kényszerítő tükör. Visszanézek az időbe.

Bozontos szilváskertben Ádám-Évát játszottunk. Akkori éveim számára nem emlékszem. Meztelenül futkostunk fától fáig. Nem tudom, miért, csak futottunk. Ösztönösen, mert így láttuk a madaraktól is. A lány ágyéka már pelyhedzett. Egy pillanatra érinthettem csak meg, aztán nevetés csattant a hátunk mögött. Jutkának hívták, Gottlieb Jutkának. Zsidó lány volt, fekete, csodálkozó szemű gyermeklány. Fáknak, levélnek, fűnek a tapintásán is csodálkozott. Mindenen, ami meztelenségét érintette. Elvitték.

Aki erőszakkal hal, annak üresen marad a helye. Hiányzik. Gyermeki emlék, ami belenőtt az időbe, s megfoghatatlanul kísért. Ez a meztelen asszony a szemközti ablakban egymagában az idő, a van és volt. Sokszor magam elé képzeltem, milyenné nőtt volna a kis fekete zsidó lány?

Hasonlítgattam, kerestem. Egyszeri érintése, remegése sejtjeimbe temetődött. Ez a távoli, teljesületlen izgalom áttör az időn, újakkal társul, aztán ismét különválva él.

A világító ablakon túl falak magasodnak. Ezen túl nem látni. Ide csak az ember árnyéka vetül. De az árnyék is ember. Az asszony az ágy felett hajlong, igazgat valamit. A férfi közelről nézi. Már eloltották a nagy lámpát. Az asszony meztelensége most a falon játszik. A férfi hadonászva magyaráz, hevesen, előrehajolva beszél. Lehet, hogy érdekes történetet mesél. Lehet, hogy szépeket mond, hízeleg. Az árnyék mozdulatai szenvtelenek. Úgy viselkedik, mint borozó társaságban, csak rövid szavakat tesz mások beszédéhez. De itt mintha azt is sajnálná, az egy szót. A meztelen árnyék szótlan. Arcán sokáig semmi sem mozdul, majd váratlanul nevetni kezd. Felsőtestével előre, oldalra hajlongva nevet, aztán eloltja a lámpát.

Még nincs túl késő. Éppen hogy est közepe. A szomszédos ablakban lila fény ugrál. Onnan hetek, hónapok hosszán nem látni mást, mint a televízió vetette lilaságot. A tompa fényen kívül e szobában alig érzik az élet. Nagy időközönként árnyak mozdulnak, aztán csak ülnek, s néznek a négyszögű világba.

A második és a negyedik bejárat közötti ablaksor szinte minden ablaka ilyen ernyedt fényű. Régóta figyelem. Valahányszor odapillantok, meghökkenek. Mindig ugyanazt látom. Fél éjszakán át félhomályos ablakok nézik a sötétet. Szép és egyhangú látvány egyszerre – akár az emberi szomorúság.

A naponta használt utak és tárgyak beidegződnek: tüzek és jelek szerint tájékozódott az ősember is. De e házrengetegben az ösztönös beidegzettség megbízhatatlan, eltompul, s egy ködös decemberi éjszakán hiába kerestem házunk bejáratát. Eltévedtem. Elvesztettem a fonalat. Előbb Jancsi és Juliska hazavezérlő kenyérmorzsái jutottak eszembe. Aztán a házakat kereső részegember-történetek újramondásával szórakoztam. Erdőbe tévedt mesebeli emberként több ízben is visszamentem az ösvény elejére, oda, ahol a káposztaföldek széle volt valamikor, még az építkezések megkezdése előtt. Sorra vettem a bejáratokat másodszor, harmadszor. Mindenütt egyforma színű és méretű ajtók. Egyezett a földszintről vezető lépcsők száma, az emeletekre induló vaskorlátok fogása. Silabizáltam az ajtókra szögezett névtáblákat. Egységesek azok is. Egyforma fehér betlikkel írták a neveket is. A tájékozódás régi szokásai lépésenként váltak hasztalanná és nevetségessé. Rá kellett jönnöm, hogy a négyszög alakú háztömbök elején-hátulján, hosszán és magasságán a mértan rideg vonalai jelentik a szabályt, a rendet és a formákat.

Egyszerűen újra kell tanulni a hazatájékozódás mozdulatait és szokásait. Úgy érzem, ideköltözésünkkel valami megszakadt. A százféle utakról ide vetődött emberek öntudatlanul is új szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba.

Az ablak szokások, sorsok tükre is; homálya, fénye ember akarata szerinti.

Tőlünk jobbra, az ötödik emelet végén egy lány lakik. Nem lehet több huszonöt évesnél. Egy keskeny és egy széles ablak az övé. Munkába rendszertelenül, kiszámíthatatlanul jár. Hónapok múlnak, míg a megállóknál találkozhat vele az ember. Érdekes, széles csontú arca van, dús fekete haját kontyba csavarja, mintha ezzel is hangsúlyozni kívánná ábrázatának erős vonásait. Már másodszori találkozásunk alkalmával az volt az érzésem, hogy szeretné magára vonni a figyelmet. Nem kihívóan teszi ezt, hanem lágy, szinte melankólikus mozdulatokkal. Kissé mártirkodón. Ritkán néz szembe az emberekkel, de nagy szempillái alatt feszülten figyel. Arca így állandóan merev és meglepően búskomor.

Sokat van egyedül. Legtöbbször éjszakába nyúlóan íróasztatára görnyedve dolgozik. Ha kis időre elmozdul helyéről, az ajtókat nyitva hagyja maga után, s akárhol tartózkodik is, vissza-visszales a szobába. Sokáig nem értettem. Azt gondoltam, fél, s ezért hallgatózik maga mögé.

Sok-sok ismétlődő, néma mozdulatból kellett összeolvasnom a mindig egy helyre rebbenés értelmét.

A leány vár, ha otthon van, szüntelen vár. Telefonálásaiból következtettem erre. A készülék hívó berregését nem hallom, de látom a lány mohó mozdulatát, ahogy füléhez ragadja a kagylót. Szájának mozdulataiból következtetek, hallózik.

Aztán elmosolyodik, majd fogja a készüléket, a heverőre teszi, és fekve folytatja a beszélgetést. Hosszan, mindig sokáig telefonál. Láthatóan öröme telik benne.

A feje feletti kislámpa erősen megvilágítja arcát és alakját. Hanyatt fekszik, oldalára fordul, s szabadon maradt karjával combjait simogatja, vagy magyarázón gesztikulál.

A lány keskeny ablaka üvegszem. Van, de nem lát. Esténként idegesítő, rózsaszín félhomályt tükröz az üveg. Valamikor betegek feje felett húzták ilyen kicsire a fényt: a lámpa világát. Vigasztalni meg virrasztóként. Ez a félsötét ablak öreg ember messzi időbe meredő szeme. Jelen van a házrengeteg estéiben. Természetesen, mint a tárgyak és az emlékezet.

Falumban harminc esztendeje így hunyorog egy ablak. Beteget őriz, egy lányt. Katonát vár vissza a háború első hónapja óta. A házból csak ritka hajnalokon mozdul ki. Mezítláb, fehér gyolcsingben lemegy a kert végéig, fa törzséhez bújik, és a még szürke-sötét mezőséget nézi.

Nappal bevetik az ágyba, úgy, mint a dunnát meg a párnákat. Idegen szem számára nem létezik. Nincs. Nem él.

Utcán, emberek közt fiatal korában látták utoljára, templomból jövet, nagypénteken. Akkor kapta a katona halálhírét. Idő és élet aznap tört el benne. Egyszerre. Tébolyult emlékezete csupán ezt a napot őrzi.

Húsvét közeledtén megtépi az ablakpárkány virágait, s tavaszra éledő levelekkel szórja meg az asztalt.

– Feltámasztó fű – dadogja idétlenül, és az ablakot nézi eszelősen. Egész évben ez egyszer szól, mikor feltámadni tudja a Krisztus-katonát. Az apja ilyenkor az ajtó elé áll, s attól féltében, hogy az eszelős lány magához tért pillanatában az emberek felé fut, nevén szólítja:

– Anna!

A lány megretten. Kezével összevissza mozdulatokat tesz maga előtt, és előrehajolva az ablakra mered. A húga kézen fogja, a kereszt elé terített gyékényre térdelteti, és mindhárman imába kezdenek.

Így csendesítik, ha a beteg lány tudatán áttör a határát vesztett idő emléke. Aztán lefektetik, a fal felé fordítják, és rávetik az ágyat: élő koporsó lesz ismét egy esztendeig. Nappal elfedik szeme elől az ablak világát. Este ódivatú, rövid kanócra húzott lámpát gyújtanak a feje fölött. A háború óta ez a tompa, rózsaszínű fény világol az udvari ablakból sötétség hulltától virradatig.

A jobbra lakó lány még mindig telefonál. Szájának mozgását alig látom, mert hanyatt fekszik. Térdét kissé felhúzva, jobbra-balra ringatja a lábát. Ebből gondolom, hogy ideges, hívást leső várakozása megnyugodott. Szép, hosszú combja van, térdben vékony, fentebb asszonyosan telt. Nem tudom elképzelni a vonal túlsó végén ülő vagy álló alakot.

A telefonálás végtelen. Makacsabb, mint figyelő türelmem. Ezután napokig kíváncsiság lapul bennem. Szeretném hallani a hangját. Kíváncsiságom okát pontosan nem tudom megfogalmazni. Egyszerűen ingerel a lány számomra néma mozdulatainak értelme és estéket kitöltő várakozása.

Délutánonként a házbejárata előtt ólálkodom. Megtudom a nevét. Aztán a telefonszámát. Több alkalommal is elhatározom, hogy felhívom. Restelkedem magamban. Tolakodásnak vélem, amire készülök.

Egy este hosszan, hajlongva rendezi magát. Valami sötét színű kiskabátfélét egyenget alakjához. Többször is leveszi, s igazít rajta az asztalon, majd ismét tükör elé áll. Találgatni kezdek

Szórakozni készül? Avagy látogatónak kíván tetszeni? Ettől a lehetőségtől megrettenek. Föltárcsázom a számát, s szót felejtve várom a hatást. Látom, hogy a lány a telefonhoz rebben, s mohó mozdulattal felkapja a kagylót.

– Halló.

Meglepetten hallgatok. Hangja halk, bensőségesen érdeklődő. Várok.

– Ki beszél?

– Napóleon – morgom hülyén a kagylóba. Lélegzésnyi ideig kivár, aztán kattan a készülék. Néhány perc múlva visszamegy a világos nagy szobába, és folytatja munkáját. A hívást nincs merszem megismételni. Céltalannak és esetlennek tartom előbbi szándékomat. Nevetséges képzelődés volt.

Nemsokára látogatója érkezik: zömök férfi, otthonosan ingre vetkőzik, és cigarettára gyújt. A lány tányérokat és üveget tesz az asztalra. Még látom első összehajló koccintásukat, majd egy gazdátlan kéz lehúzza a redőnyt. S a széles ablak fénye beletörik a sötétbe.

De mellette szabályos keretben rózsaszín fény parázslik tovább. Ez a keskeny ablak érthetetlen hunyorgása. A csillagokkal dacol ez a fény, a sötéttel? – kérdem magamtól többször is.

Miért kell a lány ablakába ez a homályos sejtelmes pirkadati fény? Lehet, hogy számára semmi jelentése nincs. Lehet hangulat, szórakozás, avagy véletlen műve is. Nekem úgy tűnik, mintha valaki nagy távolról este-éjszakánként szembenézne velem. Közeli és távoli fények egymást keresése ez: várakozás, találkozás, sorsok emlékezete és jelene. A négyszög alakú háztömb fényei végtelen úttá folynak össze, melyen közeli-messzi távolokról jönnek és mennek az emberek.

 

Reggel óta dühösen kalapálok. Szögnek való lyukat akarok vágni a balkon oldalába. Tiszta, szép, meztelen betonfalak, csak kemények. Szilárdságuk leginkább a vasfélék valamelyikéhez mérhető. Fokozódó, gyülemlő indulattal verem a véső fejét. A fal ellenállása erős. Méricskélem az ütések hatását. Kevés; szinte porszemenként jutok csak előre. Délről telibe kap a nap minden pihent sugara.

Izzadok. Ez büntetés, minden lakó büntetése, gondolom tehetetlen haraggal. Zeng, kong az egész ház. Az egymáshoz kötött falrészek minden irányban továbbadják az ütések zaját. Visszhangját is, mintha egy sok torkú barlang falát kalapálná valami föld alatti manó.

A kalapálás zaja elől nem lehet kitérni. Elbújni sem lehet. Asztalon, tűzhelyen rezeg tőle az edény, lábas, evőeszköz. Minden ütés örökkévalóság, a pokolban ilyen falon klopfolhatják a gonosztevők idegeit. Ez a konok zaj gyűlöletet szül vagy engesztelő részvétet.

Előbb azt hittem, káprázat. A balkonkorlát magasságában vékony dróton egy hosszú nyakú üveg lóg! Csúfondáros tréfának véltem, csaléteknek. Óvatosan megérintettem. Valóban üveg volt, hideg tapintású. Cédulás üzenetet is ragasztottak rá: „Ha abbahagyod, megihatod.”

Háromfelé töltöttük.

Így kezdődött ismerkedésünk, a balkonkorlátok szélén áthajolva. A felső szomszéd még aznap pálinkára hívott. Erdei itala volt, szederből, áfonyából, málnából erjesztett, jó zamatú innivaló. A szomszéd szíves volt, s kedvesen kínálgató. Bőbeszédű jó embernek számít. Bemutatkozáskor csak a keresztnevét tudtam megjegyezni: Branyo.

Apja erdész volt. Negyvenhétig maga is mellette inaskodott a Fehér-Kárpátok erdeiben. Aztán tanulni jött a fővárosba. Itt maradt, megházasodott. Már csak az anyja él. Nagy erdőség alján öreg-egyedül vigyázza a házat. Egy szem fia már csak látogatóba jár fametszeni, almát szedni meg tanácsokat adni a pálinkafőzéshez.

Látogató-vendégségbe engem is meghívtak magukhoz. Költeményt érdemlő erdei lak: előtte tisztás, alatta takaros almás, mögötte zord, mogorva bükkös. Az erdészház régi idők emléke már csak: trófeák, vaddisznófejek, farkas- és medvebőrök sokszínűsége.

Vad kárpáti vadászlakomák valamikori színhelye. Vacsorához most is a nagy kerek asztalhoz terítenek, mint valamikori nagy hajtások után. Ez a mi ülésünk szelíd estebédnek indult, hencegés és adomák nélkül. A falon őrködő vadászősök mogorván nézték az asztal közepét. Az öregasszony árnyékként libegett köztük, békítőn. Különösen, ha a nagy szobába lépett, hajolt meg szinte tisztelettudón. Körülpillantott a falakon, és enyhén elmosolyodott. Mintha láthatatlan szem követné mozdulatait. Így, öreg erejével is nyugtatta az idő végtelenjébe zuhant büszke-indulatos férfiarcokat.

– Magadnak csak keveset, Branyo – szólt halkan a fiára, miközben az italt töltött. – Hamar megárt neki – mosolygott kényszeredetten.

Hiábavaló beszéd volt. Branyo már túl volt a józan fegyelem határán. Töltött és ivott. S egyre többet beszélt. Megszakítás nélkül. Bemutatott, elmagyarázott minden falon függő arcot rangjuk szerint. Már a szoba közepén állt, és úgy mondta:

– Ezen a széken ült apám, mellette a főerdész széke… Ketten voltak az urak a Fehér-Kárpátok alján. Ők rendelkeztek mindenről, vadászmesterük volt, kürttel kezdték a hajtást. Itt fejezték be lakomával. Tíznél is több szán várta őket a ház előtt. Mindenki itt volt, járási főnök, bíró, mindenféle tisztek, éjszakázott itt miniszterelnök is, a képüket hagyták csak itt… Elmentek, állukról csepegett a zsír, csámcsogtak, elmentek, kurvák. Elvették az erdőt, ezek is kurvák, mindenki csak enni, inni meg vinni akart…

– Ittál! – kiáltott erélyesen az öregasszony. Arcáról eltűnt a gyengeség, elérzékenyülés nyoma.

Parancsolt.

A férfi megrázkódott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd gyűlöletbe fúlva folytatta:

– Te szoktattál rá, apámat is, engemet is… Biztattál, ha féltem, borókát adtál iskolába menet is. Bundádnak pálinkás zsebe volt. Ki találta ki a nagy vendégségeket? Vasárnap csak aludtunk a hét végi vendégségek fáradalmaitól… Nálunk nem templomba, vendégségbe harangoztak.

Az öregasszony meghökkent. Láttam, egy pillanatra körbe kapja tekintetét a jelenlevőkön. Szemének keménysége megrezdült.

– Ne dühöngj! – mondta békülékenyen. – A baleset óta árt neked minden izgalom, tudod.

– Ütődöttnek is tartasz, meg féltesz is. Szamaritánus voltál világéletedben, nagyobb a bibliainál is. Adtál, nem sajnáltad, tőlem sem, idegenektől sem, de csak azért, mert tudtad, hogy neked még így is több van… Másoktól nem sajnáltad, ha magadnak többre volt lehetőséged. A vendégségek is ezért voltak. Apa nem is tudott róla, de te mindig intéztél valamit, egyre nagyobbat léptél a világba… Előbb csak bérbe kértél egy kis darab erdőt, aztán egyre több, több kellett örökül a magadénak…

– Hallgass! – sziszegte az öregasszony. – Tehetetlen vagy, dühöngeni jársz haza, meg engem háborítani. Segítséged várom, de ellenségemmé válsz; a legrosszabbkor, öregségemre.

A felizgatott férfi enyhültebben folytatta:

– Hányszor hívtunk magunkhoz… Mondtuk, hagyd ezt a farkastanyát. Télen esetlenebb vagy a fagyott embernél. A magad ellensége vagy, ez az igazság, őrzöd a házat, de legjobban az emlékeidet félted: a vadászatok és a szombat éjszakák kurjongatásait. E nélkül nem tudtál élni, ezt félted… Tele volt a ház, azt sem restellted, hogy mások szeme láttára a cselédlányhoz dugtál aludni. Ez is számítás volt, csábításnak szántad, másoknak. A magad ellensége vagy, a magadé…

Az öregasszony a falra rajzolt családfa ágbogait nézte konokul.

– Most is azt várod, hogy rád nyissák az ajtót rangos emberek… Megterítenél, úgy, mint valamikor, egyformán mindenkinek. Te aszerint különbözteted meg az embereket, kitől mit lehet várni… A cseh világban egy ezredes járt ide, valami Jirko, akkor az volt a barát… A szlovák–német világban előbb gárdisták jöttek, utána németek. Nem bántottak senkit, csak tisztálkodtak és vendégeskedtek. A fakádban előbb megmosták a cselédlányt, aztán magukat mosatták vele.

A férfi kifulladt a felsorolásban. Az öregasszony tettetett kedvességgel kérdezte:

– Nem volna kedvük erdőnézni?

Branyo most már bágyadtan folytatta:

– Olyan éjszaka is volt, amikor éjfélig menekült magyar katonatiszteknek terítettél… Éjfél után meg a partizánok és szökött katonák zsákjaiba tömködted az ételt… A maradékot.

Az öregasszony nem tiltakozott. Különös csend után csak ennyit mondott:

– Így tudtunk csak megmaradni.

Mindenki hallgatott. Zsibbadtan, szemlesütve ültünk a nagy asztal körül. Branyo magába roskadtan a falnak dőlt. Ahogy indulata ellobbant, báránnyá juhászodott. Véreres szemével az anyja tekintetét kereste. Félelemmel, gyámoltalanul nézett, bűnbánattal, mint Krisztus halálakor a nagypénteki gyülekezet öregjei.

Ősz eleje volt. Kint szél csapott a fák közé, s a bükkös zúgni kezdett. Erősen, öreg templomi orgonák mély hangján. Nagy erdőhöz méltón, völgyek és magasok hangját egybefogva.

Az öregasszony almával kínált.

– Kissé fanyar, itt termett – mondta zavartan. – Korai fajta, de így is nehezen érik be. Nálunk rövid az ősz.

Aztán erdőnézni mentünk. Akárha bírósági tárgyalóterem padjaiból mozogtunk volna kifelé. A férfi szédülten támolygott ki a házból. Az öregasszony a kapuig kísért, s ott magához húzva félhangosan mondta:

– Ne bántsák, megnyugszik… Ez olyan nála, mint a roham. Szelíd ember ő, csak egyszerre két dolgot nem szabad csinálnia: inni és emlékezni. Ha ezt teszi, bolonddá válik.

Branyo ment elöl. Céltalanul, fákhoz ütődve, ösvényről ösvényre csapva, mintha mély kábulatból térítené magához az ismerős táj és a csípős szél.

Félkört jártunk a kanyarodó gerincen, majd völgynek tartottunk lefelé. Zord, mogorva, kemény fájú bükkösrengeteg. A fák sűrűjéből nézve az erdészház teteje öregasszony kendős feje. Színe összeolvadt a fák törzsével, de alakja konokul elválik az erdőszéltől: távolságot tartva, akár az öregek tükörbe nézése.

A férfi egész úton nem szól. Megalázott. Érzi, tudja, saját indulata tette azzá: kutyaként előttünk vagy közöttünk megy. Hárman kullogunk utána, mellette. Kérdéseinkre csak ímmel-ámmal, az orra alatt motyog valamit. Inkább magának beszél.

Amint a tisztás szélén kiérünk az erdőből, egyszerre megváltozik.

Kedves lesz. Félszeg mosollyal magyarázza a vidék őszi-téli szépségeit. Almát szakít háromféle fáról is. Zavart tekintettel kínálja mindhármunknak.

Anyjáról, apjáról, múltjukról kerüli a szót. Érezhetően küzd magával. Szavakba, mondatokba kapva esetlenül próbálja ellensúlyozni előbbi kitörését: kendőzni, feledtetni akarja.

– Nálunk decemberben kötésig ér a hó – mondja hirtelen. – Az iskolában csörgőnek csúfoltak… A lábam közivel húztam csíkot a hóba, és rám fogták, hogy megfagyott a mogyoróm.

A vendég fiatalasszony kuncogva félrefordul. Férje savanyúan mosolyog.

– Nagy teleken a konyhaajtóig jönnek az őzek – folytatja. – Borjaztak már a kertünk végén is.

Választ egyikünktől sem kap, s ez még bizonytalanabbá teszi. Érzi, hogy mesterkélten hangzik minden szava. A táj meseországok legkellős közepe. Mielőtt eljöttünk, sokat mesélt erről. Olyan, ahogy mondta. Az ösvényre Jancsit és Juliskát képzeli az ember, amint jönnek és megállnak a mézeskalács ház előtt.

A százféle szépségen túl mégis a délutáni párbeszéd görcsösödött belénk. Branyo tudja ezt. S udvarias hallgatásunk félszegségét csak erősíti. Udvarias akar lenni, előrefut, aztán gyermekes bakugrásokkal körülugrándoz bennünket. Kézen fogva futásra bírja a fiatalasszonyt is.

Őszi kökörcsint szed neki, és nevetve magához öleli.

– Tavasszal gyertek el, amikor szamócát meg málnát lehet szedni az irtványokon… Az a szép, akkor járnak a lányok is erre…

Elérünk a ház bejáratához. Az öregasszony ráncos mosolygással már a kapuban vár.

– Hideg van, ez már a tél szele – mondja fázósan, s mindnyájunkat maga elé enged.

Forralt borral, aszalt szilvával és körtével kínál. A nagy asztal ismét terítve van. Közepén széles karimájú gyertyatartók, annyi, ahány a szék az asztal körül. Most csak hat gyertya ég. Ennyien ülünk vacsorához.

Evés közben szó nem esik. Az asszony szempillája idegesen remeg. Egyedül ez árulja el korábbi felindultságát.

A férfi nem néz egyikünkre sem. Fél szemmel, kapkodva anyja mozdulatait lesi. Készséges és szolgálatkész hozzá. Úgy eszik, akárha Krisztus keresztje alatt fogyasztaná vacsoráját. Szégyenérzettel, bűnbánattal.

Branyót azóta is így ismerem. Más arcát azóta még nem láttam, csak ezt a szégyenkező bűnbánatosat. Ez a pillanat állt meg benne: időválasztóként. Lehet, hogy most, ottjártunkkor, de valószínűleg már régebben. Ezt pontosan nem tudni. De érezni élete kettősségét: a valamikorit, a messziből ködlő erdőséget, képeket, arcokat, gyermekkori futásokat, a visszafelé menő időt.

A múlt idő: szép emlékezés és keserű indulat egyszerre. Nemcsak hangulat, töltet, ami helyzetenként feszíti meg idegeit. Ez a feszültség rejtve van énjében, s az élet helyzeteitől függ, tompul-e vagy erősödik a visszafelé menő idő.

Látni életének másik részét. A mostanit, a mindennapit. Korán keléseit, éjszakába nyúló, köhécselő cigarettázásait. Barátkozni akarását. Valahol egyedül érzi magát. Társaságot hív magához, s keresi az együttlét alkalmait.

Ha máshoz hívják, üres kézzel sohasem megy. Nem akar feltűnni, de jelen akar lenni ott, ahol emberek vannak. Mintha kártérítést akarna fizetni a múltért, kárpótolni magát a jelennel.

Mostanában gyakrabban jár haza. Kéthetenként, de havonta egyszer legalább. Ilyenkor mindig hoz, cipel valamit, s az ablakon kihajolva magyarázza, hogy már a birsalma is érik, és az aranyranett sohasem hozott olyan termést, mint ez esztendőben.

A város és a kárpáti erdészház, életének most ez a főútvonala. Oda-vissza: a múlttól a mindennapokig. Ez mérhető út, remény, várakozás, morzsolódás.

Szombat reggel rohan, hogy elérje „korait”. Este izzadtan dicsekszik, hogy még elkapta a „későit”. Többet nem is mond. Egyszerűen nincs kinek. Az ablakban könyököl folyton, a fényeket nézi, azon túl a Kárpátok félköreit.

Akaratán kívül is egyedül van. Érzi, sejti, hogy a teméntelen új ember most keresi, választja társaságbeli jó társát. Nem akar lekésni semmiről: figyel, néz, hallgat, jelen van. Megszólítás nélkül is kérdez és felel.

Messzi erdők ösvényein megy, s nem tudja, közelednek-e hozzá az emberek vagy távolodnak tőle.

 

A ház környéke egy időre elveszi jelentőségét. A költözködés befejeztével a benti világ lesz a fontos. A lakás öröme, a rendezés örömei. S mindezek tartozéka a házat és a világot telekongató kalapálás. E műveletnek mindenki szenvedője. Másként ezt nem is lehet felfogni, csak a természet részeként: mint nagy havak olvadását vagy árvizet hozó esőket.

Csak sokára, majd egy év múltán tudtam meg, hogy szerkesztő szomszédom másodmagával lakik. Igaz, láttam már őket többször is a balkonról, de azt hittem, a másik csak vendég. Jelentősége nem volt, mégis meglepett. A balkon korlátján átszólva már többször is célzást tettek a házszentelőre.

Kis idő múltán ők hívtak meg magukhoz elsőnek, pálinkára. A szerkesztő nagy termetű ember, Gabónak hívják, Zlatko, a zenekritikus középtermetű, mosolygós szépfiú.

Két pohár után Gabo seprűnyéllel háromszor megdöngette a plafont. Hasonlóképpen vissza is szóltak. Nemsokára egy magas, vékony fiatalemberrel bővült a társaság. Feltűnően felülről gusztál mindnyájunkat.

A beszélgetés akadozó, hézagos. Amolyan tapogatózó egymást kérdezés. A szótlan részeket a poharazás tölti ki. Koccintgatunk. Sokáig nincs is más témánk. A pálinka fogódzó és hallgatásunkat összekötő szöveg. Bemutatkozó keresztlevél: szülőföldek jegye.

Hármas kopogással hívtuk meg a jobb felső szomszédot, Branyót is. Üveget is hozott, amit finom mozdulattal a heverő sarkához tett.

A vékony, magas fiatalember hetykesége zavar. Minden koccintásra tartott poharat előbb élvezettel megszagol, megízlel, aztán lehajtja. Szájában már kortynyi ital sincs, de nyelvével a tovaszállt zamat után csettint. Aztán félig nyitott szájjal levegőt kap magába. Ő élvezi legjobban az ivást. De fejtartásában, csücsörítésében van valami fontoskodó póz. Tulajdonképpen be sem mutatkozott. Annyit tudok róla, hogy árvai, és Ludkónak hívják.

A házigazdánk pálinkáját isszuk. Szilvát. Ez a beszéd tárgya is. A szerkesztő Trencsén környéki. Borókaíz érződik a pálinkáján. A zenekritikus Sajó menti: falujában kimagozzák a szilvát, a magot megtörik és a főzésig összekeverve erjesztik.

Melyik a jobb? Azt hiszem, ennél fontosabb dolgot ma itt úgysem döntünk el.

– Meg kell szerveznünk egy rendes szentelőt…

– Házszentelőt? – egészíti ki Branyót a zenekritikus.

– Azt, rendeset… Összeismerkedőt, legyen ott mindenki.

Branyo szeme már véreres, de még fegyelmezi magát. Poharat nyomnak a kezébe.

– Ebből már elég, parasztital – tiltakozik. – A málna nemesebb.

Teli üveg pálinkával köröz a fejek felett. Kimegy a konyhába, és pettyes kávéscsészékkel csörömpöl vissza. A szerkesztő leinti. Nem ellenkezik. Bontatlan üvegét lába közé állítva tovább vár.

A balkonkorlát vasrúdjaira morzejeleket kalapál a zenekritikus. Gondolom, ez is hívójel. Néhány perc múlva markáns képű emberrel szaporodunk. Bemutatkozik, és mindenkit huncutul mosolyogva körbenéz. Mérnök. A keresztnevét mondta csak: Vladimír.

– Te még nem ittál. Állapítsd meg, melyik a jobb – biztatja a szerkesztő. Szemében már csillogás verődik, alsó s felső szája széle is erőlködve keresi egymást.

– Egyforma mind a kettő – röhög közbe Branyo. – Ezt kóstoljátok meg, ilyet csak nálunk tudnak…

– Állj! – kiált az árvai. – Ha kóstolni, akkor szerivel.

Kis idő múlva nagy üveg erdei ecetes gombát hoz.

– Egy falás gomba, egy pohár pálinka.

A mérnök gyomorbajára hivatkozva tiltakozik. Józan még, s az egész dolgot nem veszi komolyan.

– Aki gyomorbajos, az nem tud nevetni – mondja Branyo.

– Ez méreg, én különben is boros vagyok.

– Ez jobb, mint a bor, tisztább – mondja kajánul a zenekritikus.

– Ismerkedni csak így lehet, a szlávok mindig így kezdték, erőssel. – Ezt a szerkesztő mondja merev vigyorral.

– Férfiital – hajol hozzá az árvai. – Mifelénk csak a vendéglőbe tévedt lányok isznak bort, akik még semmit sem próbáltak.

– Punktum! – kiáltja Branyo.

Így lesz Vlado, a mérnök, kóstoló és bíró. Egymás mellé teszik a két üveget: színüket nézi. Elölről, hátulról, minden oldalról.

– Az egyik sötétebb!

– Az az érettebb – kiáltja Zlatko.

– A másik meg szebben gyöngyözik.

– Kóstold is – szól az árvai.

A mérnök tölt. Magának, de mindenki másnak is.

– Jó – mondja magához térve az ital mellbevágó erejétől.

Aztán gombát harap. A többiek ugyanúgy. Majd a másikból tölt. Előbb másoknak, s utoljára magának.

Hosszan, elmerülten szagolja az italt. Majd fejét magasra tartva egy pillanatra a távolba mered, mintha a szemközti ház homlokáról olvasná a jeleket.

Ugyanezt teszi az árvai is. Gondolkodva, de inkább pózolva ízlelgeti. Hosszú nyakú pápisták serege úrfelmutatáskor nézhet így a mennyek országába.

– Ez is jó – mondja tagolva Vlado. Megnézi kezében a poharat, aztán puhán, mint a reformátusok a kelyhet, az asztalra teszi.

– Melyik a jobb? – csattan rá a szerkesztő. Szeme italos fényét már zavarja az indulat.

– Egyik jobb, mint a másik…

Nevetés kísért. Előbb csak úgy félénken, a szájak szélére biggyed a mosoly. Aztán kitör a hahota.

– Salamon – buggyan a zenekritikus szájára.

– Hányszor kell próbára tenni az igazságot, te magyar? – csap fel nyersen az árvai.

– Háromszor!

– Akkor kezdhetjük elölről.

S el is kezdjük. Ugyanúgy, mint először, csak természetesebben, jobban összemelegedve már. Egymás arcát már nem méregetjük annyira. Most már a szavakat keressük inkább, amikkel közelebb fogózhatunk.

Harmadszor is mondanánk a kóstolgatást, ceremoniálisan, ahogy kezdtük, de rendje már felbomlik. S mire eldöntenénk, melyik a jobb pálinka, mindkét üveg kiürül. A hangulat pedig nő, duzzad, emelkedik: meredek kaptatón kapaszkodunk, beszédben, gondolatban, hangoskodásban egyformán.

Előbb a kert végi gyepen tapostunk. Majd szilvafákról mondtunk gyerekes fajtalanságokat. De tovább akarunk menni. Még följebb. Oda, ahol tisztább a levegő, s ahonnan messzebbre látni, mint a szilvafák hegyéről.

Már Branyo málnapálinkáját isszuk.

Fölfelé törtetünk az irtványok sűrű, bokros bozótjába. Átgázolunk a szúrós málnásokon…

A szoba levegője egyre sűrűbb lett: izzadságszagú és füstös. Jó volt itt lenni, de valahová mindnyájunknak mennie kell. Mesével és szóval röpködünk tájról tájra. Mindegyikről legalább néhány szót mondunk vagy gondolunk.

Vonz a boróka illata, amiről a trencséni fiú beszélt. Ez pedig feljebb terem az eddig mesélt szépségeknél. Megszívtuk magunkat fenyőlevegővel. Nem volt elég ez sem.

Már vitt, sarkallt az ital gőzének merészsége is. Máshová. Még magasabbra. Meredek hegyoldalakon négykézláb kapaszkodva: a havasokra.

Az árvai fiú csábított bennünket erre.

– Havasokra kell menni, onnan nézni a világot…

Követtük. Jártunk három havasok fehér meséjében. Káprázott a szemünk. Kis híján hóbálvánnyá dermedtünk. S innen, a vakító magas tisztaságból az egymagunkat szült darab földet kutattuk, kerestük.

A Sajó völgyi mondta: Én most ott szeretnék lenni.

Én a Tisza mentét vágytam…

S mindenki azt, ahonnan útra indította az élet.

Melyik a szebb?

Salamon hallgatott. Nem kínálkozott ítélőbírónak. Nem is kértük, hogy tegyen igazságot.

A szerkesztő most a konyha falát kopogtatta meg háromszor: akárha hegyoldalak kőfalát kongatta volna. Mindhárom ütésnek rezgő visszhangja kelt.

Szőke leánnyal szaporodtunk. Rádiós, és Jolának hívják. Kedvesen, megértően vette tudomásul hangoskodásunkat. Kínálás nélkül beült a sarokba. Az árvai és Zlatko, a zenekritikus közreülték. Szorosan, hogy másnak még a gondolata se férhessen közéjük.

Branyo pálinkával kínálta a lányt.

– Bort iszom – mondta határozottan.

– Az nem ital.

– Én azt kérek.

– Hol van az a magyar? – keresett szemével az árvai. – Az beszél folyton a borról.

Töltöttem a lánynak. Megízlelte, s egy hajtásra kiitta.

– Fincsi – mondta, s finoman megnyalta a szája szélét.

Cigarettára gyújtott. Hosszan maga elé fújta a füstöt. Alig koccintottunk kétszer, mindnyájan a lány körül kuporogtunk. Most értettem csak meg, hogy miért húzódott a sarokba. Védekezett.

Mindegyikünk érinteni akarta valahol. Legalább érinteni. Egyedül Branyo volt kivétel. Ő szolgálatkészen a malomkőnyi gránit hamutartót nyújtogatta szükség szerint a lány felé.

Összevissza rendetlenségben ültünk: heverőn, földön, kisszéken. De Branyo állt. Hősiesen kinyújtott karral szolgált a lány előtt.

Aztán Jola megunta az egyre szorosodó gomolygást. Felállt, a szoba közepére lépett, és hosszan nyújtózott. Feszes melle kidomborodott. Most mindnyájan azt néztük, a mellét meg a csípőjét. Szőkeségével valami képzelt havasi lányhoz hasonlított. Nem magas. Szép sem volt túlságosan. Inkább kedves. Lágy vonalú, aki tud melengetni és sokáig ölelni.

Utánanyomultunk. Közel hozzá, mint a dühös, ingerült testőrök. Magát kínálóan Branyo is odaállt a lány elé. Előrenyújtva már nem bírta tartani a drabális hamutartót. Így a jobb vállára tette, s fogta a kezével, hogy le ne billenjen. Ha Jola hamut akart verni a cigarettájáról, a férfi térdben megroggyant, s közel hajolt hozzá.

Akár egy apród. Csak a tartása nem volt olyan feszes.

– Jó ez a bor – villant rám közvetlenül a lány.

Töltöttem.

– Kurva – hallottam Branyo motyogását. – Magyar ez, tudja, mi kell a nőknek, édes bor… ücsörög, a kis poharakat csak nyalogatja… Megvárja az alkalmat, mint a magyar királyok. Ezt azoktól tanulta…

Hallhatták ezt mások is, de figyelmen kívül hagyták. Egyedül az árvai fiú szeme villant rám, mintha én volnék minden magyar királyságok trónkövetelője.

A lány most leült a földre. A többiek köréje. S ismét megkezdődött a tülekedés a közelebbi helyekért. De most már szemérmetlenül. A szerkesztő és a zenekritikus kétfelől ölelték a lányt. Az árvai térdét verve nevetett valamin a szoba közepén. A pálinkaítész mérnök a lány térdét ölelte magához. Látszólag gyámoltalanul, de ártatlan mozdulatai felfelé köröztek Jola lábán.

Branyo most térdelt, és két kézre fogva tartotta a hamvvedret. Jolának tetszett ez a simogató, kínálkozó körülrajongás. Aztán rádöbbent, hogy egyedül van.

– Sokan vagytok rám…

Senki sem vette magára a megjegyzést. A gyűrű ezzel csak szorosabbra zárult a lány körül.

– Hagyjatok – mondta kínosan nevetve. Szeme szélén már látszott a félelem gyűrűje. Szabadulni akart a polipkarok öleléséből.

– A tenyerünkre veszünk – kínálkozott mindnyájunk nevében a zenekritikus.

– Zlatkónak komoly szándékai vannak – markolt a fiú hajába a szerkesztő.

– Ismerem – enyhült a lány dühe, de csak egy pillanatra, huncutságból, mert váratlanul kiszakította magát a férfikarok fonadékából.

A seprű nyelével kopogtatni kezdte a mennyezetet. Ismét a megszokott jel. Nevetséges volt ez a fegyverként használt seprű. A lány mozdulatai egy pillanatra hasonlítottak a betlehemesek dübögéséhez, akik énekelve, padlót verve ébresztik a gubát. Hirtelen nem is tudtam, kinek szól a kopogás. Ebben a sokfelé hangzó jeladásban már homályosan tájoltam. A kopogások összefolytak előttem, a zsivaj, az ital, a mindig máshonnan jövő új arcok… Már nem tudtam, milyen irányból lehet valakit kopogással előhívni: balról, felülről, jobbról? Tulajdonképpen már magamat sem lettem volna képes előkopogni.

Mint valami látomás, termett köztünk egy mosolygós nő. Összevissza kiabálással fogadtuk. Láttam már néhányszor. Meg is néztem jól. A neve külön volt kiírva a postaládán. Magányosnak néztem, s halk reménykedve kerestem az ismeretségét.

Végre sikerült. Kroknainé, az árvai fiú felesége. Keresztnevén Katalin, különben Kátya.

Vigyorogtam, mint mindenki más.

A szerkesztő nagydarab ember, akár a jegenyesorok közepe. Tétova lépésekkel elindult az asszony felé. Megállt előtte, s mosolyogni próbált, de már csak vigyori pofára tellett a szándékából. Hirtelen ölébe kapta, magához ölelte, onnan meg egy mozdulattal a vállára ültette az asszonyt.

A zsivajgás csenddé döbbent. Álltunk meredten, és vártuk, mikor dől egyik a másikkal együvé.

Bizonytalan volt a jegenye első mozdulata. Kissé a második is. Majd apró lépésekkel bokázni kezdett. Szeme egy láthatatlan pontra nézett, de maga gyorsuló lépésekkel járta a szobát.

Egyre sebesebben. Bal karját maga mellé nyújtotta, mintha azzal egyensúlyozna a szoba közepe felé. Tréfának vettük, ital fűtötte hetvenkedésnek. De más volt ez, mert a forgás nem állt meg.

Szilaj ösztönű ember szelídítheti magát így, erejének fitogtatásával. Lehet ez vadulás, fegyelmét vesztett tombolás. A női test tapintása izgat, ingerel. Hajt. Már összefonódtak, akárha egy kőből faragott szobor lenne a kettő. A férfi keze az asszony derekát fogja, a nő barna, telt lába belepi a férfi mellét; kezével a szerkesztő hajába markolva tartja magát.

Egymást tartják. Megállást egyikük sem mondhat. Törvényük hajtja őket, a fizikai meg a testi. A férfi arca hozzászorul a nő combjához, így támaszkodnak egymáshoz. A szoba megtelik a szerkesztő nehéz, forró leheletével, előbb az asszony lábának meztelenjére seper, aztán a körben álló arcokra csapódik.

Branyo kéjelegve nevet.

A pálinkavizsgáló mérnök bódultan kacarászik, s közben az asszony alsó meztelenségét nézi. Eszelősen, mint aki képtelen máshová fordítani tekintetét.

Az árvai fiú, a férj, sápadtan áll az ajtó mellett. Nem tudja, örüljön-e, vagy ordítsa el magát tehetetlenségében.

Jola tettetett közönnyel a heverőre dől.

A zenekritikus óvatosan kihátrál az előszobába.

Nekem valami messzi költemény ködlik emlékezetemben a halálra táncoltatásról. Így kezdődhetett az is. Ilyen magamutogatással. Előbb lassan, lépegetve, egyforma hosszan, aztán rövidebb léptekkel, sebesen, gyorsabban, még gyorsabban…

Lehet, hogy a szerkesztő várja, tiltakozzon valaki. Méltányolják, biztassák, sajnálják, vagy éppen tapsoljanak neki. Semmi. A látvány mámoros ámulata most minden mást elnémít.

Először Branyóban törik meg a hallgatás.

– Az anyja máriáját, nem tudja abbahagyni…

Váratlan dobbanással megmerevedik a körhinta. Az asszony a földre csusszan, s a heverőre dől. De csak úgy, mintha esőtől súlyos virágszál dőlne a fűbe.

A férfi szétvetett lábakkal áll. Várja, hogy a világ forgása megálljon körötte. Szédül még, de kínzottan, Krisztus-képpel körbemosolyog.

Az asztalon faragott faedényben néhány szál virág hervad. Hirtelen támadt ötlettel kiürítem, s megtöltöm borral. Majd liternyi edény. Előbb az asszonyt kínálom. Utána a férfi fenékig issza a maradékot.

– Ez biztos kálvinista – mondja ingerülten Branyo. – Azok isszák kehelyből a bort. Ráfogják, hogy Krisztus vére… Pogányok.

Az árvai megbántva érzi magát. Felesége mosolyát nem viszonozza. Tekintete zavart. Nyilván azon töri a fejét, a szerkesztőnek hogyan lehetne mindezt visszafizetni. De nemcsak neki, a többieknek is.

Váratlanul elkurjantja magát. Mintha a völgy fenekéről akarná elérni hangjával a hegy tetejét.

– Heej, totu, totu… – Három szót mond egy szlovák nótából, majd abbahagyja.

– Csendesebben – szól rá a felesége.

– Juszt – szól az asszonyra, de úgy, hogy a dühét és ne a tetszését vegyük tudomásul mindnyájan.

Tüntetően Jolához bújik a heverőre. Simogatni kezdi a lány karját. Az nem is tiltakozik.

– Kibírod a hét fogást?

A lány nem válaszol, de nem is ellenkezik. Lágy tapintású mozdulatokkal előbb a bal könyökétől kezdi felfelé a számolást. Harmadik, negyedik tapintásra Jola alig láthatóan megremeg, elpirul.

A lány és az árvai sértett önérzete egymásra talált. A csak egy pillanatra mellőzött női hiúság most kacarászva örül. Ismét ő lesz a központ. Dühe csitul a férfinak is. Játszik. Játszhat a feleség és mások szeme láttára.

Most bokától a térdig próbálja fogásait a férfi.

Kettőjüket nézzük mindnyájan. Branyo sértődötten, nagy koppanással letette a hamutartót.

Az árvai a térdét fogja Jolának. Eddig tisztességgel eljutott. Győztesnek érzi magát. Bizonyított. Elégtételt szerzett. Most bizonytalankodik, hogy folytassa-e, vagy hagyja.

– Tovább majd én – kínálkozik vörösre pirult képpel a zenekritikus.

– Nem – utasítja el határozottan a lány.

A férfi keze tétován elindul a térdtől fölfelé. Jola egész testén érződik, látszik az izgalom. Összeszorított ajakkal fegyelmezi magát. Az árvai hangosan számol. De tudom, érzem, hogy rajta kívül magában mindenki utána mondja egy, kettő, három…

– Hányszor kell próbára tenni az igazságot, te magyar? – kérdi felém fordulva az árvai.

– Háromszor…

A negyedik tapintásnál Jola elmozdul az árvaitól.

– Elég – mondja izgalommal. – Ez már cirkusz…

Az árvai keze tanácstalanul a levegőbe mered. Az ilyen hirtelen megszakított mozdulat indulattal telt. Üthet is, ölelhet is. Az árvai ölbe kapja a lányt, s a szoba közepére lép vele: hintáztatni kezdi a karján. Előbb csak úgy, félve, aztán egyre szélesebb, hosszabb mozdulatokkal.

Már túlságosan ittasak vagyunk ahhoz, hogy fontosságot tulajdonítsunk az egyedekre vagy párokra szűkülő szórakozásnak. A szerkesztő szólótánca érdekes volt. Egy kicsit a másik is, de ebben már érződött a dac. Meg a kivagyiság, az utánzás szándéka.

Az ismerkedésre vágyó kis közösségekben nem lehetnek csak szereplők és csak nézők. Így az első találkozások kezdő szótlansága hosszú hallgatásra ítélhet. Szótlan nézésünkből talán ezt érzi ki az árvai is.

– A tied – kiáltja a zenekritikusnak, s már dobja is a lányt.

Zlatko magához kapja Jolát, de megtántorodik. Imbolygó lépésekkel próbál egyensúlyozni. Arca riadt s restelkedő egyszerre. Fél. Lehet, hogy túlságosan mélynek hiszi a vizet, ami felett másodmagával lebeg. A lány is fél, görcsösen öleli a férfit. Ez már nemcsak a hiúság játéka, hanem a félelemé is. Iszonyféle a következő és kiszámíthatatlan másodperctől.

Zlatko oldalra billenve dobta el a lányt. Nagy karjával a szerkesztő kapta el. Meghintázta, s felém dobta. Jola mosolygott.

Hinta-palinta… Branyónak hintáztam tovább. Ez már játék volt megint: körbe-karikába. Virágtánc: „Lánc, lánc, eszterlánc…”

Most kezek fonásán vittük körbe a lányt, fekve. Hosszú szőke haja a földet seperte körbe.

„Lánc, lánc, eszterlánc…”

Az emeletek magasságából szakadéknak láttuk a földet; alján hó fehérlett. De csak lopva kaptuk tekintetünk a balkon korlátján túlra. Mi most valahol meghatározhatatlan magasban lebegtünk. Egyikünk sem gondolt komolyan a mélységre, a tegnapra, a múltba vezető visszautakra. Arra sem, hogy innen valaha haza kell mennünk.

Csak vittük a lányt körbe, s haja ösvényt sepert a földön. Ösvény mutatása volt ez, csalogatás a tavaszba, a nyárba, az éjszakába, a virágok s a nőiesség szépségeibe.

Már a szőnyegen ültünk. Ott ült a lány is, kissé sápadtan. Megtörtnek, fáradtnak látszott. Most inkább rétre vagy mezőségre illettünk volna, mintsem a szoba négy fala közé. Úgy éreztem, hogy a körbeüléssel most egy kicsit mindenki messzi otthon van. Ha nem is elérzékenyülő emlékezéssel, de legalább gondolatban. Mert földre heveredve egyszerűsödik az ember: szemérme, szégyenérzete is hamarább oldódik így szóvá és mosolygássá.

Kizökkentünk a játékból. A hangulatból is. Egymást néztük, vártunk…

– Jó kis hepceráj – nevetett Branyo, s kezével paskolni kezdte az árvai fiú feleségének a térdét.

A szerkesztő italgőzös tekintettel mereven nézett maga elé. Zlatko Jolát nézte. Úgy oldalról, az arca vonalait méricskélve. A mérnök görnyedve ült, s a gyomrát fogta. Nem szólt, nem panaszkodott, de látszott rajta, hogy fájdalmai vannak.

Szomjasan ittunk. Mindnyájan fenékig ürítettük a poharat.

Ismét fejünkbe csapott a bódulat, akár a másodszori ölelkezés íze. Enyhén, mégis ingerlőn. De tudtuk, hogy még egy körtánc már nem lesz. A hevület ereje már elmúlt, kihúzódott a szembogarak szélére.

A mérnök előregörnyedve nyögött.

– Ne szarakodj, egy kis pálinkától – szólt rá az árvai. Amaz nem válaszolt, csak elmosolyodott kényszeredetten.

– Kotródjunk haza – állt fel Jola, és hosszan nyújtózott.

– Sehova! – állt fel Branyo. – Ez így semmi, rendes ismerkedés kell. Azt mondtuk, hogy össze fogunk ismerkedni mindenkivel… Új emberek vagyunk…

Egyensúlyát vesztve a heverőre bicsaklott.

A zenekritikust elfogta a csuklás. Visszafogta lélegzetét, befogta az orrát is, de ez sem segített. Csuklott.

A házigazda négykézlábra ereszkedve a szoba egyetlen szekrényében kezdett kotorászni. Hallottuk, hogy körmei hegyével a deszkán kaparász.

– Mit csinálsz? – hajolt föléje Jola.

Amaz véreres szemével nézte a társaságot, és esetlenül csak annyit mondott: – Pszt!

Ruhát, cipőt, ágyneműt dobált ki a szekrényből rendetlen összevisszaságban. Koppant is valami. Háttal dőlt a szekrénynek, s lábát a szennyes halomba túrva egy női fehérneműcsomóból pálinkás üveget göngyölt ki.

– Ízléstelen és szemtelen – szólt elfordulva az árvai fiú felesége.

– Emlék, nem látod, emlék? – hangoskodott a házigazda, feje felett lóbálva az üveget.

Az üveg félig volt, és mindenkinek két pohárnyi jutott belőle. Ismét a kisasztal köré ültünk, mint kezdetben. Csak Branyo méregette folyton a szekrényt… Kurva, motyogta magában többször is… Ez mindenre képes, nagy is, erős is, meg magához való esze is van…

– Rendezünk egy nagy murit – koccintott a szerkesztő.

– Összeismerkedést – javította Branyo.

– És a feleségek? – kérdezte félénken a mérnök.

Csend lett. Az árvai fiú feleségétől vártuk a választ. Az pedig szemlesütve hallgatott.

– Ha jakarnak – csuklotta a zenekritikus – …csakne… nézz… ék az ó… rrát folyton… dől… jenek… ble.

– Mindenki legyen itt! – kiáltotta az asztalra hajolva Branyo.

– A rokonok is? – ezt Jola kérdezte közönyös gúnnyal.

– Süket – förmedt rá az árvai.

– De a hercegnőt… az a legjobb nő – hadarta Branyo.

Az imbolygó férfifejek önkéntelenül is az asztal fölé hajoltak. Összevigyorogtak, mintha most következne a titkok titkának sorolása.

– Hü…lye. – Kezdetben mosolyogtunk Zlatko csuklásán. De már idegesítővé vált. S éppen most jött rá a beszélhetnék is.

– Az nem herc… gnő.

– A kinézése, a megjelenése…

– Az sem – a zenészből érthetetlen indulat lobbant.

– Akkor naccsága…

– Ló…aszt.

– Disznó! – kiáltott rá Jola. – Részeg vagy. Ez a te stílusod. Jó fiú vagy, okos, simulékony, kedves – józanul. Ha iszol, kitör belőled a strici. Te vagy a finom lélek. Zenész, zenekritikus. A szád is úgy tartod, mint Mária Terézia. Kíváncsi lennék az életrajzodra.

Zlatkót megütötte a váratlanul éles hang. Rámeredt a lányra.

– Lehet, hogy igazad van – formálta lassan a szavakat. – De szerencséd, hogy ittam – s nagy, erős nyeléssel magába fojtotta a csuklás utolsó ingerét.

– Ahogy megy az utcán – kezdte ismét Branyo –, a mozgása, a lépése feltűnő, nagyuraságos.

– Felőlem grófnő is lehet – nevetett gúnyos érzékenységgel az árvai fiú felesége. Férje is akart mondani valamit. Már hozzá is készült, messzire nézve, a kelleténél magasabbra emelve a fejét. De az asszony nevetése egyszeriben elvágta előtte a nagy távolság fonalait.

– Nő. Semmi más, csak nő. Nagy nő – mondta erőltetett nyugalommal a zenekritikus.

– Nagyvad – egészítette ki a szerkesztő.

– Egy dáma, aki után csurog a kandúrok nyála – gúnyolódott az árvai felesége. – Különben előadó, pedagógus, de nagyobbra tartja magát.

A mérnök hangosan felröhögött.

– Egy dáma… csurog a kandúrok nyála. Még rímel is, ócska klapancia…

Branyo felragyogott. Az ital terhelte fejét, de most ismét figyelt. Régi várakozása teljesült: beszélhetett, nemcsak folyosók sarkában, suttogva hozhatta szóba a nőt, hanem széles körben egyenes beszéddel.

– Valaki virágot hord neki… Naponta… Reggel fél hatkor megyek, és már ott van az ajtaja előtt. Rózsa, vörös rózsacsokor… Az anyja máriáját, mindennap… Csak azt nem tudom, a házból teszi-e valaki, vagy kívülről hozzák. Néha még éjszaka is kinézek. Egyszer úgyis megfogom. Meglesem.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte mogorván a szerkesztő.

– Tudni akarom, az anyja máriáját… Csábító. Tudom, anyámnak is volt, beszélték, de sohasem láttam… Bécsbe meg Prágába is képes volt utána menni. Ott találkozgattak.

– Mesebeszéd – mondta valaki.

– Igaz! – kiáltotta bőszülten a férfi. Az indulattól piros foltok jelentek meg a nyakán. – Most legalább a szemébe nézek egy szoknyapecérnek… Befogom a felvonóba, már azt is tudom, hogy kell megállítani emeletek között…

– Inkább tanulnál tőle – mondta a férfi arcába hajolva az asszony.

– Gazemberséget?

– Széptevést. A nőt virággal nem lehet megbántani… Az becsülés, tisztelet, szeretet, szerelem…

– Az anyja máriáját – ismételte szavajárását a férfi. – A költői maszlagot én nem eszem meg, süket duma.

Hallgattunk. Megittuk az utolsó pohár pálinkát is. Jola felállt, és ismét nyújtózkodott. De most kedvesebben, simulva, dorombolva. Lágy tapintó mozdulatokkal hozzábújt minden férfihoz. Csábítón, cirógatva, hízelegve…

– Jó fiúk vagytok, csak az a baj, hogy egyik feletek még paraszt. Régi. A másik meg városi már. Mind jöttetek valahonnan. Ez látszik rajtatok. Szemérmesek vagytok, de a másik pillanatban durvák. Tudtok szépeket mondani virágnyelven, aztán meg disznólkodtok… Legszebb bennetek az, hogy nem alakoskodtok, még nem tanultátok meg. Őszintén beszéltek… Horzsolások már vannak rajtatok, ahol elvékonyul a bőrötök, már szivárog belétek egy másféle élet. De a véretekben még nincs benne, legfeljebb a mirigyeitekben érzitek…

– Marha duma – kiáltotta Branyo.

– Hallgass – szólt rá a szerkesztő.

A lány szavai megleptek. Okosabb, mint első látásra hittem. Nem ült le. Tovább körözött mellettünk, felettünk. Szoknyájával, térdével, karjával, ujjaival érintve bennünket sok mindenütt. Felülről nézett ránk, akár egy tanító, pedig fiatalabb volt mindnyájunknál. S valami izgalom érzett most belőle, a tapintásaiból, leheletéből, szeméből…

– Lesz összeismerkedés, vagy nem lesz? – kiáltotta Branyo.

– Legyen – mondta a szerkesztő.

– Meghívunk mindenkit?

– Meg.

– A nagy nőt is?

– Azt is. Férjestül.

– Ámen – mondta nagyra tátott szájjal, unalmasan a zenekritikus.

Többet sohasem találkoztunk így. Hiába volt az elhatározás, az adott szó sem bizonyult elég erősnek. Kezdetben szinte mindenki magának élt. A maga örömeinek. Ha másként nem, gondolatban rendezhette szobáit és további életét. A költözködés időszámítási határvonal lett.

Mint Krisztus születése.

 

Északnak a Kis-Kárpátokra van kilátás házunkból. Tiszta időben jól látható a hegylánc enyhe félköre. Innen kapjuk az esőt, s télen a havat. Délről a Kisalföld, fentről a Kárpátok szele fúj ránk. Sokszor. Erősen. Mérges, messzi szelek útjában lakunk. Széles hegy-völgyeken tisztulhat a levegő, mégsem tiszta: megzavarodott hegyi patak. Füstöt hoz meg port kavar körénk. Mesebeli hegyi ember lábhosszán gyárat vertek a Kárpátok lábaihoz. Vegyszereket lehelő óriást. Tőlünk nézve kéménye egymagas a hegygerinccel.

Mégis jólesik a hegyek felé nézni: a színek, a méretek és a távolság miatt. A Kárpátok, az ég színpada: a díszletek, s e nagy szabadtér szereplői az évszakok: a tél fehérje, a tavasz-nyár ezernyi zöldje és az ősz rozsdája. E házak magassága termőföldek közepébe ácsolt kilátó. Innen nagy látóhatárt lehet birtokba venni fáradság nélkül.

Kezdetben volt a sima föld. Kertekkel, fákkal, virágszirmokkal. Elsőnek egy kis öregember jött. Az első vasdarabokkal és téglákkal hozták. A kertészeknek maga adta tudtukra, hogy ezután itt már ő fog őrködni.

– Szerződtetett vagyok, éjjeli meg nappali is. – Így mutatkozott be az új házhelyet nézőknek. Nekem is. Egy káposztatábla öntözőösvényének a végén állt és pipázott. Ócska, szutykos cseréppipát szortyogtatott.

– Csősz vótam azelőtt is – folytatta közlékenyen. – Negyven évig. Itt vagy máshol, egyre megy. A szógálat az vigyázás. Csak a nyelvet nem ismerem. Magyarul tudok csak, itt meg tudni kell a nyelvet. Megkövetelik. A vezető azt mondta, ha tanulok, akkor jó lesz. A fiam hozott magával. Egyedül vótam már, az asszonyt elvitte az ősz, három éve. A fiam meg akaratos, elhozott… Vizes, én csak úgy mondom neki, vizes mérnök. Én szoktattam rá , hajnalokon cipeltem magammal az Ipolyhoz. Megszerette úgy, hogy most már csak szabályozni akar örökké. A vizet, másokat, meg főleg engem. Majd egy évig a bútorokat néztem otthon, meg a ház előtt strázsáltam. A dógokon pedig nincs vigyáznivaló. Az embereken múlik, a jó is meg a gonosz is. Azokat kell megvigyázni, mert telhetetlen ember vót is, lesz is. Mondtam a fiamnak, világgá megyek, ha nem hagy engem szabadon… Itt csak ezt a sok jó földet sajnálom, amit eltékozolnak…

A téglarakások, gödrök, árkok és zöldségestáblák összevisszaságában furcsán hatott ez a beszédes öregember. Meg jólesőn is. Itt ő volt az első néző, akár a színpadi ügyelő. Eleitől kezdve mindent láthatott, kötelességből is meg a természetévé vált folytonos figyelésével is. A csőszök nagy kört néző emberek. Máshol van a beszédük, máshol a tekintetük. Szemük a tavaszi vizek tükre: a hó, a füvek s a virágok színéhez szokott.

Az öreg előbb téglarakásokon kuporgott. Ezek voltak a változó mezőség dombjai. Kilátók. Mikor emeletnyi magasságra nőtt az első ház, az ablakába könyökölve őrködött. Pipázott szüntelen, váltotta a könyöklőket, akár a hajók szigorú kapitánya. Így költözött egyre feljebb, együtt magasodva az emeletekkel.

Mikor ideköltöztünk, ismét téglarakáson tanyázott. A nagy házakból kiszorult, a készülő üzletház összehordott darabjait vigyázta. Meg az embereket. Az összevissza taposott ösvényútjaikat akarta rendesre szabályozni. Naponta rakta, verte a terelőkarókat, sajnálta a százfelé taposott földet. Káromkodott, és tehetetlenül bottal fenyegette a járókelőket. Utat akart szabni: maga esze szerintit, fákat, füvet becsülőt. Hiába. Megmosolyogták. Az új házak körüli ösvényutak vágásában van valami kegyetlenség. Mintha a szabadon maradt kis darab földeket az emberek idegennek éreznék.

A lakónegyed és a városba vezető széles út között temető terül. Egy darabig illendően körbekerülték. Aztán kíméletlenül átvágtak rajta: kibontották a kerítést, és ösvényt tapostak a sírok között. Zsinóregyenesen.

Az öreg naponta visszaigazította a nyílást. Éjszaka éles vasdarabokat cipelt az emberek útjába. Alakja egybenőtt a fák, a bokrok kísérteties árnyékával. Féltek is tőle, de napok múltán megszokták. Érthetetlen nyelvű kiabálását az emberek elengedték a fülük mellett. Ezután egymagának kesergett az öreg. Magában beszélt, mintha az ember már érzéketlen lenne a hallásra. A földnek mondta meg az ismeretlen sírköveknek.

– Haszontalan nép, magának való… Nem tiszteli a halottjait sem. Apraja-nagyja egyforma, kíméletlen. Nem tudják a tisztességet, csak mennek, mennek. És sietnek, sietnek, pedig tudhatnák, hogy aki siet, mind a halálba igyekszik.

Az Ipoly menti öregember méltatlankodása régi idők lelkiismeretének tűnt. Olykor mesebeli kismanónak látszott, aki egymaga akarja jobb belátásra bírni a városrengetegbe iramló embersűrűt. Több ízben az esti lap is írt a méltatlan temetőgázolásról: foganatja ennek sem volt. Becsinálták a kerítést meg kibontották.

A temető sírrengetege kamaszok találkozóhelye lett: az új városnegyed búvóhelye. Az örökzöld bokrok alja suhancok cigarettázófészkévé melegedett. A friss hantok koszorúkupacai között egymáshoz simulva sokáig lehetett feküdni észrevétlen, anélkül, hogy megzörrent volna a művirágok levele. Az örökmécses fényénél szeretkeztek is. Titkolódzás és szemérem nélkül, százféleképp, mint a tompa fényű hálószobák melegében. Kövek, föld, növények és forró emberi testek egymást érintése volt ez: élők és holtak megkésett ölelkezése.

A rangos temető éjszakai képe: túlvilági látomás. Arcokat nem lehetett látni. Parázsló cigarettavégek, forrón lehelt reszkető szavak, művirágok rezzenése, fel-felvillanó végtagok fehérsége, mintha a holtak teljesületlen kívánsága nőtt volna a föld színére. Valótlan homálynak tűnt mindez, kísértetiesen ismétlődőnek, igaz volt mégis.

A csősz tudta, látta ezt. Ugyanígy láthatták mások is. Mindenki, aki erre járt. Az öreg tehetetlenül nézte a temető estéjszakai romlását. Közönyös lett. Érdektelenül nézte azt is, amikor az ösvénnyel leválasztott temetővég sírjait felbontották, és a halottakat beljebb, máshová költöztették.

– Láthatja – magyarázta lehangoltan –, az enyészetbe esett ember lehetett dicsőséges, lehetett igaz életű, viselhetett nehéz terhet, mégis az élőnek van igaza… Ilyen semmi kicsinységben is; akit egyszer a földbe raktak, az hallgasson, ne válogasson; ha az élő úgy kívánja, feküdjön arrébb… szó nélkül.

Elmúlt a nyár. Elment szeptember is. Október végére megjöttek a szelek. A felhők egyenesen a Kárpátok oldaláról szakadtak a házak bejáratához. A város ide csak tompán, messziről morajlik. Viszont a repülőtér égzengésnyi zaja zuhatagként verődik a falakra, ablakokra. A magas, sima falak konok tiltakozásként visszaverik s egyben felerősítik a sugárhajtású gépek motorjainak robaját. A ház érzékeny fülű zenészei fültakarót viselnek. Nevetséges látvány, de nem zavartatják magukat. Úgy magyarázzák, hogy ez a szünet nélküli repülőzúgás rontja hallásuk érzékenységét. S a startoló repülők ellen nincs védekezés. Legfeljebb a hajnali, reggeli ködök meg az alacsony felhők. A repülőtér csendje ködöket jelent és esőt: sártengert.

Kövezett, betonozott járó alig van még. Köveken, téglákon, deszkadarabokon egyensúlyozunk este, reggel. Szemlesütve a földet nézzük, a következő lépés helyét, akár a pusztai tanyavilág járhatatlan útjain.

Az öreg újabb vasrakás tetején ácsorog. Gumicsizmában, esőköpenyben, ősziesen. Áll, de tekintete szüntelen körbejár. Tulajdonképpen már alig van mire vigyáznia. Ha a vasdarabokat kiszedik alóla, maga is földön járó lesz, mint valamikor.

– Itt is elfogy a tennivaló – panaszolta egy szeles délután. – A gazdák november végéig fizettek, de az első hóig naponta jártam a határt. Fizetetlenül is mentem. Kijártam a havazások után is. Hosszú teleken nem lehet egymagára hagyni a mezőséget. Mentem, és akkor volt könnyű az én szememnek, mikor csak a magam kedvére, vigyázás nélkül gyönyörködhettem. Ekkor vettem sorra a vadcsapásokat is. Összeszámoltam a borz meg a rókacsaládok rejtekeit. A nyomok ilyenkor fészekre vezetnek. Rajtam kívül senki sem tudta a vadak számát és helyét a határban… Télen lestem meg az őzek ösvényeit is… Csőszember számára a tél ünnep… Karnevál, vagy minek mondják… Életemben fényességre, emberi nagy fényességre vágytam. Szememmel messzi határokat fogtam, de az életemet aprócska kör szorította… Szegényen mások gazdagságát vigyázni, nem könnyű megbízatás. A becsületes csőszember a mezők istene, ha jól termett a föld, áldással dicsér; ha meg baj érte a vetést, vigasztal, szükség adtán káromít minden rosszat, szeleket, napot, s ha kell, az Isten másokra mosolygó jóságát is.

Megpiszkálta pipáját, majd folytatta:

– Úgy tettem, mint a mesebeli emberek. Képzeletemmel kárpótoltam magam. Nagy telek idején bokrosok, facsoportok széléről néztem a mezőt, s a magaménak hittem mindent… Magam csalása volt ez, afféle sírva nevetés, tudom… Égföldnyi távolságra volt az élet nagy igazságtalanságaitól, mégis jólesett… Mesélni magamnak… Ilyenkor jobban tud figyelni az ember, ha magáénak gondol vagy érez valamit… Meg különben is azt szerettem, az egy helyből figyelést. Fél napokig is elálldogáltam egy helyben… Kis ideig még itt is azt teszem, de akár el is köszönhetünk lassan. A házakat már nem kell vigyázni, felépül az üzletnek való is… Kényelem lesz minden lépésük. Jómagammal nem tudom, mi lesz… A fiam eszén nem ismerem ki magam… Én már csak így szeretnék élni, szabadon, vigyázva, míg lát a szem.

Két hét múlva láttam távolodni görnyedt alakját, s minden lépésnél szippantásnyi füstöt hagyott maga után.

 

Az árvai fiú segíteni hívott. Szekrényt vásárolt. Egy kétajtós barna doboz. Semmi különös, de számukra öröm. Kettejük szerzeménye: első közös vagyonuk.

Ruháik eddig a kilincsen lógtak.

Fehérneműjük elfért egy kis piros bőröndben.

Ülőhely is csak kettő van a szobában, egy szék és egy sámli. A sámli az asszonyé, a széken eleve a férfi ül. Másként véletlenül sem történik. Náluk ez a rend, az elsőbbség a férfié. Lehet ez gyermekkori élmény beidegződése. Lehet más oka is. Nem tudom. Ha vendég jön, az egyetlen ágy szélére tessékelik vagy a földre.

Akárhogy is alakul az ülésrend, a szemek az asszonyt tapintják. Nem fér el a sámlin, ruhájában is alig: kerek, gömbölyű cipó fészkelődik szögletes szűk helyén. Húszéves, kívánatos, piruló barnaság.

Négyen cipeljük a szekrényt, a házigazda, a zenekritikus, a szerkesztő és én.

E szorgoskodásnak nincs különösebb jelentősége. Nem nagy érték a szekrény sem. Az árvai egyhavi fizetése: Mégis úgy fogjuk, ahogy az elsőszülöttet szokták karra venni: az élet fontos mozdulatának kijáró tisztelettel.

Lépkedünk, lépésről lépésre kúszunk fölfelé: morzsát cipelő hangyák vagyunk, akiknek a szándéka megfér egy szobában vagy annak sarkában.

Ott ragadtunk az árvainál. Egy ideig a szekrényt néztük. Dicsértük is, ahogy a vásárról hozott jószágot szokták.

Aztán inni kezdtünk. Pálinkát.

A feleséggel csak később szaporodtunk meg. Lihegve, mosolyogva jött, mint aki érezte, hogy várjuk. Együtt ivott velünk, kínálgatás és finomkodás nélkül, körülkoccintgattunk. Sokszor.

Jól éreztük magunkat. Ez a nap tulajdonképpen már régen megszületett, de eddig csak a gondolataink szélén élt.

Gyorsan ittunk. Szomjasan. Kiürült az üveg. Közös pénzen hoztunk másat.

Aztán szaporodni kezdtünk. De ez már a valóság és a képzelet határán történt. Mindmáig ott is rekedt meg, akár a barázdában meglapult nyúl. Félénken, riadva más emlékek neszétől is.

Összehajolva valami trágárságon csámcsogtunk, mikor egy sörtehajú férfi toppant közénk. Neki is pohár volt a kezében.

Bemutatkozott:

– Honzo.

– Manó – csúszott ki a számon… A sörtehajú jelenlétét nem értettem. Nem tudtam, mikor jött, honnan, merről.

Ott volt.

– Manó – ismételgettem makacsul. – Manó. Manó…

– Fordítsd le! – szóltak rám ingerülten többen is.

– Nem lehet.

– Akkor igyál!

– Mit csinálsz, Manó?

– Zum, zum…

– Muzsikál – egészítette ki a háziasszony –, művész.

Valahol messze csengettek.

– Ez az! – kurjantott az árvai.

Azt is hallottam, hogy kulcsra zárják az ajtót. Csak azt nem tudtam, hol. Mindaz, ami eddig történt, véletlennek tűnt. Pedig nem volt az. Ebben az esetleges jövés-menésben céltudatosság volt: a megérzés és szándék céltudatossága.

Az idő szeptember végére járt. Kellemesen meleg volt még az este is.

– Gondoljunk ki valami marhaságot – mondta Zlatko.

Kérdően egymásra néztünk, s talán törtük is a fejünket.

– Ünnepeljünk! – kiáltotta a házigazda.

– Mit?

– Mindegy… Ünnepeljünk.

Kiköltöztünk a balkonra. Gyertyákat gyújtottunk, nyolcat.

– Mindenszentek – mondta gúnyosan valaki. – Kivilágított temetőbejárat. – Megszeppenve elhallgattunk.

– Dana – így mutatkozott be a jövevény.

A szépasszony jött meg. A nagy nő. Férjét kereste, Honzót. Szólította, hívta. Hiába. Honzo puha legyintéssel válaszolt csak.

– Ünnepelünk – invitálta mosolyogva az árvai.

– Mit?

– Egyre megy…

– Meghívnak?

Poharat nyomtunk a kezébe. Néztük, vártuk, mit mond. Megitta. Úgy, egy hajtásra. Nem pózolt, élvezettel ivott.

– Még egyszer – kínálta az árvai.

– Köszönöm.

– Lemaradt, így szokás.

– Nem. Ismerem. Nem a szólásmondások szerint élek.

Az asszony mozdulatai természetesen könnyedek voltak. Ilyen volt öltözéke is, otthonias. Pongyolában jött. Egyszerű, társaságban mégis feltűnő.

Ruhájából kellemes, de erős illat csapott rám.

Ez zavart. „Tehát nem jött készületlen.” Mintha hosszú szárú virágok csapódtak volna vállamhoz: a felismerés valószínűtlennek tűnt. Ugráló ponttá zsugorodott elém. S ott volt mindenütt, ahová néztem, akár a szempillámon megragadt csepp.

Az asszony a heverő szélére ült. Fesztelenül. Pongyolája kétoldalt csúszott meztelen lábáról.

Hagyta.

Combjának barnasága a szoba félhomályával érintkezett először. Aztán az örömre villant szembogarakkal, majd a levegő melegségével, ami egyetlen hullámban csapódott a férfiarcokhoz.

A csend rövid volt, akár egy mozdulat. A kimondatlan szavak hiánya mégis feszültséget teremtett.

– Folytassák – mondta nevetve.

A szerkesztő ösztönös mozdulattal a pohárhoz nyúlt.

– Nem azt…

A hirtelen szükséges emlékezet hallgatott. Szavak után kotorásztam magamban. A keresgélés egyszerre volt gyámoltalan és ravasz. Várta, ki kezdi a hódítást, a támadást – és hogyan.

– Ünnepeljünk – jött meg a házigazda szava.

Most az asszony nyúlt elsőnek a pohárhoz.

– Arra, hogy találkoztunk – mondta nevetve. Koccintás helyett köszöntőt mondtunk, egyszavasat, rövidet.

– Norok – mondta a zenész.

– Az mit jelent?

– Boldogságot… Boldogságunkra.

– A szerelemre – mondta hangosan az árvai.

Az asszony nevetett, és letette poharát.

– Kávét, ki kér kávét? – kérdezte a háziasszony.

Egyedül Honzo jelentkezett.

– Iszunk? – hajolt a feleségéhez kérdően.

– Nem… Előbb harapunk. Rendesen…

Hegyi pisztrángot vacsoráztunk. Ezt Honzo hozta felesége intésére. Ott sütötték meg a háziaknál.

– A vörös bor a férfiak gondja – rendelkezett Dana.

A zenekritikus kocsijával berobogtunk a városba.

– Állati jó nő – kezdte. – Csak nehéz hozzáférni. Szeret játszani. Nem adja könnyen. A férjét valahogy le kell léptetni. Mit gondolsz, kit fog ki magának közülünk?

– Nem tudom… Valószínűleg téged vagy Gabót. Nőtlenek vagytok. Egyszerűbb.

– Fölényes, tudja, hogy szép… Az is baj, hogy sokan vagyunk rá.

– Hívd meg valahová.

– Mikor?

– Holnap vagy azután.

– Én most akarom… Gabo már próbálkozott. Ezzel a kocsival mentek.

– És?

– Ahogy hozzányúlt, kinevette… Faképnél hagyta.

– Nem autózó típus.

– Honnan tudod?

– A viselkedéséből látni.

– Én rászánom a ma éjszakát…

A zenekritikus szép fiú. S ennek arányában agresszív. Ártatlan, kisfiús képpel néz mindenkire. Élete töretlen. Egyetemet végzett: Alig múlt harminc, de már jómódú, menőnek számít. Élete a mozgás, a nyüzsgő jövés-menés… Ad-vesz, csereberél, és mindenen fog valamit.

Gazdag fiatal. Saját filozófiája van. Amit gyenge pillanataiban így fogalmaz: „a szocializmusra szükségem van, de magam nem adom oda neki…”

Fehér fogsorú, nagy mosolya van, sokszínű, akár a selymek fonákja: kedves, kellemes, gavalléros, önző és ragadozó egyszerre. Boltosok mosolya, amit visszafelé kell olvasni.

Az emberek közt csatornalabirintust vájt magának. Ismeretségek szövevényét. E nélkül nincs élet, magyarázza. Ha adsz, kapnod is kell… A titka csupán az, hogy mindig többet kell kapnod, mint amit befektetsz. Ez a nyereség… Ebből kell élni. És zsivajogj, ne hangoskodj, csak zsivajogj, hogy folyton hallják a hangodat…

Megvettük a vörös bort. Azóta a pisztrángok is megsültek talán. De Zlatko gondolt valamit.

Egy utcai lámpa alatt álltunk, s a fiú a noteszében lapoz.

Nőismerősök jegyzéke. Címek, telefonszámok. A lapok pontosan vonalazva, akár az osztálykönyvben.

Feje a papírra törik, de szeme külön él: eredményhirdető tábla betűit vizslatja. A végeredményt lesi, nagy számokat vár. Ujjával neveken zongoráz le s fel. Aztán lapoz is.

– Viszünk még egy nőt… A biztonság kedvéért, Májának hívják. A tánc az istene…

Autózunk egy utcasort. Aztán alulról kémlelünk egy harmadik emeleti ablakot.

Sötét van.

Befordulunk a kapun.

– Jó, ha van egy tartalék ló is – suttogja Zlatko a lépcsőházban. – Ha akarod, átengedem neked… Próbáld meg, legjobban a tánccal lehet levenni a lábáról… Két éve ismerem, műszaki rajzoló. Állati jó nő, csak meg kell érte táncolni. Neked könnyű a lábad.

Zlatkónak kulcsa van a lakáshoz.

Megütközve nézek rá.

– Hogyhogy?

– Bizalom kérdése – mondja ridegen.

Maga után húz az előszobába, onnan egy másikba.

Az utcai fény elég a tájékozódáshoz: asztal, székek, könyvszekrény, az ajtóval szemben földig érő tükör, a sarokban heverő.

Tetőtől talpig állunk a tükör fehérlő homályában. Mozdulatlanul. A fiú egy pillanatra elbizonytalanodik. A lány otthon van. Alszik. Lehet, hogy álmodik, s álmában is vár valakit. Tudom, hogy az egyedül levő lányok mindig várnak valakit. Legtöbbször mást, mint aki jön.

A képzelet szépre festi az ismeretlent.

Ezt teszi az álom is: szépítő tükör. Lehet, hogy most ez a lány csillagruhában az égen jár. Párját vagy jövőjét ment keresni. Folytatja, amit nappal tett. Az is lehet, hogy táncol.

A tükör képe elröppen. Zlatko az ágy szélére ül. Simogatni kezdi a lány arcát. Először csak úgy, álmodható fuvallatként. Finoman. Mire felébredne, magához öleli.

Miközben eljártunk, a társaság megsokallta a félhomályt, és félsötéttel takarja magát. A pisztrángok sejtelmes, ősvilági lényekké formálódtak.

A földön ülve iszunk. A szoba közepéről megkezdett pálinkásüveg vet hosszú árnyékot a falra.

– Mit hoztak? – kérdezte Dana.

– Bort és egy lányt.

– Fájn…

Az árvai pálinkát töltött a lánynak, s közben tolakodón az arcába bámult.

– Ki vagy?

– Rablott háremhölgy.

– Neved?

– Mája.

Koccintottak ketten, és fenékig itták a poharat.

– Miért nem tesz fel keresztkérdéseket is? – gúnyolódott nevetve Dana. – Apja neve, anyja neve, származása, születési helye, bérmakeresztapja…

– Nem szeretnek táncolni? – kérdezte zavartan a lány.

– Az még korai – intette le a zenekritikus.

Honzo a heverő végében ült. Hátát a falnak támasztva cigarettázott, és a félsötétet nézte. Lassú mozgású ember. Ilyennek látom. Tompák a reflexei, lehet, hogy a gondolatai mások. Azok egyenlítik ki ezt a látszólagos nehézkességet.

Már kétszer kínáltam fel neki teli pohárral szervuszt. Nem szólt rá semmit. Koccintunk, megisszuk, aztán tovább magáz. Kérdően nézek rá. Erre sem válaszol. Eddig kétszer szólt csupán, sört kért, prágait. Az nincs.

A felesége Zlatko és a szerkesztő között a sarokba szorult.

A szerkesztő bozontos ágként takarná az asszonyt. Szeretné magának elkülöníteni, kisajátítani. De az ügyes, ravasz mozdulatokkal tolja félre az arcába csapódó ágakat.

A zenekritikus valósággal imát hajlong. Elkezdődött a bűvölés. Szavait pontosan nem értem. De a karjával írt félkörökből látom, hogy idegszálai már egy pontra feszültek, s most e felett a pont felett köröz. Tudja, érzi, hogy nem könnyű. Ha az asszonyt akarja, a levegőt is meg kell körötte hódítani.

A háziasszony értő, kedves szavakkal a zongorához terelt.

– Mondjunk mi is valamit.

Arca nyugodt és figyelő. Valami érthetetlen oknál fogva vele foglalkozunk a legkevesebbet. Ő az, aki egyedül érezheti magát közöttünk. Szóért, mosolyért kényszerűen társulnia kell valakihez. Jelen van, de méltánytalanul a hangulat szélére szorul. Nem tudja magát kelletni, kínálni. Ha közel lép valakihez, érezni belső izzását. A feszült vágyakozás ott van a szemében s vastag szájszélének finom remegésében.

Kátya fegyelmezett. Alig három hónappal múlt húszéves. Izgalmai talán most a leghevesebbek, forrósága lángot lobbantó, ütésekként érezheti a ráverő férfiszemek éhségét. Mégsem ragadtatja el magát. Nincs egyetlen elszabadult mozdulata sem.

Lehet, hogy a gyermekkor beidegződése ez. Katonaember nevelte. Képes egy helyben ülni vagy állni. Bevárja a szavak végét, és csak utánuk szól, tőmondatokban. Szenvedélyére még régi, szigorú szavak fonódnak.

– Játsszál.

Pötyögtetem a billentyűket, s közben dallamot keresek magamban. Nem tudom, mi illik a hangulathoz…

Honzo valósággal úszik a levegőben, túlkerül rajtam: elmegy és visszajön, mintha a felforrósodott légzésekről verődnének vissza a hangok.

Kinek játsszak? Ha zenekar ülne itt, mindenki a maga pillanatnyi érzéseit szeretné visszahallgatni a muzsikában. Előbb csak úgy félénken, szemérmesen. Később követelőn, önzőn. Amint a vágy és izgalom nő az emberben.

Tudom, nem hangversenyre jöttünk. Akármilyen szépen szólna is a zene, senkit sem elégítene ki. Itt most nem ez a végcél. Az idegek hevülete ezen már túl van. Mégis jó lenne, kis időre be tudná takarni a szavakat. Össze is tudná őket kötni, s megérinthetnék egymást az emberek.

– Gyorsabban, egy kicsit gyorsabban – kérlel suttogva a lány.

Imbolygó árnyék mosódik a falra. A lány kezdett táncolni. Őt magát nem látom, háttal ülök neki. Hallom, hogy táncol, érzem, árnyéka úgy mozdul, mint a vízparti fák ága.

Ősrégi dallamot mondok a szerelemről. Nem ismeri senki sem. Ritmusa vontatott, a lány mégis talál rá táncot.

Honzo még mindig a falnak dőlve nézi a félsötétet. Most valami dalt kezd zümmögni. Fél füllel figyelem, keresem. Örülni kezdek, hogy ismeri a XVIII. századi szerelmes magyar népdalt.

Nem az volt.

Egy morva dallamra ismerek, aztán elveszik, fojtott, suttogó hangok közé merül.

Nótázni kezd az árvai is. A földre ülve, a lány lábainál: ahogy amaz táncol, úgy dúdolja a hegyi pásztorok énekét.

– Bort, kiszáradtam – szólt hangosan Dana. – Ezek a ragadozók agyonbeszélnek.

Hirtelen felállt, és határozatlan lépésekkel előremozdult. Aztán megállt, és vizsgálódva körülpillantott. Már mindenki tartozott valakihez, egyedül a férje volt társtalan.

Töltöttem neki, nagy pohárral. Így kívánta.

Szomjasan ivott egy kortyot, majd visszahátrált a két férfi közé, és leült.

Az árvai lefeküdt a földre, és alulról nézte a lány lábát. Lángtalan parázsbokorba bámult.

Ha közel került hozzá, megérintette a ritmuséhes lábszárakat.

A lány hullámokon lépkedett, alámerült és felemelkedett, alakja megnőtt, feltornyosult, majd kicsinnyé szelídült.

Ahogy magasra lépett, feje messzi hegyek ormát érinthette: hajának választéka ösvény volt a havasok hosszán.

S mire a tiszta ösvény fehérségére léphetett volna, már ismét lefelé bukott a hullám teteje: a magasságból vizek nyugvó szélessége lett.

Lehet, hogy ez a lány sohasem látott tengernyi vizet, tánca most mégis ezt idézte elém, a nagy árvíz haragvását.

Rémület.

Félelmet, zuhogást, hullámokat, iszonyatot.

És az embereket, a járásit, aki halálra fáradásig ordítozta a kapuk vizes torka előtt: „emberek… emberek”, a dunai csónakost, a zsoltárokat éneklő öregembert, a kiskatonákat, az újkori özönvíz napjának minden emberét, mindent és mindenkit.

Olykor megrándulok, mintha én is a lánnyal lépnék egyszerre, aztán elmaradok tőle.

Elhagy.

De a szép, táncos mozdulatok izgalma bennem marad. Bámulva nyújtom a kezem, hogy megérintsem, mint annak idején a nagy víz szélét.

Messze van.

Előrecsúszok a földön, hogy közelebb jussak hozzá. Szeretném megtapintani a lányt, úgy, mint a földdel, a fákkal és más dolgokkal teszik.

Hagyná abba a táncot.

Most életre keltette a gonoszt…

Valami láthatatlan nyílásokon már szivárog belém a víz, körém gyűlik, hullámzik…

A fák szabadon maradt ágai, a roggyant házak teteje, a templomtornyok előbb csak nagy messziségből reszketnek elém.

Aztán minden közelebb jön a víz sodrásával: állatok feje, ázott levelű bokrok, fadarabok, csapkodó emberkezek, csónakok, ruhák foszlányai, fűcsomók… Visszafordul a lány, most már őt is a víz sodorja felém, eltűnik, átváltozik. Várom, mikor önti el az egész szobát valami mérges nagy hullám…

És a lány egyre csak táncol. Ilyen egyetlen tánca biztosan azoknak is volt, akiket most a víz sodor magával, a legöregebbjének is. Mindenkinek, a madárnak is lehet egyetlen nagy öröme, a faleveleknek is, mindennek. Vajon hogyan járhatták szép nagy táncukat, akiknek most minden idegszáluk a vizet érinti?

És Mája egyre csak táncol, mondja örömét. Nem tudja, nem érzi, hogy a víz már ereimet feszíti, a hullámok csapásait a fülemben érzem. S ebbe a zúgásba valami kedves zene szivárog. Innen közelről. Mája puhán belelép ebbe az álomszerű melegségbe, de másik lábát ismét a vízben látom, hullámokban, örvénylés szélén.

Görcsbe szorul a torkom, nyúlnék a lány után, s mikor már nem bírom fejemben a víz nyomását, elkiáltom magam: állj!

– Ne bomolj! – hallom messziről.

– Állj! Nagy víz jön, álljatok meg!…

– Bort adj neki, szomjas – mondja valaki.

– Embereket hoz a víz…

– Bort neki. Igazítsátok helyre a fejét. Ide nézz, minket figyelj!…

Messziről hallom a szavakat, mintha távoli partról szél ellenében kiáltoznának.

Kátya a zongorára dőlve figyelt. A billentyűket nézte forró szájjal. Olykor suttogott valamit, majd a lányra kémlelt és vissza.

A sarokban ülőket egy pillanatra betemette a csend. Megállt az idő. A hangok tárgyakon s az emberi testek hajlataiban kúsztak lefelé. Rejtett, alig látott helyeken, egyre lejjebb kerestek maguknak helyet.

Szertedőlt emberek feszült csendje volt ez, amelyről harangkondulásként verődött vissza a zongora hangja.

A harangzúgás betakart, megnyugtatott és hívott.

Közelebb egymáshoz.

A szépasszony hangja tört fel a sötét, suttogó csendből.

– Hagyjanak… Ugyanazt ismétli. Ez a gólem az ismeretségeiről locsog. Ismeri a hentesüzlet, vezetőjét, a cipőst, a fűszerest, a textilest, a sarki rendőrt… Mindenütt protekciója van, csak a virágüzletet nem ismeri. Annak az utcáját sem tudja… A protekciót kínálja nekem cserébe. A másik meg egy mozdulattal a gatyájába dugna.

Nevetve mondta mindezt. Előjött a sarokból, akárha az ágyból lépett volna elénk. Pongyolája a háta mögé gyűrődött. Haja a félsötéttel együtt takarta a vállát, karját, mellét.

És nevetett. Hajlongva, mámorosan. Élvezte, hogy ismét őt figyelik. De jókedvében ott volt önmaga felszabadultsága is. Már nem feszélyezte magát. Nézhette, ki hogy akarta, dühösen, szemérmetlenül, éhes szemmel.

Nevetett. A szoba felvette alakjának méreteit. Hozzásimultak a tárgyak is. Szűk lett a helyiség, fullasztóan kicsiny. Különösen most, hogy egy pont nyelte el a figyelmet…

– Elfelejtettek udvarolni – hadarta gyorsan. – Már csak csábítani tudnak. Népdalokat nyekeregnek, de folyton az ágyra gondolnak. Ismerni sem akarják a nőket, csak a lábukat… Jó mell, jó láb, jó nő: ez a jelszó. Romantika, szerelem: messzebb vannak a csillagoknál… Legalább a kalandot őrizték volna meg. Már azt sem tudják… Egy autóút, egy kaland. Ez is jelszó. A virágok nevét sem ismerik már. Irigylik azt, ami természetes. Virágokat kaptam, azt suttogja az egész ház… Pukkadjanak meg.

Nevetett.

– Az intelligencia és a természetesség az élet feltételei. Én legalábbis ehhez tartom magam. E nélkül meghülyülünk mind.

– Hisztizel meg előadsz – mondta nyugodtan Honzo, a férj. – Ez nem iskola… Azt hiszed, folyton a diákok előtt állsz. Szónokolsz, mintha a szerelem egyetemi tanára volnál… A morva polgár így evickél egész életében. Kicsi is, nagy is… Érzéseivel megbújik. Hangosan csak azokat a szavakat mondja ki, amelyek a szélfúvás veszélyét sem hozzák rá… Ha szenvedély fűti, pózol, szónokol, egyszóval evickél… Mindenből egy kicsit.

A férfi szavai görbebot végeként kopogtak a szoba padlóján. Minden koppanás kimért volt és rideg. A zenekritikus végigsepert a zongora billentyűin.

– Igyál – nyújtotta az asszony férje felé a poharát.

Amaz egy pontra nézve gondolkodott.

– Egyformák vagyunk.

– Ezt már sokszor elmondtuk.

– Csupán egy kicsit hangosabb vagyok, mint te. És hevesebb – folytatta az asszony, egészen közel hajolva a férfihoz. – Ez viszont jogom. Ilyen is van, a nő joga.

Koccintottak.

Dana felkattintotta a villanyt. A táncoló lány lépett még néhányat, majd csodálkozva megállt. Most mindenki őt nézte.

Ábrázata inkább kedves, érdekes volt, mint szép: finom színek kontrasztja. Bőre fehéren világított. Arcán apró szeplők sok-sok pontja, szeme fekete, haja a vörösség határán homokszínű. Termete hegyi pásztorlányoké. Ha mozdult, végigjátszottak lábán az izmok. Határozottnak, erősnek látszott és mégis könnyűnek.

S mi néztük, mint erdőszéli jelenést. Mert olyan volt, meseszerű és mégis igazi. Képzeletemben mindig lakott egy, a hegyek sűrűjéből jött lány. Lehet, hogy a mesékből maradt ott. Lehet, hogy vágyak szülték.

Az álmodott pásztorlányt Kazahsztánban értem utol. Az Alma-Atát övező hegylánc lábánál találkoztam vele. Csak egy pillanatra, míg elment mellettem, hegynek indult felfelé. Könnyedén, mintha fény kúszott volna a meredeken. Néhányan utána is eredtek. Hasztalan igyekezet volt. Széllel volt barátságban a lány, kövekkel meg a hegyorommal.

Itt áll most köztünk.

De az idő minden nappal távolabb visz bennünket előző élményeinktől: ifjú képzeleteinktől és vágyainktól.

Ennek a lánynak nem pásztorfiú az álma.

Azért jött ide is. Ez nem a hegyek világa. A csillagok itt az emberek. Azok keresik egymást.

– Ki iszik velem? – kérdezi halkan a szépasszony. – Barátságra…

A lámpa alatt áll. Bőrén csurog lefelé a fény. Majdhogy meztelen. Sajnálom, hogy ezt a mozdulatot nem lehet szoborra merevíteni. De nem kőből, hanem az emberi test melegét és izgalmát őrző örökéletű anyagból.

A szerkesztő oszloptermete mozdul el a sarokból.

Jobb karjukat egybefonják, úgy ürítenek poharat. Egy hajtásra, fenékig. Először a szerkesztő csókolta meg az asszonyt. Félénken, tapintattal, Dana viszonozta. Játékosan. Mintha csak gyereknek mondaná: „csumzi”. Éreztem, hogy a nagydarab embertörzs megrázódik. Ösztönös mozdulattal magához törte az asszonyt és csókolta.

Az asszony egy pillantásnyi ideig ellenállt. Reszketve a férfi mellének feszült, aztán feloldódott az izmok tiltakozása. Már erő kelt közéjük, ami nem tűrte magán a szokások ismétlődő lanyhaságát. A férfi nagy karja fakorona ágait fogta össze: egymáshoz értek a levelek, a virágok, amelyek eddig sohasem érintkezhettek.

Homokóra mérte az időt: de a homokszemek helyett kődarabok hullottak az idő mélyébe. Zuhanva verődtek a sziklafalak oldalához, hogy százfelé zúzódva porladjanak a semmibe.

Ez a zaj másodpercenként ismétlődött.

Lehet, hogy csak én hallottam ilyen erősen az idő percegését. Dana jobb karja a férfin kúszott felfelé, s mire a nyakához ért, másik kezéből kiesett a pohár.

Most már ágak kapaszkodtak össze.

A zenekritikus ismét végigsepert a zongora billentyűsorán. Zavarában és tehetetlenségében tette ezt. Az árvai valami pogányokról szóló nótába kezdett. De ez a mindnyájunk némasága kivette szájából a szót.

A férj ugyanúgy mozdulatlanul ült, mint eddig. Az indulat forrósága hullámokban tört ábrázatára. Lehet, hogy a rárohanó harag ilyen forróságával most találkozott először, s a cselekvés szüksége még nem ért el tudatáig. Az idegszálak még csak a látottak közvetítésére képesek.

Tulajdonképpen mi is csak azt tudjuk, hogy az ölelés mindnyájunkat messzire ragadott. Tehetetlenül várunk. A játéknak, a hiúságnak s a cinizmusnak szenvedéllyé izzását ilyen közelről még nem láttam. Az érzések változását ilyenkor nehéz rögzíteni. Nem tudni pontosan, hogy a meghökkenésből mikor lesz csodálkozás. Mi lesz a meglepett mozdulatlanságból? Ellenszenv? Együttérzés? Elutasítás vagy gyűlölet?

Először haragot, irigységet éreztem a szerkesztővel szemben. „Önző farkas”, szótlanul is csak ez jött a számra. „Kiszámíthatatlan az asszony is, hangulatainak rabja.” Féltékeny düh lobbant bennem.

Aztán a végtelen ölelés láttán elmúlt a haragom. Féltékenységem körül elfogyott a levegő. Ez is úgy történt, alig észrevehetően, akár a mezei madarak szárnynyitása. Már nemcsak néző, hanem részese is voltam e szótlan forróságnak.

Az asszonyt tulajdonképpen mindnyájan csókoltuk. Hosszan. Végtelenül. A valóság oly közel volt hozzánk, hogy ezt nem is volt nehéz elképzelnünk.

Kátyát is. A pásztorlányt is.

Hiszékenyek voltunk, s ez kis időre megnyugtatott bennünket. Akár a mesék hallgatása: belső feszültségünk, izgalmaink felszabadultak.

Az asszony keze nehéz függönyként hullt le a férfiról.

– Pogány – mondta száraz szájjal. Kissé kábultan ért hozzánk a tekintete. Rámosolyogtunk. Akkor már nem haragudtam rá. Örültem, hogy így történt.

– Leöblítem a hosszú út porát – kezdte rekedten, de a szavak vége már mosolygott.

A pásztorlány kezdett el ismét táncolni. Előbb csak a szavak ritmusára, majd dúdolt magának. Később a zenekritikus pötyögtetett hozzá dallamot a zongorán.

Honzót kivéve mindenki táncolt. Melódiát zümmögtünk a lépésekhez. A nagy lámpát eloltották.

– Afrika – szólt Dana valahonnan. S már nevetett. – A bantu négerek kérik így éjszakánként az esőistent, meztelenül.

Az asszony előbbi hallgatását pótolva beszélt. Zlatkóval táncolt, és neki sorolta:

– Ez a sivárság kísérteties… Elkeserítő. Közönséges periférián élünk. Összkomfortos puszta. Azt hiszik, hogy az állandó meleg víz minden. Tanyavilág… Ez a bevándoroltak lakónegyede, a vidékieké. A város messzi, a közlekedés rossz, üzletnek, kultúrának híre sincs… Bezárjuk magunk mögött az ajtót, és kezdődik a mikrovilág. Ezek a véletlen összeruccanások jelentik a társasági életet. Iszunk, mások szeme láttára ölelkezünk, a többit meg hozzágondoljuk. De mi lesz ebből? Egyáltalán mi lehet?… Azt mondják, alvó város, de e megállapítás már kevés. Ha legalább szalonok volnának… De ehhez primitívek és önzők vagyunk. Ilyen is kevés akad, mint az árvai. Hívja az embert, s amije van, kínálja, adja, mintha kenyeret törne ketté. Ez még a patriarchátus korában él… Én képtelen lennék erre. Nem csinálnék kaszinót a házamból.

Dana előadásba zökkent. Beszéde vízen úszó fadarab volt. Ismétlődőn ezzel küzdötte magát a társalgások és hangulatok felszínére. Ez volt a felhajtóereje.

A lány elszakadt az árvaitól és külön táncolt. Köztünk siklott, ha valaki érinteni akarta, félrehajolt. Körbejárta a szobát, majd keresztül, toronyiránt ment. Kinézett magának egy pontot, embert vagy tárgyat, és annak irányában haladt. De hozzá nem ért senkihez, semmihez. A tiszta szenvedélyű ember mozgásiránya ez, ami sokszor az önkínzással határos. A lány táncot mesélt, párját kereső jó szóként járt köztünk.

– Romantikus hülyeség az egész – fakadt ki Honzo.

– Valahogy össze kell tartoznunk – mondott ellent a feleség.

– Furcsa filozófia – jegyezte meg az árvai felesége. – Milyen összetartozás ez? Baráti? Alkalmi? Szerelmi?

– Vannak helyzetek, amikor szinte mindegy. Ez is olyan, most az együttlét a fontos. Ülhetnénk otthon is. Itt most mégis jobb… Fonóba nem mehetünk. Tollfosztásba sem hívnak senkit. Rétek sincsenek itt körülöttünk. Hová menjünk? Vagy kérdezzem meg anyámat, nagyapámat, hogy mit szól egy ilyen szeánszhoz? Hol van már a régi világ? A népi igazságok? Mi sem teszünk mást, keressük önmagunkat, a magunk igazságát – fújta megállás nélkül Dana.

– A szex felszabadít – vetette közbe a gróf. – Hányféle nemzetség ül itt egymás mellett békében. Történelmi pillanat!

– Nagy szar – kontrázott Homo. – Örökké felszabadulni valami alól.

– Marhaság, pubertáskori marhaság – szólalt meg a zenekritikus. – Egy perc múlva hajba kapnánk azon, hogy ki a született politikus és ki a dilettáns. S voltaképpen akármit is mondunk, egyre megy, a politikához legfeljebb annyi közünk van, hogy szükség van a bólogatásunkra.

– Mit tudsz te a politikáról, Zlatko? – kérdezte szigorúan a szerkesztő.

– Nem érdekel.

– Mégis belevered az orrod.

– Ennyi jogom csak van talán, véleményt csak mondhatok, véleményt, nem? Vagy ha nem tetszik, tégy javaslatot: sokszorosítsanak le egy egységes mondókát, adják mindenkinek papíron, mit lehet és mit nem lehet mondani. Mit kell itt teketóriázni. Ehhez tartsa magát mindenki, itt minden szép, minden jó, egyetértünk mindenben. Punktum! S aki nem így gondolkodik, az alatt süllyedni kezd a föld…

– Seggfej.

– Bárgyú ellenvélemény, szerkesztő úr, okosabbat mondj, érveket.

– Te bendő… Legalább egyszer lennél magadhoz őszinte, legalább egyszer mondanád a magad gondolatát! Megtanultál néhány frázist, abból élsz. Nyakig merülsz a politikai locsogások szókincsében, és lihegve újramondasz dolgokat, amit másoktól hallottál. Pózba vágod magad, úgy teszel, mintha értelmed lázadt volna fel a gondolkodás megaláztatása ellen. Ilyenkor hazudsz, Zlatko. Papagáj vagy.

– Hagyd a szemináriumot – mondta elbizonytalanodva a zenekritikus. – Igyunk, ez okosabb. Elrontod a hangulatot…

– És ez is – vágott a szavába amaz –, feldobod a petárdát, aztán betakarod magad ócska kis hangulatokba. S miközben sunyítasz, azt figyeled, hol osztanak valamit, hol és kitől kaphatsz valamit. Neked ez az iránytű: oda fordulni, ahol adnak. S ha tudod az irányt, beállsz a sorba, ácsorogsz, vársz, s erre mondod te, hogy fegyelmezett vagy…

– Ez a gólem megvadult – nevetett fojtott indulattal Dana. – Fogjátok le, mert magában is kárt teszt. íródeák, te mondj valamit, okosat, szépet, másat, kellemeset… Hagyjuk a vádbeszédeket.

– Csak folytatni tudom…

– Ez is megőrült – csúszott ki az árvai száján.

– Ilyenek vagyunk, értelmiségi rákfene, másokról beszélünk állandóan. Különösen ha a politika kerül szóba, önmagunkról még a felelősség látszatát is elhárítjuk. A vitákat, eszmecseréket sohasem kezdjük magunkkal. Mi csak ítélőbírák szeretnénk lenni mások felett, mások felelőssége felett. Pedig ha el akarunk eljutni életünk valamiféle igazságához, az ítélkezést magunkon kell elkezdeni… A magunk életét, a magunk cselekedeteit mérjük előbb politikához, világhoz, történelemhez… Elvégre nekünk is van felelősségünk, azt kezdjük el mondani egyszer, vagy akár most is…

– Hagyjátok! – mondta türelmetlenül Dana. – Nekem kenyerem a politika, azt tanítom. Abból élek. Mégis egy ősi szöveghez tartom magam.

A szoba közepére lépett, mellét keresztbe takarta a kezével:

– Ó, istenem!

Adj erőt, hogy elviseljem mindazt, amit nem tudok megváltoztatni!

Ó, istenem!

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam mindazt, amit meg tudok változtatni!

Ó, istenem!

Adj értelmet, hogy meg tudjam különböztetni a megváltoztathatót a megváltozhatatlantól!

– Ámen – fejezte be helyette Zlatko.

Az asszony csendesen visszaült a helyére. Az arcokat néztem mindenki gondolkodott valamin.

– E három mondatból mi a te igazságod? – kérdeztem Danától. Az asszony elkomolyodott, megigazította magán a ruhát, és csak sokára válaszolt:

– Én is szeretnék változtatni a világon…

– Tisztelt gyülekezet – kezdte a pásztorlány, és felállt. – Hegyi beszédet hallottunk. Nem felejtettünk el példálózni az öregekről. Szóba került az Isten is. De mi lesz törékeny létünkkel? Mi lesz velünk? A nemes beszédek után szabad meginnunk egy pohár bort?

– Szabad! – mondta a kórus.

– Szabad-e megölelnünk egymást?

– Igen!

– Megtagadjuk-e magunktól a táncot?

– Nem!

A pásztorlány úgy volt közöttünk, mint az órainga, két világ pontjai közt rótta útját. Jött, mint a dagály, amely kincseket görget maga előtt. Szólt, megmutatta magát, aztán visszavonult, hogy újra jöhessen.

Szomjúság cserepesedett a szánkra. Az ivás ritmusa erősödött: a koccintások, a kortyok, a nyelések, a lélegzések ritmusává. Elmozdult a szoba. Süllyedtünk vagy emelkedtünk? Nem emlékszem. Tudom, hogy meleg ködbe értünk és körben forogtunk. Fél szememmel kezdődő szédülésem ellensúlyoztam, a másikkal a teret figyeltem. Emlékezetemben gyermekkori élmények után kutattam. Ma este jöttem rá, hogy minden összefügg a gyermekkorral. A gyerekkori ház, az emberek, az utca, a város, a táj, a mező, a rét kiterjedése e szoba kiterjedése is.

A beszéd zsongássá olvadt.

Táncot kezdett a pásztorlány. Előbb vele táncoltam, majd Danával. Mája fűzfaág volt. Az asszony kemencéből szedett kenyér.

– Megszöktetem – súgtam a lánynak.

– A századik tánc után…

E szavak után ismét a víz hidegsége ér hozzám. Nem értem. A kedves, meleg pillanatok életem nagy, borzongató élményét idézik, az árvizet, Kiszámíthatatlanul. Elég egy táncos ölelés, s közénk csapnak a hullámok. Váratlanul. Összezavarodnak a lépések, kezdhetem elölről: egy, kettő, egy, kettő, három, négy…

– Mája, Mája – szólongatom halkan a lányt.

– Itt vagyok.

Érzi, hogy valami kizökkentett a ritmusból, most már ő számol:

– Egy, kettő, eegy, kettő, háárom, négy… Figyelje a lépéseimet.

– Megszöktetem…

– A századik tánc után.

A hullámok ismét átcsaptak köztünk, úgy, mint a rideg szavak… Megfeszülnek az izmaim, küzdök magammal. „Itt hagyom Máját” – nyilallik belém. „Előbb megrázom, csak úgy, alig észrevehetően, kizökkentem táncos jó hangulatából, ha nem jön velem, ő se vigadjon, álljon ki a táncból, ne legyen pásztorlány, merevedjen víz menti fűzfaággá…”

Mégsem teszem meg, egyedül nehéz belevetnem magam a hideg hullámokba. Egy pillanatra úgy tűnik, a víz sodort bennünket együvé, sokféle irányból egy szigetre. Örülünk megmenekülésünknek, a találkozásnak, vigadunk. Biztosan a többieknek is van felemelő vagy megdöbbentő élményük. Májának, a táncos lánynak is. Csak még nem ismerem, nem beszél róla. Tulajdonképpen még alig mondtunk magunkról valamit, s már láthatatlan szálakkal kötődünk egymáshoz.

Aztán a szépasszonnyal táncoltam.

– Önkínzás, amit teszünk – lehelte rám Dana. – A kolostorok módszere… Ettől meg lehet őrülni. Mit szólna ehhez a felesége?

– Nem tudom.

– Akkor mondjon nekem szépeket… Nekem. Magának tudnia kell. Előbb szépeket…

Ezután összefogóztunk, és körbe rendeződve táncoltunk.

– Most pedig illegalitásba vonulok – nevetett Dana, és magával rántott az asztal alá.

– Ádám és Éva illegalitásban – mondta harsogó nevetéssel –, az első emberpár.

Fölöttünk a magasság homályában lábak lógtak. Túlvilágiak. Az árvai és a pásztorlány a szekrény tetején ült. Azon, amit délután cipeltünk.

Az asszony bőre hozzám ért. De már nem éreztem rajta az előző órák izgalmát. Nevetése megelégedett volt, könnyed, természetes.

– Egyedül vagyunk – suttogta.

– Itt van az egész emberiség.

– Csak mi vagyunk itt, illegalitásban, elszöktünk… Mire gondol?

– A sötétre.

– Nem értem.

– A pokol sötétjére.

– Úristen, még ilyenkor is okoskodik. Mindig csak arra gondoljon, amit tesz. A jelen pillanatra koncentráljon, csak így érdemes élni…

– Mit mondanak rólunk?

– Le vannak fütyülve…

– És mi lesz aztán?

– Az már a következő pillanat… Nekem a jövő is jelen. Én ilyen vagyok, utálom a sóhajtozást és a romantikus képzelődést. Én akarok, én várom az élet örömeit, akarom és keresem… Értelmetlen ostobaság, belőlem is kiprovokálja a szónoklást… Most mire gondol?

– A pokolra.

– Maga komor ördög, mondjon valami szellemesebbet, valami pokoli tréfát, Lucifer.

– Nem tudok.

– Zene, fogjátok halkabbra a zenét – szólt ki az asztal alól Dana. – Illegalitásban vagyunk, és Lucifer énekelni akar. Halkabban…

A lábak mozgása lelassult, a zaj s a falon mozgó árnycsonkok távolabb riadtak tőlünk.

– Énekeljen.

– Amihez kedvem lenne, nem ide való…

Akármilyen kedvesen formálta is Dana a hangokat, a szavak teste egyre hidegebb lett. A fal, a tárgyak és az emberek lassan valami valótlan tájjá változtak. Olyan furcsa színű képpé, amit már sokszor magam elé képzeltem. Vágytam is. Most pedig érthetetlenül kövesedni kezdtek előttem az izgalomtól hevített mozdulatok.

– Pokol nincs is, íródeák, kitaláció ez is, hülye képzelgés. Maradjunk itt, így. Illegalitásban egy kis szigeten… Fütyülünk az emberiségre, néha kikukucskálunk, megnézzük az eget, aztán uzsgyi vissza.

– Ez is csak mese.

Az asszony megütközve hajol el tőlem, keze hidegen csúszott le a vállamról.

– Te mindent elrontasz… A mesét is, a valóságot is, te pokolravaló… Kételkedsz és ormótlan ellenvetéseid vannak. Érzed a dolgokat, csak még nem tudod… Az élet örömeinek a keresése természetes dolog, nem? Vagy talán bűn?

– Nem.

– Hát akkor?

– Olcsó kis örömökkel vigasztaljuk magunkat. Önámítás. Észrevétlen is lealacsonyodunk, hirtelen rakott vacak tüzecskék köré kuporodunk, és megelégedetten lihegünk. Vigyorgunk is hozzá. Meztelenkedünk, s nem jut eszünkbe, hogy ezzel is egy további uniformist húzunk magunkra.

– Ezt így még nem hallottam, a meztelenség uniformis – nevetett gúnyosan az asszony. – Nem is tudtam, hogy benned valami heves kis prédikátor lappang… Lucifer, inkább légy ördög, mint prédikátor. Kár volna érted. Ha sokat fogsz prédikálni, valami Góliát beprésel az erkölcsi kódex lapjai közé, mint valami négylevelű lóherét. Ne kísértsd a sorsot, íródeák. Önmagadnak élj, ne kapaszkodj Krisztus keresztjére, mert ráfeszítenek…

– Már te is szónokolsz.

– Rám ragad, nehéz neked ellenállni… De tudod mit, szálljunk lejjebb, fúrjuk magunkat mélyebbre, teljes illegalitásba. Itt még sok az ember. Vigyél a pokol mélyére, kísérts meg, most légy te a gonosz… Mit csinálnál velem a pokol alján, íródeák? Mit tennél velem?

– Elégetnélek.

– Mindenestül?

– Az önimádatodat.

– És akkor mi maradna belőlem?

– Nem tudom.

– Magadnak mit hagynál belőlem?… Emberek! – hajolt ki az asztal alól Dana –, emberek, gyertek közelebb, nézzétek meg, itt ül a nagy bölcs Mohamed, Konfucius, vagy mit tudom én, kicsoda. Illegalitásban, reménytelenül. Emberek, gyertek hozzánk illegalitásba, mindenki vonuljon illegalitásba. Gyertek velünk, lefelé indulunk a pokol fenekére, emberek…

Senki sem jött.

Hátunkat egymásnak támasztva ültünk. Az asztal lapja felhőnek tűnt, a sötét köddel keveredett.

Éreztem, az asszony egyre puhábban dől nekem, rám ernyedt. Érthetetlenül szabadulni akartam ettől az érintéstől. Rájöttem, Dana a saját sorsa felé megy, mint minden túl szép nő. Megmártózik a férfitekintetek tengerében, s maga választja meg, hogy ki érhet hozzá. Ő választ magának.

– Hisz az elmúlt szerelmek visszatértében? – kérdezte tőlem minden összefüggés nélkül.

– Igen is, nem is.

– Mondjon nekem szépeket… Nekem, csak nekem.

Már messziről jöttek a szavak. A hőség fojtogató lett.

Az asszony sziklává nőtt mögöttem, faragott márványoszloppá, arról csorgott rám a jéghideg víz. Így képzeltem? Vagy a valóság volt ez? Nem emlékszem pontosan. Sokat ittam. Túlságosan nehéz volt már a fejem. Szabadulni akartam a képzelt és való képek szorításából. Megmagyarázhatatlan messziség vonzott. Kikászálódtam az illegalitásból. Mélység és magasság szélén elindultam a barlangból kifelé.

Senki sem tartóztatott.

Aztán a hangok zsongása és a sötétség összecsapott mögöttem.

Az elmúlt fél esztendőben három fekete szegélyű levelet hozott a posta, temetésre hívókat. A széles rokonság idősebbjeit harmadolja a halál. Az életből menők már sorrá sötétednek: vonuló darvakként vesznek el az ég alján.

Nem mentem egyik temetésre sem. Képtelen voltam rá. Az öregek halálhírét nem akartam tudomásul venni. Hinni sem.

Tegnap is kaptam egy szomorú levelet… „Bátyád, Berki Sándor rosszul van” – írták. Megborzongott bennem az idő, s egyszerre öreg arcok jöttek elém, élők és holtak.

Apai nagyapám korán halt. Hordás idején élettel rakott szekér temette maga alá. Nem ismertem. Nem maradt róla fénykép sem. Hallásból csak annyit tudok róla, hogy egyformán szerette a munkát és a bort.

Apai dédnagyanyám még élt, amikor az első elemit kezdtem. Kilencvenkét éves volt, és hajnalonként a tornácnak dőlve várta a napfelkeltét. Ha sokáig néztem mozdulatlanságát, az volt az érzésem, hogy ruhástul rászáradt a fagerendára.

Így emlékszem rá: földbe merülő fekete madár.

Apai nagyanyám is majd kilencven évet élt. Szótlansága és konoksága maradt meg bennem. Meg haragos kitörései. Nagy család közepén állva perelt a világgal. Egyházi és világi hatalom mindenkor ellensége volt. Míg ereje bírta, dacolt: így védte fogyatkozó igazát. Hajnalban és szürkületkor három tehenet fejt, majd kannákba osztva zsidó családok küszöbéig vitte a tejet. Őszi-téli estéken a ládafőre könyökölve nézte néma-szótalan borozó fiait.

Ha erre a képre gondolok, az örökkévalóság emberekkel népes csendje idéződik elém. Meg az élet kegyetlen sodrása, ami elmosta nagyanyám körül a földet. Aratástól aratásig, szürettől szüretig éltek. Tejen kívül el nem adtak semmit. Venni sem vettek. Végül már csak talpalatnyi sziget maradt a nagyanyám lába alatt.

Erről fordult a koporsóba is.

Apai nagyanyámnak önmagát fogyasztó szigetélete volt.

Anyai nagyanyám korán ment el, alig múlt hatvan. A munka emésztette el keskeny kis földeken. Előbb Amerikából várta nagyapámat, aztán a háborúból. Majd a fiát várta ugyanúgy; az se jött soha többé. Ölte a várakozás magánya. Emésztette őt nagyapám is az őszi-téli hónapok tehetetlen, boros háborgásával. Türelmetlenségükkel is pusztították egymást.

Anyai nagyanyám szenvedő parasztasszony volt. Örömet, víg szót nem tanulhattam tőle. Nehéz, hosszú volt haldoklása is.

Nagyapám egy évig bűnhődte élete rosszaságát. „Siralomházban élek” – panaszkodott magányára. Fehér csodaökreit élete utolsó hónapjában adta el. Aztán nagyanyám után ment, a halál perceiben is parázsló cseréppipájával.

Gyülekezetre való fekete ruhás ember. Sorolhatnám a nevüket, életüket…

 

A mulatozás másodnapján hazaindultam. Belső kényszerből tettem. Mintha hánykolódó napjaim keserű szájíze elől menekülnék. Egész úton ezt éreztem, a tiszta levegőjű, nagy síkság utáni vágyat: az emberi nyugalom utáni vágyat. Öreg éjszakán érkeztem. Korán keltem, hogy élvezhessem a februári telet.

Hajnalban hideg csapott a kertekre. Váratlanul, irdatlan magasságból zuhant a sötétre és a földre. Havat hozott. Fekete kendős öregasszony jött fel az udvarra. Aznap ő volt az első, aki nyomot taposott a hóba. Vigyázó, apró, tipegő lépésekkel jött. Fél kezével a kiskert kerítésének drótjába kapaszkodott, másikkal a nagykendőjét fogta össze magán.

– Róza jön – mondta valaki a házban. Rosszallást takarva morzsolódott egymáshoz a két szó. Nem szerették Róza látogatásait. Ha emberek közé ült, egyfolytában panaszkodott, sóhajtozott és sírt. Szaggatott, reszketős mondatait gyakran félbeszakították: rászóltak, leintették. Ilyenkor esdeklő pillantással körülnézett a jelenlevőkön, és szemlesütve elhallgatott.

Nem vártam meg, míg a feljáróhoz ér, elébe mentem.

– Bátyád, Berki Sándor, a Kőműves Kelemen vívódik a halállal – sírta köszönés nélkül. – Ő küldött, várja, hogy menj el hozzá.

Hangja erőtlen volt, mint a messziről jött ember köszönése. Meglepődve rábámultam. Az öregasszony ritka szemű nagykendőjét homlokáig az arcára húzta. Mióta fél szeme meggyengült, így szokta. Ha emberközelben van, önkéntelen mozdulattal rossz szemére kapja a kendőt. Takarná magát. Bőrének színe ilyenkor a kendőhöz feketül, eggyé olvad azzal.

Közelebb léptem hozzá, s a kendő szálain át kutatva kerestem a szemét. Egy pillanatig úgy éreztem, jó lenne magamhoz ölelni ezt a rémült öregasszonyt. Harang kondult váratlanul, hangja nehéz tárgyként közénk zuhant.

– Templomba harangoznak, vasárnap van – mondta magyarázón, s leeresztette arcáról a kendőt.

Szél sepert hosszú, fekete szoknyájába. Az öregasszony lélegzetéből ital bűze érződött. Ingerülten hátráltam egy lépést.

– Várja, hogy menj el hozzá – ismételte. – Hirtelen halála lesz… Bűnösök halnak így.

Köszönés nélkül fordul ki a kapun, s bizonytalan lépésekkel elindul az utcán. A friss hóban nincs még egyetlen nyom sem. Ő az első, aki ösvényt tapos. Nehézkes minden mozdulata. Két esztendeje már az „öregházba” lakik. Megtudta vagy megérezte a veszélyt?

Hazajött. Mióta elvitték, így van. Kiszámíthatatlan időközökben megjelenik.

Visszajár, mint a kivert madár.

Vagy úgy, hogy engedik; vagy úgy, hogy szökik. Ilyenkor rendszertelen összevisszaságban napokig a rokonokat látogatja. Fekete kendőszárnyaival az ismerős házak között csapkod.

Kérdezősködik és sírva panaszkodik.

A fiát várja még most is a háborúból. Jóformán megszállnia sincs hol. Házából gonoszul kisemmizték. Otthona már csak a falu, a táj meg az ismerős arcok alkotta környezet. Mégis jön, hazajár az alamizsnamosolyokért is.

Lehet, hogy maga sem tudja, hová igyekszik most. Botorkálva megy, viszi a hír súlya. Viszi, osztani kívánja másokkal. Alig távolodik néhány lépésnyire, alakja felére zsugorodik; apró, fekete pont. Toronyból látszik ilyen kicsinek az ember. Szembejőve Róza is nagyobbnak látszott, mint így, elmenőben.

A halál közelsége egyszerre élesebbé rajzolja a vonásokat, a valamikori mozdulatokat.

Különösen a Berki Sándorét. Eddig csak az arcát láttam, ahogy szembenézett velem. Ahogy jött, köszönt és leült. Aztán már csak a hangok, a szavak uralkodtak. Szavakat vetettek az alacsony bútorok tetejére, s a füstös levegőbe is.

A Berkiek homloka kísértetiesen hasonlított. Fekete hajuk kicsi háromszögben kezdődött, durván, mint az elsőnek megkezdett barázda.

A reformátusok templomában már másodszor harangoztak. A harang egyenletes kondulása békésen hullott a síkságra. Engem mégis mozdulatlanná merevített; a halállal tusakodó ember arcát nagyította elém.

Most fakó volt ez az arc, s egyre közelebbről láttam a barázdává durvuló vonásokat. Emlékezetemben Berki Sándor tekintetét kerestem. Fekete szeme volt s szigorú nézése.

Mindig szigorú.

Ha nótázott, ha mulatott, akkor is. Messzire néző, szigorú fekete szem. Alig két hónapja tucatnyi férfival ünnepet köszönteni hívott. Régi szokás szerint karácsony előestéjén a reformátusok tornyából énekkel köszöntötték az ünnepet.

– Gyere velünk – hívott többször is. A konyhában álltunk. Berki Sándor, kalapját a kezében forgatva, fejét kissé megemelve, mereven nézett rám.

– Nem mehetek.

Emlékszem, közelebb mozdult hozzám. Szája mosolyra enyhült, de szeme szigorú, számonkérő maradt.

– Sose restelld azt tenni, amit a nálad idősebbek.

Ez volt az utolsó találkozásunk. Aztán váratlanul megbetegedett. Életében először. Bevitték a kerületi kórházba. Családja, rokonsága nem is vette komolyan. Emberemlékezet óta csak erősnek látták. Hirtelen gyengeségét megmosolyogták. Mindössze a fia volt nála egyszer látogatóban. Húst vitt neki, almát meg bort.

– Csak a bort tartotta meg – újságolta hazajövet. – Ő már csak azt ihat, vörös bort. A vére van fogyóban.

Két hét múlva hazaküldték Berki Sándort. Leukémia, vészes fehérvérűség. Ez volt a diagnózis.

Az idegenül hangzó szavakat pontosan nem értették. Inkább a szemekbe szökő félelemből érezték, hogy az életnek itt nincs mentsége. Az öregasszony hozta hír engem is megdöbbentett. Most váratlanul s akaratomon kívül egy rendkívüli emberláncolat része lettem. Idegeimbe feszültség tolakodott. Éreztem a növekvő feszültség megfoghatatlan mozgását is. Tudtam, hogy Berki Sándorhoz el kell mennem. Irtóztam e találkozástól. Féltem. Megrettent gondolataimban kifogások után kutattam.

Mit mondhatok neki? – kérdeztem magamtól. Berki nehéz életet élt. Tavasszal beszántott, aztán ment házakat építeni. Aratásra hazajött, s cséplés után ismét elment. Míg odajárt, a felesége gazdálkodott. Három férfi helyett is, szigorúbban, fegyelmezetten: földet gyarapító kapitány volt. Parancsnokló a családdal szemben, börtönkemény önmaga irányában. Kevéssel kezdték, és sokat akartak. A több föld szerzése miatyánkjuk lett: életük és a ház törvénye, pokolnyi veszekedés szülője. Békés, jókedvű szó csak hónapok komor böjtje után kapott helyet a szájukon.

Az embert évről évre a hideg s a hóhullás hozta haza, fáradtan. „Megjött Kőműves Kelemen” – ezzel lépett az udvarára, s mosolygott. Saját magát nevezte így kora legénykorában. S a mese emlékezetéből felkapott név erősebb lett a hivatalosnál. Rajta maradt. Kőműves Kelemen: élő név lett régi és fiatal emlékezetben.

A templomsor házai mintha rokonságban volnának egymással, különösen az elejük hasonló. Nagy, világba néző tűzfaluk akár a Berkiek homloka. Fehér és kék. Így mondják: ez a Kőműves Kelemen sora. Egy ház tűnik ki csupán a sorból, a leggazdagabb. Ezt idegenek építették. Nagy ablakai vannak, de az eleje, akár a ragadozó madarak feje: nincs tűzfala. A többi Kőműves Kelemen kezéből nőtt.

Volt egy különös szerszáma, egyszerű, görbített vasdarab. Ezzel véste nevét a vályogba, téglába, ha felépült a ház, a tűzfal alsó sarkába. K. K. Kőműves Kelemen. A két betű közé esetlen szárú virágot formált: Ha a tetőt is ő ácsolta, a homlokdeszka alsó sarkába írta be a nevét. Ide virág helyett félholdat rajzolt a két betű fölé.

Kőműves Kelemen házaira most esik a hó. Harmadszor is harangoznak. Ez a bemenő. Minden harangkondulás előbb a madarak testét érinti, aztán a fákat. Utána a házak tetejére verődik, s a csatornák és a tetőre kúszott virágok szárán a házak lábához csorog. Föld nyeli el a harangzúgást.

Fázom, de nem mozdulok el a kapuból. Lábam alatt érthetetlenül puhának érzik a föld. Nagy kört látok a világból, de csak homályosan, tompán érzékelem. A harangzúgást hallom, az pedig most rideg, akár az érc tapintása. Kőműves Kelemen fekete szeme meg az öregasszony szürke, zavaros, italos fél szeme néz rám kérdőn.

A legfiatalabb vagyok hármuk közt. Én állok középütt. Tőlem várják az életet marasztaló jó szót. Ezért hív Kőműves Kelemen is, élet és halál dolgában.

Berki Sándor több mint másfél évtizede élt páratlan. Feleségét a sok munka vitte el. Megfázott dohányültetéskor. Tüdőbaj végzett vele. Az asszony görcsös szigorát elnyelte a föld, de helyette más baj jött, a magány. Család- és rokonságtenger vette körül, mégis egyedül volt. A magányosság haldoklása napjaiban sem kopott el lába alól: ezzel küzdött vicsorogva, mosolyogva. Olykor minden erejét összeszedte, hogy mosolyoghasson, ez volt az egyedüllét védőpajzsa és vigasza is.

Számtalan éjszakát töltöttünk együtt a folyóparton. Csoportba erősödtünk, és mentünk a vízhez. Szerettük a folyót. Úgy jártunk oda, mint mesebeli leánynézőbe. Télen jeges fehérségét néztük. Tavasszal virulását. Nagy melegekben nyugalmát. Ősszel pedig nyársiratását.

Mentünk, mert bizonyosságot akartunk, megvan-e még a folyó. Kőműves Kelemen elmaradhatatlan volt.

Nyáréjszakákon tűz köré kuporodva meséltünk. Iszogattunk, nótáztunk. Kőműves Kelemen állva, kezével az égre böködve énekelt. Juhásznótákat mondott mindig.

Alig múlt éjszaka, hogy ne kérdezte volna meg: Mire való a nehéz élet? Mi értelme?

Ilyenkor egy pillanatra eltört a nóta. Hallgattunk. S a csendben ő újra kérdezett. Hangosan, hogy keserűségét a füvek, a fák s az alvó madarak is emlékezetükbe véssék: Mire való a nehéz élet?

Válasz helyett poharat nyomtunk a kezébe, és nótával vigasztaltuk. Magába törve ilyenkor a tüzet bámulta és a csillagokat, mintha fenti párját keresné a földi parázslásnak.

Most is csak azt kérdezhetné, tűnődtem magamban. Nehéz válaszolni, vagy talán nem is lehet… Az élő mit mondhat a haldoklónak? Sajnálkozó, gyámoltalan, biztató szavakat…

Abbahagyták a harangozást. Ismét az utcát néztem. Vasárnap ellenére néptelen volt. Az öregasszony pont alakját is felszívta a távolság. Mégis odaképzeltem az utca végére.

Falu végének? Élet végének? Világ végének? Avagy pedig az élet elérhető vigasztalójának?

Nem megyek… Szót sem tudnék neki mondani, még nem mehetek, határoztam el magamban.

Láthatatlan kéz rántott rajtam, a kapufának dőltem, és eszelősen néztem a hosszú, széles utca végét. Gondolatban már az öregasszonyhoz társultam. E képzelt mozdulattól kissé megkönnyebbültem.

De ez már menekülés volt. Erőtlen voltam ahhoz, hogy bevalljam magamnak; a haldokló kérdései elől menekülök. Időt akartam nyerni, távolságot.

Valamikor úgy hallottam, messziről jött emberrel a halál türelmes. Éreztem, más választásom nincs, el kell indulnom a halálhírt vivő öregasszony után. Tudtam, messzire kell őt követnem. Lehet, hogy az ég aljáig is utána megyek, mert vigasztaló szót csak az élet messziségéből hozhatok Kőműves Kelemennek.

 

Korai pásztorok havak szélére rakják a tüzet. A föld már meztelenkedik, de még hideg. Fagyos. Róza élete ilyen kis lángú, fázós tűz. Dermedt ujjai saját testének melegét tépték a tűzre. Ez pedig kevés volt. Saját élete megtartásához elég, mások melegítéséhez kevés. Nem is tűz ez valójában, inkább csak remény, a melegség, a nagy tűz életfogytiglani várása.

Róza a cseresznyevirágzást őrizte bennem.

Gyermekemlékezetem így látta először. Pünkösd vasárnapján, búcsúkor cseresznyét hozott a kötőjében. A két hegy hosszán egy fa volt, amelyen pünkösdre megpirult a cseresznye, a Rózáéké.

A szőlőhegy felől jött, mozdulatlan fővel, mintha tavaszköszöntő körmenet zászlaját tartaná. Kötőjében zöld ágakkal takarta a cseresznyét; öltözéke színtelen, egyszerű volt. A tavasz és a pünkösd közepén szürkén hatott, akár egy páratlan vadgalamb. Nem volt rajta néznivaló, nekem mégis szembetűnt.

Élete ezzel a nappal, a cseresznyés pünkösddel kezdődik bennem.

Nem volt szép. Leány és asszony korában sem volt mivel hivalkodnia. Sovány termetét sokráncú ruhával fedte-takarta télen-nyáron. Templomba eljárt, de sem a vallás, sem a hit nem volt sajátja. A folyton születő gondok szűkszavúvá tették. Sokáig a hajnal és az este fogta össze szótlan életét. Középütt csak ritkán volt valami: durva, ráncos félmosoly s szemrebbenésnyire megenyhült tekintet.

Vénségére mindezt megemésztette a várakozás. Az öregasszony leányemlékezete óta vár.

Ötven esztendeje.

Előbb az emberét strázsálta. Több mint huszonöt éve a fiát várja vissza. Az öreg fák időálló makacsságával mondja és ismétli:

– Amíg nem jön, én sem halhatok meg…

Sírása örök zsolozsma.

Folytatás és befejezetlenség.

Most ez a ráncos arc reszket előttem. Egy pillanatra elmosódik, aztán ismét előtűnik. De valahogy egyre nagyobb, s vonásai mintegy a földet érintve szerteágaznak a síkságra.

Meghökkent, élő arc hogy hasonlíthat ennyire a földhöz? A homokdombokhoz, a barázdákhoz, a tavaszi vizek széleihez?… Aztán a kép elfordul: az emlék és a képzelgés szépítő, szabályos vonalai összekuszálódnak.

Az imént még azt hittem, hogy az öregasszony után eredek, s bekopogok hozzá. De hát hol keressem? Háza helyén csak a konyhai nagy kemence maradt. A domboldalra, ahol lakott, alig ismerni rá. Ágyat, ládát, székeit szertevitték emléknek, tüzelőnek. Elmentek mind a valamikori szomszédok is. Szőlejét máshová tették. A tárgyak helyet és nevet változtattak. Semmi sincs a régi helyén. Csak az öregasszony várakozása a régi.

Várakozása és egyedülvalósága.

Alig múlt el tizenhét, férjhez adták.

Berki Rozáliából Kendi Lászlóné lett. Az ember magas, csontos arcú börtönőr. Börtönfelügyelő, ez volt a hivatalos címe. Háta mögött mégis porkolábnak nevezték.

Leányságáról Róza sohasem beszélt. Ha egykorú szomszédok vagy ismerősök között erre fordult a szó, hallgatott. Földre szegett tekintettel meredt maga elé, mint akit elhagyott leánykorának emlékezete.

Bőrének sötét, cigányos színe miatt a porkolábra gúnynevet ragasztottak: kormos. Haragudott érte, dühöngött, ha csak suttogva is hallotta csúfnevét.

A ragasztéknév Kormoskendit mogorvábbá és haragvóbbá tette. Figyelme csupán a parancsszavakra összpontosult. Maga keveset beszélt. Homlokára veríték csapott, ha mondatokban kellett fogalmaznia. Képtelen volt rá, szavakban gondolkodott, parancsoló és utasító szavakban.

– Kérem alsan! – így szólította feletteseit.

A beszéd egyszerűen ingerelte, haragította. Arca megrándult, valahányszor szólni készült. A második szót összekapta, mint akinek nyelve szakadt.

– A zisten szarjon a kalpodra – a rabokra kiabált így, ha kértek tőle valamit, vagy ha méltatlankodtak a bánásmódja miatt.

Írása is beszédét követte. A szókezdő magánhangzókat külön mondta, külön is írta. Amerikába vándorolt testvéröccsének évenként, rendszerint karácsony előtt, levelet bütykölt, amit mindig ugyanúgy fejezett be:

„…a zember van, mert muszáj… E zavilág gnaj. Ö rüljhogy jukk van a fenekeden.”

Elsőházuk homlokfalát két kép uralta: az egyik a pofaszakállas császárt, s a másik Kormoskendit örökítette meg rohamozó huszár korában.

A császár képére feszes, nagy tekintettel nézett a porkoláb. Bizalommal. Úgy érezte, a császárnak személyes hálával tartozik. Mondogatta is:

– Őfelsége hadembert csinált belőlem… Ráesküdtem, megfogott és kirántott a parasztszarbúl.

Róza, szomszéd, rokon, ismerős előtt szigorú következetességgel őfelségének titulálta a császárt. Legtöbbször összekapta ezt a szót is, és csak annyit mondott:

Őfsége.

Őfelsége a császár szinte családtag lett. Míg fiuk nem született, ő volt a harmadik családtag. Jelen volt a szótlan estéken. Lámpaoltásig őfelsége képe volt a szoba legkomorabb foltja. Még az éjszaka sötétjében is láttatta magát; képének keretén keskeny csík foszforeszkált.

Nappal az asztal közepére bámult őfelsége. Egyenesen Kormoskendi tányérjába. Ebédek kezdése előtt a porkoláb imádság helyett egy pillanatra a császárra kapta tekintetét, s hörpölni kezdte a levest.

Hörpölni.

Más szóval ezt nehéz lett volna megnevezni. Étkezésében őfelségét utánozta Kormoskendi. Rabkosztot főzetett otthon is. Az olmützi kaszárnyában így tanították: „Őfelsége a katonák kosztját eszi.”

A konyha dolgaiból egyet tudott Kormoskendi: hagymát pirítani. Ezért hetenként egyszer zsámiskát főzetett, amire saját kezűleg csurgatta a hagymás zsírt.

Semmit sem rágott meg, csak úgy, nagy szájjal, tág torokkal lenyelte, amit kanalára vett. Gyorsan evett, ahogy a császárról híresztelték.

Róza nem szerette a császárt.

Nem is tisztelte.

Inkább csak megszokta az ember nevetséges, szögletes tisztelgését a poros, piszkos kép előtt.

Róza magányossága régi keletű; napját, hónapját nehéz lenne megjelölni. Parasztcsaládok íratlan rendje volt: nemzedékek éltek együtt. A tapasztalat a napfény útját követte, felülről lefelé haladt. Öregek tanították az idő, az állatok, a föld, a szerszámok s az emberi viszonyok tudását.

Házasságuk napján Kendiék kiszakadtak nemzedékük rendjéből. Magányos, domboldali házba költöztek. Mögöttük a szőlőhegy irdatlansága kezdődött. Alattuk a nagyközség keskeny utcájú széle terült el.

Kettejük élete csak úgy hasonlított, mint a vasrácsos börtönépület és a fehérre meszelt parasztház.

Róza négy darab földet jussolt. Gazda lett. Tavasszal s ősszel egyedül szántott. Rá maradt a szőlő gondja is. Szekerét falkába verődött gyerekhad kísérte, és utcahosszat kiabálta utána:

– Megy a málé a szekéren, meee…

Az asszony nem vette fel a csúfolódást. Fiatal, parasztos, merev testtartással ült az ülésdeszka közepén.

– Demeter, segge végén a veder – sipítozták a gyerekek kórusban.

Róza apját hívták így, Berki Demeternek. Rég halott már, de a gúnyolódás túlélte. Átszivárgott öregek, középkorúak emlékezetén. Most az asszony fejére hullott, vásott kölykök bosszújaként.

– Demeter, segge végén a veder…

Az asszony megrándult. Ostorával vaktában hátracsapdosott, de a csúfolódás makacsul ismétlődött. Megadta magát. Megállította a szekeret. Zavartan elmosolyodott, s békülékenyen közelebb intette a gyerekfalkát. A szekér pillanatok alatt fecskefészekké változott. Így mentek végig a széles, hosszú utcán, zajongva, lármával s százféle akarattal.

– Ilyenkor meghatódtam – mesélte Róza. – Úgy éreztem, apám ül a saroglyában, és anyámra panaszkodik. Egy darabig ketten voltunk, aztán eltűnt, mintha szél seperte volna az út porába.

Az első homokdomb alatt megürült a szekér. Visongva homokba huppantak a mezítlábak. A szekér dombra kapaszkodott, felfelé távolodott. Róza feje az eget érintette; a kerekek forgása tudtán és akaratán kívül növelte a közte és a világ közötti távolságot.

Ezerkilencszáztizennyolc tavaszán híre járt, hogy frontra viszik a börtönőröket is. Kormoskendi megrettent. A börtön megtelt katonaszökevényekkel. A parancsok egyre szigorúbbak lettek. A porkoláb elbizonytalanodott. Félt. Félt őfelségétől, s ugyanúgy a kiszámíthatatlan jövőtől.

Rezesbandát vezényeltek a főtérre. Kormoskendi parancsot kapott, hogy díszruhában hallgassa a király hadseregének lelkesítő koncertjét.

– Szeme fehére valósággal megsárgult a tehetetlen izgalomtól – emlékezett az asszony. – Nappal a konyhaajtó előtt állt órák hosszat. Gondolkodott. Esténként a tornác végén üldögélt, egyenruhában. Készenlétben, a börtön cellasora helyett most a házhoz vezető utakat vizslatva.

És engem küldözgetett. Félelme arányában üzgérelt a feletteseihez, hogy megváltsam a háborútól. Elhordtam egy kis vagyont, mert a félelem ára az élet ára. Bekosaraztam a fél megyét. Életünknek ez volt az első nagy ijedsége… Szokásunkká vált, amit tettünk, ezt csináltuk másszor is, későbbi félelmeink során. Ha bajba sodródtunk, csak egyet tudtunk, valakihez el kell menni, valakihez alázatosan kell szólni, s adni, adni, adni kell, ha életünket meg akarjuk tartani. Gyávák voltunk nagyon.

Én csak később ismertem meg a porkolábot, de akkor már nem volt az állam embere. Nagy, haragos bajuszával, szúrós szemével és szótlanságával lép az emlékezetembe. Tartása a göcsörtös fatörzsére emlékeztetett, csak nem tudtam hol elhelyezni: hegyek vagy dombok oldalára nem illett, síkságok és vízszéli facsoportok sem igen fogadták volna maguk közé. Magányos volt, társtalan volt. Az emberekig sohasem ért el, legfeljebb ha beléjük ütközött.

Róza mesélte:

– Gyáva ember volt ő. Ha távol került a börtöntől, esetlen volt. Tizenkilencben százfelől riogattak a hírek. A Tiszától a románok jöttek, Tokajtól a veresek nyomultak Újhelyig, a Ronyváig meg azon túl is. Fenyegettek, hogy jönnek a cseh légiók, rabolnak és gyalázzák az asszonyokat, ezt mondták a románokról, a veresekről meg azt, hogy elvesznek mindent, és bezárják a templomokat. Máig sem értem, félelmében, vagy tanácstalanságában, de egy reggelre szélnek eresztette a rabokat. Egyet hagyott csak, valami szökött katonát a Latorcán túlról, ahhoz zárta be magát is. Ketten ücsörögtek a börtönben, azt hittem, megháborodott. Kérdeztem tőle, mit csinálsz, Kormoskendi? – Prezentálok, a börtön nem lehet üres – ez volt a válasz. Úgy egy hétig ült odabent. Lehet, hogy a lelkiismeretét altatta, nem tudom, ilyenekről velem sohase váltott szót. Aztán hazakapott. Ült, hallgatott meg az utakat nézte. Várni nem vártunk senkit, mégis figyelt. Front volt köröttünk, akármerre hallgatóztunk, ágyú szólt innen is, onnan is, de ő csak az utaktól félt. Végre azt határozta, hogy a veresekhez áll. Akkor ez nagyobb bűn volt az istentagadásnál is. Ettől kezdve féltem. Napjában kérdezgettem tőle: „Mi szándék vezet hozzájuk? Apád, nagyapád meg az előttük levők mind másként gondolkodtak. Miért teszed ezt, Kormoskendi?” De csak egyszer tört ki belőle néhány szó: „Megpróbálom az igazságot, azért megyek el, az igazságért.” Így mondta. Ezután hiába faggattam, hallgatott, mint a fal. Valami ködben élt, ami elválasztott tőle… Csak azt nem értettem, honnan jött bele ez a szokatlan beszéd. Egész megrémisztett.

El is ment, szomorúan, mintha vezekelni menne. Azzal a szökevénnyel vettek irányt a Ronyva felé, úgy tudták, hogy a veresek félnapi járásra vannak nyugatra, arra indultak. Hová jutott, mit csinált, nem volt felőle hírem annyi se, amennyit a madár hozhatna… Vártam, mint azelőtt, de több félelemmel. Menekült a világ, magyarok, németek, csehek, oroszok váltogatták egymást, mind a magáét mondta, a maga igazát, legalábbis úgy értettem… Kit érdekelt akkor az én életem? Nem is kérdeztek azok semmit, örültek, hogy egyedül vagyok, dörgölőztek, simogattak, hízelegtek, mind magának kívánt volna… De hiába is faggattak volna a magam sorsáról. Talán nem is tudtam, hogy a mindennapi gondokon kívül van az embernek valami külön igazsága is. Mire gondolhat, aki éjjel-nappal vár? Engem a türelmetlenség foglalt le, meg az aggódás. Milyen igazsága lehet annak, aki fél? Az asszonyi magánynak van-e joga másra, mint a törődésre? Ha volt is igazság, messze volt az tőlünk, mint a csillagok…

Másfél hónap múlva került elő az ember. Éjszaka jött, félve, kopogni is alig mert, csak köhécselt az ablak alatt. – Harcoltam, a cseheket vertük a veresekkel. – Ennyit mondott, ha faggattam, ennyi volt a hat hét története. – Mi lesz most? – kérdeztem. – Elvesztettük a csatát.

A kisszékre ültem, valahányszor faggatni kezdtem, reméltem, megindul benne a hallgatás, de hiába. Kendi megkövesedett, most-e vagy régen, nem tudom… Magába temette a világot, s vele együtt engem is… Nem tudta, hogy mit és hogyan tovább? Megkövesült a szeme, és azzal nézett, tekintete elvesztette szikrányi melegét is. Csak az éle, a hideg éle maradt meg nézésének, mintha kést forgatott volna bennem, ha sokáig bámult… A másik szótlansága a félő ember börtöne. Ebben a börtönben most egymagam voltam: ha kérdeztem, ha sírtam, ha panaszkodtam, kőszemek néztek vissza a kis ablaknyíláson.

Sokszor azt képzeltem, az Isten szeme lehet ilyen. Csak hitem szerint az gondoskodóbb, és a szükségben legalább féltőn néz az emberre. Igazában csak reménykedtem, olyan ügyetlenül; mezőről jövet vagy lefekvés előtt fáradtan kínlódtam, vergődtem, mint az állat. Lassan arról is lemondtam, hogy szóljon hozzám, de legalább a keze érintését vártam… Estékből, reggelekből utat raktam, széles, hosszú utat, ezen vártam magamhoz az embert, nem jött, sohasem jött. Ha már nem bírtam egyedül, hozzáalázkodtam, de csak olyan kutyának kijáró simogatást kaptam. Így tudtam meg, hogy ennek az embernek nemcsak a szeme rideg, hanem a tekintetén túl is ridegség van. Nehéz pillanataimban azt mondtam, hogy ezt az embert kőből hordta össze a teremtő. A papunk vasárnaponként egyre ismételte, hogy az ember jónak született. Elképzelni is nehezen tudtam, hogy ez a nagydarab fekete ember valamikor beszédes volt, játszott, nevetett, énekelt… Ha meg így igaz, mikor vesztette szavát? Hol tört meg benne a gyermek? Lelke megkövülésének én volnék az oka? A saját természete vagy a világ teszi ezt vele?

Tapasztalatlan voltam, inkább nem értettem, mint tudtam a dolgokat, ezért is volt nehéz felfogni, hogy két ember közül az egyik hogyan vész el a másik mellől. Mert velünk ez történt, Kendi elveszett… Élt, de csak magának. Egy este megkérdeztem, miért szaladt a veresekhez? Rám mordult, és kiment a házból. Azt hittem, elmegy, de a kert végén megállt, leült egy fához, és nézte a síkságot. Odamentem hozzá, és újra megkérdeztem: Miért szaladtál a császártól a veresekhez? Megrándult, de ülve maradt.

– A veresek emberek, a császár meg egy nagy szar…

– Mit műveltél köztük?

– Harcoltam.

– Hol?

– Ahol szükség volt rám, mindig a frontvonalban. Vágtam őket.

– Kiket?

– Az ellenséget…

– Sose voltál ilyen.

– Akinek parancsolnak, az ritkán mondhatja a magáét… Most megpróbáltam más lenni.

– Elhurcolnak érte.

– Inkább a börtönt robbantom magamra. Te meg hallgass, nem is voltam sehol.

Együtt mentünk fel a kertből, és erről többet nem szóltunk. Azt hittem, az ember megszelídül, de ez a reménység is csak az ajtóig tartott. Mire a konyhába léptünk, a szeme már éles volt, mint a kés.

Aztán bejöttek a csehek, előbb a katonák, utánuk a hivatalnokok. Magukhoz hivatták Kendit. Mikor hazajött, kérdeztem tőle:

– Mit akartak?

– Azt mondták, valljak színt… Akarok-e nekik szolgálni?

– Akkor már cseh világ lesz?

– A hivatal az övék.

– A nyelvüket sem ismerjük.

– Meg kell tanulni… Ha ott akarok maradni, rákényszerítenek.

– Így parancsolták?

– Nem írták le, de ez rosszabb… Aki az államnak akar szolgálni, annak tudnia kell a nyelvet.

Sírva nevető idők jöttek. A cseh világ első esztendejében alig volt rab a börtönben, aztán telt csak meg, mikor az új urak megmelegedtek. Elfoglaltság híján a nyelvtanulásra szorították Kormoskendit. Kapott valami kis könyvet, azt nyűtte a bolondulásig. Reggel, mire felkeltem, már a kertet járta. Magának vezényelt, úgy lépkedett, jeden, dva… A rövid szavakkal még boldogult, de a hosszabbak nem jöttek ki a száján, az a furcsa ř betű meg csak káromkodásra ingerelte. Így, menetelve akart megtanulni számolni is, de a hármasnál meg a négyesnél nem jutott tovább. Káromkodott, hogy a földnek is nehéz volt hallgatni. Égre emelte a szemét, földhöz vágta a kis könyvet, és mondta: „…a zisten ha volna, ezt nem tűrné, kenyérhéjjal etetett rabok istene… Rabok sorsára jutok én is, a zisten lovát ennek a marha nyelvnek…”

A fiunk már hároméves volt. A tornácra állt, onnan nevette az apja hajlongását. Nevették az utca suhancai is, a kerítéshez gyűltek, és vele együtt számoltak: „jeden, dva” – röhögtek, ordibáltak.

Mit mondott jól, mit rosszul, nem tudhattam. A cseheken kívül senki se tudta jobban a nyelvet, mint ő. A tanítók éppen hogy csak kezdtek szállingózni hozzánk. Nevetni mégse mertem rajta, mert tudtam, hogy nem jószántából teszi. Az élet hozta így, a változás, amibe nekünk nem volt beleszólásunk. Ebből a kényszerből én keveset láttam, annyit csak, amennyit Kendi hozott haza… Ilyen ember volt, előbb magába fogadta a gondot, aztán őrölte, őrölte, míg el nem apadt benne.

Új egyenruhát kapott… Ez már a másfajta élet jele volt. Valahogy kisebb lett a világ meg szigorúbb. A felettesei nem jártak reggelig tartó mulatságokra, fukarabbak is lettek, gavallérságukból csak jó szóra telt. Más lett a zászló színe, változott a himnusz is, a színek változtak felettünk meg a szavak köröttünk, de a gondunk a régi maradt: a napok, a káromkodások, a szótlan esték meg az éjszakák. Én jártam a mezőt, a szőlőt, ő meg a börtönt.

Egy napon levette a császár képét a falról. Szótlanul néztem, amit tesz. Idő múltán megkérdeztem:

– Miért vetted le a császárt?

– Nem uralkodónk már.

A képnek csak a helye maradt, a keret szélein túl piszkosabb volt a fal. Ez az üres fal juttatta olykor eszembe a császár néhai dicsőségét.

Mikor először vittem a fiamat iskolába, akkor láttam, hogy más ember képe lóg a falon: a Masaryké. Szakállas öregember volt az is, de egyszerűbb, mint a császár. A sok haszontalan csúfolta is, valahogy így: „…Ma neked, holnap nekem…”

Majd egy évig pereltünk egymással az iskola miatt. Meg se fordult volna az eszemben, hogy a magyaron kívül más iskola is van a világon, pedig lett. Fél tucat esztendeje voltak már itt a csehek, mikor gondunk támadt az iskolával, megnőtt a gyerek. Jómagam, apám, anyám meg azok elődei hetedíziglen mind a reformátusok iskolájába jártunk, úgy, ahogy a templomban zsoltárokat énekeltünk. Más eszünkbe se jutott volna.

Egy este az uram kezdte:

– Mi lesz a gyerekkel?

– Felnő.

– Az iskolájával?

– Felöltözik és elmegy.

– Melyikbe?

– A mienkbe, hová máshová?

– Az államiba jobb lenne.

– Az katolikus.

– A másikba, ahol csehül beszélnek.

Életemben nem mondtam ellent az embernek, de most belém szállt a makacsság. Nem értettem, mi történt ezzel a szálfa Kendivel. Egyszerre ellenség lett, ellenség. Összegyűlt már bennem sok év keserűsége, amit eddig mind lenyeltem. Miért lehet érvénye csak az ő igazságának, mindig, mindenben? Akkor jöttem rá, hogy eddig az uram engem sose kérdezett: akármit tettünk, mind az ő akarata szerint volt. Tudom, az ember ember, több joga van, azt is tudom, hogy az asszonyész kicsi is, sok is, de minden türelemnek megvan a határa… Tudtam, igazam van, igazam van…

Anyámtól nem sokat örököltem, alig néhány mondat jó tanácsot. Az egyik ez volt: „példásan élj, lányom…” Most ezt hallottam rég csendes szájából. Anyám úgy élt, én se akartam másként. Ettől a fadarab embertől nem is kívántam már egyebet, hagyjon, élhessem apám-anyám életét. Nekem az jó, nekem az elég… Mégis jött egy nap, amikor a Kormoskendi szavára csak azt tudtam mondani, hogy nem.

Lehet, hogy istennek nem tetsző dolgot műveltem így, de nem tehettem másként. Védtem magamat, ahogy tudtam, mert azt kellett, megvédeni magamat. Kendi összekapcsolt biblia volt. Ha megnyílik, lehet, hogy a gondolkodásommal messzebb jutok. Ha magával vezet a gondjaiba, ketten tovább érünk. De megállított, elébem állt, akadályozta az életemet.

A kalendáriumon kívül nem olvastam könyvet, amit tudok, a természetben láttam. Ott sincs másként, ha valaminek elállják az útját, másfelé fordul. Ez az én életem keserűsége, hogy rákényszerültem nemet mondani. Ez lett a természetem.

Kendi máskor is felhozta az iskolát.

– Cseh királyt akarsz nevelni belőle? – kérdeztem.

– Hivatalnokot.

– Az már nem a te fiad lesz.

– Ha máshová pártol, megfojtom.

– Akkor is elfajzik.

Innen nem jutottunk előbbre.

– Valljál színt – ezzel ugrott nekem egy vasárnap délután.

– Nem… nem…

Többször ezt se tudtam ismételni, megvert. Előbb a kezével ütött, aztán a gyeplővel vert. Ütött, mint az állatot… Igen, jól emlékszem, pünkösd vasárnapja volt, ekkor szállt Krisztus a mennyekbe.

Az ünnep másnapján kimentem a szőlőbe. Cseresznyét szedtem, és elindultam vele az emberek közé.

 

A Kisköz a szőlők és a mögöttük húzódó nagy mezőség göcsörtös ütőere, mezítlábasok és parasztok útja. Idegeneknek csak annyi, mint egy vízmosás. Tisztviselő, katona, kereskedő éveken át alig téved rá, napszámosok, mezőre járók használják, meg a hegyláb lakói. Szerényen a Fő utca alsó végéből nyílik, s a szőlő és szántók felé sűrűn ösvényekre szakad.

A kerülők útja is ez, meg a szökevényeké, a menekülőké. A bomló seregeké: két háború végén erre osontak el a vert seregek első hírnökei, a szökevények. A második végén partizánok hajtására indultak ezen az úton. Nem sokkal később vékony sorokra szakadt századok és ezredek mentették életüket a hegy felé.

Legmagasabban a Kendiék háza áll. Udvarukból jól látni az alvég házainak tetejét és kéményeit. A figyelő szem számon tarthatja az életet: füstjük szerint a reggeli, esti tűzrakásokat, a hajnali mezőre menéseket, a fáradt esti hazatéréseket. Kendiék figyelő szeme számon tarthatná a fél alvéget, de ők nem teszik, inkább őket nézik az arra menők, az udvarba köszönők. Alig van óra, hogy ne hangzana feléjük a jó reggelt, jó napot vagy jó estét. Kendiéket látják, megnézik, figyelik. Látják azt is, hogy Róza pünkösd másnapján billegő fejjel a tornácon ül, és senki köszönését nem fogadja.

Kendiék kertje tövében, háttal a hegynek áll egy ház. A kert és a ház között csak vizesároknyi a távolság. A ház udvara szűk, s virággal és gyerekkel van tele. A hosszabb házban egy ács lakik, mellette, a nyárikonyhaszerű tákolmányban, nyolcadmagával egy suszter. Az ácsék padlásán most éli mézesheteit a suszter legidősebb lánya, egy hete vette feleségül egy sofőrnek tanult parasztfiú. Az újházas ember rokonom, nagybátyám, Berki Ádám a neve. Szép arcú, zömök ember, nagyanyámnak öt fia közül ő a legkedvesebb. S most ő lett a hittagadó, mert református létére katolikus pap adta őket össze. – Az istenét hagyta el – kiabálta nagyanyám, hetekig átkozta más hitre tért fiát: kiátkozta a vallásából, megátkozta a férfiasságát, a fiatalságát, feleségét, annak apját-anyját, születendő gyermekeiket és azok utódait is hetedíziglen.

Lakodalmuk csak annyi volt, mint a madarak vendégsége, megfért a suszterház falai között. Utána felköltöztek az ács padlására. Krisztus is nehezen kezdte, így vigasztalja magát és lányát az öreg suszter. Az emberek róluk beszélnek. Az öregek istenkáromlásnak mondják a tettüket, a fiatalabbak szánják őket, de a nyelvesebbje beléjük fal.

Nincs semmijük, minden vagyonuk a szerelem. A férfi nem is dolgozik, mert nincs hol. Anyja földjéről leszorult. Menne sofőrködni, de nincs lehetőség arra sem. A városnak egyetlen járműve van, egy autóbusz, egy sárga autóbusz, amire a végrehajtó keze vet árnyékot. Hárman vásárolták hitelbe, féltucatnyi jótállóval, de csak elnyomorodásukat hozza. A remény autóbusza ott áll a főtéren hajnaltól hajnalig, várja az utasokat, s azok nem jönnek. Ha elindul is, jóformán üresen járja meg az utat. Hátul, a sarokban a suszter veje ül. Ő is vár, reménykedik, hátha munkára szólítják. Hiába. Délben dolgavégezetlen hazakullog, és félszegen a csirizszagú konyha asztalához ül.

A mézeshetek napjai így ismétlődnek, kihunynak és megvilágosodnak, s velük együtt kél és nyugszik a remény is. Esténként a tető hegyre néző oldalából kivesznek két cserepet, ezen a nyíláson át néz be rájuk az éjszaka. A fejcsóválók, csodálkozók és irigyek között jóravaló lélek is akad. Két napja zenét vittek nekik az éjszaka közepén. A zenészek kétszer is körbemuzsikálták a házat, nem tudták, honnan kapják majd a köszönő fényjelt.

Aztán megtelt lassan az udvar. Nők gyűltek a muzsika köré, egy szál fehérben, ahogyan az ágy fogta és engedte őket. Köszönni jöttek és muzsikát hallgatni, összeolvadni vele, mint virág az illatával.

A suszter lányai voltak. Lejött a padról a menyecske is. Hajlongtak, mosolyogtak, lábukat mozgatták a porban, közeledtek és távolodtak, ahogy a zene mondta, jobbra és balra, előre és hátra, csábítva és mértéktartásra intve.

Kijött az ács, vaksin tapogatózva, míg megszokta a sötétet. Nem tudta, mi történt, de a zenét hallva borért ment, és körbekínálta a sötét udvar alakjait.

A suszter a háza ajtajában állt, s az első pohár után azt kezdte motyogni: „Ilyen lett volna Krisztus lakodalma, nem lett volna más, különb se…”

Később a zene távolodni kezdett, a hegy felé, a magasságba. Az udvaron csak a fehér ruhák libegése maradt, és a magasból visszahulló zene foszlányai érték a földet. Végre a zenészeket fölszívta a pirkadat, a lányok befelé indultak, s nem akart vége szakadni a sornak, hozzájuk társult a hegy, a magasság, ég és föld minden reménykedő lánya.

Emlékezetem most felidézi a fiatalember arcát is. Izmos, széles testű ember. Bajszát simítgatja, és félszegen mosolyog. Elfog az izgalom, ha rájuk gondolok. Azt képzelem, hogy az asszony szép, lehajol hozzám és megcsókol, s arca, teste csupa jó illat.

Tolakodás nélkül lépnek az életembe, így válnak rokonommá, szeretem őket. Így lesz rokonommá a suszter, a felesége és valamennyi gyermeke; a négy virágruhás lány és fiai. Közben nem tudok szabadulni a kérdéstől: mit csinálnak az otthontalanok vasárnap és más ünnepeken?

Mit csinálnak virágvasárnap, mit nagypénteken, mit a mennybemenetel napján?

– Mit csinálhatnak most? – kérdem a Kendi fiútól.

– Azt apám tudná, lesi őket, hajnalonként a kert végi fák alatt ácsorog.

– Megvigyázza őket, mint a rabokat?

– Kíváncsiságból teszi.

– Mit mond róluk?

– Se nem dicsér, se nem káromol, hallgat.

– Irigyli őket?

– Azt is elhallgatja.

– Hát anyád?

– Sajnálja őket. Titokban enni hord nekik. Akit űznek, annak szállást kell adni, ezt ismételgeti.

– Suhancok is leskelődnek utánuk.

– Apám riasztja őket.

– Mit látnak?

– Mindig csak ölelik egymást.

Hallottam, tanító magyarázta tanítónak az iskolaudvaron: „Olyanok, mint Rómeó és Júlia, csak még nem itták ki a mérget.” Ez a megjegyzés gondolataimba ragadt. Tudom, hogy szegények, irigylik mégis a kincsüket, a szerelmet. Keresem Rómeó és Júlia történetét. Kérdezni szégyellem, keresem hát a kisiskolás tankönyvekben, bibliában, csontos imakönyvben, a világból, a katonaságtól küldött levelek és fényképek között, de ilyen nevet vagy címet sehol sem találok. Hiába kérdem apámat, valamennyi suhanc barátomat, nem tudják. A Kendi fiú sem tudja.

Gyermeki értelmembe két szó hullott: a szerelem és a halál, s ez a két szó élni kezd, nyugtalanít, izgalomba hoz. Hol van Rómeó és Júlia? Milyen tájakon? Melyik részén az időnek? Melyik világban?

Kicsi ez a mi világunk, kíváncsisága is, szándéka is megfér a mezők ösvényein és a háztető cserepei mögött, mégis történhetnek benne nagy dolgok. Gyermeki képzeletemben a szerelem megtalálhatatlan messzeség, mégis itt van közel.

Mindenszentek napján a Kisközön egy asztalosfiú megölte magát. Mindenki kint volt a temetőben, oda hozták a hírt. Nem hitték, látni akarták. Igaz volt. Azt suttogták, hogy reménytelen szerelem törte ketté az életét.

Halált eddig csak öregek arcán láttam. Úgy feküdtek, mintha csak egy éjszakára hagyták volna magára a házat. A fiatal halál rémítő. Az asztalosfiú arca egyformán félte az életet és a halált, nem tudta magát megőrizni a gyengeségtől. Mert ahogy a gyengeség, úgy van közel a halál is. Ott sejtettem meg először a Kisközön: szerelem és halál egyformán távol van tőlünk és mindenütt jelen van. Fűben, fában, madarak tollában, Kormoskendiben, Róza pünkösdi szomorúságában, a Kendi fiúban… Bennem is? Ettől visszarebbentem, nem gondoltam tovább. Valami bizonyosság kezdett bennem erősödni: az élet lehetőséget ad önmagunk világának megismeréséhez. Ilyen a Kisköz, az új rokonok, Kormoskendi, Róza és kettejük szomorú szemű fia is. Az a pünkösdi nap szépre színezte bennem a Rómeó és Júlia nevét, és úgy éreztem, hogy jelen vannak mindenütt, minden kis és nagy világban, az enyémben is, csak éppen megismerni nehéz őket, és osztozni sorsukban.

Köznapokon a Kisköz olyan, mint a nyitott ing. Az ácsmester házától lejjebb hétgyermekes család lakik. Házküszöbön, udvaron, kapufa tövében, mindenütt gyerek ül vagy játszik. A nap minden szakában, a Kisköz minden szögletében van belőlük. Mókásak, békések, mosolygósak.

A második fiú már a harmadik elemit járja, de még szopja a hüvelykujját. Otthon háborogva szólongatják, cibálják, üldözik érte, ám képtelenek jobb belátásra bírni. Mártogatják az ujját minden undok folyadékba, kenőcsbe, hasztalan. Mikor csődöt mond a felnőttek türelme, és fellobban bennük a düh, a fiú csak annyit szól:

– Mondtam, hogy nem…

Csúfnév is ragadt rá: „Szopi”. Reggel, este az anyja is így szólítja elő: „Szopi”. A fiúcska inkább elmegy otthonról, megáll vagy leül a Kisköz valamelyik kapujában, és néz, figyel félnapokig. Nyári reggeleken együtt kél a nappal. Ismeri a korai madarak hangját, tudja a röptüket, a fészkük helyét, számon tartja a kertek vad- és a tetők szelíd galambjait, látja az emberek ébredését, első mozdulataikat, hallja a reggelbe mondott első rekedtes szavakat.

Ugrándozva leér a Kisköz végére, és az alacsony kőkerítés sarkáról az utat figyeli. Tekintete ártatlan tükör, szeme csak akkor rebben, ha megmozdítja szájában az ujját. Hozzátartozik a Kisköz életéhez, jellegzetes része egy világnak, mint a kerítés alji virágok, a kövek, a házfalak, a mesélő vénemberek. Most is ott áll, ahol a nagyok szoktak cigarettát sodorni és beszélgetni szombat estéken. Ösztönösen maga is arra a kőre ül, amelyhez a Kisköz egyetlen parasztembere támaszkodik.

Nem sokkal később az öreg Haraszti is lejön a Kisközön. Pipáját talán este sem veszi ki a szájából, mert akármilyen korán van, sohasem látni nélküle. Tavasszal is, nyáron is, emberemlékezet óta így kezdi a napot: pipázva lejön a Fő utca sarkáig, s háttal a kőfalnak megáll. Pipál és köszön mindenkinek, aki elmegy előtte Az öreg százéves fatörzs az alvég reggeleiben. Áll, pipál és köszön, mintha apró szemein át az örökkévalóság figyelné az embereket.

Haraszti már régóta fogva öreg, s azóta mindig ezt teszi: áll a Fő utca és a Kisköz sarkán, pipál és köszönget. Mondják, ezt tette fiatalon is. Dolgozni nem szeretett, még sincs haragosa. Megszokták, mint az útszéli keresztet. Jólesik, ha hajnalokon meg esték elején előre köszön valaki az embernek, s Haraszti ezt cselekszi. Jó szót elegyít az emberek életébe. Nem nagy tudomány, gondolják sokan, de elfogy belé egy élet, s azt már senki sem tartja számon, hogy mi van Haraszti öreges szavai mögött, milyen élet, milyen öregség.

Olykor letekint a fiúcska szőke fejére, s nézi, mintha messzi úton járatná tekintetét, aztán tovább szívja a füstöt. Arca már évek óta sápadt, akár a homok, barázdált, mintha víz hordta volna össze a domboldalról. A felnőttek elnémulnak, ha az öreg Haraszti kerül szóba, vállat vonnak és a földet nézik.

– Szekeret emelt, megszakadt, leszállt a zacskója is – mondja az egyik.

– Ágyú nyomta meg, hegyre toltak valami tarackot, és elszabadult… kerék ment át rajta, azóta ácsorog így – mondják mások.

Biztosat egyik sem tud, az öreg világa más, a mesékével határos. Mióta ismerem, mindig egyformán öreg, nem emlékszem, hogy akár egy ránc is változott volna az arcán. Ha sokáig nézem, szinte mindenre hasonlít, ami mozdulatlan a természetben. Ettől olyan titokzatos. Sokszor ácsorgok a közelében, lesem minden szavát, sejtem, hogy nagy életet élt, de messze van tőlem akkor is, ha fejemen érzem tekintetét. Eddig másfajta öregembert nem is ismertem, csak ilyen szótalant. Maroknyi kurta szó kifejezi fél életüket. Ilyen szótlan ember a nagyapám s özvegy nagyanyám is. Ezért irigylem Szopit, ő árnyékként kísérheti az öreg Harasztit, úgy összenőtt vele. Reggelek tucatjain hallgatnak együtt, de néha biztosan mond neki valamit magáról. Úgy tudom, hogy akik sokáig mennek együtt, előbb-utóbb vesztenek a hallgatásukból.

 

Aztán Kormoskendi jön le a Kisközön. Hosszú lépésekkel igyekszik, mogorván szeldeli a fák árnyéksorát. Komor egyenruhája, darabos mozgása nem illik a reggelbe.

– Hová mész? – kérdi az öreg.

– Oda ni – löki a fejét Kendi a kocsma felé.

Ha nincs szolgálatban, a porkoláb kocsmával kezdi a napot. A földet kémlelve jön, mint aki nagy bűnök nyomát vizslatja. Átmegy a Fő utcán, és hümmögve a kocsmába lép. A nyitott ajtón át látom, hogy a törzsét kissé hátratörve magába önt egy pohár pálinkát. Krákog és mogorván a zsidó kocsmáros arcába mered. Aztán újra tölt.

 

A Kisközzel átellenben út nyílik. Levisz a hivatalnoksorra, onnan tovább a rétekre. A kocsma az útkereszteződés sarokháza. Tulajdonosa köpcös, vastag zsidó ember, Firsman Ármin; az épület hátsó traktusában lakik. Ez a környék egyetlen háza, amelynek nincs udvara. Később került ide, mint a többi ház, úgy szorították be ide, erőszakkal egy kerti telekbe.

A kocsmával nyíló út még nem kapott hivatalos nevet. Mondják Sugárútnak és Kenderföldnek. Mezőre visz, de már nemcsak parasztok használják: erre járnak a kertalji napszámosok, szegényparasztok, az úri hivatalnokutca lakói, a favágók, az iparosok meg a szomszédos falvak kisdiákjai.

Módos parasztporta szegélyezi a Sugárút jobb szélét. Kertje az utca végén a rétekig jár. A gazda magas, egyenes tartású ember. Merev járása miatt „Pálca” a csúfneve. Kormoskendi után ő a második a kocsmában. Szavajárása „…hogy úgy mondjam”. Így kéri a pálinkát is; „Egy felet, hogy úgy mondjam.”

– Először megy – mosolyogja az öreg Haraszti.

„Pálcát” nem sokat látni a mezőn. Otthon tesz-vesz naphosszat, s alig fordul egyet, már a kocsma felé tart. Egész nap azt lesi, hogyan játssza ki szigorú felesége éberségét. Először az utcai kapun jön ki, másodszor a hátsó ház kapuján, majd az istálló végén ólálkodik, aztán a Kisközön kanyarog le, onnan igazítja magát a pult elé. Ilyenkor kapa van a vállán, hogy kevesebb ürügyet adjon a szóbeszédre.

Cseh finánc vette el a lányát, nagy, hangos lakodalommal. Azt beszélik, a lány hozománya is főúri volt. Moravík, a vő, az alvégen ő az első cseh, aki magyar családba nősült. Itt most ez lesz a divat: a Csehországból jött hivatalnok, finánc, csendőr meg tanító, ezen a létrán a rang felé. A finánc vő szereti a bort, de még nem bírja, nem szokta meg. Mulatozni szeretne, de az itteni szokásokat még nem ismeri. Az erős édeskés furmint ízlik neki, de mértéke még nincs rá. Ízlelgeti, kóstolgatja, issza, issza, aztán óbégat, folyton ugyanazt a dalt ismételgetve. Első sorát már a szomszédok is tudják: „Okolo Hradce, v malé zahrádce…” Itt megakad, tűnődik, folytatja, de már csak magának. Ez a dallam úgy röppen át a szomszédok udvarára is, mint egy ismeretlen madár. Először a szokatlanságát érzik az emberek, s még nem gondolkodnak rajta, csak hallgatják és megmosolyogják az új ember jó hangulatát.

De a józanság kicseréli a fináncot. Ilyenkor kötelességtudó és számonkérő. Vizslatva nézi a parasztkezek csavarta cigarettát. Szűzdohány után szaglász, csempészek járását kérdezi. Látszik, hogy tapasztalatlan, de akar. Félig borosan mesélte a múltkor: parasztnál tartottak házkutatást egy határ menti faluban, dohányt kerestek. A gazdát beültették a konyhába, egyikük melléje állt, hogy ne mozdulhasson. Kutattak a kertben, semmi. Felforgatták a pincét, semmi. Két hordónak még az alját is kiverték. A szuszékokból kimerték a terményt, hiába. Hosszú vashoroggal a szénát szurkálták, a padláson, semmi. Szétszedték az ágyakat, a szekrényből kidobálták a ruhát. Az egyik szobában még a padlót is felszedték. Az istállóból kiengedték az állatokat. Faggatták a gazdát, van-e szűzdohány. Azt mondta, van.

– Hol?

– Keressék meg.

Elölről kezdtük a kertben. Dühösek voltunk az emberre, már ordítoztunk is rá, ijesztgettük, hasztalan. Csak ült a konyhában, és egyik cigarettát a másik után csavarta. Estére belefáradtunk. Azt mondtuk, nem bántjuk, ha megmondja, hol tartja a dohányt. Ezt válaszolta:

– Adják írásba, hogy ártatlan vagyok.

Megtettük. Mire a gémeskúthoz ment, és horoggal lehúzta a kútostort. A nagy faveder tele volt fonott dohánnyal.

A történeten maga a finánc nevet a legjobban. A körülállók hümmögve mosolyognak, míg amaz az új tapasztalatával dicsekszik. Csehországból jött, messzire, legvégére az országnak. Mosolyogva alkalmazkodik a paraszti élet szokásaihoz, de elmerülni nem akar benne, csak ellesni, amit lehet s ami a hivatal és a hatalom fortélyaihoz szükséges.

 

A kocsma tövében népes favágócsalád lakik. Házuk a Sugárútra néz. Valahányszor elmegyek előttük, a partifecskékre gondolok. Olyan a ház is, mint a fészek, komor, ragasztott emberfészek. Az utcáról egyenesen a fazekakba és az egyetlen helyiség ágyaiba látni. A napszámon élő favágó pipás ember és korán kelő, mégis csak az öreg Haraszti után kezd füstölni. Csak utca választja el a két embert, mégsem köszöntik egymást, csak néznek egy irányba, mintha kétágú közös pipaszárat fogna a kezük.

A favágó nincs sokáig egyedül. Ahogy a nap a bejárati oszlopok közé ér, gyerekek kuporodnak a lábához, nem tudni honnan, csak vannak, mint a harmat. Nem szépek, de vonzók: barnapiros a bőrük, húsos szájuk, ferdén metszett szemük, hosszú, formás végtagjaik teszik őket ilyenné.

Négy gyerek közül Gizka a legfeltűnőbb, fejlett gyermeklány. Esténként kamasz fiúk falkája ólálkodik körülötte, bámulják, szólongatják, csalnák fel a Kisközön. Három napja fillérenként szedtük össze a pénzt, hogy cukorral kedveskedjünk neki, de Gizkát szürkület után már nem lehet elcsalni a ház közeléből.

Reggel, ahogy az apja lábához ül, alig van rajta ruha, csak egy könnyű ing, amiben alszik is. Ül, nyújtózik, nézi és mutatja magát. Aki nem ismeri, azt mondaná, a nappal szemérmetlenkedik. Az apja rápillant, de szó nélkül hagyja.

Szopi, a kézbesítő fia átólálkodik az úton, s a favágóház bejáratával szemben leül a Sugárút túlsó szélére, onnan tartja szemmel a lányt. Az iskolában dicsekszik is vele, hogy ő mindennap látja Gizkát, mikor pisil, s mi nagy szemekkel hallgatjuk titokzatos hetvenkedését Gizka combjáról és micsodájáról.

Irigyeljük Szopit, mert ő már láthatta azt, ami nekünk még csak leírhatatlan izgalmainkban él. Látom, Gizka már rég szemet szúrt a suhancoknak. Falkába verődve csalogatják, s ha sokan vannak, el is megy velük. Különös ösztön: sötétedéskor kincsekkel sem tudnák elcsalni a kapufélfától, de nappal elmegy. Kettesben sem mozdulna senkivel. Ha egyetlen kéz nyúl ki utána, vad mozdulatokkal messzire rohan, de ha sokan akarják érinteni, nevető sikongással eltűri.

A kora délelőtti órákban indulnak el a Sugárúton a rétek felé, fél tucat fiú és Gizka. A lány középen megy. Nesztelen vonuló madárcsapat, halkan beszélnek, titkot visznek maguk között. A lányt fogó kör szűkül vagy tágul, de el sosem szakad.

Ahogy kiérnek a házak közül, vetkőzni kezdenek. Míg a széles mocsárág mentén haladnak, meztelen felsőtestüket csapkodják halk, nyüszítő kacarászással, de ez sem tart sokáig, csak mintha egy tisztáson rebbennének át, majd eltűnnek a bokrok között.

Mi, prédára leső ragadozó kölykök, követjük őket. Néhányan földre eresztik nadrágjukat, úgy mennek tovább. Nemsokára már csupaszon fogják körbe a lányt. S a kör némán szűkül: a meztelen suhancok szaggatott lélegzete érinti Gizkát. Félkörben kerülnek, kitérnek a fürdőzők elől. Gizka tudja a fiúk meztelenségét, de nem tiltakozik. Szemlesütve halad köztük, és szempillái alól szép, barna testüket kémleli. Rekettyebokor alá heverednek, otthonosan mozognak: rejtett zsiványtanya fedelét érzik a fejük felett.

Az első meztelenek hasra fordulnak, földdel és fűvel takarják el magukat. Aztán a többi is földre ereszti nadrágját, és sóvár szemekkel elnyúlik a fűben. Gizka az íratlan szertartás szerint most is középen ül, meztelen suhanctestek koszorújában.

– Vetkőzz le te is – biztatja a legidősebb fiú.

A lány elpirul, és lesütött szemmel nemet int. Eddig még egyszer se pillantott föl. Talán azt se tudja, hol van. Játéknak hitte a dolgot, amihez fiúk és lányok kellenek. Talán az út feléig nem is gondolt másra, mint játékra, pedig ez már más, itt minden mozdulat izgalommal teljes. A földet nézi, a föld pedig meztelen, feszülő testekkel van tele. Nem is tudja, honnan támad benne a reszketés.

Arca, homloka, füle, nyaka, mind piros: piros virág a fű zöldjében. Kopott ingruhája jóformán csak az ágyékát takarja meg feltűnően erős mellét. A suhancok szeme éppen ezt nézi éhesen, a ruha alsó és felső szegélyét, középen és fönt mintha nem is volna semmi, csak az alaktalan űr és messzeség.

– Vetkőzz le! – szólítják másodszor is.

A kislány előrehajol, a fűbe tenyerel, térdre emelkedik és föláll. Most oldalát mutatja a fiúk többségének, s a földről nézve testének méretei hatalmasra nőnek, szeme lázasan csillog.

– Hazamegyek – mondja rekedten.

A legnagyobb fiú elébe ugrik.

– Nem engedünk… nem mehetsz – dadogja, és nyúlna a lány válla után, de a következő pillanatban fedetlen ágyékára kapja a kezét.

A fiú zömök testén feszülnek az izmok. Bőre jóval barnább a többinél, s ezt a fű zöldje és a lány ruhájának fehérsége csak még jobban kidomborítja. Még takarja magát, de két keze lassan lecsúszik az öléről, ugrásra kész ragadozó áll a lány előtt.

A lány is érzi a veszélyt, éhes fenevadak gyűrűjében áll. Elfutni nem lehet, veszélyes itt még a tiltakozó mozdulat is. Vagy védekezni kell, vagy az ösztöneire bízni magát, vakon.

Csak a szempillája mozdul, s alulról kezdi nézni a fiút. Szeme csak résnyire nyílik, így indul el lassan egy számára ismeretlen táj felé. Szempillája alig láthatóan remeg. Nem tehet mást, továbbmegy. Izgalma hajtja, félelme védekezésre készteti.

A fűben fekvő testek félkarnyi magasságig emelkednek. Már nem takarják magukat.

Az örökkévalóság mezőin lehetnek ilyen lassúak a mozdulatok. Most a lány is úgy tesz, mintha ő volna az örökkévalóság.

Most a fiú combját nézi: oszlopok, felfelé gömbölyödő izmok. Láthatott már ilyet máskor is, de ez más, ezt mások szeme láttára teszi. Már nem tud mozdítani a fején, csak a tekintetét emeli tovább.

A fiú bal combjának belső oldalán szemölcs feketéllik. A lány tekintete most ezen az apró fekete ponton remeg. Egy pillanatra mintha félelem akadályozná szemének továbbmozdulását. De továbbmegy fölfelé, a fiú öléhez, majd mozdul a feje is. A szemben ülő meztelen testek lassan a kör közepe felé csúsznak. Nem takarják magukat, szégyenük elmúlt, Gizka pedig úgysem őket nézi.

A lány feje most lehajló fűzfaág, törzse kissé hátradől, már a fiú derekát nézi, majd dacos mozdulattal a szeméhez táncol. Egymást nézik, szemtől szembe. A lány vastag ajka megnyílt, testét elönti a pír, s tág szemekkel nézi a fiút. Pilláinak remegése megszűnt. Már nem fél. Talán büszke is az erejére, a bátorságára. Nem futott meg, elkerülte az erőszakot, állta a próbát. Talán maga se tudja: felnőtt lett.

Mindez rövid ideig tart, nem tovább, mint a nyárfalevél három fordulása a növekvő nyári melegben.

Először a lány mosolyodik el, majd a fiú is. Gizka a földre huppan, és tekintete körbejár az izgalomtól kipirult arcokon. A fiú most egyedül áll a kör közepén. Bőrét perzseli a nap. Nem tud mit kezdeni magával, tanácstalan. A fűben ülők nézik és rámosolyognak. Az ösztönök nyers játéka véget ért. Érzik, ezt megismételni már nem lehet. A vágy és az izgalom széthull, mint a fűre, levélre és bőrükre záporozó sugár.

Rikoltozva futnak a víz felé. Már mások előtt sem restellik meztelenségüket. Kacagva vetik magukat a meredek partról a vízbe. Szétszóródnak a hullámokon: vízre szórt barna falevelek. Átúsznak a túlsó partra, lebuknak, fölbuknak, alámerülnek, hogy halak után kutatva körbetapogassák a víz alatti fűzgyökereket.

Nincs szerencséjük. De talán nem is a zsákmány reményében teszik ezt, csak kelletik magukat. Nem tudják, mi következik ezután. A következő percek szép reményében születik bennük újjá a gyermek, rövid időre, amíg háromszor hosszába ússzák az egykori vályogvető gödör kákás-hínáros vizét.

Visszafutnak a bokrok közé, és keresik előző fészküket. A lány nem ment el, ott könyököl a fűben, szentjánosbogárral beszélget. Gizkához már csak a nagy fiú ül, külön, távolabb a többiektől. Nem ülnek már félkört amazok sem, sort fekszenek két bokor közé, mint a messzire húzó madarak.

Ki-kihajolnak a sorból, és mosolygó féltékenységgel nézik a fűben ülő fiút és lányt.

Köztük ül a Kendi fiú is. Ő a legszeplősebb és legszemérmesebb. Szemlesütve hallgat, legfeljebb utánozva követi a többieket. Utolsóként kezdi a nevetést, de elsőnek hagyja abba.

– Szedjünk Gizkának tojást – szól az egyik fiú.

– Inkább kismadarat.

– Mit szeretnél? – fordulnak többen is a lány felé. – Csízt?

– Seregélyt?

– Sárgarigót?

– Tengelicét?

Gizka nevet, és nem tud választani, de arcán öröm látszik, és nevet.

– Szedjünk tojást – ismétli az előbbi hang.

– Milyet?

– Szarka alól.

– Mit csinálsz vele? – kérdi a legnagyobbik.

– Tyúk alá rakjuk…

– Ha kikel, szeplő veri, aki kiszedte.

Csak a lány nevet, és a Kendi fiú arcát nézi kárörvendőn.

– Akkor szedjünk fürjet…

– Az elrepül.

– Foglyot.

Már senki sem ellenkezik. Magukra rángatják a csomóra dobált nadrágokat, és szertefutnak. A bokor alján csak a lány marad, de a fák mögül is őt bámulják. Nem lehet egyedül. Gizka most magát nézi: előbb a karját, a lábát, a combját, mellét, mint ha most látná magát először: mozdulatai mint a várakozó madár tollászkodása.

Legtöbben a keblükben hozzák a tojásokat. Mielőtt a fűben csomóba raknák, mindenki megköpdösi zsákmányát. Kis fehér halom: apróbbak-nagyobbak, fehérek és pöttyösek. Estére sokfajta madárszem lesz tele könnyel. A Kendi fiú láthatóan szomorú: szeplőiért és lágyszívűségéért csúfolják. Ökörszemtojásokat hozott. Tudta, ha más madáranya alá kerülnek, elpusztulnak, mégis belemarkolt a fészekbe. Rosszat tett, de még hencegnie sincs mivel, csak úgy, sután csúsztatja oda a három védtelen tojást. Ha üres kézzel jön, azért is kinevetik. Ebben a falkában a csúfolódó nevetés felér egy veréssel: megbélyegzés, amiből csúfnév is születik, árnyék, amely az embert vénkoráig követi.

Gizka örül a tojásoknak, ajándéknak tekinti őket. Talán tapsolna is örömében, de ezt még nem tette, csak látta.

– Hová vigyük? – kérdi komolyan a legnagyobb fiú.

– Gizkáékhoz.

– Nekünk csak három nyulunk van.

– Öreg Harasztinéhoz, annak mindig ül kotlósa.

– Boszorkány az, még a követ is megrontja.

– Szóbeszéd…

– Szopiékhoz…

– Ott még a pulyát is macska melengeti.

– Rózához…

Mindenki hallgat, és a Kendi fiút nézi, aki zavartan süti szemét a földre.

– Mit szól az anyád?

A fiú vállat von.

– Kotlóstok van?

– Úgy tudom.

– Hát az apád?

– Otthon nem sokat tesz.

– Anyád iszik – mondja határozottan a legidősebb fiú.

Kendi megrándul, és dacosan a fiú szemébe mered. Sértett dühében előregörnyed, de nem mozdul. A háta mögött összesúgnak.

– Pletykabeszéd – védekezik erőtlenül.

Elindulnak. A tojásokat Gizka ölébe rakták. Ismét középre fogták a lányt; gomolyogva mennek hazafelé, mint a rajzó méhek. Mocsarak és rétek szélén vonulnak, majd föl a Sugárúton. Emberek jönnek szembe, előbb a lány fedetlen combját nézik meg, néhányan utánuk is fordulnak, kíváncsian követve hangos vonulásukat.

A Kisközön libasorba rendeződnek. Csak a szárnyuk hiányzik meg az egymást biztató madárhangjuk, hogy messze szálljanak. A Kisköz szűkülő kanyarulatai hajlítgatják soraikat, miközben egyre feljebb emelkednek a hegy oldalán.

Delet harangoznak.

– Harminc harangozás után kikel minden madár – mondja a legidősebb fiú.

 

A kocsmától két házzal feljebb áll a fűszeres boltja; népes zsidó család, Salamonék. Az asszony Fánika, a férfi Mojse. Egy idő óta Róza minden reggel az első vevőjük. Nesztelenül lép az üzletbe, mint a pirkadat. Köszön, de azt is restelkedve. Újabban ilyen minden mozdulata, alázkodó. Vert kutyák szoktak így az ember lábához dörgölőzni.

A pult mögött Fánika áll. A házban ő az első kelő. Nem óra szerint, hanem az üzlet szigorú íratlan törvényei szerint nyitja és zárja a boltot. „Korán nyitni, egy boltot a vevő sohasem találhat zárva…” Fánika naponta ismétli ezt gyerekei előtt. Mondja és cselekszi is.

Gyerek szemével nézve Salamonék boltja kis paradicsom. Fűszer, aszalt szilva, ostorszíj, kocsikenőcs, pemetecukor, szentjánoskenyér, kávé, légyfogó és liszt szaga keveredik benne, mint ókori hajófenékben. Az üveg cukorkatartók, a fiókok, a polcok, a rézfogantyúk szabályos rendje és ez a sok forrású illatkeverék feledteti a képzelt hajófenék hiányát.

Fánika alacsony, sovány asszony. Fekete szeme mindenütt jelenlevő tükör; tekintete egyszerre szigorú és kedves. Ha vevő köszönését fogadja, apró mosoly szökken a szájára, de ez rövid, mint az ajtó fölötti csengő egyszeri csilingelése. Fánika napjában megszámlálhatatlan sokszor teszi ezt: szája két szegletébe már sötétedő ránc mélyült a millió mosolytól. Fánika már akkor is elmosolyodik, ha a konyhában vagy az udvaron éri a csengő hangja.

Mire a csilingelés hangja a tárgyakhoz ér, Fánika szeme már komoly. Kedvesen kérdez, de keze már nyúl is a merítőkanál után. Ahogy a zacskót a mérlegre teszi, szeme már éles, szigorú és talán a mérleg nyelvecskéinél is pontosabb. Ezt is napjában ismétli a fiai előtt: „Ne csalj, de mérj hajszálpontosan!” – s a fiúknak ezt gyakorolniok is kell. Vékony papírköteget tesz a mérleg tányérjára, addig kell rakosgatniuk, amíg a mérleg nyelve pontosan nem játszik.

Négy gyerekük van Salamonéknak: Sára, a legidősebb, a metszőhöz ment férjhez. Szamet nagydarab, széles vállú ember, kezében játékszer minden aprójószág, inkább bikákhoz, ökrökhöz, tehenekhez termett, mint káráló szárnyasokhoz. Szakállt visel, pajeszt és fényes fekete mellényt. Sára vékony testű, kedves arcú asszony, már másodszor szült ikreket, s Fánika siránkozva panaszolja: „Vékony asszony, vékony, alig bírja a nehéz embert, és csomó gyerek, csomó gyerek… Az apjuk erős, a gyerekek vékonyak, mint a gyufaszál…”

A második gyerek Ármin. Zömök, széles, lassan mozgó fiú. Héber iskolába jár, péntek estéken Salamonék népes rokonsága mind Ármint dicséri: „Okos, a rabbi kedvence” – mondják.

Péntek estétől szombat estig én rakom a tüzet és gyújtom a gyertyát Salamonéknál. Ilyenkor hallom, hogy Ármin és Fánika jiddisül beszélgetnek. Néha a többi is beleszól, de a fülem úgy hallja, hogy ők másodrendűek. Ármin a vigyázott fiú, rá figyel a többi testvér, olykor az öreg Salamon is. Pénteken este félkörben ülnek a házuk előtt, s jobbra-balra hajlongva nézik az eget. Egy csillagot várnak mind, mégis Ármin mondja meg, mikor van itt az ima ideje. Irigylem a zsidó fiút, hiába nézem az eget, nem látom a csillagot, amelyből olvasni tud.

Salamonék vallásosak, imaszíjjal és furcsa, mintás kendővel kezdik a pénteki imát. Mire a gyertyákat gyújtom, már minden az asztalon van: kalács, macesz és sok jó illatú sült hús. A bolt különleges szaga itt nem érződik, ajtóval és függönnyel zárják ki a lakásból. Függönnyel takarják el az udvari ablakokat is a sok éhes gyermekszem elől.

Salamonék boltját szeretem, de a házukban idegen vagyok. Gyertyagyújtás közben éhes leszek, kínzó éhség rántja görcsbe a gyomromat. Ennyi jóféle ennivalót hónapok során se látok. A gyertyák, a tiszta fehér abrosz és az idegen nyelv gyors szavai között szegénynek érzem magamat.

A másik fiú, Hájem, nagy, pajeszos, vékony, fekete szemű gyerek. Bűvész szeretne lenni. Naphosszat alig tesz mást, mint ezen gondolkodik és gyakorol. Bal karja belső részén, a csukló és a könyök között már barna csíkot árkoltak az aprópénzdarabok. Itt sikálja az eltüntetésre szánt fémpénzeket, míg ingujjának egy külön kis zsebébe sikerül csúsztatnia.

Hájem okos arcú fiú, s kezdetleges bűvészmutatványai kissé titokzatossá is teszik. Ha kilép a házból, verébcsapatként rajzanak körülötte a suhancok, kérdezzük, faggatjuk, fogjuk a kezét, kérleljük, mutasson valami csalafintaságot. Időnként Hájem érthetetlen módon eltűnik. Várjuk, kérdezősködünk utána, de Ármin csak a vállát vonogatja, és megy tovább.

Aztán váratlanul előkerül, és mosolyog, mintha napok némaságát akarná kárpótolni. Ilyenkor a szőlőhegyre csaljuk borzlyukat lesni a vízmosta mély árkokban, és Hájem jön. Ott meg addig nyaggatjuk, míg meg nem mutatja megmetélt micsodáját. Mert arra voltunk kíváncsiak száraz-szomjasan, a körbemetélésre. Hogyan? Miért? Mikor csinálják egyáltalán? Hájem nem árul el semmit, csak mosolyog titokzatosan.

A negyedik Salamon gyerek Rüfke. Nem szép, nem is kedves, csak megy és a földet nézi. Olykor utána lopakodunk, hogy meglessük. Nem nyúl soha semmiért a földre. Ő a legridegebb Salamon, cinikus, beszédében büszke és elutasító. Játszani nem láttuk soha. Pénteken este, de máskor is makacsul külön ült a többiektől, mint aki iszonyodik, és másféle életre készül.

Fánikát szeretik. Az emberek természetes vonzódásának nehéz lenne okát adni. Úgy tudják, hogy Fánika szigorú, vallásos, néha bőbeszédűen panaszkodó, dolgos, korán kelő. Ezért Fánika jó.

Róza először neki panaszolta el gyalázatát, amikor először jött pálinkáért.

– Megvert az uram, Fánika.

– Rossz ember – mondja, miután erőt vett megütközésén. – Bűn az a mi hitünk szerint is.

Fánika az utolsó szavakat már gyorsan, hadarva mondja, s keze önkéntelenül a merítőkanál után matat.

– Megvert – ismétli Róza, s közelebb lép a pulthoz, hogy közelebbről nézhessen a másik asszony arcába.

Távoli fák egymáshoz hajlása ez. Fánika talán azt várja, hogy az ajtó csilingelése szétoszlassa ezt a kínos, néma pillanatot, de senki se jön, üzletre, vásárlásra korán van még. Megállt az idő, s most csak ők vannak, két asszony egyazon világból, a fűszeres pultjának két oldalán. Homlokuk majdnem összeér, de az idő és a gondolatok távolsága mérhetetlenül nagy közöttük.

Fánika szeretne mondani valami vigasztalót, de nem jut eszébe semmi, pedig máskor percenként van szava az emberekhez. Úgy látszik, az egyszerűbb, könnyebb hozzáfűzni valamit a köszönéshez. Róza arca görcsös fából faragott bibliafedél. A zsidó asszony megrettent, hátrább lép. A talmud sorait pergeti magában, az ismerős sorokat keresi. Jót akar mondani Rózának… S akkor megérzi a maga ősi fájdalmát, a bántásokat, a szétszórtság kínjait, amit kívülük nem tudhat más. Szavait nem érteni, de a szája ezt mozogja: „Izrael fájdalma nagyobb, mint bárkié a földön…”

Először az asszonyt érzi tehernek, aztán a bolt fiókjait. Végül a sajnálat önti el. „Jahve biztosan jót szólna Rózához, Jahve ilyenkor vigasztal…” De a megszokott tárgyak vonzását nehéz leküzdeni.

– Ilyenkor mi a rabbihoz megyünk, ő mondja el, mit kell tenni.

– Az más, maguk más népek, másként élnek, tiszták. Krisztusnak is ajtót nyithatnának. A nagyobbik fiát eszesebbnek mondják a rabbinál, megváltó is lehetne…

– Nem – vág közbe Fánika ijedten, az nem, a megváltók magányosak, a messiások egyedül vannak, egyedül is halnak meg. Nekünk együtt kell lennünk. Bölcsekre van szükségünk, nem megváltókra.

Fánika sápadtan mondja ezeket a szavakat. Utána csend.

– Magához jöttem – mondja mozdulatlan arccal Róza. – Mérjen nekem pálinkát – és egy hosszú nyakú butéliát tesz a pultra.

– Nem szabad, szomszédasszony, ezt nem szabad, aki rosszat cselekszik, az fogja magát víz és kenyér böjtre.

– Magamnak viszem…

– Jahve, Jahve, nekünk nem szabad pálinkát mérnünk.

– Nekem adhat.

Fánika töpreng, majd a függöny mögé megy, és teli üveggel tér vissza.

Róza után csak egy bágyadt csilingelés marad, Fánika most képtelen mosolyogni, arca merev, mint a kő.

Salamon alacsony, kövér, szakállas ember. Hosszan és mélyen alszik, s Fánika neheztel érte. Rüfke születésekor éjszaka fogták el a fájdalmak. Türelmetlenül szólongatta a férfit, hogy indulna bábáért, de az félálmában csak ennyit válaszolt: „Nem várhatnál reggelig?” Az asszony sokaknak elmondta ezt, hogy legalább így szerezzen magának némi elégtételt.

A férfi rendszerint későn kel, és csak nyolc körül jön be a boltba. Sokdioptriás szemüveget visel, olykor mégis tapogatózva lépeget fióktól fiókig a pult mögött, mint egy vakláló nagy denevér. Ekkor már lanyhul a reggeli vásárlók jövésmenése. Szuszogva tölti fel a fiókokat liszttel, cukorral, sóval, majd az üres zsákokat hajtogatja össze gondosan, mert tudja, hogy Fánika figyeli, és minden pillanatban rászól, ha nem a kedve szerint végzi a dolgát.

Látom már azt is, hogy Fánika szigorú, de tapintatos. Ha a férjet korholja, jiddisül szól hozzá, ha kedveskedik, magyarul. A szavak hangulatából érzem ezt.

Aztán a bolt és a lakás közti átjáró kisasztalához ül Salamon. Papírokat rak maga elé és számol. Ha megakad, Fánikát szólítja. Az asszony fél szeme a bolté, másik felével a családot tartja számon. Főzni rendszerint Rüfke kezd, őt is Fánika vezeti. Behunyt szemmel is tudja a konyhai lépések irányát. Maga nem lép ki az üzletből, de a cukrosládához vezető néhány lépés elég ahhoz, hogy a keskeny ajtón és a kisszobán át kormányozza a lányt.

Számon tartja, Ármin mikor megy és jön az iskolából. Ha otthon van, tudja, hol tart az olvasásban. A pult mögül kérdez, és Árminnak felelnie kell.

Hájem szeretne kitörni ebből a szűk, szigorú körből. Szökni próbál, de ez csak akkor lehetséges, ha délutánonként Fánika, a család fáradhatatlan akarata elernyed, és ledől egy kicsit. Tudta nélkül lehetetlen elmozdulni hazulról. Az üzletből látja az utcát és az udvar kijáratát. Hájem csak a zsák alakú nagy udvarba menekülhetne, ám az a nap minden szakában kopott öltözete, taknyos orrú gyerekek gyülekezőhelye.

Fánika csak így tud élni, ilyen szigorú fegyelemben, s a család minden tagjának ehhez kell igazodnia. Gondolatban együtt van mindenkivel: főz, számol, olvas, rendreutasít, beszél a vevőkhöz, figyeli a mérleg játékát. Fánika láthatatlan idegekkel hálózza be a család életét és az időt. Napközben talán haragszanak is rá, de estére ismét hozzámelegednek, és szeretik.

 

Vannak emberek, akik gyermekkorom múlásával szóródtak világgá. Róth Károly ilyen volt. Halk szavú, dolgos ember. Magáról azt mondta, kommunista, s ezt magyarázta folyton, a jövőt: „A világforradalom győzni fog, hiszek benne… Mi gyereket is csak azután akarunk, a világforradalom győzelme után…”

Napok és lépések hosszával mérem a világot: a Kisköz és a zsákudvar életével. Itt pedig változatlannak, öröknek tűnik minden. Látom a felnőttek mozgását, jövés-menését, figyelem látható gondolataikat, s eszembe sem jut, hogy e látható világon kívül más is létezik.

A nagy messziség híre titkolózó suttogással ér el hozzám: Róth Károly másodmagával Spanyolországba készül, háborúba, forradalomba… Spanyolország, Madrid, csillagokhoz vezető távolság, valahol a képzelet legteteje… Este-éjszakánként ismeretlen szavak tapadnak a szájakra, mondják, ismétlik, ám jelentésüket alig értik.

– Merre van Spanyolország? – kérdik az öreg Harasztitól.

– Délnek kell menni.

– Milyen háború az?

– Forradalomnak mondják.

– Forradalom?

– Az.

– Ezek mit akarnak ott?

– Harcolni…

– Ki parancsolja nekik?

– A saját eszük, maguktól mennek.

– Kettecskén nem váltják meg a világot.

– Úgy mondják, már valóságos sereg van együtt a kommunistákból, mint Dózsa idejében.

– Esztelen próféták… mert oda vágynak, magasra, próféták helyére… És ki az ellenség?

– A rosszaság, az emberi rosszaság.

– Abból itt is van, kár nekik olyan messzire menni. Értünk miért nem harcolnak már? A parasztokért? Miféle emberek ezek, akik sohasem látott idegenekért a világ végére is elmennek, és odaállnak a puska elé, miféle emberek, öreg?

– Ilyenek… ismered őket magad is, Krisztusok, mert keresztfára mennek, ezt nem mondják így, de lehet, hogy ők jobban tudják mindenkinél.

Az igaz szavak, a képzelgő találgatások előbb vízként körülfolyják a két embert, aztán megemelik őket. Előbb csak egy fejjel tűnnek ki, nemsokára már valami megfoghatatlan magasságnak számítanak. Félve tisztelik őket: félnek érthetetlennek tűnő elszántságuktól, az ismeretlen nagy messziségtől. Egyeztetik tettüket, mérnék, hasonlítanák parasztősök és kenyérkereső vándorlások történeteihez: nem illenek sehová. Az eddig ismert életek egyetlen öltözéke sem simul a testükre. Ezért kételkednek.

Előbb a szavak győzik le a hitetlenséget, aztán a cselekvés. Búcsúzás nélkül mennek el. Imádság, ének nem óvja léptüket, nem szól értük a harang sem. Úgy kelnek útra, mint a föld pora, nesztelen, alig láthatóan emelkednek a magasság felé.

S utánuk ez marad, valami képzelt messziség és magasság. Távolság, valós és emberi távolság, amit az otthon maradók találgatása igyekszik kitölteni… És a hírek; jönnek reszkető-remegő kis fényekként, csatákról suttognak a zsákudvarban, indulók sorait mondják nagy vigyázva. Rejtik a szavakat, mintha a messzi harcosok életét óvnák így.

A két ember közül csupán az egyik jött meg. Róth Károly, a rokon, világgá veszett. Él-e, hal-e, nem tudom, nem láttuk többet. A másik alacsony, sápadt, vékony ember, tüdőbajjal tért meg. Egymaga a háború tanújaként. Vigyázták a lélegzését is… Nem félt, életről, halálról többet tudott bárki másnál. Aki egyszer is látta meggyötört arcát, annak törött fadarabként testébe tört a spanyolos fáradt, kérdező tekintete. Emlékeztetőként. Ez maradt meg bennem is, a nézése, a szeme… Arca konok volt halálában is, róla mintázták haragjukat azok is, akik körülállták koporsóját.

 

Három suszter lakik az udvarban, az egyik, Balázs, itt fenn a tornácon. Sokéltű ember. Szép munkájú suszter, de a háromlábú székre csak nagy ritkán ül le. Csupán olykor, ha rájön a dalolás. Ez pedig kiszámíthatatlan, akár a nyári szelek járása. Csúfolják urak cipészének is, mert hozzá csak az hoz munkát, akinek több lábbelije van, és várhat. Télen a nyári cipőket, nyáron a télieket kalapálja. Néha két évszakot is eltart a várakozási idő. És mégis keresik, nógatják, járnak a nyakára hetek, hónapok hosszán. Becsülik, mert szépen dolgozik. Ha csizmára tesz foltot, ha új cipőt csinál, egyformán szép munkát ad ki a kezéből.

Az első nóta nehezen jön a szájára. Lassan gyűlik belé a jókedv, mintha méhecskék hordanák messzi ország virágairól. Nem hangulat ez, testi-lelki kényszer: költöző madarak menés-ösztöne. Élete évszakokra törik, nem a naptár szerintire, hanem saját természete szabta szakaszokra.

S ha eljön az éneklés ideje, nagy, tátott szájjal, öblös, mély, rezgő hangján dalol a suszter. Hallgatják, látják, nem törődik vele: kalapál és énekel, mindent, ami a szájára jön. Nótákat, zsoltárokat, csúfolódó éneket, mindent, ami a szájára jön. Hite szerint református, de ilyenkor nem tesz különbséget; szombat estéken abba a templomba tér, amelyikbe hamarább harangoznak. A hátsó padba kuporodik és énekel. Ha hosszúnak tartja a pap beszédét, beleénekel az ima vagy a prédikáció közepébe. Ilyenkor megbotránkozva nézik a susztert, de tehetetlenül, ájtatos képpel megvárják, míg befejezi. A papok tartanak tőle, jobban, mint az esperes vagy püspök szigorától, mert az előre elkészített gondolatokat már a puszta jelenlétével megzavarja.

Régen készül a zsidók templomába is. A tornác végére áll, és onnan fenyegeti Salamonnét:

– Elmegyek a templomukba, Fánika, megtanítom magukat énekelni…

– Jahve, Jahve, ne engedd ezt meg! – és kezével csapkodva az égiektől vár szigorú feddést a suszter fenyegetésére.

A dal és a jókedv ideje után a hosszú, hallgatag évszak következik: a tehenek évszaka. Három gyönyörű tehene van a suszternak, ez minden vagyona. Hetekig ezekben gyönyörködik, legelteti, simogatja, tisztogatja őket. Jóformán csak éjszakára mozdul el tőlük. Az istállóban rendet és tisztaságot tart, ahogy Svájcban teszik. Svájci szaklapot járat, a szavakat ugyan nem érti, de lefordíttatja magának. A svájci nagy tőgyű tehenek képeivel van tele a konyha és az istálló fala: gyönyörködik bennük, és hasonlítgatja a magáéhoz.

– Svájc a tehenek hazája – magyarázza az érdeklődőknek –, Belgium pedig a nyulaké. – Többet egy szót sem tudna mondani egyik országról sem. Számára ez az európai földrajz ábécéje. Innen kél útra, és ide tér vissza.

– Svájc a haladás, azt kell utánoznunk – mondogatja vasárnaponként az udvaron kártyázóknak.

A tehénistálló padlásán hatalmas belga nyulakat tart. Négykézlábra ereszkedve jár köztük, hosszan figyeli, majd magához emeli őket. Húsukat nem szereti, a rádiós Róth Károly rokonnak azonban minden vasárnap megnyúz egyet.

A borospince itt emberi és társadalmi rang. Az egyre szaporodó cseh hivatalnokok, fináncok, tanítók között a „társadalmi élet rangját” a pincézés jelenti. Lassan minden hivatalnoknak lesz egy pincés ismerőse, és minden pincének egy cseh jó embere: ezek az új helyzet, az új történelem ismeretségei.

A suszternek is van pincéje a hegyoldalban. Leggyakrabban a szemközti orvos jár hozzá, ez ugyan ungvári magyar, de hozza a cseheket is. Előbb orvosokat, majd egy cseh büntetőbírót. A suszter örül, és kínálgatja őket. Úgy a hangulat közepén, engedelmükkel elénekli a magyar himnuszt. S hogy megütközésüket oldja, elmondja a cseh és szlovák himnuszt is. A pince falára valaki felírta neki a „Kde domov můj” és a „Nad Tatrou sa blýska” szövegét. Onnan olvassa alig észrevehetően: cseh és szlovák kiejtése valóságos istenkísértés, de nem róják fel neki. Ha befejezte, tapsolják, aztán koccintanak, és fenékig isszák a poharat.

Balázs elunja a tarka teheneiben való gyönyörködést is. Ezután vadászatra adja a fejét. A szemközti orvost követi árnyékként, lesi, mikor indul vadászni vagy akár esti sétájára. Ha az orvos a mezőségre vagy a mocsarakhoz készül, Balázs fogja a doktor puskáját, hátizsákját, ölébe veszi drótszőrű foxterrierjét is, csak mehessen, szabadon lehessen, mert így nézheti a vadakat, a természetet, és beszélhet róluk.

Az orvos a vadkacsavadászat bolondja, a suszter pedig a hosszú, megfeszített leseket szereti. A hegyoldal róka- és borzrejtekeihez csábítja folyton az orvost.

– Ez csak olyan mészárlás, doktor úr… Jönnek a kacsák és puff. Lesni, várni, tudni az állat természetét, ez a vadászat – ellenkezik az orvos nyugodt, mezőséget kedvelő természetével.

Ha ráébred jó szándéka hiábavalóságára, elfordul az orvostól: halászatra adja fejét. Előbb a mocsarak mély vizeiben, az erdőszél két nagy tavában, a Kis- és Nagyibolyásban horgászik hajnalonként és késő délutánokon. Ilyenkor ezt dicséri; a vadászatból kiábrándult, állatok elleni irtóháborúnak mondja.

Nemsokára felhagy ezzel is. Ezután a kóborlás évszaka jön. Nagy törekeskosárral szűri a vizet, a mocsárszélek sekélyesein látni naphosszat, feltűrt rózsaszín gatyában hajlong. Ha felnőtt közelít hozzá, hadonászva visszafordulásra kényszeríti. Nem tűr maga mellett csak halk szavú gyermeknézőket, azokat is nagy ritkán.

Édes lehet a suszter vére. Nincs nap, hogy lába szárára ne ragadnának piócák. S ő tűri, hagyja őket, nézi, szinte élvezi, ahogy megduzzadnak bőrén a csúf, nyálkás, fekete állatok.

– Csak azt szíják ki, ami rossz, fölösleges a testünkben – motyogja maga elé.

Balázs lesoványodik, s egyre sápadtabb lesz. Térde már meg-megroggyan, ha iszapos, mély sárba tapos. Erőtlenedését természetesnek tartja, mint mindent, amit tesz. S mikor már alig van jártányi ereje, hazaállít. A Sugárúton jön felfelé, hátán a törekeskosárral. Aki utána jön, nagy, furcsa testű hernyónak nézheti. A kóborlás évszaka ezzel véget ért: jön fáradtan Balázs, szelíden, visszajuhászkodva az emberekhez, világot járt vándorlegényként.

 

Salamonék után lefelé lakik a második suszter, Szipcsay Alajos. Háza a legszegényebb, szalmatetős. Erős dohányos, recsegő hangú ember, a környéken talán ő szívja a legerősebb dohányt. Az ismeretlen megrémül, ha szólni hallja a susztert: hangja valahonnan a föld gyomrából indul, a mélyből, agyag, kavics, kő és homok rétegein tör át, amíg az ember füléhez ér.

Szipcsay Alajosnak kevés munkája van, nem is szeret dolgozni. Egyetlen vágya, hogy ősei vitézsége alapján bebizonyítsa a magáét is.

– Három ősöm volt vitéz, én sem lehetek más… Jogom van hozzá… A vitézségem jogos, jogos – magyarázza. – Csak a csehek nem akarják elismerni… Ezek nem tudják a vitézt, irkálnak-firkálnak, és a vállukat vonogatják. Ez nem vitéz nép. Sörösek… De eljön még a vitézek ideje, eljön.

A recsegő túlvilági hang külön súlyt ad minden szónak, mintha valami emberfeletti hatalmasság a föld húsába kívánná vésni a suszter mondatait.

Aki hallja ezt, furcsán érzi magát. Nem tudja, mosolyogjon-e, mondjon ellent vagy bólogasson Szipcsay Alajosnak.

– Még fog dübörögni a föld – toldja meg a suszter sokatmondóan előbbi szavait.

Vasárnaponként az udvaron kártyázik sokadmagával. Ott is jóslatszerű kijelentéseit ismételgeti: Fog még dübörögni a föld…

 

A zsákudvar legalján a harmadik suszter, Tőkési lakik. Hangyaember: kecskéje van, galambja, teméntelen nyulat tenyészt és méhészkedik is.

Esküvője napján a suszter összeveszett az anyósával, és kiköltözött a házból, magányra ítélte magát. Deszkát vett, házat ácsolt, szemben az öregasszony ablakaival, csak azért is. A faházban méhekkel, galambokkal, nyulakkal lakik együtt, ott vár a műhelye is. Feleségéhez a nagy házba csak akkor jár, ha sátoros ünnepeken a vénasszony templomba megy. A zsákudvar lakói tudják, ha Tőkési anyósa az Istennel társalog, a suszter gyereket csinál.

Gonoszul e szerint számítják a gyermekek jövetelének idejét is. Eddig négy gyereket szült a suszter felesége. Lányt, fiút és még két fiút. A legidősebb, Ella, velem jár iskolába: halk szavú, határozatlan, félénk lány.

Az utána következő Jani. Zsíros kenyeret eszik folyton, másként nem is látni, csak nagy darab fehér hátú kenyérrel a kezében. Innen kapta csúfnevét is: „Zsiru”. Az apjához hetek hosszán ez a fiú jár be, ő hordja neki az ételt is.

Tőkési számára az esztendő egyetlen hosszú nap: kapálást vállal harmadába, nyaranként meg részarató. A gazdák szeretik, mert pontos, jó munkájú. Ha learat egy darab földet, bámulni járnak irigykedve.

A hosszúkás fabódéban sonkák és nagy darab szalonnák, kolbászok lógnak rudakra akasztva a suszter feje fölött. Így szereti, ha közel vannak hozzá a dolgok. Kis körön bévülre hordja élete fontosnak képzelt tárgyait.

Tőkési nem szereti a kíváncsiskodó látogatókat. Engem is Zsiru visz a házba, mikor az apja kapál valahol. Aranycsiriz, csizma, méhsonkoly, talp, bőr, széna, szalonna, málna, kolbász és friss fű keveréke csap az orromba. Ennyi jó ennivalót életemben még nem láttam. Polcok sora, s mindegyiken valami érdekes szerszám, tárgy vagy régiség. A hangyaember szerzőgyűjtő szenvedélye mindenütt jelen van: szagokban, ízekben s a tárgyakon megtörő színek sokaságában. Most gyönyörködhetem, foghatom, érinthetem a suszter féltve őrzött tárgyainak akármelyikét. Megbizonyosodhatom titokzatosnak hitt dolgairól.

Éhes vagyok. Sokszor vagyok éhes. Apám anyai nagyapám alig öt hold földjén gazdálkodik, aratástól aratásig sohasem tart ki a kenyér. Március végére elfogy a szalonna, április végére a liszt, júniusban már nincs egy kanálnyi zsírunk sem. Éhezünk, de beszélni nem szabad róla, az éhezést nem látják. A látszatra kell vigyázni meg az önérzetre. Amíg mások nem tudják, hogy hiányt szenvedünk, valójában mindenünk van. Ezzel áltatjuk magunkat… A megaláztatástól félünk, mert az éhezés megalázás, de ezt félünk így mondani.

Ezért fogadom el Zsiru hívásait is, mert általa beszabadulhatok a kincsesládába, és ehetek szalonnát.

Egy polcon ülünk és eszünk. Rövid, kicsiny öröm, fonákja keserű érzés. A mozdulatoknak eltorzult visszhangja kél, magasból dobott kő görög bennem lefelé. Sietve, kapkodva eszem. Mihelyt jóllakom, szeretnék elfutni innen. Titokban. A jóllakottság is megalázhat, most érzem: az alamizsna kenyér, a darab falatért való barátkozás is. Anyámon kívül még nem adott senki enni, csak most, a suszter világtól takart házában.

Tőkési remeteházának van egy csodája, az órák. Az örökkévalóság nyugalmával ketyegő faliórák. A széles környék ismeretlen szenvedélye ez: a zsákudvar legalsó cipésze gyűjti a régi faliórákat. Aki nézi, látja, nem érti. Hétfőn napkeltekor felhúzza az órákat, aztán fülével, idegszálaival hallgatja ketyegésüket, hangjuk szerint különbözteti meg egyiket a másiktól. Fel csak akkor néz a cipők talpáról, ha egész órát harangoznak körbe a falakon. Ilyenkor figyelő szigorúsággal ellenőrzi a mutatók állását, s ha valamelyik sietve vagy késve mutatja az időt, nyugalmát veszti a suszter. Lassan már maga is egy óra örökmozgó szerkezetévé válik: füle akkor is hallja az ingák zaját, ha a mezőn görnyed valahol. Hogy a múló időt akarja-e maga után betakarítani, vagy az elkövetkező esztendők jövetelét kívánja siettetni, nem tudják, nem beszél róla.

A zsákudvar lefelé lejt, a föld közepe vagy a pokol tornáca felé veszhet így föld az ember lába alól. Aki erre halad, furcsa, kicsi hangok sűrűjébe keveredik: először távolról ható zümmögés ez, ami hullámszerűen erősödik, mint a telefondrótok rezgő zúgása. Majd ezernyi apró madár lépéseként hangzik, s ez egyszerre a fülekbe feszül, utána hirtelen finomodik, megtisztul, s már meg lehet különböztetni az órák ketyegését. Fent és lent, égen és földön nem hallani mást, mint a megszámlálhatatlan óra ketyegését. Úgy érzem, hogy a környező tárgyak magukba veszik az órák hangját, és megsokszorozva továbbadják.

Egy pillanatra azt képzelem, hogy most minden a megfoghatatlan idővé alakult át: Fánika, a tornácon könyöklő Róza, Hájem, Ármin, Rüfke, az öreg Salamon, a megbolondult kalapossegéd, Róth, a német rádiós, a szép munkájú suszter tehenei, nyulai, a vitézségre vágyó másik cipész, a nagy családú favágó, mind, mind az idő mutatói. Csak talán nem így tudják életük. Közülük senki sem hiszi magát órának. Talán csak a lenti suszter, Tőkési érzi azt, hogy az idő mindenkiben jelen van.

Lépek egyet a faház küszöbe felé, s abban a pillanatban helyére szűkül a világ. Az óraboltozat alatt a suszter kalapál, ütései zaját felszívja az összeolvadó ketyegés, mint a fogaskerekek közé hulló porszemet.

 

A zsákudvarnak időszakai vannak: az egyik a vasárnap. Ebéd végeztével a házak előtt ácsorog a férfinép, aztán aprócska suszterasztalok köré rajzanak. Széket hoznak csak magukkal meg marokba fogott paklidohányokat. Szótlan jönnek, hívó és tessékelő szó nélkül, mintha ősrégi szertartáshoz készülnének.

Nehéz, csomós, bütykös kezével a vitézi életre készülő suszter nyúl először a kártya után, az első mozdulat mindig az övé: ő kever. Szeme szűkre húzódik, mint a hiúzé, les, figyel, partnereit veszi szemre, akik mindig ugyanazok, de ilyenkor valahogy elváltoznak. Ellenfelek lesznek.

A kártyalapok búvópatak fényeként tűnnek a kezek alá, aztán csokorrá formálódnak, s az ujjak kört állnak, várnak, szolgálnak: tartják a zsákudvar vasárnapi imakönyvének lapjait. Nem mondják, csak gondolják, hogy a fejek vasárnaponkénti összeborulása az istentisztelet helyett van.

Míg játszanak, alig szólnak egymáshoz, hallgatásukból kötelet fon köréjük a csend. Salamonéktól időnként valaki kijön a házból, hogy megnézze az udvart. Félnek. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kél Fánikában, ha együvé görnyed az udvar minden férfia.

Tőkési, a lenti suszter sohasem kártyázik, de ott topog a hátuk mögött. Körbejárja őket számtalanszor, küzdve magával, hogy szóljon-e, vagy fojtsa magába kurta mondatait. Nyugtalan, egy kártyába sokáig sohasem néz, mindent akarna tudni és látni, s ha ez nem megy, egyre ingerültebben köröz a vállak fölött.

– Lucifer – szól rá a favágó második fia. Tőkési alig észrevehetően megrándul, és oldalra kapja fejét, mintha láthatatlan kéz ütésétől tartana. „Ördög” – így fordítja le magának az idegen hangzású szót: „ördög”, ő, s barlangba kiáltott ordításként visszhangzik benne a sértés. Nézi a kártyákat, de az iménti bántás már az idegeibe fogódzott. A feje megzsibbad hirtelen, a kártyák ábrái elmozdulnak helyükről, majd az asztal közepére ugrálnak, és összevissza futkosva keresik elvesztett helyüket.

Tőkési ilyenkor mindig megbánja, hogy kimozdul az órái közül. Egy pillanatra biztonságát veszti, úgy érzi, hogy valami hatalmas kéz a kártyák közé keveri és szorítja, nyomja, zsugorítja egyre kisebbre, míg a királyok mellé fekteti élettelenül.

– Lucifer – dobják az újabb követ Tőkési felé. S ez kijózanítja, elsepri szeme elől az ugráló képeket és színeket. Az ülő emberek válla valami messzi ködből tűnik a lába elé, és most felülről nézi őket: látja fejüket, hajuk színét, a nyitott inggallérok látni engedik némelyikük mellkasát is. „Majdhogy meztelenek – gondolja magában Tőkési –, csak a kártya takarja el őket a világtól meg kis időre egymástól is”.

A délután közepén megjön Róza. Előbb a tornác oszlopaihoz simul, majd előregörnyedve figyel. Árnyékként jött, alig hallhatóan, az alsó suszter mégis megérezte jelenlétét. Parázs ért bőréhez, amint megsejtette az asszonyt: magasba kapta tekintetét, a hegyek és az ég felé, valójában Rózát nézte a tornác kezdődő szürkületében.

Nem szereti Kendinét, viszolyog, fél tőle. Meghökken arcának sötét keretétől, az asszony örök-sötét fejkendőjétől. Ha Rózát nézi, sebzett arc tűnik elé, megperzselt virágcsokor, tavaszán barázdált asszonyarc. S mindez zavarosan az anyósát idézi elő, a vénséget, az életfogytiglani zsörtölődést és érthetetlen gonoszságot.

Tőkési a kártyákba pislog még, de gondolatai már a tornác oszlopaira fonódnak. Nem tud Rózától elmozdulni, szinte odadermed az asszonyhoz. Akárhová néz, a tornác látványa égeti szemét, hátát, oldalát, nyakát. Úgy érzi, hogy Róza egyedül csak őt nézi, messziről, közelről, fentről, oldalról. Közelebb hajol a kártyacsokrokhoz, de az asszony tekintete így sem mozdul róla. Egyedülvalónak tudja Rózát, ezért is bőszíti. „…Aki egyedül van, az messzi van mindenkitől – gondolja –, s az minek van, menjen, ne nézzen másokat, a vének vannak egyedül, a gonoszok meg a zsidók….” Mindegyiküket odaképzelte Róza mellé, az udvar mostani és leendő vénjeit, veszendőkként. „Sokan vannak, nem férni tőlük, mások miatt vagyok én is a világ szélére szorítva…” – keseredik benne a világ egyre sötétebbre.

Valahányszor társaságba keveredik, feldúlt lélekkel távozik onnan. Akaratán kívül történik mindez; most is előbb a kimondatlan szavak száradnak a torkára, aztán a szája dagadt meg belülről. S hiába nyelt, valami mélyről szakadó erő nyomakodott benne felfelé könyörtelenül. A tehetetlenség érzése szúr belé, majd lázadó békétlensége tovább kúszott, mire a tudatához ért, dühvé változott, minden testrészét megfertőző tehetetlen dühvé.

Ilyenkor maga fölé képzelt mindenkit, az udvar összes lakóit, akik valami magasságos lépcsőkön állva nézik őt felülről. Szerteszórva állnak, Róza a legtávolabb mindegyiktől, Salamonék ott is külön a magasság jobb sarkában, a vitézlő suszter mintha nem ismerné egyiküket sem, a rádiószerelő német kommunista egyre feljebb lépked feleségével együtt. Balázs suszter ott is a bolondját járja, teheneit szólongatja, s közben vadkacsák húzását lesi, a favágó családostul a világ legnagyobb fájába vagdalja fejszéjét… Az anyósát keresi most Tőkési, nem látja, sorra vesz minden lépcsőt oldalról felfelé és vissza, nincs…

– Lucifer – szólnak rá a kártyaasztal mellől. Tőkési előtt megszédül a világ, az udvar gonosznak képzelt képét széttöri e szó. Hirtelen mozdulattal elválik a kártyázók körétől, és lefelé indul az udvaron. Rángatózik a válla, ahogy halad, mintha sírás rázná. Nem szólnak utána, ismerik, tudják, hogy csak a számtalan óra zsongása oszlatja el a suszter felgyülemlett keserűségét.

 

A zsákudvar másik időszaka a borok forrása. Salamonékon és a favágó családján kívül az udvarban mindenkinek van vékonyka szőleje. Akárhogy esik is a szüret, november második felében már ihatónak tartják a bort. Előbb csak úgy kóstolgatják, egyedül, reggelenként, lopva. Majd a hideg beálltával gusztára sereglenek: azon a napon, mikor a külső ablakokon megjelenik az első jégvirág. Katalinozni gyűlnek, de nem a napok száma szerint, naptárt sem néznek előtte: télidő első napjához igazítják magukat, hangulatukat, mikor földre zuhan a tél első hidege.

Balázs pincéjében kezdik el: krumpli-, káposzta- és karalábéhalmokra dőlve hallgatnak egy sort. A nyárról kezdenek beszédet, meleg napokról szólnak, a szőlő éréséről, a must édességéről meg Aladár zenekaráról. Aztán inni kezdenek, egyetlen pohárból, az köröz szüntelen. Arcuk lassan a pince szürkeségéhez hasonul, alig is látják egymást: a hangjuk él, a szemük meg a bor csobogása.

– Ez milyen? – kérdi a vitézlő suszter. Rekedt hangja most talán mélyebbről tör elő, mint máskor, mégis úgy rémlik, hogy szavai valami irdatlan magasból hullanak a fejekre. Ez a mélyen rezgő hang belekapaszkodik a pince zugaiba, eluralkodik, és kérdez, kérdez, mintha az Isten szólongatná Balázs susztert a pokol boroshordói közül.

– Jóemberbor, öt puttonyos fehér rizling – válaszolja Balázs.

– Húzz a másikból! – mordul Szipcsay. Kis időre a bor csobogása tapad a reszelős hang hézagaiba.

– Amabból is adj! – Balázs engedelmeskedik, lopó szára koppantja a hordót. A kezek nagy kerék fogaiként érnek egymáshoz, adják és veszik az egyetlen poharat. Három hordó van a pincében, most ember is annyi. Esztendő hosszán ilyenkor hajolnak egymáshoz a legközelebb, éppen csak az idő múlása fér közéjük.

– Énekelj! – esik Balázsra a parancsoló szó. Az Isten hangja lehetett ilyen a teremtés félidejében: életet szólongató meg félelmetes is egyszerre. A vitézlő suszter már magasabban érzi magát a többieknél, úgy tartja a fejét is, mint aki fölfelé távolodva, fentről néz lefelé. Olykor valami sejtelmes összevisszasággal céloz is erre: „Ez az érett ital felemelő, az időtől függ minden, az tehet naggyá, felemelhet az idő…”

Az istenhangú suszter szavaira önkéntelenül is összébb csúsznak a nagy kerék fogai Balázs tulajdonképpen nem szereti ezt az embert. Hangját mégis úgy érzi, akár a saját vére kezére buggyant melegét. Nem tud neki ellentmondani. Balázs kezében most is megállt a pohár, az előző szavak valami láthatatlan falhoz ütközve visszhangzanak még benne: „az időtől függ minden, az tehet naggyá, felemelhet az idő…” De már nótához készül. Az előbb még pohár rajzolta körnek most ő a közepe.

– Melyiket?

– A kilencvenediket… Az a kezdet és a vég, benne van minden – szól vissza az istenhangja. Hárman mondják a reformátusok himnusz-énekét, de valójában csak Balázs énekel. Tőkési, a lenti suszter valami vékony nyüszítéssel minden hangok magasságán felül mondja a magáét. A vitézlő mérhetetlen alatta halad, mintha ő lenne a föld szeretete, melege és haragja egyszerre. Középütt Balázs van, akit hangja visz le s fel, a földet vagy az eget érintve billegetésével. Az ének versein bukdácsolva mindegyikük máshol jár, de mire a végére érnek összetalálkoznak ismét.

A csend csak annyi, míg közéjük folyik a bor csobogása.

– Most a himnuszt – parancsol az istenhangú.

– Melyiket?

– Először a mienket, aztán a mait.

– A franciákét, amire a Róth tanított.

– A Marseillaise-t?

– Azt.

– A veresekét mondjad most.

Percenként változik a pincébe zárt világ. A bor már mossa az emlékezet határait, de még így, tompuló erővel is a fenti világ kővé meredt képeit melengetik nótává. Látszólag tétován, kapkodva, mégis rend szerint, ahogy az élet véste beléjük az időt. Majd fél napja ülnek itt, de a maguk érzéseihez még nem jutottak el: a mindenki énekét mondják, zsoltárokat, hadseregek indulóit, himnuszokat, meg mások nótáit, az esperesét, a doktor úrét, hadnagyét és tanítóét.

– A himnuszt mondjad még egyszer – hajol előre a vezénylő nagy hang. A csendben most hallani a mennyezetről hulló homokszemek percegését.

– Nem! – kiáltja Balázs konokul.

– A himnuszt…

– Nem az Országház ez.

– Akkor a zsoltárt.

– Az templomba való… a magunkét mondjuk már egyszer, a mi szívünkét…

– Kutyák dala az, üvöltözés, a vadak énekelnek csak a maguk kedvére. Marhaság, igazodni kell, felzárkózni, az a fontos.

Lélegzésnyi időre elfúlt Szipcsay vasreszelék-hangja. Sipogva teleszívja magát, és a pince közepére lép: „Sorakozó, utánam sorakozz!” – kiáltja. A másik kettő a falakhoz szorul hirtelen, hallhatják, amint válluk és fejük felett idegesítően perceg a homok.

– Mak-mak – csúszik ki a lenti suszter száján. Maga se tudja, hogy félelmében vagy csúfolódásként mondta ezt.

– Utánam sorakozz! – ordítja ismét az istenhangú.

– Szarvitéz – köpi feléje Balázs.

– Mak-mak…

– Nótát! – próbál még egyszer sereget parancsolni maga mögé a vitézlő.

– Nem vagy te atyaisten, nem is lehetsz az – mondja nyugodtan Balázs, és a lopó után kezd kaparászni a hordók felett.

Utolsó mozdulatával az atyaisten tisztelegni akart valami ismeretlen látvány előtt, de egyensúlyát vesztve beesett a káposzták közé.

A bor most úgy csobog a poharakba, mint valami magasból omló zuhatag.

– Te mi vagy, Balázs? – mordul az istenhangja.

– Ember.

– Milyen ember?

– Kicsiny…

– A porszem is kicsi.

– Olyan vagyok én is.

– Égessen meg a tűz.

– A földet nem eszi a láng.

– Azt a szél fújja szerte.

– Bosszú csak azon esik, aki hűtelen lesz.

– Papi beszéd – morogja az istenhangú –, hűtelenség nincs, kitalálás az csak.

– Elszakadni nem szabad…

– Mitől?

– Saját testünktől meg annak részeitől, a földtől, anyánktól meg azoktól, akik bennünk élnek… Nagy messziségre a madár sem megy egyedül, pedig annak szárnya is van… Aki egyedül indul nagyot akarni, idegeneknek kínálja életét…

– Kinek mondod ezt? – hajol közelebb Szipcsay.

– Neked, mert vitézlő akarsz lenni, nagyobb, mint mi vagyunk, fenn akarsz lenni, és még lent se tudod a helyed… Elszakítod magad az emberektől…

– Ámen – mondta didergő hangon Tőkési, a lenti suszter.

– Te milyen vallású vagy? – kérdi tőle az isten.

– Semmilyen.

– Akkor ne prédikálj, ne ámenozz, pap se vagy, püspök sem, hivő sem… Imádkozni nem tudsz, csak erőlködsz mindenki szeme láttára.

– Én csak azt mondom, rossznak ne legyen teljesedése, se víznek, se tűznek, szélnek se, gonosznak se – motyogta maga elé Tőkési.

– A próféták beszéltek így. Ezékiel meg Krisztus tanítványai, az apostolok – kiabál a pince félhomályában Szipcsay. – Az Isten messzi van, most a hazára kell gondolni, annak az ideje jövi a hazáé, az Istené már elmúlt, lealkonyult… Szép, tiszta hazánk lesz, magyar hazánk… „Sorakozó!” – ordítja váratlanul, és a kijárat felé tapogatózik dülöngélve.

Gyűrött manókként botorkálnak elő a tornácra. Velük és utánuk keserű füst gomolyog a pince torkából. Elől a vitézlő isten jön, az udvart és Salamonék házát nézi hunyorogva. Hátra nem néz, érzi, tudja, hogy a másik kettő követi, most az ő pincéjébe vonulnak. Az udvaron fagyos szél csap az arcukba, szemük sarkába könnyet facsar a hideg. Balázs az ablakokat lesi lopva: kis, szögletes jégvirágok táncolnak tekintetében.

– Sorakozz! – ordítja a vitézlő.

Belülről megsötétednek a felső ablakszemek. Balázs megrettenve válla közé kapja a fejét, tudja, nézik, figyelik őket. Restelli a nagyhangúságát. Úgy érzi, ruháját lemarta testéről a szél, s a földi mélység lejáratáig meztelenül kell gyalogolnia. Bántónak érzi a sok ablakszem figyelő kíváncsiságát.

Tőkési zsebre dugott kezével felhúzza nadrágja szárát, s úgy lépeget a másik kettő után, mintha hosszú, mérges füvek vernék csontszínű lábszárát.

Szipcsay pincéje alacsony, kivetettek vagy menekülők búvóhelye lehet ilyen az emberiség szélén. Támaszkodni lehet csak benne meg görnyedni fárasztóan. A suszter sokáig kotorász a zsebében, majd gyertyát gyújt, és elégedetten körbevigyorog. Önmaguk árnyékával szaporodnak hirtelen, amely érdekesen mozogni kezd az agyagfalon. Eltávolodnak, majd egymáshoz közelítenek az árnyak, időnként alaktalan fekete folttá folynak össze.

Egyetlen nagy hordó van a barlangban, középen: azt állják körül, s figyelik mozdulatlan ábrázattal, mintha attól tartanának, hogy világgá gurul előlük. Gémeskút ostoraként mozognak a kezek, emelik és teszik a poharat. S egyre jobban előregörnyednek, a mélységet nézik, önmaguk arcának tükrét keresik mámoros, tétova gyámoltalansággal.

Az atyaisten a torkát köszörüli lassan, kiköhögi magából a föld nehéz köveit, szólni kíván.

– A hadúr jön el – kezdi –, visszaadja hazánkat, tüzet hoz, az lesz a megtisztítónk, mindenki megkapja a magáét érdeme szerint… Ezek a csehek hivatalt csinálnának az egész világból, maguknak akarnak mindent. Foglalnak állandóan, most már a telepeseiket hozzák! Nem bántanak senkit, csak foglalnak, kolóniákat alapítanak… Így akarnak megtörni bennünket. Mi az istennek jöttek ide?… Őket nem bántja, hogy a zsidók egerek módjára szaporodnak, maholnap ellepik a földet, és gazdagszanak dologtalanul… Nekem miért nincs semmim? Hadúr kell, vezér, olyan, aki parancsol…

Balázs már nem figyel a vitézleni készülő suszter ordítozására. Egyre távolodva már más úton jár, előbb csak érthetetlenül zümmögi a szavakat, majd már dalolja is: „…jó lesz a bőre a bundának, a négy lába kocsonyának…” Befejezte, és újra kezdte. „Jó lesz a bőre bundának…”

– Sorakozz! – ordította az istenhangú –, sorakozz!

Felülről, a konyhából halk beszéd és edénycsörömpölés hangja szivárgott közéjük. Dübögve lehallatszott a kiszámíthatatlan lépések zaja is. Szipcsayt idegesítette, úgy érezte, hogy még itt is belebeszélnek a gondolataiba.

Hordóját nézte sértődötten, s időnként vállat rándítva elvakkantotta a „sorakozz”-t. Balázs makacsul ismételgette: „…jó lesz a bőre bundának, a négy lába kocsonyának….” Az alsó suszter fázósan bokázott a feljárat és a hordók között, és a szüneteket lesve belemakogott Balázs jókedvébe: „mak-mak, megfagyunk… mak-mak”.

Aztán kimentek az udvarra, és táncolni kezdtek, a sánta suszter keringőjét járták. Legjobban Tőkési tudta hajlítani a térdét. Ha fordult, ő látszott a legsántábbnak. Később tüzet raktak, és azt forogták körbe. Ilyen még nem volt az udvarban, eddig senki sem rakott tüzet a zsákudvar házai közé. Féltek. Meséikben és valós életükben a tűz vészt, a veszélyt jelentette számukra mindenkor. Most mégse tiltakoztak ellene. Előbb az ajtók előtt ácsorogtak az asszonyok, aztán koszorút fontak észrevétlen a táncolók köré.

Salamonék távol mindenkitől, az udvar bejáratánál bújtak csomóba. Bennük félelmet keltett a tűz, nézték, bámulták, mint valaha az égő csipkebokrot. Legelöl Fánika állt, akár a tüzek és emberek hangját felfogó ártatlanság. Kezét imára görcsölve szólongatta istenét: „Vigyázz ránk, Jahve, őrizz meg bennünket, Jahve, gonoszság nő körülöttünk, Jahve…”

Az emberek alakja árnyékot vetett: merev vigyázókét, félőket és ördöngös némán táncolókat. Előbb a házak tövéig nyúlt árnyékuk, majd ablakokra, házak falára, fák ágaira, aztán a végtelen magasságokba kúszott. Itt, ebben az udvarban minden élet az ég széléig érő árnyék, remény, ami mérhetetlen utakat tesz meg teljesüléséért.

Ilyen árnyékon jött le Róza is a Kisközön, s ahogy szokta, a tornác karfájára dőlve nézte a zsákudvar érthetetlen jelenését. Hideg volt, a csillagok már közeledtek az égen, az ablakok világán jégvirágok. De az emberek nem mozdultak.

Ott álltam én is köztük. Tűz vetette árnyékuk messziről jött, úgy, mint a sorsuk: ég aljától ég aljáig tartón. S ahogy mentek, naponta rántottak magukkal életük örvényeibe: árnyékukba állhattam nézni, figyelni cselekvésüket, aztán utamra engedtek szűkös jóakaratukkal a nagyvilágba.

 

Elmúlt vasárnap, megszűnt az ünnepi jövés-menés, elhalt a harangok zúgása is. Úgy tűnik, mozdulatlan csendességbe borult a világ. Hideg, sokszögletű darabba merevedett a széles mezőség. Utak, udvarok széle-hossza egybefolyik, mintha tej kavarogna a házak körül némán.

Alig két napja vagyok itthon, de úgy érzem, rám öregedett az idő. Berki Sándor teszi ezt. Küzdök magammal. Gondolatban már számtalanszor megtettem az utat magam és Kőműves Kelemen között. Valójában madárlépéssel sem mozdulok feléje. Vannak pillanatok, amikor szinte magamon érzem bőrének színét, rám vésődnek mély homlokráncai, arcomra veszem nehéz, tiszta mosolyát. De itt megtorpanok, gondolatban visszarettenek, és ismét messze vetődöm Berki Sándor haláltusájától.

Idézek barátokat, járok a gyermekkor emlékei között, idézek számtalan arcot, emberek közé vegyülök, figyelem sorsuk mozdulásait, és keresem azokat a szavakat, amelyeket Kőműves Kelemen ágyához vihetnék. Olykor az az érzésem, hogy valami ördögi akarat járat velem nehéz emlékű utakat, hogy erőlködésem láttán a képembe vigyorogjon gonoszul.

Árnyék vetül az ablakra, eltűnik, majd ismét megjelenik. Berki Sándor unokaöccse jár le s fel a tornácon, és valami érthetetlen szöveget ismételget. Aztán bejön a házba, és velem szemben leül az asztalhoz. Sokáig szótlan fürkészi az arcomat, majd megszólal:

– Verset kell gondolni.

– Milyet?

– Szépet, leánykérőt kell mondanom.

– Miért versben?

– Úgy szebb.

– Vannak régi rigmusok, választhatsz sokfélét.

– Az már nem olyan, más kell.

– Bátyád halálán van, nem vígságra való idő ez.

– Ő ígérte is, még mielőtt rosszul lett, neki ez könnyen ment, hamar össze tud gondolni egy verset.

– Gyászban leszünk.

– Verset gondolni nem vigasság.

– Nem mesterségem a verselés.

– De a szép szót csak tudod… Segíts vagy legalább figyelj.

– Miről akarsz verset?

– A szerelemről meg a madarakról.

– A madarakról is? Miért?

– A madár lelke szerelemtiszta.

– Nem mindegyiké.

– A galambé az… Hallgasd: „Galamb repül a magasságos égbe” – mondja a prédikátorok hangján.

– Ebből zsoltár lesz.

Előbb megütközve, majd kérdően néz rám, aztán az asztal lapjára pislog szégyenkezve.

– Ha ezt fogod ismételgetni, szárnyad nő.

– Nem tudok zsoltáros szépségű szavakat… És ne gúnyolódj velem, mert a szavaknak én nem a külsejét nézem… Mélység és magasság vagyunk, tudom, ehhez keresek szavakat, megfelelőket, a szerelem öröméhez illőket, mert a szerelem az öröm, emberi magasság…

– Mondd tovább!

– Eddig jutottam.

– Elölről kezdd!

– Te is tégy hozzá!

– Galambok ülnek a házak tetején… – kezdi.

– Szerelmes lettél a galambba.

– Jó madár.

– Van nála szebb is… Tollára, hangjára is szebb.

– Mifélék?

– Fülemüle… Sárgarigó, pinty, tengelice…

– A galamb mindnél jobb, a lelke más, nincs benne úrhatnámság, cifraság, egyszerű.

– Galambok reppennek a szélbe – mondom lassan tagolva a szavakat.

– Ez szép – mondja felvidulva.

– …Héja csap le rájuk…

– Miért héja?

– A leggonoszabb madár.

– Galambbal nem bír a héja.

– De gonosz, riasztgat, félelmet kelt… Embert ölni félelemkeltéssel is lehet, tudod te azt jól. A madár is fél, menti magát a rossztól.

– Folytasd!

– Héja csap le rájuk… menekülnek rebbenve, hegyeken-völgyeken szállnak, végtétre is összetalálkoznak…

– Klapancia.

– Mi az?

– Csinálmány.

– Nekem tetszik.

– Mondanád inkább a magad szavaival, a leánykérő úgy szép, ha őszinte.

– Az őszinte szó is lehet szép. Azért is akarom így, mert tudom, a leánykérő virágszedés, a legszebb örömünnep, olyan alkalom, ahol a kérést csak választott szavakkal lehet elmondani. A lakodalom már a ház küszöbe… De a kérő még előtte van mindennek, akkor még csupa tisztaság az ember.

– Erőltetett vigasság lesz ez így is, gyászban leszünk…

A Berki rokon arcára rákövesednek a vonások. Tekintete fájdalmasan öregemberes. A csend, ami közénk szakad, rosszabb bármilyen szónál.

– Ha tehetném, madárrá változnék – mondja lehangoltan.

– Minek?

– Visszatartanám Kőműves Kelement a haláltól.

– Emberi erő nem képes rá.

– Csodatevő madárrá lennék.

– Az is csak mesebeli emberekkel tud nagy dolgot művelni.

– Kőműves Kelemen földön és mesében egyaránt királyságot érdemelne.

– A mesebeli királyok is elhalnak.

– Ha madár lennék, nem érezném a halálok fájdalmát.

– Inkább elmenekülsz a világból, csak vigadhass…

– Legalább csak úgy, gondolatban, mert a madár szomorúsága kisebb az emberénél.

– Ilyenkor még gondolatban sem szabad elmenekülni – mondom ingerülten.

– Úgy szólsz, akár a bíró. Vádolsz. Mit akarsz éreztetni? A fölényedet? Nyugalmadat? Rideg szavak jönnek a szádból… Előbb tudakozódj, tégy szert az öregek bölcsességére, aztán mutasd a szigorodat meg az értelmedet… Lassan belep bennünket a gyász. Emberi színünket veszítjük, feketében járunk évek hosszán. Valami átok teljesül rajtunk. Már kilencedik esztendeje, hogy minden évben temetünk. Volt úgy, hogy télen is, tavasszal is koporsó mellé kellett állnunk. Te mindezt legfeljebb hallásból meg a levelekből tudod, az öregek haláltusáját te nem látod, nem érzed. Nem tapasztalod az elmenők után maradt ürességet sem. Küldesz egy sajnálkozó levelet vagy táviratot, és ezzel letudtál egy emberi életet… Letudtad… Pedig azok testéből lettünk, te is, én is.

– Öregemberek sorsa…

– Ne szólj vigasztaló papként sem – folytatja ingerülten. – A szamaritánus beszéd nem segít a bajban levőn, önmagunknak pedig semmit se mond. Ne sajnálkozz. Inkább a természet nyelvén beszélj…

– Te leszel a síkság nagy prédikátora – mondom lassan.

A Berki rokon kivárja, míg a szavak szerteoszlanak a csendbe, majd szigorúan azt kérdezi:

– Ástál már valaha sírgödröt?

– Nem.

– Itt azt is mi tesszük. Családon és rokonságon bévül temetkezünk. Olyan érzés, mintha élve darabolnám az embereket, minden ásónyom felér egy esztendő súlyával. Akaratlanul is újragondoljuk az életeket, amit tudunk és ismerünk a sorsokból. Holt öregemberek legénykorát szólongatjuk a legtöbbet az erejüket, a karjukat, táncaikat, katonakorukat, háborúikat, füvek kaszálását, templomba járásukat, egész az iskola padjáig kísérjük őket visszafelé… És mindig csak visszafelé, visszafelé gondolkodunk és beszélünk. Azt mondjuk sorra, ami volt, már csak volt… Sokat járunk temetésre és keveset lakodalomba. A fiatalok elmennek, máshol gyökereznek, máshol élik örömeiket. Számomra ez már sok, úgy érzem, lassan valami felborul körülöttem, pedig nagyon nem szeretném, ha egyensúlyomat bontaná. Több a virrasztó, mint a keresztelő… Ezért akarok leánykérőt meg verset, szépet, választott szavút, olyat, ami messzebb hangzik a harangok zúgásánál.

– Voltál már Kőműves Kelemennél? – kérdem félbeszakítva a Berki rokont.

– Mindennap elmegyek.

– Hogy van?

– A vére fogy… Sápadt, és mintha mosolyogna folyton… Róza azt mondja, a háború után látta így mosolyogni utoljára, mikor megjött a holtnak mondott katona fia.

– Hát Róza?

– Ha odahajol a testvéréhez, mosolyog… Különben sír, szünet nélkül sír, éjszaka is. Már olyan, akár egy vakon csapkodó denevér. S folyton azt hajtogatja: „Ez lesz a huszonhatodik, akit eltemetek… A könyörületes Isten igazságtalan…” Róza siránkozása már teher, félni lehet tőle.

– Kőműves Kelemen mit beszél?

– Azt kívánja, daloljunk neki.

– Melyiket?

– Amit mindnyájan tudunk… De én képtelen vagyok nótát mondani neki… Ha ránézek, elvész a hangom, látja ezt ő is… Tegnap azt találta ki, menjek a határba, és a régi utak irányában járjam be az alsó és felső mezőt, és számoljam sorra a fákat… Hazudtam neki, mert a dűlőszéli utakat legfeljebb az állatok szimata meg a madarak röpte ismeri a fák során. Én már nem találom, az emlékezet aljára temette őket az idő… Ma meg a templomtoronyba küld, hogy nézzem az időt.

– Mit mondasz neki?

– Nem tudom, még nem tudom, mert ha ezt a szabad, nagy mezőséget nézem magam körül, a madarakra gondolok, a füvekre meg a föld szagára… Ezért jöttem most hozzád, a vers meg a kérő miatt. „Galambok reppennek a szélbe” – ezt szépen mondtad, így kéne tovább is. A nagy szomorúságok arányában végtelen vígságot… Azért is jöttem, hogy idejében hívjalak, meg hogy mondanád el a legénybúcsúztatót, neked ezt tudnod kell… A kérőt én kitalálom, addig ismételgetem a meglevő sorokat, amíg a többi is eszembe jut.

– És az esküvő?

– A gyász enyhültével nemsokára. Tavasz végén. Úgy gyalogosan, végig a falun, sok néppel. Ha már meleg lesz, hogy az emberek kijöhessenek a házak elé, álljanak, mint a pogányok, nézzenek, az ablakokból integessenek, mint nagy ünnepekkor szokták. Visszafelé pedig a nagy rét szélén jönnénk, tavaszi fűben. Ismered azt az utat te is, balra nyárfasor, jobbra kaszálók egészen a folyóig… Valahol majd megállunk, kört fogunk, fordulunk is néhányat, úgy, mint mikor az eszterláncot énekeltük. Aztán nevetünk és nevetünk, egészen hazáig.

Nem értem a Berki rokon lakodalmazó kedvét, szavai idegenül messze esnek tőlem. Valami félelmetes merészséget éreztem abban, hogy így, pillanatok alatt egymáshoz rokonít füvet, fákat, földet, hófehérséget, örömet, nagy szomorúságot: halált és életet.

Hallgattunk. Pislogtunk zavartan, meg a havas udvart néztük. Kis idő múltán a vendég felállt és búcsúzott. Az ajtóból visszafordulva még annyit mondott:

– Mindennap emleget téged a Kőműves Kelemen… Vár, hogy menj el hozzá.

Hirtelen kiszáradt a szám. Ismételten rám nehezedtek a kérdések, mit mondjak neki? Mit várhat tőlem Kőműves Kelemen? Tudok-e olyat mondani, ami legalább percekre feledteti a halált? Látom, elmozdul előlem a nagy fehér mezőség. Valami furcsa erő láthatatlan kezével színfalat cserél körülöttem. Másfelé váltanak gondolataim is. S mindez úgy történik, alig észrevehetően, mint a fák, a házak s az ember árnyékának változásai.

Azt képzelem, hogy Kőműves Kelemen valami nagy messzeségből mosolyog rám.

Már a harmadik hófehér virágcsokrot hozták, a menyasszonyit. A zenekritikus házasodni készült; innen a szomszédból, a szerkesztőtől készítik az indulást. Ez lenne a harmadik nekifutás. A szépfiú nehezen adja meg magát, folyton talál valami kifogást, amit hosszú estéken át vitatnak a szerkesztő nagyszobájában.

Mindig jelen van a menyasszony is, a szép táncú lány, Mája. Helyet fészkel magának valamelyik sarokban, és hallgat. Első látásra úgy tűnik, unja a beszédet, a társaságot, az unalom tettetett leple alatt azonban feszülten figyel. Figyel, és várja a következő szavakat. Szempillája akkor is remeg, ha ő beszél. Magát is figyeli, várja szavainak hatását. A sarokban ülve úgy hat, akár egy nagy aranypók, mely szünet nélkül eregeti fonalát. S a láthatatlan fonalszálak egy pontra gombolyodnak, a szépfiúra.

Ha kell, a lány körül is táncolja a szépfiút. Csak most már másként, szavakkal, szép, lágy hangú szavakkal, amelyek a fiúhoz érve aranyfonallá változnak.

Első találkozásunkat idézem, a táncos, italos éjszakát. „Mája” – így mutatkozott be szerényen, halkan. Az árvai a földre feküdt, és alulról nézte a lány táncoló lábait, lángtalan parázsbokorba bámult. Ha közel került hozzá, megérintette a ritmuséhes lábszárakat.

Arca inkább kedves, érdekes volt, mint szép. Finom színek kontrasztja: bőre fehéren világított, arcán apró szeplők sok-sok pontja, szeme fekete, haja a vörösség határán homokszínű. Termete hegyi pásztorlányoké, ha mozdul, végigjátszottak lábán az inak. Határozottnak, erősnek látszott, mégis könnyűnek.

S mi néztük, mint erdőszéli jelenést. Mert olyan volt, meseszerű, mégis igazi. Képzeletemben mindig lakott egy hegyek sűrűjéből jött lány. Lehet, hogy a mesékből maradt ott, lehet, hogy vágyak szülték.

Mája ott állt köztünk. De az ott nem a hegyek világa volt. Annak a lánynak nem pásztorfiú volt az álma. Azért jött oda is, közénk. A csillagok ott az emberek voltak, azok közül keresett egyvalakit.

Mikor elkezdtünk táncolni, közénk siklott, egyedül. Ha valaki érinteni akarta, félrehajolt. Körbejárta a szobát, majd keresztbe. Kinézett magának egy pontot, embert vagy tárgyat, és annak irányában haladt, de hozzá nem ért senkihez, semmihez. A lány táncot mesélt, párját kereső jó szóként járt köztünk, s egy hosszú, végtelen tánc után azt kérdezte:

„Szabad-e meginnunk egy pohár bort?”

„Szabad!” – mondta a kórus.

„Szabad-e megölelnünk egymást?”

„Igen!”

„Megtagadhatjuk-e magunktól a táncot, a szerelmet?”

„Soha!”

Akkor még óraingaként volt köztünk a lány. Mozgásával, táncával pontokat kötött össze. Jött, mint a dagály, amely kincseket görget maga előtt. Szólt, megmutatta magát, aztán visszavonult, hogy újra jöhessen.

S most itt van újra.

Fáradhatatlan táncával sikerült távoli pontokat összekötnie. Szertelenségéből céltudatosság lett. Rideg figyelése most bánt; aranypók szövi hálóját, mégis szépnek érzem őt. Képzeletemben még mindig táncol a pásztorlány, s az emlékezés most nem szépítő, csupán igazságos… Kimondatlan vágyaival Mája szebb volt.

– Kár volt először elmulyáskodni – mondja hanyagul a szerkesztő.

– Te folyton csak azt darálod: kár – szól ingerülten a zenekritikus. – Más volt a helyzet. Mája még főiskolás volt, kitüntetett hallgató a legmagasabb ösztöndíjjal. Ha akkor egybekelünk, félezret kidobunk az ablakon.

– A szorzótábla hatalma – mondom szárazon.

– Mit froclizol te is, szorzótábla, ítélni könnyű… Becstelen nem lettem. Mája utána hozzánk költözött, megkapta a kis szobát is. Ő főiskolára járt, én munkába, anyám meg főzött nekünk.

– Ez volt az idill korszaka, öregek és fiatalok idillikus együttélése – mondja fájó mosollyal a lány.

– Vadházasság – nevet a szerkesztő.

– Mézeshetek – magyarázkodik a zenekritikus –, jobban megismertük egymást, tudjuk, hányadán állunk. Ajánlanám másoknak is, mielőtt fejest ugranak valami marhaságba.

– És anyád? Vallásos és szigorú.

– Én megszerettem – mondja hirtelen Mája. – Zlatkóért mindenre képes, reggelenként még a cipőjét is befűzi. Ha egy napon Zlatko azt kívánná tőle: húsvétra halj meg, anyám, mert nekem úgy jobb lesz, megtenné.

– Eltúlzod.

– Én ezt látom mindennap. Anyád csak egyet tud, téged szeretni.

– Neked is örül, otthon tartasz, nem csatangolok. Örül, ha együtt vagyunk.

– Akárki más volna a helyemben, ugyanezt tenné. Anyád így gondolkodik: ami neked jó, neki is jó. Otthon körötted forog a világ, láthatod, te vagy a pont, a központ. Anyád életének értelme…

– Állj! – szól hangosan a szerkesztő. – Hagyjátok, csak még azt mondjátok meg, hogy első ízben miért is maradtunk itthon?

– Hirtelen elhatározás volt, Mája elvesztette a türelmét, és rohanni akart egészen az esketői díszteremig… De hát a főiskola, az ösztöndíj… aztán ő is belátta.

– Persze másodszor is visszatáncoltál, itt száradt nálam a második csokor is – mondja gúnyosan a szerkesztő. – Küldöztél, futkostam, minden éppúgy elő volt készítve, mint először, aztán megint semmi sem lett az egészből.

Mája most feszülten figyel, Zlatkót nézi. Előbb a halántékát, majd az egész arcát elönti a pír. Úgy érzem, az aranypók fonalai most sokkal gyorsabban gombolyodnak a szépfiúra.

– Anyám miatt volt. Elkezdett raplizni, egyszerre érzékeny lett. Tulajdonképpen kicsinyes semmiségekkel kezdődött… Mája dohányozni kezdett, amitől anyám köhögőrohamokat kapott. Ettől kezdve valami eltört köztünk. Békénk csak akkor volt, ha távol voltunk egymástól, nappal. Esténként anyám a nyugalom és békesség szépségéről beszélt, kért, hogy értsük meg őt… Mégis mindig ő kezdte valamivel, hol reggel, hol este, rendszerint a fürdőszoba vagy a konyha miatt. Zsörtölődött. Máját oktatta folyton, „nem így, hanem úgy, én ezt másképp szoktam” – ilyenekkel kezdte.

– Sosem szóltam vissza – mondta rekedten a lány.

– Szóval összegyűltek a dolgok, és azt kezdtem érezni, hogy anyám mindenütt ott van. Egyedül van, mégis tele van vele a ház. Reggelenként siettünk, rohantunk, de ő állandóan ott téblábolt, ahol nem kellett volna. Akaratán kívül is utunkban állt… Egyszer rászóltam, sírva fakadt, és bement a kis szobába, ahol Mája lakott. Nem tudom, nem értem, miért éppen a ház legkisebb helyiségébe húzódott.

– Aztán megkövetted…

– Engesztelésül vettem neki egy meleg sálat is. Hiába. Ettől kezdve minden reggel a kis szobában várta ki, amíg elvonulunk hazulról. Ha esténként szóltunk hozzá, csak hümmögött.

– Az öregek természetes érzékenysége ez – vetettem közbe.

– És mi akkor hova legyünk? – mozdult el helyéről az aranypók. De amint földet ért a lába, már táncolt. Arca sápadtan remegett, ahogy a szerkesztőhöz hajolt.

– Nekünk több okunk van az érzékenységre, mint a világ valamennyi öregének együttvéve. Stresszeltek vagyunk, háromszor kaphatnék naponta sokkot, ha nem fegyelmezném magam. Mi az idegeinkkel élünk. Mit tudják azt a mai öregek. Otthonuk van, megélhetésük, nyugalmas öregségük… Mégis érzéketlenek, magukra gondolnak csak, sírós emlékeiket mondják szüntelen. Unalmasak és önzők… Tudja közülük egy is, hogy mit kell ma fáradni az egzisztenciáért? A lépcsőfokokat, a lihegéseket, mások szájának bűzét, a szamárlétrát.

– Szép, tiszta agresszivitás, amit a fiatalok füle nem is hall, s mindezt ártatlan felháborodással, a jó egzisztenciáért – mondom a lánynak.

– Ne gúnyolódj, íródeák, te ezt nagyon jól tudod és ismered. Hisz már gyermekkorunkban belénk oltják a többet akarást, a nagyobbra törést… „Lehetsz orvos, mérnök, tudós…” Nem így mondják? Érvényesülhetsz, szabad az út, de mindjárt kezedbe nyomják a receptet is, életed módszertani utasításait… „Ha tovább akarsz jutni, légy jó úttörő, aztán jó ifi, ha sikerül továbbvergődnöd, állandó szemináriumi hozzászólásokon törd a fejed.” Aztán folyton tartsd ébren a tanárok és vizsgáztatók figyelmét. Egyetlen megingás, és ottfelejtik az embert a szürke középszerűek és protekció nélküliek nyájában… Életed minden szakasza feltételhez van kötve, „ha, hogyha, esetleg, talán”, s minden „ha” ellenállás, amit le kell győznöd, akadály, amit át kell ugranod… És ami a legrosszabb, hogy önmagad ereje mindehhez legtöbbször kevés. Segítség kell, ismeretség, összeköttetés, protekció…

– S mindez az egyetlen jó egzisztenciáért? – kérdem megütközve.

– Igen, szégyen és pirulás nélkül mondom, azért a jó egzisztenciáért. Ha nem akarom beérni a középszerűséggel, ha nem elégszem meg azzal, hogy a víz színén ússzak, akkor ezt végig kell csinálnom.

– És a műveltség, a tudás?

– Természetes része szándékomnak. Életcélomnak rendelem alá, azt tanulom, amivel legtöbbre vihetem. Végső fokon sikereid szerint ítélnek meg.

– És az eszme? Aminek emberi felszabadulásunkat köszönhetjük, továbbmozdulásunkat a történelemben, annak milyen szerepet szánsz?

– Segítsen. Az sem önmagáért való, amire azt mondjuk, szocializmus vagy marxizmus. Alakítsa egységgé énünket egy cél érdekében. A ma szerintem legelterjedtebb betegsége a sokarcú ember; a jelenség kiváltója a többféle én. Megfigyelted már, hogy egy-egy embernek hányféle énje van? Miért van ez? Aztán meg, te paraszti származék vagy, úgy tudom. Az én apám munkás. Azt mondják rólunk, a mélyből jöttünk, „népi származék”. Erőt hozunk magunkkal, képességeket, amit egész életünkben bizonyítanunk kell. Íratlanul is követelik ezt tőlünk. Bizonyítunk, de ez a bizonyítás sohasem végérvényes. S ehhez kell az eszme, a támaszték, az ösztönző.

– Eszerint az eszme: eszköz?

– Nem azt mondom: az ember a cél, az ember céljai a fontosak, abból kell kiindulni, annak alárendelni a dolgokat.

– Ez már frázis – mondja kedvetlenül a szerkesztő.

– Lehet, aki már berendezte az életét, célba ért, annak minden frázis, de számomra nem az, mert mondjuk tovább… Ha kicseppentél a főiskoláról, azt hiszed, nagyvalaki vagy. De a valóságban vajmi keveset számítasz. És kezdődik minden elölről. Az első gondolatod szerény, „legalább egy székem lenne valahol”, aztán már íróasztal után sóvárogsz. Kezdetben van egy ágyad, ahol kialhatod magad, de amint idegeid megnyugszanak, már szoba után futkosol. Kérvényezel, kilincselsz, veszekszel, szemtelenkedsz. Mindegy, akármilyen kicsi, csak szoba legyen, ami a tiéd, ahol egyedül lehetsz. Észre sem veszed, és valamikori szerénységed lehámlott rólad. Követelődzöl. Már érvelni tudsz magad mellett. Rájössz, hogy másokkal szemben sérelmeid vannak, megrövidítenek…

Aztán meggyűlölöd a falakat, idegesít a szűkösség. Kevés a levegőd. Úgy érzed, bezárt körben forogsz, és tehetetlen vagy a magad sorsával szemben… Mennyi erő kell hozzá, hogy mindezt végigcsináld… Ezt nem értik az öregek, a mi nemzedékünk küzdelmét…

Mája elhallgatott, és visszament a helyére. Mint valami messzi útról megtért madár, fészkére vackolódott, és remegő szempillákkal várta a következő szavakat. Csend lett köztünk, párját váró madár pislogó csendje. Ez volt a lány harmadik arca, amit megismertem, a beszédes, a kételkedő, a vitatkozó. Előző szavai úgy hatottak rám, mint egy robbanás. Ilyenkor kis időre minden összezavarodik előttem: a szép táncú pásztorlány képe önmaga aranyfonalába bonyolódik. Nyilván most rendezi magában a szerteszakadt szálakat. Valószínű tudja, vagy legalább reméli, hogy a női indulat csak előbbre viheti saját dolgainak alakulását: aki visszafelé táncol, az kiszorul a többiek közül, s az aranypók sem tudja visszafelé gombolyítani fonalát.

– Rémes lehet az öregek uralma – mondja közömbösen a zenekritikus.

– Makacsok – toldja meg Mája.

– Bölcsek is – vitatkozom velük.

– Makacsok és ezért erőszakosak is.

– Bölcsességük tartja egyensúlyban a világot.

– Ne akarj folyton szavalni – szól rám emelt hangon Zlatko. – A politikában szükségesek, kellenek a történelemhez is, de a családon belül… az más. Akadályoznak.

– Mivel?

– Haragvásaikkal, zsémbességükkel, sértődéseikkel és tulajdonképpen érzékenységükkel is… Ezek a tulajdonságok visszafelé húzók.

– Különösen, ha csak ez marad meg életükből, a rossz – szólal meg hosszú hallgatás után az aranypók.

– Egy ősi japán szokás szerint a elöregedett szülőket saját fiuk juttatja a túlvilágra. A legidősebb fiú a hátán cipelte öreg szülejét messze a hegyek közé. Ott letette és sorsára hagyta – mondja mesélő mosollyal a zenekritikus.

– És aztán? – kérdeztük ketten is egyszerre.

– Ott pusztultak… Éhen haltak, vadak prédájává lettek. Csupán fehér csontvázuk maradt meg emlékeztetőül.

– Barbárság – csúszik ki a lány száján.

– Te képes lennél erre? – esik Zlatkóra a kérdés.

Hirtelen csend lett. Mája mereven a fiút nézi, vár. S mikor a hallgatásnak súlya nő, megszólal:

– Nem vagyok én állat, de valami megoldás mégiscsak kellene… Valahogy elkülöníteni őket… Az öregek városába vagy szigetére, ahol maguk közt lehetnének. Eltartásukat a fiatalok fizetnék… Itt látszana meg, ki milyen ember volt életében, egyáltalán megérdemli-e az utána jövők háláját.

– Ostobaság! Kár, hogy téged nem lehet néhány napra aggastyánná változtatni… És anyáddal mit kezdenél?

– Nem tudom, haragszik, nem is beszél hozzánk, már nem főz nekünk. Átköltöztettük a kis szobába, Mája pedig a helyére ment a nagyobbikba. Helyet cseréltek… Így legalább nem zavarja annyira a füst, meg nincs annyira láb alatt sem… Egész nap nyugalma van, este pedig elvonul, bezárkózhat… Rendet vezettünk be a konyhában is. Felírtuk egy papirosra, hogy mikor használjuk mi, és mikor mehet a konyhába anyám. Nem eshet félreértés… Miatta kellett másodszor elhalasztani az esküvőt. Megsértődött. Mondtam valamit, és megkötötte magát… Hívtuk, kértük, de nem és nem. Újabban önállósította magát, beállt virágárusnak, szombat-vasárnaponként szolgálatot vállal, csak ne legyen otthon… Új életet kezdett, egyedül.

– Legszívesebben elköltöznék – mondja a lány tettetett méltatlankodással.

– Csacsiság – inti le sietve Zlatko.

– Játszol, ez az egész, Zlatko, játszol – mondja ingerülten a szerkesztő. – Kifogásokat keresel, és találsz is. Egyszer az iskola, a pénz, aztán a mamád, nevetséges, avatag magyarázatok…

– Játszol – ismétli önkéntelenül a lány is. S ez a szó most megáll a levegőben, aztán a falakra koppanva új mozgásba kezd. A szép táncú lány erre várt, egy alkalomra, egy ilyen szóra, amire rásimulhat, mint egy megfeszített húrra. „Játszol”, most már akkor is hangzik a szó, ha nem mondja senki…

– Feldobunk egy pénzdarabot – indítványozom.

– Játszol – hajol Zlatkóhoz a szerkesztő. – Fontolgatsz, ravaszkodsz, asztaltól asztalig táncolsz… Az időtől, a holnaptól várod dolgaid tisztázását, te pedig hadonászol, magyarázkodsz… Harmadszor vettem meg a menyasszonyi csokrot… Most mire vársz? Nem leszek vőlegénypucer, bohóc sem. Határozz…

– Megbékülök anyámmal…

– Fej vagy írás? – kérdem a zenekritikustól.

A szerkesztő gúnyosan mosolyog. Mája keze szinte megáll a levegőben; ijedten kapkodja össze a tekintetét. Fényvillanás idejéig összekuszálódnak a pókháló szálai, s most tanácstalan a lány.

– Ezt talán mégsem – hebegi inkább csak magának.

– Fej vagy írás?

– Minek ez?

– Határozz! – a szerkesztő kimarja kezemből a pénzdarabot. – Ha most nem döntesz, a menyasszonyi csokrot kifőzöm teának.

Az imént még tréfának vette a szerkesztő az egészet, most már komoly, és szigorúan kérdez:

– Fej vagy írás?

– Zlatko… Zlatko – szólongatja halkan a lány.

– Mit akartok? – kiáltja maga elé a zenekritikus. – Így csak a bordélyházakban határoznak el dolgokat, mit erőszakoskodtok velem?

– Határozz… ne játssz tovább – erősködik a lány hangja.

A szálfatermetű szerkesztő a szoba közepén áll, és a pénzdarabbal játszik. Mája könnyű mozdulattal lecsúszik a heverőről, és fél térdre ereszkedik a fiú mellé.

– Ismerem a dolgaitokat, máskor is csináltátok már így… Sorsoltátok a lányokat, aztán cseréltétek… Cserebere, ez a legújabb férfisport. Tudok rólad mindent, de nem rovom fel, annyira nem vagyok maradi… Volt, elfelejtettem.

– Mit akarsz?

A férfi hangja rekedt ugyan, de az izgalom alig érződik benne. Inkább közönyös és fáradt. Úgy érzem, nem veszi komolyan, ami körülötte történik.

– A feleséged akarok lenni, szeretlek.

– Annak számítasz…

– Nem… ez nem az…Vannak pillanatok, amikor nem tudok rajtad eligazodni, összezavarsz. Ilyenkor megrohannak a kételyeim… Tulajdonképpen mi vagyok én neked?… Mi vagyok?

– Ez a dolgok formai része.

– Nekem már nem az… Mi vagyok én neked? Válaszolj!

– A menyasszonyom vagy…

– Másfél éve élünk együtt… Azt mondod, mindened vagyok, voltaképpen mindenesed lettem… Főzök, vasalok, alszom veled… Apám úgy tudja, internátusban lakom, oda írja a leveleit is… Kettős életet élek, a te kedvedért, érted… És ha nem is beszélek róla, anyád haragja megaláz; otthon vagyok, igen, így mondod, de az idegen mégiscsak én vagyok köztetek.

– Mindened megvan, munka, kényelem, pénz, nemsokára használható lesz a nyaraló is… a lényeg ez, az élet jó feltételei, a körülmények, az anyagi jólét, biztonság, minden más csak költői szép beszéd.

– Nem a jóléten múlik… Egy ideig én is vágytam erre, kinőttem belőle, örültem még egy fényes dobozkának is… Zlatko, ez önzés, emberi telhetetlenség, aminek nincs határa. A hangsúly máson van…

– Állandóan belelovalod magad valamibe, szerepelsz…

– Nem, ha megyünk valahová, egy lépéssel mindig mögötted kell maradnom, neked ez természetes, megszoktad már. Engem ez megaláz.

– Szokás dolga… nem az emberek véleményéből élünk.

– Az önérzetemről van szó, legbensőbb érzéseimről… Ha mások előtt kimondod azt a szót: „menyasszonyom”, megmosolyognak. Nem vetted észre? Összemosolyognak a hátunk mögött. Nevetségesek lettünk, persze elsősorban én. Most már természetesnek veszik ezt, a folytatás már nem is érdekli őket… Sokáig tartott az első felvonás, egyszerűen megunták nézni…

– Idegesítő, örökösen mások, mások, mit mondanak mások.

– De azok a mások engem jelentenek, az emberek hozzám való viszonyát.

A zenekritikus sápadtan ült. A máskor mozgékony ember most apró, ideges rángásokba fogta indulatát. Mája arcát nézte kutatón, mintha most látná először. Majd a szerkesztőre meredt, aki szálfaként állt előtte, és a pénzdarabot dobálta magasra.

– Otthont teremtettem neked…

– A kényelem nem boldogság… Nekem szerelem kell, szerelemmel ismertelek meg, szerelemmel akarlak, egészen…

Mája most levetette szép táncos mozdulatait, a sarokban hagyta végtelen aranyfonalait is. Rég várt alkalom volt ez, a hosszan érlelődő szavak kimondásának lehetősége.

– Fej vagy írás? – ismételte szárazon a szerkesztő.

– Nem így – tiltakozott a lány. – Erőszakolni ezt nem lehet, ne tréfáljatok… Beszélj, Zlatko, mondj akármit, csak ne játssz, ne azt mondd, hogy majd… Most mi lesz? Hogyan lesz velünk tovább? Ne alakoskodjunk, mert azt tesszük… Én akarlak téged, te pedig már menekülsz előlem, hátrálsz, csak nem mondod…

– Csacsiság – mondja közönyösen a zenekritikus. – Hónapokig tartod magad, akár egy huszárkapitány, aztán meg egyszerre elérzékenyülsz…

– Ha kérlek, vádolsz, ha ellentmondok neked, ugyanazt teszed. Leintesz, csacsinak, mucusnak nevezel. Becézel, elmondasz minden szépnek és jónak, de csak addig, amíg kellek az örömödhöz… Ilyen vagy, most már látom és tudom, az örömeidnek élsz, keresed az örömet, örülni akarsz mindenáron… És csak azt szereted, aki képes neked örömet szerezni vagy teremteni…

Mája egyre beszélt. Kezdeti izgalma elmúlt, ehelyett valami piruló kedvesség lepte el arcát. A beszéd szenvedélye megszépítette, akár a virágot sötét színű szirmok lassú kibomlása. Szépült, s nem tudta maga sem, hogy ez történik vele, a szenvedély melegét érezte, amely most furcsa ízű és jelentésű szavakat kényszerített a szájára. Az volt a szokása, hogy magában előre megfogalmazta, amit mondani akart. Ebből kiszámíthatatlan hosszú monológok születtek, hangtalan, néma monológok, ahol a szavak után nem volt vessző, sem pont, sem kötőjel, se más írásjel. Csak a szavak egymás után végtelen sorban. Erre most döbbent rá, hogy így volt…

Arra is most jött rá, hogy ezzel a beszélgetéssel valami véglegesen lezárul: véget ér a naiv, gyerekesnek tűnő vágyak takargatása, az önmaga és mások előtti titkolózás. Ez már az érzések lemeztelenedése, más, mint ami volt, más, mint ami most van. Ösztönösen érezte, hogy innen már nem hátrálhat… Itt csak győzni vagy veszteni lehet valami eddig ismeretlen küzdelem árán.

– Tisztelt ítélőszék – kezdte a zenekritikus patetikusan. – Itt állok védtelen…

– Hagyjuk ezt a hókuszpókuszt. Ezt már ismerem. Ilyen könnyen, semmire nem kötelezően én már nem tudok játszani. Ez már nem a kedves, szellemes szavak játéka, hanem a könnyelműségé, a közöny gúnyolódása. Nevezzük nevükön a dolgokat: kezdődő közöny, finom mosolyokba csomagolva… Most kezdem érteni, hogyan lehet valakiből ringyó vagy vénlány…

A szerkesztő egyre magasabbra dobálta maga előtt a pénzdarabot. Ez az egyhangú mozgás ingerelte a zenekritikust, idegesítette a szerkesztő hallgatása is. A beszédes embereken hamarább el tudott igazodni, mint a szótlanokon. Ez a figyelő némaság a katonai és bírósági kihallgatásokra emlékeztette, a kérdezz-felelekre, a rövid, egyszavas válaszokra, az igenre és nemre. A szépfiú ezt nem szenvedhette, ezt a pontokra koncentráló figyelmet, a kitartó egy helyre nézést. Valahol már a gyermekkor mélyén érezte, hogy a pontok ellenségei. Már iskolai füzetének sorai olyanok voltak, mint a végtelenség, kezdet és vég nélküliek. Mintha nem is született volna, hanem egyszerűen valaki ismeretlen életét folytatná. A pont a lezártság, a befejezettség iszonyatát jelentette benne. Ezért nem szerette a holdat, a napot, a csillagokat sem. S mindez szétfolyt benne, mint a forró vér, és úgy maradt meredten az idegeiben.

A lány ösztönös megérzéssel egy idő óta éppen ezt követelte tőle, az odafigyelést, a férfi teljes jelenlétét.

– Bíráskodni akarsz felettem? – kérdezte ingerülten a férfi.

– Rákényszerítesz, hogy gondolkodjam, s véleményt alkossak rólad és magunkról… Egyet biztosan tudok, ebben a mi viszonyunkban én többet adtam és adok, mint te. Te a kígyóbűvölők eszével cselekszel. Előbb magadra vonod a figyelmet, aztán valósággal belebújsz a másik bőrébe. Így volt velem is, mérted még a testem melegét is, hasonlítottad a magadéhoz, egyeztettél, hasonlóságot kerestél vállunk és csípőnk állása között… Ezt olyan szépen teszed, hogy elfelejtek odafigyelni arra, amit mondasz. Egy ponton túl már csak éreztelek, a szavakat nem hallottam… Fel tudod kelteni a szerelmet, igaz. A kígyó is mosolyra kényszerül, ha sokáig nézi, amit teszel. Te azért vagy veszélyes, mert elaltatod az ember figyelését, s mire önmagára döbben, már késő. Egyszerűen hideg lesz a bőröd, kipárolog belőled a fizikai melegség, ezzel árulod el magad… Ekkor kezdesz magyarázkodni is.

– Mit akarsz?

– Ugyanazt, amit te akartál tőlem, tégedet… Határozz.

– Fej vagy írás? – mozdult el helyéről a szerkesztő.

Ezek a szavak már fájtak. Állandó ismétlésük már az idegeket érintette. Folyton szűkülő körnek éreztem ezt a beszélgetést, amelyből kifelé nem lehetett lépni. Olyan állapot ez, amikor mást egyszerűen nem lehet tenni, mint haladni a természetes kényszerűség irányába. Éreztem, hogy a zenekritikus még nem adta meg magát, csupán megérzett egy ismeretlen veszélyt, aminek a tudatosításához időt akart nyerni.

– Táncoljunk – mondta hirtelen.

Mindnyájunkat meglepett ez a fordulat. A szerkesztő esetlenül előrehajolt, és Zlatko homlokát nézte értetlenül.

A lány előbb megremegett, mint akit ütés ért, aztán lassan mosoly terült az arcára.

– Bolondokháza – nevetett a szerkesztő, és a rádióhoz lépett.

– Táncoljunk, a zene ilyenkor nyugtat, jót tesz az idegeknek…

A zenekritikus arca nyugodtnak látszott. Mosolygott is, de hangja remegett, a szavak vége egyenesen reszketett a szájában, mintha valami megfoghatatlan izgalomnak ő lenne a végső állomása.

Furcsa, ingerlő zene csapott ki a rádióból. A melódia tompítva, messziről hangzott, a távolinak tűnő zene felett halk, apró, kéjes sikolyok vonultak, kiszámíthatatlan időközökben megtörve a zene monotonságát.

– Nem ezt! – tiltakozott a lány. – Ez durva, olyat keress, ami a tengerről szól, valami költői muzsikát.

– Sorrento?

– Nem, az már régies.

– A gyöngyhalászt, azt szereted…

– Most nem… valami olyat, ami a hullámverést utánozza.

– Az benne van minden muzsikában, a hullámverés egyenletes ritmusa…

– Én másként tapasztaltam, csak első hallásra hangzik ismétlődésként a hullámok verése… Szerintem minden hullám másként verődik a parthoz, csak összefolyik a zúgásuk, azért halljuk monotonnak. Olyan muzsikád nincs, ami a kövekről szól, a vízről, a nagy kékségről?

– Utálom a giccset.

– Annyira szép volt, azért tűnik úgy, mert annyira szép volt. Az utazás, a tenger, az ég és a víz… Ha néztem, valószínűtlenül szép volt, ha el akarom mondani, belesülök.

– Giccs!

– Nekem nem az volt, hallgasd meg legalább te, íródeák.

– Elérzékenyülsz, és mindjárt szipogni kezdesz – intené le Máját a szépfiú.

– A nászutunk volt, annak mondtad te is. „Nászútra és meghalni ide kell jönni az Adriához”, ezt is te mondtad, Zlatko.

– Ne kezdjük el…

– Tíz nap alatt alig aludtunk, mire elálmosodtunk, már pirkadt. Nem törődtünk semmivel, csak a szépséget éreztük.

– A szerelem tette…

– Igen, az, és a nagy kék víz.

– Láttál már más tengert is?

– Most láttam először. Eddig csak a meséből ismertem, azt hittem, hogy a tenger kitalálás.

– Merre jártatok?

– Végig a parton. Fiumétól Kataróig, aztán a valamikori Ragúzában szálltunk meg. Egy kis szobában laktunk a város felett, szemben a tengerrel… Zlatko akkor nagyon jó volt.

– Nem táncolunk? – kérdezte a zenekritikus.

– Minden reggel egy szál virágot találtam az ágyamon, ez volt az ébresztő.

A lány arca ismét kivirult, de ez más volt, mint az előző percek szenvedély teremtette szépsége. Mája most lágy volt, kedves, és egész alakját mintha a bánkódó emlékezés színeiben mártották volna meg. A sarokból zene melegített, de mire hozzánk ért volna, magasra csapott, mint a madarak röpte, elkerült. Most már csak valami távoli ötödikként volt velünk a muzsika.

– Este is jó volt hozzám. Előbb a korzón sétáltunk, a Stradúnon. Közben meg-megálltunk, és hordóból csapolt vörös bort ittunk, sokat. Minden este többet. Aztán a kövek széléről a tengerbe lógattuk lábunkat. A ragúzai korzó egy óriási bálterem, a fehér falú, ódivatú házak sora világít a falakon, és alig hallani a léptek koppanását…

– Fantasztikus – vette át Májától a szót Zlatko.

– Úszni sem tudsz – harapott bele a szerkesztő.

– De a tenger, a víz, a színek, a dalmát nők, ahogy a fejüket tartják, az a legszebb… Büszkén, alig mozdul a fejük, mégis mindent regisztrálnak, látnak, tudnak. És aki megtetszik nekik, az szent lesz, úgy bánnak vele, mint az istenekkel tették volna.

– Honnan tudod ezt?

– Tudom.

A zenekritikus arcán megenyhült a feszültség. Láthatóan örült, hogy messzi vizek partját járják újra. Időnként igenelt, bólogatott a lány szépségéhez, mint aki nyár végi tűz melegéhez kuporodhatik.

– Mese volt, olyan szép csak a mese lehet – mondta Mája. – Zlatko szerenádot hozott az ablakom alá, igazit, déli muzsikát. Nagy kalapú emberek álltak az utcán, és énekeltek felfelé nézve. Aztán Zlatko felkúszott az ablakpárkányon, és hosszan megölelt.

– Rómeó, Rómeó – nevetett gúnyosan a szerkesztő.

– Zlatko utánozhatatlan volt – védte a lány –, természetes, akkor biztos voltam benne, hogy szeret.

– Giccsparádé – harapott ismét a szerkesztő bosszúsan. De a lány nem zavartatta magát.

– És akkor elfutott, hogy virágot hozzon valahonnan. „Ma éjszaka virággal takarlak be” – így mondta… Csak reggel felé került elő, akkorra már megjárta a rendőrséget is. Rajtakapták a viráglopáson, rábizonyították az előző napiakat is. Büntetni akarták, külön bírságolni minden szál rózsáért. Nem fizetett, jegyzőkönyvet írtak, hármat is, nem volt hajlandó aláírni egyet sem… Nem tudom, hogyan, de mégis hozott virágot. Reggel be kellett mennünk a rendőrségre… Zlatkót a város megkárosításával vádolták. Szigorúak voltak, és valami szédületes összeget követeltek a kihágásért… A vádlottak padján ültünk, és én egyetlen szót nem tudtam komolyan venni az egészből. Kétszer is rám szóltak, hogy hagyjam el a helyiséget, de nem mozdultam. Jó volt a vádlottak padján ülni egy csokor rózsáért… Talán ez volt a legszebb pillanata ottlétünknek, akár kővé is meredtem volna szívesen, csak állt volna meg felettünk az idő.

– Egyikük, egy bajszos, volt a legvacakabb – kapott a szóba Zlatko –, a Monarchiát emlegette, és cefetül szidta a magyarokat. „Tőlük származik minden arisztokratikus disznóság”, ezt hajtogatta állandóan.

– Én nem is hallottam, mit beszélnek, a virágokra gondoltam… Ott jöttem rá, hogy a szépség a második hazám… A rendőrszoba fapadján egy pillanatra úgy tetszett, hogy mindez életem látomása, hamis kulisszákkal… Középkori meseváros, igazi városfallal, bástyákkal, reneszánsz házsorokkal és sikátorokkal. Délről a tenger, északról hegylánc… Ez a város egyszerre tiszta, szép, jó és szigorú. A védőfalak legmagasabb bástyájára ez volt írva: „Mindennél, aranynál is fontosabb a szabadság.”

Az utókornak úgy maradt hírül, hogy ezért a városért hatalmak versengtek. Gazdagságáért és szépségéért… És nem adta oda magát, függetlenségéért feláldozta gazdagságát… Mennél jobban hangoskodtak a rendőrök, számunkra annál nevetségesebbnek és vonzóbbnak tűnt a viráglopás históriája… Nem tudtam ellenállni a vágynak, és ott, egy sereg ember előtt megcsókoltam Zlatkót. Nagyon, ahogy csak a várfalakon lehet megölelni egymást.

– Őrültség volt, a rendőrök csak dadogtak utána, és durvultak egyre inkább.

– A kulisszák nem voltak hamisak, igaz volt minden. S annál szebb. Egy dolog bántott csupán, hogy Zlatko gyámoltalanul védekezett. Olyan sehogy sem. Legszívesebben rám kent volna mindent, csak hagyják békén. Naivul a város valamikori polgáraihoz hasonlítgattam magamban: azt vártam, küzd magáért, értem, emberi méltóságáért, legalább úgy, mint a régi ragúzaiak a szabadságukért.

– A romantikus filmekben szoktak így szavalni – nevetett a zenekritikus nagyképűen.

– A virágokat mégis meghagyták nekünk. Nagy csokor rózsával mentünk végig a Stradúnon. Rajtunk kívül alig volt ember a korzón, fürödtek… Egy öreg dalmát asszonnyal találkoztunk csupán, aki meghajolt előttünk, és kezével megérintette homlokunkat… Így szeretném most is, sok virággal, nagy kövezett téren mennénk ketten, és valaki jönne, hogy megáldjon…

– Álom, álom az álomért, álom az álmodozónak, mese a mesketének, királylány a szépfiúnak – mondta unottan a zenekritikus.

Felállt, nyújtózott lassan, s kinézett az ablakon, közömbösen, mint ahogy az óvárosi terek vén kövei bámulják a napok múlását.

A lány tekintete egy pillanatra messze volt még, aztán a fiú arcát nézve mondta:

– Zlatko, ha nem tudom is, mit gondolsz most, de érzem. Fontolgatsz, határozatlan vagy, ezt az állapotodat már felismerem a homlokráncaidról. Szép kis lépésekkel hátrálni próbálsz tőlem. Érzem, Zlatko, csak ezt még nem tudod, nincs még kellően begyakorolva a hátrafelé szaltó. Ezt is érzem. Szívesen kezdenél valami újat, ismeretlent. Romantikus naivának hiszel, nem vagyok az, már nem vagyok az. Egyszerűen: vagyok neked, akarlak magamnak első találkozásunk óta. Szeretlek, és minden szálat meg akarok sokszorozni, ami hozzád köt. Láthatod, küzdöttem érted tisztességgel! Ha elhagysz, egyedül maradok, ezt én már nem bírom… Én már csak ketten tudok lenni… Valakihez kell tartoznom, a veled töltött időt nem tudom elszámolni másoknak, magamnak sem… Iskolás szöveg ez, tudom, mégis mondom. Nekem nincs más létezési formám, egyedül én már meghaltam, Zlatko. Temiattad.

– Ámen – mondta fehér fogsorú mosolyával a zenekritikus.

– Fej vagy írás?

– Táncoljunk…

 

Mája lent maradt az autóban, míg Zlatko felugrott a szerkesztőért. Ma van az esküvő napja, a negyedszeri nekifutás. Mája egy óra múlva nevet változtat, másvalakivé lesz. A nagy várakozás, a bizonytalanság megszűnik, ezt már biztosan tudja. Mégis számlálja a perceket, figyeli az óramutató lassú körbejárását. Egy perc is soknak tűnik, mint a gyermekkor nagy várásai. Egy perc, egy karácsony, sovány kicsi fenyővel és soha nem kapott ajándékokkal. Mesebeli kendőre vágyott, egy könyvben úgy látta, hogy Piroskának is piros pettyes kendője volt. Ezt kérte-könyörögte karácsonyok során, de csak nyugtató, békéltető mosollyal ajándékozták meg.

A másik perc: meleg nyári hónapok, eseménytelen vakációk. A falu mögött nagy, csupasz hegy meredt az égnek. E mögé bukott le a nap, innen jött a hideg, a hó, az eső. Ha szél fújt, kőport kavart a házak tetejére: a hegy nem tudott csak rosszat tenni, önmaga testét őrölte porrá, haragudtak rá az emberek. Idétlen hegytestéből szegényke patakra tellett csupán, ami alig ért a gyermeklányok bokájáig.

Mája szerette a vizet. Esők, viharok előtt nyugtalanság fogta el, s mikor az eső elől mások fedél alá menekültek, ő az udvar közepére állt, és verette magát. Élvezte az esőcseppek verését, sikoltozott, szökdelt örömében. Minden kis esőpatakot, ami lefutott a testén, külön-külön érzett. Nagy vízre vágyott mindig, amibe legalább derékig márthatja magát, alábukhat, és kinyitja a szemét, hogy láthassa a vizek mélyének titkait.

Az óramutató körbejárását nézi Mája. Egyhangú, ismétlődő mozgás, mégis izgató. Meglepetve látja, hogy keze fején apró rángásokkal remeg a bőr. Ez a remegés fokozatosan szétárad benne, mintha vérét cserélnék.

Ruhájának fehérsége a szemébe süt. Úgy érzi, ilyen vakító fehérséget nem is látott még. Fehérebb ez minden vásznak fehérénél, fehérebb a hó tisztaságánál is. Csak rövid. Ahol véget ér a fehér mező, barnaság kezdődik, a lába. „Anyám mindig azt mondta: a menyasszony talpig fehérben tiszta. Ő akart öltöztetni is.”

„Anyám parancsoló ember, de arra többször is kért, hogy ő érinthesse utoljára lányságomat.”

„Nem írtam nekik az esküvőről semmit. Anyám ugyan előre megérez mindent, de arra még legnehezebb álmában sem gondol, hogy most mi történik velem. Ha megtudnák, hogy mire készülök, ide csődülnének mind, és reggeltől estig csak faggatnának, kérdezgetnének. No meg a pénz. Nagy család vagyunk, nagy rokonsággal; kedvesek, érzem, szeretnek, de valahogy ódivatúnak érzem a lakodalomnak beillő vendégeskedéseket. Mindenki tud mindenről… Mire jó ma már a nagy rokonság? Ezt kérdi Zlatko is tőlem. Atomizálódik a társadalom, magyarázza, a hasznos ismeretségek kellenek, minden más csak érzelgősség.

Ha erről beszélünk otthon, inkább hallgatok. Nem vitatkozom Zlatkóval, én ezt mégis másként érzem. A mi családunk-rokonságunk olyan, mint valami láthatatlan gyökérzet, összetartozik. Nálunk a szomorúság és az öröm közös… Zlatko ezt nem érti… Most örülnöm kellene, de ezzel együtt valami fáj is. Egyedül vagyok, egyedül leszek akkor is, amikor átlépek egy másféle életbe.”

A visszapillantó tükörben most a haját igazítja a lány. A tükör magába fog két nagy házat és egy keskenyke részt a nagy temetőből. Éppen harangoznak, apró, félős léptekkel jár a harang nyelve, olyan a hangja is, szomorú. Halottnak húzzák, temetnek, tudja ezt a lány is, mégis jólesik a kis harang csilingelő gyermeki hangját hallania.

A ház előtt már leaszfaltozták a széles utat. Amint elkészült, birtokba vették a gyerekek, telerajzolták. Nincs az aszfalton madárlépésnyi hely, ahol ne lenne valami ákombákom, vonal vagy ábra.

Most ezeket a rajzokat nézi a lány. Három idétlen szénacsomó, kékkel rajzolva… „Csak az lehet, széna, mert körötte zöld, virágos rét terül el.” Aztán valami hosszú nyakú állat, valószínűleg zsiráf. Ez alatt zászlóvivő emberek, majd három gömbölyű gyermekarc következik, mellettük sárga fák nőnek magasra, fölöttük repülő száll, aztán virágok hosszú sorban, százféle formában és színben.

Mája a csokrát hasonlítgatja a rajzokhoz. Mindegyik ákombákommal messzire lehet menni visszafelé. Most a nagy, fekete iskolai tábla közeledik fenyegetően: „Mi mindent fehérrel rajzoltunk, ilyen színeket csak az útszélen meg a réteken láttam… Érdekes, hogy ebben a csokortömegben nincs egyetlen fehér virág sem, szálanként és szirmonként változnak a színek.”

Még gyermek volt, mikor anyai nagybátyja egyszer az ölébe vette, és azt mondta neki: „Én mondom majd a menyasszonybúcsúztatót, kicifrázom, tündér hajadonokhoz méltón, mert szép lány leszel.”

Könny futja el a lány szemét. Kissé elmosódik előtte a világ, megenyhül a házak szigorú négyszöge, s foltokká olvadnak a gyermekrajzok vonalai is. A könny egyszerre megüvegesedik a szeme előtt, most valami érdekes szürkés üvegfalon túl folytatódik a világ.

Az öregektől hallotta, hogy a holtakkal álmodni esőt jelent. Mája tudja azt, hogy minden való, ami vele történik. Kegyetlen valóság, kegyetlen öröm, mosolyodik el keserűen. Mégis jólesik hátrább húzódni kissé a könnycseppek üvegfala mögé. Álmot szeretne magára kényszeríteni, vagy legalább visszaközelíteni azokhoz, akiktől régi szokás szerint most elbúcsúztatnák.

A könny üvegfalán túl most esik az eső. Halott ember alakja kél a földből, a gyermekrajzok színei között megdöbbentően szürkének tűnik az arc. Ez volt az első testvére, a legidősebb. A fronton halt meg, félig gyermekfejjel. Azt beszélik, hogy ő volt a második világháború első szlovák katonahalottja.

„Te helyette születtél – így mondja anyám. Későn, utolsónak, veszteség és fájdalom enyhítésére: örömre. Katona testvéremet nem ismertem, fényképeken mutogatták nekem, meg beszéltek róla. Az ismeretlent szerettem benne, a tőlem valami mérhetetlen távolságra szakadt hős halottat, aki csak súlyos, szomorú szavakban létezett már… Ha lenne hatalmam, most feltámasztanám ezt a fiút, legalább annyi időre, hogy megnézzük egymást.”

Gyermekfalka verődik a kocsi ablakához. Kíváncsi-vigyorogva nézik a lány fehérségét. Egyikük az üvegre nyomja arcát, orra lapos-piszévé nyomódik az erőlködéstől. Torzonborz fiúarc nyelvet ölt a lányra, ettől eláll a könnycseppfalon túli eső. Szárító szél fúj a menyasszony szemére is.

„Második testvérem szőke lány. Arcának formájával, szőkeségével messze ütött a családtól. Szertelen, víg, határtalan ember. És fogékony. A katona fiú halála óta vele lett tele a ház, a nevetésével, amint kinyitotta a száját, már nevetett. Friss, tiszta gyermekmosolya volt, akár a ragyogás. Féltek így mondani, de apám, anyám úgy érezte, hogy ez a lány virág az élet kárpótlása. Nagyszerűen szavalt, énekelt. Alig végezte el az elemit, már a falu ünnepségeinek főszereplője lett. Előbb a gyermeknapokon, később a nők napján, aztán a május elsejéken és október ünnepségein szavalt, énekelt, táncolt. Örömünk telt benne mindnyájunknak. Csodáltam, az én szememben nyírfácska volt, zöld-fehér csillogású nyírfa. Ez a két szín illett hozzá a legjobban, a zöld és a fehér, így is öltöztette anyám. Ha dobogóra állt, fehér volt a ruhája és zöld a masnija, vagy fordítva… Rövid örömünk volt ez a lány, gyermekkora kevéske volt, alig madárcsicsergésnyi… Hamar érett, gyermeklányéveivel már nő volt. Kezébe virág illett még csak, de ő már ölelni akart… Jól emlékszem, a szája folyton cserepes volt valami belső forróságtól.

Mutogatta is magát nekem, a mellét nézte, gyönyörködött benne. Eleinte izgalomba hozott engem is, aztán észrevétlen ellenszenvessé vált, talán azért, mert akkor már máshoz tartozott. Otthon követelődzővé vált, mosolyogva, de konokul követelte a magáét…

Kikönyörögte, hogy engedjék színdarabot játszani. Ő lett a főszereplő, a színpadon körülrajongott királykisasszony. Mosolyogtak rá, hízelegtek, tapsoltak neki. És ő visszanevetett mindenkire, tetszett neki a zajos udvar.

A szereplés szüneteiben a színfal mögött csókolózott. Eleinte csak a partnereivel, később a többi szereplővel, aki kéznél volt éppen. Férfikéznek elég volt csak megérinteni, már lángolt, még a súgó is megölelhette.

Valaki azt mondta neki, kedveske, s ez rajta maradt. Nem tiltakozott ellene. Kérdeztem is tőle:

»Miért mondják neked, hogy kedveske?«

»Tudom is én« – nevetett.

Az egyik színdarab szerepében hajába tűzött egy virágot, estikét. Elég volt, hogy valaki egyszer mondja, estike. Ráragadt ez is. Áradt belőle a kedvesség, talán azért voltak hozzá olyan ölelkezően jók az emberek.

»Miért hívnak estikének?« – kérdeztem tőle gyerekes naivsággal.

»Estike vagyok… ilyen a természetem, szeretnek.«

Aztán köréfolyt a pletyka, naponta verdeste szoknyáját a szóbeszéd. Még nem bántották. Szépen szóltak róla, mint a jó növésű fáról meg a nagy szirmú, kinyitott virágról. Többször is faggattam:

»Miért beszélnek rólad?«

»Hogy ócsárolnak, ne bántson soha.

A vád mindig a nemest kezdi ki,

A szépségen csak dísz a gyanú!

Varjú, mely a nap fényét keresi…«

»Kinek a beszéde ez?!«

»Ez vers, Shakespeare írta, nagy angol művész.«

»Honnan tudod?«

»A színpadról.«”

A nagy ház ablakaiból zene szűrődik, váratlanul érik Máját a hangok, figyel, szinte leskelődik az ablakok irányában. Elmosolyodik, a nászinduló akkordjai, fordítja le magának a hangokat. Talán meglepetés? Szeretné, ha így lenne. De mégsem, hangok rendszertelen összevisszasága ez, hegedű, havasi kürt, gordonka, oboa, s legerőszakosabban egy zongora ismétli ugyanazt a dallamot, kezdi, végzi, és újra elölről.

„Tévedtem, képzelgés az egész. A nagy ház gyakorló órája ez most” – ismeri be csalódottan.

„Vértestvéremre gondolok, de ha lehetne, sem kívánnám, hogy búcsúztassanak tőle. Nem! Pedig a régi búcsúztató rigmusok egyik legszebb része ez: Elköltözöl most leánytestvéredtől” – hangzik a fülébe öreg-rekedtesen.

„Nem! Lehet, hogy az irigység mondatja ezt velem… Aztán már magának szabott törvényt. Mosolygott, csicsergett és tette a magáét. Elkezdődtek az éjjelizenék, reggelre egész orgonafákat sorakoztattak az ablaka elé. Anyám eleinte örült. Így van ez rendjén, csak kissé korai – így vigaszalta magát. De amikor rájött, hogy mindennek ára van, belebetegedett.

Egyszerre háromfelé volt szerelmes. »Belehalok… ezt nem lehet kibírni«, dicsekedett szemérmetlenül. »Belehalok a szerelembe.« Ez lett a szavajárása.

A szája csókot vár szüntelen. Álmában is így állt a szája, várakozóan. Ha a szőrös ördög hajolt volna föléje, éjfélkor, hogy magáévá tegye, nem tiltakozott volna.

Ezen a testvéremen azóta is sokat töröm a fejem. Mi volt ez? Milyen természet? Hogy lehet ennyire elütni egy családtól? Rendet, fegyelmet félrelökött, és ment a vágyai után. Később már a tekintélyt sem tűrte maga fölött, lepergett róla apám szava is. Önbizalma volt, ereje. Egy fáról nőttünk, de ő egymagában külön ágazott a törzstől.

Anyámra kövekként hullottak a hírek. Világos nappal egyszer a hegyen látták az asztalos futballista fiával, aztán valami idegen tisztviselővel turbékolt. Meglesték azt is, hogy prédikáció idején a kántorral ölelkezett az orgona mögött. Kísértésbe hozta a plébánost is. Aki csak meglátta, akarta magának… Szép volt, fiatal, és hamar megtanulta a csábítást.

Nem lehet megmondani, mikor és hogyan történik ez: ez a lány egyszerűen levált rólunk. Ha dorgálták, a világ legtermészetesebb hangján mondta: »Lelkem, testem az enyém… az én dolgom, hogy kinek adom, én sem kérem számon senki dolgát…«

Hirtelen, váratlanul ment el a háztól. Érte jöttek egy decemberi estén. Falunk felett kőtenger honol, ám míg ősszel vagy tél elején be nem áll a fagy, sártenger az utca.

Ketten jöttek nyakig sárosan. Anyám azt hitte, segítséget kérő idegenek, kefélni, tisztogatni kezdte ruháikat. Azok nézelődtek, leültek, aztán egyikük, egy vasúti tiszt kerek perec kimondta

»Böbéért jöttünk.«

Magyarázat helyett a nagy mellű, szőke testvérem odaállt a férfi mellé, és megölelte.

»Szeretem« – csicseregte, és a vállát vonogatta könnyedén.

»Tréfára rossz idő ez« – próbálta lelassítani anyám ezt a reánk szakadó szerencsétlenséget.

De a színjátékot már nem lehetett megállítani. Az egyenruhás ember kedves-szigorúan folytatta:

»Nem játszunk… kérem, a lányukat viszem.«

»Ostraván fogunk lakni – csicseregte a madár –, akármikor jöhettek hozzánk.«

Anyám sírógörcsöt kapott, ösztönösen elállta az ajtót, és azt zokogta fájdalmában:

»Soha… soha… soha…«

Mégis elmentek. Mire anyám felfogta volna ezt az új, támadó világot, már elnyelte őket az utca sara.

Szomorú karácsonyunk volt. Apám keveset beszélt. Mestersége szerint lakatos volt, keménységét a vastól tanulhatta, mert olyan volt: kő és vas együvé gyúrva. Kíméletlenül pontos volt és rendszerető. Így tanították, ezt szokta meg. Ilyen volt másokhoz is, minden kötelességet kegyetlenül számonkérő. Valamikori uradalomban tanulta a szakmáját, ahol csak jól és sokat lehetett dolgozni. Mindössze annyit mesélt magáról.

Mozdulataiból és hallgatásából éreztem, hogy apám eddigi keménysége még jobban megmerevedik. Tehetetlenséget érzett, gyengeséget, valami, amiben biztos volt már, kicsúszott a keze közül. Valahol tévedett, és ezt nem tudta vagy nem akarta beismerni.

Szigorú lett. Szigora a vadsághoz hasonlítható leginkább. Szíjat hasíttatott, ami külön szögön lógott a konyhában. Ketten maradtunk otthon, idősebb fiútestvérem és én. Börtön lett a házunk, amiben egyedül anyánk szeretete jelentette a napvilágot.

Apám vert bennünket. Elég volt egy szokatlan, fegyelmezetlen mozdulat, verést kaptunk. Ha hazajöttünk az iskolából, azt akarta, a szeme előtt legyünk folyton. Tudni, követni akarta minden lépésünket. Megismertem a fizikai félelmet, a reszketést, iszonyú dolog az, ha a valamikori szeretet félelemmé változik…”

A lány nyugtalan lett. Az óráját nézte türelmetlenül, és a ruháját igazgatta. Már túl hosszúnak találta Zlatko távollétét. Az emeleteket számolta sorra, aztán az ablakokat. Valami fogódzót keresett, szép, kellemes látványt, ami más irányba vinné gondolatait. Az imént még azt képzelte, hogy a menyasszonyság hófehér állapotából jó búcsút inteni. Az emlékezést szépnek remélte, és hitte is, hogy neki most egyedül csak a szépre van joga.

A második kijáratból lassú lépésekkel kijött egy ember, hátán tokba bújtatott nagy hangszert cipelt. Nagybőgő, mondta maga elé, mintegy a felfedezés örömével. Elmosolyodott, az ember nevetségesen előrehajolva haladt. Hátulról nézve úgy hatott, mint valami idétlen gubó, ami végtagok nélkül előre-hátra hajlongva kúszik az úton.

„Aztán valami rettenetes dolog történt, meglőtte magát a testvérem. Nem tudja senki, mióta érlelődött benne az elhatározás, hisz gyermek volt még, alig tizennégy éves. Nevetett, játszott, mint minden más gyermek, csak szomorú volt kissé. Érzékeny. Anyám érezte, hogy apám vasszigora károsítja ezt a gyereket, jobb volt hozzá, mint bárki máshoz. Kedvezett neki. Esténként mellédőlt az ágyra, és beszélt hozzá, mesélt neki, míg el nem aludt. Álmából mégis gyakran felriadt, félhangosan ismételgette:

»Jó leszek, jó leszek, nagyon jó… szorgalmas, nagyon jó.«

Álmában is fogadkozott. És félt. Utólag döbbentem rá, hogy mindenféle félelem rettenetes, különösen a gyermeki az. Felőrli a hiszékenységet, a naivságot, az önbizalmat, az ember vele született jóságát. Felfalja az ember erőit, megöregíti… A testvérem tragédiáját is csak így tudom magyarázni: megöregítette a félelem.

Az iskolában belekeveredett valami verekedésbe, összemarták az arcát. Anyám korán lefektette, hogy úgy összesebzetten ne kerüljön apám szeme elé. De a reggel már rosszat hozott.

»Ki bántott?« – kérdezte apám sápadtan.

»Nem tudom.«

»Hazudsz.«

»Igazat mondok, verekedtünk.«

»Ki mart össze?«

»Nem tudom.«

Apám szemét elfutotta a vér, egy pillanatig úgy látszott, habozik, aztán kitört belőle az indulat, és ütni kezdett. A fiú gubanccá zsugorodott a földön, így védekezett a szíj kegyetlensége ellen.

»Hazudsz… hazudsz« – ordította apám.

»Nem tudom, nem tudom, igazán nem tudom« – a tehetetlen dühnek erre a féktelen toporzékolására csupán ilyen erőtlen volt a védekezés…

Anyám vetett véget a kínzásnak, lefogta apám kezét. Egy ideig még dulakodtak, aztán kiesett apám kezéből a büntetés fegyvere, elernyedt.

»Nem nevelek hazug embert… ha hazudik, megölöm« – mondta inkább csak magának már, és elment.

Aznap együtt mentünk iskolába. Nem szoktuk így, én most mégis hozzábújtam, megfogtam a kezét, és mentünk. Reszketett a teste, éreztem, s csak a földet nézte. Szóltam hozzá vigasztalón, hallgatott. Ha kérdeztem, csupán a szeme rebbent, ezzel jelezte, hogy hallja, amit mondok.

»Fáj még?… Felejtsd el« – bújtam hozzá közelebb. Tudtam, megalázták a testvéremet, igazságtalanul. Abban a pillanatban gyűlöltem apámat, a testvéremet meg szerettem mindenkinél jobban. Az életem adtam volna neki, de ezt nem tudtam sehogy sem közölni vele. Kívántam, hogy engem üssenek helyette, mert ha őhozzá nyúlnak, egyenesen a lelkét érik a szíjütések. Nem tud makacs lenni, annyira jó, hogy még a kezét is képtelen maga elé tartani védekezésül.

»Felejtsd el… Nézz rám.«

Válaszként a szeme rebbent erőtlenül. Az iskolában egész nap hallgatott, és a földet nézte.

»Nézz rám – kértem a szünetekben –, legalább nézz rám.«

Hazafelé engedte, hogy fogjam a kezét, éreztem, már ő is kapaszkodik belém. Otthon nem beszélt, letette a táskáját, lement a kertbe, és a kerítés drótjához dőlve nézte a völgyet. Aztán a legelőn látták, a lovakat bámulta, hozzájuk ment és simogatta őket. Hazafelé egy kóbor kutyát csalogatott magához, ölébe vette, és csak a kapu előtt engedte el.

Némán múlt el az este. Nem tudom, miért, anyám akkor nem dőlt le a testvéremhez. Lehet, hogy apámat csitítgatta, azt tartotta a nagyobb tűznek, amit oltani kellett.

Szótlan volt a reggel. Lehet, hogy mindnyájunknak fájt valami, csak nem szóltunk róla. Ilyen volt a késői ebéd is. Akkor nagyon szerettem a testvéremet, éreztem, hogy szenved, és nincs hozzá ereje… Akkor még nem tudtam, hogy szeretetemmel későn értem a szelíd tekintetű fiúhoz. Lekéstünk mellőle… Azt sem tudjuk, mikor osont ki a házból… Lehet, hogy már előzőleg megkereste és előkészítette magának a fegyvert, csak egy alkalmas pillanatra várt, a leggyengébbre az életében.

A ház végében lőtte meg magát, ott, ahol előző nap állt, és a völgyet nézte… Szörnyű volt. Kétségbeesett szaladgálás, döbbenet, sírás, anyám tehetetlen segélykérése:

»Segítség, segítség!« – ordította eszelősen.

Orvoshoz rohantak vele, kórházba, s mi otthon gyötrődtünk, vártunk. Tanácstalanul, tehetetlenül, egymás szemében nézve a fájdalmat. Anyám őrjöngött a kíntól, magát vádolta:

»Nem szerettem eléggé, kevés erőt adtam neki az élethez…«

Ha fáradt idegekkel az ágy szélére roskadt, mozgott a szája: lehet, hogy imádkozott, lehet, hogy már önkívületben beszélt. Így járt napokat és virrasztott éjjeleket egy kicsiny fekete pont körül.

Apám kődarabként állt a házban. Megrendült, hegyoromról leroppant szikladarab lett: esett, zuhant, biztosnak vélt magasságtól fosztotta meg e szerencsétlen pillanat:

»Mindene megvolt… mindene, mégis, mégis…«

Apám is szenvedett, csak ridegebben, s folyton ezt ismételgette:

»Mindene megvolt, mindene, mégis…«

Innen nem jutott tovább, csak nézett, bámult a messzeségbe, mintha saját gyermekkorát akarná tanúságul hívni.

Negyednapra hazahozták a testvéremet. Feje alaktalan pólyacsomó volt. Megvakult, a golyó szétroncsolta látóidegeit, s megsértette az agyat is… Ennél nincs nehezebb emberi kárhozat. Azt éreztem, hogy ez a jóságos fiú belenő a ház minden sarkába, és ha vinni akarnák, sem férne ki az ajtón: számtalan végtagja nőtt, és a szeme figyel, kísér mindenüvé. A házban senki sem ejti ki ezt a szót: szem, mégis erre gondolunk mindnyájan. Félünk szólni egymáshoz is, mert most minden mozdulat sebek egymáshoz érintése.

S az első virrasztás közepén, vékonyka, elgyötört hang kap a csendbe:

»…hegyek nyergén fúj a szél…«

Megdöbbentünk, megdermedt minden mozdulatunk. Féltünk lélegzeni is. Abban a pillanatban a reménység aranyhajszála reszketett a szemünk előtt.

»…port fú a völgybe, felhőt az égbe…«

Védtelen ez a hang, és messziről jön, úgy ér a bőrünkhöz, mint sziklafalhoz a száraz falevél. Vártunk. Aztán anyám majdhogy suttogva segít, mondaná tovább a dalt, de a fehér kötéscsomó elhallgatott.

»Daloljunk« – biztatja, de ez egyetlen szóban érzem anyám visszatérő, rettegő félelmét. Itt most minden perc lehet élet is, halál is. Biztosat nem tud senki. Féljük az időt, reménykedünk. Bennünket most csak ez köt össze, az idő és a reménység.

Rokonok jönnek-mennek, szólni csak a konyhában lehet egymáshoz: szinte ugyanazt kérdi mindenki:

»Hogy van? Mi lesz vele?«

Válasz nincs. Aki a betegágyhoz lép, az csak hallgat, néz és vár. Talán ez volt a legrettenetesebb, ez a néma várakozás, a tehetetlenségünk. A halállal vívódó gyermektől vártuk, hogy szóljon, adjon magáról életjelt.

Virrasztással telnek a napok. Anyám most örök idő: sohase hunyja le a szemét. Már nem is az érzékszerveivel – idegeivel figyel, néz, lát. S ha megmozdul a párna, odarebben, madárkönnyedségével nesztelen, mintha aprócska fészek alján igazítaná a pihéket.

És várja, csalja a szavakat. Egyedül csak ő merészel szólni a fiúhoz, mi is csak rajta keresztül küldjük az esetlen szavakat. Küldjük, és várjuk a reményt.

»Harmadszor elment a legidősebb fiú is, hogy szerencsét próbáljon« – suttogja a hófehérbe kötözött fej.

»…erdőn ment, nagy hegyeken át, onnan nagy folyóhoz ért« – ezt már anyám mondja.

»Én vagyok a legidősebb fiú?«

»Most az vagy, a legidősebb.«

»És a legkisebb?«

»Az is te vagy.«

»És a lovak?«

»Legelnek.«

»Futnak is?«

»Nyargalnak.«

»Nem látom őket.«

»Messze vannak.«

»Miért nem látom őket?«

Anyám tanácstalanul áll. Esedezve néz körül a szobában, nézi a képeket a falon, apám arcát épp csak érinti, aztán rám esik a tekintete… Nem tudtam segíteni egyetlen szó erejével sem.

»Ha meggyógyulsz, ide jönnek, a kiscsikók is, mind.«

»Miért nem látom őket?«

»Sötét van.«

»Éjszaka?«

»Igen.«

»Látjátok a csillagokat?«

»Téged vigyáznak.«

Valahányszor anyám másfelé kívánta fordítani ezeket a száraz, cserepes szavakat, eltört a beszéd. Hallgatás következett, ismét várakozás, a percek számlálása és a tehetetlen reménykedés.

A fiú ereje kevés volt. Olykor annyira sem tellett, hogy legalább hozzáérjen a közelítő-segítő jóakarathoz. Vagy talán a félelem továbbélése volt az, ami még nagyobb erővel nyomta, szorította lefelé az élet irányába tapogatózó szándékot.

Csak találgathattunk, kérdéseket fogalmaztunk magunkban. Az érthetetlen miértekre kerestük a választ mindnyájan, külön-külön, félve egymás érintésétől is.

Utólag döbbenek rá, számonkérő, vádló szó nem esett köztünk. Tudtuk, éreztük a rosszat, a bűnt, de titokban azt reméltük, hogy hihetetlen gonosz álom közepén vagyunk, ami elmúlik, és nem lesz rá szükség, hogy akár önmagunk lelkiismerete előtt is feleljünk mindezért.

És tulajdonképpen miért is kellene felelnünk? Mivel vádolhatnának engemet? Nem szerettem eléggé? Rideg voltam hozzá, vagy későn jöttem rá, hogy érzékenységével egyedül van? Egyáltalán mióta volt egyedül? És miért? Hisz egy családban éltünk, testünkkel, lelkünkkel naponta érintettük egymást, összetartoztunk, a múltunk, a sorsunk egy volt…

És mégis.

Anyám madárszárnyakkal takart. Csak úgy érezte magát jól, ha ott voltunk mellette. Mosolyogni is csak akkor tudott, ha mindnyájan az asztal körül ültünk. Számára együttlétünk volt az élet biztonsága.

Apám? Büntető fegyvere hasított szíj volt. De ilyen volt maga is, szíjember. Az ifjúkori nyomor, a nincstelenség tette keménnyé. A hideg szobák, a kis darab kenyerek, a cipőtlen telek, a mesterek, az inasok világa. Folyton bizonyítania kellett hűséget, szívósságot, hozzáértést, szolgálatkészséget, valamiért mindig vigyázzban kellett állnia. Lelke felülről lefelé rétegződött, a szeretet, az emberi melegség úgy képződött benne, mint a barlangok cseppkői. Kötelességben gondolkodott; aki eleget tett szigorú mértékének, szerette… A hegymászás természete ez, ha látni, gyönyörködni akarsz, kúsznod kell, küzdened, kockára tenni az életed… Apám olyan ember, aki feltételekhez, mértékhez köti az életét, érzéseit, szeretetét és becsületét egyaránt.

Összetartoztunk, mégis sokfelé ágaztunk. A természetünkkel különböztünk, érzékenységünkkel, érzéseink hidegével-melegével.

Most ezért fizetünk adót, sarcot egy élettel.

S kinek tartozunk felelősséggel?

Apám egy darabka fából, rongyokból kutyát mesterkedett, és odanyomta a fiú kezébe. Az ujjak nehezen, esetlenül tapogatták az ormótlan jószág testrészeit. A sápadt száj mosolyra mozdul. A nagy, ellenszenves kötés alól ennyi látszik, a száj, ide zsugorodott az élet. Az ajkak színe állandóan változik. Ritkán rózsaszínű, többnyire sápadt, olykor átlátszó, mint az üveg, majdhogy az ágyhuzat fehérjébe olvad.

»Bobi… Bodri… Bogár« – szemelgeti lassan a szavakat.

»Rendes nagy kutyánk lesz, farkas.«

Napok óta apám most szólt először a fiúhoz. A fehér ujjak az ajkak felé viszik a kis jószágot, öcsém érthetetlen szavakat súg az állatnak.

»Jó leszek… jó, csak jó.«

Hálás, meleg szavak érnek hozzánk. Látom, apám arca megkönnyebbül, megenyhül. Bennem valami érthetetlen tiltakozás kél erőre. Egyszerre nem bírom nézni a fájdalomnak ezt a vég nélküli vonaglását, a sóhajtozást, a könnyes, fojtott beszédet, a lelkiismeret foszlását.

Tulajdonképpen belenyugszunk abba, ami történt. Ki-ki a maga módján, apró gyámoltalanságokkal igyekszünk jóvátételt szerezni.

Küzdeni kell. Egy félholt gyermek szájáról várjuk a biztatást, ahelyett, hogy mi erősítenénk őt, az akaratát. Oszlatnánk felgyülemlett félelmét: aranyfonalat kellene a kezébe adni, hogy segítségével elindulhasson vissza az élők közé… Meggyűlölöm a szomorú arcokat és a könnyeket… Pontosan nem tudom, mit állapítottak meg az orvosok, a felnőttektől hallottam csupán rémítő monotonsággal mindig ugyanazt… A legrosszabbat… Nincs igazuk, egy ilyen gyermek, a testvérem halála nem lehet igaz.

Az ágy felé hajlok, és határozottan mondom:

»Játsszunk… gyere, játsszunk.«

Hosszú csend, a játék némasága ez, elszakadt idegszálak tétova egymást keresése, az erőtlen test egyensúlyozása élet és halál mezsgyéjén.

»Fuss a kapuba!«

»Én lány vagyok.«

»Védő lehetsz.«

»Rúghatod.«

A bal kéz ujjai aprócska madárlépésekkel futnak fölfelé a paplan fehérjén, aztán vissza.

»Ne fuss ki a kapuból!«

»Lecsúszik a szoknyám.«

Most a jobb kéz lába fut, sokkal frissebben, mint a másik tette.

»Puha a labda – mondják a sárga ajkak keserű mosollyal. – Álmos vagyok.«

»Maradj ébren, figyelj!«

»Fázom.«

»Betakarlak.«

»Függöny van előttem, és fázom, hideg van.«

»Fussunk!«

»Ne hagyj megfagyni!«

»Vigyázok rád.«

»Szomjas vagyok.«

»Az előbb ittál….«

»Add ide a kezed, simogass… az jólesik…«

»Már nem vagy álmos?«

»Csak fáradt.«

»Egy kicsit pihensz, aztán felmegyünk a hegyre.«

»Mindig éjszaka van, nektek is?«

»Kint most hajnalodik.«

»Apa mit csinál?«

»Alszik.«

A kora reggel a beteg számára enyhülés. Ez a fiú megjárta a fájdalom poklát, össze van zúzva. Lehet, hogy ami történt, helyrehozhatatlan, az ítéletet már rég kimondhatták: halál vagy szenvedés életfogytiglan. S én mégis próbálkozom. Gyermeki naivitás volt ez? Lehet. Engem is megöregítettek a napok… Utólag talán nagyzolásnak tetszik ez. Igen. De azokban a napokban azt tapasztaltam, hogy egy nap olykor többet érlel az emberben, mint máskor esztendők.

Tulajdonképpen miért bűnhődik ez a fiú? Oka kellett, hogy legyen ez iszonyú ítéletnek, ami lesújtott rá. Vajon mit gondolhatott magában, amiről nem szólt? Végig kellett volna gondolnom mindnyájunk életét, keresni az okokat, de arra akkor nem volt idő.

Úgy éreztem, valami feneketlen szakadékból mászunk kifelé, ketten. Hittem, hogy sikerülni fog. Azt akartam, hogy ez a fiú ne fecsérelje rosszra kevéske erejét: ne a halál ellen viaskodjon, hanem élni akarjon.

Hajnal volt, az enyhülés ideje. Fogtam a sápadt kéz pulzusát, ahogy a nagyoktól láttam, és számoltam.

»Nagyon megvertek« – hallatszott a párnáról.

»Felejtsd el, apa megbánta.«

»Fáj.«

»Ha felkel a nap, felmegyünk a hegyre.«

»Mikor lesz az?«

»Nemsokára.«

Így tanultam: ahogy a nap magasabbra emelkedik, az élőlények tevékenyebbé válnak, de ezzel együtt felkúszik a sebek és betegségek láza is. Fogtam a testvérem kezét, s éreztem, a szíve lüktetésén átcsap a forróság, jön a könyörtelen láz. Ezzel együtt a szomjúság is jön, a könyörgő, cserepes szájak kérése.

»Jöjjön a bárány is velem, a csengős« – ez volt az ébredés.

»Megyünk a hegyre?«

»Lassan, szédülök… Ott menj, ahol nem olyan meredek.«

»A felső rét szélén?«

»Pihenjünk… A bárány hol van? Nincs itt a bizonyítvány sem.«

»Füvön megyünk… Itt nincsenek kövek.«

»Milyen színű a fű?«

»Zöld.«

»Nem sárga?«

»A virágok sárgák, a pitypang.«

»Messze vagyunk még…? Szédülök, itt fenn is minden szürke.«

»Nemsokára fölérünk.«

Ölelve fogtam a testét, és mesélő szavakkal egyre közelebb vontam magamhoz. Azt akartam, üljön fel: birkózzon, maradék erejével is küzdjön.

Először nem sikerült. Másodszor, harmadszor, ötödször sem. Kezdtük, mentünk fölfelé ismét, aztán visszagurultunk a meredeken.

»Fáradt vagyok, hagyjál, szédülök.«

Fűzfavesszőt vágtam. Először hozzászoktattam az ujjait a vessző hideg tapintásához, aztán súgtam, kértem, fogja meg, markolja, erőlködjön. Nappal nagyon gyenge volt a láztól, de a hajnali könnyebbülés idején sikerült.

Felült. A fehér pólyás fej látványa így rémítőbb volt. De tartotta magát. Aztán visszaeresztettem a párnára. Kis idő múlva kezdtük elölről.

»Én leszek a paripa.«

»Lassan menj, ráz a szekér.«

»Csida, ne!«

»Csak jó úton, lefordulok.«

Dombra kapaszkodott, aztán lefelé futott a szekér. Emelkedtünk és süllyedtünk, föl a magasba és vissza a párnára.

»Lassabban… leszédülök, a kerekek alá esek.«

Két hajnalon át játékparipa voltam. Mondtam százféle mesét, hívtam, csábítottam, vittem magammal a fiút. Amíg erejéből futotta, jött. Meséhez mesét tett. Lehet, hogy az ő mesébe menései megszenvedett, fáradságos utak voltak, valóságosak. Mégis örült, hogy a sötétség világában van valaki, aki nemcsak vigasztalja, hanem valami cél felé vezeti is.

Ezt akartam, egy pontra irányítani maradék erejét. És szándékot, vágyat ébreszteni benne.

Harmadik hajnalra néhány pillanatig már egyedül is megült az ágyon. Imbolygott, szélfútta fácska volt, de ült. Örültem kimondhatatlanul.

»Ne kínozz… szédülök.«

»Még egy pillanatig… Számolj ötig.«

»Megvan.«

»Még egyszer.«

Ezután ájult hallgatás következett. Bejött anyám, és sokáig szemrehányóan nézett rám. Feljött a nap, megemelkedett a láz, a mese és a menés szándéka az agytekervények egyetlen pontjára zsugorodott, zavaros, ijesztő lázképek sora jött: kétségbeesés és reménykedés.

»Táncolni fogunk« – így kezdtem a negyedik hajnalt. A most kissé rózsaszín száj, elmosolyodott.

»Nem lehet.«

»Megpróbáljuk.«

»Szédülök.«

»Én fogok vezetni.«

»Elesek.«

Magamhoz öleltem, és a mese kísérete nélkül fölültettem.

»Kapaszkodj belém.«

Lélegzet-visszafojtva vártam. Feltűnően sokáig tartott, amíg az idegpályákon a fölszólítás végigfutott, és felém mozdult a jobb kéz. Előbb a kezem fejét érintette, aztán végigkúszott a karomon, s felfelé nehezülve a nyakamra simult, mint valami határtalan gyengéd ölelés.

»Most a lábaddal mozdulj.«

A fiú lesoványodott, izzadt, meleg teste erőtlent rándult.

»Erősebben fogj.«

»Nem bírlak.«

»A lábadat mozdítsd.«

Centiméterről centiméterre kúszva jártunk egy nagy fehér országot, ketten. Már szélén voltunk az ágynak, mikor lihegve a párnára hanyatlott a beteg fej.

»Hagyjuk.«

»Megpihenünk.«

»Miért kínzol?«

Hosszú percek következtek, talán órák is múltak, míg ismét elölről kezdhettük.

»Játsszunk.«

»Mit?«.

»Ölelj meg, segítek.«

»Nem tudok táncolni, elszédülnék.«

»Most a másik kezeddel ölelj.«

»Fáj.«

»Egy hete még ülni sem tudtál. A bőröd színe is jobb már, nem emelkedik a lázad sem.«

»Inkább énekeljünk.«

»Később.«

»A nagy tükör ott van még? Szeretném magam megnézni.«

»Be vagy kötözve.«

Már az ágy szélén ült, szemben az ablakkal, jobb kezével a nyakamat ölelte. Hirtelen azt képzeltem, hogy nászágy szélén ülünk, férfi és nő, ketten. Gyermekek voltunk, nagy fájdalom közepén, de közel a felnőttek világához, megelőzve a velünk járó időt.

»Mi van most?«

»Reggel lesz.«

»Már világos van?«

»Még csak szürkül.«

»A barátok… a kakasok… tudnak rólam?«

»Voltak itt.«

»Nem emlékszem…«

»Aludtál.«

»Nem árulnak el?«

»Kinek?«

»A tanítónak meg másoknak.«

A nyakamat ölelő kéz remegett a gyengeségtől, éreztem, gyengül az ujjak fogása. Siettetni akartam, míg el nem fogy a morzsányi erő.

»Most lépj a lábaddal, a jobbal.«

»Már szédülök.«

»Kapaszkodj erősebben.«

Ahogy földet ért a tapogatózó lábfej, a test összerogyott. Megrettentem, a tehetetlen test súlya megsokszorozódott. Kétségbeesetten erőlködtem, szólni, kiáltani féltem, a testvéremet kértem rémülten suttogva:

»Ne hagyd el magad… a nyakamat öleld, segíts!«

Jó ideig félelem fogott, rémülten figyeltem a fiú kapkodó lélegzését. Eszméletén volt, de szólítani nem mertem. Vártam. Valami máig is érthetetlen ösztön nyugtalanított, sarkallt, nagyot, jót tenni kényszerített.

Ma már tudom, a gyermeki naivitás, a hiszékenység, a tudatlanság, a tehetetlenség és az élet mindenkor jelenlevő ereje keveredett bennem akkor. Az életveszélyt a gyermek másként érzi, mint a felnőtt: a félelem görcseiből ösztönösen is a szabadulás irányába mozdul. Van gyermeki rettenet és félelem, de nincs gyermeki kétségbeesés. Talán ennek köszönhettem az én akkori türelmemet és szinte érthetetlen makacsságomat a testvérem esettsége iránt. Úgy voltam elszánt, ahogy csak a gyermek tud lenni. Gyermeki volt hitem is: tudatlan bizalmam magamban, vakmerőségem, ahogy marasztaltam, hívogattam a pislákoló életet.

Aztán elölről kezdtük az ülés, az ölelés gyakorlását. Éreztem, a fiúnak fájdalmat okoz minden mozdulat, de én erőszakoskodtam: »Tedd le a lábad!«

»Ne kínozz.«

»…most a másik lábad tedd le, lépj rá.«

»Elesek.«

»Öleld a nyakamat, és lépj… csúsztasd a lábad… lassan.«

»Fáj.«

»Most a másikat.«

Derekát, vállát öleltem, kisebb voltam, mint ő. Így egész testével szinte rám rogyott. A legkisebb mozdulatra is csak velem együtt volt képes. Hozzám forrósodott, lázas, nedves, bőrével összenőtt velem, mintha az anyaméhben várnánk születésünket.

»Egy… kettő… egy, kettő.«

Érthetetlen módon számolni kezdtem, a lépések ritmusát kívántam siettetni.

»Láttál már báltermet?«

»Szédülök… te sem tudod, milyen.«

»Szép, tágas, olyan, mint ez a szoba.«

»Honnan tudod?«

»Gondolom.«

»Hol a nagy tükör?«

»Mindjárt arra fordulunk.«

»Nagyon szédülök.«

»Egy, kettő… egy, kettő.«

»Ez nem tánc, csak lépegetünk.«

»A tánc is ilyen.«

»Már nem bírok.«

»Számolj te is.«

»Egy… kettő, egy, kettő.«

»A tükör, hol van már?«

»Mindjárt fordulunk.«

»Egy, kettő, egy, kettő…«

Lábaink nesztelenül csúsznak a padlón. Érezni, hallani, ahogy a bőr súrolja a deszkát. Minden mozdulat lassú, időtlen. A számolás úgy hangzik, mintha a csusszanásokat közbeénekléssel elvágnák egymástól.

»A galambokat ki eteti?«

»Apa.«

»Csak fehér galambjaim lesznek, hófehérek… Neked is nevelek egy párat, ha messzire mész, vidd magaddal őket, és amikor a legmesszebb leszel tőlünk, engedd el őket, üzenj…«

»Egy… kettő, egy, kettő.«

»Már nagyon szédülök… Sokszor riasztják a galambokat, és akkor ide szállnak a fejem fölé… Látod őket?«

»Igen… tartsd magad, számolj te is!«

»A pávafarkú a legfehérebb, látod?… Magasra repül, és nagy bukfencekkel jön lefelé, merész… és jószívű… Páva és mégis szerény… A golyvás csak udvarol meg turbékol, gatyája is van, felfújja a begyét, pedig nem is szép, látod?«

»Számolj!«

»A galambok fognak helyettem táncolni, számolni, mindent a galambok fognak…«

Abbahagytuk a számolást, elfáradtam én is. Talán életem egyedüli pillanata volt ez, amikor a legközelebb éreztem magamhoz a testvéremet. Már nem éreztem talpam alatt a padlót, csupán testvérem beteg lihegését hallottam, forró hullámokban csapott a nyakamra, arcomba, kezemre. Teste erőtlenül rám dőlt: fájdalma a bőrömet sütötte előbb, aztán bennem is fájássá alakult mindez. Nem tudtam volna számolni sem már. Képtelen voltam a tükröt is megmutatni neki, galambok kezdtek repdesni előttem is, olyanok, amilyeneket azelőtt sohasem láttam… Akkor azt képzeltem, hogy ilyen fájdalmas lehet a születés pillanata.

»Ölelj meg, lefektetlek…«

Az ajkak elvesztették lázas rózsaszínüket. Előbb sápadtak, majd üvegszínűen áttetszők lettek, az erő már csak összefüggéstelen motyogásra tellett.

»A galambok mindenről tudnak… elmondtam… látták, ha repülnek, félek, elhagynak, és rázuhannak az égre…«

Mire lefektettem, a kötés jobb oldalán átütött a vér. Másnapra meghalt, negyednapra eltemettük a testvéremet.

Ha visszapergetem azokat a napokat, az emlékek valami iszonyú kis utcába préselnek, ahol alig van hely, világosság. S egyedül vagyok. Ezt még nem tudtam megfejteni: a testvérem közel kerül hozzám, valahányszor felidézem utolsó napjait, mindenki más pedig eltávolodik tőlem: krétával rajzolt kör közepén állok egymeztelenül.

A temetés után tor következett. Így mondták csak »tor«. Ott azt mondta valaki »eljegyzés«, de hamarosan rávillogtak a szemek, és mihamar leszáradt ajkáról a mosolygós jó szándék. Ültünk, és néztük az asztal lapját, mint valami elénk terített nagy térképet. A gondolatokba nem láttam bele, csupán a hallgatást hallottam, amely makacs volt, gyáva és tehetetlen egyszerre. Nem mondott senki semmit, tószt sem hangzott, elkerülték az emlékeket is. Csak ültek fadarabokként, és nézte mindenki a saját életét.

Ezután még két gyereke született anyámnak. Görcsös szomorúságunk megenyhült kissé. Fénycsóvaként jött ez, s váratlanul ránk vetette melegét. Addig olyanok voltunk, mint dermedt életű lények. Valami nagy dolognak kellett történnie, hogy engedjen életünk merevsége.

Én mostam, kisszékre állva, hogy elérjem a teknőt. Konyhánk mindennap tele volt gőzzel. Anyám sokáig feküdt mindkét szülés után, már kevesebb volt az ereje, mint valamikor. Láttam, küzd magával, gyengeségével. Szégyellte erőtlenségét, kényszerítette magára a mosolyt, a gőgicsélő szavakat, az életet.

Meghalt mindkét gyerek. Éltek néhány hetet, megmosolyogták a világot, és visszamentek. Szomorúak voltunk megint, de ez már nem volt olyan megrendítő. Érdekesen egyformának éreztem öcséim születését, rövidke életüket, halálukat is. Azt tapasztaltam magamon, hogy a nagy megrendülések után jó ideig összefolynak a dolgok: a szomorúság az örömmel. A napok és a színek sokféle változásai egybemosódnak. Talán erre az állapotra mondják, hogy emberi fásultság.

Egyedül maradtam gyermek. Családunkban én lettem a pont, életünk legérzékenyebb része. Akármit tettem, mind a két szempár engem nézett, lesett, figyelt. Vigyázott.

Apám megtört másodszor is: meglágyult, emberileg melegebb lett. Sokszor küzdött magával, hogy a megszokott érdes, kemény szavak helyett kedvesebbeket keressen.

Anyám minden fájdalma és szomorúsága szeretetté változott. Ha tehette volna, földdé, nappá, füvek zöldjévé, fák gyümölcsévé, virággá oszlik. Nem kényeztetett, nem oktatgatott, nem kért számon soha semmit, csak szeretett. Olyan mindig jelenvaló közelséggel, ami lehetetlenné tette a rossz gondolatnak még a megfogamzását is.

Azokról a szörnyű napokról azóta nem esett szó köztünk. A testvérem tragédiája beleette magát a testünkbe. Mégis hallgattunk róla. Tudtuk, ha csak egyszer is megérintjük ezt a sebet magunkon, vér serked alóla. Az ilyen napokra közösen nem lehet emlékezni. Legfeljebb csak egyedül, némán. Szomorúságunk együvé folyt, és szótlan bűntudattá olvadt.

Ilyen az én leánybúcsúztatóm, szótlan. Nincsen lakodalmas nép. Hiányzik a rigmusos útrabocsátó, hiányzanak az ismerős szemek, arcok. Hosszú, szürke idő után az öröm ünnepe lehetett volna végre. Itt lehetett volna köröttem a nagy rokonság mindegyike. Különösen anyám. Őt vágyom a legjobban, a szemét, örömét, nagy sokára a mosolyát.

Akartam, hogy legyünk együtt sokan az én örömömben. Szerelmes lettem, Zlatkónak adtam leányságomat. Ez volt a szép kezdet, az idill, a romantika, a gondtalan egynapos, egyhetes élet. Amikor láttam és éreztem az idő elejét és végét: az estét, a reggelt, a hétfőt, a vasárnapot. Később rájöttem, hogy tulajdonképpen ilyen rövid időközökben élünk, és csak így, ezzel a tudattal érzem magam biztonságban.

Aztán Zlatko elbizonytalanodott. Már nem volt a régi, megéreztem, magyarázkodni kezdett, kifogásokat keresett.

Megrettentem. Egyedül maradhatok, megcsúfolva, kihasználva. Ha anyámnak elmondom, megölöm utolsó, aprócska reményét is életének. Mások szemében sajnálkozás tárgyává lennék, ha szólnék erről. Egymagam erejében bízhattam, meg ösztöneimben, hogy önérzetemben és legbensőbb érzéseimben nem leszek megaláztatás tárgya. Engem makacsul vonz a járatlan út. Most egyenesen erre kényszerített a számtalan megrázkódtatás, amely kíméletlenül nyomott, tolt maga előtt az élet, a küzdés felé.

Apám, anyám megvívta a maga küzdelmét. Sokáig ugyanabban a körben álltam én is, mint ők, egy nap azonban a saját kezemmel rajzoltam meg a magam krétakörét. És ez már az én életem, az én küzdésem. Talán a sors adománya, hogy a szerelem ezt tette velem, elvezetett, ráállított egy más útra, mint amelyen elődeim, apám, anyám járnak.

Ők is bennem élnek: az örök mosolyú, nagy keblű, buja nővérem, akinek kicsiny volt a házunk, a falunk. Mióta elment, hírt is alig ad magáról, magába szívta a világ. Mások számára talán már nem is létezik, elvirult. Nekem mégis van.

Katona testvérem, aki a fronton halt meg, úgy van bennem, mint valami nagyon távoli reszketés, ami a félelmek idején zúgássá fokozódik, és zsibbadttá teszi érzéklésem.

A másik fiútestvérem utolsó napjai kínoznak: az őrjítő tánclépések, az aranyfonál, amellyel ülni tanítottam, kapkodó értelmének felvillanásai, éneklése, mesevárása, hófehérnek képzelt galambjai… Igen, ez volt az utolsó, a galambok, a szelídség, a jóság és a szerénység madara.

Ha lakodalmas sokaság előtt történne az esküvő, búcsúztatnának leánypajtásaimtól is, nagy- és keresztszüleimtől, minden rokontól, mindenkitől, aki eddigi életemnek látta növekedését, és legalább a szeme nézésével segítette azt.

Ez a gépkocsi most egy fészek. Itt ülök benne fehérben, nézem az utakat, a házak falát, az aszfalt rajzait, és várok. Valahogy jó most egyedül lenni, emlékezni, és legalább gondolatban megérinteni azokat, akikhez tartozom. Jó, hogy vannak, de az is jó, hogy most nincsenek itt, mert hangos jókedvükkel eltakarnák azt a kis örömet is.

Ha madárrá változnék, magasra röppennék, galambként szállnék hazáig. Elsuhannék a hegyek felett, megnézném a kis völgyeket, meg a sziklák repedéseit, amit csak felülről, nagy magasságokból lehet látni. Aztán a nagy völgyre ereszkednék, a házunk fölött köröznék, megmutatnám magam a fáknak, az udvarnak, az ablakok tükrének. Galambnyelven szólítanám anyám: Itt vagyok fehérben… tisztán, nézzetek meg fehérben…”

 

A szerkesztőt és a zenekritikust lent vártam meg a ház előtt. Én vagyok a másik tanú. A rajzok egybemosódó színeit néztem, fél szemmel pedig a lányt figyeltem. Délelőtt volt, a hangszerek és a zenészek most kezdték el napi életüket, a nagy ház megéledt. Az ablakokból magános, összevissza hangok indultak világgá, de ahogy a földet érintették, úgy rémlett, együvé erősödnek, és úgy mennek tovább.

Hangok zűrzavara volt ez, mégis ünnepélyesnek tűnt. A rajzerdő közepén most egy kislány ugrált egyik ábráról a másikra. Formás lábának mozgása a vadak rugalmasságát idézte. Ugrált, mintha aprócska pásztorlány jönne lefelé a hegyről, szikláról fűre, gyepről kövekre szökdelve. Aztán krétát kapart elő a zsebéből, és kezdte fehérre rajzolni a színes galambok, rakéták, virágok ákombákom vonalait.

A zenekritikus már ott állt mellettem a bejáratnál, a szája szélét rágta, és messzire a hegyek felé bámult.

Nemsokára lejött a szerkesztő is. Jobb kezével nagy fehér csokrot ölelt magához, ez volt a negyedik csokor. És mosolygott, így még nem láttam a szerkesztőt, mosolyában ördögi kajánság bujkált, és minden ember jósága.

Mája kutatva vizsgálta a zenekritikust, arca sápadt volt, csak kis árnyalattal ütött el ruhája fehérségétől. A sok, nagy virágtól keretezve így is megszépült, kellemes látvány volt.

– Megrontod a legszebb örömet – mondta fojtott indulattal a lány. – Kuglipartira szoktak így öltözni vasárnap délután, nem esküvőre.

– Ez így egyszerű.

– Minden ruhadarab más színű rajtad, papagáj!

– Nem szeretem az ünnepélyességet.

– Nevetségessé akarsz tenni.

– Elérzékenyültél, mint rendesen… Ceremónia, felhajtás. Minek az?! A lényeg más…

Mája hátrafordult, és segélykérően kereste tekintetünket, majd folytatta:

– Amikor már nem tudsz mit mondani, szónokolsz. Régi, bevált szokás; akár a demagógok, ha elfogy az érvük, frázisokat pufogtatnak… Éljen a szerelem, a frigykötés. A legszebb ünnepen legyünk puritánok, tépjük meg magunkon a ruhát is, kolduljuk végig a várost… Gyűjtsünk a művész úrnak, öltöztessük fel. Pántlikázzuk fel a kocsiját, hadd lássák, erre mennek a szegénylegények meg a gyávák…

A kocsi merev skatulyájába csend fagyott. A szerkesztő már nem mosolygott. A visszapillantó tükörben jól láthattam, hogy a zenekritikus idegesen rágja a szája szélét.

– Megrontod a legszebb örömet – ismételte szomorúan a lány –, máskor úgy tudsz készülődni! Most szándékosan szürkére fested magad.

A szerkesztő kiugrott a kocsiból, és néhány perc múlva egész nyaláb papírpántlikával tért vissza.

– Előre ne tegyetek – tiltakozott a zenekritikus –, csak oldalra meg hátra.

– Mindenhová – rendelkezett a lány.

– Buta, falusi szokás.

– Miért nem akarod?

– Feltűnő… Bennünket fog bámulni a fél város. Minek az…? Négykerekű májusfa leszünk.

– Lakodalmas menet vagyunk – mondta csillapodva Mája.

– Nagyzási hóbort meg pubertáskori esküvői mánia. Esküvői menet egy ócska tragacsban, nevessünk…

– Én úgy képzeltem mindig, hogy párban és hosszú sorban megyünk majd.

– Barbár szokások, mindenből sokat és nagyot, nagy lakodalom, nagy keresztelő, nagy temetés, mindent a világ szemének.

A levegő áramlása a kocsi törzse mellett lobogtatta a színes csíkokat. A nagy házak bejáratai látszólag közelebb mozdultak egymáshoz. Az első pillanatokban úgy rémlett, hogy valami láthatatlan düh is hajtja indulásunkat, sietünk, és a házak sarkai összeérnek az út két oldalán.

Rövid utcák során a lány előredőlve hallgatott, mereven az utat nézte és a hirtelen kanyarokat. Arcán kigyúlt az öröm, mikor ismét megszólalt:

– A nagy összesereglések, ahol a nagycsalád van jelen, az együvé tartozás jelei… A magánélet ünnepe, tiszteletadás…

– Az emberi viszonyok atomizálódnak, ez már más világ, Mája.

– Kis boldogság, kis szerelem, kis házasság, kis kaland, mindenből egy kicsi – mondta halkan Mája. Hangja nyugodt volt. – A kis érzések és a nagy élvezetek világa, inkább így mondanám… És te is ilyen vagy, Zlatko, tudom, és mégis szeretlek, megyek veled… Szeretnélek megváltoztatni.

A bádogskatulya belsejét megmelegítették a lány szavai. A pántlikák szélesen lobogtak a kocsi mellett, s mintha meleg szél cirógatta volna arcunkat.

– Aranyos lány vagy, kedves – mondta ellágyulva a zenekritikus –, okos is vagy, de ez most felesleges meditáció… Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy-nagy család az Óperenciás-tengeren is túl, tagjai szeretettel köszöntötték egymást, mikor felkelt a nap… Ez már csak mese, Mája, visszapillantgatás, nosztalgia, a mának kell élni… a mát és a holnapot kell szeretni…

– A virág is nosztalgia?

– Az nem.

– És a madár, a szép fehér madár, az ember, anyám, anyád, az én életem emlékei… Ez mind nosztalgia?

– Az nem.

– És a szerelem?

– A szerelem az szerelem…

– Ha nem hagyjátok abba, kilépek – robbant ki a szerkesztő –, menjetek esküdni az úristenhez meg a világ száraz nyakú filozófusaihoz… Ezt hallgatni is fárasztó, nosztalgia, madár, szerelem, virág, lakodalom, rokonság, minden összekeverve, hagyjátok. Daloljunk…

Megszeppenve hallgattuk. Mája a virágcsokrot nézte és mosolygott. Tudja, hogy most már minden perc közelebb viszi öröméhez, sok, nagy várakozás beteljesüléséhez. Mája most a mienk, egy pillanatra még szerethetjük őt mindnyájan.

– Örülsz?… Mondd, hogy örülsz – beszél hozzá Zlatko.

Párokra szakadva lépdelünk felfelé a tükörterembe vezető végtelen lépcsősoron.

A homlokfal nagy tükörtáblájában először csak négyen álltunk, majd az esketővel lettünk öten. Aztán, mintha a tükörből nőtt volna elő, megállt mögöttünk egy erősen szőke hajú nő. Feltűnő volt, de első pillantással csupán tudomásul vettem. Még az előző percek eseményei tartottak fogva: Mája bibliai türelme, szépet vágyása, az enyészetbe veszett három menyasszonyi csokor, a pántlikás gépkocsi, a szépfiú gyáva vonakodása, és most itt ez a gyönyörű pillanat.

Mája most szép. Nyúlánk termetével és csillogó fehérségével tele van a tükör. Szebb, mint mikor először láttam azon a zűrzavaros, fülledt éjszakán. Akkor pásztorlányként lépdelt lefelé a hegyekből, s táncolt, táncolt, mintha sok év keserűségét akarná kivetni magából.

Ki tudja, mit gondol most? Lehet, hogy a sejtjeibe ivódott szomorúságok most merülnek el benne teljesen. Eltávolodik tőle a rossz. Egyszer minden nagy és őszinte várakozás elér így a világ nagy szeme elé, a földtől az égig feszülő tükörbe.

Mája egymagában búcsúzott leányságától. Volt ereje visszamenni a nehéz emlékek közé. Mikor lépdelt a süppedő, nagy, piros szőnyegen, láthatatlan aranyfonalak húzódtak utána a messziségből. De ezek őt érinthették csupán.

A lányt sokszorosan megszépítette ez a pillanat, szerelmes fiatalságának a tetőfoka. Elbúcsúzom tőle én is, mert e perctől kezdve már másfelé megy.

Az esküvő szövegét gyorsan hadarja egy fáradt száj. Figyelek, a szavak értelmét külön ki kell bogozni. Csak egybedarált szavak.

A szőke hajú nőt nézem. Ismerős ábrázat villan elém. Láttam már máskor is, az orr, az arc, a vonások ismerősek. Csupán a haj színe nem egyezik… Igen, a nagy ház szemben lévő ablakában láttam. Folyton csak vár valamit, és hosszan, kéjelegve telefonál.

Ki ez? – nézek kérdően a szerkesztőre. Vállat von. A tükörben látom, hogy a zenekritikusnak rángatózik a szemöldöke, remeg a hangja, amikor az igent mondja, és reszket a keze, amikor aláírja a nevét.

Ezután zene harsan, valami láthatatlan orgona ontja magából a nászindulót. S ahogy szerény jókívánságaink elfogynak, a kijárat felé fordulunk, de a szőke lány már nincs, a hívatlan harmadiknak nyoma veszett.

Öreg, szűk utcák során kopogunk. Előbb a szerkesztő kérdi észrevétlen:

– Ki volt az?

– Ismerős.

Aztán én kérdem, közönnyel álcázva kíváncsiságom:

– Ki ez?

– Ismerős.

Mája most reggeli virágkehely, rásütött a nap, és minden világtáj irányába nyitja szirmait. Felfrissült. A pásztorlány életének változásai lebilincselők, érzései mindig egy pontra összpontosulnak: hónapokon át pattanásig feszített húr volt minden része. A visszaemlékezés szomorú perceiben még a bőre is sötétre színeződött. Hányszor volt kénytelen változni? Most, az esküvő utáni percekben virágformát ölt, szél hajlongatta virágszál, illata van és vonzása minden irányba.

– Ki volt az? – kérdi fojtott hangon ismét a szerkesztő.

– Jártam vele, tanárnő.

– Mit csinál?

– Talán tanít.

– Hol?

– Nem tudom.

– Hazudsz.

Mája beránt bennünket egy kocsmába, és kedvesen a pulthoz tolakszik.

– Menyasszony-pálinkát…

– Mája.

– Nálunk így szokás.

– De nem itt, nem így.

– Mini lakodalom, mini kocsma, hosszú menyasszonyság, mini esküvő. Nektek ez eszetekbe sem jutott. Író, szerkesztő, te meg a zenét tudod… Csak fél szemmel vagytok itt, az baj. Még le se vettem a menyasszonyi ruhát, már sugdolózol a hátam mögött, a szájad szögletéből beszélsz, hogy ne halljam.

Öblös pohárban pálinka lötyög a kezünkben. Köröttünk zsong a kocsma. S e szabálytalan hangzavar közepéből Mája hangja fogódzik belénk. Harag és düh nélkül beszél, jókedvűen, nevetve, mosolyával szinte mindnyájunkat magához ölel.

A kezünkre vettük, úgy vittük ki a csodálkozó. bámuló embersűrűből. Utána felfutottunk a valamikori városkapu őrtornyába, és onnan néztük az óváros házait, utcáit meg a fölfelé lábú várat.

Aztán pirítóst ettünk egy borozóban, azt is csak úgy állva-kapkodva, mint akiket türelmetlenül vár az utca forgataga.

Mája előbb kedvesen mosolyogva vitte véghez akaratát. Szándékaiból később cirógatva unszoló parancsolgatás lett.

– Most járjuk a királyok útját.

Mentünk a Várhegyre, onnan a Márton-székesegyházba, régi királyok koronázó templomába. Hosszú szegfűszárakból a szerkesztő kicsinyke koronát font, és az üres szószék előtt Mája fejére tette.

– Te vagy a király.

– Nem akarok.

– Akkor a királyné.

– Az sem.

– Királylány… hercegnő.

– Egyiket sem akarom…

Mégis fején hagyta a virágkoszorút. Így mentünk tovább a királylábak taposta kis köveken felfelé a várba.

– Nektek adom a várat – mondta ünnepélyesen a szerkesztő. – Mától fogva a tiétek, használjátok, éljetek benne.

– És az adományozó levél?

– Íródeák, olvasd!

Kiterítettem a képzelt pergamentekercset, és dagályos nagy hangon olvasni kezdtem a képzelt szöveget.

– Nagyvonalúak vagytok és tékozlók, a magyar urakról olvastam ezt.

A várudvar szélén álltunk, és tekintetünkkel emeletről emeletre vettük birtokba a mesebeli szerzeményt.

– Ki lakott itt utoljára?

– Talán Mária Terézia.

– A sokgyerekes császárnő?

– Az.

– Menjünk. Attól félek, hogy valamelyik ablakból ránk szól, és kiparancsol innen. A lakatosok utcájába gyerünk.

– Ott már voltunk.

– Akkor menjünk a költők útján.

Kis sárga ház előtt álltunk, aztán nagy, zömök épületet néztünk.

– Petőfi járt erre, de tudom más költők útját is.

– Hagyjuk a tanulmányi kirándulást más időkre.

– Én most akarok tudni dolgokat.

– Mit még?

– Ha most szembe jönne velünk egy költő, nagy költő, mit gondolna rólunk? Íródeák, szerinted mit gondolna rólunk egy költő?

– Szerelmesek.

– Milyen szerelmesek vagyunk, íródeák?

– Szépek.

– És még milyenek?

– Krisztus könnyebben jutott fel a Golgotára, mint mi a lakodalmas asztalhoz – mondta keserű-kedvetlen Zlatko, és néhány lépésnyire lemaradt mögöttünk.

– Akkor már csak egyet, legyünk szabólegények… négy szegény szabólegények, és úgy menjünk végig a legszűkebb utcán, ahol faltól falig ér a kezünk.

– Mek, mek…

A zenekritikus háromszori unszolásra valami érdekes dallamot kezdett dúdolni.

– Mek, mek – ez a szerkesztő szólama volt.

– Te verset mondjál, íródeák…

– Mek, mek.

Így mentünk egy ódon szűk utcán, e világból a mesébe, aztán vissza a mesék messziségéből a való világba. Mája sok mindentől és sokféleképpen búcsúzott aznap.

 

Elénk ragyogott a megterített, várakozó asztal. Mája összeolvadt az abrosz hófehérjével meg a poharak csillogásával. Így borult fel az asztal szép, szabályos egyensúlya: három fekete pont lettünk hómező szélén.

Mája elszomorodott, mint akit elhagyott királyi rokonsága, s magára maradva gubbaszt birodalma terített asztalánál.

– Nem mondtál verset, íródeák…

– Később.

– Akkor azt a svéd tengerészimát mondd, emlékszel még rá? A szépasszony, Dana szavalta azon a hóbortos éjszakán.

– Ennyire emlékszel? – kérdezte a férj.

– A laza, céltalan szavak halmazában sokszor bölcsesség van… Csak figyelni kell… Te ilyen figyelő vagy, íródeák, emlékszel még?

„Ó, Istenem!

Adj erőt, hogy elviseljem mindazt, amit nem tudok megváltoztatni!

Ó, Istenem!

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam mindazt, amit meg tudok változtatni!

Ó, Istenem!

Adj értelmet, hogy meg tudjam különböztetni a megváltoztathatót a megváltozhatatlantól!”

– Miért kell ez neked?

– Érdekes bölcsesség.

– Szarvasokoskodás.

– Én a saját sorsom méregetem ezzel… a tudásomat, a képességeimet, az emlékeimet… Ez talán nem szégyen.

– Már fáraszt ez a folytonos okoskodás… Igyunk.

Koccintottunk, és néztük egymást, mosolyogtunk. Jóleső pillanat volt ez, a kezdődő hangulat eleje, a jó érzést váró reményé.

– Mondjunk pohárköszöntőt, íródeák, úgy, mint azon az éjszakán.

– Mire emlékszel még? – kérdezte irigy mosollyal a zenekritikus.

– Csak ezekre, a tengerészimára és a soknyelvű köszöntőre… Általában mindenből a rövid szavakat jegyzem meg.

– Ünnepeljünk – állt fel a szerkesztő.

Az asszony nyúlt elsőnek a pohárhoz.

– A mai napra… Örüljünk, Zlatko – könny buggyant Mája szemébe, hirtelen, átlátszó vércseppként hullott a mosolyába.

– Norok – mondta a zenész.

– Az mit jelent?

– Boldogságot… a boldogságunkra.

– A szerelemre.

– Anyámra és mindenkire, akik hiányzanak.

– Ne szomorkodj…

– Íródeák!

– Norok.

– Többet is mondjál.

– Isten éltessen sokáig, szakállatok nőjön bokáig.

– Ez olyan nagyapós.

– Bő bort, bő búzát, bölcsőbe sok pulyát.

– Ez meg parasztos.

Ereinkbe folyt a jókedv. Az idő ilyenkor megáll, csupán az idegek mérik a terhet és fáradtságot. Nemsokára zene folyta körül az asztalt, s mi lettünk a jókedv közepe.

– Menyecsketáncot…

Előbb én táncoltam Májával, aztán a szerkesztő, harmadikként Zlatko jött, a férj. Cammogva, nehéz medveléptekkel kezdte, néhány lépés idejéig még számolt is Mája:

– Egy, kettő, egy, kettő…

Csosszantak a lábak. Az asszony alakjára ráfeszült a fehér ruha, liliom volt most, táncos, fehér virág, életének talán ez volt utolsó liliompillanata. Az asszony könnyedsége vitte, emelte a férfit is, magához ragadta egy kis kör közepére, ahol ők voltak az egybefolyt pont és az ölelkező vágyakozás.

Sokára fáradt csak el az élet egyetlen menyecsketánca. Akkor már súlya nőtt a muzsika hangjának, szomorító teher lett, gondolkoztató vagy emlékeztető ördögarc. Már bomlott a mindig egyetlen menyasszonyi ruha varázsa.

– Egyedül vagyok köztetek, íródeák…

– Ünnepelj és örülj.

Könny takarta az asszony szemét – szerényke csillogás, tavaszi víz és föld egymást érintése világít így.

– Daloljunk…

Elmúlt felettem egy nappal és egy éjszaka, az idő nagy részét a keresgélő emlékezés vitte el. Ma reggelre hullani kezdett a hó, belepte a késő esti meg a hajnali lábnyomokat is. Tiszta, szép fehér világ. Hazaérkezésem napján volt ilyen, mikor értem jött Róza, hogy menjek Kőműves Kelemenhez. Az öregasszony tegnap volt nálunk, már nem mozdul testvére mellől, azt mondta, „én akarom utoljára érinteni a testét”.

Érzem, nincs halasztani való időm, még életében tisztelegnem kell Kőműves Kelemen előtt. Fogództam sokféle emlékbe, messzi utakat jártam, hogy jó szavakat gyűjtsek magamba, amelyeket lerakhatok Kőműves Kelemen elé.

Tétován beletaposok a hóba, mint a fázós madár. Úgy megyek, ahogy Róza jött hozzánk, három napja a széles út közepén. Egyedül. Nézem a fehérséget, a csendet, várom, hogy legalább köszönhessek valakinek. Néptelen világ, még annyira sem méltat, hogy szólhassak hozzá, elrejtette előlem az embereket. Vagy talán sejtik, tudják hová megyek, kitérnek előlem, mint a halottas menet elől.

És ez a néptelen csend kérdez:

„Miért csak most mész az emberhez, aki nagy bajában érted küldött?”

Nem tudok rá válaszolni. A széles fehér út végtelennek tűnik, ilyen lehet az örökkévalóság, fehér, mozdulatlan, végtelen térség. S a közepén egyetlen ember, aki állandóan megy, megy, mégsem fogy lába alól a föld.

Kőműves Kelemen házai között megyek. Kezének jegyét keresem a házak tűzfalán, K. K. A második betű szárát hosszan húzta fölfelé, virágszár lett belőle, arra rajzolta a gyámoltalan szirmokat.

Nyolcan állunk az ágy körül, rokonok, barátok. A párnáról Berki Sándor néz ránk. Kőműves Kelemen. Sötét bőrének színét megszítta a betegség, szeme kiválaszt engem, és csak néz, néz, már azt hiszem, térdre hullok előtte és megkövetem… Késve jövök, Kőműves Kelemen – válaszolok a tekintetemmel –, féltem, olyat kérdezel, amire nem tudok szót mondani, mert te olyan vagy, nagy dolgokat akartál tudni mindig…

– Vártalak – szól rekedten. – Elfogy a vérem, és elmegyek. – Lassan, zökkenve jönnek szájából a szavak, beszéde akár a magot vető ember lépései. Lehet, hogy idegei ezt a ritmust jegyezték meg a legjobban. – Jó, hogy itt vagytok… Legalább látjátok, úgy kell meghalnom, ahogy éltem, nehezen.

– Ne fáraszd magad, Sándor.

– A szerszámaimat szeretném még egyszer megérinteni, kézbe fogni… kérem, és nem adják.

– Ne a munkára gondolj.

– Én ilyen vagyok… előbb a szerszámok hagyják el az embert, egyszerre csak nehéz lett a merítőkanál… kiesett a kezemből, pedig elbírja egy gyerek karja is… A szerszámok mennek el elsőnek… Jó, hogy itt vagytok, köztetek lenni jó.

– Pihenj, Sándor – szól sírósan Róza –, elfogy az erőd, Sándor.

– Pihenj – mondtuk utána kórusban, Külön-külön alig merünk beszélni, apró, pillanatnyi alkalmakra lesünk, s ha lehet, összetesszük a szavakat, és egyszerre mondjuk.

– Aztán a föld mozdul el az ember alól – erőlködi a szavakat Kőműves Kelemen –, megszédültem, azóta nincs erőm egyenesen állni…

– Meggyógyulsz – mondjuk egyszerre.

– Azután az ég tűnik el, az ég és föld egyidőben… Ahogy hoztak hazafelé, az ablakból az eget kerestem, nem tudtam úgy fordulni… Milyen most az ég színe?

– Havazik – válaszol valaki.

– Szürke az ég?

– Szürke.

– Nincsen nap az égen?

– Havazik, a te házaidra is hull a hó.

– Énekeljetek.

– Zsoltárt mondunk.

– Nótát.

– Nem arra való idő ez, Kelemen.

– A szívetek szerintit mondjátok.

– Pihenj, Sándor – énekli Róza sírósan –, elfogy az erőd mihamar…

Az ember nagy keze a takaró mintáján csúszkál tétován. A sötét bőrű fej egyre mélyebbre süpped a párna puhájába, láthatatlan falak súlya húzza a föld felé. Lassan darabjaira törik az arc, a nagy csontos homlok dacol még konokul döbbent tekintetünkkel és a világgal.

– Nézzetek meg jól, lássatok, tanuljatok…

– Nincsenek bűneid, Sándor – folyik Rózából a síró éneklés.

– Jó ember voltál, bűntelen – ismétli a kórus.

– Vigasztaltok, gyenge erő ez…

Kőműves Kelemen mosolyog, az idegek legalábbis ezt szeretnék, ám az arc, a száj, a szem gödre már csak görcsös erőlködéssel engedelmeskedik.

– Lássatok… tudjátok, nem a bűn, nem a bűntelenség szerint folyik az élet, én sem éltem így…

– Pihenj, Sándor, vigyázd az erőd – sír köztünk ösvényt Róza reszketős hangja.

– Meggyógyulsz, Kőműves Kelemen.

– Énekeljetek, addig összegyűl bennem egy kis erő…

A mosoly görcse ismét a szemek köré merevedik, s a két fekete szem fáradtan jár az arcokon.

– Nem arra való idő ez – válaszol halkan egyikünk.

– Kezdd el – rám szűkül a két fekete szem.

– Melyiket?

– A juhászokét…

– Nem hozzád való.

– Azt mondjátok… a juhász magányos, úgy éltem, magányosan.

– Szeretünk, Kőműves Kelemen.

– Mondjátok…

Nehezen, idegenül jut hang a szánkba. Előbb csak zümmögünk, majd darabokban törik belőlünk a hang, akárha száraz fák sírását fújná egybe a szél. Kőműves Kelemen behunyja a szemét, azt hisszük, most veszi magához a halál, hangosabban mondjuk, hátha fogva tudjuk még tartani életét, énekelünk, s alig érezhetően dobogunk hozzá furcsa ritmusban… Aztán egyszerre abbahagyjuk, és lélegzet-visszafojtva várunk.

– Még… tovább – mozdul lassan a fehéredő száj.

Szánk szélére nem ér a nóta hangja, elfúl, elfárad még valahol torkunk sötétjében. Inkább morgás ez, mint éneklés, sírás és beszéd helyett fájdalmas szavak egymásba törése. Messziről halljuk magunkat, mert minden pillantásunk, hangunk rezgése előbb megkerüli Kőműves Kelemen életét, vigyázva, hogy hozzá ne érjünk fájdalommal kínlódó testéhez.

Messzi pusztaság széléről nagy sereg indul, annak énekét tépi darabokra a távolság, de mire fülünkhöz ér, a föld énekének halljuk, pedig mi mondjuk, dobogunk is hozzá, s ezt a ritmust átveszi az egész szoba, Kőműves Kelemen lélegzése is.

– Síkságot, nagy síkságot jártam… egyedül, cselekedni jót akartam, csak jót… Egyedül nem szabad maradni. Nekem ez volt a büntetésem… Aki egyedül van, bűnhődik…

– Az erőd, Sándor.

– Énekeljetek…

– Máskor, Kőműves Kelemen.

– Most.

– Majd együtt…

– Vigasztaltok, nekem már nincs választásom… Az életemet megmérhetitek a lélegzések számával…

– Meggyógyulsz, Sándor – sírja Róza –, szeretni fogunk.

Kőműves Kelemen most öregasszony testvérét nézi. Sokáig csak lélegzése hallik az embernek, szemük beszélget. Lehet, hogy most futják végig az életüket utoljára, a nyiszorgós iskolapadtól eddig az ágyig. Róza ép szemének fehérje eres kis ösvények a széles végtelenségben, most ezekre a kis utakra zsugorodik Kőműves Kelemen élete. Fáradt, töredező gondolatokban ismétlődik egy élet. S Róza szeme állja a rátámaszkodó tekintetet, egyre közelebb hajol az ágyhoz, nagy fekete madár borul a föld felé, teste meg-megrándul, arca pedig lassan elmosolyodik… Iszonyú mosoly.

Róza is tudja, hogy Kőműves Kelemen menthetetlen, mégis küzd az életéért. Mindnyájunk szándéka ez, bűntudattal vagyunk itt, látom a többieken, érzem, mintha vér cserélődne ereinkben, idegen akaratnak engedelmeskednénk… Nagy mélységből emeljük Kőműves Kelement, ernyedt teste csúszik kezeink közül, ragadja, vonzza magához a föld, erőlködünk, egymás húsába mar a körmünk, így sem tudjuk emelni, csak tartani magunk között. S mikor lélegzetet veszünk, elölről kezdjük a küzdelmet, fölemelni Kőműves Kelemen testét.

A két ember még mindig egymást nézi, szeretném tudni, hol járnak most, életük melyik pillanatát tartják fontosnak felemlíteni: tavaszi árvizeket, nyarakat, telek hidegét, születéseket, halálok némaságát, almafák virágzását, mezőség zöldjét, menyasszonykérőket, búcsúzásokat, nagy sok várakozásokat, háborúkat vagy a békesség idejét?

– Juhászlegény – hallik Róza szájáról a szó –, fiatalságodban az voltál, juhászlegény, öregségedben…

– Kevés fiatalságom volt, aztán nem éltem tovább, meg halálom lesz… Apánk halálos ágyánál ott álltál te is. Mit mondott, emlékszel?

– Nem tudom, én akkor is sírtam.

– Mindenkit megsiratsz…

– Aki az enyém, azt szeretem is, úgy érzem, én szültem minden testvéremet, ha haltok mellőlem, én is pusztulok.

– Jó vagy, Róza.

– Már csak sírásra vagyok.

– Két apánk volt, az igazi meg te… Amikor az igazi halt, azt mondta, „azt bánom csak, amit nem tettem”… Mi ilyenek vagyunk, Berkiek… dolgozunk, dolgozunk, más mesterségünk nincs is, csak a dolog… Mikor meg számadásra hívnak, megkövesedik a nyelvünk, a szemünk, a fejünk is, mindenünk… úgy pusztulunk, mint a kövek… Mélyre zuhanunk, magunkkal rántunk mindent… Hátra alig hagyunk valamit…

– Szeretünk, Sándor.

– Meggyógyulsz, Kőműves Kelemen.

– Dolgos leszek ott is. Az Istent vigasztaljátok…

– Elkárhozol.

– Énekeljetek.

– Majd együtt.

– Imádkozz, Sándor.

– Arra már késő… ha akart, már megismerhetett az Isten… mentségem nincs. Sajnálom a földet… azt, amit elmulasztottam, a vígságból volt kevés.

– Szerettél énekelni, Sándor.

– Kevés volt…

– Hogy vártak a tengerihántókba.

– Akkor már jártam munka után…

– A te neveddel kezdték a fonókat, remélték, hátha jössz.

– Telek estéjén anyám adott munkát… vigyázott, gazdag lányhoz egyengetett… mást csak úgy tehettem, ha szöktem… Ahol helyem lett volna, oda csak szökhettem.

– A lánykérők…

– Egyben voltam csupán.

– Lakodalom az annyi volt…

– Akkor háborúskodtam… mire megjöttem, már fiatalabbak házasodtak… Legénykorom úgy volt, hogy nem is volt… Elvették az urak, az állam, a katonák… a tiszt urak… a császár.

– Hétvégeken hazajártál… messziről hallatszott a hangod, daloltál…

– Ez maradt… tavasszal az árvizekkel mentem el, meg a hóeséssel jöttem… Ha tehettem, szombat estékre hazagyalogoltam. Ez volt az enyém, az éjszaka… a csillagok, akkor énekeltem, fáradtságomban… egyedül.

– Báloztál sokat, Sándor.

– Ötvenévesen… későn, gyermekemberekkel, pótolni akartam, amit elmulasztottam… későn.

– Gúnyoltak is érte.

– Bolondnak néztek… tökéletlennek… Egyedülvalóságom nem irigyelték, öreges vigasságom megszólták…

– Pihenj, Sándor, jobban vagy, könnyebb a beszéded…

– Apám is így volt… kis időre magához jött, jobban lett, akkor mondta: „elmulasztottam az életet”. Hasonlít a halálunk, nem hittem, hogy így lesz… Sajnálom a virágokat, gyermekségem óta gyöngyvirágot akartam szedni, legalább egyszer…

– Meggyógyulsz, Kőműves Kelemen – mondta a kórus.

– A mezőség tele van virággal.

– Nem jutott rá idő… a gyöngyvirág tiszta, fehér.

– Könnyebb lesz az éjszakád, Sándor.

– Madarak vonulását néztem a Vizesréten… ott pihentek minden évben, fekete volt tőlük a fű… Vadludak, gémek, megültek egy éjszakát, és hajnalban elrepültek… Aztán más csapat jött… Velük akartam menni, hányszor.

– Juhászlegény voltál így is, messziség volt az otthonod…

– Mindig elmulasztottam valamit… madarak miatt a virágokat, virágok miatt a fákat… Az emberek rossz szája miatt a magam életét.

Ezután csend lett, észrevétlen zuhant közénk a szavak megnyugvása.

Hosszú percekig madárszárnyak suhogását, fák zúgását, füvek alázkodó zizegését, virágszirmok egymáshoz ütődését, rögök szerteporlását hallottuk csupán.

Szemem előtt megreszkettek a tárgyak, Kőműves Kelemen merev mozdulatlansága: fáradt madártekintet előtt remeghet így az újra látott tavaszi táj. A látásom elé préselődött könnyfátyol megváltoztatta az emberi környezet méreteit. Gyermekkorom, az öregek élete, valamikori világom fölfelé nő, a földtől fölfelé, nagy térség felé terjed. Hazafelé menet át kell gázolnunk e kis országnyi család-rokonság múltján…

 

Apai nagyanyám, Berki Borbála, mikor megszülettem, már özvegy volt.

Egyedüli asszony – gazda, apa, nagycsalád közepén. Özvegy magányáról sohasem szólt, férjét sem említette, régen halt, ifjúkori emlékek szélére szorult, elmaradt mellőle, mint a régi idők hidege és napsütései.

Emlékezetem óta fekete ruhát hordott és komoran kötött fejkendőt. Tíz esztendő hosszán reggel-este sem, nagy melegekben sem láthattam haja színét. Egyszer, a gyász kezdésekor takarta el testét élete mindenkorára, haláláig.

Emléket, mesét nem hallottam szájából, panaszkodó kétségbeesett szavakat sem. Nem tervezett, nem tudott messzire előregondolni, a napokkal élt, munkával hajnaltól estig a tavasz, nyár, ősz, a föld és termése örök gondját ismételte. A tél a pihenése volt; a rövid, szürke napok teendői után az est mozdulatlan nyugalma jött.

A konyhában mindössze négy bútordarab volt: egy széles ágy, asztal, karosláda, edénytartó. A sarokban széles, nagy tűzhely-kemence. Itt laktak ketten, nagyanyám és legkisebb öreglegény fia.

Esték jöttekor nagyanyám az ágy szélére ült, fejét tenyerébe támasztotta, és bámulta, hallgatta a tűz lobogását. Fia a láda szélén ült, ugyanúgy, egy helyre néztek, nem szóltak; homokóra némaságával percegett életük. Kettejük egy helyre nézése, mozdulatlan szótlanságuk valósággal az élettelenséget kísértette. Meddig látnak? Mire gondolnak ilyenkor? Sohasem kérdezték egymástól, nem beszéltek róla másoknak sem.

Nagyanyám és öreglegény fia szakadékszél inas-görcsös fagyökere volt, a földet elmosta körülöttük az eső, szél, az idő. Gyökérszálaik vége a földbe kapaszkodott még, táplálékot, nedveket szívtak, és vitték az ágak leveleinek. De gyökértestüket meztelenül látta a világ.

Olykor én is közéjük ülhettem, s csodálkozó gyermekértelemmel leshettem fösvény beszédüket. Mozdulatlanságukat, szótlanságukat szükségként és törvényként örökölték. Így tanultak védekezni, egy helyben maradni és keveset beszélni, hogy ne változzék a világ, mert minden elmozdulás, minden változás veszély és életek ellensége.

Amikor már az idő is megsokallta a kőarcok egy helyre nézését, megjött a legfiatalabb fiú. Ez volt nagyanyám legkedvesebbje. Köszönt, leült, és azt kérdezte:

– Hogy van, anyám?

– Jól.

Az öreglegény az öblös kancsóért nyúlt, és borért ment. Az ajtónyitással közéjük sepert a tél hidege, nagyanyám ilyenkor tetésen tett a tűzre. Kis idő múltán bor csobogott két pohárba, koccintottak, ittak, és koppanva asztalra pihent a pohár.

Ezután a második fiú jött, ugyanazt kérdezte ő is:

– Hogy van, anyám?

– Jól.

Pohár koppant, majd nemsokára a harmadik fiú jött:

– Hogy van anyám?

– Jól.

Neki is pohár került a kezébe. Akármelyikük jött, érkezhetett bármilyen sorrendben, az első mozdulat a pohár asztalra koppanása volt. Krisztus testét tartják úgy a hívek szeme-szája elé, ahogy az öreglegény koccintásra emelte azután poharát.

Így együtt is csendben ültek hosszan, a tűz beszélt, a bor meg az egymást néző szemek melengették világra a kevés szót.

– Voltál a malomban? – kérdezte nagyanyám harmadik születésű fiától, apámtól.

– Már sütöttünk is belőle, felválik a héja.

– Csírás a gabonád, hogy csírás, mikor hordtunk, mondtam, mondtam, hogy aratás után megázott – nézett maga elé az öreglegény.

– Mennyit őröltél?

– Másfél mázsát.

– Meddig elég a gabonád?

– Májusig.

– Osszátok be jobban… mindennap nem kell kenyeret enni.

– Úgy sem elég, akkor sem elég, kevés terem, kevés a föld.

– Nősültél volna jobban; tartottunk vissza, elmentél…

– Itt magzottunk volna fel… Üres kézzel engedett el, a nadrágom vihettem csak.

– Meg a bennevalót.

– Azt – nevet recsegve az öreglegény.

Most ő tesz a tűzre, az öreglegény, lassú mozdulatokkal kiválasztja a nagy testes fákat a kemence aljáról, visszafelé lépve pedig bort önt a poharakba.

– Anyám, adjon nekünk egy darab földet, ígérte, úgyis csak ketten vannak – mondja szelíden apám.

– Jó bor – szól a türelmetlen csendbe nagyanyám legkisebb fia, a kedvenc.

– Jó.

– Melyik szőlőből való?

– A Hegyköziből.

– Édesebb a tavalyinál.

– Édesebb – igenel az öreglegény.

– Ez a tiszta rizling.

– Ez.

– Leszíttad már?

– Le.

– Anyám, egy darab szőlőt, régen ígérte már – kéri a kedvenc.

– Itt van, ihattok, arra való.

– Magamnak gondolom, én dolgoznám.

– Így is a tied, nem viszem el magammal.

– Mindig ezt mondja.

– Így igaz.

Az öreglegény ilyenkor zavartan kapkodta a fejét. Tenne is valamit, forgolódik, fészkelődik, nyugtalanul vizet iszik egy nagy fehér csuporból, aztán ismét megtölti a poharakat.

– Semmink sincs, anyám.

– Laktok, dolgoztok, esztek… Nem akarom szétprédálni az apai vagyont, húznátok, vinnétek… Gyertek, és adok, így legalább itt vagytok mindennap.

– Úgy is jönnénk.

– Igyatok – kínál az öreglegény.

– Jogunk is lenne hozzá, anyám.

– Pereld el tőlem.

– Erőszakkal nem kell.

– Háború lesz, mondják… Úgy lesz, mint az elsőben, az asszonyok fognak szántani is… A feleséged a kapát sem tudja a kezébe fogni… Így van jól, én megőrzöm nektek…

– A háború bolond beszéd, anyám.

– Megjósolták… üstökös is volt az égen, az pedig biztos jel.

Ezután hallgatás, csend következik. Csupán az örök beszédű bor csobban olykor a poharakba. Az üstökösről nem mernek vitatkozni. Voltak, akik látták is, hordják, osztogatják a hírt: 1937. novemberében tüzes csóvájú, nagy üstökös seperte keresztbe az eget. Háború lesz.

Nagyanyám úgy fogadja a jóslást, mintha az Isten üzent volna választottainak, bizalmasan. Fegyver van a kezében, védekező eszköz, ami erősebb, mint ő maga… Mondaná kérését a második születésű fiú is, de mire sorra kerülne, megjön a rémítő üstökös, és beléfojtja a szót.

Nagyanyám nem folytatja a beszélgetést. Betakarja magát a mozdulatlanságba, és nézi a tűz játékát.

Az öregasszony és fiai között így folynak az esték, csendes dühökkel, nekifutó lázadásokkal, ismeretlen üstökös félemlítő emlegetésével. Nappal úgy tűnik mindhárom fiúnak, az anyjuk ellenség. Az öreglegény is az. Ők ülnek a vagyonon, nagyanyám szoknyájával takarja még a földek szélét is. Ne lássák, ne tudják mi van, kicsinyíteni kell mindent, rontani a földek értékét, kevesebbet mondani, mint ami termett, mert ha osztani kezdené, az így is kevésből semmi sem marad.

Esték végére aztán enyhül a békétlenség. Az ember fiúk keserű szájízét körülárkolja a bor zamata. Az öreglegény pedig töltöget szaporán. Tudja, hogy neki íratlan kötelessége. Ő van otthon, az ő kezében csörren a kulcs, ő nyúlhat kancsókért és poharakért, gazdaként.

Mikor már látja a széles arccsontok tüzesedő pirulását, tudja, ma már nem terem több rossz szó, abbahagyják a követelődzést. Ilyenkor ő kezd beszédet:

– Jövőre hová ültessük a dinnyét?

– A Hosszúhomokra, váltani kell a földet alatta.

– A többi gazda hová gondolja?

– Csak oda azok is. Egy helyre kell, mert úgy jobban meg lehet vigyázni.

– Milyet ültessünk?

– Ahogy szoktuk, görögöt is, sárgát is.

– Úgy jó, ahogy szoktuk – ismétli nagyanyám hangosan.

– Nádat kell vágni a télen.

– Sásból is lehet kunyhót csinálni.

– A nád jobban fogja az esőt, tartósabb is.

– Egyre megy.

– Nádat kell vágni – zárja le nagyanyám.

– Vessző is kell, körülfogni az alját, a férgek ellen.

– Azt is kell szedni.

– Azt is.

– Az erdőkerülőtől kérjetek akácfát, ágosnak valót.

– Annak bor kell.

– Adjatok neki.

Ezután ismét hallgatás következik, mindnyájuk csendje, ez a leghosszabb és legnémább szótlanság. Mintha látomás vagy tragédia látványa szorítaná beléjük a szót. Nem szólnak, nem tudni, mi munkál bennük. Az is lehet, hogy a követelőző szavak húzódnak vissza régi helyükre szégyenkezve.

Sokára, az est vége felé reccsen az öreglegény hangja kínálón, parancsolón:

– Vegyétek fel.

Poharaik után nyúlnak, de már nem ülnek le, állva maradnak, félkört állva nagyanyám körül. Az öregasszony tudja, érzi az ember fiúk közelről nézését, feje lassan lecsúszik tenyeréből, előrehajlik bűnbánattal a tűz fénye felé.

Aztán szertemozdul a félkör, a lábak dobogó lépésekkel mennek le a lépcsőn, és háromfelé oszolnak az éjszakában. S az esték kegyetlen szabályossággal ismétlődnek; szürkület álltával fény erősödik az ajtó kicsinyke ablaknégyszögeibe, s nagyanyám és az öreglegény várja a széles embertestek közelgő árnyékát.

Nagyanyám ekkor már az ágy szélén ülve vár. Az öreglegény a ládáról lógatja lábát, s időnként az edénytartó polcaira pillant. Fegyverét ellenőrzi, a boroskancsót, amivel évek során védekezik a földéhes testvérek követelőzései ellen.

És a következő esték minden mozdulata hasonló az előzőkéhez. Íratlan ceremónia ez, amihez mindenki igazodik: az idők mélyéből öröklött szokás és a napok gondjából növő kényszer fonódik benne eggyé. Énekelni nem hallom őket, mókázni, tréfálkozni sem. A bor itt érthetetlenül kevés jókedvet terem, komor szavak és hallgatások közé törnek napjaik.

– Anyám, ígért egy darab földet, kevés, ami terem, anyám. Az irtási domboldal megsegítene bennünket, az a négyvékás, annyi hiányzik újtól az újig.

Nagyanyám néz és hallgat, a beszéd elején úgy válaszol, mint a kövek, mozdulatlansággal.

– Anyám, a szőlőt, amit ígért – kezdi a másik fiú. – Könnyítés lenne maguknak is, kevesebb gonddal élnének.

Mondaná a harmadik fiú is, de akkorra már szólni készül a kődarab. Nagyanyám most királyság közepe, ország, vagyon birtokosa, válaszaitól meghunyászkodnak ember fiai, ám csak annyi időre, míg vastag, recsegő hangja elvész az esték csendjében. Aztán kezdődik minden elölről: a követelőzés, a kérések, a szemrehányások, a bortól csituló dühök és az estétől reggelig tartó rövidke megnyugvások.

A mesét váró gyermekfülnek érdekes, félhomályos világ ez; nagy ritkán földre hull egy-egy történetmorzsa állatokról, éjszakai gonosz emberekről. Különben kegyetlen kényszer szül minden szót: kenyér kell, ahhoz pedig föld, ami nagyanyám akaratától és életétől függ.

– Nem viszek magammal semmit, csak megőrzöm nektek. Aki sokfelé osztja a keveset, tékozol, nekem kell meghalnom, hogy nektek több lehessen.

Senki sem mond ellent, nem esik vitatkozó szó sem. Nagyanyám ilyenkor úgy szól, mintha az Isten osztana igazságot elfajzott, türelmetlen népének.

Nagyanyám arcát jóságosnak vagy haragosnak látom, közbül mintha nem lenne semmi. Élet sem. Életének széleit látom csupán. Meg makacsságát, anya és fia konokságát: emberek és kövek beszédét.

S az esték nem szűnnek. Apám úgy jár haza testvéreivel, mintha nagyanyám szigetkirályságára lépne. Biztonságnak hiszik a mozdulatlanságot, nem tudják előre az időt. Pedig jelenlétük, lábnyomaik szélessége is naponta fogyasztja nagyanyám szigetéletét.

Tél volt, hosszú tél. Az esték sötétjében, a hajnalok szürkületében öröknek, mozdulatlannak tűnt minden: a széles család-rokonság élete, nagyanyám meleg kemencés konyhája, az állatok reggeli itatása.

Emlékezetemben ekkor még minden együtt volt, mint a bibliában, békesség volt égen és földön. Mindennek, mindenkinek megvolt a maga helye, szekérnek, boronának, kapának, kaszának…

Az Isten felettünk volt, s mélyen lent a föld kérgén emberek, ott is rend felülről lefelé és alulról fölfelé. Gazdagok, szegények, öregek, fiatalok, nagygazdák, tengődő kisparasztok, napszámosok, papok és gyülekezet, nyelvüket elimádkozó hívők, kitagadott hitetlenek, katolikusok, reformátusok, zsidók, iparosok, hivatalok, kérvényezők, adószedők, adósok, kisbírók, nagyurak, csehek, szlovákok, körmenetek, heti nagyvásárok…

Rend és rang szerint minden. Noé bárkája az özönvíz előtt, minden élőlényből valami.

Ez volt az utolsó nyugodt, mozdulatlan tél: idill, kisablakos parasztházak, behavazott tetők, szánkanyomokban élősködő madarak, nagy sapkás iskolás gyerekek, égre füstölgő kémények…

Csend, nyugalom, békesség mindenütt, amerre az Úr letekintett a földre.

 

A Kisközön annyi változott, hogy Kormoskendi megszűnt hivatali ember lenni. Hiába törte magát, hiába ajánlotta, kínálta szolgálatát életre-halálra. Civillé fokozták. Pedig magába törte a cseh nyelv nehéz szavait is, hajnalonként nagyokat lépkedve tanult a kertben, mondta, ismételte, őrölte a szavakat az őrülettel határosan. Jól vagy rosszul hangzik, nem törődött vele. Szavakat tanult még a börtön folyosóján is. Mutatta is esetlen igyekezetét, remélte, legalább szorgalmát becsülik majd. Úgy tett, mintha a császár képe változott volna csak a falon: hátra arc, s minden megy tovább. Szalutálni kell, fegyvert fogni, és nagy hangon ordítani a rabokra.

Olykor a fiát is magával vitte, s ráparancsolt hangos, erős szavakkal, csehül köszöntsön minden tisztviselőt.

Mégis, Kormoskendire ráöregedett az idő, fölébe nőtt a hivatal s talán a rabok is. Nagy, hegyesre pedert bajusza nem illett a cseh egyenruhához, megmosolyogtatón nevetséges volt, a rabok csúfolták, gúnyt űztek hangos ordítozásaiból. Régi idők fényképeként mozgott a rokonok között is, csupán a széles, nagy keret hiányzott, s bármelyik pillanatban mozdulatlan emlékké merevedhetett volna.

Széles mosolyú cseh ember jött Kormoskendi helyére. Egy ideig még föl-fölvette egyenruháját a volt porkoláb, lement a kocsmába, torkába öntötte a pálinkát és hazavonult. Ez már a fájdalmas önmutogatás ideje volt, mesélés helyett emlékeztető a fiatalság és császárság idejére.

Kormoskendi hetekig a tornácon ült tétlenül, nem fogta a munka. Feleségét figyelte, vizslaként követve minden mozdulatát. És szólongatta parancsolón. Farkas lett a porkoláb, villogó, dühös szemmel kereste a prédát. Rövid időre a kertekre, szőlőhegy rengetegére kapta tekintetét, majd ismét Rózát bámulta. Messzire akart nézni, de csak a közelt látta, indulata, dühe ide összpontosult, egy kicsiny körre, egy pontra… Sorra nézte a közeli házak kéményeit, majd a szilvafák törzsén csúszkált tekintete, utána ismét Rózát fogta a figyelés kis körébe. Aztán fülébe csapott a kecske mekegése, a szemkarikák vérvörös üvegén át látta, hogy Róza a kertaljára megy, vizet tesz az állat elé, majd simogatni kezdi.

Kendi tulajdonképpen most látta meg a szilvafához kötött kecskét. Eddig is ott volt az állat mindennap, reggelenként Kormoskendi hörbölve itta tejét, mégsem látta, nem vette tudomásul, a kecske nem tartozott sem a börtönhöz, sem a szolgálathoz, számára nem létezett.

Kormoskendi más életének első jele ez a babos szőrű kecske volt. Nézte, ahogy Róza kedveskedve beszél az állathoz. Ezután a kecske szakállát vette észre, valamelyik parancsnokának volt ilyen örökmozgó szakállas álla. Régen. Emlékezetében keresni kezdte az arcot, a helyet, a nevet, mord nézése meg is enyhült egy pillanatra, egyszerre nevetségesnek tűnt előtte a kecske és a császári katona hasonlósága… A nagy bajuszú ember mélázva kereste emlékeit, aztán, mint egy ellenség, a kecske mekegni kezdett, és Kendi szemében hirtelen kicsire rándult össze a világ.

– Pájinkát ittál! – kiáltott Rózára.

Az asszony megrettent, és ijedten, esedezve nézett a fekete képű emberre.

– Pájinkát ittál – ismételte.

– Nem, nem igaz – motyogta Róza.

– Reggel hoztad a zsidótól.

– Nem láthattad.

– Add elő a butéliát!

– A szekrény megett van…

– Hozd elő!

Róza előregörnyedve engedelmeskedett, bement a házba, és sokára bukkant csak az ajtóba, kezében fehér butéliás üveget tartott.

– Üres, láthatod, üres – nyújtja az ember felé.

– Megittad!

– Az istenemre mondom…

– Ne esküdözz!

– Az Isten a megmondhatója, ő lát engem, Kendi.

– Hazudsz, minden reggel odajársz Fánikához.

– Rám fogod csak…

Róza gyámoltalan, védekező szavai ingerlik, szúrják az embert. Kendi szíjat hoz a kamrából, és ütni kezdi az asszonyt, az udvar közepén, Isten és emberek szeme láttára.

Az első ütéstől Róza megrándult, a föld felé görnyedt, majd kapkodó mozdulatokkal menekülni próbált a házba, a fészer fedele alá, a kert fái közé, a verem ajtajához, de az ember bosszúra éhes keze mindenütt megtalálta. Egy lépés, egy zizegő suhogó ütés…

– Ez azért, mert megszülettél! – kiáltotta Kendi, és ütött.

– Ne bánts, bűnt cselekszel!

– Az engedetlenségedért.

– Hallgass meg.

– A korhelységedért.

– Nem vagyok az!

– Büdös tőled a ház.

– Elkárhozol, ember.

– Járni sem tudsz, felbuksz a küszöbben.

– Odavetnek a pokol fenekére.

– Zsiványkodsz.

– Nem igaz!

– A kötőd alatt lopkodsz, elhordasz mindent a zsidónak.

– Emberek… Mi Atyánk, Isten!

– Belemarlak a földbe.

– Égessen meg a tűz!

– Csúffá teszel mindnyájunkat.

– Büntessen meg az Isten!

– Hivatali ember voltam, szégyenbe hoztál, az emberek kilöknek maguk közül.

– Ne bánts… büntessen meg az Isten, ne nézd el, Uram, Istenem!

– Elpusztítalak, menj a rokonaidhoz, testvéred a fél világ.

Ennek a kegyetlen emberpusztító dühnek csak akkor lett vége, amikor Róza erejét vesztve a tornácra roskadt.

Kendit vetkőztetni kezdte az idő: előbb a sapkája kopott le a fejéről. A Kisközön már az első reggel feltűnt, hogy a börtönőr hajadonfőtt jön lefelé a kocsmába. Majd a zubbonyát hagyogatta otthon, s hetekig feltűrt ingujjban járt. Így már csak a nadrág maradt emlékeztetőül a szalutálós, haptákos időkre.

Negyed esztendővel civilbe vonulása után Kendi szekérre ült, életében először. Egyetlen lovuk gyeplőjét esetlenül markolta, és nagyot vágott az állatra.

A nagy, széles utcán ment, az emberek megálltak és utána néztek. A kereskedők kijöttek üzletük elé, és bámulták, mint valami tüneményt. Róza helyett Kormoskendi feszített a szekér deszkáján, hosszú, gyámoltalan végtagjaival valósággal megtelt a szekér eleje. Egyik kezével a gyeplőt, másikkal az ülésdeszkát markolta, egyensúlyozott. Bizonytalan hajónak érezte az ócska szekeret, imbolygott alatta az utca, négyszögletes kövei hullámzottak előtte… S látta, tudta, az emberek figyelik vergődését. Villogó szemeivel végigseperte az utca két oldalát, üzletek ajtaját, kirakatokat, ablakokat, kaján emberarcokat.

Firnstál, a gomb- és gumiszalagárus a járda szélére lépett, és onnan szólt hozzá:

– Ne hozzon ránk szerencsétlenséget, Kendi.

– Marha zsidó – fröcskölte a szavakat amaz.

– Rossz ló, rossz szekér, rossz kocsis a szegénység jele… Nincstelenség jön – mondta Firnstál a körülötte állóknak.

Kendi a nincstelenség és a szegénység hírnöke lett, rossz idők előjele. Nem tudta, mit beszélnek a háta mögött, ment, vitte a szekér, s neki nem volt más választása, mint kapaszkodni gyeplőbe, deszkaszélbe, hogy egyensúlyban tartsa szögletes, nehézkes testét.

A köves út végén gyermeksereg csapott a szekér saroglyájába, megszokták, így tették Rózával is. Kendi mérgesen közéjük csapott, és megrángatta a gyeplőt.

Csúfolódó szavak peregtek a fejére. Előbb csak szemenként, mintha apró kis kavicsokkal dobálnák. Majd egyre mérgesebben, élesebbre fenve zuhogtak a szavak, míg a gyermekek kiabálásából összeállt a mondóka: „Macskabajszú porkoláb, cigányasszony az anyád…”

Kendi megrázkódott a szekér ülésdeszkáján, oldalához kapott, kardja után nyúlt volna, de keze üresen markolt a levegőbe. Kénytelen volt tűrni, hogy a gyermekfalka csúfolódása végigfolyjon a testén, s belepje, mint a mezei utak apró szemű homokja.

Lova nehezen kapaszkodott a dombokra, üresen is keservesen vonszolta a szekeret. Kormoskendi a mezőt nézte, gyermekkorában járt erre utoljára, azóta megnőttek a fák, a zsenge akácosból erdő lett, a nádszéli rekettyés bozótossá szélesedett, másfelé vezették az utakat is… Falakhoz, félhomályhoz szokott szeme éhesen itta a föld és a levegő szabad világát.

Messzire, az erdőszéli földhöz hajtott. Kifogta a lovat, lábára gúzst kötött, ő pedig bevetette magát a dűlő végi nádasba, ahonnan csak este jött elő kiéhezett farkasként.

Ezt tette mindennap, befogta a lovat, és ment a mezőre. Nem dolgozott, alig mozdított valamit, elszekerezett, a földre kuporodott, és napestig nézte a magasságos eget.

Ősemberek esetlenségével keresett helyet magának Kendi, másat az eddigitől, eltérőt, színeiben, méreteiben is különbözőt. Lidércnyomásként jött és ment a porkoláb, ég aljától ég aljáig szekerezett. S e nagy távolságú úton nem kellett szalutálnia, vigyázzba kapnia magát, hiányzott kezéből a kulcscsomó, nem kapott parancsot, nem volt kire kiabálnia sem. Sem császári, sem más hatalmasság nem nézett rá a magasból… Senki és semmi, üresség elöl, hátul, oldalt, mindenütt. Akárhová ment, nagy kietlen térség közepén érezte magát, ahol nem szóltak hozzá, nem kérdezték. Tehetett, gondolhatott, amit akart, nem kértek tőle számon semmit.

– Kifosztottak – motyogta magában –, szolgáltam, engedelmeskedtem. Felettesem az istenem is volt… Egyszerre csak mehetsz. Tele voltam hűséggel… Mondtam is, hogy még nagyobb hűséggel leszek… Nem, nem kellett… Megszűntem, pedig odaajánlottam a fiamat is, egyetlenke… Igaz, Róza mindig oldalt állt tőlem, de a fiút jól szoktattam, tiszteletre: meghajolni, köszönni, várni…

Minden szó egy kődarab Kormoskendi szájában, előbb letörik a testére, aztán elindul, morzsolva, felsértve sejtjeit… Magában beszél, jönnek a szavak akaratán kívül. Élete foszlányokban villan elő, láthatatlan kéz emeli Kendi elé a világot.

Cafatok, kitaszítottak, világ csúfja lettem, nevetség tárgya, kihez menjek, legalább panaszkodni… Meztelen vagyok, nem nyúlnak hozzám, mégis fogy rólam a ruha meg minden egyéb. Magam hányom el rongyaimat, sapkát, zubbonyt. Másként hajlanak a végtagjaim, a fejem tartása már az igavonó állatéhoz hasonlatos, szomorú. Ezt csinálták belőlem, ökröt…

Az emberek elkerülnek, nem hívnak, nem jönnek… Éppen csak vagyok, csúfolnak, nevetnek rajtam… Kurvák. Állj! – ordította Kendi. – Hol vagy, császár?… Aztán Masarykhoz szegődtem, mert elhagytál, császár. Szolgáltalak, császár, cserébe mit adtál, császár?… És az elnök, hol van most, elnök úr? Miért tette ezt velem? Állami ember voltam, senki lettem. Kisepertek maguk közül, mint a szemetet… Voltam a vereseknél is, igaz, csak azt nem tudják. Abból lehetett volna igazság, másféle, nem sikerült… De a hűségem az más dolog, elnök úr, visszalökött a parasztsorba, ezek meg beletaposnak a földbe… Mi sorsom lesz azután?… Állj meg, ló, az egész világ egy nagy ló. Állj…! Róza sátánkodik, kígyó, ellenségem, sohasem voltunk egyek…

Így járt a szekér, háborgást vitt, békétlenséget hozott. Szekér, ló és ember visszajártak az időbe csendes, sovány, meggyalázott emlékekért. Hozták, hordták s vitték volna életük végéig sértettségüket: bántást, elkeseredett mindennapokat… Elfáradtak, hamar elfáradtak; Kormoskendi tehetetlensége nem bírta a hosszú utat. Odaszorult a mezőség szélére, s ha nem akart idegenségbe zuhanni, vissza kellett fordulnia az emberek felé.

– Danolni fogok – határozta el –, danolni meg fütyülni, jókedvükben mások is ezt teszik…

Csücsörített erőlködve először, másodszor, számtalanszor. Elfáradt, de újra kezdte a kisbojtárok türelmével. Ránconként szedte össze nagy cserepes ajkát, s fújta magából a levegőt.

– Nem tudok fütyülni – robbant belőle a szó –, kutya istenit a nyelvemnek… Túlságosan nagy a szám; vagy kicsi… Fütyülni a madár is tud, a rigó, a sárgarigó. Énekes madarak, Isten madarai, miért repültök olyan magasan?

A nagy, fekete embert aztán így láttam, füttyre fogott szájjal. Ábrázatának vonásai átalakultak, a ráncok irányt változtattak: a száj, a fül, a homlok mind egyet akart, fütyülni. Csupán a szemek éltek másként, figyeltek, néztek: az eget, az embereket, az utakat, a lovat, a szekér rúdját és megint az eget.

Kendi füttyszavát nem hallottam soha, akkor sem, ha mellé álltam. Csak valami meghatározhatatlan sziszegés termett a száján.

– A kutya istenit, nem fütyül a szám, nem fütyül – szidta magát –, többet tud a madár is, a madár is… Danolni fogok akkor, csak azért is… Egy, kettő, három… Harminckettes baka vagyok én…

Lelépett a szekérről, úgy számolt:

– Egy, kettő… harminckettes baka vagyok… baka vagyok…

Nem tudta tovább mondani. Elölről kezdte:

– Harminckettes baka… recece… kutya isten, recece… elfelejtettem.

Gyermekfalka csődült utána, szájtátva hallgatták rekedt, kiabáló éneklését.

– Háromemeletes, komáromi hetes… egy, kettő… Hetes, komáromi, őrmester úr, sejhaj, ezt is elfelejtettem, kutya úristenit a fejemnek… Esik eső, kalapjára… énekelni nem tudok, összezavarodik előttem a világ, pedig a Kossuth Lajos kalapját igazán tudtam…

S jött egy nap, mikor már Kendi nem tudott hova hátrálni, beleakasztotta az ekét a földbe, és szántani kezdett. Barázdát húzott, nevetségesen görbét, mint aki irányát és egyensúlyát vesztette az eke szarvánál. Mikor a föld végére ért, visszafordult, és sokáig nézte, amit tett.

Ilyen vagyok én is – mondta maga elé, s a kőarc érdekesen mosolyra melegedett. Aztán ösztönös mozdulattal földet markolt a kezébe, amit magához ölelve a ruháján morzsolgatott sokáig. Néhány forduló után leült a barázda szélére, és valósággal rágörnyedt a földre, nézte a színét, szertetöredező hajszálereit: messziről olybá tűnt, mint valami tápászkodó nagy bogár.

– Nem csak egyféle élet van – ismételgette hazafelé a szekér ülésdeszkáján rázódva. – A föld feltámaszt, így kelt életre Krisztus is.

Kendi szinte észrevétlen meglágyult, mozdulatairól, beszédéről érezhetően kopott a szögletesség. Otthon nem volt maradása, olykor két vagy három naponként jött csak haza ennivalóért. Ott éjszakázott kinn a földön, a szekér kerekei mellett, csillagok jöttével csak úgy leheveredett, tenyerébe hajtotta a fejét és aludt.

– Megint elvadul – panaszolta Róza. – Előbb a börtönnel volt így, most meg a földdel, élve temeti el magát… Földszaga van már a leheletének is.

Akik látták szekerezni, dolgozni vagy a földek szélén gubbasztani, azt hitték, bűnhődik a porkoláb: száműzetéssel szenved évtizedek durvaságaiéit. Valójában Kendi nagy messziségből, élete magányából most indult el az emberek felé. A földdel találkozott először. S a föld visszafogadta, tűrte magán, nem kérdezte, hagyta, hogy ez a rögszínű ember beszéljen hozzá:

– A föld az kenyér, jó vagy, te föld, nincsen haragod… Az a baj, nem hallod, amit mondok… Te nem gondolkodol, mégis jó vagy, annyira, hogy az imát is megérdemled.

Azon a nyáron Kendi fogadatlan kerülőként járta az alsó és felső mezőt. Felvette a pásztorok szokását, órákig állt egy helyben, és nézett, figyelt. Fáradt szem alig vette észre kémlelő mozdulatlanságát, csak akkor tűnt szembe, mikor ellépett a helyéről vagy megszólalt.

Elég volt egy nyár, s Kendi elváltozott, más alakot, más formát öltött az emberek tekintetében. És ez a másféle kép: Kendi, a ló és a föld együtt kúszott föl az emberek tudatába.

Az asszony pedig járt utána, leste. Nem tudta hinni, hogy az ember más lett. Enni hordott neki, a gondolkodását figyelte és a szavait, nem értette a nyugalmat e mogorva kődarab viselkedésében. Hazafelé jövet sírt és nevetett örömében a mezei ösvényeken.

Nyár végén Kendi a szőlőben tanyázott, betelepedett a venyigekunyhóba. Lágyszőlő alá kapált, kötözött, s ha elfáradt, a kunyhó szájába ült, és órák hosszat nézte a síkságot.

 

Tavasz végével megszűnt a hegyaljai országút csendje. Éjjelnappal teherautók sora kígyózott a határig és vissza. Kavicsot, vasat, cementet szállítanak, betonerődítményeket építenek a csehszlovák–magyar határ vonalán.

Egyszerre elmúlt az utak nyugalma, a táj s az emberek nyugalma is. Megtört egy nagy, hosszú hallgatás. A motorok állandó zúgása a fülekbe fészkelt. Az öregek pipák füstje mögül nézik nyugalommal az utakat. Az élet közepén állók megfeszülnek, rávetik magukat a hírekre. Sötétedés álltával összebújnak, és kereső szavakkal az időt vallatják. A gyermekfejek fölött megkoptak a figyelő tekintetek, az élet gondja az idő lett, az elkövetkező holnapok sora.

S a remény, ami a múlt idők békességét várja vissza, a szemek sarkába szűkül félénken. Az évszakok, a tavasz, nyár s a tél ünnepeinek csendje úgy roppan össze, hogy hangját sem hallja senki.

Kendi élete a szőlőrengeteg útjaira száradt. Kopott, nagy karimájú fekete kalap kerül a fejére fénytelen glóriaként. A szentek és az apostolok járhattak ilyen szótlan egyszerűséggel, ahogy Kendi nézi az eléje vonuló időt. Esténként odaáll a Kisköz emberfalkájába, és sokáig pislogva ennyit mond:

– Változik az idő.

Nem szólnak hozzá. Szavait úgy veszik, mintha láthatatlan szellemember ment volna el köztük. Ezután az öreg Haraszti szól, katonakoráról meg a frontokról beszél a mesemondók ráérősségével.

– Az is így kezdődött, az első háború, jövés-menéssel, azután az indulókat fújták, doboltak, a himnuszt énekelték meg a zászlókat lengették.

– Kuvikmadár – löki magából a szót Kendi.

– Ne legyen háború – mondja a sokgyerekes kisközi suszter.

– Hitler tudja azt csak… ő tudja, mit akar, az ő fejében már megvannak a tervek… Hitler vezér és kancellár.

Ezt Kendi mondja tisztelettel, nyújtott szavakkal, ahogy a császárok születését és tetteit emlegetik egy nagy ország szélén.

– Császári – lökik Kendi felé a csúfolódó szót. Az ember krákog, fejébe nyomja a malomkő méretű kalapot, de nem mozdul. Már túl van azon, hogy csípős-harapós szóval kimarják maguk közül az emberek.

– Mit vártok?… Akárki más is jön, mit vártok tőle? Földet nem hoz magával. Nekünk pedig ez a kenyerünk, a föld, amiből lettünk, a hazánk is ez a föld. Mit akartok? – mondja indulatosan az öreg Haraszti.

– Igazságot akarunk – vitázik Kendi.

– A fegyvernek nincs igazsága.

 

Ősz kezdődik, a korai szőlőkből már erjed a must. Nagyapám már issza. A gyülekező gondok elé vékony falat von beszéde: egyetlen bölcsességet ismételget, „egyik idő a másiknak ellensége, most is az lesz, elmennek az urak, megjönnek az urak…”

Haraszti rábólint, így teszi a többi öreg is: nehéz parasztsorsok, háborúk tapasztalásait ismétlik és mondják újra. Az öreg életek bölcsességei nyugtatók, szavaik felemelt figyelmeztető ujjak. Védeni, óvni akarnak, csak fáradtak kissé. Nem hisznek, kételkednek, s erejük arányában birokra mennek a vezérek ránk vetülő árnyékával.

Mozgósítást hirdetnek, szigorúan, parancsolón. Katonának megy apám is, katonaság szállja meg a határ menti falvakat. Éjszakánként autók, ágyúk sora torlódik az utakra. Tőkési suszter műhelyében azt beszélik egymás közt: „veszélyben a köztársaság, veszélyben van…”

Katonákat szállásolnak az udvarunkba is: figyelő szemű, szelíd arcú csehek. Falkában rajzunk köröttük, nézzük, bámuljuk ruhájukat, fegyvereiket. Ők az első katonák, akiket látunk életünkben. Ugrásra kész kiskutyaként várjuk, hogy szolgálatot tehessünk nekik. Cserébe nem kérünk mást, csupán aprócska mosolyt vagy elismerő szót, katonabarátságot…

Így van ősidők óta, a gyermek meg akarja hódítani a katonát, mi is azt tesszük ösztönösen, anélkül hogy mondanánk vagy tudnánk szándékunk: katonákat hódítunk.

Esténként nagyapám faggatja őket, nehéz szavaival szülőhelyüket és mesterségüket kérdezi. S a beszéd szünetében borivásra csábítja őket.

Jaro, ez a furcsa nevű katona van legtöbbet nagyapám körül. Ő az, aki megérezte a fiatal gazda hiányát, figyelmes, tenni akaró. Ő jár a pincébe is, mértéket akarván tartani az ivásban. Fékezné nagyapámat is, sikertelenül.

Nagyapám akaratos, nagyanyámmal naphosszán civódik, zsörtölődik. Estére lágyul csak meg, ha férfitársaság közepére ül, ott is csak addig, míg valaki nem mond neki ellent.

Két hosszú estén át Jaróval társalgott nagyapám. Lementek a pincébe, és addig unszolta a katonát, míg az fel nem állt egy hordóra énekelni. Szavait alig értette, mégis mondatta vele. Ő maga leült egy kis padkára a fal tövébe, úgy hallgatta lehajtott fővel a fiút. Olykor felnézett a katonára, és ezt mondta:

– Víg nótákat mondjál, az a szép csak… A szomorúság még a nótában sem jó. Vígság kell, siralomház a világ.

– Jo – mondta a katona, és más nótába kezd.

Harmadnap este hiába ösztökélte a katonát nagyapám, nem ment a pincébe. Nem akart. Az öregember ingerült lett minden mozdulatra, ilyenkor törni-zúzni akart poharat, asztalt, házat, az egész világot.

– Jaro – hívta hangosan a katonát.

– Jo!

– Ne futamodj… Ide gyere, Krisztus vére ez, énekelj.

– Aludni.

– Énekelj!

– Késő van.

– Ilyenkor kell, forr a bor, három napig nem gondolni csak a jókedvre… Mulatni. Énekelj!

– Aludni, gazda.

– Igyál!

– Ne!

– Megbüntetlek, bezárlak a hordók közé, ott halsz, ha nem könyörülök rajtad, cseh vitéz.

– Aludni.

– Majd a túlvilágon… Itt most másra kell az idő. Fiatal vagy, a pohárral birkózz. Ne törd a fejed, tőlünk úgy sem függ semmi. Téged sem kérdeznek, engem sem… Az életed a fontos, azt vigyázd. Igyál!

– Ne!

Ezután kegyetlen birkózás következett: Toldi Miklós halottaiból kelt, hogy utolsót vívjon a cseh vitézzel. Nagyapám erőszakkal akarja más belátásra bírni a katonát. Bicskája után kap makacs, erős mozdulatokkal, hogy romboló vad dühével valami érthetetlen bosszút álljon.

Ez az egyenlőtlen küzdelem úgy csendesedik el, ha az öregembert gúzsba szorítja a katona, s csak akkor engedheti el, ha az kimerülten álomba zuhan.

Nagyapám hosszú háborút járt. Amerikában kétszer is volt. A más világokból ezt hozta haza: rövidke mondatban is megférő tapasztalatát és tehetetlen dühét. S az évszázadok során ősei lelkébe ülepedett indulat ilyenkor ősszel, a korai borok forrásával parázslik fel benne pusztító erővel.

Élete már csak úgy érinti az eseményeket, mint az öreg hordó dongáit a szivárgó bor. A föld felé igyekszik már, anélkül hogy erről tudna. Térdig a földbe süppedt már, s onnan néz visszafelé, messzire, magasra, emberre és istenre egyaránt.

Utcákon, utakon éjjel-nappal zúgnak a motorok: nagyapám tudja, látja, hallja mindezt. Mégsem megy a kapuhoz, nem nézi közelről a harci zajt. A tornácon háborúzik nap mint nap, kis helyre szorulva vívja öreges küzdelmét önmagával, tehetetlenségével, szenvedélyével, a bor csábításával, a mámor kavarta indulatokkal, feleségével, az udvarba szállásolt cseh vitézzel, mindennel, ami teherként nehezedett megfáradt életére…

Másnap reggel megjuhászodva ült a tornácon, pipázott, alaktalan füstcsomókkal igyekezett betakarni a tegnapot. Hűvös volt már a késő reggel is, de ő addig nem mozdult, nem szólt, míg a cseh katona hozzá nem jött, és meg nem keresték a tegnap mérgesen összeszaggatott szavak végét.

– Jó idő, gazda – kezdte a cseh.

– Jó… Csak elfoglalják az időt, mindig elfoglalja valaki. Most is úgy van, a katonák ideje ez meg a parancsoké.

– Haragszol, gazda?

– Nem… Ti mit fogtok itt csinálni? – fordította másra a szót. – Sokan vagytok, már hajlik alattatok a föld.

– Védekezni fogunk.

– Mit fogtok védeni, cseh vitéz?

– A határt, az országot…

– Tudtok-e harcolni?

– Parancs szerint, amilyen parancsot kapunk.

– És mi mit tegyünk?… Fussunk a templomba? Meneküljünk?

– Ne.

– Borral vigasztalódjunk?

– Ne.

– Bújjunk a vermek mélyére? Legyünk fekete vakondokká?

– Ne.

– Tegyük, amit őseink, ha seregek híre jött, rejtőzzünk a mocsarak közé?

– Ne.

– Ne, ne, ne, mindenre ne, ne. Akkor mit tegyünk, te katona?

– A gazda okos.

– Salamon beszél így. Te mit tennél katona? Tudom, ma itt vagy, holnap máshol lehetsz.

– Védekezzetek.

– Mit védelmezzünk?

– Magatokat, mindent, ami a sajátotok.

– A testünk is az, a lelkünk is, a föld is, a vizek is, a múltunk is az, büszkeségünk is…

– Ezt védjétek, gazda.

– A fajtánk szólít magához… A saját fajtánk ellenség, te katona? Jogtalanság esett itt rajtunk, miért nem orvosolják? Időben… Aki elégedett, nem a lázadáson töri a fejét… Most magyar a magyarnak legyen ellensége? Miért nem gondoltak előbb a bajokkal? Az újságok tíz éve alig tesznek mást, mint a jogtalanságot írják.

– Nem minden úgy igaz, ahogy leírták.

– Olvasni keveset olvastam, katona, de a látásom jó volt. Figyeltem. Megnéztem az embereket, azt is, hogyan élnek. Legjobb védelmező a jog, az embernek joga. Olyan ez, mint a miatyánk az imádságok között… Enélkül nincs istentisztelet, temetés, áldozás. Életről, halálról nem lehet nélküle szólni. A jog is ilyen mindenható erő. Miért csak akkor ígérik ezt, mikor már lángra gyúlt az ország… öregember vagyok, nyelvemben nevelkedtem, te más nyelvű vagy, akkor hát hogy van? Mi ellenségek vagyunk, te katona? Cseh vitéz, itt, így, együtt, ahogy élünk, ellenségként vagyunk, te katona?

– Én nem vagyok az, gazda.

– Ha Hitler kérdezné?

– Ezt mondanám… Ha bort iszol, nagy a haragod, sok vér van benned, gazda. Sűrű a véred, gazda, mi nyugodtabb nép vagyunk…

– És ha Mussolini kérdezné?

– Nem vagy ellenségem.

– Benešnek mit mondanál?

– Rendesnek ismertelek.

– Hát Horthynak?

– Ugyanazt.

– És az istenednek?

– Borral, gazdával jól megvagyok.

– A saját fajtám ellenségem, te katona?

– Lehet is, nem is.

– Ha így mondod, nem értem.

– Aki veled egysorú, az mindenütt testvéred, tudod te azt, gazda. Aki gazdagságban, rangban több nálad, attól csak rosszat várhatsz.

– Ha jó magyar is?

– Akkor is.

– A nagyurakat gondolod?

– Jo.

– Honnan tudod te ezt ilyen pontosan?

– A kezemet nézd, gazda.

– Nehezen dolgozol.

– A tied megviseltebb.

– Öregebb.

– Kezed munkája a legjobb iskola, gazda.

– Az iskola csak a tanítóval egész… Nálunk ősidők óta azzal volt baj, a tanítóval, a jó tanítóval… Mert a paraszt az olyan, ha a szeme szépnek látja a tavaszt, elhiszi, hogy az élet is szép. Nincs olyan tanító, aki az ellenkezőjét mondaná… Ha bajunk van, legfeljebb összebújunk, pusmogunk; követ törnek a hátunkon, tűrjük, emberöltő is elmúlik, mire elordítjuk magunkat a fájdalomtól, úgy rendesen… Dolgozni tudunk, tűrni is, alázkodni is, csak a haragunkat nincs aki eligazítsa… Mert azt én is tudom, hogy a nagyurak nem jó tanítóink… Jó tanító kell, katona, az kell. De most már ne papolj, igyál!

– Ne. Még csak most kezdődik a nap.

– Egyre megy. Igyál!

– Ne.

– Igaz, hogy ágyúkat is hoztok?

– Igaz.

– Lőni is fogtok?

– Parancs szerint.

– Ne váljunk ellenségekké, katona.

– Tele töltsd a poharat, gazda.

 

Szeptember utolsó napjaiban Münchenről beszéltek, és Hitlert, Mussolinit meg valami furcsa nevű angolt emlegettek. „Elkezdődött a német hadsereg bevonulása a szudéta vidékre” – újságolta a cseh katona lehangoltan. Valami érezhető roppanás villant az idegekbe. A katonák ingerültek lettek, Jaro már keveset beszélt nagyapámmal, megkeseredettek a ritkán váltott szavak, a borozások íze is.

Újabb katonai alakulatok jöttek a határra. Statáriumot rendeltek el. Az elkészült betonerődítmények legénységét harci készültségbe rendelték. Éjszakánként szabálytalan időközökben géppuskasorozat verte darabokra a csendet. A réteken beásott tüzérség lőni kezdte a magyar oldal csapatösszevonásait.

„Mozgósítás” – parancsolták a falakra ragasztott hirdetmények. „A magyar kormány csapatösszevonásokat rendelt el a csehszlovák–magyar határon” – futott szét a hír.

Tüzérek és géppuskás osztagok ásták be magukat a réteken. Elrendelték az elsötétítést, madarak ültével udvarokra, házakba zárkóztak az emberek. Sötétség beálltán a kezdődő ősz szele és a járőrök együtt vigyázták az időt és a rendet.

A hullámokban ránk törő hírek sokaságából jelszavak kélnek: „Mindent vissza… Felvidék a mienk, mindent vissza… Magyar a magyarért…”

Zsilipek feszítéséből szabadultak a szavak, hirtelen jöttek, hamar megragadtak, s a napok fokozódó feszültségében szétterjedtek… „Magyar a magyarért… Mindent vissza…” A felnőttek szemét és száját néztem, megszíneződtek az arcok, számomra megmagyarázhatatlan láz tüzesedett a tekintetekbe.

A hazáról beszéltek, a régiről, a nagyról, az ezerévesről, a mostaniról és az eljövendőről. Haza és jövendő. Ez a két szó úgy rebbent szájról szájra, mint az emberek egymást köszöntése.

Naponta suttogták, hogy civilek és katonák szökdösnek a magyar oldalra. Halkan, félve mondogatták a Kisköz végén ácsorgók, hogy a kommunisták gyűlést szerveznek, védeni akarják a köztársaságot, Horthy ellen beszélnek…

A gyermeki szem kíváncsisága az öregek arcán törik meg először: számomra anyai nagyapám lett az első földrajz- és történelemkönyv. Először ő mesélte, magyarázta nekem a háborút, a huszároskodást. Elmondta a nagy vizet, a hajót, Amerikát. Az én életemben ő volt a legrégibb emlékezet, a legmesszibb idő, az első emberi magasság. Képzeletem először őt személyesítette, őt öltöztette százféle alakba: volt császár, vezénylő katona, tüzes beszédű pap, kereskedő, hajóskapitány, hivatalnok, vitéz, gróf, német, lengyel és cseh. Többnek akartam tudni, mint amilyen valójában volt, emelni kívántam a rangján, de való életén kívül nem illett rá semmi. Rang sem, foglalkozás sem másféle.

Nem volt honalapító, nem nyert csatákat, dolgot, ami nagynak mondható a történelemben, nem vitt véghez. Különöset sem. Őseinek történelméből mindössze annyit tudott, hogy falualapító jobbágytelkesek voltak századokkal ezelőtt.

Aki messzi útra kényszerül, emlékezettel tér meg: sokáig anyai nagyapám emlékezete volt szellemi kincsünk és tudományunk a világról. Nehéz helyzetekben mérték, hivatkozás lehetősége volt és eligazító.

Így köszöntött ránk 1938, alig volt más a kezünkben, mint nagyapám nehéz életének emlékezet-bibliája. Ehhez hátráltunk, a család felnőttjeinek ez volt az első ösztönös mozdulata, amikor ránk szakadtak a világ nyugalmát elmozdító hírek.

Kicsi volt ez az emlékezet, legfeljebb a gyermekszem láthatta nagynak és elérhetetlennek. Kicsiny volt, mint a nagy víz cseppje: hatalmasságok akaratát teljesítő embersors.

Persze az emlékezet is elöregszik, akkor is, ha mindennap ismétlik. Egy pillanatban azon vettem észre magam, hogy nagyapám háborús és amerikás emlékezetének a szélén állok, és onnan nézem a távolságokat.

 

A bevonulás óta először kaptunk levelet apámtól. Az Ipoly mellékéről írt. Ezzel a levéllel kezdődött el gyermekéletem új földrajz- és történelemórája.

– Itt van az közel – jegyezte meg nagyapám –, ha úgy kerül, gyalog is hazajöhet, ehhez képest mi a világ végén katonáskodtunk.

Térképünk a tudatlanság volt, legfeljebb kérdezősködhettünk, ám a válasz hasonló tájékozatlanság volt. Valamit mindenki mondott, biztosat senki sem.

– Ha nyugatnak megyünk, valahol középütt van – emlékezetéből nagyapám is csak ennyit tudott kikaparni.

„Határfolyó az Ipoly, azt őrizzük, meg ami rajta van, a hidat. Már sokan elszöktek tőlünk a túloldalra… Én is gondolkodom, szökjek vagy maradjak. Inkább haza szeretnék menni. Nem tudjuk, mi lesz… Csak tárgyalnak, tárgyalnak, mi meg őrködünk…”

Ezt írta apám. Ilyen híradást kettőt küldött, aztán nem jött más, csak ijesztő, rémítő kósza hírek.

Ősz közepén jártunk, szüret után voltunk. Nagyapámat arra ösztökélte nagyanyám, hogy ássa el az újbort, mert megisszák és szertehordják a seregek.

– Ha háború jön, magunkra gondoljunk, ahogy előttünk is tették.

Az öregember fájdalmas ábrázattal hallgatott minden szót. Ő maga nem szólt, nem mozdult, inkább tűrte, hogy éles dárda hegyével szurkálják eleven testét.

Valami komáromi tárgyalást emlegettek, amelyen nem tudtak megegyezni. Szipcsay, a zsákudvar középső susztere a kapu előtt kínálgatta borát az arra menőknek.

– Igyál, ha magyar testvér vagy, igyál… Mire Katalin kopog, magyarok leszünk.

Közel volt már október vége. Az iskolában a cseh és a szlovák himnuszt gyakoroltuk, hogy október 28-án, az államünnepen szépen tudjuk mondani.

Éjszakánként már alig állt be a géppuska szája, a rétek szélén táncolva dörögtek az ágyúk. Láthatatlan szabadcsapatok hősiességéről meséltek csodatetteket.

– Ezeréves az igazságunk – recsegte Szipcsay kaján mosollyal, és megtöltötte poharát –, magyar föld volt ez mindig, az is marad.

Mindenszentek és halottak napja közelgett. Más esztendőkön a templomok és a lelkek belseje a földben porladók megtisztelésére készült ebben az időben; elrendezték a sírok tetejét, virágot raktak holtak hosszán, előkészítették a gyertyákat is, hogy fentről világítsanak a föld sötétségébe.

Most messzi voltak a holtak, nagy messzeségből hunyorgott emlékük is. Magával volt elfoglalva a fenti világ, a maga hangjával, a maga fényeivel.

Október utolsó vasárnapján a nagytisztelendő úr hosszan, sokáig prédikált. Az Istenről beszélt és a hazáról. Nagy, tátott szájjal, elnyújtva mondta a szavakat:

„… Atya, Fiú, Szentlélek, mindez egy személyben az Isten. Az Isten egy, egymaga minden, föld, ég, nappalok, csillagok, élet és halál, minden…

Ha ember vagy, van Istened, ha magyar vagy, van hazád. Ember! Ahogy Istened is csak egy van, hazád sem lehet több. Az Isten jön el hozzánk és testvéred, áhítattal várd mind a kettőt. Az Isten a lelked, magyar testvéred a véred… Az igazság jön hozzánk, legyen rajtunk áldás… Ámen.”

Aztán az orgona bátortalanul, vékonyan egy számomra messzi, ismeretlen dallamot kezdett. Előbb úgy hangzott, mint a gyermek szájában töredező vers. Majd egyszerre eltörött a félénkség, az orgona sípjai hirtelen magasba futottak, és a gyülekezet nagy lélegzetet véve kezdte: „Isten áldd meg a magyart…”

Életemben először hallottam a magyar himnuszt: „jókedvvel, bőséggel”.

Tiltott szöveg volt ez, ellenséges szó, tudhatta minden felnőtt, mégis énekelték.

A kis kar szélén álltam, szemben a férfiak padsorával, amazok álltak, fogták a padok szélét, és énekeltek, mindenki, mindnyájan. Az orgona hangja a templomboltozat alá kúszott, és onnan omlott nagy erővel a fejekre.

A zsákudvar felső susztere kilépett az utolsó padból, és lassú, méltóságteljes lépésekkel az úr asztalához ment, szembeállt Mózes székével és úgy énekelt.

Hangja kitűnt a többiek közül, mindig másutt ment, mint a himnusz fájdalmába olvadt gyülekezet.

Kétszer mondták végig a himnuszt. Másodszor a suszter kezdte, az ő akarata szerint ment a ritmus is. Az éneklés végére megpirultak az arcok, mintha nagy tűz lángja villogna a bőrükre. Az öregasszonyok szipogtak, és fehér zsebkendőkbe törölték könnyes szemüket.

Az éneklés ilyen nagy örömét most éreztem először: a múlt, a fájdalom, a sorsok keserűsége, a jelen bizonytalansága most mind, mind a himnusz szavaiba fogódzott: A magyarok himnusza volt a remény, az új remény. Nagy, nehéz kezek pihentek a padok barnaságán, szinte láttam az ujjak erőlködő kapaszkodását a remény, az emelkedés irányába. Reménységét és vágyait nem mondhatta el senki hangosan, de én azt éreztem, hogy ezzel a nagy, hangos énekléssel az emberek legbensejében valami elmozdul a helyéről.

Így, ilyen szép énekléssel magasztalva még nem láttam együtt a földet, az Istent és a reménykedő embereket: s mindez az Isten házában, ott, ahol az idő múlása mindig egyforma, mozdulatlan.

 

Mindenszentek és halottak napja után költöztetni kezdték a hivatalokat; bútorokat vittek, asztalokat, szekrényeket, fogasokat. Autóra rakták az új iskola minden berendezését is. Éjszakánként ormótlan nagy teherautók álltak meg a házak előtt, és a katonák sietős kapkodással felrakták a cseh és szlovák hivatalnokok, fináncok, tanítók, csendőrök holmiját. Lopva és annyit, amennyit elbírt egy ponyvás autó.

Egy reggelre elment a velünk szemben lakó finánc is. Nem nyitották többé az ablakokat, csupán a pálca merevségű gazda ácsorgott a kapuban, azt lesve, mikor szökhet a kocsmába egy féldecire.

Mintha megtizedelték volna az utcát. Sorra jártuk az üresen hagyott házakat, a kerítésekhez lapultunk, majd az udvarra merészkedtünk, aztán az ablakokra szorítottuk homlokunkat, s néztük az üresen hagyott szobák mozdulatlan belsejét. Elvitték a magyar feleségeket is, egyedül a cseh börtönőr maradt itt érthetetlenül.

Ez volt az első nagy emberi költözködés, amit láttam. Az én emlékezetembe az ismeretlenségből jöttek ezek az emberek. Most az ismeretlenségbe távoztak hirtelen, mint a szél sodorta madarak: tele van velük a reggel, a nappalok, az esték, s egy hajnalon egyszerre nincsenek. A madárélet szépsége az emberi élet kegyetlensége lehet. Akárhonnan is jön, minden ember hoz magával egy tájat; majd két évtizeddel ezelőtt más nyelvű emberek jöttek hozzánk, s ezek az emberek most hirtelen elriadtak innen. Emlékezetükké vált e táj. Mit vittek magukkal? Milyen érzésekkel nézhettek vissza a hegy oldalára, a síkság végtelenségére? Mi lesz a sorsuk?

Az emberi nagy költözködés után a színek időszaka jött, a lobogó zászlóké. Az állami címer, a száját tátó nagy nyelvű cseh oroszlán még ott volt minden hivatalon. Ahol katonaság székelt, ott a piros-fehér-kék zászló lengett. Azonban titokban már varrták, dugdosták a jövendő haza lobogóját. Az utcán már nyíltan beszélik, kinek van és kinek nincs még nemzetiszín vászna. Mondják, melyik zsidónál milyen színeket lehet kapni zárás után.

– Holnap esik a döntés – mondja Fánika titokzatosan a bolt bejárata előtt –, Bécsben tárgyalnak rólunk.

– Azt már eldöntötték – dörmögi fölényesen Szipcsay –, az már megvan, csak aláírják.

– Jó lesz ez nekünk, szomszéd? – kérdi félénken Fánika.

– Kinek hogy.

– Dolgozni mindenütt kell, mást nem is tudunk.

– Az nem minden.

– Mást nem tudunk, szomszéd, csak dolgozni.

– Seftelnek, tele vannak pénzzel.

– Hajnaltól talpon vagyunk, szomszéd.

– A hazával nem törődnek, Fánika, maguknak az mindegy.

– Melyik a mi hazánk, hol vagyunk mi otthon, szomszéd?

– Most magyar haza lesz.

– A csehek finom emberek, hagynak élni. Nem lehet rájuk panaszunk, szomszéd.

– Idegenek. Ez a föld az őslakóké… Ők is csak idejöttek, mint maguk. Beültek a készbe, uralkodnak.

– Semmit sem vettek el magától, szomszéd… A házában lakik, mestersége van, dolgozni kell…

– Az érzéseimet bántották, a magyar itt senki volt.

– Dolgozni kell, szomszéd, mindenütt dolgozni kell.

– Zsidó beszéd.

– Így tapasztaltuk, szomszéd.

– Lobogójuk van-e már?

– Milyen, szomszéd?

– A magyarok zászlaja, piros-fehér-zöld.

– Olyan még nincs, szomszéd.

A valamikor csendes táj most remeg a motorok zajától, mindenszentek után abbahagyták az ágyúzást, de a motorok zúgása jelen van mindenütt, a hegy hajlataiban, a síkságon, a vizek felett, a pincékben, mindenütt. Állandó morajlás ez, úgy tűnik, nagy távolságról jön, valójában azonban a közeli utakról folyik egybe: hatalmas malomkövek indultak forgásnak, s őrölnek éjjel-nappal, morzsolják, törik az embersorsokat.

A Kisközön egy délután riadalom támad, az öngyilkos asztalosfiú anyja kitűzte a magyar lobogót. Piros-fehér-zöld. Életemben most látok először magyar zászlót. A Kisköz felső része mihamar meggyűlik emberrel és gyermekkel. Bámuljuk, csodáljuk a zászló emelkedését és merülését a szélben, nézzük, mint a napfelkeltét. A tavaszi rétek ébredése vált ki ilyen meghökkenést az arcokon. Az öreg Haraszti a bámész csoport szélén eregeti a füstöt, ha már nem férnek mögötte, előbbre lép egy rövidet, mintha ő lenne a vezér és a hirtelen támadt kíváncsiság merészsége. Így tolják, taszigálják Harasztit egészen a kiskapuig. Az öregnek már a kalapját verdesi a zászló széle, mégsem néz föl, elég, ha látják, hogy ez a hatalmas lobogó és az ő kalapja együvé tartozik. A krizantémokat nézi kényszerűen, a halottak most pompázó virágait láthatja csak, mert ezen az udvaron nincs semmi más.

– Zászló, a mi zászlónk – motyogja maga elé.

– Éljen! – mondja valaki hátulról, azonban senki sem kap a szón, az öreg Haraszti is csak a füstöt eregeti maga elé.

Katonajárőr jön lefelé a Kisközön. Megállnak, néhány pillanatig a zászlót nézik, aztán az embereket.

– Ki lakik itt? – kérdi az idősebb katona, és kezébe ereszti válláról a fegyvert.

– Karsai Gusztávné özvegyasszony.

– Hívják ide.

Előbb senki sem mozdul, kisvártatva az öreg Haraszti hátrafordul, megnézi a katonákat, és bemegy az asszonyért.

– Miért teszi ezt, Karsainé? – kérdi a katona szigorúan.

– Így tartom jónak – válaszolja az apró, töpörödött asszony. – Ez a mi zászlónk.

– Ez a köztársaság földje – csap rá a katona –, törvénytelen dolgot tesz, Karsainé.

– Törődött volna többet velünk az ország.

– Én katona vagyok.

– Ellensége nem vagyok senkinek – mondja ijedten az asszony –, magyarnak születtem, nem ellenségnek.

– Vegye be a zászlót.

– A magam házára tűztem.

– Parancsolom! Amit tesz, lázítás.

– Nekem nem az.

– Parancsolom…!

– Nem.

A katona lép egyet előre, maga elé emeli puskáját, körbenézi az arcokat, majd vállhoz emeli a fegyvert, céloz és lő, először, másodszor, harmadszor. A zászlórúd lassan rátörik a tetőre. Karsainé dermedten nézi a katona arcát, nézi, nem jön a szájára szó, majd reszkető lépésekkel visszamegy a házba.

A három dörrenés visszhangja most ér vissza a hegy oldaláról, a tetők meredekéhez ütődik, aztán megtörik az arcok sápadtságán. Lassú, ólmos mozdulatokkal szerteszóródnak az emberek, nem szól, nem ellenkezik senki. A katonák megvárják, míg Haraszti is felmegy az udvarán, s ők is elindulnak a hegy irányába.

Üresség marad a Kisközön, riadt csend. Hős zászlótartók képe villog elém, könyvből és képről ismert huszároké. Dugovics Titusz, aki életét állította a török ellenség zászlaja ellen. Ha hősiességre gondolok, zászló hullámzik elém, viszik, lobogtatják, tartják, elesnek vele, aztán más veszi kézbe…

Itt most sokat beszélnek Istenről, hazáról, őseinkről, fajtánk nagyságáról, de ha egyetlen puskadörrenés is megtöri az időt, az emberek megszeppennek és házaikba riadnak.

A gyermeki értelem a felnőttek bátorságához igazodik, az elhatározó szavakat és mozdulatokat azoktól várja: ők azonban nem mondanak sem igent, sem nemet. Nagyapám napok óta nem mozdul a tornácról, bátortalanul tesz néhány lépést, majd megáll. Kormoskendi féldecire is alig merészkedik, Balázs suszter valami konok makacssággal a himnusz éneklésének alkalmait lesi a zsákudvarban.

Aznap este erősített járőrök strázsálják az utakat. Nem mer az utcára lépni Szipcsay sem. A kapufa belső oldalán áll, onnan meresztgeti a szemét és dobálja háta mögé a szavakat:

– Bécsben már aláírták a döntést, már nem tart sokáig, lehull a rablánc… Attól ilyen mérgesek, tudják, érzik a véget.

De ha járőr közeledik, Szipcsay behúzza a nyakát, s a földre pislog, mint az öreg madár, amely retten az ágak reccsenésétől is.

Egyedül Tőkési, a zsákudvar harmadik suszterja tartja magát távol a kapualji beszélgetésektől. Nem jön, nem mutatkozik, csupán kalapálását hallani naphosszat. Azt suttogják, hogy esték álltával járnak hozzá, azok gyűlnek oda, akik ellenzik a magyarok jövetelét.

A szavak most több jelentésűek. Felül vannak a nagy, színes szavak, ezeket előre mondják, mint az ünnepi jókívánságokat. Hangosan. így beszélik: „egy lesz minden, az Isten, a haza, a nyelv, minden”. Könnyű, szép, tiszta szavak, jó őket hallani, mert valahol a reményt érintik. Szeretném megfogni, tapintani ezeket az örömös szavakat, lennének közelebb. De elmozdulnak tőlem, valahányszor utánuk nyúlok: összefolynak, egybeágaznak vízfolyássá. A cifra, nemzetiszínű beszéd sokféle mondata patakká duzzad, ami a gyermeknek cipőszárig ér, a felnőtt szélére állhat, s nézheti, ízlelheti vagy akár részegre is ihatja belőle magát.

Vannak csendes, dísztelen szavak is, amelyeket félhangon, suttogva mondanak tovább. „A kommunisták védik a Köztársaságot.” Mondják a zsákudvarban, beszélik a Kisköz végén is. „A magyarok jövetele ellen tüntettek már május elsején is.” Hallom a szavakat, de jelentésük számomra megfoghatatlan. És félelmes is, mert ilyenkor valami görcsös képzelgés szorít magához. Egyszer úgy vélem, a föld beszél, másszor láthatatlan embert képzelek e zajos ünnepség szélére, aki nem ujjong, nem rázza a kalapját, hanem komoran nézi, mi zajlik körötte. S a napok múlásával megbizonyosodom, hogy ez a láthatatlan ember nem is a képzelet dolga; van, létezik, él. Jelen van sokféle alakban, belenő gyermekvilágom emberei közé, belenő szemem tükrébe, s önkéntelenül is osztani kezdi bennem a világot nagy hangú, cifra ünneplőkre és ünneprontókra. „A kommunisták nem akarják a magyarok jövetelét, kurafiak” – ismételgeti már Haraszti is a növekvő feszültség óráiban.

Nap mint nap járok a zsákudvarba, ott ólálkodom Tőkési műhelye körül. Ha meglát, ezt kérdezi:

– Apád hogy van?

– Katona.

– Mit ír?

– Az Ipoly mentén őrzik a határt.

– Nem szökött még el?

– Ezt nem írta.

– Most ezt teszik, szökdösnek, büdös a mundér. Beszartak a hősök.

– Hová mehetnek?

– Haza, elbújni, aztán meg éljenezni fognak…

Tőkési mindig a mondat közepén hagyja abba a beszédet, várom, hogy folytassa, kérdeznék is tőle ingerülten. Mondanám neki, hogy ne itthon gyalázkodjon, mutasson másféle példát, de az ablak már bezárult, a suszter elhallgat, s fel sem néz többet a cipők talpáról. Kérdéseim bátortalanok, Tőkési hallgatása olyannak tűnik, mint egy ház, amelynek minden ajtaját, ablakát beszögezték.

Éjszaka mentek el a katonák, búcsú és integetés nélkül. A cseh himnuszt énekelték elnyújtottan. A motorok zaja már régen elült, ám a szavak fájdalma nem akart megválni a tájtól.

 

Hajnalban már ácsolták a diadalkaput. Nagyapám a tornácon ült, és a földet nézve hallgatta a kopácsolást.

– Valakit mindig keresztre feszítenek… A diadalkapu akár a kereszt, csak éppen fel van virágozva… Böjtje lesz ennek a nagy örömnek is, mindennek megvan a böjtje – mondta maga elé többször is.

Aznap nem ivott bort, valami érthetetlen szomorúság nehezedett az arcára. Csődület állta körül a diadalkapu ácsolását, de az öregember az udvar bejáratához sem fárasztotta magát. Nem volt kíváncsi rá.

Anyám a katonafeleségek féltő-várakozó állapotában élt. Fél szeme az utat leste folyton, közben hírek után futkosott, kérdezgette, vallatta a hazaverődött embereket: látták-e apámat, tudnak-e róla.

A nemzetiszín élet ráfolyt az útra: kurjongatás, kiabálás, jelszavak, kokárdák, zene. Mintha ezzel a nappal kezdődött volna az élet: előtte nem volt semmi, s ha mégis, hazugság volt az egész. Színek és hangok összevisszasága patakzott az utca kövére, bennünk mégis valami bizonytalanság reszketett. Minden nagy változás alján ott vannak az emberi gondok. A lenni, vagy nem lenni, az élet és a halál dolgai. Anyám az utat nézte szüntelen, ki-kiszaladt a kapuba, azt az utat kémlelte, ahonnan az előző világ, a köztársaság mozgósított katonái jöhetnek.

– Nem veszhet el… az ember nem veszhet el – vigasztalta nagyapám anyámat.

„Isten hozott, magyar testvéreink”, ez volt a diadalkapu felirata. A diadalkapu környéke tele emberrel, egymást törik, nyomják, mindenki látni akar mindent.

Nemsokára lovascsapat vágtat a határ felé, borjúszájas ingű legények ülik a lovat, kalapjukat lengetik. A győztes csapat örömével rohannak a vezér elé. Kétoldalt magyar ruhás iskolás lányok húznak sorfalat, magyar színekben villognak a nagylányok is. S mindenkin kokárda vagy nemzetiszín szalag, a háztetők nyílásaiban piros-fehér-zöld zászlókat lenget a szél. Mindent e három szín ural: az utcát, a fákat, a kerítéseket, az embereket.

Elsőként lovas katonák jönnek, utánuk kerékpárosok, majd gyalogosok. Virágot szórnak eléjük, az ősz virágait, késői rózsákat és krizantémot. Fogják a katonák kezét, ölelik őket, sírnak. Zsivaj, beszéd, hangzavar, kiabálás, csak egy-egy szót lehet elkapni a lármából „testvérek, testvérek, magyar testvérek” – ezt hallom állandóan.

És a katonák jönnek, jönnek. Sokan vannak. Szipcsay előreverekszi magát a katonákhoz, mosolyog, vigyorog, nevet, a kalapját verdesi földhöz és azt kiabálja:

– Nem haltál meg, magyarok Istene… Nem haltál meg, igazságot tettél, meghallgattál, Isten.

Vastag, reszelős hangja átüt a szavak összevisszaságán. Felmarkolja a kalapját, a katonák közelébe támolyog és ismétli:

– Nem haltál meg, magyarok Istene… Eljöttél. Honvédek, én, Szipcsay Alajos, jelentkezem, szolgálatra jelentkezem.

– Ne ordibáljon! – szólt rá egy széles arcú őrmesterféle.

– Örülök, százados úr, örülök…

– Akkor se kiabáljon, ne akaszkodjék rám, nem a kurvák hadserege ez.

– Húsz évig szenvedtünk, rabságban voltunk, százados úr… magukra vártunk… Öleljem meg, százados úr, megkeresztelem, jó borral szentté avatom… Csókoljam meg, százados úr…

– Álljon vigyázzba, az úristenit, ne tapogasson!

– Isten, áldd meg a magyart; százados úr, énekeljünk…Én nem cseheltem be, százados úr… Magyar a magyarért mindent megtesz, legalább koccintsunk…

– Ha seggbe rúgom, az Isten lába elé hempereg, marha, estére tanulja meg a rangjelzéseket…

A zsákudvar felső susztere táncol, bokázik, s nagy kannából öntögeti a bort, mindenkinek, aki poharat tart eléje.

A Kisköz végén ott áll Kormoskendi. Fekete, sovány ábrázata kitűnik a tömegből. Olykor megrándul az arca, kiált valamit, de a szavak értelmét nem tudni. Róza a katonák arcát nézi, mintha keresne valakit, de mire felfedezné az ismerős vonásokat, elébe állnak vagy ellökik a helyéről. Haraszti mosolyogva pipál, az új katonák és közte füst gomolyog. Délfelé nagyapám is a kapuhoz ballag, hitetlenkedve nézi a feszes honvédsorokat.

– Sokán jöttek – mondja maga elé –, sohasem hittem, hogy ennyi katonája van Horthynak.

A templom előtti nagy térre gyűl a katonaság: virág, zászló, örömös zsivaj. A templomdombon egymás mellett áll a két pap, a katolikus és a református. Várnak. Huszártrombiták harsannak, parancsok csattannak, kardok villannak, imára szólítanak a trombiták. Előbb a katolikus költő pap lép az emelvényre.

– Ha most verset írnék – kezdi –, azt a címet adnám neki: Szájkosár nélkül. Húsz évig hordtunk szájkosarat, és hordtunk láthatatlan fekete bilincseket… Most vége! Nincsen szájkosár, és nincsen bilincs… Húsz éven át hamu alá rejtett zsarátnokok lobbantak lángra és perzselték szívünket. Úgy fojtogatta torkunkat a sírás, mint apró gyermekkorunkban. Amikor első szentmisémet mondtam, már Csehszlovákiában éltünk. Akkor fogadalmat tettem, hogy minden misét és imát Nagy-Magyarországért mondok azután. Húsz éve ezért a pillanatért, Nagy-Magyarországért miséztem mindennap… Aki magyar akar lenni, legyen hát magyar…

Sokáig, hosszan beszélt a katolikus pap, végigmondta a magyar történelmet Árpádtól egészen 1938. november hatodikáig. Már a déli harangszó hullott az emberek fejére, mire az imádsághoz és az ámenhez ért.

Aztán a református pap kezdett beszédbe:

– Csaba királyfi népe, Csaba királyfi utódai vagytok, magyar honvédek – kezdte a katonákhoz fordulva –, akik most segítségére jöttetek a már-már elpusztuló végbeli seregnek…

A bevonuló magyar seregek parancsnokához fordulva ezt mondta tovább:

– Vitéz ezredes úr, alássan jelentek negyvenezer magyart. Húsz éven át álltunk itt a gránicon, és éltük a végbeli vitézek életét. Vitéz ezredes úr! Parancsot várunk mostan, hogy munkánkat, és ha kell, életünket áldozzuk édes hazánkért, Nagy-Magyarországért.

Teméntelen sok nagy szó született azokban az órákban: megszülettek és elindultak, hogy hosszú utat járjanak vagy pillangóélet után gyors halállal hulljanak el. Nem, akkor még nem tudtam különbséget tenni az életre keltett új szavak jelentése között. Azokban az időkben egész testem egy nagy szem és fül volt. A hangok, szavak, parancsok, a prédikáció mondatai s az öröm lármája beletapadtak fülem járataiba; a látnivalókat pedig szemem fogta megőrző tükörként.

Életem első nagy, fényességes ünnepén voltam. Először láttam ilyen sokaságot: jónak tűntek a papok, lelkesen beszéltek, vonzónak, szépnek láttam minden katonát. Sorban álltak, feszesen, lábhoz eresztett fegyverrel, jóakaratúnak, békességes testvérnek éreztem minden jelenlevő embert.

A sokaság szélén álltam, alulról néztem fölfelé a katonák páncélsisakjára, az emberek fedetlen fejére, a templomdombra, majd tovább kúszott tekintetem a templom falára, a toronyablak rácsára, onnan is feljebb a harang nyitására, a keresztre. A kereszt az eget érintette, az Isten országát, s egy pillanatig úgy tetszett, magát az Istent látom mosolyogni nagy magasságból a kereszt irányában; örvendezik az emberek örömén.

Hirtelen ugrálni kezdett előttem a békességnek és a nyugalomnak ez a képe, majd összezavarodott, a papok, a katonák egymásnak dőltek, lökdösődtek, kiabáltak, ordítoztak, félreverik a harangot… S ebben a nagy összevisszaságban apámat kerestem…

Majd zene harsant, és helyére sorakozott minden és mindenki. Hangos katonazene éleszti és tartja az örömöt. Az estét már cigánymuzsika várta: húzták a Himnuszt, a Szózatot, mindent, amit eddig tiltottak. A katonák hozta nóták hamar a fülekbe ragadtak, s a muzsika mondta, húzta, ismételte jó szolgaként, különösen egyet: „Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a nép a búzaszemeken… Kalász, kalász, árva magyar kalász…”

– De… Kalász, kalász, árva magyar kalász…

– Mert… Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a nép a búzaszemeken…

– De, mert azt mondják, hogy… Kalász, kalász, árva magyar…

– Hisz… Kalász, kalász, árva magyar kalász…

– Állj! Most másként! Akkor… Kalász, kalász, árva magyar…

– Hajolj meg, cigány, jobban, alázatosabban, a telt kalász is lefelé hajlik. Földig hajolj, cigány, ilyen lesz a mi életünk is, kalászélet leszünk, cigány… Mert… Kalász, kalász, árva magyar kalász…

– Ácsi! Láttál már kalászt, cigány?

– Láttam.

– Szereted a magyart, cigány?

– Szeretem.

– Akkor húzzad, eddig tiltották, húzzad: …Kalász, kalász, árva magyar kalász…

– Mást nem tudsz, cigány?

– Tudok.

– Akkor azt mondjad: Kalász, kalász, árva magyar kalász…

– Magyar cigány vagy te?

– Az vagyok, magyar cigány.

– Mindig is az voltál?

– Születésemtől.

– A cseh világban mit csináltál?

– Muzsikáltam.

– Kinek húztad?

– Az uraknak, mindig az uraknak.

– Milyen a hegedűd, cigány?

– Magyar szerszám, kérem, magyar hegedű.

– Hát a lelked kié, cigány?

– Az Istené és a magyar királyé.

– Hogy hívják a királyod?

– Király…

– Akkor húzd a királyok javára: Kalász, kalász, árva magyar kalász…

 

Reggelre elhagyott bálterem lett az utca, porba, kövekre hervadt a sok virág. A zászlók, szalagok elfáradtak a nagy vigasságban, most csak néznek álmosan. Így néznek a fehér homlokú házak is, vak szemekkel a hatalmas feldíszített színpad térségét bámulják. A színpad előtt csend, nagy, nyugalmas csend fekszik.

S beléptek az első szereplők, lassú, kimért, méltóságos lépésekkel, két csendőr. Ők taposták meg a csendet elsőnek: lépteik szabályosan koppannak a köveken. Szigorú és kemény minden mozdulatuk, fejükön sötét kalap, azon kakastoll, vállukon szuronyos fegyver. Az emberek a kapuhoz jöttek, és lopva utánuk kémlelnek.

– Fegyveres csendőrjárőr, ilyen sem volt még… Aki így kezdi a hódítást, az katonás fegyelmet hoz magával – mondta nagyapám csendesen.

Szipcsay a kapuban ácsorog, az utcát nézi, aztán a csendőröket. S mikor a közelébe érnek, hangosan, kérdezés nélkül mondja a hunyorgó boltosnak:

– Ez lesz a rend, Salamon, nézze meg, ezek nem fognak kukoricázni… Megtanítanak arra, amire a csehek húsz évig képtelenek voltak: rendet tartani. Kutya legények ezek, Salamon, hallott már róluk, Salamon?

A nagy öröm másod- és harmadnapján beköltöztették a hivatalokat. Katonai teherautók hozták a székeket, asztalokat, vasszekrényeket és sok mindenféle ládát.

Negyedik nap megjött a hivatalok feje, egy zömök, szigorú arcú ember. Szép nagy autójában végighajtatott az utcán, és jól megnézett embert, házat egyaránt.

Ötödnapra megjött a postahivatal.

Hatodik nap leventék jöttek, egyenes sorokban, katonásan mutatták magukat. Énekelve meneteltek végig az utcán többször is. Másnap elmentek, ajándékként ott hagytak egy parancsnokot.

Hetedik nap a nagy kút mellett kicsinyke bódéban törökmézet kezdett árulni egy nehezen beszélő balkáni ember.

A nagy öröm első vasárnapján a zsoltárok mondása után szabadon, tiltás nélkül, nagy hangon énekelhették mindkét templomban a himnuszt.

Nyolcadik nap megjöttek a tanítók kevéske holmival.

A kilencedik napon hazakerült apám, fáradtan, leromolva. Napokig nem szólt se hányattatásáról, se szándékáról, hallgatott és nézett, mint akit megvertek ártatlanul.

A tizedik napon megérkezett egy fővárosi cukrászcsalád, és az utca felső végén szinte estéről reggelre üzletet nyitott.

A tizenegyedik napon katonákat szállásoltak az udvarunkba. Még aznap este felsorakoztatták őket, és egyfolytában sokáig énekeltek. Csak úgy, egy helyben állva mondták a katonanótákat. Lépést sem tettek, előre, hátra, oldalra sem: fatörzsek voltak, akik éneklő hangjukkal gyökereztek a földbe.

Reggel kikötöttek egy bakát; hátrakötözött kezénél fogva a csűr tartógerendájára húzták fel. Nem magasra, csak annyira, hogy ne érezhesse lába alatt a földet. A hátracsavart kéz izmai kis ideig tartották a formájából vetkőzött testet, aztán láthatóan elernyedt az ember. Függött, körbeforgott a föld felett; pókháló szálán himbálózó száraz falevél. Nagy, széles homloka volt a katonának, erős volt az álla, arccsontja is.

– Krisztus – szaladt ki nagyapám száján –, Krisztusnak lehetett ilyen arca a keresztfán.

A katona tekintete irtóztató. Egy helyre néz eszelős, görcsös nézéssel. Néha megvonaglik, előrerándul a test, de a szeme nem mozdul, lehet, hogy ide merevedik az izmok görcse, a szem fehérjébe, a szembogár egyetlen pontjába.

– Honnan vagy, katona? – kérdi nagyapám.

– Nyírségből, a homokról – gurgulázza fájdalmasan.

– Mit követtél el?

A katona szája mozog, szavát mégsem érteni. Majd váratlanul rándul egyet a test, és a verítékes fej előretörik. Szembeöntik egy veder vízzel, és a test ismét körbeforog, vonaglik, rángatózik, él.

– Így születik a parasztkrisztus, fájdalommal – mondja a katonához hajolva nagyapám. – Akit így meggyötörnek, igazmondó lesz. Csak élve szállj le a keresztről…

Az ember nem válaszol, nem mozdul, csak néz egy helyre iszonyatos erőlködéssel.

 

A tizenkettedik nap reggelén úgy tűnt, hogy a más világ teremtése befejeződött. S mikor már az élet nagy kereke mozgásban volt, a minden hivatalok feje magához parancsolta a kommunistákat, és azt mondta nekik:

– Nem akarok kommunistát, nem tűrök semmiféle bolsevista mozgolódást. Akit rajtakapok, irány az internálótábor.

– De hát…

– Ez nem népgyűlés. Maguk csak egyet tehetnek: hallgatnak és engedelmeskednek.

– A köztársaság…

– Bújjanak a csehek fenekébe, mehetnek utánuk, nyitva a határ, Magyarországnak úgyis csak terhére lesznek. Mától kezdve levelet csak akkor adhatnak postára, ha én elolvastam; amit maguknak küldenek, az is itt köt ki. Nem lesz se levelezés, se mászkálás! Naponta fognak jelentkezni az őrsön… Világosan beszélek. A kommunista hazaáruló. Belső ellenség. Nagy-Magyarországot akarunk, katonákra van szükségünk, honvédekre. Vissza kell foglalnunk Erdélyt, Bácskát…

– Munkát akarunk csupán.

– Ne agitáljon… Még nem haltak éhen.

A nagyok beszélték ezt Tőkési suszter műhelyében. Onnan tudom ezt is, hogy az egyik kommunista, különben hentes, halálra ijedt a fenyegetésektől. A beszéd közepén felállt, és azt mondta dadogva:

„Nagyságos úr, kérem, mentsen meg ezektől a kommunistáktól.”

– Ganaj. – Tőkési csak ennyit mondott sápadt gyűlölettel.

Beszéltek erről a Kisköz végén is. Az öreg Haraszti így pöfékelte magából a szavakat:

– Az elvtársak most legalább emberükre akadtak… Azt mondják, a nagyságos úr kemény ember, nem teketóriázik… Meg mit is akarnak a kommunisták, nekik is csak több kell, aki módosabb, mint ők, irigylik tőle… A másét akarják, tetvesek. Most legalább megismerik a magyarok istenét, a szigorút, a haragosat… Mindenki maradjon annak, aminek született.

Fogatlan szavak harapdálták a föld testét, beszéltek, mondták, de annyi volt ez csak, mint mikor egy porszemet arrább kotor a szél. Gyermekszemmel néztem, kerestem azokat az embereket, akiket maga elé idézett a hatalom, s a nagy nemzetiszínű öröm közepén hallgatást parancsolt rájuk. Arcukat néztem kutatón, nem volt rajtuk semmi különös, csupán a tekintetük különbözött, nagy nézésük volt, tiszta, szigorú szemük, konokul szembenéztek az emberekkel, aztán valahová messzire, valami ismeretlen pont irányába… Gondolataikat nem tudtam, beszédeiket is csak Tőkési suszter műhelyében hallhattam. „Igazságtalan világ, igazságtalan világ…” – ezt ismételték egyre makacsul. Nem tudtam elhatározásaikat sem, csupán vakmerőségüket éreztem, amivel elválasztották egymástól a szavakat, az ünnepek színeit és az emberi sorsokat.

Először tudtam meg valamit a világról: a mindenség, amelyben élünk, nem más, mint egy hatalmas rosta, s mindenki ezen a rostán rázódik, a zsákudvarbeliek, az emberek a Kisközről, akit ismerek. Állnak, aztán csak elmozdulnak helyükről, esnek, rázódnak, csak a kezeket nem látom, amelyek ezt a kegyetlen eszközt mozgatják.

 

Tél következett, szép, fehér magyar tél. Nagyapám etetett, itatott, s a masinánál pipázott naphosszat. Apám az anyjához ment, olykor makacsul rátapadtam, mesét, szép történeteket vártam a szájakról. Hasztalan. Fáradhatatlan ismétlődött az ember fiúk konok hallgatása és követelőzése.

– Anyám, ígért egy darab földet, kevés, ami terem, anyám.

– Anyám, a szőlőt, amit ígért – kezdi a másik fiú –, kevesebb gonddal élnénk.

Mondaná a harmadik fiú is, de elkésik, akkorra már szóra készül a fekete ruhás kődarab, nagyanyám.

– Nem viszek magammal semmit… Nekem kell elhalnom, hogy nektek több lehessen.

Ezután ismét hallgatás következik, mindnyájuk csendje ez, a leghosszabb és legnémább szótlanság, mintha szörnyű látomás vagy váratlan tragédia látványa szorítaná beléjük a szót. Nem szólnak, azt sem tudni, mi munkál bennük. Lehet, hogy az előző szavak húzódnak vissza régi helyükre szégyenkezve.

Az ember fiúk dühe, tehetetlensége rétegekben rakódik lelkükre, egymásnak rohannak fejjel, de koponyáik reccsenése helyett csupán a poharak koccannak össze. Ez az örökös feloldó és megbékítő mozdulat: nóták és jókedv nélküli mámor.

A lábak dübörgő lépésekkel mennek le a lépcsőn, és háromfelé oszlanak az éjszakában. Másnap kezdődik minden elölről, a követelőzés, a kérések, a borral csitított dühök és az estétől reggelig tartó rövidke megnyugvások.

Az élet szorító körei család-rokonságunkban így hát nem változtak. Az első kör az öregek mindenütt jelenlevő makacssága. A második kör a kis földek mezsgyéi; a harmadik kör ez a nemzetiszín világ, amely felülről igyekszik gyökeret ereszteni az emberek közé.

Aki szabadulni, emelkedni akar ősrégi helyéről, e hármas kör szorítását kell áttörnie s maga mögött hagynia.

Tél van, szép fehér magyar tél, a táj sem változott, talán csak annyit, hogy a hegy alja benépesedett; a leventék katonai síléceket kaptak, azon suhannak nagy sebesen libasorban lefelé. A hegy lábánál félkörbe rajzanak, aztán ismét sorba rendeződnek, elfoglalják, maguknak akarják a tél sima nyugalmát.

 

Nemsokára megmozdul a tavasz, szántani kell és vetni. Az élet jele ez, de nálunk a kezdődő nincstelenségé is. Előbb elfogy a kenyérnekvaló, a zsírozó, legvégül a krumpli is. A tavasz szépsége együtt jön az éhes napok hosszú sorával.

Apám törni akarja maga körül a szorító, szigorú köröket, kérvényt ír:

 

 

 

Röviddel ezután nagy levelestáska került apám nyakába, vitte és hozta a leveleket, kézbesítette a híreket, állami ember lett. Elénk fénylett a remény, az állandó fizetés, a tavasz-nyári nincstelenségek vége. Az iskolában mindössze egyszer mondhattam el apám új foglalkozását: magyar királyi postás, kézbesítő. Elbocsátották, megbízhatatlan lett. A mese keserű-szép volt és rövid. Nem maradt más, mint minden út kezdete és vége: a kevéske föld.

– A nagytisztelendő úr kívánta így – ez volt a magyarázat –, az állam kenyere az Isten kenyere is… Fohászkodjon többet az Istenhez, hogy érdemes legyen rá.

Ránk szakadt a szégyen: apám ott ült az asztalnál, és nézett maga elé, nem beszélt, nem magyarázkodott. Előbb nem tudtam együttérezni vele, engem is megfosztott az élet első reményétől. A felnőttek mozdulása a gyermeket is viszi magával: a reményből megszégyenítés lett, megalázó gyermekszégyen. Nem tudtam végignézni az embereken, a tekintetüktől riadtam különösen. Iskolában, templomban, utcán a földet bámultam zavartan. Képzeltem, éreztem, hogy néznek, az öreg Haraszti belém is falt kegyetlenül.

– Mit tett apád, hogy még postásnak se jó, he…? Parasztnak született, miért akar más lenni?

Miért is nem jó az én apám? Magamtól kérdeztem ezt.

Aztán ismét kérvények:

 

 

Lezajlott az első március tizenötödike: szép, lobogós ünnepség. A szomszéd lakatosmester fia mondta a Nemzeti dalt, hangosan, nagy szóval. Életem első márciusi ünnepsége, kokárdától, szalagtól fénylett a gyermeköltözék is. Kossuthról, Bemről, Petőfiről és a tábornokokról beszéltek. Ott volt egy magas rangú tiszt páncélsisakban, a himnusz éneklése alatt feszesen tisztelgett. Kétoldalt leventék álltak sorfalat, és fapuskákkal adtak tiszteletet a szabadságharc hőseinek.

A gyermekkor éveiben éltem meg első találkozásaimat a felnőttek s az élet ünnepségeivel: katonákkal, himnuszokkal, zászlókkal. Ilyenkor a színek, a ruhák, a külsőségek, a szuronyok, a csillogás irányába hódít a világ, a dolgok, a történtek értelmét eltakarják a drapériák.

Hősök arcát tartották elénk. Ilyen volt minden ünnepség, hősök testének, arcának felmutatása és körbehordozása; királyok hosszú sora, a hazát szolgáló szenteké és a legnagyobb költő, Petőfi. Ámulattal hallgattam a határtalan jó emberi tulajdonságok sorolását: hazaszeretet, hősiesség, példaadás, bátorság… a haza, a haza, a haza.

Apám ismét kérvényt körmölt egy papírra.

 

 

A teljesületlen remények visszatérnek, jönnek és kísértenek. Hárman voltak, egy lakatos, apám és egy zsidó ember. Kezesek, váltók erejével autóbuszt vásároltak, hitelbe. A reménység nagy sárga autója ott állt a hosszú utca közepe táján hajnaltól estig, várta az utasokat. Napok, hetek, hónapok során csak várt, féltek tőle az emberek. Aztán az utakat kezdte járni, sárga kísértetként, üresen mutogatta magát. Hasztalan.

A reményből kísértet lett, földre zuhanás, adósság, teméntelen fizetnivaló. S most, a magyar világ első esztendejében megjelent életünkben apám legénykori nagyot akarásának kísértő emléke, a sárga autóbusz: húsz évre terjedő adósságtörlesztés. A bankok keze megtalálta egymást az országhatárok fölött is. S az adósság rátapadt családunk testére, mint valami ősszúnyog vérszívókája.

 

 

Apám életének így alakultak a lépcsőfokai: megszülető remény, fohászkodás valamiféle hatalmassághoz, aztán nagy zuhanás vissza a földre.

– Maradj annak, akinek születtél – ezzel zárta le apám sikertelen próbálkozásait nagyapám. Több kérést apám ezután nem is írt sokáig, értelmét veszítette a kérésbe vetett bizakodás is.

 

– Ki akar hős dolgokat cselekedni?

Mindnyájan felálltunk.

– Ha a régi népek bajba kerültek, összefogtak, egybeszőtték sok kéz munkáját. A gyermekekét is… Ismeritek Kinizsi Pál életét?

– Igen.

– Hunyadi Jánosét?

– Azt is.

– Akartok olyan hősök lenni?

– Igen.

– Mi selymet fogunk szőni, most erre van szüksége az országnak, a hazának, a honvédeknek.

– Láttatok már ejtőernyőt?

– Nem.

– Nagy, fehér selyemkupola, olyan, mint egy égdarab, a haza kéri ezt tőlünk, ejtőernyőket. Mindenki szőhet egy ejtőernyőt…

Ötezer kis fekete pont, kezdetben megfért két dobozban. Két napig csodájára jártak a szomszédok. Harmadnap megmozdultak a pontok, lábuk, fejük és testük lett. S foglaltak, előbb csak dobozok belsejét, de mindennap mást és többet. Zizegve falták az eperfa levelét, nőttek, szélesedtek, nyúltak. Két hét múlva egyetlen szobánkból már csak egy ágyhoz vezető ösvényke maradt szabadon.

Birodalom lett az örökké éhes hernyók országa: sárgás testük a reménység színe lett hosszú napokon… Reményország fáit kopasztottam, és vártam a napot, mikor a sok ezer állat szájából elindul az első selyemfonal.

A hernyóélet utolsó hetében már csak egyedül maradtam a házban. Éjszakánként sötétbe meredő szemmel figyeltem, hallgattam a temérdek hernyó falánk rágását. Hasonlítgattam, méricskéltem a zajt, míg csak el nem indultam Selyemország hernyókirályához az Óperencián túlra. Bőséget álmodtam a majdan meginduló selyemszálak hosszától. Olykor az is elém villant Selyemországba menet, hogy valami egyenruhás hatalmasság mellém ereszkedett az ég magasságából, és tisztelegve megköszönte, amit tettem a hazáért.

És eljött a szövés ideje; az ujjnyi hernyóállatok a lázállapot nyugtalanságával elindultak, hogy szögleteket, hajlatokat keressenek, ahol halálos gubóba fonhatják testüket. A rágás zaja megszűnt, a szoba hatalmas állatszínpaddá változott. Padlótól a mennyezetig foglalt volt minden, s ha jobb hely nem jutott, a hernyók egymás testéhez kötötték a végtelen selyemszál végét.

Előbb azt hittem, az örömtől forró a testem, a kezem, a szemem: a bőség reménye lobbantott bennem tüzet, Mocsárláz fogott, malária, égető forróság és fagyasztó hideglelés rázott, s féltem kimozdulni a kísértetiesen néma szobából, féltem, abbamarad a selyem szövése.

A láz játszott velem, nagyra növelte, majd jégmorzsákká zsugorította a selyemállatokat: féltem tőlük, aztán őket féltettem. Lassan színét változtatta a szoba, a fehér selyemszálak rózsaszín lepellé alakultak. Álltam, és éreztem, hogy milliónyi selyemszál gombolyodik rám, s az állatok feje fáradhatatlanul köröz felettem, alattam, mindenütt. A bőrömhöz érő selyemszálak enyhítették a láz forróságát, ezért hagytam, tűrtem a hernyók makacs szorgoskodását. De még mielőtt elveszett volna előlem a világ, látni akartam, hogy a falitükröt, a komódot, a százesztendős szekrényt, az ágy szélét, s a falon minden képet, dédnagyapámat, nagyanyámat s a kormányzó úr piros-fehér-zöld képét is belepi a selyem.

Megrettentem, féltem, egyedül maradok e nagy fehér háló közepén, kívántam, legyen ott velem mindenki, aki élő a családból, a Kisközről: Kormoskendi, Haraszti, Róza, Szopi, a zsákudvariak, Balázs, Salamonék, Fánika, favágóék. E nagy puha fehérség közepén jó lesz együtt, ide nem jöhet senki, nem is látnak. Beszélni kezdtem Selyemország királyához:

– Itt leszünk az országodban, király. Földedből csak annyi kell, amin megférünk, ami megőriz. Nem kívánunk semmit, együtt akarunk lenni csak… Befogadsz, király?

S amikor a láz kísértése megtört szememben, egy vékony résen át számtalan hajlongó állatfejet láttam, ami a maga halálát készítette elő minden mozdulattal. Ezután hideg tört rám, a szoba pillanat alatt jégbarlanggá rendeződött.

– Király, engedd meg, hogy mi is átváltozhassunk – vacogtam a szavakat –, király, aki egyszer megszőtte selymét, elég, hogy aludjon egyet, aztán lepkévé változik, repked, mehet, szárnyalhat… Király, selyemkirály, engedd, hogy más életünk lehessen, mint eddig volt… Apám jó, rendes ember, király. A hazáért tesszük, király, sokáig kell élnünk, hogy lehessen hazánk, király…

A bőség reménye együtt múlott el rólam a láz forróságával: egy reggelre megszűnt a selyemszálak néma gombolyítása, csend lett. Halálos mozdulatlanságban sok ezernyi gubókoporsó remegett alig látható szálakon. Szobánk belseje most szabálytalan selyemkupola, olyan, mint a tanító mesélte, égből szálló ernyő, csak meg kellett volna kapaszkodnom a zsinórokban és az ellenség földjére ereszkednem. Aki selymet szőtt azon a nyáron, annak megsimítgatta a tanító a fejét.

– Így kell cselekedni, a haza ezt várja tőletek.

A selyemből szőtt mesebeli gazdagság reményét felitták a szavak, az asztalra ritka fillérek koppantak csupán, meg az el nem fogyó dicséret mosolya. A visszatérő lázrohamokban még láttam, ahogy a végtelen selyemfonál előbb a közeli tárgyakra, asztalra, fák törzsére, a kerítés hosszára, Magyarország képzelt csipkés testére csavarodik, majd elvész a szemem elől.

 

Azon a nyáron aranyvonat járt, Szent István király aranyozott jobbját hozta, mutogatta. Ott tolongtunk hajnal óta az állomáson, kíváncsiak, a környék minden hosszú ruhás papja, imádkozó asszonyok és emberek. Ahogy megállt a vonat, nagy ablak mögött arany emelvényt láttunk és mindenféle kis oszlopokat, de a csodát kereső szemek csak sejthették a király kezének helyét és darabjait.

– Üdvözlégy, Mária, malaszttal… – mormolták fél térdre ereszkedve az imát. Ezután István királyról énekeltek hosszan elnyújtva, majd pap szólt az aranyvonathoz és az emberekhez:

– Honalapító királyunk, első keresztény királyunk, első magyar katolikus királyunk vagy, Szent István… Bölcs voltál, hiteddel és imádságoddal óvtad meg a magyart a pusztulástól… Azért jöttél hozzánk is, hogy őrizz bennünket az elfajzástól, a nemzeti romlástól… Hozzád akarunk hasonlóak lenni, nagy királyunk, rendíthetetlen hitedhez és magyarságodhoz, mert hitünk és hazánk szeretete nélkül nem lesz naggyá az ország. Urunk és királyunk, szentté dicsőült István, segíts bennünket a végeken, hitünkben erősíts, hogy ismét nagy és hatalmas legyen hazánk, Magyarország, mint a nagy királyságok idején volt… Ámen.

– Üdvözlégy, Mária, malaszttal… – s a vonat lassú méltósággal elmozdult az emberek sorfala előtt, ment, vitte a szent király valamikori jobbját, országot járni és gyarapítani.

Áhítattal hallgattunk és néztünk, ám elég volt egy fél nap leforgása, és a szent király jobbja a csúfolódó, békétlen szavak közé csúszott: az élet szélén dühök és mérges káromkodások mindennapi eszköze lett.

 

Hosszú és nehéz haldoklással azon a nyáron halt meg anyai nagyanyám. Ő volt az első, aki kidőlt az egymáshoz fonódó selyemszálak hálójából. A saját ágyán vívta tusáját, nappalok és éjszakák során diakónus testvér görnyedt az ágy végén, és fáradástól fáradásig mondta az imát. Orvost és minden más segítő kezet az imádság örök monotonsága pótolt. Mikor meghalt, áttették a nagyapám ágyára, hogy a kiszáradt test ott adja ki utolsó melegét. Valami érthetetlen szokás szerint le is fényképezték a koporsós szomorúságot. És a felvétel odakerült a katonaság és az esküvők képeihez, döbbentő figyelmeztetőként.

A koporsónál, a temetés menetében nagyapám egymagában állt, a közeledő kezeket makacsul eltolta magától. Meghajlott fa volt nagyanyám mozdulatlansága fölött, szótalan, könnytelen, fájdalmas bánkódás.

– Az utolsó bort isszuk együtt – ezt mondta a halotti toron –, többet nem munkálom a szőlőt… Befejeztem a szolgálatot.

– Nyugalommal lehetsz, András.

– Már csak azzal, nyugalommal.

– Életében bántottad is, András.

– Az enyém volt ő akkor is, ha harag volt köztünk… A haragos élet is több, mint a semmilyen. Most ahhoz értem, a semmilyen élethez.

– Családod van, becsülnek, András.

– Az már nem az, más világ, az élőké. Családi sokaság közepén is lehet társtalan az ember… Sokat haragudott rám, de éjszakánként mellettem volt; olykor az is elég, ha az ember tudja, hogy a másik lélegzik.

A hosszú asztal mellett ülők hallgattak, nézték az embert, aki eddigi életében mások előtt sohasem szólt kettejükről. Tudták, nehezen élnek, érdes kődarabokként naponta morzsolódtak egymáshoz. Együttlevésük őrlődés volt, ha tehették volna, magukat őrlik porrá a kevés föld gyarapításáért.

Ahogy törte magából a szavakat nagyapám, úgy billegett a széken, mintha távolodó szekér saroglyájában ülne, és magának tenne csendes, fájdalmas szemrehányást az élet rosszságáért.

Ezen a toron még annyira sem nőtt meg a jókedv, hogy elérje a poharak szélét. Szétmentek anélkül, hogy éneket mondtak volna nagyanyám után.

Néhány hét múlva nagyapám megfosztotta magát maradék örömétől, eladta fehér ökreit. Hajnalban hajtotta le őket az udvarról, mintha csak a legelő felé indulna. Vissza már csak egyedül jött, leült a tornác földjére, és napokig, hetekig csak nézett, mint aki előtt elborult a világ. Élt még, létezett, néha nyöszörgött valami nótafélét, de már nem volt köztünk.

 

Egy reggelre megdöglött a Kormoskendi lova; a hegy végén szántott, és csak úgy kidőlt a hámból, nem volt tovább.

Kendi előbb megijedt, majd düh rohanta meg, végigvágott a ló oldalán, kiabált:

– Csillag, ne szimulálj, ravasz istenit az anyádnak, Csillag, ugorj talpra, Csillag…!

Utolsó erejével még rúgott egyet a ló, s többet nem tudott a világról. Kendi esetlenül magához ölelte az állat nyakát. Így voltak sokáig, míg az ember fel nem fogta, hogy ekével, szekérrel egyedül maradt.

Ezután az eke szarvának támaszkodott, és a síkság hosszát nézte. Rájött az este, kiszabadította a lovat a hámból, maga pedig a szekér végébe ült és várt. Éjszakára nem ment haza, virrasztotta az állatot, egymagában. S mikor fel-felriadt álmából, a lovat szólongatta reménykedve:

– Csillag… elhagytál, lenne bár feltámadásod, megérdemelnéd, ember voltál hozzám, ember, ketten tettünk ki egyet… Csillag…

Másnap délfelé megjött Róza; amikor meglátta a ló és ember mozdulatlanságát, sírva fakadt.

– Ittál – robbant Kendiből a szó.

– Megölted – sírta magából amaz.

– Ment és csak eldőlt – dadogta az ember.

– Kegyetlen voltál hozzá.

– Csak szántottunk.

– Bántottad, ütötted, abba pusztult bele, a kegyetlenségedbe.

– Ló volt csak… Ha nem hagy itt, meg is szerettem volna.

– Mi lesz most?

– Így maradtunk, magunkat fogjuk az eke elé.

– Bolondokat beszélsz.

– Te leszel a hajtó.

– Világ csúfja lennél.

– Fogd az ekét! – kiáltott az asszonyra.

Kendi belekötötte magát a hámba és nekifeszült. Róza félve engedelmeskedett. Ijedten nézte, hogy a nagy fekete ember előregörnyedve, majdhogy négykézláb vonszolja maga után az ekét.

– Megszakadsz, kárt teszel magadban.

– Segíts, emeld az ekét – kiáltotta vissza az ember.

Nem bírta sokáig, néhány perc múlva belerogyott a barázdába. Róza zavartan nézte a ló szerszámaiba csavarodott embert. Így, ennyire megverten még nem látta Kendit. Sajnálat fogta el, de jó, vigasztaló szavak után sokáig kellett volna keresgélnie, hallgatott.

Kormoskendi még társtalanabb lett, mint azelőtt. Ült a ház küszöbén, s ha megunta, a rétek felé ment, az emberek köszönésére is csak morgott valamit. Szótlanságára rákapott a kisközi gyerekfalka, csúfolták, kiabáltak utána.

– Lovas huszár, elmúlt a nyár… mit ér ez már, nyári huszár…

Az ember hallgatta, tűrte, csak akkor lobbant fel benne a harag, mikor már sarkáig ért a csúfolódás. Hátrafordult hirtelen, és a géppuska kattogását utánozva, lesorozta maga mögött a csúfolódókat. De alig tett néhány lépést, kezdődött és ismétlődött minden elölről.

Pálinkázni járt még reggelenként, napközben elkerülte a síkságra vezető utakat. Nem bánta földjeit sem, lassan lekopott a mezők útjáról. Időnként nagyapámhoz társult, együtt mentek a hegynek fel, hosszan a fellegek magasságáig.

 

A Kárpátok irányából végeláthatatlan sor kígyózott az úton. Elöl néhány autó, aztán trénszekerek sora. A lengyel–magyar közös határ felől jöttek, menekültek tisztek, katonák, férfiak, asszonyok, gyerekek is. A vásárok körülkerített térségébe terelték őket: állnak, várnak, nézelődnek, kimerült költöző madarak nagy csapata. A port rázzák ruháikról, fekhelyeiket igazgatják a szekerek derekában, kenyérdarabok után kotorásznak.

Tábor. Úgy álltak a szekerek is körben a kerítések mentén, védik a táborudvar tanácstalan ácsorgóit. Hideg reggel van, az emberek rövideket lépnek, összehúzzák magukat, fogják testük melegét.

– Lengyel menekültek – mondja valaki a fakorlátnak támaszkodva. – Hitler elől futnak, oda már betette a lábát.

A tábor rendetlen összevisszaságában kosaras asszonyok járnak és enni-innivalóval kínálják az embereket. Egy tisztviselő formájú színes képeket osztogat: „Éljen a lengyel–magyar közös határ”, ez a lap felirata. Alatta Magyarország vastag vonalú térképe, a Kárpátok egy darabját, a közös határrészt arany színnel húzták meg. Itt, ezen az aranyhágón özönlik most ez a temérdek hazátlan ember.

– Itt maradnak? – kérdem a bámészkodó férfinépet.

– A határ mentén nem hagynak ilyen népet, katonaság kíséri őket, láthatod.

Először látok lengyeleket, először találkozom menekültekkel: nagyapám világjáró katona emlékezete ilyen embereket nem őriz. Bem apóról, hős lengyelekről tudott néhány szót, de hazátlanokat, menekülteket még ő sem látott.

Az órák múlásával megsűrűsödik a bámészkodók gyűrűje, már kör szorul a lengyel tábor köré. Most látom, a menekült, hazátlan ember idegen földön elsősorban látvány, bámulnivaló. Aztán meg részvét tárgya, hirdették, dobolták jövetelüket, mégis több a bámész, mint a segítő. A falak is hangosak voltak a lengyel–magyar barátság mondásától, most pedig a vásárok helyén parancsoltak nekik helyet, utcára, házak közé ha indulnának, óvják őket, visszatartják. Inkább engedik, hogy nézzék, bámulják őket, mint valami összebújt embercsordát.

– Polák, venger dva bratanki! – kiáltja valaki. Lefordítják magyarra, és kiáltozzák összevissza.

– Polák, venger dva bratanki… Lengyel, magyar jó testvérek… Lengyel, magyar, jó testvérek…

Ennél többet nem tudunk, mondanánk, kezdenénk elölről, nem megy. Szégyenkező csend lesz, a hangoskodás nem illik a környezethez, sem a hűvös reggel, sem a tábor hangulatához.

Katonaruhás ember jön a korláthoz, almát nyújtok feléje, elveszi és mohón falni kezdi.

– Honnan vagy, tiszt úr? – kérdik tőle.

– Messze, Mazuri tavaktól jöttem – mondja keresgélve a szavakat.

– Miért futottatok el a hazátokból, tiszt úr?

– Az idegenség jobb, mint a német.

– Harcolni kellett, tiszt úr.

– Azt tettem, üldöznek, keresnek mindenütt az országban.

– Mi lesz veletek, lengyel ember?

– Háború jön.

– Ezt a hírt hoztátok nekünk?

– Ezt is.

– A hazátokkal mi lesz, lengyel ember?

– Ott is háború lesz, így nem maradhat.

– Otthontok hol lesz, lengyel ember?

– Ahol jó emberek vannak… Lengyelország nem veszhet el.

– Honnan tudod ezt?

– Hiszem.

– Ide nem jön a német, lengyel ember? Nekünk azt mondja, barátunk…

– A német mindent akar.

– A szegény embert is?

– Katonának az is jó.

– Az országunkra is szemet vet?

– Hitler telhetetlen.

– Velünk mi lesz akkor?

– Háború jön.

– Rémítgetsz, lengyel.

– Mi sem hittük… Nézzétek ezt a tábort, ilyen sorsra nem szabad jutni. Tanuljatok… Nem szabad messzire kerülni a hazától, otthonában erősebb az ember.

– Mit akarsz tenni, tiszt úr?

– Menni fogunk sokáig, aztán visszafordulunk…

– Mikor jöttök ismét erre?

– Nem tudom.

– Ha akarod, házunkba fogadunk, lengyel ember, addig is, hogy ne kelljen messzire menned. Innen könnyebb lesz visszafelé, közelebb is… Gazdagok nem vagyunk, csak olyan szegény emberek.

– Nekünk együtt kell maradnunk, ha szétszóródunk, semmivé válunk.

– Tél jön rátok.

– Szabad járásunk sincs, látjátok, félig foglyok vagyunk.

– Valahová letelepítenek benneteket.

– Mi leszünk a legfiatalabb magyar törzs, legalább felfrissül a vérünk.

– Érdemes annyit törődni a hazáért, lengyel ember?

– Élni sokféleként lehet, ha térdet hajtunk, talán meghagynak… Már sokszor kellett hódolnunk idegenek előtt, térdelni is… Inkább ezt választottuk, itt talán nem aláznak meg annyira. És idegenben hamarább megtanulja az ember, hogy lehet visszaszerezni a hazát… Egy hazánk van, igaz, számunkra most mégis kettő, az egyik, ami ott maradt, a másikat magunkban hoztuk el, s ami most bennünk van, az az erősebb haza… Ezért hiszek Lengyelországban…

Másnap útra kígyózott a menekültek sora. A sor előbb félkörbe hajlott a temető körül, aztán ahogy az út vezette, nyugatnak, dombokra fel, hegyek lábainál kanyarogva. Hosszan, sokáig vonult a fekete folyó, fekete víz folyt az utak fehérjére, emberi sorsokat hömpölygetett az ismeretlenségbe.

Sovány gyermeki tapasztalatom képek, példák után kutatott napok hosszán, melyekhez hozzá mérhettem volna az elűzött lengyelek sorsát. A zsidókra gondoltam, Fánikára, Salamonra, akik el sem jöttek lengyeleket nézni, s akiknek iszonyat ült a szemében, ha űzött ember hírét hallották. Hittanórákról tudom múltjuk kegyetlenségét, vándorlásaikat a pusztában, Mózes bölcsességét, szétszórtságukat a világban. Talán még fohászkodtam is, hogy a hazátlan lengyelek árva világjárása ne tartson olyan sokáig, mint a zsidók Messiást váró tehetetlensége.

Először láttam ilyen sok embert egy sorban, egy irányba menni valahová, remélt és ismeretlen célok felé. A messziségbe kígyózó lengyelek sorát az ég alja szívta magába. A homályos kékség szélén köddé váltak, eltűntek a földről, az ég homorulatán folytatták útjukat.

Vártam őket vissza, sokáig. Gondoltam, visszafelé mosolyogva jönnek, megkönnyebbülten, elhagyva a bujdosás és hazátlanság terhét.

Szakadozott kósza hírük jött csupán, az is tétován, bizonytalanul, ahogy a bujdosók sorsát mondja az öregek beszéde… Előbb táborokba fogták őket, aztán szerteszóródtak segítőkként, szolgákként hiányzó férfiak helyén parasztcsaládokba nőttek. Kegyelemkenyérre szorultak…

Beszélték azt is, hogy türelmüket vesztve apró csoportokba verődve hazafelé indultak, s ott fagytak a magyar puszta fehérségén… A háború már beköltözött a házakba, de a lengyelek hazát sirató panaszos énekét még sokáig hallani vélték csendes éjszakákon.

A háború közepe táján a mesébe költöztek észrevétlen. Innen pedig a front halottaival mentek az ég magasságáig. S aki ezután emlékezett rájuk, már a csillagok közt kutatta menekülésük irányát.

Csillagos ég lett a hazájuk, a nagy mindenség térségeire szóródtak egyre távolabb egymástól, mígnem hazátlan porszemekké morzsolódtak… Visszafelé, valós hazájuk felé menni sohasem láttam a végtelen fekete sorból egyet sem.

A hazátlan lengyelek sereglése ködöt szorított körém, melyben szemével, minden érzékszervével figyelésre kényszerül az ember, ha nem akar az ismeretlenség mélységeiben tévelyegni…

A messzeségbe kígyózó embersor fűrészfogakkal vágott szépet és jót váró képzelgéseimbe: földből nőtt gyermekkorom nagyapám messzi, öreg emlékezetével ölelkezve dőlt a porba.

 

Jó lenne visszafelé sorolni az emlékeket, félredobni a napok rendjét, a hónapok és az évek szigorú egymásutánját. Szétszakítani idő és tér százféle kötelékét, úgy szólni, mint országok és világ nagy csavargói. Dalolva keseregni, füttyentgetni a hegyek tetején, bekiáltani a völgyekbe, kocsmák zajába szövődve fittyet hányni császárra, királyra, égi és földi hatalmasságokra: könnyíteni magamban az idő súlyát-nehezékét.

Az emlékezet öröklődik. Apám is katona volt, ő is bakaruhában tanulta a világ földrajzát Kolomeáig és vissza. Apám emlékezetét én is örököltem, ismerem történeteit, még a tábori lapok számaira is emlékszem harminckilencből és negyvenkettőből.

Hány elődöm emlékezete verődött belém? Grófok ivadékai pontosan ismerik őseik életrajzát: nemzedékekre visszamenően el tudták sorolni a családfa szerteágazását: hadvezéreket, államférfiakat, nemzet- és vagyongyarapítókat sorolt fel egy-egy családi krónika. Udvari festő jött a házhoz, gyerekarcokat, menyasszonyokat, várurakat, büszke nagyasszonyokat örökített vásznára. Még a mindenkori udvari bolond képe is a falra került, a családfa büszkesége volt. Büszkeség és igazolás az utókor számára. A rangos családnak külön történelme volt, amelyet tudnia, ismernie kellett kicsinek és nagynak, családtagnak és családhoz közelállónak. A béres jobban ismerte urainak elődjét, mint saját őseit.

Rangos családfa: dicső múlt, büszkélkedő történelemtudat.

De milyen ősök emlékezete verődött belém?

Galíciáról, Boszniáról úgy szóltak előttem, mint a kertalji kaszálóról. Ferenc Ferdinánd és Horthy kis híján a családi imakönyv utolsó lapjára került a „születtek és megholtak” jegyzékéhez. Katonaföldrajz, katonatörténelem. Az is a baka szemével nézve, alulról fölfelé, mint a piramisokra tekint az élő. Ezt is örököltem, a nézést, az alulról fölfelé nézést, piramisokra, rangos családpiramisokra bámult nagyapám, apám, valamennyi ősöm… Torz emberi tartás, görbe nyakak, kancsal szemek, beszámíthatatlan agytekervények. Így születtek, így nemzettek utódokat, megdőlve, elferdülve, mint a vihar nyomta fák.

Így mondták tovább a bakatörténelmet: nevetve, mosolyogva, elrévedezve. Tehetetlenül. A maguk féregsorsa köré gyámoltalan köröket rajzolva, s a gondviselést kérték, őrizze meg életüket. Magukra gondoltak egyszer, másokra keveset vagy egyszer sem.

A bakatörténelem útvesztőiben vörös fonálként húzódik az érzéketlenség, az utódokat is megszégyenítő közöny. A tehetetlenség. Csaták, menetelések színhelye városok, folyók vagy mezőségek nevével szövődik eggyé. Embert keveset említ a bakatörténelem, s ha igen, feljebbvaló őrmester, hadnagy, százados, vagy ellenség: muszka, áruló román vagy vad szerb. S legfeljebb egyetlen katonabarát. Nagy, emberi távolságokat őriz a bakatörténelem, azt adja tovább az emlékezet is. Kiszámíthatatlan emlékezet ez, egyszer halkan szól, máskor riadtan, olykor gyűlölködve, indulattól vakítva ordít.

Vannak katonák, akik újrajárják háborús meneteléseik színterét – keresik az ismerős helyeket, emlékeznek és vezekelnek.

Hány baka ősöm képes erre? Ki tud közülük visszamenni Galíciába, Kolomea alá vagy a Don partjára?

Az emlékezet öröklődik. Vesztes seregek közkatonái nem járnak vissza a csaták színhelyére. Parancsba nem adja senki. Szégyenérzetük nincs… Vesztes, háborút vesztett bakák emlékezetét örököltem.

Szégyelljem a bakatörténelmet?

Mennyi földet kell bejárnom, az élet hány rétegén kell áttörnöm, hogy megszabaduljak a bakatörténelem érzéketlenségétől és a nemzedékek tehetetlenségétől? Nem akarom, hogy a bakaemlékezet szégyenérzéssé alakuljon bennem.

 

Először a tanító beszélt Erdélyről, őt onnan űzték el. Legendákról szólt. Csaba királyfiról, havasokról, fájdalmakról, székelyekről, völgyekről és mezőségről. – Kincses ország Erdély, Magyarország koronája – így mondta. – Szép és nemes föld, népe büszke, mégis igazságtalanságban szenved.

Aztán elért hozzánk az induló, amit e szép föld kedvéért írtak: „Elhangzott a szó… édes Erdély itt vagyunk…” Ezt énekelték a katonák, a leventék, a rádió, húzta, mondta a cigány is.

Előbb lovascsapatnak képzeltem Erdélyt, rohanó vitéz-sokaságnak. Gondoltam csillagos égnek is, fölröppenő nagy szárnyú madárnak, asztal gyönyörű terítőjének, maroknyi aranynak, fa derekából faragott figyelő, mozdulatlan arcnak… S képzelődtem volna tovább.

Apám a nyár közepén behívót kapott, katonának vitték, s elindultak Erdély felé. Ránk szakadt a föld hirtelen megnövekedett terhe, s egy új érzés, a félelem. A tanító ezt mondta:

– Aki most katona, az csak büszke lehet.

Apám bevonulása után egy hónappal meghalt nagyapám. Vasárnap volt, már beharangoztak mindkét templomba, a fohászkodó hívek félúton lehettek Isten felé, amikor nagyapám egyetlen riadt kiáltással befejezte életét. Az ágyfőnél négyen álltunk, egy asszony és három riadt gyerek.

Az ország gyarapítását a mi családunk életek vesztésével jelezte: a Felvidékre ráment a nagyanyám. Erdélyt nagyapám halála választotta el a világtörténelemtől. Nehéz lábú rokonok kilincseltek a hivatalokban, kérvényeztek, táviratozták apámat, hívták a hadsereg markából. Nem jött, nem engedték, mert a kis ország naggyá gyarapítása fontosabb volt, mint egy öregembernek járó végtisztességadás.

A szomszédok és rokonok férfinépét katonának vitték. A koporsó körül azok álltak, akik megmaradtak itthon, öregek, asszonyok meg gyermeknép. A virrasztó is csak árnyéka volt a valamikori törvénynek, az erős férfihangok helyett vénasszonyok hangszálai sírtak reszketve. A búcsúztató prédikáció is inkább a távolban levő katonáknak szólt, mint nagyapám utolsó földi napjának.

Magyarország hadat viselt, s az idő gépe két irányban mozgott: föl és le az emberi mélységbe pergő időt mutatta. Tenyeres-talpas parasztemberek katonaruhába öltözve a legendák világába masíroztak, egyenesen Csaba királyfi seregébe. Ezt mondta búcsúztatójában nagyapám fejénél a tisztelendő úr is: „Akik most a haza igazságát szolgálják, Csaba királyfi dicső útján járnak. Vitézek lesznek, szittyák, kemények, hősök, csak ők szerezhetik vissza országunk és királyaink dicsőségét.”

Tétován hallgattam az ájtatos, hősiességre biztató szavakat. A sötét ruhás embereket néztem, apámra gondoltam, meg akik vele mentek, azt éreztem, hogy valami irdatlan magasságba nőnek a tisztelendő szavaitól. S talán láttam is, hogy fejük teteje valami szép színű felleg alját érinti.

Éjszakánként a tejutat néztük, kerestük és mutogattuk, merre ment és honnan térhet vissza Csaba királyfi csillagfényű lovasaival.

A nagyapám koporsójára görgő rögök megsokszorozva a vállunkra nehezedtek. Ez volt az időgép lefelé irányuló mutatója. Aki naggyá akar tenni egy országot, előbb a kisemberek életterhét kellene megpróbálnia: apám első tábori lapja azt kérdezte, hogy tudtátok le az aratást? S ahogy hajoltunk az őszbe, minden lap csak kérdezett. Naiv gyermekségemtől kérdeztem is, milyen katona az, milyen katona lehet az, aki az aratásra, kapálásra, krumplira, tengerire meg a szüretelésre gondol szüntelen?

Anyám egy ország testén át, Felvidékről Erdélybe panaszolta-válaszolta apámnak: „Kedves jó uram, megvagyunk, hála a felettünk valónak, de nincsen férfi a háznál, csak gyermek. Vagyunk, mint akit száműztek a földjeinkre… Eddig elbajlódtam, de tovább nem tudom, mi lesz, ősz van, hiába kérek akármit is, mindenki csak magára gondol előbb… A fejedelemasszonyok lehettek így, mikor háborúk idején rájuk szakadt minden gond. A gyermek, a ház, a föld, voltam a főjegyző úrnál, kértem a hadisegélyt, sírva jöttem el onnan. Azt mondta, gondoljak a hazára… Csak én nem vagyok fejedelemasszony, és élni kell, három gyereknek enni kell. Írattam már két kérvényt, engedjenek haza az őszi munkák elvégzésére. Arról még nem írtál, hogy a kérő írás odaért-e?… Vannak itt olyanok, akik kérvényre már hazajöttek, és nem is állnak olyan rosszul, mint mi, meg gyerekük sincs annyi…”

Apám és anyám kérdező-válaszolgató levelezése olyan volt, mint távoli szentjánosbogarak riadt, tanácstalan repkedése az éjszakában.

Szabálytalan időközökben lapokat hozott a posta, a városokból küldte apám, amelyeken áthaladtak: „Kolozsvár visszatért”, nagy körpecséttel ezt nyomták a bélyegre. „Marosvásárhely visszatért”, ez volt a második lap.

„Tudatlak benneteket, egészséges vagyok, csak ti vigyázzatok magatokra. Még nem tudom, hogy mikor megyünk haza, nagyon türelmetlen vagyok miattatok, a föld, meg az állatok miatt is. Ölellek mindnyájatokat Csíkországból.”

„Csíkszereda visszatért!”

„Kézdivásárhely visszatért!”

„Tudatlak benneteket, hogy egészséges vagyok, csak ti is vigyázzatok magatokra. Itt semmi újság nincs, ezen a városon megyünk keresztül, ez egy székely város. Isten veletek, többet írok, ha majd tudom a helyzetünket…”

„Gyergyószentmiklós visszatért!”

Rátapadtam a térképre, s úgy mentem apám nyomában az ujjaim hegyével. A Maros mentére, a Szamos völgyébe, naponta jártam Kolozsvárott, a Tordai-hasadékban, a fejedelmek székelő helyén, Gyulafehérvárott. Kerestem, s távoli mozaikokból rakosgattam egy ismeretlen ország képét. Az én teremtésem elején egy megfoghatatlan legenda állt: Csaba királyfi vágtató csapata a tejúton, majd az indulók, a székely himnusz, felkapott kis nóták, aztán folyók, városok, mezőségek neve, s maga a föld.

Mindezt nagyapám fából faragott arcává hordták össze a napok: szeme volt, nagy homloka, orra, szája, füle, csak éppen mozdulatlan volt és nem beszélt. Erdély, nehéz fából faragott öregemberarc, képzeltem, láttam vonásait, csak szavait nem hallottam. Beszédét nem tudtam. A vak ember ismerkedik így, tapogatózva, ujjai hegyével keresve a vonásokat. Egy mozdulatlan, hallgatag ország-arcon vak ujjak sietnek, mégis elkésik az időt, elmaradnak a látó szemek mögött.

Az iskolai könyvet lapoztam, ismerni akartam azt, amit még nem tudok, s apámra gondoltam folyton, meg Erdélyország faragott faarcára. Lehetőségem és mértékem mindössze ennyi volt: az iskolakönyv, nagyapám halotti merevsége s apám bakaélete… De hisz ő is csak most tanulta mindezt, mikor útra kélt, nem tudhatott többet, mint én. A baka, az iskolás gyermek tudatlanságával indult, hogy élet-halál között tapasztalja meg a világot.

Túl voltunk az ősz elején. A hegy felől reggelenként hideg szelek vágtak a síkságra. A szüret évenként ismétlődő vígsága megkopott, a szőlősorok gazdátlan futottak dombnak fel és alá. Az öreg gazda elhalt, a másik meg háborúzott, gyámoltalan gyermekkezek és a szél szüretelt ez esztendőben. Értelme halványult a szőlő termette jókedvnek.

Novemberre már fagya volt a földnek, s a krumpli még szedetlen, a tengeri töretlen. Anyám már három kérvényt küldött mindenfelé aláírásokkal, de akár csak a hegy lábához beszélt volna.

Akit hadba visznek, messzire megy, a messzire vonuló sereg pedig könyörtelen víz, szakadatlan mossa az ember arcát és a földet egyaránt. Aki elment, másként tér vissza, aki visszatér, más földet talál, mint amit otthagyott.

Már leesett a hó, amikor azt írta apám: „Itten úgy beszélik, hogy az elmaradott segélyt fogjuk kapni visszamenőleg, a nyár elejétől egészen mostanáig havi 20 pengőt, ami kitenne 120 pengőt, és menj a jegyző úrhoz, mondjad neki, hogy írtam, és követeljed, mert az jár, és úgy hangzik, én is fogok kapni itt visszamenőleg két hónapra 1,20 fillér veszélypénzt, amely bizony segítene rajtunk. Szalonnát még nem küldhettem, pedig tudom, várjátok, mert nincs rá pénzem. Ha Józsi jön, küldjél vele tíz pengőt meg pokrócot, mert hideg van, és levelet is vele. Tudom, a pénzt nehéz lesz összeszedni, de anélkül én sem tudok rajtatok segíteni… Itt semmi újság nincs, úgy hírlik, nemsokára indulunk haza, érdeklődjetek, mikor jönnek vonatok Erdélyből hazafelé, és várjatok a civil ruhámmal, mert így hamarább hazajuthatok… Vigyázzatok magatokra…”

Két hétig mindennap ott ácsorogtam a sínek mellett, ahol az aranyvonat állt Szent István valamikori jobb kezével, és kérdezgettem az álmos vasutasokat:

– Erdély felől mikor jön vonat, tessék mondani?

– Lehet, hogy éjszaka, lehet, hogy holnap.

– Megállnak itt a vonatok?

– Ha vizet vesznek; másként nincs rá okuk.

– Ugye, hogy minden vonat megáll?

Álltam, topogtam a hóban, figyeltem a vonatok hangos tovarobogását. Apám összehajtogatott ruhadarabjait görcsösen szorítottam magamhoz. Vonatok jövés-menésével mértem az időt, a reggelt, a hiányzó ebéd idejét meg az estét. Csak fogtam magamhoz apám holmiját, és reméltem makacsul, hogy egyszer csak megmozdul a nagy esetlen kabát ujja, és melengetően magához ölel.

– Erdély felől mikor jönnek vonatok, tessék mondani?

– Lehet, hogy holnap, lehet, hogy éjszaka.

– Tessék mondani?

– Éjszaka vagy holnap…

– Tessék mondani…

– Holnap…

Toporogtam, bokáztam fázósan, gondolatban elvágytam innen, messziséget látni és ismerni. Birtokba venni a hegyeket, városokat, nemcsak képzelni, hanem tudni is a világot, elhódítani belőle legalább valamit. De amint a szürkületbe hunyorogtak a fények, fázó madárként hazarebbentem.

 

Tél közepére együtt voltunk, az óesztendő fordulásáról alig is szereztünk tudomást. Szilveszter kezében reszketni kezdett az idő mutatója, másféle időosztásba értünk. Úgy voltunk együtt, mint a hóval borított nagy kupac. Tengericsutkával fűtöttünk meg szőlőkaróval. Apám beszédét hallgattuk, és a tavaszt vártuk.

Ettől a téltől kezdve rövid lett a remény ideje. A tavaszból csak annyi futotta, hogy a teheneket barázdába, szántásra szoktassuk. Apámat ismét hadba vitték. Most dél felé indultak, Bácska és a szerbek felé: Szabadka, Zombor, Újvidék, Dráva, Száva; ismét bővült a földrajz. Ez a harmadik országgyarapító hadjárat azonban már nem folyt olyan csinnadrattával, mint az előzők. Itt is volt külön induló, minden, de az érzések már nem hevültek olyan könnyen.

„Zsíros a bácskai föld, a kenyérre is lehet kenni, olyan sovány föld, mint a mi homokunk, itt nincs is – írta egyetlen onnan küldött levelében apám. – Tanyák vannak erre és gazdag parasztok, jó lenne összekeverni földjeinket. A magyarok, úgy mutatják, örülnek nekünk, a szerbekkel bajunk van. Ránk lőnek, igazságtalannak tartják jöttünket, itt most már folyik a vér, úgy megy, hogy szemet szemért, bosszúra bosszút. Nem is szégyellem előttetek, de a félelem fog el, ha lövöldözni kezdenek, ilyenkor rejtem magam, elbújok és meglapulok. Más újság nincs, vigyázzatok magatokra…”

Megtáncolt alattam a föld, a halál félése és veszélye a torkunkba szorult. Így még nem voltunk. Tanácstalanság, tehetetlenség a félelemmel együtt verődött házunkba. Az éjszaka sötétjében hallottam anyám suttogó imádkozását „… Őrizd meg nekünk, Istenem, védd meg minden gonosztól, az ő élete a mi életünk, úgy is kevesek vagyunk, Istenem. Ha elvennéd tőlünk, semmik lennénk, őrizd meg nekünk, Istenem. Adj neki olyan észt, mint a pusztai vadnak, őrizd meg nekünk, Istenem, mert teremtményed ő…”

A bizonytalanság és félelem láthatatlan hajszálereken kúszik embertől emberig. Nemsokára együtt imádkoztunk anyámmal. Ránk csavarodott a sötétség, s mi ültünk az ágyban, és mondtuk: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám, amíg alszunk, vigyázz reánk.”

Elmondtuk és újra kezdtük. Elmaradtunk anyámtól, aztán utánafutottunk a szavakkal. A félve rebegett szavak ösvénnyé fonódtak a sötétben, s azon tettünk kis lépéseket, de csak annyit, hogy el ne vesszük anyám lábnyomát.

– Most azt mondjátok utánam – fordult meg az ösvényen anyám: „Adj megnyugvást öreg szüleimnek, Istenem, őrizd meg nyugalmukat a másvilágon legalább…”

S mi mondtuk, mentünk a sötétség alján születő remény naivságával. Hittük, hogy a fohászkodó, segélykérő szavak fölfelé vezetnek, valami ismeretlen magasságba.

A haza nagy dolgaival nem tudtunk gondolni; nappalok voltak, föld, növények és gyomok növekedése, darabka kenyerek, az aratás reménye. És éjszakák voltak, a suttogó, segélykérő imádkozás ideje.

Két esztendővel ezelőtt még hosszú sor végére állhattunk nagyanyám, nagyapám, apám. Most már csak anyám állt előttünk, egyedül. S mi hárman utána: ő lett az otthon, a család. a magasság, a bölcsesség, a jóság, a hatalom és az erősség egy személyben.

Aratás idejére megjött apám. Aludt egyet, megverte a kaszát, és mentünk. S míg a földek szélén kanyarogtunk, mesélt:

„Újvidéken géppuskatűzzel fogadtak a szerbek, mikor bevonultunk a városba. A házak tetejéről és a tornyokból lőttek ránk. Másnap az iskola udvarán falhoz állítottak egy tanító házaspárt. A sortűz után a férfi földre bukott. Feleségének még volt annyi ereje, hogy rogyadozva felálljon, szembeforduljon a kivégző osztaggal, és fuldokolva kiáltotta: Még egyszer, még egy golyót…”

A baka nézte ezt. Ellenük sem, mellettük sem szólt. Legfeljebb megdöbbent, vagy maga is halálra rémült. Így ismerkedett meg egy más nyelvű néppel, így látta őket, a puskacső előtt is konokul.

A történet a sajátja lett, egyszer hősiességnek, másszor értelmetlenségnek nevezte a látottakat. A baka számára ezzel befejeződött egy hadjárat.

Nem tudta, nem is értette a történtek okát és lényegét. Nem is kutatta azt; más ember ügye, az ő dolguk, gondolta és mondta. A baka csak eddig érte fel ésszel a történteket; a látványosság és a maga sorsa határáig.

Hányan tették vele együtt ugyanezt? A bakaszájakból történetek, drámák, cifra históriák visszhangzanak, felparázslik az emlékezet, aztán elhal a szó. Újramondják háborúikat, érzéketlenül, legfeljebb sajnálkoznak. Az oktalan emberirtás látványából családi történet lesz, öregedő emberek dicsekvő mesélgetése.

– Te öltél már embert, apám?

– Nem.

– És a te életed nem kívánták még?

– Nem tudom.

– A katona bátor vagy félős?

– Egyik is, másik is.

– És te?

– A haláltól mindenki fél.

– Te is?

– Én is.

Arattunk, délig ketten, délután anyámmal háromra szaporodtunk. Mikor estére keresztekbe raktuk a kévéket s felegyenesedtünk egy pillanatra, úgy éreztem, megállt felettünk az idő. A levegő melege, az estébe szürkülő ég, testünk fáradtsága, a föld nyugalma mind azt jelezte, hogy bennünk és köröttünk így marad meg az idő.

Aztán váratlanul az Isten dühös kiáltása csapott a földre, a háború. Apámat a mezőről parancsolták ismét katonának. Félelmünk néma volt, mint hirtelen támadt veszedelmek idején az öregek arca.

A föld, anyám tekintete, az előző napok nyugalma hatalmas kérdőjellé csavarodott felettünk.

A hirtelen búcsú alig talált szavakat: valami gyámoltalan, mélyről szakadó sírós dadogás zárta be apám után a kaput. Az ismeretlenségbe, a történelem messziségébe lépett ki az udvarról, olyan útra, ahol halottak jelzik majd a megtett távolságot.

Akkor a baka ezt még nem tudta, csak érezte, sejtette, mint az állat, amely a föld felé ereszti fejét az életveszély idején.

S a kanyargós úton, amelyen nem is olyan régen a lengyel menekültek vesztek a semmibe, seregek vonultak. Jöttek éjjelnappal; autók, szekerek, emberek hada kígyózott a Kárpátok felé.

Kendőbe csomagolt kis batyuval ott álltam az út szélén, vártam, kérdezgettem:

– Mikor jönnek a gyorskocsizó katonák?

– Ha még nem mentek el, jönnek.

– A katonák, a gyorskocsizók, mikor érnek ide?

– Most mindenki siet…

– Apám is…

– Sokan vagyunk így.

– Mikor jönnek?

– Csak a tisztek tudnák.

– Hadnagy úr, a gyorskocsizók…?

– Az ezredes úr…

– Hoztam egy kis ennivalót az útra, ezredes úr, mikor jönnek?

– Sietünk.

– Apámat várom, gyorskocsizó… mikor érnek ide?

– Hadititok.

– De hát apám…

Seregek vonulása után napokig a szálló por maradt nyomuk és emlékük. S az otthon maradt gondok láthatatlan utakon nyomulnak a had után, jelen vannak, kísértenek a baka idegeiben. Apám távozásával mindnyájunk testéből kiszakadt egy rész, amit sehogy, semmivel sem lehetett pótolni. Ezt a fájdalmat éreztük elsősorban, az ember hiányát köztünk.

A front hangos rivalgással vonult előre, de megindult visszafelé is: a bakakezek ujjai az otthon arcán matatnak. Lapokat, leveleket írnak, legalább arról, amit szabad. Láthatatlan hajszálerek fonódnak visszafelé, s rácsavarodnak az életekre, öregekre, feleségekre, gyermekekre, falvakra, városokra, pusztákra, hegyekre, az egész országra.

„Csapataink győzelmesen vonulnak előre Ukrajna földjén…” Győzelemről szól minden jelentés, minden újsághír, s mégis, a napok szaporodásával a front visszafelé néző arca egyre nehezül, és lassan életeket roppantó teherré válik.

A háborúnak megszámlálhatatlan sok kis háborúja van: néma, fegyvertelen drámák, iszonyatos emberi megterhelések, soha el nem mondott megpróbáltatások.

Én azt a háborút éltem, ami otthon zajlott, ahol összefolytak az évek, az évszakok, a napok, az éjszakák, ahol nincsenek pattogó parancsok, csaták, parolis vezérek, ahol az élet és az ember lassú romlása folyik.

„Édes jó feleségem” – így szólította anyámat az első tábori lap. „Sokat gondol rátok a messzi távolból egy magyar honvéd, aki őrt áll és vigyáz magára, úgy, mint Jézus kis nyájára, családomra. Amikor elfog az aggodalom, ezeket szoktam mondani. Az Úr az én őriző pásztorom, és én meg őbenne bízom… Tudatom veletek, hogy egészséges vagyok, amit nektek is kívánok. Kaptok-e valami katonai segélyt, mert azt mondják, hogy ilyennek, mint mi, rendesen jár… Ukrajnának nagyon jó földje van. Csak itt is itt maradt a vetés, hol lábon, hol meg összerakva rothad… Milyen a répa, amibe még én is kapáltam egy darabot? Isten veletek, velem is…”

A válaszok – kicsinyre húzott lámpák félő, reszkető lobogása.

„Tudatom veled, jóságos uram, megvagyunk a hordással, csépléssel, segítettek az emberek rajtunk. Talán azért, mert frissnek érezték a bajunkat…

Most már nehezebb, mert az utolsó kapálások meg a betakarítás egyedül ránk maradt. Nem tudom, hogy bírok meg ezzel. Nagyon megfogytak nálunk az emberek. A költővel, azzal az italossal már két kérvényt is írattam, hogy engednének haza…

Fizettem azért is, amiért a hadisegélyt kérvényeztem, amit a mai napig nem kaptam meg. Te küldtél nekem két ízben is pénzt, összesen öt pengő hatvan fillért kaptam kézhez. Köszönjük nagyon, hogy jól takarékoskodol és még ott is gondoskodsz rólunk… Szerető családod, aki a sírig is vár téged haza.”

Aztán ősz jött, sáros, lucskos őszidő.

Szántani kellett, vetni, amihez két vézna kis tehenünk meg egy ökrök erejéhez szabott, ormótlan vasekénk volt.

A király könyörült meg rajtunk. Így hívták, Király, öreg volt, süket és fél szemére vak, talán minden királyok legszegényebbike.

Ő segített szántani apám megtakarított zsoldpénzéért. Nehezen kapaszkodó bogarak voltunk a föld hátán: elöl anyám ment, ő húzta-vezette a teheneket. Az én kezemben husáng, az ekét pedig a király fogta-tolta a tehenek után.

Sovány földet szántottunk. E földdarab szélén lobbant föl tavaszi és őszi szántások idején a vérre menő gyűlölködés. Aki elsőnek forgatta a földet, elvett a másikéból, ha csak egy barázda szélességét is, így élt és parázslott a kapzsi gonoszság egy életen át.

Fájó sajnálkozással néztem, hogy egy forduló után reszket az állatok lába.

– Üssed! – szólt rám a király, s én ösztönösen engedelmeskedtem.

– Üssed, ne sajnáld, szenvedjenek ők is!

– Pihenjünk – támaszkodott anyám a járomra.

Az állatok hátán tovább csattogott a husáng. Mentünk, hasítottuk a földet, az emberek odajöttek, nézték kínlódásunk. Nem szóltak, nem segítettek, az állatokat sajnálták fejcsóválva, és odébbálltak.

– Mennyi ideig tartana így felszántani az egész földet? – kérdeztem a királytól.

– Az örök élet is kevés volna rá, de most úgyis más a gond.

– Hát egy királyságot?

– Királyság már nincs is.

– Hát királyok?

– Aki hatalmasabb, gazdagabb lett volna nálam, olyan királyt nem ismertem.

– Szeretne király lenni, igaz?

– Az vagyok… de gyerünk, üssed, üssed.

Órát nem tudott olvasni a király, ám a nap állásáról pontosan tudta a delet. Külön ült tőlünk, a kőbányához ment, a vízre hajolt s úgy ivott. Egész arca beletört a vízbe, aztán sokáig nézte magát a feneketlen ezüsttükörben.

Ahogy visszafelé jött, figyeltem a járását, jobb lábával oldalra lépett kissé, mintha félkört akarna járni elmúlt királysága határán.

És nekifeszültünk ismét: anyám elöl, aztán a tehenek, utánuk én, s legvégül a király.

 

Az iskolában hatalmas térkép mutatta a háborút, a tanító mindennap kis zászlócskákkal jelezte a front mozdulásait. A zászlósor hatalmas vörös színű ország testén vonult keresztül, s nap mint nap felfalt belőle egy darabot.

Apám arcát kerestem a gombostűnyelű zászlócskák során: tartózkodási helyéről annyit tudtam csupán: 42/7. Ez a szám volt észak és dél, nyugat és kelet, magasság és mélység, távolság és közelség reménye.

„Édes jó feleségem!

Tudatom veled, hogy egészséges vagyok. Hogy vagytok nélkülem ilyen hosszú időn keresztül? Már nagyon szeretnék köztetek lenni és elmesélni nektek, hogy merre jártam és mit láttam. De úgy látom, nem lesz ez egyhamar, mert mindig csak az van, hogy megyünk haza, de itten vagyunk csak, és ahogyan én érzem, még sokáig itten leszünk, és már hinni sem tudok abban, hogy rövidesen hazamegyünk… Édes jó feleségem, a kérvényről, amelyben leszerelésemet kéred, nem tudok semmit. Ide még nem jutott el. Újság annyi van, hogy mióta beállt az ősz, folyton esik az eső, és mi csak vergődünk itten a nagy fekete sárban. A születésnapodon nem tudtunk együtt lenni, de kívánom, édes jó feleségem, hogy a jövő születésnapodat együtt tölthessük a mi boldog, szerény, családi otthonunkban, és boldogok lehessünk egy független és szabad nagy Magyarországban. Isten veletek, velem is…”

Alulról fölfelé néztem a világot, úgy, mint néhány évvel ezelőtt a gyermeklányok meztelenségét. Előbb a cipőket (a suszterkéz készítette lábbeli már rang volt), a csizmaszárakat, majd a nadrág, a derékszíj, a paroli, a csillagok, a csillagok száma és fénye, a bajusz, az arc, a szemek szigora következett… Akárhányszor megtettem az utat alulról fölfelé, őseim sorsa borzongott meg bennem. Féregéletük és -vágyaik tüzesítették meg idegeimet, más lenni, mint ők. Magamban azt képzeltem, aki katona, az valami láthatatlan úton fölfelé masírozik, a csillagok felé, a fény irányába.

Fúvószenekar alakult, leventesapkás fiatalok fújták a kürtöket. Vasárnap reggeleken zenével vonultak a széles utcán, katonásan, egyszerre léptek, és fújták: „Fel, fel, vitézek, a csatára…” Ott szerettem volna lenni köztük én is, s a „Fel, fel, vitézek, a csatára…” dobpergésére lépni.

Minden március tizenötödiki ünnepségen megjelent az őrnagy. Páncélsisakban jött, és feszesen tisztelgett, miközben a himnuszt énekeltük. Kissé nevetségesnek is tűnt annyi gyermek között egyetlen rohamsisakos katona. Én mégis irigyeltem, valami elérhetetlen magasságban lobogott előttem ez az ember.

A hősök szobrának talapzatáról a szomszéd lakatos fia a „Nemzeti dalt” szavalta hangosan. Otthon én is próbálgattam és utánoztam a fiú minden mozdulatát.

Utászalakulat telepedett le a hegyaljai szőlők szélén: a csehek építette erődítményeket robbantgatták. Ástak, fúrtak a betonfalak alatt, majd éles kürtszóval messze parancsolták az embereket, s a riadt csendben dörrenéstől táncolt meg a föld.

Nemsokára ismét felharsant a kürt, az égtájak minden irányából katonák, emberek futottak nézni a gőzölgő-füstölgő romhalmazt. „Itt nem lesz többé határ” – mondta a katonák parancsnoka, és sorakozót vezényelt.

A leventeotthon bejáratánál fapuskás fiú őrködött, s ahogy hozzá mentem, hogy megtapintsam fegyverét, eltaszított magától.

Nagy kalapos cserkészfiúk indultak táborozni, sírással küzdve én is velük mentem gondolatban.

S ahogy vasárnapra virradtunk, ismét egyszerre lépve fújták a kürtöt: „Fel, fel, vitézek, a csatára…” Ott szaladtam mellettük vagy együtt léptem velük.

A leventeparancsnok zászlós urat mindenki köszöntötte, ha végigment az utcán. Odatelepülése után egy évvel hadnaggyá emelték: szájtáti irigységgel bámultuk a vasalt nadrágú leventefiúkat, akik kezet foghattak vele. Hangos tivornyával emelkedett a hadnagyok magasságába a zászlós; reggelre egy hosszú palánkra krétával ezt írta valaki: „az éccaka megbaszták a zászlós úr feleségét a leventék”.

Az ipartestület nagytermében meghívós bálokat rendeztek, fúvószenekar mondta a zenét. Erika, Jó éjt, Kívül a kaszárnyán, Ma este indulunk a frontra, Egy nap a világ, meg az indulók. Az ablak párkányára csorgott a nyálunk, ahogy bámultuk, néztük az ölelkező táncolást.

A képeslapokból kivágtam a kitüntetett katonák arcképét, és rajzlapokra ragasztottam: számoltam, figyeltem a vitézségi érem rendfokozatait, egyeztettem az arcokat, a vitézségi cselekedeteket. Felnőtt kívántam lenni, katona, parolis ember, akinek más helye van, mint hogy alulról, a lábak irányából fölfelé nézze a világot.

 

A háború első halálfájdalma az utcára folyt, mint az asszonyok hajnali zokogása. Kis idővel a déli harangszó után aprócska, töpörödött ember táncolt elő. Alulról, a mezőség felől jött, sírt és táncolt. A tucatnyi suszter közül ő volt a legkisebb és a legnincstelenebb, hozzá csak hóesés után vitték foltozni a lábbelit.

– Emberek, emberek, ide gyertek, forogjunk, örüljünk az Istennel meg a kormányzó úrral, elvitte a fiamat… Egy volt, ő volt csak egyedül fiú, mostoha nevelte, tudjátok. Egyszer írt csak, élt huszonhárom évet… emberek, ide gyertek, csak legyetek velem, öröme telik az Istennek… Büntet engem, örüljön a kormányzó úr is, hős fiam van, hősi halott…

Az ülés merevítette görbe lábak esetlenül toppantak a kövekre. A borostás arc ráncai most a sírás vizesárkai. Kezével hadonászik a test, fogni, ölelni kívánna valakit, de nem mozdul feléje senki sem. Akik látják a vergődést, félnek, nem közelítenek az emberhez, a kerítések magasságával fedik testüket, a fejek látszanak csupán és a megrettent tekintetek.

A fájdalmát kiáltó ember most a szemekben táncol, nem akarja, nem kívánja így senki sem, mégis a szemek fehérjén táncol körbe, ott, ahol beáramlik a világ mindenki legbensejébe.

– Horthy Miklós katonája vagyok! – ordítja az ember –, itt vagyok, kormányzó úr, méltóságos, nagyméltóságú kormányzó úr! Vigyen most már engem is valahová… Valahová… vegyen magához, megfoltozom a cipőjét, a csizmáját, kormányzó úr, a hátára is varrok egy foltot, a köldökére is, legalább tudja, hogy mi a fájdalom…

Az utca felső része felől a kisbíró dobolását hallani. Már csitítják az embert, fogják a kezét, nyomkodják fejébe a kalapot, de nem csendesül. Úgy tűnik, testének fájdalma különválik, a táncoló-topogó lépések görcsős vonaglássá durvulnak.

– Csend! – kiáltja a kisbíró.

– Meghalt a fiam, kisbíró.

– Közhírré tétetik… – kezdené.

– Ezt kell mondani, meghalt a fiam, itt a levél, ezt küldték… dobolj, és tedd közhírré. Van ennél fontosabb, kisbíró?

Az utca alsó része most nagy boltozatú templom belseje. Az idő mozdulatlanná fagyott, zajt csak a szemek rebbenése tenne, de azt nem hallani, az embert nézi mindenki. Keveset jár az utcán, esztendő is elmúlik, míg látjuk valahol, mozgása, beszéde, s minden, amit tesz, most hihetetlennek tűnik.

– Közhírré tétetik…

– Ezt olvasd, kisbíró… Valakinek halt már itt fia, emberek? Golyó által, csak úgy elesik a földeken, és küldenek helyette egy papírt, emlékül.

– Közhírré tétetik…

– Nézzetek meg jól, emberek, én vagyok az első, akinek megölték a fiát, golyó által… Féljetek tőlem, és tiszteljetek… Kié lesz a második, a harmadik meg a többi halott?

– Közhírré tétetik – kezdené a kisbíró határozatlanul.

– Állj! Ezt mondd mindenkinek… ez az óra az enyém. Ha ez elmúlik, több nem lesz: ennek nagy ára van, orosz földbe ásták a fiamat, hogy elétek állhassak… Nézzetek, tisztelegjetek, és féljétek a magatok életét, az én veszteségem csak az első, emberek.

– Az ilyennek harangozás jár – mondja a kisbíró háta mögött az öreg Haraszti.

– Gyertek közelebb, emberek, ne féljetek, harangozni fognak… Velem még ezt nem tették, gyertek, fogjátok meg a kezemet… Gyászban is lehet táncolni, csak lépegetni kell, ahogy a harang kondul. Indulót fog mondani a harang, „csatára vitézek… vitézek…” Emberek…

Először a kisbíró mozdul el a helyéről, lefelé megy az úton, mintha Mózes székéből parancsolták volna ki. Lépései idegesek, a máskor nagy hangú ember most tehetetlen. Szabálytalan időközökben a dobra üt, ezzel akarja magát kárpótolni.

Aztán az emberek indulnak fel az udvarokba. A suszter nemsokára egyedül marad, leül a Kisköz végi kerítés sarkára, a földet nézi, majd letérdel, és belemarkol a porba, a szeméhez emeli és kiszórja ujjai közül. Kis idő múltán a kerítésekbe fogózva a mezőség felé indul. Mire hazaér, már csak nagy, szürke foltokban látja a világot.

 

Időszámításunk észrevétlen megváltozott: a sátoros ünnepek már csak a takargatni való nincstelenség alkalmai. Karácsonyt várom, mert kántálni mehetek, s nagyanyám ilyenkor pénzt ad. Húsvétnak az öntözködésért örülök, tojást adnak, ami eltart néhány napig. Pünkösdkor pedig már van korai cseresznye. Már nem figyeljük különösebben az évszakokat sem: télre kevés a tüzelő, tavasszal, nyáron és ősszel egészen hóhullásig tengernyi a dolog.

Összeírtak és kifüggesztettek egy szégyenlistát, azok szerepelnek ott, akik nem művelik meg rendesen a földjüket. Ott van anyám neve is. Tavasszal már rekviráltak, szigorú emberek járták a portákat, hiába mondta anyám, hogy magunknak is kevés, elvittek három nagy zsák gabonát.

Más események szerint számítjuk és mérjük az időt: délidőben a Kisköz végén állok, és várom a postást. Ha jön tábori lap, úgy vélem, meghosszabbodott az életünk. A hadisegély napja a másik időválasztó esemény, aztán a hírek kavargó örvénye jön, rabolja és éleszti a napok reményeit.

Kormoskendi fia már három hónapja a fronton van. Apja sebzetten üldögél a ház előtt, és Rózát figyeli. Ingerli az asszony minden mozdulata. Róza hibás mindenért: a gazos földekért, a ló pusztulásáért, és a háborúnak is ő az oka. Ha ital szagát érzi az asszony leheletén, állattá vadul, s ereje fogytáig üti Rózát:

– Megint a zsidónál voltál.

– A fiamról kérdezősködtem.

– Pájinkát vettél.

– Nem igaz!

– Pájinkaszagod van.

Valamennyi szomszédba hallani a szíj fáradhatatlan csattogását. Róza hiába is menekülne, nincs hová, menne lefelé a kerten, Kormoskendi utána, és üti, minden második lépésnél lecsap a szíj. A kert végéről az udvarra fordulnak, aztán be a házba. Róza vedret vesz a kezébe, vizet húz, majd a fészerbe megy fáért, a nagy fekete ember követi, és a hátára csap, akármit szól is az asszony.

– Más vigaszod nincs is, csak a pájinka. Asszony-ringyó! – ordítja az ember.

– Porkoláb vagy, ilyen voltál a fiadhoz is, kegyetlen, nincs benned sajnálat. Az állat sem bírta ki melletted.

– Korhelykedsz!

– Nem igaz!

– Gyalázod magad, a fiad nevét is.

– Szeretet nélkül engedted el a fiad… Elkárhozol érte.

– Részeg beszéd.

– Szeretet nélkül…

– Katonának minek az?

– Szeretet nélkül fekszik a földön.

– Harcot tanul.

– Élve pusztítod magad, Kormoskendi.

– Értem nem kár.

– Bennünket is így pusztítasz, élve.

– Érdemed szerint.

– Miért bántasz?

– Pájinkát iszol.

– A fiamat keresem, azért járok, kérdezgetem, merre van…? Ha ember vagy, útra kélsz és megkeresed.

– Bolond vagy.

– Menj el hozzá, fél a fiad, mondjál neki jó szót. Meg is halhat szeretet nélkül…

Ekkorra elfárad a nagy fekete ember, ha a halált említik előtte, megretten. Ellöki a kemény szíjat, bemegy a házba, leül az asztalhoz, és magába roskadva nézi Magyarország kormányzójának falra akasztott képét.

Másnap elölről kezdődik minden: Róza reggel lejön a Kisközön, és eltűnik Fánika boltjának félhomályában. Pálinkát vesz. Szándékát már nem rejtegeti, látja, tudja, hogy nézik, már nem szégyelli, amit tesz. Arcáról s talán a lelkéről is lekopott már a restelkedés.

Róza szenved, frontra vitt fiával naponta hal meg és támad fel. Életének ez az egy pontja él még, a fia. Vékony, fonnyadt testével erre a pontra tapad, akár a fészkére száradó élettelen madártest. Róza vesztesnek érzi magát, nem ismeri a mártírasszonyok sorsát, de érzi, hogy ő most mártír, a rossz világ áldozata, mint Krisztus volt; joga van arra, hogy az ital bódulatával enyhítse fájdalmát.

Ezután az utcákat járja, a szabadságos katonákat kérdezi, keresi:

– A fiamat nem látták, a fiamat?

– Merre van?

– Azt nem tudom, a magyarokat a Don felé vitték, így mondják.

– Nem tudom, nem láttam.

– Nem találkoztak a fiammal, nem látták?

– Merre vitték?

– Nagy front az, azt mondják, a Don mellett van, onnan adott hírt magáról.

– Onnan jöttem, sokan vagyunk ott. Levelet még nem küldött senkivel?

– Azt nem.

– Város vagy falu nevét nem írta?

– Nem, úgy mondják, azt nem szabad. Ha visszamegy, kérdezzen utána, ha találkozna vele, üzennék is: mondja neki, nekünk ő az egyetlen, és legyen szeretettel az emberek iránt, ha mi nem is voltunk iránta jószívvel, ezt üzeni az apja is, mert a bűnhődés idejét éli most…

 

A nagytisztelendő úr javaslatára a reformátusok presbitériuma úgy döntött, hogy a nagyharangot a hazának adományozza. Imádkoztak és énekeltek a nagyharang dicsőségéért, a nagytisztelendő úr áhítattal, meghatottan prédikált:

„Eddig a síkság felett zengett érces szavad, most útra kélsz, hogy védd hazánkat, ércedből ágyút öntenek, kár, hogy nem tudod magaddal vinni szívünk aggódását idegen földön harcoló testvéreinkhez. E gyülekezet most úgy cselekedett, mint a magyar szabadságharc hősei, mint Gábor Áron székelyei. Mi is Gábor Áron ágyúöntői vagyunk. Szent vagyonunkat adtuk a hazának, amikor annak szüksége van rá. Szent háborút folytatunk, testvéreim, istentagadó ország ellen harcolunk, ahol lábbal tipornak minden emberi értéket. Hitünk és földjeink ellenségeivel háborúzunk, az ördög ellen, a bolsevizmus ellen harcolnak fiaink, és most már mi is. Óh, Isten, add, hogy szent vagyonunk, a harang, dicsőséggel szolgálja hazánk szent ügyét, és győzelemmel térjen vissza hozzánk…”

Az első vasárnap, amikor már csak egy kis, vékony hangú harang hívta a gyülekezetet, keresztelőre készülődtek. Az ároni áldás ámenje után meglett férfiak sorakoztak az Úr asztala köré. A padsorokból döbbent arcok nézték a jelenetet.

– Mondjátok utánam az eskü szövegét, testvéreim – szólt a pap. Hangja a falakról és a nagy csontos homlokokról sokszorosan verődik vissza. A templom most barlang, föld alatti mélység, ahová ismeretlen zsidó emberek jöttek hitet és nevet változtatni.

Az Istent képzelem magam elé, szakállasan: a zsidó férfiak állnak az Úr asztala körül, én térdelni vélem őket. Hangjuk nincs is, szájuk mozog csupán, és sápadtak. Aztán érthetetlenül süllyedni kezd a templom közepe, már térdel a gyülekezet is, a fejeket látom csak, mindenkinek mozog a szája, hangot mégsem hallani, az ablakok elsötétülnek, fényt már csak az arcok fehérje ad… Várom, hogy az Isten igazságos képe közelebb jöjjön, hogy megtapinthassam, és szóljon, ne engedje, hogy belepjen mindnyájunkat a föld… A nagy szakállas ábrázat nem mozdul, helyette apró kis arcok jönnek, félénken tipegve a padsorok között: Salamonék, Fánika, mind, mind, ahogy az utca két oldalán laknak, minden arc egy sápadt lámpás, már olyan hosszú a sor, hogy nem látom a végét, és csak tipegnek, tolonganak szüntelen.

Minek jönnek ennyien, úristen, mit akarnak a más hitű templomban? – kérdem a templom csendességétől. Alázatukkal akarják elfoglalni az Isten házát? Vagy félnek? Menekülők állnak így sort, így jöttek a lengyelek is, sorba tömődve, egymáshoz bújva, feketén, mint az országútra alvadt vér. Úristen, milyen lehet a zsidók vére?

Az utolsó padban ott ül Szipcsay Alajos. Torkát köszörüli, de hang nem jön a szájába, erőlködik, hirtelen feláll, könyökével utat tör magának az ajtó felé, és fuldokolva kiabálja: „Erre tessék, erre is mehetnek…”

A templomajtó elé kocsmabejárat táncol, Szipcsay Alajos vendéglője. Szipcsay az ivó ajtajában áll, és várja, hogy feléje forduljanak és jöjjenek. Szipcsay bejárta a megyét, a fél országot, hogy vitézségét bizonyítsa. Kocsmát nyitott, de kevesen járnak hozzá. Fekete széndarabbal valaki ezt írta a bejárattal szembeni falra: „Pokol”. Szipcsay már vakargatta a részeges betűket, mégis látni a sötét vonalak nyomát. Alatta piszkos, fehér papíron ez áll: Hitelbe nem mérünk, ne is kérj.

Az utolsó padsorokból néhányan átmennek Szipcsayhoz, testükből nem látok semmit, fejük mozgását észlelem homályosan, és tarkójukat, ahogy süllyednek lefelé.

Magamban az Istent hívom és szólongatom, hogy vetne véget az őrjítő, szótlan némaságnak és az elváltozó képeknek, a fojtó látomásoknak. Az Isten helyett aprócska, szakállas ember topog elém, és hangtalan kérdezi:

– Miért vagyunk itt?

– Nem tudom.

– Hogy kerültünk ide?

– Az Istentől kérdezd, öregember.

– Isten, Jehva… hová vezetsz bennünket, Jehva?

A templomajtóval szembeni vendéglő úgy merül lefelé, mintha hatalmas kődarab húzná a mélybe. Az asztalon üres poharak csörögnek, amelyekbe Szipcsay Alajos nem tud mit tölteni. Mindent megivott, és most ő is alászáll.

– Mondjátok utánam az eskü szövegét, testvéreim – mozog a pap szája.

Már trafik áll a templomajtóval szemben: Szipcsay Alajos az ajtajában áll, és szemén-száján dől a füst. Addig tart mindez, mint a lassú tüzek égése, aztán füstöt látni már csak, levegőt faló füstöt.

A sötét, súlyos képek sora végre eltörik előttem, a nagytisztelendő hangját hallom messziről, kezében ezüstkancsót emel, amiből a meghajtott fejekre csorog a keresztvíz.

– Én téged megkeresztellek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek nevében. Ámen.

Ezután más fej hajlik a keresztvíz alá:

– Én téged megkeresztellek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek nevében. Ámen.

Így megy, amíg az Úr asztala körül nem fogy a sor. Dávid imája után a himnusszal zengi tele a templomot a bámuló, mozdulatlan gyülekezet: Isten, áldd meg a magyart…

Az ajtóban vitéz Szipcsay Alajos áll, és tiszteleg mindenkinek féleszű mosolyával.

 

Egy idő óta lázam van, esténként füvekből kevert teát itatnak velem. Gyenge vagyok, és állandóan köhécselek. Ha tükör elé kerülök, megdöbbenek magamtól, sárga-rózsaszín az arcom, különösen az arccsontjaim táján színesedett meg a bőröm. A tanító is kiállított a tornázók közül, mert elszédültem, és nehezen tápászkodtam fel.

Az öreg Harasztiné és Róza jár hozzánk, ők mondják, mit kell velem tenni.

– Egyszer mézzel igyad a teát, másszor borral – ez Róza egyetlen receptje –, hozzá pirítóst egyél fokhagymával, sok fokhagymával.

Anyám ilyenkor valami ismeretlen messziségbe néz. Én pedig a rózsaszín karikákat számolgatom és hessegetem a szemem elől. S ha pihenni hagynak, a mézzel, borral folyó teára gondolok.

Harasztiné füveit meg lehet főzni, a Róza receptjeit jó elképzelni, ha estefelé meleg derül a házba.

Kíméletlen télből lábalunk kifelé. Nemrégen képeslapok gyászolták Sztálingrád hőseit. Pontosan nem értem a történteket, mert mindennap hősökről beszélnek és írnak. Február vége járja már, de az ereszalj még egyszer sem csordult meg. Az udvarokon a tetővel szinel a hó, ami egy pehellyel sem fogyott december eleje óta. Hó és jég mozdulatlan, úgy tűnik, megfagyott az idő járása is.

Amikor apámat elvitték a frontra, a szobában teleltünk fagyoskodva. A háború második telét a konyhában vészeltük át: a harmadikon a kamrába szorultunk, ez a ház legkisebb helyisége. Feketére festett komor ajtaja van, meg egy tenyérnyi ablak, amit csak a székre állva lehet nyitni-zárni. Az ágyakat meg kellett rövidíteni, mert másként nem fértek be. Azért jó itt, mert a tűz melege lámpaoltásig kitart. Esténként úgy vagyunk itt, akár a faodúba rakott madárfészekben: kezünk, lábunk összeér, a szemünknek van csak járása meg ijedt gondolatainknak. Nézzük egymást, hallgatunk, s legnagyobb örömünk a meleg. Aztán lábtól fekszünk, belesüllyedünk a sötétbe, s míg el nem botlik a nyelvünk, anyám után szaladunk az ima szavaival. Reggel hideg barlangban ébredünk, fény csak az odú ablakán jön, por van, mert anyám minden reggel felsepri a földet.

Köhécselve ébredek. Harasztiné és Róza arról beszélgetnek egymással, hogy most a hirtelen növésűeket hamar elviszi a heptika. Harasztiné olykor felém hajol, és érthetetlen szavakat motyog, nem tudom, rontani vagy áldani akar-e?

Szaladni nem bírok, ha állok kis ideig, reszket a lábam, az üléstől a hátam fáj. Feküdni jólesik, bár az odúszoba napközben kísértetiesen sötét és hideg. És izzadok állandóan, szinte szemlátomást párolog belőlem a melegség.

Ott ülök félig meztelen az orvosi rendelő asztalán. Az orvos arca szomorú, s légzésem hallgatja, és látom, szomorú a szeme. Fázom, az orvos keze érintésétől lúdbőr borul a testemre.

– Beteg vagy, a tüdőddel van baj – hajol hozzám. – Meg fogsz gyógyulni, nem engedlek meghalni, én foglak meggyógyítani.

A szavak messziről jönnek, az Óperenciás-tengeren túlról hozza őket valaki. Nem tudom, mi az, hogy halál, azt sem tudom, mi az: meghalni. Nem értem. Azt sem értem, miért mondja ezt nekem az orvos. A szavak mögött ott mozog, hajlong a barázdált arc, kezével, testével és szomorú tekintetével reményt támaszt bennem. Ő is zsidó, mégsem jött el a reformátusok templomába, hogy keresztvíz alá hajtsa fejét… Kérdezném tőle, miért nem, de erőtlen vagyok, hogy szóljak hozzá. Úgy tudom, ez az ember egyidős apám, nagyapám emlékezetével. Olyan ember, aki mindig van, jelen van éjjel-nappal. Aki figyeli a házát, az látja, sohasem pihen, beteget vizsgál vagy várja a beteget. Örökmécses. A mécses melegét érzem most kezének tapintásában, amikor megérinti vállamat és elismétli:

– Nem fogsz meghalni, meggyógyítlak.

 

Az otthoni háborúnak kevés szava van: a fájdalom, a várakozás, a remény elfér egy rövidke mondatban. Róza most úgy jár hozzánk, ahogy érzései hajtják: fájdalmával nem mutatja magát, viszont a remények kis színei ide hozzák.

– Látták a fiamat a Don mellett, ő lehetett csak, abból ahogy mondják, ráismertem. Én megismerem, ha nem látom is.

Hallgatunk, és nézzük az asszony aprócska örömét. Tekintetével arcról arcra rebben, sokat nem időz sehol, mert bizonyosságot akar: tudatlanságból, tehetetlenségből kovácsolja a napok reményét. Hall vagy kigondol valamit, aztán megy és mondja, közben az arcokat figyeli: így, az emberi ábrázatok meglágyult vonásaiból koldulja össze a megfoghatatlan reményt.

– Neked jó – hajol hozzám –, ha beteg is vagy, legalább itthon vagy, meg amúgy sem vihetnének el, gyermek vagy. Ilyen időtlen gyermeknek és öregnek jó lenni. Ha Kendit vitték volna, talán nem is keseregnék ennyit.

Kis időre az ablak elé áll, az udvart nézi, a kertet, éppúgy, ahogy az én lázas szemem kapaszkodik a világba. Biztosan a frontig szeretne látni ő is.

– Ha megtudok valami jót, eljövök – ezzel búcsúzik.

Ilyenkor nem megy haza, a frontkatonák családjait, hozzátartozóit járja, és kérdez szüntelen, az Isten számonkérő makacsságával:

– Nem írt a fiamról is?

– Magáról is alig valamit.

– Az én fiam már hónapja is van, hogy nem adott magáról hírt. Vagy talán több is. Nem ír, de látták, bántódása nem esett, csak írás nem jön tőle… Azért kérdezem.

És Róza megy a kétségbeesés és a remény kényszere szerint este, hajnalban, esőben, akkor is, ha nehéz járni a Kisköz útjain. Olykor azt hiszik, jó hírt hoz: megkocogtatja az ablakot akár a levélhordó madár, és vár, amíg ajtót nyitnak előtte.

– A fiamat kérdezném… A Don mellett látták.

– Nekünk is csak annyit ír az ember, hogy él…Meg ha győzünk, boldogok leszünk Nagy-Magyarországon…

– A Donnál látták a fiamat, maga is onnan jött, biztosan találkoztak.

– Nem láttam.

– Fekete haja van, mint az apjának, az arca meg hosszúkás, olyan nevetős gyalogos.

– Én is az vagyok.

– Csak láthattad, aki gyalog jár, az sok embert megfigyelhet.

– Nem emlékszem.

– Nem találkozott a fiammal? Hisz ismeri, az orra tövében szeplők vannak, arról lehet könnyen megismerni.

– Honnan írt utoljára?

– Nem írta, merre van, a Donnál látták nemrégen… Harminchat négy a száma.

– Lehet, hogy voltunk is együtt, nagy ország az. Kicsinyek vagyunk benne, és esendők, magát félti mindenki.

– Küldenék neki valamit.

– Elviszem, de nem ígérhetem.

– Nem baj, legalább keresse őt az úton, és mondja neki, hogy adjon magáról jelt.

 

Mikor estére felszökik a lázam, már nem tudom anyám után mondani az ima szövegét, elmaradok tőle. Furcsa körök képződnek a szemem elé, s a körök szélén vagy közepén ott reszket a mécses, s rajta túl az orvos arca. Néha félek is, mert ahogy mozog, felsőteste és feje ideges árnyékot vet a falra. Aztán jön egy pillanat, amikor mindez összeolvad, alaktalan homályba vész a mécses, a szomorú arc, az árnyék. Nemsokára ismét rózsaszín karikák teremtődnek előttem, és kezdődik minden elölről.

Képtelen vagyok elmozdulni az orvos közeléből, képzeletben folyton ott ülök mellette. Kérdezem, szeretném tudni az életét, a gondolatait: imádkozik-e, álmodik-e éjszakánként? Nekem ő a reményem, s lehet, hogy az ő életére meg én vagyok a válasz, a gyógyulásom. Tudom, naiv képzelgés ez, valami távoli felismerés mégis azt súgja, távoli ember is állhat hozzám közel. Egy életen át hány ilyen testvére nő az embernek, anélkül hogy tudna róla?

A lázas szem falba ékelt kis ablak, egy helyre lát csupán. Szeretnék messzire látni, hiába, tekintetem legföljebb napok hosszán látja az időt. Anyám a piacra jár, batyuzik, az orvos azt mondja, jól kell étkeznem. Látom, ahogy a kosár megy végig az úton, aztán a földre pihen, majd dolgavégezetlen indul visszafelé.

Van kilenc galambom, a kilencedik hófehér, pávafarkú, ez a legkedvesebb. Ha a láz gyűrűző körei kicsire szűkülnek, már csak ennyi a világ, egy fehér galamb. Körözve magasra repül, s mikor már azt hiszem, magába nyelte az ég, alaktalan fehérségként bukva-forogva esik a föld felé. Félelemmel nézem, golyó ütötte emberi test zuhanását képzelem ilyennek… Gyengeségemen magával ragadja a galamb mozgása, remegő kezekkel kapaszkodom testéhez, együtt esünk, forgunk, bukunk, idegeim már érzik a szörnyű ütés fájdalmát, s egyszerre súlyomat vesztem, s megáll a zuhanás. A nagy fák leveleihez közel szétveti szárnyát a galamb, és a magasság felé köröz ismét.

Napjában számtalanszor megismétli ezt: fölrepül, majd földig zuhan a magasság tetejéről. Végzi és kezdi… Amikor maga alá tipor a láz, a galambot hívom, és képzelem: fehérségét szeretném simítani, elvenni tőle természetét. Tiszta, fehér, könnyű ponttá kerekíteni életem, madár akarata szerint lenni lenn, fenn, zuhanni, és soha nem halni meg…

A tanító valamikor azt mondta az iskolában, hogy akinek rossz a tüdeje, egyen sok hagymát. Ismert is olyan embert, akinek a hagymától új tüdeje nőtt.

Hagymaszagú az egész ház, a konyha, a szoba, a kamraodú. Lassan már az ablaküveg is hagymaszagú lesz. Az orvosnak nem is mondom ezt, félek, kinevetne, és elrontanám irántam való jóságát.

Látni és nézni szeretnék állandóan, messzire: napjában százszor is elindulok. Előttem falak, kissé balra ablak, udvar, kert, kerítés, a hegy alatt út kanyarul, tovább nem látok. Elölről kezdem, ám az út szélétől most sem jutok tovább… Ezután már csak az összevissza szakadozott gondolatok vannak. Néhány pillanat múlva lebegve jönnek felém a rózsaszín tábori lapok: szövegük kísértetiesen egyforma, fáradt, megjelenésük mégis az élet jele. Erőlködöm, szeretném meghosszabbítani látásom vonalát, ellátni egészen a frontra! Nem megy, összezavarodnak a közeli képek is. A lázas ablakszem csak egy irányba lát, a lázas gondolatok képtelenek nagy utat járni… A háború híreit mondják szüntelen, de én már alig hallom, hideg kavicsokként peregnek lábam elé a győzelem és a hősiesség himnuszszavai.

Állandó fáradtság fogja testemet, végtagjaimat. A fáradtság határán túli világ észrevétlen megkopott előttem: fénye veszett parolinak, aranysujtásnak, rangot mutató csillagoknak: mindaz, amit közel szerettem volna magamhoz, tudatomban már porlani kezdett.

A lázmérőt úgy nézem, mint a folyam mélységét jelző oszlopot: reggel mindig kisebb a víz, délután lassan emelkedni kezd. Előbb csak köldökig ér, majd könyörtelenül fölfelé kúszik a bordáimra. Hideg van, borzongok, takargatom magamat, s mikor már a testemmel fölmelegítem magam körül a vizet, előkönyörgöm az orvos mécs-arcát. Kérem, változzon tűzzé, máglyává, legyen erős, nagy és hatalmas… Ekkorra már éjszaka van, s én a lázas ébrenlét és az öntudatlan álom határán érek el a remény akarásához: az orvos, aki vállamra teszi kezét, hogy felemeljen az emberek közé, legyen őriző pásztorom. Nem tudom, álmodom-e vagy hallom a kakasok éjféli kukorékolását?

 

A tábori lapok rendezetlen sora után levél jött apámtól, szabadságra jövő ismerős hozta. Ez volt az első híradás, ami a megszokott szavakon kívül többet is, mást is mondott, mint amit eddig tudtunk.

 

 

Kormoskendiékkel írásban közölték, hogy a fiuk eltűnt a fronton. Az első napokban nem értették, nem tudták felfogni a szó súlyát és következményeit. Az ember a kertet, a szőlőt járta naphosszat, és magában beszélt folyton. Róza a papírral házalt, mutogatta, olvastatta, és tekintetével az arcokra fonódott, eszelős reménykedéssel.

– Azt írják, eltűnt.

– Azt.

– Nem a haláláról írnak.

– Nem.

– A helyét nem tudják csupán, ijedelmében el is rejtőzhetett, bujkálhat is valahol.

– Lehet, hogy az oroszoknál melegszik.

– Az oroszoknál? – néz és kérdez értetlenül az asszony. – A muszka az ellenségünk.

– A fogoly már semmi, arra csak vigyáznak.

– Hogy lenne fogoly a fiam?

– Lehet.

– Aki eltűnt, mi lehet még?

– Halott vagy fogoly.

– Akkor biztosan él, ha másként van, megírták volna.

– Volt már olyan is, hogy holt hírét hozták, megsiratták, el is temették, aztán meg előkerült.

– Mikor volt az?

– Az első világháború után.

– Kivel történt?

– A folyón túliak beszélték.

– A nevét nem tudják?

– Azt nem.

– Mit tehetek én most?

– Várni, ilyenkor csak várni lehet.

– Segíteni szeretnék rajta… az anyja vagyok, én szültem.

Ezek a szavak rátapadnak Róza testére, s mire a Kisköz végére ér, kövekként nyomják vállát és lelkét. Az éjszaka számára most örökkévalóság, a reggel élete reménykedő újrakezdése. Rózával most így megy az idő: meghal és feltámad. Lelkében minden reggellel újraszületik a várakozás ereje és az élet türelme. Felkél és megy, magára borítja fekete nagykendőjét, kopog, köszön alázatosan.

Fekete szárnyú madárként köröz, a világ nagy szélességét szeretné látni, mégis egy helyre néz, a katonák sorsát kérdezi hosszan, a fiát csak azután említi már, mikor a halál közelségét érinti a beszéd.

– Messze van a front, ember?

– Azt nem is szabad mondani, tudni sem.

– Elmennék, ha melegebb lesz, el is indulok.

– Hasztalan fáradság, nagy messziség az, olyan, mint a világ vége.

– Nekem semmi sem messzi, csak az irányt tudnám, ha mutatná valaki… Eltűnt a fiam, ki fogja keresni, ha én nem, annyira senkinek sem fontos, mint nekem.

– Előbb levélben kellene keresni.

– Hová írjak? Kinek?

– A legfelsőbb hadúrtól kérdezze.

– A kormányzótól?

– Neki tudni kell minden katonájáról.

 

 

Kendi az asztal túlsó végén ült, és szótlan nézte a kormányzó színes képét a falon, miközben Róza küszködve rajzolta egymás mellé a betűket.

 

 

Kormoskendi nem érte meg a választ, saját árnyékába boruló fatörzsként csak úgy ledőlt a küszöbről. Néhány óráig még a mennyezet barna gerendáit nézte kövesülő szemmel, aztán megszűnt élni.

Virrasztani kevesen jöttek, hunyorgó szemű öregek, akik reszkető hangjukkal élesztgették Kendi nagy távolságban homályló fiatalságát. Köd ült az emberek közé, messziről néztek ide, fák bámulják így az ősz pusztítását, mozdulatlanul, és tehetetlen részvéttel.

Róza nem énekelt, a ravatal végéhez ült, és nézett, úgy maradt akkor is, mikor elmentek az emberek. Reggel mozdult csak el a helyéről, ivott, majd tört-fáradt ábrázattal beszélni kezdett az emberhez:

– Nem tudtunk egymáson segíteni életünkben, elkövesedtünk. Elfelejtettük egymás keresztnevét is. Bántottál sokat, de el is felejtettem, megbocsátottam neked… Mégis, hogy tudtál a testemre ütni, a vállamra, a karomra…?

Egész életedben egyszer hoztál nekem virágot, cseresznyefáról törted… Boldogtalanságunkban hagytál itt most is… Rossz ember voltál hozzánk, az életed mégis jobb volt halálodnál. Legalább látod, milyen kevesen jöttek búcsúztatni is. Nem kellett volna így elvadulnod az emberektől…

Most mit tegyek egyedül? A fiunkkal mi legyen? Menjek utána, azt akarod… Ha most elmennék, te maradnál magadra, a halott is lehet magányos… Kár, hogy nem fogod látni, hányan jönnek el végtiszteletet adni azok, akiknek úgy szolgáltál, hűségesen…

Az alázatunk, a szolgálatunk, a hűségünk kellett mindenféléknek, segítségünk az nincsen senkitől. Akaratunk nem volt nekünk, ami a magunké lett volna… Látod, hova jutottunk, merre menjek most? Ilyen történet nincs a bibliában sem, imát sem tudok olyat, ami szólna mindhármunkhoz. Hányan voltak, akik előtt meghajoltál? Most mit csináljak? Én hiába hajlonganék, mint te, kinek kell az én alázatom mostan…?

Az uralkodónak még a képmása előtt is meghajoltál, ebbe haltál bele, a szalutálásba, a fiad mégis tűzbe vitték… Azt akarod, olyan legyen, mint te voltál?… Kendi, emberem, válaszolj… Menjek el a katonákhoz, kérdezzem őket? Ezt akarod? Beszélj hozzám, én még a fagyos földből is kikaparom a fiunkat, megmondom neki, te is szeretted. Elmegyek mindenfelé, ahol hírt hallhatok róla. A falvakba is elmegyek, előbb a közeliekbe, hogy sokáig ne hagyjalak magadra… Így akarod te is, biztosan így, menjek, míg nem találom…

 

A hegy északi oldalát ritka akácos fedi. Télen viharok és csípős fagyok, szelek útja ez a hely. Nyáron hűs, nyugalmas hegyoldal. Az elmúlt két vasárnap zsidó férfiak gyűltek ide, ebéd után jöttek egyenként vagy kettesével, s leültek a fűbe. Szinte fekete tőlük az akácos alja: előbb csak zümmögnek, majd énekké erősödik a hangjuk, fájdalmas sírássá, mintha a föld zokogna alattuk.

A szavak összefolynak, valami végtelen fájdalommá fogóznak: olyan érzésről szólnak, amit másként talán nem is lehet elmondani, csak zokogó énekléssel. Időnként egy szál hang helyettesíti a kórust, de ez a hang minden eddigi beszédnél panaszosabb.

A fű zöldjében hatalmas testté olvad a ruhák feketesége, és síró éneklésével lemeztelenedik a test. Aki hallja, látja, nem tudja pontosan, hogy az örömöt, a gyászt, születést vagy a halált szólongatja-e ez az eggyé fogózó sereglés. Találgatják csak, mert nemzedékek során tapasztalták, hogy a zsidó öröm, a zsidó szomorúság titokzatos, mint egész életük.

E nagy fekete test aztán sejtjeire bomlik. Vékonyka erekben szertefolyik az udvarokba, a házakba, az asztalok köré, az ágyakba, felszívódik az arcok vonásaiba és a szemekbe.

Róza faggatná Fánikát reggelenként, de az nehezen szól. Fánika arcán nem mozdul semmi, olykor a tekintete is elakad, rákövesül az üzlet valamelyik homályos pontjára, és ő csak néz, néz…

– Fánika – szólítja Róza –, a fiamról azóta nincs hír. Maguk, zsidók, ismerik egymást az egész világon…

Kettejük között a mérleg nyelve játszik. Fánika tekintete nagy messziségből hull Róza arcára:

– Minket is ver az Isten, asszonyság.

– Hisz élnek, vannak, megőrzi a fiait is.

– Maguk lassan pusztulnak, velünk úgy bánnak el, hogy hírmondó se maradjon belőlünk.

– A papjuk mit mond, a rabbi? Okosnak tartják nagyon.

– Imádkozik, Jehvával beszélget.

– Én is sokat kérem az Istent, Fánika.

– Ha beteljesül rajtunk, amit beszélnek, akkor az imádkozás gyenge szó.

– Elkárhozik, Fánika.

– Az emberi rosszaságnak nem tud határt szabni ő sem.

– Elkárhozik.

– Kiközösíteni akarnak bennünket, kiközösíteni, mi lettünk a világ gonoszai.

– Hisz bűntelenek, maguk közül jött a Megváltó is. Az Isten nem engedheti, csak próbára teszi az embert, aztán megsegíti. A fiam is így van.

– Maguk hiszékenyek, sok mindent elhisznek, asszonyság.

– Akkor mi legyen?… Ki az, aki bajában segítségére jön az embernek, ki az, Fánika? Maguk ezt tudják, segítik egymást, akárha mindannyian sebzettek lennének…

Fánika kezében remeg a merőkanál, a mérleg nyelveit nézi, aztán a fiókok során megy végig tekintetével:

– Abban reménykedtem egész életemben, hogy eljutok az ígéret földjére, oda, ahonnan jöttünk.

A tárgyak, amelyek Fánika ujjainak tapintására haltak és támadtak fel, most némán néznek és hallgatnak. Fánika is választ keres, számára már szinte közömbös, hogy Róza mit mond vagy kérdez. A péntekek és szombatok számtalan imádságával magasra dúcolt égbolt most egyszerre vállaira nehezedik.

Egy idő óta mindenütt azt suttogják: „gyilkolják a zsidókat”. Iszonyú, hogy senki szájából nem hallani az ellenkezőjét. Ezt a rémítő hírt nem cáfolja senki sem.

– Akkor ki lesz az ember őriző pásztora, Fánika? – kérdi Róza makacsul.

Fánika úgy néz a pult oldalára, mint egy partra, amitől ebben a pillanatban mozdult el a hajó oldala.

A zsákudvar most fullasztó katlan. Az alsó suszter műhelyében esténként sokáig ég a lámpa. Szürkület beálltával emberek jönnek és mennek, kis időre befészkelik magukat az óraketyegés zajába, és várják, szóljon valaki.

– Elviszik a zsidókat – mondja egy alacsony hóka gépész.

– Legalább több helyünk lesz – toldja meg valaki.

Időbe telik, míg az órák ingái porrá morzsolják e gonosz szavakat.

– Legyilkolják őket.

Válasz most nincs, Tőkési egy csizma talpára görnyed, és kalapál. Lukat szúr az árral, beüt egy szöget, majd bogárlépésnyit továbbmozdul a keze.

– Azok is emberek – szól ismét a hóka gépész.

Az órák zaja temeti és éleszti a szavakat, nyugtat és siettet, egymáshoz közelíti a formálódó gondolatokat.

– Kurva világ – egyenesedik ki Tőkési.

– Azok is emberek – ismétli a gépész.

– Az ágyunkba nem dughatjuk őket.

– Pedig azt kellene, segíteni.

Ez a beszéd más világot nyit előttem, ez a beszéd más, mint a parasztoké. Fülelek, hallgatnám őket, de az ajtó elé állítanak vigyázni, így a suttogva mondott titkokat nem tudhatom meg.

A zsákudvar felső része nyitott seb: Salamonék félelmét érzi az egész udvar. Salamon és Fánika naponta többször is az asztalhoz ülnek, és szomorúan nézik egymást. A boltajtó csilingelése percenként szólítja Fánikát, mégsem mozdul, arcáról elhalt a vevőket váró mosoly is. Rüfke napok óta az udvart járja, körbe megy, nézelődik, simogatja a házak falát, a fákat, olykor a földet is. Búcsúzik. A nyitott ablakból szabálytalan időközökben hallani Fánika panaszló imádkozását:

„Ne engedd, Jehva, választottaid vagyunk, Jehva. Ha ott vagy az égben, szólalj meg, Jehva. Csak annyit mondj: nem, nem. Állítsd meg a világot, Jehva. Ki tegye, ha nem te, Úristen, ki lesz az őriző pásztorunk, ha leveszed rólunk a kezedet, Isten…”

 

Vasárnap délelőtt van, már mindkét templomban elharangozták az elsőt. A széles, hosszú utca kihalt, a Kisköz végén sem áll senki. Most viszik a zsidókat. Elsőnek a malmos családját hozzák: három gyerek, szülők, öregek, mindegyikük kezében sietve göngyölt batyu, mögöttük csendőrök, Aztán a többi család kerül az utcára, nem hallani mást, mint félő, bizonytalan lépések koppanását. Az utca két oldalán kapufák, minden kapufa egy döbbent arc. Köszöntik őket, de inkább a szemek féltő-biztató köszönése ez, mint a szavaké.

Viszik a kis fekete zsidó lányt is, esdekelve keresi a tekintetemet. Ordítanom kellene, nem jön a számba hang. Ujjaim hegyén, testem minden részében érzem még bőrének melegét, ahogy gyámoltalan gyermekmozdulattal megölelt. Úgy érzem, vér folyik az utcára, s ez a vér mozog, feje van, teste, végtagjai, minden ember egy vércsepp. S a vércsepp emberek a kapufa arcokat nézik: mit szólnak, akik maradnak, az életre ítéltek? A hosszú, széles utca most siralomház: a halálba menők várnák a jó szót, a segítő kezeket. Nem mozdul semmi. A lépések koppanásán kívül nincs hang, megfáradtak az emberi nyelvek, félelem van a szemek fehérjében is, tehetetlenség.

Értelmét és jelentését mindannak, ami szemem előtt pereg, nem tudom felfogni. Inkább a fájdalmat érzem, ahogy kitépik házaikból az embereket. Az utca olyanná válik, mint kitördelt kerítés: alighogy éltem tucatnyi évet, s hány arcot téptek már ki gyermekemlékezetemből?

Elmentek a csehek, láthattam a hazájukból kivert lengyeleket, elvitték a férfiakat katonának, hősi halott rokonaim és ismerőseim lettek, most meg a zsidókat kényszerítik halálos ismeretlenségbe.

Neve, nemzetisége mindnek más: cseh, magyar, lengyel, zsidó vezeték- és keresztnevek végtelen sora. Hova lettek a szép, nemzetiszín szavak? Itt valami iszonyú átváltás történt, itt most már életre és halálra ítéltek vannak. S látni a halálba menőket, arcukat, vállukat, rémületüket: Salamon, Fánika, gyerekeik, két család kitesz egy tucat embert, Lebovicsék, Bergerék, Bernerék, Jakubovicsék, Szemeték… Nevek, sorsok és a halál. Hogy lehet ilyen dicstelenül megszűnni, Fánika? Okos voltál és pontos, szerettek, Fánika, és ez a szeretet most utánad sem nyúl. Fegyveresek kísérnek, vissza-visszafordulsz, még intesz is fáradtan, de csak a mozdulatlanság bámul utánad. Nincs, aki hozzád szóljon, nincs, aki megvédjen…? Hol van az őriző pásztorod, Fánika? Ki fogja elmondani rólad, hogy valaha is voltál, éltél, s hajnaltól vakulásig a mérleg nyelveinek pontos játszását figyelted?

Nemsokára leltározni kezdték a zsidók boltjait, aztán lakásaikat. A kiválasztott „hütös” leltározók délben és este gömbölyűre tömve járnak haza a munkából. Viszik a prédát. Iszonyú, hogy mindenre akad ember. Akinek jó szeme van, megismeri a zsidók ruhadarabjait, fehérneműiket, talált vagy ajándékba kapott tárgyaikat. Földre kényszerített nincstelenek be-betörnek a zsidó lakásokba, télikabátot és takarót lopnak. A csendőrség szemet hunyt, még biztatja is őket, bűnrészeseket keres, aki cinkosságot vállal velük, annak megbocsátja a vagyonprédát is.

Úristen, milyen ember nő majd ki e világból?

 

A háború sebei egy ponton összeérnek, találkoznak: ezzel kezdődik a hiszékenység, a tudatlanság s a romantikus szédület pusztulása. Katonáktól roskad a föld: előttünk a síkság kezdete, mögöttünk hegy, utána dombok és kicsiny erdők, nádasok. Lázadásra, harcra kedvezőtlen természet. Kicsinyek a rejtekei.

Az ellenállásnak itt nincs példája, aki kimondja a szót, ellenállás, halált választ és egy másféle, ismeretlen történelem írását. És akad, aki a halált választja.

A kommunisták mozdulatai meghökkentőek. Lázítanak, agitálnak. Nincsenek és mégis vannak.

Ősz eleje van, a háború utolsó szeptembere. Hajnalban elrejtett ejtőernyőket találtak a mezőség felső részén. Hármat.

Előbb a hivatalnokok döbbentek meg, aztán a parasztok. A nyilas patikus izgalmában a pizsamát is magán felejtette. Úgy szaladgál az utcán és magyaráz.

– Partizánok, itt? Őrültség… nincs terep, nincsen erdőség: kacsa, propaganda, olvashatják, mit csinálnak Erdélyben.

– De ha mégis igaz?

– Csak tévedés lehet, célt tévesztettek, ez itt hátország, itt nem lesz bolsi… A napokban vetik be az új farmotoros repülőket, lőnie sem kell, csak nekirohan a ratáknak…

A szeptemberi este hűvös már, az emberek házaikba húzódnak. Dermedt világ mozdulatlan csendje az éjszaka. Reggel partizánvadászatot hirdettek, mozgósítottak mindenkit, akit lőszerszám tulajdonosának tudtak.

Elöl a csendőrőrs menetel, kis távolságra utána a „fedezet”, élén egy madárképű alszolgabíróval.

A kis erdő előtti cserjés szélén tanácskozni álltak. Tartottak is az ismeretlentől, meg tanúi is akartak lenni a feltartott kezű vörösöknek.

A tiszthelyettes beordított az erdőbe:

– Adjátok meg magatokat… Ruky hore!

Nem válaszolt senki.

Megismételte. A civil puskások lehasaltak, a tiszthelyettes fél térdre ereszkedve vezényelt:

– Rajvonal, szökdelve…

Kilenc csendőr ugrott fel, de mielőtt elérték volna az erdő szélét, sortűz zúdult rájuk. A „nemzetőrség” ijedten szerterebbent, szaladt a bíró is. Két csendőr még egyszer felszökkent, aztán leroskadt: mindkettőt halálos találat érte.

A másnap kivezényelt katonaság már üresen találta az erdőt.

Sohasem tudni azt a pillanatot, mikor törik össze az emberben egy világ, s mikor kezdi érezni a jeleit már egy másiknak. Őszidő van, szedni kellene a szőlőt, üres tőkéken mezgerélünk szüretelés helyett. Naponta tábori csendőrök fésülik a hegyet, s mi ott lézengünk a gyilkos fésű fogai között, félig üres kosárral a kezünkben.

Már alig veszik az újságokat. A tanítók szájából hangzó lelkesítés már színtelen, mint a vizek folyása. Üres, súlytalan szavak, amelyeket a gyermeki fül is kivet magából.

A harmincnyolcban jött anyaországiak menekülnek. Éjszaka pakolnak, reggelre üres a szemben levő tanító háza is, az iskolaigazgatóé, a leventeparancsnoké, a postamesteré, a jegyzőé, a szolgabíróé, bíráké, vitéz trafikosé, katonaparancsnoké és a börtönőré. E föld közelmúltjáról s emlékezetemről ismét lehámlik egy réteg. Hirtelen keltek útra, sietve, bútort, berendezést, lakáskulcsot az ismerősökre, szomszédokra hagyták:

– Visszajövünk… ha megfordul a helyzet, visszajövünk – ezzel búcsúztak.

Hányan mondták már ezt előttük? Akit erőszak kényszerített innen útra, mind ezt mondta, ezzel búcsúzott: a csehek, a frontkatonák, a zsidók, az anyások, szép föld lehet a mienk, és vonzó…

De ki akarja védeni e föld jövőjét?

A háború harmadik esztendejében számtalan könyörgő kérelemre leszerelték apámat, és front mögötti szolgálatra osztották be. Egy év múltán megszökött. Górérakásokban és vermekben bujkál, reszketés minden óra és nap.

Elkezdődött a megvert seregek visszavonulása. Odafelé autókaravánok, vonatszerelvények siettették a menetelést, hazafelé már csak trénesekből áll a sor. A Kárpátoktól egyetlen szekérsor az országút, végeláthatatlan fekete vonal. Jönnek, zörögnek éjjel-nappal, mintha egész Magyarország a szekereken ülne. Lovak, szekerek, emberek, utak, por, szótlanság: éhes, szomjas, fázós menekülő katonák.

Siránkozó vénasszonyok a világ végét jósolják. Rongyos, kopott civil ruháért rabolt holmit, a halál torkában megtakarított zsoldot kínálnak a katonák. Az élet árfolyama óriásira nőtt, s minden szó, ami másról szól, hamuvá semmisül perceken belül.

De ki fogja védeni e föld jövőjét?

A kommunistákat hónapokkal ezelőtt táborokba zárták, akit itthon hagytak, annak még a lélegzését is számolják. Ki mer most a bomlásban is vérengző sereg ellen szegülni? A front és az otthon sebei már összeérnek: fájdalmaikat, veszteségeiket, hiábavaló szenvedésüket panaszolják az emberek nappalok és éjjelek hosszán.

Tehetetlen sóhajokba, hajnalba fáradó várakozásokba, imádkozásokba fúlnak most minden bajok. A paraszti félelem most a változhatatlanhoz menekül vissza, oda, ahonnan belekényszerítenék a világba. Igen, legalább az maradjon, ami volt mindennek kezdetén…

 

Reggel vagy este közeledtével egy ember jön a síkság felől. Mindennap elmegy a házunk előtt. Ismeri, tudja az utca minden kövét, mehetne bekötött szemmel is, tekintete mégis rászűkül a kapukra, ablakokra, a mozdulatokra. Megfeszülve, hiúzként figyel, ha üres az utca, ha katonáktól roskad.

Napszámos ember, úgy szólítják, Jóska, Molnár Jóska. A síkság és a szőlőrengeteg tartozéka, akárcsak kívüle annyian mások. Egyformák mind, egyformán hajlott hátúak a kapálástól. Úgy vannak itt, mint a barázdák és a szőlőkarók, emberemlékezet óta. Ez az ember kitűnik közülük, testét mintha két részből szabták volna. A lábak nyugodt léptűek, a fej feszülten néző, figyelő. Először ez üt a kíváncsi bámuló szemekbe: a szokatlan feszült figyelés.

– Már elindult a kommunista postás – mondja az öreg Haraszti, ahogy meglátja messziről az embert. Halkan szól, félelemmel, mintha a cipőjéhez beszélne, aztán fura-tiszteletadóan megigazítja kalapját. – Valahonnan jól eltanulták: előbb híreket szereznek, felderítik a terepet, majd tanácskozást tartanak…

Az ember a síkság legszélső házából jön, azon az úton, amelyen a piros-fehér-zöld honvédek jöttek harmincnyolcban a határ felől. Nézem őt, az utcát, a katonákat: gyermekszemem előtt forog, vonaglik a világ, az éjszakák és a nappalok egy merő nagy rázkódás, mintha egyensúlyát vesztette volna a föld, és az emberek fogódzó után kapkodnának rémülten. Úgy érzem, a gyermeki naivitás szeretne felnőtt lenni, a felnőtt pedig gyermeki ártatlansággá változni: az élet és halál szélén jó lenne szerepet változtatni, megszabadulni az emberi félelemtől az ártatlanság és bűntelenség javára…

A félelem mindenütt jelenlevő gondolatától hátrálni kezdek, s ekkor ismét találkozom a síkság felől jövő ember feszült, figyelő tekintetével. Nyugodt léptei és nézése két malomkő: malomkövek, amelyek megőrlik az emberi kíváncsiságot, a félelmet, a tehetetlenséget és a tétlenséget.

S a kép mindennap ismétlődik: a részeire bomló világ, az utakra szorult menekülő, félő, vad katonák, a félelem és a hírhordó napszámos ember, aki észrevétlen a szemembe nő, akivel akaratomon kívül azonosulok, mert bátornak látom és hiszem…

Tudják róla, hogy kommunista, tudják azt is, hogy a zsákudvarba viszi-hordja a híreket, mégsem árulják el. Akaratát nem ismerve, vakmerőségét tisztelik és láthatatlan erejét, amellyel belefúrja magát a bomló világ hasadékaiba.

 

A földek szélén lakók között mégis akadt ember, aki messzebb látott, mint az imádkozó félelem. A suszter- és szabóműhelyek homályában elhatározás született: mást tenni, mint a vonagló haldoklás.

Leczó Mihály szabómester ellenállást szervez. Már nyíltan beszélik, hogy a hegyen találkozgatnak, oda gyűjtik a fegyvereket. Felkutatták a három ejtőernyőst is.

Közvetlen a Kárpátok alatt megállt a front. Annyi a katona, hogy roskad alattuk a föld. Éjszaka hatalmas világító gyertyákat eregetnek testükből a láthatatlan repülők, s a kísérteties fényben emberfalkák menekülnek a hegy ösvényein. Mert ahogy meghallják a repülők közelítő zúgását, futnak ész nélkül a hegy hajlataiba.

– A pokol lehet ilyen, csak a pokol – panaszolja az öreg Haraszti esténként, ahogy lihegve kapaszkodik a vízmosta mély árokban.

Földre lapulunk, mélyedések és nagy fák árnyékába rejtőzünk a túlvilág lámpásai elől. Felettünk dörög, dübörög az ég, előttünk nagy tüzek falják a világot, tüzek, amelyek nőni és terjedni látszanak minden órával.

– Már az sincs, aki a tüzet oltaná – mondja szomorúan Haraszti.

Egyedül ő számít közöttünk férfinak, a többi asszony és gyermek. Haraszti most vezérünk, okosítónk, döntő szót csak ő mondhat.

– Mózes – Róza mondta ezt neki gyámoltalanul –, asszonyok és gyermekek Mózesa.

– Hogy vagyok én Mózes? – kérdi hunyorogva.

– Őriző pásztorunk vagy, Isten és ember nevében.

– Isten nem lehetek.

– Akkor emberek pásztora, őrizője.

– Igazán csak Isten őrizhet meg bennünket.

– Az ember is – mondja hangosan Róza –, Fánika is ezt mondta, mielőtt elvitték volna. – Ha az Isten ezt engedi, gyenge az ereje. Többször is mondta, olyan ember kell nekünk, aki félti a másikat, vigyázza, nem csak magára gondol. Őriző pásztora csak olyan lehet…

A széles utca felső végén reggeltől estig hatalmas zenekar fújja az indulókat. Itt vonulnak feszes sorokban azok, akiket még aznap magába fal a lövészárkok sora.

Már mi is front vagyunk.

A csendőrök már a házakban kutatják a szökevényeket. Hozzánk is bejönnek.

– A gazda? – kérdik szigorúan.

– Katona, nem tudjuk, merre van – hazudja reszketve anyám, és lassan az odúszoba ajtajához hátrál.

– Ez a sok ruha kié?

– Kabátok, öreg holmi.

– Szökevényeknek tartogatják?!

– Ezzel takarózunk.

A szabómester parancsnok tovább szervezi az ellenállást, azt javasolja, támadják hátba a frontot. Tervet dolgoztak ki: a hegyen kell gyülekezni, majd körülfogni a pihenő egységeket, megrohanni azokat, leszerelni a tiszteket, megakasztani a vonatközlekedést.

Az ejtőernyősök óvatosságra intettek: ekkora túlerővel szemben csak jól előkészített, szervezett akció vezethet eredményre.

Emberfeletti munka árán gyűlt a fegyver és szaporodott az ellenállók száma. Felkutatták és csatlakozásra bírták a nádasokban bujkáló zsidókat, aztán hozzájuk csatlakozott egy aknavető szakasz. Ellenállást szerveztek ott, ahol hasonlóra emberemlékezet óta nem volt példa.

A forradalom és az ellenállás minden könnyelműséget és óvatlan hiszékenységet vérrel fizet. Máig sem tudják, ki okozta Leczó Mihály szabómester letartóztatását és kivégzését.

– Bedőlt – így mondják. A hegyen megismerkedett egy katonatiszttel, aki szökevénynek adta ki magát. Terepszemlére készültek, találkoztak, a katona előzékeny volt, autóba szálltak. A szabómesternek már csak a holttestét sikerült felkutatni egy tanya közelében.

Ki árulta el, hogyan csalták tőrbe, hogyan lett a hősiesség lehetőségéből mártíromság, mai napig sem derítette ki a nyomozás. Csupán az tudódott ki, hogy kínozták borzalmasan, de nem mondott egyetlen áruló szót sem: példa lett és keserű tanulság.

Parasztőseim úgy hitték magukról, hogy ők a föld porából nőttek nemes, tiszta életre: munkára, ünnepekre és váratlan áldozatokra. Sátoros ünnepek, vasárnapok és az Istenhez fohászkodás pillanataiban a földhöz hajoltak közel. Életük hosszán csak a maguk fájdalmát érezték égig érőnek; a rossz esztendőket, a háborúba hívó parancsokat, a váratlan halálokat.

Így volt ez nemzedékek során: elviselték sorsukat, tudomásul vették a világot. Lázadásuk legfeljebb a lelkük széléig ért, földjeik mezsgyéin és emlékezetük végén már csitult haragjuk. Nem tudok ősömről, aki szembeszegült volna hatalommal, paranccsal vagy a reá kényszerített fegyelemmel.

Gyermeki értelmem előtt a szabómester kezdetben valami irdatlan magasságban lebegett. Nem értettem. Ebben az egymást taposó pokolban akadt egy ember, akinek a lelkében mégiscsak megérett a lázadás vakmerősége. A szabómestert azért nem értem, mert ilyen elhatározást még nem láttam egyetlen arcon sem. Vakmerőségét nem tudom hasonlítani senki cselekedetéhez.

Megölték. Kivégzőosztag elé állították, és golyókkal roncsolták halálra testét. E váratlan halál híre örvényként húz magához. Töltényeket gyűjtök a zsebembe, próbálgatom, hányat tudok markomba fogni egyszerre. Aztán bőrömhöz érintem a hideg vas hegyét, és nyomom, szorítom, amíg csak vér nem serked belőlem. Szúró nyilallás, ismeretlen fájdalom. Félelem és borzongás villan át rajtam. Próbálgatom a halál első pillanatát, a váratlan halál állapotát képzelem játékosan, naivul. Veszélytelenül.

Az anyja testéről milyen darabot tör le születésével az ilyen ember?

Akit puskacső elé állítanak, vannak-e gondolatai? Van-e utolsó gondolata?

Nagyapja neki is mesélhetett hegyekről, szelekről és még öregebb emberekről. Lehet, hogy akkor kezdett el gondolkodni önmagáról, két mese között. És akkor indult el először világjáró szegény szabólegényként a világ pereméről, hogy megérintse az embereket. A távolság nagy, alig is kifejezhető. Át kell lépnie az öregek visszafelé mosolygó emlékezetét, a lemondó imádkozást, a bakaemlékezetet, parasztok önzését, zsidók félelmét, a szegénység sóhajtozásait s a tehetetlenség iszonyú erejét is. Előbb le kell győznie e távolságokat, hogy elérhessen mások gondjaihoz, a világ gondjaihoz.

A szabómester élete hasonlítható sok emberéhez, halála senkiéhez. Másként halt nagyapám, másként Kőműves Kelemen, Kormoskendi, Fánika, Salamon. Másként halt apám is. Nagyapám, apám, életem öregjei csak a visszafelé utat ismerték. Ez az ember másfelé fordult, szembe mindennel, ami kicsinnyé és megalázottá teheti az embert. Másokért halt. Vallatták, alávetették mindennemű kínnak:

– Kik a társaid? Hol rejtőznek? Ha beszélsz, meghagyjuk az életed, beszélj!

– Nem!

Éjszakák és nappalok hosszán megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el az élet kísértése:

– Beszélj!

– Nem.

– Értelmetlen halállal halsz, elfelejtenek, kinevetnek.

– Nem.

– Fiatal vagy, alig tudod a test örömeit is. Megcsonkítunk. Beszélj!

– Nem!

– Egyedül vagy.

– Nem.

– Társaid, a kommunisták nem érdemlik ezt tőled. Beszélj!

– Nem.

Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen emberek élete és halála jelenti a más világ teremtésének első napját.

Hányszor ütöttek testére, hányszor csavarták fájdalomba végtagjait, nem számolta senki. Talán ő maga sem. Szóbeli tanúság nem maradt, írásbeli sem. Nem tudni búcsúját, az utolsó percek történetét, amikor a másodpercek már éveket fognak át. Nem tudni, ismerte-e az áruló nevét, de azt tudta, hogy a nagy emberi elszánások árnyékában ott vannak az emberférgek, a halálba menők mellett a gyávák.

Hogyan terem az ilyen ember?

Nagy síkság szélén vagyunk. Innen messzire látni. Az emberek közel vannak, itt azt is jól látni, aki rejteni kívánja magát. Itt nincs városok embertömege, ahol könnyebben alakul a közös akarat: összebújások vannak, kicsiny csoportok egymásba fogózása, szorítások görcse, rövid, sovány embersoros… S mégis, az idő nehéz kérdéseire készen vannak a válaszok, vérrel fizetnek, élettel, mint más nagy történések színhelyén.

Volt egy ember, akinek testrészeiben s idegeiben naggyá, erőssé, leküzdhetetlenné terjedt az igazság. Ilyen emberi magasságot nem láttam parasztőseim között.

Sok év távlatából elém nő a szabómester fájdalmas, megkínzott arca: nagy dolgokra szánta el magát, amit születésétől haláláig cselekedett. Próféták sorsát választotta. A hamis ítélkezés napján egyedül állt ott, egy szál ingben. Utolsó gondolatával vajon kinek adta át éveit, apjától, anyjától örökölt életét?

S e megkínzott arc kísért. Jelen van az időben, és sápadt, cserepes ajkaival kérdez: Hirdeted-e az én halálomat is?

 

A bomlott sereg éjjel-nappal özönlött visszafelé. Már nemcsak a széles országúton jöttek, megteltek a mezei utak, katonák sora kígyózik a Kisközre, onnan pedig a hegy ösvényeire.

Róza a ház előtt áll, fázik, hideg, nyirkos a levegő, nagy fekete kendőjébe takargatja magát.

– Nem látták a fiamat, nem találkoztak vele? Így volt, mint maguk.

– Nincs időnk a beszédre.

– Csak egy szóval mondják, egy szót mondjanak, meghálálom, sokat adok egy szóért, mindent, odaadom mindenemet, a házat, a szőlőt, a földeket…

– Itthon a fia ruhája, mama?

– Az tőle az egyetlen emlékem, őrzöm.

– Adja nekem, fiának állok… megleszünk…

Barna, sovány arcú katona áll az asszony előtt. Rózának mozdul is a keze, a meglepetéstől könny ömlik a szemébe, arcára, aztán megmerevedik.

– Nem, te nem vagy a fiam, én őt várom, neki is erre kell jönnie… Mit mondok neki, ha egyszer hazajön?

A hírhordó ember a háború utolsó napján is jön. Hajnal óta ágyúznak, a géppuskáknak percnyi időre sem áll be a szájuk. Az utca most akár a temető: néptelen, mozdulatlan, időnként katonák csoportja fut a széles utcán fölfelé. Vasárnap van, sáros, esős őszi nap, a harangok némán hallgatják a fegyverek zaját. Az emberek nagy része pincékbe, vermekbe bújt, tanácstalanul, félelemmel várják és számolják a becsapódásokat. Az élet-halál óráit éljük: a pusztulásét és a reményét. Ráfonódom a kapufélfára, a robbanások szüneteiben még itt is hallom a rejtőző asszonyok félhangos imádkozását, amely miatt kijöttem a pincéből. Az imák egyhangú, eszelős mondása most riasztóan félelmetes.

A síkság felől a hírhordó ember jön. Előbb káprázatnak vélem, fél szemem behunyom, úgy nézem kétkedve. Aztán a másikkal nézem, ő az. Úgy jön, mint minden más nap, lassú léptekkel, s feszülten figyelve. A robbanások pillanatában hirtelen felkapja a vállát. Most csak ő van jelen az utcán, a hírhordó kommunista ember meg a háború.

– Gyere velem – mondja parancsolón.

A Kisközön megyünk fölfelé, közel szorulok hozzá, mert félek. Sokáig nem szólt semmit, az utat, a hegyoldalt figyelte. Mozdulatait, szótlanságát magabiztosnak érzem.

– Ne félj! – mondja maga elé.

– Lőnek.

– Ne félj!

– Hová megyünk?

– A hegyre.

– Minek?

– Hogy mindent lássunk.

Az út a hegyoldalt körbe fogja, peremére hasalunk. Onnan tisztán látni a síkságot, látjuk a lövészárkok vonalát is. Felettünk repülő köröz, s időnként rácsap a vonuló hátvédcsapatokra. Az alacsony dombhát mögött már látni a támadó szovjet rajvonalat, feltűnnek, majd a föld nyeli őket, géppuskatűz kaszálja a domb élét, de a sötét, fekete vonal mégis makacsul közelít: óriás hurok, amit valami láthatatlan kéz a hegy lábához akar szorítani.

– Ezt nézd, jól jegyezd meg, amit látsz… Itt mindennek vér a fizetsége.

A földbe markoltunk, valahányszor robbanás vágott a hegy oldalába. Féltem. A postás szavai messziről jöttek, hullámokban értek hozzám, mint a fájdalommal küzdő ember beszéde.

Berki Sándor temetése után visszautaztam a városba. Minden időben vágytam a végeláthatatlan család-rokonság közelségét, most mégis jólesett elmenni tőlük. Egyedül lenni. Berki Sándor jól tudta, a szomorúság teher, súllyá válik, zárkózottá tesz. Rózával tulajdonképpen ez történt, egész teste egyetlen megkövesedett panaszos szó lett: beszéde és közelsége már fáraszt, lefelé húz valami ismeretlen homályba, s az emberek szeméből kiszárítja a sajnálkozás érzését is.

A tájat nézem, nagy távolságon folyóvölgyben kapaszkodik a vonat. Megérintjük a Tátra lábát, aztán ismét folyó völgyében kanyargunk sokáig lefelé. Szűkülő, szélesedő völgy, hegyalji kis tisztások, legelők, csupasz sziklaarcok, hegyek testét borító fenyvesek az ég kékségéig.

Úgy érzem, hogy a vonat hatalmas ekeként nagy, széles barázdát húz maga után, ezzel választja el a tegnap történteket a mai időtől. De az otthoni arcok és szavak makacsul jönnek, bukdácsolnak a barázda hegygöröngyein. Beledőlnek a hegyi patakok vizébe, majd rávillannak az ablakokra, jönnek kitartón.

Végül is megfáradnak, a képzelet és a lábak futása lelassul, az arcok visszamaradoznak, szemük érthetetlen gyermeki csodálkozással néz még egy darabig. Mire a nagyváros zajához érek, azok vannak már csak velem, akik a lélek és az emlékezet legbensejében kapaszkodtak meg.

Most jó tudnom, hogy egy mély barázda választ el az élet emlékeztető szomorúságától: nem kényszerít arra semmi, hogy emlékezzek, nem kell visszajárnom a sorsok és az élet mélységeibe.

 

Amíg eljártam, a nagy ház körül elkészültek az utak mindenütt. A szabályos utak szélén frissen gereblyézett a föld, a kis és nagy négyszögekben éppen most zsendül a fű. Az utak mentén fehér fényű lámpák sora várja a sötétség és világosság jöttét. Az utcai lámpák fényén túl estenként jól látni a Kárpátok hullámzó félkörét. Fákat is ültettek, díszbokrokat, a földszinten lakók aprócska körökbe virágot duggattak, hogy mindennap gyönyörködhessenek. Délutánonként vékonyka csöveket engednek ki az ablaknyílásokon, öntöznek.

Az erkélyek elejét futónövényekkel árnyékolják el a nap ereje és a kíváncsi szemek elől. Esték jöttével ide ülnek az emberek, gyertyát gyújtanak, poharak koccannak sokszor, nevetgélnek, kurjongatnak is, szórakoznak, örülnek. A háztömb udvar négyszögét ilyenkor gyertyafényes emeletek szabályos magassága határolja.

Ha reggel kinézek az ablakon, zöldülő nagy térséget látok: itt is minden szabályos, mint a házak belseje. Mindenütt szabályos szögek, az utak nem kanyarodnak, hanem derékszögbe törve fordulnak. Az utak szigorú szabályosságához igazodik a fiatal fák törzse is, mértanian egyenesek, gondolom, ilyen szabályos növésű lesz a füvek szára is, ha megjönnek a májusi esők.

A négyszögletű háztömbudvartól nem messzire felépült az iskola. Nagy építmény, valóságos kisváros. Kis és nagy, alacsony és magas épületkockák egymás mellett és mögött. Mezőnyi nagy udvarát nem kerítették el, csupán kis betontömbök sorával jelezték a határt. Jóságos király palotájához illő birodalom; csak éppen az ország határaival van baj, mert boldog, boldogtalan keresztül-kasul jár rajta. Az iskolaudvar utat rövidítő ösvények szövevénye, játszótér, pihenőhely, sétatér, találkák és szeretkezések helye is. Hatalmas rajzlap fehérségén lakunk, ahol a derékszögek ismétlődő mogorvaságában annyi gömbölyűség sincs, mint egy rajzszög kerülete.

Megnyílt két bölcsőde, téglalap alakú játékos kis épületek. Mindkettőhöz közel van az üzlet és a vendéglő. Az egy épületbe házasított üzlet és vendéglő lapos tetejű és kocka alakú: egyforma a bölcsődék udvarainak beosztása, a megszólalásig hasonlítanak a kinti játéképítmények, azonos az üzlet és vendéglők külseje, belseje is.

Alig vettük észre, felépült az orvosi rendelő is, földszintes T alakú építmény, tiszta, krémszínű rendelők sora.

Minden itt van közel: iskola, orvos, üzlet, kocsma. Csak ki kell lépni a házból, és benyitni egy másik ajtón: derékszögű, ismétlődő egyformasággal van jelen az élet kényelme.

E házak történetének kezdetén reggelenként libasorban vonultak az emberek: sárba-vízbe fektetett deszkadarabokon egyensúlyoztak, most meg csak úgy kiszóródnak a nagy üvegajtókon a sokfelé vezető utak irányába.

Míg el voltam itthonról, bevezették a telefont. Szép, formás készülék, friss a hangja is, csak éppen idegen. Ezelőtt kopogtunk, ha egymáshoz mentünk estenként, most telefonálunk előbb, kérdezősködünk, udvariaskodunk. A telefon idegen testként közénk feküdt, a világ távolságait megrövidítette, de a közeli ajtókat messzebb vetette egymástól.

Branyo, a valamikori erdészfiú egy délután berúgva jött haza. Nyugtalan volt és ingerült. A felvonóban járt le s fel zajosan: emeletenként megállt, és elkiáltotta magát:

– Hol vagytok, barátok? Miért kerültök, barátok?

Senki sem nyitott ajtót, de ez egyre dühösebb szavak átverődtek a falakon.

– Barátok, miért féltek tőlem?… Elbújtok, beszartatok, megtudtátok, ki vagyok, büdös lettem, kurvák.

Az ajtók kémlelőnyílásain figyelik Branyo útját. Félnek tőle, már fenyegetőzik, és az ajtókat rugdossa.

– Hol van a barátság, kurvák? Ha elmondom az igazat, leköptök, kurvák… Mi szerint forog ez a világ? Miért nem beszéltek, kurvák?

– Branyo – szólítom halkan a lépcsőházban –, Branyo…

Keresve tapogatózik le a lépcsőkön, hallgatózik, aztán továbblép.

– Kurva – dünnyögi magában az egyetlen, ismétlődő szót. – Hol vagytok?

– Branyo, gyere haza.

– Nem megyek… hol vannak a többiek, miért bújnak el?

– Gyere haza.

– Ne parancsolgass!… meddig fognak még nekem parancsolgatni? Hol vagytok, barátok?

Szép szavakkal addig szólongatom az embert, míg elérünk az ajtóig, s ott egymásnak feszülünk, haza akarom tuszkolni, de Branyo erősebb.

– Ha most velem jössz, nem bántalak – lihegi az arcomba.

Becsapódik mögöttünk az ajtó, ketten vagyunk a lakásban, a többiek valószínű elszöktek vagy rejtőznek az ember kiszámíthatatlan haragja elől. Branyo jobb karjával vasfogóként a nyakamba kapaszkodott.

– Hol az erdő, mondd, hová lett az erdő, mikor adják vissza? – sírja részegen az arcomba. – Amíg nem mondod meg, nem eresztelek el… Hol van a sok fa, mikor faljátok már tele magatokat a máséval, kurvák?

Másét prédáljátok, az apám erdőségét… Ő parancsolhatott hegyeknek-völgyeknek. Engem nézz meg, ki oszt nekem igazságot? Kicsoda? Kurvák nemzetsége, meztelenre vetkőztettetek, a nép érdekében, erdő kellett a népnek… Rosszabbak vagytok a jezsuitáknál…

– Csitulj, Branyo – próbáltam nyugtatni.

– Ne simogass. Megfogadtam, hogy a kárpáti erdőket a térképen is fehér foltnak nézem. Felejteni akartam, mindent, ami volt… És nem megy, érted? Kísértenek az erdők, az emlékek, a völgyek, a házunk… Valahányszor hazamegyek, torkon ragad a keserűség. Egy öreg szarvas még most is a kertünk végéhez jár. Engem keres…

– Inkább daloljunk, mondjuk el a te nótádat, Branyo.

– Nem! Ne így vigasztalj… Azt mondd, hogy lehet így kisemmizni valakit őseiből, vagyonából, az igazságából, mindenből?… Kárpótlást ki ad? Kártérítést az elveszett időért? Neked mondom csak, huszonöt éve várom, hogy azt mondják nekem, tévedés történt, uram. Pardon. Legalább ennyit… Én elégtételre vágyok, addig nem akarok meghalni… Néha ezért is iszom, hogy felejtsek, de az ellenkezője történik, feltör belőlem valami gonosz, a várakozó gonosz, pedig nem akarok az lenni, félek a gonoszságtól…

Szobáról szobára rángat magával, és egyre hisztérikusabban ordítja:

– Vallj színt, kurva, közülük való vagy te is, még a szarunkat is irigyeltétek. Kivel számoljak el, melyik hivatalnak nyújtsam be a számlát?

Hadonászó bal kezével belevág a nagy szoba ablakába, s kezéből sugárban fröcsköl a vér. Ettől még jobban megvadul, falon, üvegen, bútoron, arcomon, ingemen patakokban csorog a vér. Segítségért dörömbölök a falon, lefut a felső emeleti orvos, de ijedtségében nem tudja, mi a tennivaló.

– Az erdő, kurvák, a készbe jó volt belebújni – Branyo artikulátlanul ordít, magánkívül vergődik. Csendőrök jönnek, mentők. Minden végtagját külön szorítják a földhöz… Bámulók sorfala között viszik el Branyót, a folyosó végén áll a szépasszony is, rózsaszín háziköntösben, arcán tettetett sajnálkozás.

– Bámultok – nyöszörgi Branyo –, erre mindig akad ember, marha fapofák, magatokat nézzétek előbb…

Két nap múltán hazajött Branyo, biztonságot vesztett, megvert kutya: alázatosan köszönget, de nem néz az emberek szemébe.

– Ne haragudj – veti felém egy reggel –, a többieknek is mondd meg, ne haragudjanak, megtörtént.

Ettől kezdve félnek Branyótól az emberek. Mennél alázatosabban közelit, annál inkább tartanak tőle. Az ordító részegség óta valami állati alázat kövesült Branyo tekintetébe, bűntudattal mondja a köszönést is, magányos lett. Beszélgető, italozó társaságba nem hívják, törés mélyült köré észrevétlen. Esténként sokáig az ablakban könyököl, cigarettázik, a Kárpátok vonalát bámulja, és motyog magában.

 

Esküvőjük óta a szépfiú keveset jár a házba, talán csak egyszer volt Májával, akkor is unalmas társasjátékkal őrölték az estét.

– Mi lesz tovább? – kérdi tőlük elmenőben a szerkesztő.

– Velünk?

Zlatko az asszonyra pillant, mielőtt szólna vagy kérdezne valamit. Mája halk szavú királynő lett.

– Berendezkedünk, aztán élni fogunk.

– Mindenetek van… egzisztencia, szerelem, autó, lakás, nyaraló… Nem panaszkodhattok.

– Az élet sohasem teljes.

– Te pedig erre vágytál, Mája. Biztonságot akartál magadnak, megkaptad.

– Egyetlen állapot sem befejezett.

– Akkor most mi következik? – kérdi gúnyosan a szerkesztő.

– Művelődni fogunk, utazni… a természetet járni.

– Szüntelenül magatokra gondoltok.

– Te pedig ítélni szeretnél folyton, kérdéseket teszel föl, aztán ítéletet mondasz, mint a bírák. Profi ítész – nevette Mája a szerkesztőt.

– Ne fáraszd magad – mondta Zlatko –, elmondjuk keresztkérdések nélkül is: az életből csak annyi terhet vállalunk magunkra, amennyi a jóléthez szükséges, a mi jólétünkhöz. Tetszik érteni? Mások javára ne terhelje magát az ember.

– A komformizmus primitív filozófiája.

– Nevezd, aminek akarod… Miért? Te is eszel, iszol, nők után koslatsz, ha úgy adódik, szeretkezel, mint általában mindenki más. Aki ennél többet akar, annak be kell állnia a sodrásba, kockáztatnia kell, vállalni mások dolgait is… Én alkalmatlan vagyok erre, ismerem magamat. Nem akarok túl sokat az élettől, viszont azt a keveset biztosnak akarom tudni.

– És te, Mája? Hisz te más vagy.

– Ki kivel hál, olyanná vál – mondta Zlatko fehér fogsoros nevetéssel.

– Ezt te tartod így, szépfiú – ejtette kimérten a szavakat Mája –, ez mind, mind felesleges okoskodás, bizonyítanunk kell állandóan, bizonyítanunk kell életünk értékeit… Öt vagy tíz év múlva kérdezz meg bennünket, szerkesztő, mikor már lesz honnan visszanéznünk.

– Akkorra te leszel az országos főkérdező – nevetett gúnyosan Zlatko –, profi kérdező, ügyész vagy ilyesmi…

– Anyátok megbékélt már?

– Önállósulni akar. Azt hajtogatja, kitúrjuk a lakásból. Külön akar költözni. Szerinte az ember függetlenségét és önállóságát őrizze elsősorban, ha teheti, haláláig.

– Pedig téged az életénél is jobban szeret, Zlatko.

– Látod, vannak előbbrevaló emberi érzések is, mint a szeretet.

– Majd hívjatok fel! – szólt vissza Mája a lépcsőházból.

A szavak felkúsznak a falakra, majd lehullanak az emeletköz mélységébe. Zlatko nehéz medveléptekkel topog lefelé, Mája lábujjhegyen libben lépcsőről lépcsőre; könnyedén, akár a táncos éjszaka közepén: madarak búcsúznak így a tavaszi fák ágaitól. Mája is ezt teszi, testével búcsúzik azoktól a távolságoktól, amelyeket szemével, lépéseivel, idegeivel megszokott.

– …hívjatok fel! – visszhangzik még egyszer a lépcsőház mélyéből, aztán Mája beleröppen a másfelé járó emberek seregébe.

Míg a bakaemlékezet térségeit jártam, az árvai házaspárnak gyereke született. Este-éjszakánként három emelet magassága gyermeksírással telik meg. Ez az első gyerek, aki ideköltözésünk óta született. Napközben hordják, viszik, kézről kézre adják, mutogatják, mint a világ nagy örömét. A gyermek növekedése észrevétlen futó idő: apám első tábori lapját olvastam újra, mikor megszületett; mire végigvergődtem a háború földjén, már járt és beszélni kezdett.

Most már az állóka lábához kötik a lábát esténként az árvai egyetlen nyakkendőjével, onnan nézi a kártyázókat, és könyörög:

– Dösd el a lábam, a lábam dösd el, a lábam.

– Csend! – szól rá az apja.

– Dösd el a lábam, dösd el.

– Csend!

– Táncot tudok, tudok táncot, dösd el a lábam.

A szobában ugyanaz a kis rózsaszín fényű lámpa világít, mint az éjszakai nagy táncok idején. Félhomály van, lassú árnyékok mozdulnak a falon. Hárman vannak az asztal körül, az árvai, a szépasszony férje és egy szakállas zenész. Römiznek minden este és mindig csak ott, az árvainál. Vacsora végeztével megszólal a telefon, a morva zenész hív elsőnek, a szépasszony férje:

– Nem zavarok?

Másodszor a szakállas zenész hív:

– Jöhetek?

A morva zenész bort hoz magával egy hosszúkás pohárban, és kevéske kávét, amit az est közepén alázatos mozdulatokkal megfőz magának a konyhában.

– Önkiszolgálás – mondja szárazon a szakállas –, mindenki magának – és gúnyos képpel megkeveri a kártyát.

Az árvai felesége egy ideig járt-kelt körülöttük, mosolygott, kínálgatott, kibicelt is, aztán megunta az esték állandó és fáradhatatlan vendégeit. Mostanában már elmegy otthonról, ha megjönnek.

A ház első gyermekének szabadulni akarása legalább olyan makacs, mint a kártyások játékszenvedélye. Míg le nem töri az álom, estéről estére ismétlődik az idill és az egyenlőtlen küzdelem:

– Dösd el a lábam…

– Várjál!

– Dösd el, táncolok.

– Várjál!

– Dösd el.

– Hallgass!

A gyermek megszeppen az indulatos hangtól, elmázolja szemében a könnyeket, majd újra kezdi:

– Dösd le a lábam…

A kártyázás vége az éjszakába nyúlik. Álmosan pislognak egymásra, restek már az eredményt összeszámolni is. Lomhán az erkélyre ballagnak egymás után, belebámulnak a négyszögletű háztömbudvarba, majd az eget nézik ásítozva, meg a még világító ablakokat. Jobbra a bíró világít fáradhatatlanul, tanulmányoz valamit. A lány is fenn van még, éppen velük szemben világít; a széles, nagy ablak mögül pirosló félhomály támaszkodik a sötétre.

– Ez éli világát – mondja közönyösen a szakállas.

– Miért?

– Szabad, nem függ senkitől, maga választja meg a társaságát, nem ismeri az unalmat.

– Legtöbbször ez látszat.

– Miből gondolod?

– Ismerem.

– Honnan?

– Zlatko esküvőjén találkoztam vele. Együtt töltöttünk egy éjszakát.

Az árvai az ajtófélfa közé feszül, és a szemben levő ablak rózsaszín fényét nézi mereven. A szakállas ideges mozdulattal a mélység sötétjébe pillant, aztán kérdően rám táncol a tekintete.

– Hármasban voltunk, a lány, Gabo, a szerkesztő, és én.

– Mit csináltatok?

– Csak úgy beszélgettünk.

– Mesélsz.

– Finom, hosszú ujjai vannak a lánynak, könnyen fogja a poharat, simogató tapintással. Ha ül, kezével alig is tesz más mozdulatot. Simogat: abroszt, szalvétát, karjait, vállára borított nagykendőjét.

– Mit keresett az esküvőn?

– Ő volt a pótmenyasszony… „Pótbarát és pótfeleségjelölt.” Magáról mondta ezt… „A szépfiú ilyen, neki mindenből több van, sok.”

– Hogy került közétek?

– Meghívtuk az asztalunkhoz. Virágot vettünk neki, ő meg érdekesen különválogatta egymástól a fehér, piros és sárga rózsákat.

– Elkeseredett?

– Csalódott… Még szereti Zlatkót, és reménykedik, talán már nem is a fiúban, inkább a szerelem erejébe kapaszkodik. Megalázott állapotában is telve van várakozással.

– Miért nem álltál költőnek, íródeák? – nevet rám tettetett közönnyel az árvai.

– Megvigasztaltátok?

– Nem szorul alamizsnára, annál büszkébb és okosabb. Tudja és mondja is: „A fiatalságot, szenvedélyeinket, a szerelmet nem lehet átugrani, a csalódást sem, semmit sem.”

– Mi a foglalkozása?

– Tanítónő.

– Mit tanít?

– Nem mindegy? Különben nem titkolózik, nincsenek szemérmeskedő gátlásai sem. Szinte kérdezés nélkül mondta:

„Huszonnyolc éves vagyok, apám tisztviselő, szeretem az éneket, a zenét. Különösebb kedvtelésem nincs, hajadon vagyok, a mai naptól igazán szabad… Rövid életrajz. Mit nem mondtam még el? Kétszer voltam Angliában, csak úgy önszorgalomból, tanulmányúton. Először mosogatásból tartottam el magamat, másodszor csomagolólány voltam… Jól tanítok, azt mondják.”

– Ennyire közlékeny?

– Az. Magát mondja, a helyzetét… Táncoltunk is.

– Hol?

– Még a vendéglőben.

Az árvai és a szakállas zenész a sötétség és a világosság határára feszült kíváncsi ábrákká váltak. Az erkélyről betuszkoltak a szobába, és maguk közé fogtak a kereveten.

– Így volt a lány is, középütt. Ha ültünk, ha álltunk vagy akár táncoltunk, mindenütt középre helyezkedett. Egy lassú tangó közben meg is mondta:

„Bosszantana, ha ez az érdekes és véletlen háromszög idő előtt felbomlana. Kérem, ne játsszunk egymás háta mögött. Utálom az ágyrajáró szerelmet… Talán ez is a bajom, már túl érzékeny vagyok, sokat vártam, és hamar megérzem a dolgok olcsóságát, aztán megmerevedek, és egyedül maradok a monológjaimmal…”

– És a zenekritikus, Zlatko? – kérdeztem a lánytól.

„Szépen kezdődött, szabályosan. Koncertekre jártunk, minden héten egyszer, pénteken… Ez volt a hét ünnepnapja. Zlatko magyarázott, igazán ő szerettette meg velem a zenét. Ezt az időt úgy könyveltem el magamban, mint a szépség korszakát. Egy alkalommal Roberto Benzi vezényelt, a valamikori csodagyerek, be is mutatott neki Zlatko. Akkor én azt hittem, hogy Zlatko is nagy zenész vagy legalább tudós lesz, nagy ember, mint a csodagyerek… Ez a kezdetek szépsége és gondtalansága.”

– A lényeget mondd! – szólt rám a szakállas.

– Aztán hazaindultunk. Ezt a lány határozta el hirtelen.

– Mire gondoltál abban a pillanatban? – kérdezte az árvai.

– Örültem a lánynak. Ahogy az esküvői ebédről elment Mája és a zenekritikus, azt hittem, hogy a szerkesztő és én elválunk egymástól, s külön-külön beleveszünk az estébe. Mégis akadt egy kapocs, ami összefogott, együvé tartott bennünket. A lánnyal valami folytatódott. Örültem neki.

– Nem félt tőletek?

– Talán igen, de ez másféle félelem volt. Ő ugyanis már megérezte a magányos élet veszélyeit, s ettől félt. Ez már az egyedüllét félése volt, ezért figyelte folyton a kört, amiben állt. Egyedül és a mások társaságában is a maga helyét akarta tudni, pontosan. És főleg újramondani az elmúlt napok szépségét, hogy megsokszorozza a szép időt.

Az árvai felállt mellőlem, lépett néhányat, belebámult a szemben levő ablak rózsaszín fényébe, majd megállt, várta, hogy tovább mondjam:

– A jezsuiták templomának ajtaján nagy fényességgel orgona- és énekszó ömlött az utcára. Megálltunk. A lány felment három lépcsőfokon, aztán elbizonytalanodott.

„Érdemes imádkozni?” – kérdezte felénk fordulva, és elindult felfelé a lépcsőkön.

A zene egy darabig jött utánunk, aztán elmaradt tőlünk, ahogy befordultunk a Városház térre.

„Érdemes imádkozni?” – kérdezte másodszor is.

Sok utcát jártunk, mégsem tudtunk neki válaszolni. Hiába szóltunk másról, ő csak ezt akarta hallani.

„Imádkozni, imádkozni… Érdemes-e? Fiúk, lányok, járókelők, mondjátok meg, válaszoljatok… Van-e foganatja a fohászkodásnak?”

Fal sarkához dőlt, majd egy padra csúszott, kis időre kezébe temette arcát, és így maradt mozdulatlan.

„Bocsássanak meg… Az én életem a nagyanyámmal kezdődött, nagyanyám meséivel és imáival. Mese és imádság, így fejeződtek be a napok, csendes, sejtelmes suttogással… Jancsit és Juliskát egyszerre ismertem meg Szűz Máriával, Babszem Jankót a kis Jézussal, így emlékszem.”

„Ne rontsuk el az estét” – mondta neki Gabo kedveskedve.

„Ha unalmas, ne hallgassák – válaszolta a lány. – Én most olyan állapotban vagyok, hogy beszélnem kell, mondanom kell a dolgaimat… Sajnos vég nélküli monológ ez, mondom már akkor is, ha egyedül vagyok, így talán megkönnyebbülök. Sokszor úgy érzem, a szavak síkosak, megyek, kapaszkodom, s amikor már lennék valahol, visszacsúszok, és kezdem elölről a miérteket…”

„A szépfiúért is imádkozott?” – kérdeztem a lánytól.

„Eleinte nem, fölöslegesnek tartottam, de amikor megéreztem, hogy elmozdul mellőlem, akkor ahhoz is kaptam, az imához.”

„Elavult dolgok” – csípett bele a szerkesztő.

„Azt magamnak kell tudnom, mikor öregszik el bennem valami.”

– Hagyd az ájtatos beszédet, ne ezt mondd – szólt rám ingerülten a szakállas zenész.

– Gabo, a szerkesztő, magának akarta a lányt. Egyedül kívánt vele maradni. A lány tárgy lett köztünk, néma alku tárgya. Gabo folyton bökdösött és kacsintott rám, hogy távozásra bírjon. Szabadulni akart tőlem.

– És lány? – kérdezte a morva.

– Hajlongott köztünk nevetve, középre helyezkedett mindig.

– A lakása milyen?

– Kedves, meleg hangulatú. Az ablak mellett virágbokor, valóságos kis kert. A sarokban subával takart heverő, a fal mentén hímzett párnák. A bejárati ajtó fölött fazekaskéz munkálta agyagtányérok. A szoba szabad sarkát fényképek töltik ki: gyermekarcok, nők, férfiak, legfelül törött öregasszonyarc. A képek alatt tengeriháncs… A szépfiúval öregasszony néz farkasszemet, nem tudom, mióta vannak így. Látásuk tengelyében a lány: él, mozog, fekszik, tanul, reménykedik. Itt is középütt van.

„Ki ez?” – kérdezte a szerkesztő az öregasszony képére bökve.

„Nagyanyám.”

„Az imádságos?”

„Igen.”

„Itt is kísért?”

„Én tettem oda: akit egyszer megszerettem, képtelen vagyok kitörölni magamból. Az ő sorsa is kereszteződik bennem.”

– Aztán vetkőzni kezdtetek – nevetett irigyen az árvai.

– Megkínált, van egy hosszúkás szekrénye, kész italparadicsom. Francia, olasz, spanyol, magyar, orosz márkájú üvegek elegáns, csillogó sora; főúri kastélyok bárszekrényeibe illik ilyen választék.

– Mit választottál?

– Martellt.

– Honnan vette azt a temérdek italt?

– Volt egy olasz barátja, akinek ez volt a hobbija. Szenvedélyes italgyűjtő volt, tőle örökölte. Maga mesélte: „Voltak pillanatok, mikor tetszett nekem, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, vakon házasságot kínált… Nem tudtam szeretni, akarnok volt, erőszakos. Voltam náluk is, Palermo alatt laknak, jómódú polgárok.”

„Nagyasszony lehettél volna” – incselkedtünk vele.

„Vagy előkelő alattvaló. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy pillanat, egy elhatározás elfordítsa fölöttem az eget, apámék házát, ezt a várost, a Dunát, a szerelmes utakat. Ennél többre becsülöm a függetlenségemet… Viszont megmutatta Olaszországot, városaikat. Jobb nem emlékezni: Velence, Pádua, Modena, Verona…, a szerelem és a bölcsesség helyei. Elszöktem tőle, és egyedül jártam az utcákat, simogattam a szobrokat, a falakhoz dörgölődtem. Megrészegítettek a kövek, érdességük véresre horzsolta a bőrömet. Az igézet lehet csak ilyen. Képtelen voltam betelni, szinte jólesett, ha a karcolások nyomán kiserkedt a vérem… Voltam Veronában, Júlia házának udvarán. Talán ez a világ egyetlen helye, ahol búcsújáró sokaság bámulja a szerelem helyét. Órákig álltam Júlia erkélye alatt, és magamban szólongattam őket: Rómeó, szerelem, gyere elő, várlak, Rómeó… Benito, így hívták olasz barátomat, nem tudott szerelemre melegíteni, de a kövek igen, azoktól és a szerelem legendájától maradtam terhes.”

– Megint elkalandoztál, íródeák – szólt rám gúnyosan a szakállas zenész.

– Aztán pertut ittunk, Gabo kezdte, rámenősen. Szervusz, mondta a lánynak.

„Így nem, első látásra nem szoktam tegeződni” – tiltakozott.

„Kivételesen a szerelem idejére, a mai nap rendkívüli.”

„Kivételesen” – kértem én is a lányt.

„Én esztendőkkel mérem az időt.”

„A rendkívüli esztendőre. Legyen ez az év rendkívüli.”

„Fekete és fehér esztendőkre osztom az életem, attól függően, mit hoznak.”

„Akkor a jó évekre, a fehér esztendőkre, szervusz, mondta a szerkesztő, és faágkarjával magához ölelve csókolta meg a lányt. Te is szervusz, lépett hozzám.”

„Hány fehér évet éltél eddig?”

„Össze kellene számolnom.”

Az ilyesmit legjobb súgva cselekedni, sötétben, kettesben, meztelenül – nevetett az árvai.

– Elmondta az életét…

– És ti hallgattátok?

– Igen.

– Meddig tartott ez a szép mulatság?

– Reggelig.

– Népművelők gyagyasága, mindenkit meg kell hallgatni…

– Nincs bennetek fantázia…

– Reménytelen eset vagy, íródeák…

– Gyerünk aludni – ásított a morva zenész.

– Várj! – szólt ingerülten a házigazda. – Mit mondott magáról a lány?

– Mindent elbeszélt, mindent.

– Játszott veletek.

– Nem, az alakoskodást megérezni.

– A szerelmeit is elmondta?

– Igen.

– Hát az eseteit?

– Azokat is.

– Szüzessége történetét…

– Nem hagyta ki azt sem, elmondta apját, anyját, rokonait, összes fiúismerősét, mindent, a fekete és fehér esztendők mindegyikét.

– Most akkor te gyónjál meg, íródeák, úgy mondd, ahogy a füled hallotta – állt elém a házigazda árvai.

– A bizalmat nem lehet így bemocskolni.

– Mi is szeretnénk ismerni a lányt, olyan jogunk nekünk is van hozzá, mint neked – mondta ingerülten a szakállas. – Miért ne? Az őszinteség kiterjeszthető, a bizalom is…

– Egy olyan éjszakát képtelenség visszaadni. Ahhoz a lány jelenléte kell, az ő hangja…

– Legalább valamit, íródeák.

– Idézzük meg a lányt, csak úgy, képzeljük ide.

– Milyen a hangja?

– Beszédesen meleg.

– Mit kérdezünk tőle?

– Mindegy, csak legyen itt, és beszéljen.

– Ostoba képzelődés – ásított másodszor is a morva. – Képzeletbeli nő nincs, és mindent úgy sem mondhat el. Marhaság.

– Valamit, mondjuk, az első szerelmét, azt, ami egész életére megfesti az ember testét.

– Kezdd el, íródeák, beszélj, úgy mondjad, mintha a lány emlékezne.

„Harmadikos gimnazista voltam, és beleszerettem egy osztálytársamba. Két évig fel sem figyeltem rá, eljártunk egymás mellett. Aztán megtetszett, úgy, minden különösebb ok és indok nélkül, ahogy a szerelem jön. Nyakig, fülig, testem tetejéig lángoltam. Eleinte palástoltam, védtem magamat. Hasztalan…

Két esztendeig titkoltam istenszeretetemet. Az órákon iszonyodva hallgattam a történelmet, a társadalom tapasztalatát, a materializmust, a dialektikát. Szenvedtem, szó nélkül, némán. Féltem, hogy kinevetnek vagy megtorolják másféle gondolkodásomat. Addigi életem nyugalma makacssággá zavarodott bennem. Konok lettem, el voltam szánva, hogy kitartok hitem és igazam mellett, inkább nem szólok, nem beszélek, hallgatok magamról… Persze, vergődő gondolataimról jöttek, peregtek a szavak: »mert a materializmus, mert a dialektika szerint…«

Egyedül a szerelem nyitott rajtam aprócska rést, amin keresztül kileshettem, és megérinthettem a világot. Szép volt, az emléke talán még szebb, mint a valósága volt… Még utólag is visszafájnak a dolgok, merő küzdelem volt mindennap. Viaskodtam az Istennel, önmagammal, a szerelemmel. Lázító szerelem volt, bántó, fájdalmas. Mert a szerelem képében az a fiú szüntelen csak kérdezett, kérdezett, ha meg nem válaszoltam, beszélt, prédikált indulatosan. Az örömet alig érintettük, csak nagy ritka pillanatokban, amikor már erőnk csappant…

Szabad estéken mozikban bújtunk meg. Utána szűk kis utcákban jártunk a város szélén, friss, gyermeki szerelemmel ölelve egymást. Furcsa mód alig volt alkalom, hogy ne botlottunk volna olyan szóba, amely indulatot lobbantott közénk…

Én védekeztem, a hitemet védtem és az Istent, a fiú pedig támadott, kérdezett, faggatott…

Tavasszal és nyár elején a hegyek felé mentünk, a völgyek oldalára, füvek és virágok szigetére rejtőztünk. Volt köröttünk számtalan szép, a színek sokfélesége messzi utakra csábított. Hasztalan. Nem mentünk arra, vitabeszédeket mondtunk, morzsoltuk, pusztítottuk egymást, mint a nagy haragvások gyűlölködő ellenségei: a világ gondját vettük fiatalságunkra. Háborúk harcosai nem lehettünk, lettünk a szavaké és a gondolatoké. Szerepünk volt, szöveget mondtunk fanatikus makacssággal, egymás ellenében… S minden szerepben én voltam a vádlott…

Jártuk a tavaszi ösvényeket, ültem a fűben, néztem a virágokat, álltam erdők árnyékában, és vártam, vártam a szerelmet. Vágytam, hogy érintsen, dúlja fel testemet és vérezzen fel… A karok, amelyek öleltek, simogattak és vádoltak egyszerre.

– Maradi vagy – mondta.

– A felfogásom más.

– Fiatal vagy, mégis öreg világban élsz.

– Ilyen vagyok, nem kényszerítem magam senkire.

– Meg kell változnod.

– Azt nem lehet megparancsolni.

– Akarnod kell.

– Az én világom más. Te is csak az örömöket akarod tőlem.

– Üdvözülni akarsz?

– Ne csúfolódj!

– Meg kell változnod…

Itt kezdtük és végeztük. Találkozásaink, vasárnapjaink nagy ideje ráment az egymást tépő vitákra. Úgy jöttünk hazafelé, mint akiket a malom kövei közül húztak ki…

Valami idegességet örököltem, s a felgyülemlett feszültség szúró fájdalom formájában térdembe, bokámba és csuklóimba gyűlt… Az is megtörtént, hogy a fiúm az est közepén ott hagyott az erdőben egymagamra, ő pedig elrohant vad csikóként…

Észrevétlen kettéosztódtam, két lelkem lett. Hol és mikor kezdődött, nem tudom. Jött. Valamikori makacsságom meghátrált. Imádságos nagyanyám egyre kisebb helyre szorult, már elfért egy kép szűk keretében is…

Másik lelkem kívülről jött, sószemekként tapadt a pórusaimba, átette magát a bőrömön és minden szervemen…

A fiú állandóan rohant valahová, szervezett, agitált, szerkesztett. Cipője, ruhája gondozatlan, többet fésülködött, mint a lábát mosta. Az iskolai ünnepélyeken Majakovszkijt szavalt. Nekem az tetszett benne, hogy őszinte, őszinték voltak durvaságai is…

– Mi az apád? – kérdeztem tőle.

– Kőműves, falrakó kőműves.

Válaszát fölfelé mondta az emberek arcába. A homlokukra nézett, még azon is túl, a magasba, olykor lopva megfordultam, és kíváncsian követtem tekintete irányát.

– Hová nézel?

– Fölfelé, messzire, apám is a házak csurgóját nézi előbb, lejjebb alig is megy a szemével.

– Milyen az apád?

– Ember, rendes, mint az emberiség.

A májusi felvonulást egy sportpályán gyakoroltuk be. A fiú vezényelt: egy, kettő, egy kettő… Nagy, tégla alakú tömbből pillanatok alatt csillaggá formálódtunk. Indulókat énekeltünk és jelszavakat mondtunk lépésre, ritmikusan: »Él-jen má-jus el-seje… Proletár, balra át, veled vagyunk, proletár…«

Előbb kínos kényszernek éreztem mindezt, aztán engem is magával sodort a lelkesedés. Lopva a fiút lestem, és léptem: egy, kettő, egy, kettő. Határozott volt, számolt, vezényelt, utasított. Érdekes érzés, mikor ilyen fegyelmezett sokaság fogja magába az embert… Valami olyat éreztem, hogy most veszem birtokba az életet, az utcát, a házakat, a tereket, a várost, a Kárpátokat és még egyszer nagyanyámat, apámat, anyámat, és ezt a fiút is, aki azt mondta magáról, hogy forradalmár…

Fontossága nőtt köröttem mindennek: reggeleknek, tanulásnak, vitáinknak, tanáraink beszédmodorának, szavajárásának, sajátos mozdulataiknak, minden jó és rossz szavaknak. És még akartunk oldani minden problémát, a magunkét is, a másokét is, az egész világét…

Az imák megtanult szövege észrevétlen kopott rólam, eltűnt, mint a gyermekévek meseösvényei… Bennem nem a hit volt, hanem az akarás szomja, a reménykedés életem jó valósulásáért…

A májusi felvonulás délutánján a hegyek felé mentünk. Sokáig gyalogoltunk, messzire kívánkoztunk, ahol csak mi leszünk s a fák, a fű meg az ég. A fiú kabátján feküdtünk, és örültünk, hogy süt ránk a nap.

– Te már az enyém vagy – súgta az arcomba.

– Szeretlek.

– Félsz tőlem?

– Nem.

– Miért nem akarod, hogy hozzád érjek?

– Nincs itt az ideje.

– Bigottság. Nászéjszakát vársz?

– A dolgok természete szerint…

– Nem hiszel nekem?

– Szeretlek. Én is akarom, de nem most, még nem.

– A szerelem szabad, a szerelem jogot ad.

– És a házasság?

– Csökevény.

– Honnan tudod?

– A szabad szerelem kora jön…

– Nem hiszem.

– Bizalmatlan vagy. Ha akarod, elmondom mindenkinek, hogy szeretlek, bennem nem fogsz csalódni.

– Magamtól is félek, bennem is vér folyik.

– Régiesen értjük a szerelmet. A testi együttlét felszabadítja az embert.

– Ez a legnagyobb vagyonom, a testi tisztaságom.

– Ki mondja ezt neked?

– Anyám meg mások is…

– Rosszak a barátnőid… Szemináriumot tartunk erről is, mondja el mindenki a véleményét, ott, nyilvánosan.

– Ez nem oda tartozik.

– A szocializmusban nem lehet titok, a magánélet társadalmi ügy… Ismernünk kell az emberek gondolkodását.

– A szerelem nem ideológia.

– Mindenben van ideológia, csak eddig ezt nem tudtuk…

– Te tulajdonképpen miért szeretsz engem?

– Szép vagy, barna a bőröd, őszintén beszélsz… Te nem vagy ellenség, téged meg kell nyerni, meg kell győzni.

– Miről?

– Az életről, a szocializmusról meg a csökevényeidről.

– Én kívánom az emberi tisztaságot… Nem lehet egyszerre mindent a tűzre dobni, leányságot, tisztességet… És mi lesz azután?

– Mások is vannak így, szeretik egymást, és együtt élnek, ez a természetes.

– Nem akarom őket utánozni.

– Magadat lopod meg, a test nélküli szerelem önkínzás, a vénlányok lehetnek ilyen makacsok.

– Ebben nem akarok senkire sem hasonlítani.

– Add magad…

– Nem.

– Kívánlak…

– Nem.

Ilyenkor felugrott mellőlem, és elrohant. Cél nélkül tört át bokron, úttalan utakon, csak az ágak mozgásából láttam, merre ment. Rendszerint csak másnap találkoztunk az iskolában. Félszeg volt minden mozdulata, restellte magát. Nem szólt hozzám, hallgatott tompultan, mint akit megkínoztak éjszakai álmában. A hét végén én juhászodtam hozzá, megsajnáltam, utólag fájt, hogy megaláztam. Jött mellettem, a szavakat csak dobálta rám vad mozdulatokkal, s feljöttek a csillagok, mire megfogta a kezem…

És kezdődött minden elölről, a viták, a találkák, a völgyek keresése, ölelkezéseink és a fiú makacs követelőzése. Nekem egyre nehezebb volt ellentmondanom, már remegve ejtettem a tiltakozó nemeket. A hosszú vasárnapok után kimondhatatlan érzések rohantak meg, égett a combom, a karom, a vállam, a mellem. A többiek már rég aludtak, de én még mindig hánykolódtam, vergődtem, amíg az ágy és az éjszaka el nem szívta belőlem az izgalmat…

Erről általában keveset beszélnek, a leányság testi izgalma sokszor kimondhatatlan: önmagunk lassú égetése. Védekeztünk, de ellenállásunk tulajdonképpen kínlódás, magunkba fojtjuk azt is, amit szeretnénk, És nincs kinek beszélni róla, s vannak érzések, amelyeket nem is lehet elmondani…

Mire az érettségihez értem, már megjártam az imádság és a szerelem földjét… Sikerült száraz lábbal átgázolnom a túlsó partra, érintetlenül…

Minden befejezetlenség fáj. Elpártolt tőlem, türelmetlen volt. Harag nem maradt bennem. Utána sokáig nem jártam senkivel, gondolom, nem is lett volna értelme, körbeforogtunk már: az a fiú leányságomat, erkölcsi tisztaságomat kérte a szabad szerelem nevében. Naivitás vagy abszurditás, egyre megy. Befejeződött…

Ez a fiú, ha nem is így fogalmazta, úgy érzem, azt mondta nekem: te ember vagy, menj hát az emberekhez… Ezt a felismerést nagyrészt neki köszönhetem, nagyanyám rám ragadt maradiságából letört egy darabot. Politikusan hangzik, ugye?… Igen, ez már nem is beszélgetés, szónokolok, bocsássanak meg…

– És mi volt aztán?

– Az már más történet.

– És Zlatko, a szépfiú?

– Az külön történet, más fejezet. S betoppant az életembe, kisajátított magának lépésről lépésre, olyan lágy, kisfiús mosolygással… Elernyedtem, mindenben rábíztam magam Zlatkóra… Talán itt hibáztam, nem tudtam magamnak megtartani… Ezután sok-sok kérdésre magamnak kell majd válaszolnom. Okosan kell élnem, hogy bele ne süllyedjek valami szomorú hallgatásba… Tudom, többet kell járnom az emberek közé, társaságba…”

 

Csend lett köztünk, nem is vettük észre, hogy a szemben levő házfalon mikor hunyt ki a rózsaszín fényű ablak. Kimentünk a balkonra, és hunyorogva bámultunk a háztömbudvar sötétjébe, nem akartuk tudomásul venni, hogy a lány már nincs köztünk.

– Mindenki a megérdemelt sorsát éli – mondja lassan a szakállas.

– Nosztalgikus nyavalygás – köp a mélységbe a morva –, régi dolog, a tegnapi nap mindig szebb a mainál, ez a mi nemzedékünk átka, a nosztalgia, az emlékek, az emlékezés… A múlt fölösleges, a ma van és a holnap, ami volt, az. már nincs is. A világnak csak az a része létezik, ami még előttünk van… A világ hasznát kell magunkévá tennünk, az a tudomány.

– Te is születtél, te morva – mondom ingerülten.

– Születtem.

– Mit teszel a születésed és a mai nap közötti idővel?

– Semmit.

– Ha nótázol, mire gondolsz?

– A fákra és a vizekre…

– Ha anyádhoz utazol, mi jár az eszedben?

– A házunk, az utca, a szomszédok…

– Ez is visszafelé nézés.

– Én akkor sem szeretem, rossz közép-európai szokás ez, ha asztalhoz ülnek, bort isznak, dalolnak, magyar, szlovák vagy akár szerb nóta tulajdonképpen a múlt siratása. Idillek újramondása… És nemcsak ez, a mesék, a mondák, a regék, az anekdotizáló beszédmodor is, mind a múlt kísértése. A közeli és a távoli múlt jelen van még az álmokban is, a glorifikált katonák, fejedelmek, uralkodók folytonos kísértők.

– Se ember, se nemzet nem élhet emlékezet nélkül.

– Ezt az iskolában is így tanítják, tudom. Én tulajdonképpen nem is ezzel vitázom; azt tapasztalom, hogy túlságosan sok erőnk folyik el visszafelé… Sokféle közmondást és mindenféle okosságot lehetne ez ellen felhozni. Nem tehetek róla, mióta e városban élek, állandóan valami romantikus ellágyulásba ütközöm, szinte minden lépésen, itt, ebben a házban is… Ha rajtam múlna, én mindenki számára kötelezővé tenném, hogy több változatban is dolgozza ki elképzelt jövőjét.

– S ennek mi haszna lenne? Egy család – egy tervező iroda…?! Sem jobbra, sem balra, sem hátra nem nézne senki. Előre arc, irány a jövő, a számok, a gépek, a komputerek…

– Ne magyarázd félre, a hangsúlyról van szó, az élet, a szerelem, s gondolkodás, a mindennapi cselekvés hangsúlyozott pontjairól, az élet ésszerűségéről, a mit és mikor kérdéséről, az élet hasznos időbeosztásáról beszélek.

– Jelenünk és jólétünk érdekében…

– Hagyjuk, többet ér egy jó nóta – s az árvai beleénekelt a négyszögletű háztömbudvar sötétjébe. Az anyját szólongatta magas hangon. Mintha a hegy torkából jött volna a kereső kiáltás. – Mondjátok ti is! – szólított magához. Nem mentünk vele, egyedül járta végig a nóta balladás sorait, aztán utánunk jött a szobába, és távolról külön-külön megnézte az arcunkat.

– Beszari nép vagytok – lépett hozzánk.

– Késő van.

– Észre sem veszitek, és kipárolog belőletek az, amitől emberképetek van.

– Áldott légy, megváltó Krisztusunk – gúnyolta a szakállas. – Aki vidékről jön, az többnyire ilyen nagy hangú, ivást, társaságot kedvelő. És prédikál.

– Rideg faszik vagytok, és punktum.

Kínosan összenevettünk. A két zenész az autókról kezdett beszélni:

– A Fiat elönti Európát kocsival – mondja a szépasszony férje. – Jók, kényelmesek, gyorsak. Csak mi nem tudunk összehozni egy rendes gurigát, beszélünk, pofázunk, agyondicsérjük magunkat, és közben lemaradunk… Ránk vernek a konkurrensek, lovon meg szamárháton járó nemzetek autót gyártanak, a lengyelek, a románok, a bolgárok, az oroszokról nem is beszélve. A fejünkre nőnek, pedig a háború előtt hol voltak hozzánk képest.

– Előbb lakás kell, rendes, nagy – ásít a szakállas.

– Egyik is, másik is.

– Ez talán már nem jó? Hisz még a festék sem száradt meg a falakon.

– Kicsi, kicsi – vették egymás szájából a szót. – A legrosszabbtól megmentett bennünket, jövőnek azonban kicsi. Egy gyerekkel elviselhető, de aztán útját állja mindennek, kicsi….

 

A szépasszonynak szeretője van, nyíltan, minden titkolózás nélkül jár vele. A hét bizonyos napjain Super-Mercedesszel siklanak a ház bejáratáig. Aki otthon van, az ablakban könyököl, nézi a jelenetet, de ők nem zavartatják magukat.

– Az anyja máriáját – rágja magából a szavakat Branyo a szomszéd ablakban –, az egyik összemuzsikálja neki a pénzt, a másikkal hordoztatja magát. Milyen iskolába járatták ezt, Márisko?

És a nagy kék autó teteje és ablakai állják a zuhogó, kíváncsi pillantásokat. Hosszan búcsúzkodnak, nem sietnek, megvárják, míg megtörik a bámuló szemek szigora. Előbb az egyik láb válik el az autó fényes vonalaitól, aztán a másik, szép, formás lábak, majd a törzse, a fej, s végül a virágot tartó kéz.

– Királyasszony, az anyja máriáját, mint a filmekben, Márisko, hol lehet ezt megtanulni?

Az asszony előrelép, és nevetve behajol az ablakon. Másodízben is búcsúznak, a szándékos feltűnés ízléstelenségével.

– Csókolom, kezeit csókolom, kezeit csókolom – ízléstelenkedik Branyo.

Kövekként koppan az asszony lába előtt: csókolom, csókolom, mégsem jön zavarba. Mire felkapja a fejét, az arca már tiszta mosoly.

Most az aréna mélységéből mosolyog föl a lélegzetét vesztett nézőközönségre. Kis pillanat mindez, aztán az asszony magabiztos csupa nevetését elnyeli a ház. A felvonás első része befejeződött, a nagy, sima falfelületen egymás felé fordulnak a fejek, a csúfondáros kis nevetések és az éles kis szavak összefogóznak hirtelen, és kielégülve lefolynak a falon.

Úgy érzem, így szűnik a szépség tisztelete és értelme a nézők szemében. Nemsokára megjön a férj, karcsú kis autójával besimul a sorba, majd szerényen, alig észrevehetően hazamegy.

Ezután szabályos időközökben ismétlődik és folytatódik a játék: ha a kis autó nincs a ház előtt, megjön a nagy, viszi és hozza az asszonyt. A nagy autó rendszertelen időközökben változtatja alakját és színét, a Super-Mercedesből Ford lesz, majd szelíd Fiat, aztán megint fölfelé a létrán, Fiat, Ford és a diplomáciai jelzésű ultramodern meseautó.

A négyszögletű háztömbudvar minden utcáját, kicsinyke térségét szigorú szűk sorokban állják el az autók, de a nagy sötétkék bogár mindig talál helyet, mindig tudja az időt, mikor nincs a kis bogár a ház előtt. Ide suhan, megmutatja magát, repülésre emeli szárnyát és megy… S mielőtt helyére furakodna a kis autó, a nagy elegáns lassúsággal ismét megjön, és elmegy.

– Az anyja máriáját – háborog Branyo –, császár, miniszter, diplomata, sofőr vagy szélhámos a szeretője.

– Mit törődsz vele?

– Nem akarok, csakhogy akkor is látom őket, ha nem akarom. Nem lehet, hogy az a mafla morva ne tudja, ne lássa…

– Mit törődsz vele?

 

Vacsorák végeztével könyörtelen makacssággal először, másodszor cseng fel az árvai telefonja. A kártyaparti összeül, az asszony a szomszédok valamelyikéhez menekül, az árvai leoldja a nyakkendőjét, hogy a gyerek egyik lábát az állóka lábához kösse… Lomha lustasággal peregni kezd az este.

Három emelet magasságban egy idő óta monoton zúgás kötődik az est csendjéhez. Ez az egyhangú zúgás beissza magát a lakások védett, intim sarkaiba is, mindenütt hallani, nem lehet előle elbújni, elmenekülni sem. Hallgatózunk, kiállunk a folyosóra, sokáig nem tudjuk okát adni az idegszálainkon muzsikáló hangnak.

– Fűrészelnek – mondja kártyája felett a szakállas.

– Marhaság.

– Fűrészelnek.

– Dösd el a lábam, a lábam.

– Hallgass!

Megáll a kártyák járása, mindnyájan hallgatózunk, egymás homlokát nézzük, és várunk.

– Fűrészelnek.

– Az istenből szeded ezt a marhaságot?

– Hallgasd!

– Őrület!

– Tégy rá! Kapcsold be a rádiót.

Még így, a zene mesterséges falán is átüt a monoton zúgás. Másnap este ugyanabban az időben ismét bekapcsol a malom, harmad- és negyednap szintúgy.

– Már megint elkezdte, fűrészel – mondja a szakállas.

– Tréfának rossz, bosszúnak is az, lehet, hogy a falat fűrészeli valaki – mondja ijedten a morva.

– Ökörség.

– Mi más lenne?

– Az is lehet, hogy már a fülünk zúg.

– Hallgasd!

Kiszóródunk a folyosóra, lábujjhegyen osonunk emeletről emeletre, hallgatózunk.

– Megvan!

Becsengetünk, a gyomorfájós mérnök nyit ajtót. Félhomályban állunk, mégis hunyorogva néz ránk. Tekintete zavart, arca izzadt, kezében fűrész, kis állványon zömök fadarab, a földön fűrészpor és vékonyka faszeletek.

– Mit csinálsz? – kérdezzük egyszerre.

– Látjátok.

– Minek ez? – tolakszunk beljebb.

– Sokat fáj a fejem, az orvos ajánlotta.

– A fűrészelést?

– A mozgást.

– Miért nem sétálsz?

– Ha este egyedül vagyok, rémképeim vannak.

– Miért nem jársz közénk?

– Kevés az időm, este is dolgozom. Délután alszom egy keveset, aztán dolgozom, ha elfáradok, fűrészelek, ez a kikapcsolódásom. Így pihenek.

– Marhaság – mondja a szakállas. – Miért nem nyúzod magad másként, rugókkal? Vagy emelgess súlyokat.

– Szeretek fűrészelni.

– Felháborítod a házat, egyszer megfognak, és felnégyelnek.

– Kis fogú fűrészt vettem, az nem csap olyan zajt.

– Gyere velünk, hárman játszunk, az íródeák csak kibicel.

– Dolgom van.

– Elfűrészeled a házat, köztünk jobban szem előtt vagy – nevetett a szakállas.

– Ebbe hülyülsz bele, a sok munkába.

– Én ilyen vagyok, másként nem tudom csinálni.

A kártyabarlang fölött folytatódik a monoton zúgás makacsul, mindig egyet mondva, akár a vigasztalhatatlan férfiszomorúság.

Aztán Jana, a szépasszony érthetetlenül megcsendesedett, a ház előtt üldögélt órák hosszat, mosolygott, nézelődött szelíden. Járása meglazult, halkabban szólt, és kevesebbet beszélt, gyereket várt. S az ablakból néző fejek nem mutatták tovább haragjukat, megbékélve nézték az élet terebélyesedését.

A napok szabályos kis kockákká szögletesednek: hétfő, kedd…aztán összeállnak, egymáshoz merevednek, szombat, vasárnap, eltörnek egymástól, hogy kezdődjenek és folytatódjanak. A hónapokon belül már nem látszanak a hetek törései, egymáshoz ér az évszakok széle, elkezdte növését az esztendő teste, folyik az idő szüntelen.

Nyár jött, könnyű, meleg napokkal, reménykedő tervezgetéssel. Folyókról, tavakról beszéltünk, elővettük egyetlen tengeri kagylónkat, belehallgatóztunk, a nagy víz zúgását figyeltük, mert oda készültünk.

Az út hosszúsága, a városok nevei már beleszövődtek idegeinkbe: így éltünk, vártuk, hogy nagyobb legyen az idő teste, és indulhassunk nagy messzeséget birtokolni a gondok terhe nélkül. És akkor egy pillanat töredéke alatt elfordult bennem az idő: meghalt apám… Az utak és az élet iránya megperdült, visszafelé fordult. Hazafelé mentem, és a hegyek, a völgyek, a dombok, a vizek, a házak mind homokká porladtak előttem, sivatagot tapostam, a levegő forró volt, a torkomat görcs szorította, és folyton arra a nagy beszélgetésre gondoltam, amire a háború óta folyton készültem apámmal, amikor mindent elmond majd az elmúlt és folyó időről.

Nem mondta, de úgy érzem, tudta, hogy az utolsó puskalövésekkel a háborúnak csak egyik fele ért véget. A másik, az emberek testébe-lelkébe vágott fájdalom tovább tart. A háborúról, a frontról félt beszélni is; más rendszernek mondták kezdetét, s ő nem tudta, mit szabad és mit nem. Félt beszélni azért is, mert majdhogy mezítelenek voltunk, a puszta földdel egyenlő nincstelenek, s e sokféle meztelenség szótlan szemérmessé tette. Nem beszélt azért sem, mert Róza naphosszat ott ült nálunk, és leste minden szavát, hogy belefogózhasson, és indulhasson a fia életének irányában… És félt az emberek eszméletétől, az otthoniakétól és az oroszokétól is; mit mondhat egy olyan ember, aki vesztes háborúból jött meg? Rangot, dicséretet, kitüntetést nem hozott magával, de mégiscsak ott volt, ahol egy országot romboltak és akartak eltaposni…

Volt vagy lehetett bűntudata? Nem tudom, nem beszélt róla sohasem. Ha kérdeztem gyámoltalanul, a válaszok óvatos, magyarázkodó szavak voltak:

– Nem fognak bántani, apám?

– Miért?

– Katona voltál.

– Vittek, mit tehettem mást.

– Harcoltál.

– Főztem, csak főztem, puskám se volt, fakanállal nem lehet ölni.

Apám, gondolom, azért is kerülte hosszú nagy beszélgetésünket, mert egyedül volt. A megvert, szerteszaladt sereg katonái egyedül vannak. Ha kilépett a család köréből, olyan volt, akár a szál vessző. Egyedül a föld volt hozzá közel szótlanságával és várakozásával. Tavasz jött és nyár, s ő nem tehetett mást, mint a természet: kezdeni és folytatni az életet a földdel, mint minden katona teszi, aki lerakja fegyverét.

– Mikor kezdünk beszélni, apám?

– Előbb rendbe hozom a földeket, minden csupa gyom, most még a semmibe ment perc is károsodás.

 

Tőkési suszter műhelyében a lámpa világító kalapja alá hajolnak a fejek, keserű, törött szavakat mondanak:

– Ebből a háborúból is csak a fájdalmat hoztuk haza.

– És ócska kitüntetéseket.

– A szlovák idejében felébredt, láthatod.

– Mi is akartunk.

– A szándék kevés volt.

– A szlovák bátorsága nagyobb volt, az indulataik erősebbek, s a vezetőik is jobbak, előrelátóbbak voltak.

– Lassúak vagyunk, ez is örökségünk, a lassú felfogás. Sokáig tart, amíg elhatározunk valamit.

– Ne bántsuk magunkat, mi sem ültünk ölbe tett kézzel – mondja hevesen a szőke gépész –, amit lehetett, tettünk. Nemcsak puskával lehet harcolni. Terror alatt voltunk, a kommunisták táborban sínylődtek… Így volt?

– Így igaz.

– De még ennek arányában sincs becsünk, a pártba nem vesznek be, annyi jogunk sincs, hogy igazolvány legyen a zsebünkben.

– Nem a papíron múlik…

– Nem – mondják többen is a beszélő után. – A mi igazságunk nem papíron termett – toldja meg a nagy tekintetű napszámos.

– Éltünk már sokféle helyzetet… Ez most ilyen, ezt is meg kell harcolnunk – beszél maga elé a gépész.

– És most ki ellen kell indulnunk? Ki az ellenség?

– Ez az összevisszaság még a háború zaja… Nagy vihart éltünk, s a vége még itt van a fejünk felett…

– Azt reméltem, hogy ha elmúlik felőlünk a front, megkönnyebbülünk, s levehetjük magunkról azt a teméntelen terhet, amit ősidők óta cipelünk – mondja lassan a napszámos. – Úgy hittem, s ezt mondtuk egymásnak, másoknak is, hogy a háború vége a mi igazságunkat hozza…

– Harcot fogadtunk?

– Azt.

– Ez a csata még nem fejeződött be, jegyzők uralmát éljük. Nemzetiszín demokrata világ, ilyet még nem ettünk…

Csend esik az emberek közé, a sokféle óra ketyegése eggyé olvad, s egymáshoz köti a lélegzéseket, a homlokok izzadságcseppjeit és a kutató, kereső tekinteteket.

– A cselekvés színhelyéről mégis elvezényeltek bennünket – folytatja a napszámos –, nézők vagyunk, valamiféle tartaléksereg, se katona, se civil… Nekünk miért nem adnak parancsot? Kommunista a kommunistának? Hisz itt vagyunk, a helyünkről el sem mozdultunk. Próbát álltunk, hitet tettünk számtalanszor… Vagy ha rosszul mondom, igazítsatok ki, mondjátok a tennivalót. Hisz mindnyájunk életét szégyenítik, ha nyelvük szerint osztják még a kommunistákat is…

– Hagyd a kesergést.

– Az igazat mondom. Én a forradalomnak adtam magamat. Másféle világ csak az én testemből születhet, a tiedéből meg a hozzánk hasonlókéból… Ha nem így lesz, hazugság csírázik a talpunk alatt…

– Megváltozik ez, beszélni kell az új elvtársakkal…

– Valamivel mindig megvigasztaljuk magunkat… Oroszok haltak a másféle világért, kommunisták… Hányféle kommunista igazság van a világon?

– Nem válhatunk siratóasszonyokká – mondja lassú szavakkal a gépész –, menekülő földönfutókká sem…

– Akkor hát mi a teendő?

– Le kell győzni bántottságunkat.

– Még alázkodjunk is?

– Okosság, értés és hitünk dolga ez… A sértést nehéz elfelejteni, de élni sem lehet belőle. A sebeknél nem szabad időzni, túlmegy rajtunk az idő, elszigetelődhetünk… Messzebbre kell tekintenünk, a napok tetejéről kell néznünk a távolságot.

– Mit akarsz tenni?

– Kitörni, harcolva kitörni, és csatlakozni a főerőkhöz.

– Hadvezérként beszélsz, katonanyelven…

– A helyzet kívánja így.

– Kevesen vagyunk: iparosok, suszterek, napszámosok, az se mind… A parasztok hiányzanak, kicsi az erőnk, azért is bánnak így velünk.

– Mit akarsz, még az isten is paraszt – méltatlankodik Tőkési.

– Köztünk mégis kevés van belőlük.

– Minek? Önzők, telhetetlenek, megennék még a szarukat is, a kolhoztól retteg mind, inkább felakasztja magát, mint hogy áldozzon valamit.

– Pedig egység kellene, olyan erő, ami ezt a teméntelen makacsságot, a sértéseket, az örök fájásokat és ezt a sok mérges szót egybefogja és okossággá változtatja.

Itt, ezen a helyen minden este elakad a beszélgetés. Elérnek életük határáig, aztán visszafelé mozdulnak. Az új helyzet törvényeit tapogatják, az okokat keresik életük tanulságai alapján. Izgatottak, érzékenyek, tudják, hogy a történelem nagy folyamát látják: életük apró kis köreiből mindennap elindulnak egymáshoz, együtt akarnak tovább kapaszkodni a vágyott magasságok felé. Tőkési és a többiek már számtalanszor elszámolták az életüket: ősszel, télen kalapálni a cipők talpát, tavasszal harmadába kapálni tengerit és krumplit, nyáron aratni, s a haszon csak arra elég, hogy fedjék vele az esztendő napjait. Évek, évtizedek követik egymást, s ők, akár a vízen lebegő fadarab, megszívják magukat, aztán vannak: nem süllyednek, nem is emelkednek. Vannak, tíz éven innen éppen ott, mint tíz évnek utána. Rajtuk csak az élet nagy mozdulásai segíthetnek, ezt érzik most. A zsákudvar lakói nem tudják a történelmet, érzik elsősorban.

Szipcsayt vitézségével együtt elvitte az idő. Salamonékat ismeretlen halálba hurcolták, nem jött belőlük vissza még hírmondó sem. Akik megmaradtak, a felső suszter, a favágó családja, Tőkési és a hozzá hasonlók, meztelen testükkel fekszenek a nagy országút szélén. A szabadság várása és a szó minden hangja a testüket érinti egyenesen. Ha végigmondják az életüket, már lázadnak is, lázítanak, mert az életük keserű vagy forró szavakat terem csak…

 

És elért bennünket az embert és munkáját méltató ünnep, a május. A korai cseresznyék barna-piros rügyei virágba öltözésüket élték: május jött, a sátoros ünnepek, pünkösd, a karácsony és a húsvét után más ünnep, ismeretlen ünnep.

Menetbe hívták az embereket, mindenkit, aki jó szándékú és akit meghagyott a háború. Jöttek az emberek félve, nézelődve, bámulva az utcát, fürkészve egymás arcát s azon túl az ég melegítő szépségét.

– Elvtársak – szólt egy ember –, álljunk sorba rendesen.

E szóra megrettentek, s most már szigorú szemmel nézték egymás csodálkozó, változó arcvonásait. Kommunisták parancsoltak a menetnek, elől, hátul, oldalt kiléptek és lépést fogtak.

– Egy, kettő, egy, kettő, egy-szer-re, emberek! – Egy ismeretlen férfi számolt, azt suttogták róla, hogy a háború alatt száműzetésben élt. Ő volt az ünnepség fő embere.

Vörös zászlókat vittek, és énekeltek a nemzetköziségről. Előbb a hangok csak úgy egyenként, a menet különböző soraiból jöttek, kevesen tudták még a dalt, sokan csak egy-egy szavát vagy sorát kapták el.

– Emberek, egy, kettő, em-be-rek, egy-szer-re.

A lábakat néztem, a mindenféle cipőket, az összevissza lépéseket és az igazodás szándékát: német, magyar katonabakancsok, eltaposott, foltozott, festett női cipők, kézitáskából szabott, szíjakból talpalt ormótlan lábbeli-tákolmányok…

– Egy, kettő, egy, kettő, em-be-rek, egy-szer-re.

Senkinek sincs könnyű járása, a lépések nehezek, lomposak. Nevetséges és megható, ahogy a lábak igazodni akarnak, mintha a föld rögeiben botladoznának. Asztalosok, suszterok, kerékgyártók, bádogosok, partizánok, napszámosok, kertalji senki szegények, néhány földhözragadt kisparaszt, kerülő marhapásztorok, sofőrök, útkaparók, lakatosok, hivatalszolgák így még sohasem voltak együtt.

– Egy-szer-re, egy, kettő… em-be-rek, egyszerre…

És jönnek, jönnek az emberek. Öltözékük is összevissza színű, mintha seregek árnyéka folyna az úton: festett és átvarrt katonaholmik, zubbonyok, köpenyek, pokrócnadrágok, pantallók és lebegő buggyos nadrágok, mind együtt a májusi napon.

– Egy, kettő, em-be-rek, egy-szer-re, bot-lá-bú-ak, egy-szer-re, nehéz lábúak, egy-szer-re… egy, kettő… Tanulj járni a kövön is, egy-szer-re.

S a menet megy, mint aki most hagyta maga mögött a teremtés első napját. Tétova, szögletes mozdulatok keverednek és fonódnak eggyé, félszegség és félelem olvad a szájak köré, talán az öröm szélét érzik, mint a háborúból megmenekült katona. Mosolyognak a sorba rendezett fejek. A köveket nézik előbb, cipőik orrát, ahogy a szemük elé lendül, majd az előttük menetelő lépéseit, a hátát, nyakát, tarkóját, aztán a fejek fölött előrenéznek kissé: a születő, a kétkedő öröm keresi, méregeti a világot.

Az utca két oldalán magános emberfák nézik a menetet. Hátrább, beljebb húzódnak kissé, mintha vízfolyás sodrása elől mentenék lábukat. Bámészkodnak az ablakokból is, függönyök mögé rejtőzve, de kendőzetlen kíváncsisággal is. A menet főembere feléjük fordul, és rájuk szól:

– Gyertek közénk, gyertek velünk. – Ahány bámész nézőt meglát, ezt kiáltja mindegyiknek. – Közénk gyertek, velünk gyertek.

Az emberek arrébb mozdítják magukat vagy szemük elé engedik a függönyt. A készülődő öröm első napján is voltak tétlen bámészok.

Felmászunk egy magas ház tetejére, onnan nézzük a soha nem látott menetet: az utca virágot pattantó cseresznyefák sora, amely láthatatlan lábakon mozog előre. Róza hozott ilyen cseresznyeágat egy régi pünkösd előtt a hegyről. Most itt áll a Kisköz végén egyedül. Május van, mégis fekete kendőt terített magára: kérgébe bújt levéltelen ág. Ide föl a ház tetejére még sokáig hallani a főember rendet tartó vezénylését.

– Egy, kettő, em-be-rek… Egy, kettő, egy-szer-re…

 

Ezután Magyarországra mentem iskolát járni. Más választás nem volt: parlagon, műveletlen maradni vagy szökni, menni! Így csak a sátoros ünnepek és a nyarak hézagain át nézhettem az otthon életét. Öt évig hazajáró lettem, két hazában éltem, igazán egyikben sem. És valójában nem is tudtam, mi a haza. Nagyapám élete? Darabka földjei? Világot járó emlékei? A hegy, a síkság? Apai nagyanyám szigetélete? Apám bakaemlékezete? A seregeket hordozó országút? Magyar, cseh vagy szlovák szó a hazám? Vagy anyám családot cipelő csigaélete? A Kisköz? A zsákudvar? Róza? Salamonék? Pillanat a haza vagy hosszú idő? Nagy térség a haza vagy talpalatnyi föld? Amikor együtt van mindez, holtak és élők, a föld és az ég, a közel és a távol, a megvertség és a remény, a sárban fuldoklás és az élet tápászkodó feltámadása?

– Mi a haza? – kérdeztem apámtól.

– Itt, ahol vagyunk… A család, a föld, a határ, a mezőség, ami közel van hozzánk, az minden a haza.

– Az ember is haza?

– Az.

– Hát a rokonok?

– Azok is.

– Hol kezdődik a haza?

– Az öregek életével, amire a legmesszebb emlékezünk…

Az ország: akár az ember teste, a háború sebeket ejt rajta, vérét veszi. Az ország teste azonban sohasem hal meg, pusztítani lehet, megölni nem. Még az emésztő tűz pusztítása után is marad annyi ereje, hogy újratámadjon benne az élet. Magyarország teste valami homályló fekete mélységből tápászkodik a háború után. Amerre ellátni, nincstelenség van és a föld csupasz, meztelen háta. Szavaimban és lelkemben az élet kettőssége: mondjuk a miatyánkot, és az Internacionálét énekeljük. E síkságország meztelen háta most nagy, tiszta tábla, ilyen volt az első májusi menetelés is otthon, fehér színű tábla…

Úgy érzem, árkot nyitnak a testembe, sohasem hallott nevek folynak a tudatomba. Dózsa köztük a legnagyobb haragú. Úgy tanítják, őse minden parasztnak, nekem is. Őse a lázadóknak, az igazságot akaróknak, az igazmondóknak is. Meghosszabbodik bennem ez ősök sora, most látom, nagyapámon túl is van világ visszafelé a végtelenbe. Így mutatják elénk Petőfit is, lázadóként, forradalmárként; alig van rajta nemzetiszín. Nevek, fogalmak tapadnak tudatomba, s ez olyan érzés, mintha tulajdon testével szántaná az ember a földet, a letarolt, nincstelen földet: csontok fordulnak ki a barázdából, ez maradt a dísztelen halállal halt ősök testéből, újbóli feltámadás.

A nyár közepén hazajövök, örülök az otthon minden szegletének, sorra tapogatom a fák törzsét is.

– Milyen volt a bizonyítvány? – kérdi apám.

– Jó.

– Akkor jó.

Apám kevésbeszédűsége már hasonlít nagyanyám szótlanságára. Elmúlik egy év, ugyanazt kérdi tőlem akkor is:

– Milyen volt a bizonyítvány?

– Jó – mutatom is.

– Akkor jó.

– Ismerted Dózsát? – kérdem tőle.

– Nem – mondja a földet nézve. – Mit csinált?

– Lázadást szított, parasztok forradalmát, vezér volt, ősünk nekünk is.

– Eddig nem beszéltek róla.

– Üljünk le, elmondom, úgyis régen készülünk beszélni.

– Most nem, az ilyen dolgokhoz nyugodt figyelés kell… Rossz idő van rajtunk, meg sem nyugodtunk a háborútól, testünk-lelkünk telve forradással, és ismét bántanak… Demokrata világ van, hetenként báloznak, mosolyognak százfelé, a magyart meg vagonírozzák. Olyan is van, aki önként megy Magyarországra, ott legalább a nyelve miatt nem éri bántódás… Sokan már elfáradtak ezen a földön, erejüket meg bátorságukat vette a sok változás… Mennek a kommunisták közül is, csalódottak, pedig jobb sorsra érdemesek. Szép föld ez, jó föld, csak az emberekhez zord, innen valakinek mindig el kell mennie… Éjszakánként mennek, libasorban, egymás batyuját fogják, hogy el ne vesszenek a sötétben… Látod, földosztást ígértek, mint más országban teszik, közben meg földönfutóvá válunk…

Apám fél, látom, érzem a félelmét, kerüli az embereket: a rosszat az ember szüli, így tudja. Úgy jár a mezőre is, a hegyen keresztül, hogy kevesen lássák.

– Velünk mi lesz? – kérdem.

– Itt maradunk.

– Azt mondják, rajta vagyunk a listán, a Csehországba menők között.

– Nem megyek.

– Mit teszel?

– Várok, kivárom az időt.

– Megkeresnek.

– Elrejtőzöm, azért sem megyek, mert menni könnyebb, mint maradni. A föld miatt sem megyek, szeretem a földet, rácsavarodik a testemre, még idegenben is. Mit ér az ember föld nélkül, a föld az őriző pásztorunk…

– Aki elbújik, az gyáva.

– Honnan tudod ezt?

– Érzem.

– Mi mást tehetünk?

– Lázadni kell.

– Ugyan! A rejtőzés a védtelen ember fegyvere, s mi védtelenek vagyunk, kiszolgáltatottak. Mozdulatlanná kell merevednünk, ahogy a földbe bújt állatok télen, mintha nem is élnénk, úgy kell megvárnunk, míg fölenged a fagy… Úgy is meg lehet maradni, hogy az ember kitér a pusztítás ereje elől, kicsivé zsugorodik, elveszti valós nagyságát, csak azt kell hinni erősen, hogy kivilágosodik, mert az idő változása is megtartó, őriző pásztor… És mert a földek nem hagyhatják el helyüket, nem mehetnek el csak úgy más országba, egyszer úgyis kivilágosodik…

– Addig is tenni kell valamit, nem lehet csak úgy lapítani, hunyászkodni.

– Én nem tudok mást, csak amit mondtam.

Apám halálához megyek, homokon lépek, előttem a fél ország távolsága: elém terül a szándékolt, de megvalósulatlan találkozásaink sora, az el nem mondott szavak, a negyedszázadig halasztgatott nagy beszélgetés… Adnék a magam életéből, hosszabbítanám az övét, aztán szemrehányás tolul a számra: hányszor vittek el, apám, és hányszor tértél meg, okosabb mégsem lettél, legfeljebb öregebb. Okosítani alig tudtál, visszatérésed örömei rövidek voltak, elfértek a napfelkeltékbe vagy az őszi estékbe, mert siettél, siettél a kis örömök idején is… Mert bizonyítanod kellett állandóan: hogy hűséges vagy a földhöz, bizonyítanod, hogy ha kérsz, alázatosan gondolod és mondod a szót, bizonyítanod, hogy hűséges alattvalója vagy mindenkori feletteseidnek és életed kormányzóinak… Jelét adtad annak, hogy keresztény vagy, pártokba nem léptél, csupán azt hajtogattad politikai hitvallásként: „szocialista vagyok”. Bizonyítanod kellett azt is, hogy a magadén kívül közös sorsot tudsz élni és vállalni más néppel is. Megtanultad: a parancs az parancs, annak engedelmeskedni kell, bármilyen nyelven mondják is. Bizonyítottad, hogy megtanultad az engedelmességet, bizonyítottad azt is, hogy egyáltalán élsz, létezel… Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hogy hányszor hal meg az ember, amíg az élet engedelmességgé és alázattá csendesül lelkében. A végsőn kívül hány halála van az embernek, apám? Ezt sem mondtad el, kit okoljak ezért? Téged? A beszédes idő rövidségét? Vagy magamat?… Azt vártam, elmondod nekem az életed, és én veled megyek mindenüvé. Nem utánad, hanem veled. Nem ismételni akartam az életed, hanem tudni, nehogy a földre törő engedelmesség útját járjam még egyszer… És azt is szerettem volna tudni, hogy mit éreztél akkor, amikor életed nagy mélységeiből forradásos tested-lelkeddel tápászkodni kezdtél, mert az ország teste többet tudott magáról, mint az ember mond önélete újratámadásáról.

Kérdeztem is, de nem válaszoltál arra, hogy miért nem kaptál egész életedben egyetlen kitüntetést sem? Tulajdonképpen te miért nem voltál hős, apám? Nem akartál, vagy nem lehettél? Beérted azzal, hogy egy életen át a vállad veregessék, viszonozzák köszönésed? Legalább az alázatod jutalmazták volna, az engedelmességed… Azt sem? Hát akkor mi értelme volt? Vártam, elmondod mindezt nekem, kiokosítasz, megmutatod a világ érdemességeit, a rossz irányokat, azokat az utakat, amelyekre sohasem szabad lépni…

Apa és fia útja mikor ágazik el egymástól? Keresem azt a pillanatot, amikor az egy élet kettéválik. Azt már éreztem, hogy saját élményeimből aprócska batyu nőtt a hátamra, s noha ez a batyu még érinti apám testét, már a saját terhem és örömöm. Mikor volt ez? Ezt is szerettem volna tőled megkérdezni, apám. Lehet, hogy te jobban érezted tőled távolodó mozdulataimat…

Vártam az ifjúságot, türelmetlenül, mint mindenki más. A lányok lábát már régen néztük a cipő szárától térdig, azon túl sejtelem volt minden, költészet, verssorok, mese, reggelekbe nyúló vágyakozás, képzelgés és minden eljövendő szépség akarása. Esténként körbejártak a féltve őrzött kis fényképek falusi leányarcok, távoli pontra merevülő szemek, mosolyt őrző vonások, egyenes, fehér választékok a fej közepén, hajfonat és szögletes vállak… A képeken túli világot, a dombokat, a síkságot, házakat, réteket, madarakat, ereszek alját, utakat, nem tudjuk külön-külön; mindenki a maga szülőtájára gondol, azt említi magában, felcseperedett leányarcokat, sokat vagy csak azt az egyet, amit magával hozott. A képek pontjait meghosszabbítja a képzelet, s a vonalak hosszán minden szép, a fák, a harang szava és különösen az otthon maradottak arca: számtalan képzelt idill, melyben a leányarcok szépsége a tájjal egyezik.

Nem beszéltem veled erről, apám.

Vártam az ifjúságot, türelmetlenül, mint mindenki más. A várakozás szerelmet hozott, s az a szerelem az élet melege volt, tűz, amitől a test görcsei oldódnak. Mondtam, mutattam volna a szerelmet, lássák, jusson belőle másoknak is; egyben féltem is, hogy belefúlok saját örömömbe. S rájöttem, hogy nem lehet, ezt nem lehet, a szerelmet nem lehet kettétörni, letörni sem lehet belőle, mert elpusztul… Életem biztos pontjának hittem a szerelmet, egyetlen biztos pontjának. Féltettem is, s ki akartam vetni magamból minden mást, szégyenkezve gondoltam apám sokarcú életére… Szégyelltem az életed, apám. Egyszerűen nem akartam érezni azt a kínt, amikor egy test, egy lélek határain belül több élet morzsolódik egyszerre.

Nem akartam ismételni az életed, apám, ezért hallgattam erről.

Nagy térségen meneteltünk körbe, indulót énekeltünk, újat: „Kovácsa vagyok… Szítsad a lángot…” Borzongás futott a bőröm alatt, képzeletemben hangokká alakultak a fejek, a tekintetek, nagyapámé, Rózáé, az öreg Harasztié, Kormoskendié, Kőműves Kelemené, Fánikáé, a suszteroké, a szíjártóké, zsidóké és katolikusoké, mindenkié, akit ismerhettem eddig: „Kovács vagyok… Szítsad a lángot…” Nem értettem, hogyan alakulhat át a test, az arcok emléke hangokká, ritmussá, lábdobogássá.

S a kiterjedő szerelem olyan: kívánja, hogy hozzak magammal mindent, ami visszafelé van az időben, és tegyem le egy láthatatlan asztalra. És én mindenkit bemutatok a szerelemnek beszéddel, mesével, kikerekített szép történetekkel. Összerokonítok mindent, előbb a tájat mondom el, a mezőt, a hegyet, az országutat, a menetelő embersorokat, a síkságot, a folyókat. Aztán az emberek arcát rajzolom elő: nagyapámmal kezdem és Kormoskendivel, ahonnan emlékszem az időt, s csak nagy sokára érek el apámhoz, anyámhoz. Naponta és hetenként újramondom az életem egy-egy részletét, önmagam ismétlem szép szavakkal, s érzem, hogy kopik rólam a nincstelenség szégyene porszagú őseim miatt… Nagyapám csontkeze matat testemen, lemeztelenít és odaállít a szerelem elé, „bizonyíts” mintha ezt súgná, bizonyítsd magad velem, mindnyájunkkal, akik előtted születtek…

S ahogy a szerelem előtt felmondom család-rokonságomat, rájövök, hogy nincs köztük dicséretes ember. Nem tettek olyat, amivel kitűnnének, nem cselekedtek elmarasztalót sem, voltak, vannak, mint a hozzájuk hasonló embertenger…

Menetelés után lefekszünk a fűbe, az égen felhők mennek rendetlen sorban: a föld, a füves tér az ég magasságához képest most nagyon kicsinek tűnik. Pedig minden test egy széles nagy tájat fog magába. Ha a mozdulatlan fiútestek most vízzé, földdé, kövekké és fákká változnának, kitelne belőlük egy ország békességes, szép, termő ország. Azon tűnődöm, hogy az ifjúság és a szerelem állapotában a napok történései és érzései belenőnek az ember testébe… Most történnek azok a dolgok, amelyeket sohasem felejthetek el: az ország arcát, az első szerelmet, királyok trónfosztását, ősök ébresztését, a szülőföld tájait, az indulókat, a reménykedő és reménytelen imádkozás kísértését, az új politika rendeződését, vonzó jelszavakat s életünk feltámadó, erősödő örömének érzését.

 

Nemsokára véget ér az iskola ideje. Döntenem kell, nem lehet az országok határán egyensúlyozva élni, hazát kell választani. Az utolsó iskolás karácsonyt otthon töltöm, hazaszöktem. Diót csomagolunk aranypapírba, cukrot olvasztunk és formázunk, fenyőfát öltöztetünk.

Fekete kendőjébe göngyölőzve Róza ül a tűzhely mellett, és fájdalmas sóvárgással nézi az ünnepi készülődést.

– Minek tanulsz te, fiam? Mondták már, de elfelejtettem, mi leszel?

– Tanító.

– Igazi tanító?

– Az.

– A tanító az magasság… Nekünk is volt egy tanító jó emberünk, Jákobnak hívták… Segítsen az Isten. Az én fiam is lehetett volna pap vagy hivatalnok is, ha megkerülne, még sokra vihetné… És hol fogsz tanítani, fiam?

– Az iskolában.

– Melyikben? Hisz a mi nyelvünkön nincsenek iskolák, hisz tudod.

– Így nem maradhat – mondja apám.

– Ha jobbra fordul, biztosan hazajön a fiam is… Biztosan haza, csak visszatartották valahol, míg nem rendeződik a világ… Tanítottak énekelni is benneteket?

– Igen.

– Lehetnél akár a kántorunk is, úgysincs éneklőnk, elvitte azt is a háború. Jó hely ez. Módos egyház, anyád-apád jól tudja, föld is jár a fizetséghez.

Róza oldhatatlan fekete pontként ül köztünk. Vigasztalnánk, tennénk a székét középre, magunk közé. Nem mozdul, mint aki érzi, hogy neki az élet szélén, a szomorúság közepén van a helye. Néhány hete elütötte egy autó, meghibásodott a bal szeme, azóta még félszegebb és alázatosabb. Iszik, mondja anyám, a szőlőjét elcsalták tőle, potom pénzért adta el, kicsinyenként. Fiával együtt már a cseresznyefáit is siratja, a nagy virágú pünkösdi cseresznyét… Valami gyalázatos most meg arra akarja rászedni, hogy írassa rá a házát, leitatják, mézesmázos beszéddel bolondítják, ha nem könyörül meg rajta valaki, utcára kerül a szerencsétlen… Hasztalan okosítják, a jó szó már nem ér el hozzá…

Karácsony jön. Délután havazott, estére a kéményekből füstcsíkok kúsznak az ég magassága felé, úgy, mint a karácsonyi üdvözlőlapokon. Templomba megyünk, utána a rokonok ablakai alatt énekelünk. Bemegyünk nagyanyámhoz is, a három ember fiú már együtt van, megnéznek bennünket, szemükkel ránk mosolyognak fösvényül, aztán poharaik után nyúlnak. Most jó érzés belecseppenni ebbe a nyugalomba, körbenézni az arcokon: nagyanyám mozdulatlan, merev vonásait ilyennek láttam tíz karácsonnyal régebben is. Ugyanazok a poharak, ugyanaz a kancsó is. Az ember fiúk arcát viszont megrabolta a háború, ábrázatukon már ott az öregedés hosszú vonásai, mélyen, majdhogy a csontokat érintőn. A bor erős, zamatos, ha iszom, tűz szalad lefelé a torkomon.

Sokáig mégsem jó itt. Érzem, amint a meleg folyni kezd az arcomon, felülről lefelé terjeszkedve. Ebben a konyhában minden meleggé változik, a falak, a láda, az ágy és ez a nagy szótlanság is. Mintha a föld mélyében volnánk valahol, vagy egy kis szigeten, ahol nem látni az idő múlását, mert a testek és a tárgyak melege megvéd minden változástól. Már a tüdőmet perzseli a forróság, mikor megkérdem:

– Nagyanyám, hogy van?

– Jól.

– Hát a földek?

– Azok is jól. Te hogy vagy?

– Jól.

Ennyi a karácsonyi beszélgetésünk. Aztán elköszönünk, rálépünk a karácsonyi képeslap fehérségére. A pincék felé megyünk, onnan pedig éjfélkor borgőzösen a katolikusok templomába tódulunk megbámulni a Krisztus születésén örvendező lányokat.

Nagyanyámhoz jó fél esztendő múltán jöhetek ismét, nyáron. Kérdezni ugyanazt fogom, tudom a választ is: az évszakok körbeforgásán kívül nagyanyám szigetvilágában semmi sem változik. Szavaik járása az idő lépéseit féli csupán, az esőt, a havat, a szeleket, a napot, mert ettől tudják életük bőségét vagy szűkösségét.

 

Nehéz megmondani a napot, mikor kezdődik egy másik világ; olyan ez, mint a gyász és az öröm határa, elmosolyodik az ember, megjön az öröme… Kivilágosodott, apám reménykedése igaz lett. Lejárt a háború másodszori ideje is, a gyűlölet szája holttá meredt. Saját nyelvem megaláztatása beleveszett az időbe. Egy nagy erejű kéz helyére rendezte a dolgokat.

Nyár eleje volt, learattuk az árpát, harmadnapra már a búzát vágtuk, úgy, mint régen, kaszával, markot szedve szigorú, szabályos kereszteket raktunk, ahogy nagyapámtól láttuk! Nemsokára kezdődik a hordás, aztán a cséplés, a por, a csípős izzadás, s a vendéglátó reggelik és ebéd-vacsorák.

Estére a Kisköz végére gyűlnek az emberek, középütt az öreg Haraszti pipál. Ő kezdi a beszédet is:

– Sokféle baj után ismét földünk lesz a föld.

– Ideje, hogy nyugvás legyen, ez a hercehurca felért egy kis háborúval… szántani kell, vetni, dolgozni, jót csak a munka hozhat.

– Abból lesz emberségünk is, a munkából, a jól végzett dologból – mondja tovább az öreg Haraszti.

– Hát a hazánk ez marad már, öreg?

– Csak ez, hová is lennénk másutt?

– Hányan magyarázták már ezt nekünk, így lesz, meg úgy lesz, az igazság ez meg amaz. Jó lenne tudni, lesz-e már nyugalmunk, a munka haszna ettől függ valójában… Mert úgy vagyunk itt, hogy amit az ember ősszel eltervez, tavasszal romba döntik. Feláll az ember meg leverik a lábáról – mondja egy kertalji lassú beszédű parasztember. – Cél nélkül élünk.

– Mit sírsz? A háború megkímélt, most is megváltottad magad – pipálja Haraszti a szavakat. – Az életed megmaradt.

– Prágában nagy felvonulás volt – magyaráz a szőke fejű gépész –, attól javult a mi helyzetünk is.

– A paraszt élete jobb lesz vagy rosszabbodik, te kommunista? Mert most meg a beadással gyötörnek agyon. Ha bajban van az ország, bennünket fejnek meg először, azt hiszik, a paraszt valami feneketlen bugyelláris… Mikor lesz az, hogy már adni is fognak nekünk? Nem csak venni és vinni, vinni tőlünk?

– Éhen halt parasztot még nem láttam.

– Azt nem, mert ha üres a gyomrunk, nem szaladunk a piactér közepére, és nem ordítjuk, hogy éhes vagyok, emberek, éhes vagyok… Nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat.

– Megváltozik a politika…

– Messiás kommunista beszéd – vágnak a gépész szavába.

– Hát kolhoz lesz-e, öreg?

Elhallgatnak, sokáig a lélegzetvételüket hallani csupán. A szempillák reszketése mély izgalmakat hoz az arc felszínére.

– Ami jó az orosznak, nekünk nem való.

Csend van ezután is, most a gépésztől várják a szót, de az gondolkodik valamin, és szemlesütve hallgat.

Az élet kivilágosodása nem hasonlít a világ teremtéséhez. Itt most hiába mondta volna az Isten: legyen világosság. A szavak külseje még bizonytalanságot és félelmet hord. A kérdések és a tapogatózó válaszok azonban már az élet mélységeibe tapadó gyökerek nedvét hordozzák a szájak szélére…

A tét nagy volt: lenni, vagy nem lenni. S ez csak utólag tudatosul, most, hogy a félelem görcse oldódni kezd az idegszálakban. A világosság ára harc, ezt így nem mondja senki, csak a gondolatok szélén érzik külön-külön, hogy máshoz, többhöz van joguk. A földhöz, házhoz, élethez való jogukat érzik és mondják előbb. Aztán önkéntelenül is sorsuk keserűsége felé fordulnak, s egyre indulatosabb szavak között botorkálva érnek el életük igazságtalanságaihoz.

– Szar élet. Folyton függjünk valakitől – mondja a kertalji. – Mindig odaállítanak valahová, és vezényelnek: Pihenj! Vigyázz! Jobbra nézz! Balra nézz! Tisztelegj! Imádkozz! És mindenütt ott van a felkiáltójel. Meg a kötelességeink: adó a papnak, harangozónak, községinek, államnak, az Istennek tiszteletére adakozz. Hány bőrt húztak már le rólunk?

– Elkárhozol.

– Akkor is így van, ahogy mondom. Az adót eddig minden hatalmasság behajtotta rajtunk, ha nem fizettünk, erőszakkal vitték el. És számotokra melyik adó volt a könnyebb, a Benešnek fizetett korona vagy azok a pengők, amit Horthynak kellett leguberálni? Mi a különbség?

– Az államnak is élni kell.

– Szarok az államnak.

– Bajba kevered magad, elfajzott beszéd az ilyen.

– Engem mikor pártol meg már az állam? És titeket, mindnyájunkat? Szántok, vetek, kapálok, de mindennek a javát az állam felpakkolja és elviszi. Ha nem akarok éhes egérként kószálni a mezőn, forgatnom kell az eszemet. A magam kamrájából ellopom a búzát és eldugom. Ti talán nem így csináljátok? Meddig lesz ez? A magyar urak azt kívánták tőlem, szépen, választékosan fejezzem ki magamat. Ezek meg azt követelik, tanuljam meg a nyelvüket, ha itt létezni akarok… Folyton csak kérés, követelés, nemhogy fogyna, inkább szaporodik a kötelességek száma… Mikor lesz már olyan állam, amelyik azt mondja majd: parasztok, emberek, küzdjetek meg magatokért, csak magatokért? Mikor lesz olyan, gépész?

– Nemsokára, nemsokára így lesz.

– Ki mondja ezt neked?

– Tudom, hiszem…

– Legalább már Benešnek is a seggére vertek – mondja Haraszti.

– Mi hasznunk belőle?

– Rossz ember, nem szenvedheti a magyart, aki ennyire vak, az részrehajló, az ilyen az országnak sem tehet jót.

– Parasztbeszéd.

– Olyan, mint mi vagyunk… minden ember onnan nézi a világot, ahol éppen van… így tapasztaltuk.

– Ki mondja ezt neked, gépész? – kérdezi makacsul a kertalji. – A másik világot ki rajzolta eléd?

– Hiszek benne.

– Úgy, mint a zsidók Jehvában vagy az ígéret földjében?

– Nem. A zsidók okosak, csak lassan és sokára cselekszenek. Még a legvénebbek emlékezete is a várakozásukat tudja csupán. Nem is tudom, hány ezer éve csak várakozzák az istenüket.

– Úgy hiszel, mint a keresztények, gépész?

– Nem. Azok is csak reménykednek, Istenben, Jézusban vagy más egyébben… Nyugodtnak csak úgy tudják magukat, ha valami láthatatlan pásztor lebeg a fejük felett.

– Neked nincs pásztorod, őriző pásztorod, gépész?

– A hitem.

– Miből van a hited, gépész?

– Az igazság a hitem.

– Sokféle az, gépész, az igazság sokféle, gépész.

– Az éhes embernek hány igazsága lehet? Hány?

– Éhsége a vagyona is, az hajtja – mondja Haraszti lassan.

– Az éhség nem igazság, gépész – ellenkezik a kertalji.

– Azzá válik.

– Honnan tudod?

– Próbáltam.

– Akkor átrendezitek a világot?

– Át. Akinek sok van, attól elvesszük.

– A parasztokét is?

– Csak a grófokét.

– Szocialista grófok nem születnek majd?

– Nem keresztelik meg őket, más lesz a törvény…

– Hadd tudjuk.

– A munka lesz a törvény, annak lesz becsülete.

– Az igazság is a munka lesz?

– Az.

– Ezt hirdette Jézus is, az ember szeretetét, a becsületes életet.

– Mi nem csak prédikálni fogunk…

– Hát a naplopókkal mit tesztek?

– Mindenki dolgozni fog.

– Az is, aki nem akar?

– Mindenki.

– Az ember természetével számoltok-e?

– A törvény azt is megmondja majd.

– Mindenre törvény lesz?

– Mindenre.

– Ki fog törvényt ülni, gépész?

– Te is, én is, a lapátkezűek… mindnyájan.

– Az mindig az urak dolga volt.

– Megtanulod.

– Te mindent tudsz, gépész, megváltó kívánsz lenni, Jézus. Olyan jövőt mondasz, ami nem lehet sohasem, mert az ember az ember, akárhová teszik is le. Annyira buták mi sem vagyunk, bennünket sem tegnapelőtt szült az anyánk, gépész. Az uraskodást pedig ne kínáld nekem, hogyan lehetek én törvények hozója? Te a gépeidtől tanulsz, mi pedig a földtől tapasztaljuk az életet, a föld is tud annyit, mint a gép…

– Fáradtak vagytok, folyton kételkedtek. Ilyenek vagytok, parasztok, még álmotokban is csavargatjátok a fejeteket. Sokat láttok, de keveset tanultok…

– Azt mondod, mi leszünk az igazság, a törvény is? – kérdi szemlesütve a kertalji.

– Azt.

– Hát az Isten ki lesz?

– Az ember.

– Ki fogja ezt a mi igazságunkat és törvényünket megőrizni, ha nem lesz Isten?

– Az emberek.

– Minden az ember lesz? Az igazság is, a törvény is, egymás őrizője is?

– Az.

– Mikor lesz ez a mennyországi élet, gépész?

– Nemsokára.

– Hol kell majd keresnünk azt a mennyországot?

– Itt lesz mindenütt.

– Nehezen hiszem, amit mondasz, gépész. De ha becsaptál, velünk pusztulsz, vagy keresztre feszítünk, mint a kései Krisztus érdemli…

Esténként a Kisköz végén így folyik az élet, már nem félnek ide gyűlni az emberek. Megállnak a mezőről jövet vagy később jönnek ide az udvarokból. Itt teszik le azokat a szavakat, amelyeket hetek, hónapok hosszán morzsolnak magukban, ide hozzák azokat a gondokat is, amelyeket a napok teremnek. A bakaemlékezet, a bakafélelem óvatos lassúsággal kimozdul csigaházából: előbb megtapogatja a világot, s csak aztán mozdul aprócskát, ha már megfogózhat valamiben. Itt fogják magukhoz azokat az új szavakat is, amelyeket szájukkal, kezük szorításával előbb porrá őrölnek, s csak aztán érintik lelkükhöz és értelmükhöz…

A Kisköz vége most vének tanácsa, ha beszélnek, érdekesen közel állnak egymáshoz, alakjuk valóságos oszlopokat képez, akár a fatörzsekből állongatott gát: inas végtagjaikkal görcsösen fonódnak az idő testére, hogy érezzék mozdulásait.

 

Nagyanyám karosládáján délelőttönként egy zsidó fiú üldögél. Jakubovics Izsák. A nyolc zsidócsalád szomszédból ő az egyetlen férfi, aki visszajött. Ő ad hírt mindenről, a földet nézve végigmondja az ismert életek történetét egészen halálukig. Visszatérte után néhány hétig nagyanyámnál lakott: a saját házukat előbb kifosztották, aztán elfoglalták, nem volt hol aludnia, de még leülnie sem. Nagyanyámtól egy csupor vizet kért csupán, utána leült, és ott maradt. Nagyanyám úgy bánt Izsákkal, mintha az Isten hiányzó szeretetét akarná kárpótolni rajta.

Reggelenként először őeléje tette az ételt.

– Egyél, Izsák – szólt hozzá köszönés helyett.

A fiú sokáig riadt mozdulatokkal kapkodta magába az ételt, madarak esznek így az utak és ösvények szélén.

– Ne félj, Izsák.

Mikor kiürült a tányér, a fiú nem egyenesedett fel mindjárt, előbb lopva körbenézte az asztalt, majd a falvédőt, az ágyfőt, a tűzhely végét pillantotta körbe. Lassan emelte tekintetét, félve, vállával valami irdatlan terhet nyomott az ég felé.

– Igyál, Izsák.

– Nem szabad.

– Igyál, erősödj.

Hosszú emlékezet óta Izsák az egyetlen ember, akinek nagyanyám tölt bort a poharába.

– Igyál…

A fiú iszonyú történetei megtörték nagyanyám katonás, szűkszavú szögletességét. Izsák most bibliai férfiú, az öregasszony szemében ismeretlen bibliai messzeségből jött, Isten országa és a pokol határáról. Egymás mellett láthatta az istent és az ördögöt. Nagyanyám tiszteli Izsákot, mert nagy szenvedést hozott magával; lehet, hogy fél évszázados özvegységének koporsójához hasonlítja a fiú megpróbáltatásait.

– Igyál, Izsák!

Megjött a Rozentálék menye is. Mikor elvitték, szép volt, büszkén viselte szépségét. Megfordultak utána az emberek. Most alig ismerni rá, arca eldurvult, nézése eszelősen vad: büszkeségéből valami utálkozó megvetés maradt csupán.

– Kurva. – Izsák mondja ezt róla, valahányszor szóba kerül. – Még csak itt voltunk a zsidó templom udvarára zárva, de már kurválkodott. A halálra még senki sem gondolt, ő meg már mentette magát… Irtózott a szenvedéstől, ilyen volt végig, tábor kapcája.

– Hát Fánika – fordítja a szót másfelé nagyanyám.

– Az öregek jobban viselték a halált. Fánika a fiait oktatta, mielőtt a gázba vitték, talán mosolygott is rájuk… Kezdetben, míg le nem gyilkolták a gyerekeiket, az anyák voltak a legvakmerőbbek… Azt csak úgy lehetne elmondani, ha egész életünkben egy végtelen létrán emelkednénk az ég magasságába megkeresni a holtak lelkét, hogy ők maguk szóljanak magukról…

Izsákon, mikor hazajött, alig volt ruha. Vasárnaponként, ahogy a két templom az utcára eresztette híveit, Izsák a kapualjba húzódva figyelte őket. Ha valakin megismerte a család vagy rokonság ruhadarabját, megszólította halkan. Így öltözött fel.

Nemsokára üzletet nyitott, apró, jelentéktelennek tűnő tárgyakkal kezdett kereskedni. Később társat vett magához, az az üzletet vezette, Izsák pedig az országot járta, a gyárakat, a nagykereskedők raktárait, cseh városokat áruért. S az újonnan nyitott üzletek nőttek és szaporodtak. Családok hazakerült csonkjai álltak össze, ketten, hárman, négyen, jobbára férfiak…

Olykor az az érzésem, hogy egyetlen test csonka végtagjai mozognak a pultok mögött. Az élőkhöz gondolom a holtakat, kevés élőhöz a temérdek holt embert: kezük ott matat a sokféle áru között, mint azelőtt… Kanalakat emelgetnek, dobozokat tesznek a vevők elé, amiből ruhákat emelnek ki óvatosan, sötét színűeket, kockásakat, csíkosakat, menyasszonyfehéreket… Magukhoz tartják, mutatják, kínálják az élethez tartozó egyszerű szépséget.

Ha az ember sokáig időz a boltok homályában, úgy érzi, csupa élettelen test mered a pultok mögött. Hosszú csontvégtagjaikkal nyúlnak a polcokra, minden érintésük száraz koppanás. Fölemelkednek a kezek és lehanyatlanak, emelkednek és hanyatlanak, a csontkezek mozgása iszonyú látomás. Akármelyik üzletbe fordulok, látni őket: átütnek a táj, a hegy, a síkság, a folyó, a Kárpátok felé kanyargó út látványán, mindenütt.

 

Iskolám végeztével hazajöttem Magyarországról. Mesterségem volna, de iskola, ahol taníthassak, nincs. Tengődöm, húzom és tolom a napokat, Izsák földi kis sátánként csábít:

– Kereskedj, készíts aranycsirizt, a suszterok a kezed is megcsókolják érte.

Társat keresek, úgy, mint a zsidók teszik. Valami régi lexikonból bemagoljuk az aranycsiriz készítésének ősi módját… Pontosan betartottunk minden utasítást, nem sikerült.

– Javítsatok akkumulátorokat, tanuljátok meg a rádiók reparálását, béreljétek ki Fánika boltját.

Nekiveselkedünk, és nyomban elbukunk, alig tudjuk megfizetni a károkat, amit tudatlanságunkkal okozunk.

– Foglalkozzatok pénzzel.

Néhány nap múlva a rendőrség már tudja, hogy valutaüzérkedéssel kívánunk foglalkozni.

– Csempészkedjetek.

S az üzlet virágzik, szerteágazik, éleszti, ingerli a képzeletet: itt van a gazdagodás lehetősége. Aki az állam megbízható polgára, kereskedhet. A kis zsidó boltok mellé újak szaporodnak, partizánok is nyitnak üzleteket. A boltok sorát tekintve úgy rémlik, hogy a kíméletlen kapzsiság irányába lódul a háború emlékétől reszkető világ: új isten születése kísért.

Izsáknak sok pénze van, mégis lehangolt, szomorú. A földet nézi hosszan és hallgat.

– Elmegyünk innen – mondja sokára.

– Mi bajotok, ki bánt itt benneteket – recsegi nagyanyám indulatosan.

– Az őshazába megyünk, nekünk is lesz hazánk.

– Ez is az, Izsák, nektek is hazátok.

Nagyanyám újságot nyom a fiú kezébe, de az érzéketlenül nézi a címoldal nagy betűit.

– Magyar újság, magyar szó, a háború óta az első magyar beszéd. Szabadok vagyunk mi is, Izsák.

– A mi fájdalmunk nagyobb, sokkal nagyobb, mama. Nem tudunk itt örülni, félünk, bennünk van a félelem, ezért megyünk el.

Az újság körbejár. Legtovább nagyanyámnál időz, nézi, magához is tartja, akár az ünneplő fehérneműt. Olvasni nem láttam soha, a kalendáriumból is a napok egymásutánját böngészte csupán: most mohón nézi a nagy fekete betűket, még mosolyog is.

A háború utáni első magyar újság hatalmas ekeként hasít az életekbe, barázdát hagy maga után, termékeny, mély barázdát.

– Itt maradhatsz, Izsák, nálunk, megszerettünk…

– Elmegyünk innen.

A százféle üzlet virágzása rövid életű lobbanás, az enyészetbe mozduló világ görcsös rándulása. A nemzeti jogtalanság fullasztó levegőjében hihetetlen gyorsasággal szaporodott a leendő újgazdagok sora. S a jövőbe álmodott nagy vagyonokkal most valami érthetetlen dolog történik: a zsidó üzletek félhomályában megáll az idő, az élők holttá merevednek a pultok mögött.

– Nem találjuk itt helyünket, mama – beszél maga elé Izsák –, elmegyünk, a pénznek sem tudunk már örülni.

– Ha elmentek, ki marad boltosnak, Izsák?

– Lesznek mások, megtanulják.

A nyerészkedés százkarú keze megrándul, a kis boltok ajtajai mozdulatlanná merevednek, a kirakatok ablakszeme üresen, vakon mered a világra. Senki földje ez.

A háborúban és a táborokban megcsonkított családmaradványok alig melegedtek itt három nyarat, ismét útra kelnek. Önként mennek, fájdalmak és emlékek elől menekülnek az ismeretlen ígéret földjére. Csendesen készülődnek, úgy rémlik, esténként meztelen lábbal járják az utcát, a hegy ösvényeit: a földtől és őseiktől búcsúznak így. Ilyen elmenésük is: kevés mozdulatú, könnytelen búcsúzás…

Ismét mennek tőlünk az emberek, a nagy szenvedések tanúi és hordozói távoznak most. Kár, hogy tragédiájukat nem lehetett levegővé és vízzé oldani, hogy szívtuk és ittuk volna magunkba áldozatuk megtisztító tanúságát.

Így csak nesztelen leválik rólunk az életük: egyenként mennek, magányos nagy madarakként belesodródnak a szelek közepébe.

 

Ezt is meg akartam kérdezni tőled, apám: ezek az emberek miért mennek el tőlünk? Hazavergődtek, élhetnének nyugodtan, mégsem találják helyüket. Vajon igazat beszélnek, mikor elmondhatatlan fájdalmukról és félelmükről szólnak? Vagy valami megérzett titok kényszeríti őket más földre menni? Naponta lestem az alkalmat, hogy beszélhessek veled erről. Ha akadt egy pillanatnyi időd, szaladtál a szőlőbe, valósággal megszállt a teremtő szándék, vissza akartad szerezni az elvesztett időt, ástad a földet, ástad. Akik távolról nézték, már eszelősségedet emlegették, „bolond ez, tó fenekét keresi a hegy oldalán”, mondták. Te csak akkor szóltál, ha valamelyik gödörből felnéztél fáradtan, a tekinteteddel mondtad, „újrakezdeni, azért is újrakezdeni” és rágörbültél az ásó nyelére, hogy a beszéddel se veszíts időt.

Akkor már sokat beszélték, hogy más világ lesz, a szocializmust emlegették és magyarázták. Ezt is akartam kérdezni, ezután hogy lesz velünk, veled? Mi az, hogy új világ? Egyáltalán mit kell olyankor tenni, amikor fordul a világ? Egyeztetni akartam a te életeddel, amit naponta hallottam a jövőről. Emlékszem, egyszer mondtál is valamit:

– Várjunk, az ismeretlennek nem kell elébe szaladni, várjunk, míg megmutatja magát, majd aztán lépünk…

Ez volt minden okosságod, a várakozás, az óvatosság. Már a számon volt, hogy megmondom neked, hogy engem megzavartak azok, akik egyik napról a másikra ősszocialistává vedlettek: az egyik ajtón bementek, s mire a kijárathoz értek, már más ruha volt rajtuk. Magyarázó Krisztusokká váltak, akik az élet számtalan változásából ezt tanulták meg: hangos szavakkal mondani a megérkezett időt. Beszélni és mondani a szocializmust estétől estéig, hangosan, orcátlanul hangosan, hogy aki hallgatja a szavakat, annak eszébe se jusson a szónok háta mögé nézni.

A szocializmus hangos szavak sokasága lesz, apám? Hallgattál, nem tudtál válaszolni. Kik fogják majd hajtani ezt az óriásra tervezett gépezetet? A makacs, konok kommunisták? Egyedül vagy magukhoz ragadják mások kezét is? Kié lesz a jog? A próféta kommunisták hogyan tesznek majd igazságot annyiféle ember, paraszt, szlovák, magyar, suszter, asztalos, bádogos, nincstelen napszámos, harmados, csordás, útkaparó, hivatalnok, nagygazda és rendőr között? Szép szóval? Erőszakkal? Megtalálja-e majd mindenki a maga külön igazságát?

Naponta szerettem volna kérdezni tőled, apám. S ami történt, a te életeddel egyeztetni. A mértéket kerestem, a biztos pontot, mert az a más világ már elindult, már elérte az embereket.

Tudatom szélén élt egy ösztönös remény, hogy apám egyszer megfogja a kezemet, mint az asztaltáncoltatók, és akkor minden ősünk vére visszaáramlik belénk, szánk telefut a megalázások keserűségével, a hiábavaló életek dühével, a katonaemlékezet tehetetlen panaszaival, testünket szétfeszítő indulattal… Hogy parasztőseim elmulasztott lázadásainak ereje belém nőhessen, hogy a földtúró életek képe velem legyen minden időben. Őriző pásztorként.

 

Melyik a kezdődő új világ első napja, apám?

Két világ morzsolódik bennem, két nehéz malomkő, mindegyikük más irányban forog. Köztük vannak a napok, a tegnapiak és a maiak, az események, az eszmélő gondolatok és a várakozó remény: elmegyünk a templomba, utána gyűlést ülünk vagy nagy mulatozásba kezdünk.

Szervezkedünk. A falvakat járjuk, ifjúsági szervezeteket alapítunk. Nem láttuk soha senkitől, tanulnánk, figyelnénk, hogy csinálják mások, de itt most kevés a magyarázó ember. Érezni, erősen érezni, hogy hiányzanak a kommunisták, akik elkeseredésükben elmentek innen a háború után. Tanítómester kellene minden utcasarokra, szónok, agitátor minden harmadik házba. Itt van az alkalom, hogy ezernyi kérdésre megkeressük a választ, az öregek bölcsességét várjuk, a vezérekét, akik szenvedéseikkel és küzdelmükkel nőhettek felénk.

Cselekvésünk ösztönös, a felnőttektől úgy tanulunk, hogy utánozzuk őket: gyűlésezésünkben átvesszük beidegzett mozdulataikat, szavuk járását, köszönésüket, valamiféle romantikus hasonmásai leszünk a görcsökből éledő világnak.

Ősz közepe van, a falvak nagykabátba bújt dermedt öregemberek, de ha gyűlés híre terjed, telefut az iskola emberrel, jönnek, mert a nagykabát rejtekeiben meleg van. Most vetni lehet a szavakat, a várakozó értelem éhezi az eljövendő világ meghirdetett igazságait…

A szocializmus tiszta víztükör, közel jönnek hozzá az emberek, s nézik, méregetik a partok meredekeit, barázdákhoz szokott parasztemberek hunyorogva keresik a megnőtt méretek határait. Aztán a saját képüket nézik a víz tükrében, magukra csodálkoznak, megmaradt erejüket mérik az új szavakhoz és a jövendőhöz.

Nemsokára elérjük a huszadik század közepét. Az idő felezővonala majd láthatatlanul keresztezi a sorsokat, de az emberek keveset beszélnek erről. A maguk életét mondják, szavaik, mint a pitvar homokján hagyott lábnyomok, egyszerű, dísztelen minden hang.

És a szavaknak testmelege van, s így melegükkel terjednek, kiterjednek, mint a felforrósodott tárgyak. Mert az emberek itt most így vannak, ünneppel: a remények és a sokféle életek teljesülését érzik közel.

Négy ősz múlt el a háború óta, kevés mosollyal, a föld és az emberek öröme külön járt, a jókedv kicsire hunyászkodott. Sokan azt tartották, hogy az öröm elhalt közülünk. A remény után most az örömöt akarjuk feltámasztani szüret ünnepén. Azt szeretnénk, ha a hegyoldal milliónyi verejtékcseppje ráfolyna az útra, és emberi jókedvként újraszületne.

Elöl lovasok mennek, hatan. Mozgásuk hetyke, könnyű, jó hírt hozók léptethettek így fejedelmek vagy uralkodók elé. Borjúszáj ingujj lebben utánuk, aztán a sereg jön, zenészek, a hegybíró, három pár fehér ökör, fecskeszarvuk hegyén pántlika lebben, majd a nagy szekér tele cifra ruhás fiatallal. Lányok és fiúk fogóznak kis és nagy fürtökbe, ahogy a szőlőszemek májustól szüret kezdéséig. Dalolnak szüntelen, a jókedv végigfolyik a ruhákon, testünkön, onnan a szekér deszkájára csorog, s mire a földre ér, hosszú fátyollá változik, az öröm hullámaivá alakul.

Előbb úgy érzem, hogy csak a saját, legényes örömünk ez a menet, az emberek lassan melegednek jókedvünkhöz. A parasztok udvarok mélyéről jönnek elő, s a kapuk mögé állnak tartózkodón, mint a háborúk éveiben a behívók, a dobolások, a hirdetések, a parancsok és a megaláztatások idején, s csak azután mozdulnak előre, mikor már lábukat és kételkedésüket is megöleli az öröm.

– Szép ünnep volt – mondja nagyanyám –, csak a bohóc hiányzott közületek, a veres zsidó, nincs már kit csúfolni sem.

 

Melyik a kezdődő új világ első napja, apám? Azt szerettem volna, ha ezt te mondod meg. Míg háborúban jártál, anyám azt mondta, hogy szabadulásod napját a nagy imádságos könyv utolsó lapjaira írjuk, a születések és halálok sorába… Nem került rá sor, talán azért, mert a lenni, vagy nem lenni gondjai között verődött életed. Én mégis tudni akartam, hogy számodra melyik volt a kezdődő új világ első napja. Újratalálkozásod a földdel, az emberekkel, amikor megszűnt bolyongó egyedülvalóságod, és belekapaszkodtál az otthon, a család, a hazai táj fogózóiba? Nemzeti megalázásunk utolsó napja? Feltámadó reményed? Vagy földtúró életed első örömének napja? Melyik volt az, apám?

Nem tudtunk beszélni erről sem… Azóta is sokat gondolkodom, hogy mikor is láttalak én téged mosolyogni azokban az években.

Cselekvéseink okát akkor nem firtattuk, az élet ösztöne vitt, sodort, élni és tenni akartunk, minden nappal nagyobb kört vontunk magunk köré, s akarásunk, szándékaink, érzéseink egyre szélesedő köreit öntudatlanul is finom rajzú térképpé alkotta lelkünk. A menés ösztönétől hajtva útra keltünk, közeli, majd távolabbi pontok felé, messzi útra mentünk, hogy más világot járjunk és szerezzünk magunknak…

 

Melyik a kezdődő világ első napja, apám?

Esténként összesereglünk, előbb csak úgy, céltalan, nézzük egymást, ácsorgunk, csipkelődünk, nevetgélünk. Az idő, a sötét minden mozdulatunkat könnyűnek, játéknak tünteti. Aztán hazamegyünk és elfelejtjük a napot. Az éjszaka sötétjén csupán jókedvünk marad fenn, talán még álmunkban is nevetünk. Ez marad meg másnap, harmad és negyednap estéjére is, nevető jókedvünk.

– Játsszunk – mondja nekünk egy idősebb ember.

Nevetünk rajta, és szerteszóródunk az estébe.

– Akkor daloljunk.

Faágakat törünk, a lányok ablaka alá visszük, és sorra várjuk a kis fények lobbanását.

– Táncoljunk…

Megjuhászodva állunk, várunk, a földet nézzük és a parancsoló szavakat lessük.

– Mit akartok játszani?

– Nevetni akarunk…

– Van egy francia, Molière.

– Molière…

– Nevetni akarunk…

– Az olyan tréfamester, a legnagyobb tréfamester, francia.

– Molière… Molière…

Szöveget tanulunk, próbálunk, festünk, kalapálunk, fűrészelünk, ácsolunk, majd röviddel az ünneplés előtt indulatos veszekedésbe zavarodunk a galambok miatt. Az öltöztető, aki a ruhákért és parókákért beutazta a fél országot, megkötötte magát, és egyre csak azt hajtogatja, hogy a francia nemesi udvar nem lehet galambdúc nélkül.

– De ez mégiscsak színpad… nem vásártér.

– A galamb ősidők óta ott van az emberrel… ősidők óta – hajtogatja az öltöztető.

– Marhaság.

– Akkor nem adom a ruhákat…

– Legfeljebb egy galambdúc, az is valahol a színpad sarkában, egész kicsi galambdúc.

– Rendes, nagy galambdúcot akarok, amilyen nekem van az udvaron.

– De hisz most franciák leszünk, nemesek.

– Azok is emberek, a galambot minden nép szereti, békességes madár…

– Nem lesz galamb, punktum.

– Anélkül játszás sem lesz…

Hahotázik a nagyterem, neveti Duda Gyurit, a rászedett francia nemes gyámoltalan maflaságát. Galambdúc nincs a színpadon, szabálytalan időközökben azonban galamb röppen a színfalak mögül, és addig kering az emberek feje fölött, míg párjára nem talál. A fel-felcsattanó nevetés kis szüneteiben, amikor a súgó hangja kétségbeesetten keresi a füleket, galambturbékolás szórja közénk a békességet. A színpados ünnep másnapjára egybefolyik a százféle szó indulata, s nem marad más, mint a nevető jó érzés emléke.

Tanítónő jött hozzánk, fiatal, kerek arcú lány. Nézik, utánafordulnak, amerre elmegy. Olyan is akad, aki nyomába ered, és egészen a Kormoskendi kapujáig kíséri. A lány ott lakik Rózánál, ő az első magyar tanítónő, akit a háború után ide helyeztek. A nevét kevesen tudják még, valaki azt mondta róla, cseresznyeszájú, ez maradt rajta, cseresznyeszájú. Ha a legényfalka megérzi közeledését, forró szél csap közénk. Én úgy érzem, rám feszül a bőr, ha megpillantom valahol.

Táncra hív bennünket, tanítani akar. A nagyterem hamar megtelik velünk. Sorba állunk, a cseresznyeszáj mosolyogva magyaráz, táncot mutat, énekel.

– Mutassátok, mit tudtok?

Minden szava úgy ér hozzám, mintha kődarabbal találnák el a testem váratlanul: válaszként jól kihúzzuk magunkat, katonásan. Vigyázzban állunk.

– Mutassátok… Apátok mit táncolt jókedvében?

– Nem láttuk.

– Hát nagyapátok?

– Táncos jókedvét nem láttuk.

– Ki tud öreg nótát mondani?

– Édesanyám is volt nékem – kezdi egy tiszta lányhang.

– Hát férfinótát?

– Fújja a szél, fújja…

– Régebbieket…

– Nem tudunk.

Lépésre lendül a sor, a cseresznyeszájút utánozzuk, megroggyan a lábunk, előrelépünk.

– Előre, egy-kettő, előre, egy-kettő, hátra, három-négy, még egyszer.

Addig ismételjük, míg a szögletes, nehéz mozdulatok összefogóznak, a rövid és hosszú lépések hullámzássá folynak. Ha a cseresznyeszájú úgy kívánja, alámerülünk és fölemelkedünk.

Aztán a lányok következnek, apró kis madárlépésekkel oldalt mozdulnak, majd a hátunk mögé szóródnak egy pillanatra. Nem látjuk őket, de mikor a hullámtaraj tetejéről lefelé buknánk, elébünk libbennek. Az a legszebb, mikor félkört ír le a lányok teste: előredőlnek kissé, térdük elválik és egymáshoz ér, arcuk lázpiros, az ölelés előtti pillanat lehet ilyen kívánkozó. Aztán megtorpannak és újra fordulnak, mert a cseresznyeszáj kis fakalapácsa ritmust változtatva koppan az üllőre.

A lányok szoknyája fellebben és visszahull, igézetes látvány, kis pillanat része, a szemünk mégis azt várja, mikor lehet a térdek fölé csúszni, legalább így. Ez is életünk bővülő köreihez tartozik, a mozgás megismert izgalma, a lábak játéka, a lábak sejtelmes látványa, kíváncsiságunk, amely a körön kívül és azon túl egyre többet akar tudni és ismerni.

A mozgás izgalma lobban bennem, valahányszor elkezdjük a táncot. Akkor van ez, mikor a sokféle mozdulat már eggyé olvad: a szerelem izgalma van ilyenkor nagyon közel, az első szerelemé, amely belenőtt testembe, és úgy érzem, hogy ebben a táncban, a következőben és mindegyikben, életem eljövendő köreiben is ezt az első szerelmet fogom érezni és szeretni.

Meggyötört arcú szlovák ember jön hozzánk. A világ nehéz dolgairól beszél, azt mondja, a táncon kívül tanuljunk mást is… Frontkatonák leszünk Ázsia túlsó felén. Koreát mondjuk el a színpadon, Korea háborúját. Egy zömök fiúnak csak annyit kell mondania: „Koreában vér folyik… Koreában vér folyik…”

Már a hátam lúdbőrözik, amikor a zömök fiú kinyitja a száját, és szólni készül Koreáról. Próbálgatja, ismétli számtalanszor, észrevétlen is sulykolja belénk a szavakat: „Koreában vér folyik.”

A százszor ismételt dolgok iszonyú súllyá alakulnak, már elég, ha mozdul a fiú szája, s reccsen a koponyám csontja, végigzuhan bennem e néhány szó és áttöri a szerelem, a nevetés, az öröm, a remény rétegeit.

 

Hajnalonként a vízhez indulok: az első úttal munkába parancsolt alkalmi zenészeket viszek, másodszor kubikusokért fordulok. A zenészek szünet nélkül sírnak, óbégatnak, égre emelt kézzel az Isten igazságát kérik és a szocializmust káromolják. Hólyagos, feltört kezüket mutogatják minden arra menőnek.

– Milyen rend ez, ahol a művészeket beletapossák a földbe? Hogy lehet így muzsikálni, elformátlanodik a lelkünk is, mindenünk… Meg is szakadhatunk az emelésben.

Amazok hasítják, vágják a földet, görnyedt hátuk süketen hallgatja a panaszló sírást.

Nagy nyugalom helye ez a táj, a nyugalom kora felmérhetetlenül nagy, évszázados, ezeréves, megszámolni is lehetetlen… A víz túlsó partján mocsárerdők darabjai, legelők, bozontos facsoportok: ezeresztendős emberarc barázdált ábrázata. A visszafelé időt itt mesékkel mérik, a mese-emlékezet legszélén láposrengeteg van, aztán mocsárerdők, legvégül pedig az ősrengetegből szelídített legelők. Most a rideg gulyáké ez a táj, a pásztoroké, a kolompé, a nagy sereg víziszárnyasé, a homályos meséké és kevéske nótáké.

Ha világos, magas az ég, északkeletről a Kárpátok lánca egészen a látóhatár széléig jön. Hirtelen tavaszokon, esős őszökön innen zúdul kis folyók medrébe a víz. Árvizek jönnek védhetetlenül, estéről reggelre. A víz itt isten, Isten rosszakarata. Az öregemberek emlékezetét háborúk és árvizek pusztítása töri darabokra.

Most ezt a sok ezer éves vadságot akarjuk megszelídíteni. Bele kell marni a föld testébe: kitépni a fák gyökereit, feldúlni vadak rejtekét, átvágni a szekerek útját, feltörni a legelők hátát, másfelé szoktatni a költöző madarak seregeit.

Ez a föld emberemlékezet óta most mozdul el először a helyéről. Emlékezetembe betörnek az őszi és tavaszi nagy vizek. Egybefolynak: hallom a hirtelen áradás zúgását. „Jön a víz…” – ordítják valahonnan. A kiáltásban őseim rémülete visszhangzik, a vérrokon ősöké, a sors-vérrokonok hangja: Salamon, Fánika, a suszterok, az orvos, a kis zsidó lány, a favágó, a mártír kommunista, a földszagú parasztok végtelen sora ordítja: „Jön a víz…!” Szájuk reszketés…

Szólnak minden harangok, jajgatják a hírt, az élet veszedelme jön… „Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy…” Sokára énekké fárad a harang, majd elvész az is.

Este jön és sötétség, világ és ember vaksága. Föld és víz szélét nem tudni, magasságok nőnek és mélységek, a föld feneketlen, az ég elérhetetlen: a félelem teszi azzá. Parttalan a félelem is, naggyá növeli az ember tehetetlensége.

Éjszaka jön. Temetni kezd a víz, sírás és zsolozsmák nélkül, némán: betemeti a lábnyomokat, behordja az utakat, eltemeti a füveket, ellepi a föld testébe rágott fészkeket, aztán az ember lábához kúszik… Az élet megremeg, az ember tárgyaihoz kap, fatörzshöz hátrál, ágakba kapaszkodik… Zsoltár, segélykérés hangja már nem jön szájára, már csak menekülni tud, magát menteni, imádkozni és csodát várni.

Az éjszaka hangja a víz földbe szivárgó pezsgése. Reggelre tenger a világ.

Padlásnyílásokból, fák ágairól emberfejek meredtek: ázott, fekete szomorúság. Aki nagyon félt, temető dombjára kúszott, a holtak fejéhez, Krisztus keresztjéhez. Nemzedékek enyésztek el: fák koronájánál, a házak homlokánál, sírkövek tetejénél magasabbra sohasem léphettek. Csak a félelem magasságából nézhettek mélységet és messziséget.

És mikor fáradni kezdett a félelem is, testük melegébe takarták életük őrzött pillanatait: fűre terített nászéjszakákat, az imádság vélt áldásait, szilaj csikók táncát, háborúba menéseket, sortüzeket, búcsúzásokat, gyermek sírását, barázdák szagát, üstökösök jelzését, barát vagy ellenség jöttét.

Hány tavasz, hány ősz múlt el az első tenger árvíz óta? Száz? Ezer? Nem tudja senki. Nem mérték az emberi félelmet sem, csak mondták: ha a száműzetés ideje hosszan tartott, fehér gyolcs-, vagy lepedődarabot tűztek faág nyelekre: az élet jele volt ez, a félelemé s a segélykérésé is.

Így mesélik, így volt.

Minden ősöm találkozott a vízzel, előbb a mesékben, rövid parasztálmokban, majd az élet valóságában. A nagyvizek pusztító látványa szembogarukba nőtt. Egy élet hosszán hányszor? Hányszor nemzedékek során?

Sokszor. Százszor.

Három folyó öleli, szorítja e földdarabot, vaspántként, kanyargó ezüstcsíkként. Más világokba, katonának és idegen országok felé innen csak a folyók testén át vezet az út. Vizek csillogása szerint tájékozódtak a költöző madarak is. Ha üresek a folyóközi rétek, nagy csapat madarak est-éjszakákon pihenni ültek. Őszi nagyvizek idején átrepülték a sokszögű, alaktalan tengert. Lehet, hogy számukra e látvány nem is volt rémítő: nagy területű fényesség, benne szürke-zöld foltok: a fehér lepedő lobogókat, a felpirosló fáklyákat tovatűnő pontokként észlelték csupán.

Délebéd idején lemegyünk a partra. Előbb ráhajlunk a vízre, belebámulunk a tükörbe, mint a bokrok és a fák teteje, aztán megmártjuk arcunkat. Egy hullámzás erejéig ábrázatunkat egybetartja a víz, aztán elengedi…

Íratlan törvény szerint minden ősöm megnézte magát a víztükörben: sorsukat kívánták így tudni, a jelen és jövő napokat, életeket és halálokat. Ezeket a kérdező víztükörarcokat szeretném most együtt látni: nagyapáimat, nagyanyáimat, apámat, Rózát, Kormoskendit, ha csak egy pillanatra is együvé teremteni mindnyájukat, emlékezetüket, nagy ritka egymásra mosolygásukat, érintenék egymást testükkel, vérük melegével… Kívánom, kövesedjenek meg legalább egy levélmozdulás idejéig, így, ezzel a megbolydult tájjal együtt lépnének egyet holtukban is, az élő világ felé, hogy tennének hamisítatlan tanúságot életük és életem mellett…

S mikor már képzeletem is szem elől téveszti őket, elém tűnik saját életem nagy árvizének látványa. Hallom a csónakos ember parancsoló szavait, az evezők koppanását, a járási ember rekedt kiáltásait:

– Emberek!… Emberek, ha van élő, szóljon, emberek!…

Képzeletem erőlködve igyekszik együtt tartani a rég- és közelmúlt képeit. Csak egy pillanatig sikerül: az arcok szertehullámzanak a víz mozgásával.