Tükörbohócok
Élt Budapesten egy rossz tündér, úgy hívták, hogy Vanda. Egy kis szobában éldegélt, a szoba tele volt porral, a sarkokban pókhálók lógtak, vagyis nagy rendetlenség volt, ami nem is csoda, mert Vanda nem szeretett takarítani. Meg nem szeretett mosakodni, meg fésülködni, meg ilyesmiket csinálni. Hogy mit szeretett? Hát rosszalkodni! Azért volt rossz tündér. Rosszalkodni nagyon szeretett, ebben verhetetlen volt, úgy értem, hogy nem volt párja a világon. Éppen ezért elég magányos volt, mert mindenki elkerülte, de ezzel sem törődött, egyedül is nagyokat lehet rosszalkodni.
De ma mégis magányosnak érezte magát, s ettől nagyon rossz kedve lett. Mikor felébredt, még nem volt rosszkedve. Izgatottan gondolt rá, hogy milyen nap is van. Különleges nap! Ma van a szülinapja! Hohó! Ezt meg kell ünnepelni. De előbb fel kell öltözni, ahogy az alkalomhoz illik.
A nagy szekrénybe bújva keresgélt és kotorászott. Egy öreg bakancs akadt a kezébe, megnézte, és dühösen hátra dobta.
– Ez nem jó! Vacak bakancs! – morogta.
Majd egy papucs akadt a kezébe.
– Vacak papucs! Ez se jó! – s a papucsot is a háta mögé dobta.
Majd kibújt kócosan és porosan a szekrényből, kezében egy fél pár kalucsnit tartott. Herregett és berregett mérgesen.
– Hrr! Brr! A nyavalya törje ki, hol a párja?
S a fél pár kalucsnit a falhoz vágta.
Majd a lábára pillantott.
– Ja? A lábamon van.
Leült a hokedlire, s rázta a fejét nagy dühösen.
– Mindjárt leesek a hokedliról! Brr! Menj te is a másik után! – s levette a lábáról a fél kalucsnit, s azt is a falhoz vágta. Szegény kalucsni nagyot nyekkent.
– Hű, de rossz kedvem van! Mitől legyen jókedvem?
Körülnézett a poros, pókhálós szobában, de ettől se lett jobb kedve. Belenézett a falon lógó nagy tükörbe.
– Ha a tükörbe nézek, talán jobb kedvem lesz.
Felállt, s belepislogott a homályos tükörbe. De nem lett jobb kedve.
– Nem látok, nem látok! Vacak villanykörte! Vacak tükör! Vacak, vacak, vacak! Homályos!
Megtörölte a könyökével a tükröt.
– Most meg a könyököm homályos. Nem baj. A könyökömben nem szoktam nézegetni magamat.
Újra belenézett a tükörbe, fintorgott, pofákat vágott, a nyelvét is kiöltötte.
– Ni, egy majompofa! Brr! Ronda majompofa!
Nagyot sóhajtott, a tükör megint homályos lett.
– Szép akarok lenni! Szép, szép, szép! Ma van a születésnapom!
A falinaptárhoz ment, s dühösen nézte.
– Fekete betűk! Hrr! Mért nem piros betűs? Mért nem ünnepnap? Vacak naptár!
Otthagyta a naptárt, s folytatta az öltözködést. Benyúlt a szekrénybe, kirángatott egy mellényt, s a tükör előtt felvette. A mellény lógott rajta, az egyik fele lejjebb volt, a másik meg feljebb. Vanda dühösen morgott.
– Ronda, ronda, ronda! Le vele!
Lecibálta a mellényt, a sarokba dobta.
– Ma gyönyörű akarok lenni! Mint egy rózsabimbó!
A szekrényben kotorászott, s előszedett egy nagy, nyári kalapot.
A tükör elé állt, s feltette a kalapot a fejére.
– Szép vagy, Vanda! Nem vagy randa! – suttogta reménykedve.
De a kalap kajla volt, elöl lelógott a karimája, hátul meg felhajlott. Mérgesen lekapta a fejéről s a földhöz vágta.
– Ez nem rózsabimbó! Ez tökvirág! Le vele! Fuj! Száradj el.
Kimerülten leroskadt a hokedlira. Kinyújtotta az egyik lábát, forgatta, nézegette.
– Milyen a lábam? Hááát…
Majd a másikat is kinyújtotta, forgatta, nézegette.
– És a másik? Hááát…
Vastag, piszkos zokni lógott mind a két lábán.
– Ez a ronda zokni! – morogta. – Le vele! Randa, randa, randa!
Leráncigálta a zoknit a lábáról, és a sarokba dobta.
– De mit vegyek fel? Mezítláb mégse járhatok a szülinapomon.
Megint a szekrényhez ment, s turkált a félhomályban. Egy pár nagy vadászcsizma akadt a kezébe. Vigyorogva nézte, s csodálkozva motyogott.
– Egy vadászcsizma! Hogy került ez ide? Valaki a szekrényemben vadászott? Höhöhö! – röhögött döcögve. – Na, mindegy. Felhúzom.
Leült a hokedlira. Felhúzta előbb az egyiket, majd a másikat. Felállva nézegette.
– A legújabb divat. Igaz, hogy a fenekemig ér. Höhöhö! Igaz, hogy lötyög is. De legalább nem szorít.
Lépett egypárat, s figyelte a vadászcsizmát a tükörben.
– Na, milyen? Szép, mi? Meg jó hosszú. Legalább eltakarja a lábam.
Szélesen vigyorogva mondta a tükörnek:
– Ebben szoktak vadkacsára vadászni. Háp-háp! – hápogott, mint egy megkergült vadkacsa.
– Meg oroszlánra! Bööö!
Bőgött, mint egy oroszlán.
– Meg csikóhalra! Nyihahaha!
Nyerített, mint egy csikó, majd tátogott némán, mint egy hal.
Mikor megunta a hápogást, meg a bömbölést, meg a nyerítést, keservesen felsóhajtott.
– De én balettcipőt szeretnék! Egy gyönyörű balettcsukát! Nem ezt a ronda nagy vadászcsizmát. Hrr! Brr! – herregett, meg berregett mérgesen.
Nem is nézett többet a vadászcsizmára. A haját vette szemügyre, közel hajolva a tükörhöz.
– Milyen a frizurám? He?
Hát, a frizurája olyan volt, mint egy tüskebokor. Meg borzas, zsíros, csimbókos.
– Fuj! Randa, randa, randa! Meg kéne fésülni. Talán az segít.
A szekrényhez ment, s elővett egy nagy fésűt, s a tükör előtt fésülte a haját.
– Itt elválasztom. Itt hátrafésülöm. Most az egészet előre.
A fésű beleakadt a gubancos hajba. Vanda rángatta, cibálta, de a fésű nem jött ki.
– Jaj! Beleakadt a fésű! Nem jön ki, nem jön ki, nem jön ki!
Felvihogott, s a tükörben nézte a hajából kiálló fésűt.
– Gyökeret eresztett a fésű a hajamban! Höhöhö!
Nagyot sóhajtva hátat fordított a tükörnek, elment minden jókedve, elkeseredve letottyant a hokedlira.
– Hogy nézek ki! Mint egy madárijesztő!
S bőgni kezdett, hullt a könnye, mint a záporeső.
– Randa vagyok! Randa, randa, randa!
Megtörölte a szemét, s így vigasztalta magát két szipogás között:
– Ne bőgj, Vanda! Úgyse jön ide senki. Brühühühü!
Megint eltört a mécses, sírt keservesen.
Sírás közben mérgesen toppantott a lábával.
– Ne is jöjjön! Senki… senki… senki…
Hát, ahogy ott szipogott, meg duzzogott, valami megütötte a fülét, mintha valaki kopogott volna: kopp, kopp, kopp!
Vanda abbahagyta a szipogást, fülelt.
– Kopogtak? – majd legyintett. – Á, csak a fülem csengett.
Ám újra felhangzott a kopogás, finoman kopogott valaki: kopp, kopp, kopp.
Vanda hallgatózott.
– Megint kopogtak? Vagy megint a fülem csengett?
Felkiáltott az ajtóhoz rohanva.
– Bújj be!
Kinyitotta az ajtót s kinézett.
– Senki! Nincs itt senki! Nem kopogtak. A fülem csengett.
Mérgesen visszaült a hokedlira, háttal a nagy tükörnek.
S ekkor újra felhangzott a kopogás: kopp, kopp, kopp!
Vanda foghegyről szólt bele a levegőbe.
– Bújj be! Vagy ne kopogj! Most már azért se állok fel! Ha be akarsz jönni, gyere be. Tessék! Szabad!
Vanda háttal ült a tükörnek, s így nem láthatta, hogy valaki bejött a tükrön keresztül.
Alinka jött be, a jó tündér. Az ugyan nem látszott rögtön, hogy milyen jó, de az rögtön látszott, hogy milyen szép! Szép volt a haja, szép volt a ruhája, szép volt a cipője. Szép balettcipő!
Szépen mosolygott, és finoman köhintett.
– Khm. Khm.
Vanda azonnal megfordult a hokedlival, és tágra nyílt szemmel bámult. Egy ideig nem is kapott levegőt, majd mikor levegőhöz jutott, így szólt:
– Mindjárt leesek a hokedliról! Ez a tükörből jött be. És milyen gyönyörű! Ó, de nagyon-nagyon szép! Ó, istenkém, jaj de szép!
Mikor kigyönyörködte magát, megszólította a jövevényt:
– Hozzám jöttél? Tudsz beszélni?
Alinka bólintott, s szépen csengő hangon válaszolt.
– Tudok. És hozzád jöttem. Szia, Vanda!
Vanda álmélkodva kérdezte:
– Honnan tudod a nevem? He?
Alinka finoman mosolygott.
– Tudom. Én mindent tudok…
Vanda ravaszul elvigyorodott, előrehajolt a hokedlin, s úgy kérdezte:
– Mindent? Akkor mondd meg, hogy milyen nap van ma? He?
Alinka ünnepélyesen válaszolt.
– A te születésnapod!
Vanda elismerően bólogatott.
– Tényleg mindent tud! – majd kíváncsian így folytatta: – Mért kopogtál annyiszor? He?
Alinka komoly volt, mint egy illemtanár.
– Mert úgy illik. Meg kell várni, míg azt mondják, hogy szabad!
Vanda rögtön rávágta, mert valamit ő is hallott az illemről harangozni:
– És mért nem az ajtón jöttél be? He? Az is úgy illik!
Alinka ingatta a fejét, s türelmesen magyarázott.
– Nekem nem kell ajtó. Tudod, a jókat átengedi a tükör.
– Nem kell ajtó? – ámult Vanda. – Simán átenged a tükör?
Alinka bólintott.
– És csak a jókat? – fintorgott Vanda.
– Igen – biccentett Alinka.
Vanda mérgesen vicsorogva nézett a tükörre.
– Hajaj! Hajajajaj! Nyavalyás tükör! Nekem meg a ronda képemet mutogatod.
Abbahagyta a vicsorgást, győzött a kíváncsisága, Alinkát faggatta tovább.
– És miért jöttél?
Alinka elmosolyodott, de olyan szépen, hogy ragyogni kezdett a szoba.
– Azért jöttem, hogy felköszöntselek a születésnapodon!
Vanda izgatott lett, felállt a hokedliról, összevissza mászkált a szobában, mint aki nem hisz a fülének.
– Engem? A szülinapomon? Felköszöntesz?
– Igen! – mosolygott Alinka a mászkálóra.
Vanda abbahagyta a mászkálást, megállt előtte, mint a cövek.
– Akkor köszönts! Hoztál ajándékot?
– Hoztam – mosolygott rendületlenül Alinka.
Vanda gyanakodva nézte.
– Mutasd a kezed! Nem látom. Hol van?
– Itt van a zsebemben – szólt Alinka, majd így folytatta: – Hozz egy cserepet.
Vanda tágra nyílt szemmel csodálkozott.
– Cserepet? Minek?
– Elültetjük! – mondta rejtélyesen Alinka.
Vanda újra izgatottan mászkált a szobában, kereste a cserepet, s közben motyogott az orra alatt.
– Hol egy cserép? Mi lehet a zsebében? Csokoládé? Azt nem kell elültetni. Nem csokoládé! Rágó? Azt se kell elültetni. Nem rágó. Nyalóka? Á, azt se kell elültetni! Nem nyalóka.
Megtalálta a cserepet, Alinka elé állt.
– Itt a cserép! Kíváncsi vagyok, hogy mit hoztál ajándékba? Rettenetesen kíváncsi vagyok! Majd kifúrja az oldalamat! Mondd már! Mondd már!
Alinka a zsebeiben kotorászott.
– Várj, előveszem. – A jobb zsebébe nyúlt. – Nem itt van! – Majd a bal zsebébe nyúlt. – Megvan!
Vanda gyanakodva nézte.
– Hajaj! Ez egyre kisebb lesz…
Alinka elővett egy magot, egy aprócska virágmagot, és így szólt:
– Tessék! Itt az ajándék. Boldog születésnapot!
Vanda szúrósan nézte Alinka kezét.
– Mi ez? Nem látom.
– Egy mag. Egy virágmag! – mondta Alinka, és beleejtette a magot a cserépbe.
Vanda belenézett a cserépbe, elbőgte magát, potyogtak a könnyei, mint a záporeső.
– Brühühü! Tudtam, hogy csak viccelsz. Brühühü! Tudtam, hogy nem kapok ajándékot. Brühühü! Ez nem ajándék! Ez egy vacak mag! Mi vagyok én?! Veréb?! Brühühü!
Alinka vigasztalta, simogatta a keservesen zokogót.
– Ne bőgj! Ne bőgj már. Inkább figyelj.
De Vanda nem hagyta abba a bőgést.
– Brühühü! Mire figyeljek?
– Ha egy kicsit halkabban bőgnél, elmondanám.
De Vanda nem bőgött halkabban, inkább még jobban rázendített.
– Brühühü! Brühühühü!
Alinka megvonta a vállát, legyintett, s türelmesen folytatta:
– Akkor is elmondom. A legszebb ajándékot kaptad, csak még te nem tudod. És a helyedben én nem bőgnék, hanem nevetnék.
De Vandának nem volt kedve nevetni.
– Brühühü! De olyan pici!
Alinka türelme végtelen volt, hiszen azért volt jó tündér, szelíden magyarázott tovább:
– Az a szép, hogy olyan pici. Először mi is mindnyájan picik voltunk. A kicsiből lesz a nagy. Érted? Várj, mondok hozzá egy verset!
S a bőgő, szipogó Vanda fülébe suttogta a verset.
Vanda a könnyeit törölgetve, szipogva vágta közbe:
– De olyan pici!
Alinka rámosolygott, s tovább mondta a verset.
Ide-oda szállsz a szélben, |
gyerek bújtat a zsebében. |
|
Vanda végre abbahagyta a szipogást, s belenézett a cserépbe.
– Mélyen alszik. Ébresszük fel!
Alinka lágyan ingatta a fejét, s versben válaszolt.
Csitt! Csitt! Csendben. Ne ébresszed. |
Alvás közben, mint a gyerek, |
minden percben nő egy cseppet! |
|
Vanda nagyot sóhajtott, letörölte a könnyeit.
– De szép volt! Nem baj, hogy belebőgtem a cserépbe? Nem baj, hogy a könnyeimmel locsoltam? Nem árt neki a sós könny?
Alinka boldogan mosolygott, hogy mégiscsak sikerült elmagyarázni az ajándékot.
Vanda feltette a cserepet a szekrény tetejére. Majd letottyant a hokedlira, s figyelmesen és feltűnően nézte Alinka lábát.
– Mit nézel?
– A lábadat! – vakkantotta Vanda.
– Mért nézed a lábamat?
Vanda a homlokát ráncolta, s mogorván kérdezte:
– Neked simán felment a lábadra a balettcsuka?
– Balettcsuka? Az micsoda?
– Hát, ami a lábadon van!
– Ja, a balettcipő? – mosolygott Alinka. – Simán.
– Hanyas lábad van? – faggatta Vanda.
– Huszonnyolcas. És neked? – kérdezte udvariasan Alinka, s ő is megnézte Vanda lábát a nagy vadászcsizmában.
Vanda mogorván maga alá húzta a nagy vadászcsizmákat, láthatóan megint elromlott a kedve, és láthatóan megint közel állt a bőgéshez. Gorombán köpködte a szavakat.
– Most mit bámulod a lábamat? He? Negyvenhatos… Most mért nem nevetsz? Most mért nem röhögsz? Nehogy csúfolni merd a lábamat! Most mért nem csúfolsz? He? Most mért nem mondod, hogy akkora lábam van, mint egy lónak! Vagy mint egy tevének! Vagy mint egy elefántnak!
Dacosan nézett fel, s barátságtalanul kérdezte:
– És egyáltalán ki vagy te? És egyáltalán hogy hívnak? Még meg sem mondtad a nevedet.
Alinka rendületlenül mosolygott, a fejét rázta, hogy nem csúfolódik, egyáltalán nem csúfolódik.
– Én vagyok a jó tündér. És nekem nem szabad csúfolódni! És úgy hívnak, hogy Alinka.
Vanda nagyot sóhajtott.
– Alinka! Még a neved is milyen szép!
Majd megint morcos képet vágott.
– És mindig jó vagy, te Alinka? He?
Alinka bólintott.
– Mindig.
– Brrr! De unalmas lehet.
– Hát… Nem is tudom – tétovázott Alinka. Majd határozottan folytatta. – Én így születtem. Jónak.
Vandának eszébe jutott valami, csillogó szemmel kérdezte:
– Tudsz varázsolni? He?
– Tudok. Egy kicsit.
Vanda a falra mutatott, ahol a naptár lógott.
– Látod ott azt a naptárt? Varázsold át, hogy csupa piros betűs legyen. Azt akarom, hogy az én szülinapomon csupa piros betűs legyen!
Alinka a naptárhoz ment, megfordította, és csodák csodája, a másik oldalán csupa piros betűk voltak!
Vanda ámulva nézte.
– Mindjárt leesek a hokedliról! Ez tényleg jó tündér. És mit szoktál csinálni még, amikor jó vagy?
Alinka komoly arccal sorolta:
– Hétfőn, szerdán, pénteken egy óvodában mesélek. Kedden, csütörtökön, szombaton a kerületi dutyiban takarítok.
Vanda még a száját is eltátotta.
– Mindjárt leesek a hokedliról! És vasárnap?
– Vasárnap azon gondolkozom, hogy milyen jót tegyek még. Például most vasárnap elhatároztam, hogy ajándékot hozok neked.
Alinka félénken, halk hangon folytatta, mintha nem merné kimondani.
– És esetleg összebarátkozunk… Egyedül kicsit unalmas.
Vanda hunyorgott a meglepetéstől, még a homlokát is összeráncolta.
– Szabad neked velem barátkozni? Én rossz vagyok! Borzasztóan rossz vagyok! Rettenetesen, borzasztóan rossz vagyok!
Fölemelte a kezét, s az ujjain számolta, hogy milyen rossz.
– Például: csomót kötök a macskák farkára. Mindegy, hogy milyen nap van! Bruhahaha!
Alinka titokban, a háta mögött szintén kinyújtotta az egyik ujját s utána suttogta:
– Macska…
Vanda tovább számolt, kinyújtotta a másik ujját.
– Meg kicsúzlizom a villanykörtét! Bruhahaha!
Alinka is tovább számolt titokban.
– Villanykörte…
Vanda röhigcsélve folytatta, sorban mutogatott az ujjain.
– Felrugdosom a szemeteskukát! Bruhahaha! Megrongálom a telefonfülkét! Hahaha!
Alinka titokban vele számolt, és suttogott.
– Szemeteskuka… Telefonfülke…
Vanda integetett az ujjával, hogy hajoljon közelebb.
– Tudsz titkot tartani? Pszt! Pszt!
Alinka bólintott. Vanda vigyorogva suttogott.
– Tegnap drazsét vittem az állatkertbe, a majmoknak. Pszt!
– Drazsét? – álmélkodott Alinka. – Dehát ez nagyon szép! És nagyon jó!
Vanda röhigcsélt.
– Nem mindenki mondja ezt. Mert a drazsé fele kavics volt! Bruhahaha! Hihihi!
Alinka még egy ujját behajlította suttogva.
– Majmok…
– Látod már, hogy én milyen borzasztóan rossz vagyok? Milyen rettenetesen, borzasztóan rossz vagyok?
Alinka izgatott lett.
– Juj, de izgalmas! Én még sose voltam rossz… Milyen érzés rossznak lenni?
Vanda felfújta az arcát, hencegve mondta:
– Hajaj! Tudnék róla mesélni. Én ebben kerületi bajnok vagyok. Országos bajnok. Világbajnok! Itt van az egész a kisujjamban.
S felmutatta a kisujját.
– Juj, de izgalmas! – lelkendezett Alinka. – És hogyan szoktad kezdeni a rosszaságot?
Vanda büszkén vigyorgott.
– Először bemelegítek. Futás közben. Körbeszaladom a kerületet, és futás közben felborogatom a szemeteskukákat. Egy perc alatt tízet is felborítok. Csak úgy dől a szemét!
– Jaj! – borzadt el Alinka.
Vanda fölényesen legyintett.
– Ez semmi, ez a „jaj”! Hallanád csak a szemeteseket! Azok aztán tudnak kiabálni. Meg az öklüket rázni. De én gyorsabban futok! Sokkal gyorsabban. Hahaha! Eddig még mindig én voltam a gyorsabb.
– És merre futsz?
– A mellékutcákon. Egy kicsit lassítok. Hogy jobban tudjak célozni.
Vanda előszedett a zsebéből egy csúzlit, s megmutatta, hogy hogyan céloz.
– Így fogom a csúzlit. Célzok, durr! Kampec egy villanykörte. Megint célzok, megint durr! Még egy villanykörte. Tízig meg se állok.
Alinka megint feljajdult.
– Jaj! Jaj!
Vanda legyintett.
– Ez megint semmi, ez a „jaj, jaj!” Hallanád csak a villanyszerelőket! Hahaha! Azok tudnak ám jajgatni!
– A szemeteseknél is jobban? – ámult Alinka.
Vanda vigyorogva bólintott.
– A szemeteseknél is. A villanyszerelőknél jobban csak a macskák tudnak vernyákolni. Hahaha! Pedig amúgy elég gyorsak. De nem elég okosak. Mondom az egyiknek: cic! cic! Gyere ide! Erre rögtön odajön. Én meg fogom, hopp, csomót kötök a farkára! Bruhahaha!
Alinka jajgatva sajnálta a szegény macskát.
– Jajajajaj!
Vanda gúnyosan legyintett.
– Ez megint semmi, ez a „jajajajaj!” Hallanád csak a telefonszerelőket! Azok tudnak aztán szívből jajgatni!
– Még a macskáknál is jobban?
– Hajaj! Mikor meglátják a telefonfülkét, amit ezzel a két kezemmel beleztem ki, zeng az egész kerület! Csak a telefon néma. Mintha elvágták volna a hangját. Én vágtam el a hangját. Bruhahaha! Illetve a zsinórt.
Vanda nevetett, meg bruhaházott, a térdét csapkodta. Majd mikor lecsillapodott, így szólt:
– Én is tudok egy verset. Elmondjam?
Alinka bólintott, Vanda nagy levegőt vett, és elszavalta a verset.
Töltött csúzli a kezében. |
Merre van a villanykörte? |
Mert lelőtte, összetörte! |
|
És ki mászkál az ágy alatt? |
jaj, leszakadt, jaj, leszakadt! |
|
Egy nyíláson, hogy kilásson, |
kupán vágott egy verebet! |
|
Folytassam még? Biztos unod. |
Bár érdekel, csak titkolod! |
Száz rossznak is egy a vége: |
reccs, reccs, bumm, bumm! |
Ahol járok, nincsen béke! |
|
|
Mikor Vanda befejezte a verset, megborzongott a hokedlin.
– Brr, de rossz vagyok! Nézd, csupa libabőrös lettem, ha csak rágondolok!
Alinka vágyakozva mondta:
– Én még sose voltam libabőrös!
Vanda először csodálkozva nézett rá, majd egy nagyot sóhajtott.
– A jók nem szoktak libabőrösök lenni! Te szép vagy, elégedj meg azzal. Haj!
Alinka is sóhajtott.
– Haj!
Vanda gyanakodva nézett rá, hogy nem csúfolódik-e.
– Te miért sóhajtozol? He?
Alinka szégyellősen elfordult, s el is pirult egy picit.
– Én azért sóhajtottam, mert szeretnék… szeretnék rossz lenni. – Majd felkiáltott. – Rossz! Rossz! Rossz! – Majd halkan hozzátette. – Csak egy picit.
Vanda elámult, a szája is tátva maradt.
– Ajajaj! Mindjárt leesek a hokedliról!
– Taníts meg, hogyan kell rossznak lenni! – könyörgött Alinka.
– Lehet róla szó! – bólintott Vanda.
Majd ő is szégyellősen lehajtotta a fejét, s úgy motyogta:
– De előbb én is szeretnék valamit.
– Mit szeretnél?
– Hát… valamit – suttogta Vanda lehajtott fejjel. – És mivel én sóhajtottam előbb, és ráadásul az én szülinapom van, az a helyes, hogy az teljesüljön előbb.
– De hát mit szeretnél? – unszolta kedvesen Alinka a suttogót.
Vanda felállt a hokedliról, Alinka körül keringett, megnézte elölről, megnézte hátulról, leguggolt s úgy morogta:
– Azt szeretném… azt szeretném… Hüm, hüm. Elölről is olyan, hátulról is olyan! Oldalról is olyan, alulról is olyan…
Alinka forgatta a fejét.
– Mit nézel? Na! Miért keringsz körülöttem?
Vanda abbahagyta a keringést meg a guggolást.
– Te mindig ilyen szép vagy? Elölről is, hátulról is, oldalról is?
Alinka kicsit megvonta a vállát, mint akinek ez teljesen természetes.
– Hát, lehet… Lehet, hogy én vagyok a legszebb a kerületben. Meg a városban. Én azt hiszem, hogy én vagyok a legszebb a világon! Te is úgy látod? Neked is ez a véleményed?
Vanda szeme elpárásodott a könnyektől.
– Te vagy a legszebb! Te vagy, te vagy, te vagy!
Megint eltörött a mécses, bőgött, sírt, potyogtak a könnyei.
– Brühühü! Én meg olyan csúnya vagyok! Brühühü! Rút, rút, rút!
Alinka vigasztalta, simogatta a bőgőmasinát.
– Na, na, na! Ne bőgj már! Nem is vagy olyan nagyon…
De Vandát nem lehetett megvigasztalni.
– De! Brühühü! Nagyon! Én vagyok a legcsúnyább a kerületben. Meg a városban. Meg a világon. Én vagyok a csúnyaság világbajnoka! Brühühü. Nem akarok világbajnok lenni!
Alinka szelíden faggatta a zokogót.
– Mi akarsz lenni?
Vanda megtörölte a szemét, és vágyakozva mondta:
– Szép akarok lenni! Olyan, mint te! Elölről is, hátulról is. És kicsi lábat akarok! Huszonnyolcast! Nem negyvenhatost. És kicsi cipőt akarok. És szép hajat. Szépet, szépet, szépet!
Alinkára nézett könyörögve.
– Hogy kell szépnek lenni? Taníts meg!
Alinka picit elmosolyodott.
– Jó nem akarsz lenni?
Vanda megrázta a fejét.
– Nem! Csak szép! Szép, szép, szép!
Alinka még mindig mosolyogva intette.
– Pedig anélkül nem megy!
Vanda sóhajtott, majd beletörődve legyintett.
– Hát, ha anélkül nem megy, nem bánom, egy kicsit lehetek jó is. Valahogy majd csak kibírom.
Alinka helyeslően bólogatott, majd egy picit elpirulva mondta:
– Megtanítalak. Ha te is megtanítasz.
De Vanda makacsul rázta a fejét.
– Előbb te taníts! Nekem van szülinapom! Ne felejtsd!
Alinka rámosolygott kedvesen a türelmetlen vágyakozóra.
– Nem felejtem. Figyelj!
Vanda hirtelen nagyon lelkes lett, bólogatva hadarta:
– Figyelek! Csupa fül vagyok. Meg csupa szem. Naná, hogy figyelek.
Alinka töprengő képpel körbejárta Vandát.
– Hol kezdjük? Hol kezdjük? Megvan. Kezdjük felülről. Kezdjük a fejednél.
– Kezdjük! – helyeselt Vanda.
– Lássuk csak, mi van a fejeden?
– Haj. Nem? – tapogatta a fejét Vanda.
Alinka legyintett, a fejét csóválta.
– Ez nem haj! Hm. Ez csupa kóc. Meg csimbók. Meg drótkefe. Meg szénaboglya.
Vanda megint bőgött, hullt a könnye.
– Ezt én is tudom! Mért mondod? Brühühü! Mért csúfolsz?
Alinka leintette a bőgőmasinát, komoly képpel magyarázott.
– Nem csúfollak. Csak megvizsgáltam, hogy miből kell kiindulni. Haj, haj, haja-haj! Hogy lesz ebből aranyhaj? Szanaszét áll, ahány szál. Először is jól meg kell mosni!
Körülnézett a szobában.
– Hol egy lavór?
Meglátott egy lavórt a szekrény mellett, a hokedlire tette. Majd egy kancsóban vizet hozott.
– Gyere ide. Megmosom.
Vanda a fejét rázta, nem tetszett neki a hajmosás.
– Muszáj? Nem tudnál egyből varázsolni?
Alinka szigorúan nézett.
– Nem. Ez olyan piszkos, hogy lepereg róla a varázslat. Megmossuk! Gyere ide.
Vanda húzódozva a lavórhoz araszolt.
– Na jó! Ha nem megy másképp…
Lehajolt a lavór fölé. Alinka a kancsóból öntötte a vizet, beszappanozta, dörzsölte, mosta a kócos hajat.
– Öntsünk meleg vizecskét, megmossuk a fejecskét!
Vanda prüszkölt, meg kiabált, mint akit nyúznak.
– Prr! Prr! Csíp, csíp, csíp!
De Alinka nem törődött vele, mosolyogva szavalt.
– Csíp, csíp, csóka! Vak varjúcska!
Vanda morgott, prüszkölve köpködte a szappanhabot.
– Nem vagyok vak varjú! Bár nem látok semmit.
Alinka egy nagy törülközőt vett elő, s megtörölte Vanda fejét.
– Kész!
Egy nagy fésűvel fésülgette, s kedvesen énekelte közben:
– Megtöröljük, megdörzsöljük, szép selymesre kifésüljük! Haj, haj, haja-haj! Készen van az aranyhaj! Belenézhetsz a tükörbe.
Vanda kitörölte a szeméből a szappanhabot, és a tükörhöz trappolt.
– Belenézek! Naná, hogy belenézek!
Belenézett a tükörbe, és hitetlenkedve suttogta:
– Atyaúristen! Mindjárt leesek a hokedliról! Ez az én hajam? Ez mind az én hajam? Mondd, hogy nem a szemem káprázik!
Alinka mosolyogva nézte.
– A te hajad!
Vanda álmélkodott, meg gyönyörködött, a szemét meresztette a tükörre, nem győzött betelni a hajával.
– De gyönyörű! Az én gyönyörű aranyhajam!
Majd végre elszakadt a tükörtől, Alinkához fordult.
– De a többi csúnya! Azt is varázsold meg!
A körmére nézett, mutatta:
– Például a körmöm. Varázsold meg a körmömet! Mind a tízet.
Alinka egy ollót vett elő.
– Tartsd a kezed!
Vanda gyorsan a háta mögé dugta a kezét.
– Ollóval varázsolsz?
Alinka mosolyogva magyarázta:
– Varázsolló!
Vanda előrenyújtotta a kezét, behunyta a szemét.
– Nem fog fájni? Mindenesetre behunyom a szememet.
Alinka nyugtatta.
– Nem fog fájni.
Majd gyorsan vágta a körmöket, először az egyik kézről, majd a másikról.
– Csitt, csatt, nyisz, nyisz! Csitt, csatt, nyisz, nyisz! Kész! Kinyithatod a szemed.
Vanda először óvatosan pislogott, majd tágra nyitotta a szemét, s úgy csodálta a körmeit.
– Ez az én körmöm? Ez a szép kerek? Ez a szép rózsaszín? És megvan mind a tíz! Egy se hiányzik. És mind a tíz gyönyörű!
Alinka bazsalygott, s adott egy jó tanácsot.
– Vigyázz rá, és mindig ilyen szép lesz!
Vanda lelkesen bólogatott.
– Vigyázok! Naná, hogy vigyázok! Ezzel már nem fogok kotorászni a koszos kukában. Nem baj! Kotorásztam eleget. A szépség fontosabb. Hajam szép, körmöm szép! És a többi? A többivel mi lesz?
A lábát nézegette fancsali képpel.
– Például a lábammal? He? A negyvenhatos vadászcsizmámmal! Balettcipőt akarok!
Alinka töprengve nézegette a negyvenhatos vadászcsizmákat.
– Hát… ez már nehezebb lesz.
De Vanda nem tágított, szemrehányóan folytatta:
– Ha elkezdted, ne hagyd abba! Ha már félig szép vagyok, fejezd is be! Tetőtől talpig szép akarok lenni! A negyvenhatos talpamig!
Gyanakodva nézett Alinkára.
– Ezt nem tudod megcsinálni?
Alinka bátorítóan biccentett.
– De. Meg tudom csinálni. Csak egy kis áldozatot kell hozni.
Vanda türelmetlenül sürgette.
– Akkor hozz áldozatot! Te vagy a jó! Milyen áldozatot kell hozni? És kinek kell áldozatot hozni?
Alinka nyugtatgatta, szelíden csitítgatta.
– Nem olyan nehéz! Ülj le, és szorítsd össze a fogadat! És erősen akard, hogy menjen össze a lábad!
Vanda leült a hokedlira, összeszorította a fogát, és erősen akarta, hogy összemenjen a lába, vagyis erősen arra gondolt, hogy milyen szép lesz, és magában suttogta, hogy menj össze lábam, menj össze lábacskám!
Alinka mosolyogva nézte, majd így szólt:
– Sikerült! Jól van! Cseréljünk cipőt!
Vanda még mindig összeszorította a fogát, s úgy kérdezte hitetlenkedve:
– Úgy érted, hogy én felveszem a tiédet? Te meg az enyémet?
– Úgy értem.
Vanda még mindig nem hitte el, bár már nem szorította össze a fogát.
– És a te cipőd fel fog jönni az én lábamra?
Alinka levetette a balettcipőt, s odanyújtotta.
– Fel fog menni! Tessék, vedd fel.
Vanda villámgyorsan lehúzta a vadászcsizmát, újra összeszorította a fogát, s nagyokat nyögött.
– Naná, hogy felveszem! Na, most a másikat!
Majd abbahagyta a nyögést és a fogszorítást, és ámulva és hangosan csodálkozott.
– Atyaúristen! Mindjárt leesek a hokedliról! Feljött a lábamra! És összement a lábam! Gyönyörű pici lábam van! Mind a kettő! Pici, pici, pici!
Forgatta, nézte a pici lábát. Majd mikor már kigyönyörködte magát, megnézte Alinka lábát, amelyen a vadászcsizma volt.
– És a tied? Nem lötyög a negyvenhatos vadászcsizmában?
Alinka lépett egyet, toppantott, rázta a lábát.
– Nem lötyög. Pont jó!
Vanda kerekre nyílt szemmel bámult.
– Mutasd. Tényleg nem lötyög! Atyaúristen! Elcseréltük a lábunkat! Te tiszta szívből ideadtad a lábadat! Köszönöm, köszönöm!
Felállt, a tükörhöz ment, s megnézte magát tetőtől talpig. Majd megkérte Alinkát is, hogy álljon mellé. Alinka melléállt, Vanda boldogan suttogta:
– Teljesen egyformák vagyunk! Egyforma szépek! Leszámítva a lábunkat. Két szép tündér. Nem is lehet megkülönböztetni, hogy melyik vagyok én, és melyik vagy te! Szép vagy, Vanda! Nem vagy randa!
A tükör előtt állva gyönyörködtek magukban, persze főleg Vanda gyönyörködött, hiszen ilyen szép még sohasem volt.
Alinka nem igazán gyönyörködött, ő már megszokta a szépséget, annyira megszokta, hogy most inkább mást akart. Kicsit türelmetlenül szólalt meg.
– Most én következem! Megígérted.
Vanda nagy nehezen elvonta a pillantását a tükörképéről, s bólintott.
– Most te következel.
A nagy vadászcsizmákra mutatott.
– Az első lépést már meg is tetted: rajtad a csizma! Elindulhatsz a rosszaság útján.
Ám ekkor kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp! Vanda bosszúsan morgott, majd gorombán így szólt:
– Hát ez meg ki a nyavalya?
Alinka finoman intette a gorombáskodót.
– Szépen beszélj! Most már jó vagy!
Vanda vigyorogva legyintett.
– Még csak félig vagyok jó!
Majd kikiáltott:
– Bújj be!
Kinyílt az ajtó, s bejött rajta egy alacsony, kopasz ember, bár a kopaszság nem látszott, mert nagy kalap volt a fején. Viszont világosan látszott, hogy két majom jön vele. A nagy kalapos biztatta a majmokat, szigorú hangon dirigált.
– Gyertek bátran! Oda álljatok. Mutassatok rá, hogy ki volt, aki kavicsot adott nektek.
A két majom bejött, s ahogy mozogtak, fura csörgés kísérte minden mozdulatukat: csrr, csrrr!
Vanda gyorsan Alinka mögé bújt, s onnan szólt elváltoztatott hangon.
– Talán előbb köszönnétek!
A nagy kalapos megemelte a kalapját, s rögtön látszott a kopaszsága, de rögtön látszott az is, hogy milyen udvarias és jól nevelt!
– Oppardon! Jó napot. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Én az állatkert igazgatója vagyok. Ők pedig szegény ártatlan majmok, a nevük Pixi és Mixi, s akiknek csörög a hasukban a kavics! Mert valaki drazsé helyett kavicsot adott nekik.
Feltette a kalapját, a kopaszság eltűnt, de nem tűnt el a morcossága, morcos hangon szólt a majmoknak.
– Mutassatok rá, ki volt az!
Pixi majom tétován megrázta a fejét, és ezt mondta:
– Ö-ö!
Mixi majom is megrázta a fejét, és ő is ezt mondta:
– Ö-ö!
Alinka kíváncsian nézte a nyökögő majmokat, egy kukkot se értett az egészből.
– Nem tudnak beszélni?
Az igazgató sóhajtva magyarázott.
– Úgy általában tudnak beszélni. De most a kavicstól nem tudnak beszélni. Nincs hasi légzésük. S ha nincs hasi légzés, nem tudják megrezegtetni a hangszálakat.
Megfogta a majmok kezét, körbevezette őket, s rámutatott a rejtőző Vandára.
– Gyertek körbe. Jól nézzétek meg. Ő volt az?
Pixi majom megnézte Vandát, megrázta a fejét.
– Ö-ö!
Mixi majom is megnézte Vandát, s ő is megrázta a fejét.
– Ö-ö!
Az igazgató hatalmasat sóhajtott, megtörölte a homlokát egy nagy zsebkendővel.
– Pedig a nyomok idevezettek! – jelentette ki határozottan.
Vanda előbújt, már nem kellett rejtőzködnie, hiszen nem ismerték fel, s kíváncsian kérdezte:
– Milyen nyomok?
– Negyvenhatos lábnyomok! – mondta szigorúan az igazgató. S homlokát ráncolva nézte Alinka csizmáját. – Hanyas lábad van?
– Huszonnyolcas! – vágta rá Alinka magabiztosan, hiszen igazat mondott, tényleg huszonnyolcas lába volt eredetileg, amíg el nem cserélték.
– Pedig ez a csizma legalább negyvenhatos! – morgott az igazgató, és neki is igaza volt, mert a csizma valóban negyvenhatos volt.
Vanda érezte, hogy kezd meleggé válni a helyzet.
– Ajajaj! El kell terelni a figyelmet! Ez a nagy kalapos nyomon van – motyogta.
A majmokhoz ment. Először Pixi majomhoz, s hangosan így szólt:
– Nem hallok semmiféle csörgést! – Pixi majom hasára tette a fülét.
Majd Mixi majom hasát is meghallgatta.
– Itt se hallok semmiféle csörgést!
Az igazgató bekapta a horgot, vagyis sikerült elterelni a figyelmét a vadászcsizmáról. Oktatólag felemelte az ujját.
– Azért nem hallod, mert mereven állnak!
A majmokra szólt.
– Mozogjatok! Ugráljatok! Hadd csörögjön a hasatok!
A két majom mozgott és ugrált, és a szoba megtelt rémes csörgéssel. Csirgett-csörgött a kavics a majmok hasában. Azután abbahagyták az ugrálást, és a csörgés is rögtön megszűnt.
Az igazgató megtörölte a homlokát, és sóhajtozott.
– Na, most magatok is hallhattátok! Hajhaj! Ilyen csörgő hassal nem lehet emberek közé menni. És az állatkert majmok nélkül semmit se ér. Nem tudta meggyógyítani az állatorvos. Nem tudta meggyógyítani a főállatorvos, ráadásul szabadságon van! Végső kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy megkeressük, hm, hogy finoman mondjam, az elkövetőt! És a nyomok idevezettek!
Vanda megint Alinka mögé bújt, nem tetszett neki, hogy a nyomok idevezettek. De az igazgató nem gyanakodott már rá, összetette a kezét, mint aki imádkozik.
– Így könyörgök, hogy gyógyítsátok meg!
Vanda Alinka fülébe suttogott.
– Gyógyítsd meg!
Alinka is suttogott, úgy válaszolt.
– Én már félig rossz vagyok! Te vagy a jó! Gyógyítsd meg te!
Vanda tovább suttogott.
– Én meg még csak félig vagyok jó!
Majd hangosan ezt mondta az igazgatónak:
– Nem megy az csak úgy ripsz-ropsz!
Az igazgató szemrehányóan válaszolt.
– A rosszaság ripsz-ropsz ment!
Vanda előlépett Alinka háta mögül, fel-alá járkált, s foghegyről vetette oda:
– Az igaz! – majd magában ezt gondolta: De abban nagyon jó voltam.
Fennhangon és fontoskodva így folytatta:
– Itt most egy világra szóló kísérlet folyik. Hogy lesz a rosszból jó, és hogy lesz a jóból rossz! Korán jöttetek. Még nem dőlt el, hogy ki a jó, és ki a rossz! Most még én sem ismerek magamra. Még nem tudunk gyógyítani.
Az igazgató letérdelt, és újra összetette a kezét.
– Így könyörgök, hogy ne zavarjatok el üres kézzel! Illetve tele hassal!
A majmokra szólt:
– Ti is térdeljetek le!
A két majom letérdelt, s összetették ők is a kezüket.
Az igazgató folytatta a könyörgést:
– Hadd maradhassunk itt! Megvárjuk a kísérletezés végét. Nem mehetünk vissza csörgő hassal.
Vanda zavartan nézte őket, hol elvigyorodott, hol meg komoly képet vágott, végül így szólt:
– Álljatok fel. Maradhattok. De ne zavarjátok a kísérletet!
Az igazgató felállt, felálltak a majmok is, a sarokba mentek. Az igazgató hálálkodva jelentette ki:
– Ígérem, hogy még levegőt se fogunk venni!
Alinka csak kapkodta a fejét, nem nagyon értette, hogy mi folyik itt, bár valamit sejtett, de nem érdekelte se a csörgő has, se hogy mi csörög benne! Egyetlen dolog érdekelte, de az nagyon. Türelmetlenül toporzékolt a negyvenhatos vadászcsizmában.
– Kezdjük már! Rossz akarok lenni! Rossz akarok lenni!
Vanda elismerően nézte a toporzékolást.
– Elkezdjük. A toporzékolás egész jó! De még nem teljes szívből csinálod.
Felemelte az ujját, mint egy tanár.
– Mert mi a rosszaság lényege? Az a lényege, hogy minden porcikád rossz! Van, aki csak a kezével rossz, van, aki csak a lábával, vagy csak a fejével. Ez nem az igazi! Ezt nem lehet ímmel-ámmal csinálni. Csak teljes szívvel és lélekkel lehet csinálni. Fél rosszaság nem rosszaság!
Helyeslő makogás meg nyökögés hallatszott a sarokból, a két majom helyeselt bólogatva.
Vanda szigorúan rájuk szólt.
– Csend legyen a kakasülőn, mert kiüríttetem a termet! Ti csak csörgessétek a kavicsokat. De azt is halkan.
Az igazgató a majmok kezét a szájukra tette, s bocsánatkérőn mondta:
– Pszt! Nem beszélünk! – s ő is a szájára tette a kezét.
– Brr! Brr! – berregett mérgesen Alinka a majmokra.
Vanda körbejárta Alinkát, s figyelmesen megnézte minden oldalról.
– Hüm, hüm! – hümmögött. – Nézzük a külalakodat!
– Mi van a külalakommal? – kérdezte Alinka.
– Nem megfelelő! Vagyis nem jó!
– Miért nem jó?
– Azért nem jó, mert ha valaki rád néz, rögtön látja, hogy te jó vagy! Rögtön. Hol kezdjük? Kezdjük felülről. Itt van mindjárt a hajad.
– Mi van a hajammal? – tapogatta Alinka gyönyörű aranyhaját.
Vanda szigorúan nézte a gyönyörű aranyhajat.
– Hogy mást ne mondjak: túlfésült! Vagyis túlságosan meg vagy fésülködve. De ezen mindjárt segítünk. Borzold össze! Kócold össze!
Alinka tétován a hajába túrt, borzolta és kócolta.
– Így jó?
– Majdnem – hagyta rá Vanda vigyorogva. – Már kezd hasonlítani egy szénaboglyára. Meg egy drótkefére. De még nem tökéletes.
– Miért nem? – kérdezte Alinka, aki járatlan volt a kócolás és borzolás művészetében.
– Nem elég csimbókos! – állapította meg Vanda. – Na várj csak, na várj csak!
Körülnézett a szobában, és előszedett egy üveg lekvárt.
– Rákenjük ezt a lekvárt!
Az ujjával belenyúlt az üvegbe, s a lekvárt rákente az aranyhajra.
– Így! Meg ide is kenek, meg ide is. Te is kenheted! Dolgozd el egy kicsit.
Alinka elkente a lekvárt a haján, belenyomogatta az aranyhajba.
– Kenem. Most már csimbókos?
Vanda elégedetten vigyorgott.
– Most már csimbókos! Tökéletes. Olyan, mint a pulikutya eső után. Höhöhö! Menj, nézd meg a tükörben.
Alinka belenézett a tükörbe, jobbról is megnézte, balról is megnézte, elragadtatva gyönyörködött a csimbókos hajában.
– Hű, de ronda! Hű, de gyönyörűen ronda!
Majd visszafordult, s kíváncsian kérdezte:
– A lekvár hogy jutott eszedbe?
Vanda fölényesen legyintett.
– Könnyen! Nekem a rosszaság mindig könnyen jut az eszembe.
Alinka felsóhajtott, s a felsóhajtás után toporzékolt, mert azt már tudott.
– Azt akarom, hogy nekem is könnyen jusson az eszembe! Azt akarom! Azt akarom!
Vanda elégedetten nézte a toporzékolást.
– Figyuzz! Egyszerű, mint a pofon. Mindig azt csináld, ami nem jó!
Megint felemelte az ujját, mint egy tanár, s úgy magyarázott.
– Mire jó a lekvár? Megenni! Mondod te. Nem megenni, hajra kenni! Mondom én. Esetleg a falra. És ha még maradt, a székre. Hadd ragadjon a feneke, aki ráül! Höhöhö!
Alinka figyelt, az ujjain számolta a tudnivalókat.
– Hajra. Falra. Székre.
Vanda folytatta az oktatást.
– Gyerünk tovább! Mutasd a kezed.
Alinka előretartotta a kezét. Vanda megnézte, s elégedetlenül fujolt.
– Fuj! És még egyszer fuj!
A sarokban a majmok is nézegették a kezüket, majd gyorsan a hátuk mögé dugták.
Alinka félénken kérdezte:
– Nem jó?
Vanda a fejét rázta, s utálkozva mondta.
– Nem jó! Gusztustalanul tiszta a körmöd. És felháborítóan ápolt.
– Mit csináljak? – nézte Alinka az ápolt körmöket.
– Rágcsáld! Jó cakkosra! – utasította Vanda.
Alinka rágcsálta a körmeit, tele szájjal motyogott.
– Rágcsálom. Ezt is, ezt is… Még nem elég cakkos.
Vanda biztatta a rágcsálót.
– Közben nyugodtan köpködhetsz!
– Hova köpjek? Hova köpködjek? – kérdezte Alinka tele szájjal.
– Mindenhova! – vigyorgott Vanda. – A földre, az asztalra, a falra! Csak a szemétkosárba ne! Oda véletlenül se!
Alinka lelkesen köpködött, csak úgy röpködtek a körömdarabok.
– Ptü! Ptü! Most a falra. Ptü! Ez mellé ment. Eltaláltam az orrodat. Nem baj?
Vanda az orrát dörgölte, elégedetten dünnyögött.
– Kezdesz belejönni!
A sarokban a két majom utánozta Alinkát, köpködtek összevissza. Vanda szigorúan rájuk szólt.
– Ti zsebkendőbe köpködjetek! Nem az állatkertben vagytok!
Az igazgató három nagy zsebkendőt vett elő, kettőt a majmoknak adott, a harmadikkal a homlokát törölgette, bocsánatkérően motyogott.
– Kérem, ezek intelligens majmok! Nem szoktak köpködni.
Alinka örvendezve jelentette ki:
– Jaj, de jó! Már tudok köpködni! Már rossz vagyok?
Vanda vigyorogva bólogatott.
– Már majdnem. Még egy-két trükk, még egy-két fogás, és rád se lehet ismerni!
Vizslatva nézte Alinka ruháját.
– Túl tiszta a ruhád! Ruhapiszkítás!
Alinka teljesen belejött a rosszalkodásba. Körülnézett, s felkapott egy tubus fogkrémet, meg egy étolajos üveget.
– Igenis! Ezt a fogkrémet magamra kenem. Ezt az olajat a ruhámra öntöm. A falhoz dörgölődzöm. Kész! Már nem tiszta! Jaj, de gyönyörűen piszkos!
Vanda elégedetten nézte a lelkes tanítványt. Újabb parancsot adott ki.
– Csámpa járás! Görbe hát! Lábfejet befele fordítani. A hátat meggörbíteni.
Alinka befelé fordította a lábfejét, meggörbítette a hátát, s oda-vissza csámpázott a szobában.
– Csisz-csossz! Csiszi-csoszi!
A majmok a sarokban egy helyben csoszogtak, de most senki se törődött velük, csak az igazgató sóhajtozott, hogy eltanulják a rosszat ezek az intelligens majmok! Rápisszegett a két majomra.
– Lábat össze! Mellet ki! Hasat be!
Vanda a csámpázó, csoszogó Alinkát figyelte kritikus szemmel.
– Hm. Egészen jól csoszogsz. Benne van a véredben.
Majd leállította a csoszogást, új lecke következett.
– Most következnek a csúnya szavak!
Alinka kétségbeesve ingatta a fejét.
– Nem tudok csúnya szavakat.
Vanda bátorítóan rávigyorgott, s hencegve mondta:
– Ne félj semmit! Én tudok! Bemelegítés! Mondd utánam: a nyavalya törje ki! A frász jöjjön rá! Majd jól fenékbe rúglak, te csipás!
A sarokban a két majom a fülét hegyezte. Az igazgató szigorúan rájuk szólt.
– Fület befogni! – s példát mutatva befogta a saját fülét.
Alinka félénken ismételte a csúnya szavakat.
– A nyavalya törje ki. A frász jöjjön rá. Majd jól fenékbe rúglak, te csipás. Jól mondom?
Vanda a fejét ingatva hümmögött.
– Jól, jól. Csak sokkal dühösebben kell. Várj, most járás közben mondjuk.
Görbe háttal, csámpásan menetelt a szobában, s harsányan szavalta a versikét.
Alinka Vanda mögé állt, együtt meneteltek görbe háttal és csámpásan. Vanda harsogva szavalta az új verset, Alinka harsogva utána mondta:
Vanda megtorpant, nagyot kiáltott.
– Nóta, állj!
Alinka nekiütközött, fékezett s vigyorogva kérdezte:
– Most már rossz vagyok?
Vanda elismerően nézte a kipirult arcú Alinkát.
– Már nem sok hiányzik. Még egy kis vicsorítás, pofavágás, fintorgás és kész! Figyelj!
Vanda vicsorított, rémes pofákat vágott, fintorgott és közben hörgött meg berregett.
– Hrr! Hrr! Brr! Brr!
Az igazgató elborzadva nézte a sarokból. A majmok kezét a szemükre tette, s rájuk szólt szigorúan.
– Szemet befogni! Nem beszélünk! Nem hallunk! Nem látunk!
De Vandáék nem törődtek a majmokkal, egymást nézték ragyogó szemmel. Alinka vicsorított, pofákat vágott, kiöltötte a nyelvét, hörgött és berregett. Vanda ámulva nézte, egy teljesen új Alinkát látott, egy nagyon rossz Alinkát!
– Most már rossz vagyok? – vicsorított Alinka.
– Tökéletesen! – ismerte el Vanda.
– És mondhatom, hogy mindjárt leesek a hokedliról?
– Mondhatod.
Alinka nagy levegőt vett, s vicsorítva mondta:
– Mindjárt leesek a hokedliról! Jaj, de jó, rossz vagyok! Rossz vagyok! Iá, iá! Beee! Hrr! Brr! Pofákat vágok! Piszkálom az orrom! Köpködök! Ptü! Ptü! Nem köszönök! Kócos vagyok! Ronda vagyok! Jaj, de jó!
Vanda a hokedlin ülve nézte.
– Ez hogy belejött! Mindjárt leesek a hokedliról! Hahaha! Az én tanítványom. Mindent átadtam, ami rossz volt bennem.
Egy csúzlit nyújtott Alinkának.
– Tessék, átadom a csúzlimat is. Csodafegyver!
Alinka a nyakába akasztotta a csúzlit.
– Milyen golyót tegyek bele? – kérdezte harciasan.
Vanda vigyorogva a majmokra mutatott.
– Kavicsot. Esetleg kérj a majmoktól. Höhöhö!
De Alinka már nem figyelt, nekiindult nagyokat rikkantgatva.
– Rosszalkodni akarok! Az utcára vágyom. Meg akarom mutatni, hogy milyen rossz vagyok!
A tükörhöz ment, de a tükör nem engedte át. Felhorkant, a homlokára csapott.
– Ja, most rossz vagyok! Hrr! Irány az ajtó!
Az ajtóhoz rohant, s kiment rajta.
Vanda megijedt, aggódva és kétségbeesve kiabált utána.
– Várj! Gyere vissza! Ajaj, még kezdő! Nagyon rosszat fog csinálni. Utána!
Az ajtóhoz rohant, de az ajtó nem engedte ki.
– Ja, most jó vagyok! – motyogta. – Irány a tükör!
A tükör simán kiengedte.
Az igazgató a nagy csöndre levette a kezét a szeméről. Csodálkozva nézett körül, majd felrikkantott:
– Megszöktek! Utánuk!
S kirohant az ajtón a két majommal.
A görcsre kötött farkú macska
Nem sok idő telt el, csak annyi, amennyi alatt körbe lehet futni a kerületben, esetleg még egy-két szomszédos utcán, talán csak egy óra, nem tudjuk pontosan, mivel senki se mérte az időt. Csönd volt az üres szobában, mivel nem volt senki, aki zajt csináljon.
De nem sokáig volt csönd, mert kivágódott az ajtó, s berobogott rajta az igazgató a két majommal. Az igazgató megállt a szoba közepén, a majmok csörgő hassal fel-alá mászkáltak.
– Még nincsenek itt? – nézett körül csodálkozva az igazgató. – Pedig a nyomok idevezettek! Megvárjuk!
A csörgő hasú majmokra szólt szigorúan.
– Álljatok a falhoz, akkor nem csörög a hasatok! Ne lihegjetek! Óvatosan vegyétek a levegőt.
Pixi majom a falhoz állt szuszogva.
– Ö-ö! Sz-sz! – mondta.
Mixi majom is melléállt szuszogva.
– Ö-ö! Sz-sz! – mondta ő is.
Ekkor Vanda jött be a tükörből, először nem is vették észre, mivel a tükör nem nyikorog, csak akkor vették észre, amikor lihegve felkiáltott:
– Hol van? Hol van?
Az igazgató megfordult, és magára mutatott.
– Itt vagyok!
Vanda idegesen legyintett, mint aki egy legyet hessent el.
– Azt látom. Alinka hol van? Csak nem tévedt el?
Az igazgató fontoskodva magyarázott.
– Nem lehet eltévedni! A nyomok idevezettek!
Vanda egy pillanatig értetlenül nézett rá.
– Milyen nyomok?
Az igazgató mély hangon mondta, mint egy nagy titkot:
– Negyvenhatos lábnyomok!
A majmok a sarokban mutogattak, hogy ekkora nagy lábnyomok.
Vanda ingerülten letorkolta őket.
– Agyamra mentek a lábnyomokkal!
Az ajtó felé fülelt, zajt hallott, mintha futó lábak dobogását hallotta volna.
– Valaki jön!
Kivágódott az ajtó, Alinka rohant be menekülve, lihegve, kócosan és borzasan.
– Bújtass el! Jönnek!
S Vanda háta mögé bújt remegve.
Vanda értetlenül kérdezte a remegőt:
– Kik jönnek? Mért jönnek?
Alinka Vanda hátára lapult, s úgy hadarta:
– Most nem érdekes. Jönnek utánam. Csak jönnek, csak jönnek. Egészen idáig követtek! Bújtass el, bújtass el!
Az igazgató ide-oda kapkodta a fejét, majd fontoskodva megjegyezte:
– Ja, kérem, a nyomok idevezettek! Ja, kérem, a nyomokat nem lehet becsapni!
De most senki se figyelt a fontoskodó igazgatóra. Alinka rémülten felkiáltott.
– Az egyik már itt is van! Jajajaj!
Megdöngették az ajtót, dön, dön, dön! Mindnyájan összerezzentek, s úgy nézték az ajtót.
Az ajtó kivágódott, s egy macska jött be rajta. Megállt a szoba közepén, körbeforgott, s ekkor látszott, hogy a farkára egy görcs van kötve. Egy hatalmas csomó!
Vanda megnézte a görcsöt a macska farkán, s elismerően vigyorgott meg suttogott.
– Egész jó görcs! Mintha én csináltam volna.
Majd hangosan a macskára szólt.
– Nem tudsz köszönni?
A macska nagyot nyávogott, gúnyosan hadarta:
– Jó napot, vegye le a kalapot! Alázatos szolgája, lekváros a pofája!
Szúrósan Vandára nézett, s megrázta a fejét.
– Nem te voltál!
Majd a majmokat bámulta, s gúnyosan röhögött.
– Nem ti voltatok! Höhöhö!
A majmok csörögve összehúzódtak a sarokban. A macska nem bírta visszatartani a nevetést, röhigcsélve mondta:
– Csörgőmajmok! Hihihi! Csörgőkígyóról már hallottam. Csörgőmajomról még nem! Hihihi!
Futólag megnézte az igazgatót is, legyintett.
Megkerülte Vandát, s merőn nézte Alinkát. De nem csak nézte, hanem meg is szagolta.
– Te voltál! – mutatott rá.
Alinka a fejét rázta. A macska tétován kérdezte:
– Nem te voltál?
Alinka újra a fejét rázta, de nem szólt egy szót sem.
A macska keserveset sóhajtott.
– Most melyikőtök volt?
Vandára mutatott.
– Te túl szép vagy, de a szagod ronda!
Majd Alinkára mutatott.
– Te ronda vagy, de a szagod jó!
Kétségbeesve felkiáltott.
– Valaki segítsen rajtam! Valaki csomózza ki a farkamat! Nem járhatok így, világ csúfjára. Én voltam az utca legszebb macskája. Én voltam a kerület legszebb macskája! Most meg hogy nézek ki? Rajtam röhög az utca, a kerület!
A majmok a sarokban felröhögtek.
– Höhöhö! Höhöhö!
A macska mérgesen nézett rájuk.
– Ti ne röhögjetek! Ti csörögjetek! Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró!
Az igazgató szívből jövő hangon jelentette ki:
– Kérem, mi ártatlanok vagyunk!
A macska meghökkenve nézte a nagy kalapos igazgatót.
– Akkor, hogy kerültök ide?
– Mi is hasonló cipőben járunk! – mondta komoly hangon az igazgató.
A macska Vandától kérdezte súgva:
– Ezek dilisek? Nincs is cipőm!
Vanda súgva válaszolt.
– Nem. Tényleg ártatlanok.
A macska is szívből jövő hangon kiáltott fel.
– Én is ártatlan vagyok! Segítsetek a szegény ártatlanon! Nyáu! Azelőtt az utca közepén mentem, büszkén, délcegen, sőt peckesen, s összesúgtak mögöttem: itt megy ez a gyönyörű macska! Most a fal mellett osonok, ó, jaj! És most meg összenevetnek mögöttem, hogy ott megy az a csomóra kötött farkú macsek!
Siránkozva mutogatott a farkára.
– Olyan a farkam, mint egy violinkulcs! Segítsetek rajtam!
Az igazgató is feljajdult, szívből jövő mély hangon.
– Úgy van! Segítsetek minden szegény ártatlanon!
Nézték a panaszkodókat és a jajgatókat. Alinka biztatta Vandát, a panaszkodó macskára mutatva.
– Segíts rajta! Most te vagy a jó.
– Igen! Segíts rajtam! – nyávogta a macska is, Vandára nézve.
Vanda zavarba jött, ez is most esett meg vele először, hogy jó lett! Tétovázva motyogott.
– Nem merek… Félek, hogy nem sikerül. Félek, hogy nem vagyok elég jó.
– Próbáld meg! – unszolta Alinka.
– Próbáld meg! – könyörgött a macska.
– Próbáld meg! – sürgette az igazgató.
– Ö-ö! Ö-ö! – nyökögték a majmok.
Vanda lassan bólintott, erőt merített a nagy biztatásból, s így szólt:
– Jó. Megpróbálom.
A macskához ment.
– Hunyd be a szemed!
– Mért hunyjam be a szemem? – csodálkozott a macska.
– Mert nem bírok a szemedbe nézni… – suttogta Vanda.
– Aha! – mondta roppant gyanakvóan a macska. – Vagyis mégis te voltál!
– Aha! – mondta az igazgató.
A macska mérgesen förmedt rá.
– Te csak ne aházz! Most engem operálnak. Farokficam! Súlyos görcsöm van!
Vandához fordult engedelmesen, s behunyta a szemét.
– Tessék, behunytam a szemem. Nem fog fájni?
Az igazgató megszeppenve nézte a behunyt szemű macskát, majd a sarokban álló majmokat intette óva, hogy hunyják be ők is a szemüket, ne lássák az operációt, mert lehet, hogy rémes látvány lesz!
– Ti is hunyjátok be a szemeteket!
A majmok engedelmesen behunyták a szemüket, de nem egészen, egy kicsit leselkedtek, mert nagyon kíváncsiak voltak.
Közben Vanda Alinkának suttogott a behunyt szemű macska fölött. Ugyanis rájött, hogy mi történt, hogy ki volt a tettes, aki a görcsöt kötötte, igazán nem volt nehéz kitalálni!
– Nem árullak el! Jaj, istenem, sikerülni fog?
Alinka hálásan bólogatott, biztatva súgta:
– Köszi! Sikerülni fog! Gondolj erősen arra, hogy most te vagy a jó!
Vanda a homlokát is összeráncolta a nagy igyekezetben.
– Gondolok. Jó vagyok! Jó, jó, jó! Melyik kezemmel kezdjem?
– A jobb kezeddel! – javasolta Alinka.
Vanda a jobb kezével kibogozta a görcsöt, könnyebben ment, mint gondolta. Elégedetten mosolygott, érezte, hogy jónak lenni nem is olyan rossz dolog!
– Sikerült! – örvendezett. – Ezzel a kezemmel! Ez a jobbik kezem! Kinyithatod a szemed! – szólt a macskának.
A macska kinyitotta a szemét, de még nem mert hátranézni, aggódva kérdezte:
– Egyenes?
Mindenki bólogatott, a majmok is kinyitották a szemüket, bólogattak, mutogattak, hogy egyenes.
– Hol egy tükör? – rikkantott a macska. – Hadd látom!
A tükörhöz ment, nézegette, csodálta, hogy milyen szép egyenes újra a farkincája. Megnézte jobbról, megnézte balról. Majd egy verset suttogott, bele a tükörbe:
nincsen rondán görcsbe kötve! |
Nem vágyom én, nem vágyom én, |
nem vágyom én mostan többre! |
|
Ahogy megyek, jön utánam, |
Így sétálok, így sétálok, |
|
Vidám torkom így dorombol, |
vidám szívem így zörömböl. |
|
|
Megtapsolták a verset, a macska peckesen járkált fel-alá a szobában. Foghegyről vetette oda a tapsolóknak:
– Köszönöm a tapsot! Most újra peckesen járok. Megyek és megmutatom az utcának. Szia, szia! Nyáu!
S kiment a tükrön át.
– Szia, te peckes! – szólt utána Alinka.
Vanda ámulva nézte.
– Mindjárt leesek a hokedliról! Simán átment a tükrön!
A majmok a szekrény tetejére mutogattak. A szekrény tetején állt a cserép, s csodák csodája, a magból kinőtt egy virág! Még pici volt, még alig öt centi, de gyönyörű!
Alinka az igazgatóra nézett.
– Mit mondanak?
– Kibújt a virág! Pedig nincs is tavasz! – csodálkozott az igazgató.
Alinka mosolygott.
– Ez másmilyen virág! Ez télen-nyáron nyílik.
Vanda gyönyörködve nézte a kibújt virágot, s meghatódva suttogott:
– Az én virágom! Az én szülinapi virágom! Kinyílt.
A beszorult fedelű szemeteskuka
Gyönyörködtek a virágban, csodálták és bámulták, mikor kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
– Kopogtak! – szólt az igazgató.
– Hallom! – riadt fel Vanda. – Most ki mondja, hogy szabad?
Alinka idegesen Vanda mögé bújt, onnan mondta izgatottan:
– Én nem mondom! Én nem mondom! Lehet, hogy nem is hozzám jön! Lehet, hogy én nem is vagyok itt!
– Jó, akkor én mondom. Én itt vagyok – szólt Vanda, majd az ajtó felé kiáltott. – Szabad!
Kinyílt az ajtó, és bejött egy szemeteskuka. Megállt a szoba közepén, erőlködve tátogott, de nem tudott megszólalni, mert beszorult a fedele. Ezért csak mormogott meg dünnyögött meg remegett.
Alinka kilesett Vanda mögül, s így suttogott:
– Jaj, ki az? Szörnyen ismerős!
– Egy kuka! – vigyorgott Vanda. – Egy szemeteskuka.
– Remeg – lesett ki megint Alinka. – Mért remeg?
– Egy remegő szemeteskuka! – állapította meg Vanda.
A kukához óvakodott, olyan közel, amennyire csak mert.
– Mért remegsz? – kérdezte a kukától. – Nem tudsz beszélni? Ez egy kuka kuka!
A kuka nem válaszolt, remegett tovább.
Vanda megsajnálta, és óvatosan megsimogatta.
– Szegény kuka!
Majd Alinkának integetett.
– Simogasd meg te is!
Alinka a vállát vonogatta, esze ágában sem volt simogatni.
– Inkább ráülök!
A kuka remegve arrébb ugrált, morgott meg dörmögött.
– Nem akarja, hogy ráülj! – állapította meg vigyorogva Vanda.
Alinkának már visszatért a bátorsága, csípősen jegyezte meg:
– De jól megértitek egymást! Akkor beszélgess te vele!
Vanda simogatta a kukát, nyugtatgatta, vigasztalta.
– Jó kuka! Szép kuka! Beszorult a fedeled? Na várj, kinyitom!
Erőlködve felnyitotta a fedelet. A kuka abban a pillanatban megszólalt, tátogott a fedelével.
– Na végre!
Alinka megijedve hátrébb ugrott.
– Beszél! Nem kuka!
A kuka mérgesen megrázkódott.
– Nem vagyok kuka! Csak beszorult a fedelem. Valaki felborogatott, valaki belém rúgott! Valaki végiggörgetett az utcán!
Csattogott a fedele, s jól megnyomta a valaki szót.
Alinka megint Vanda háta mögé bújt, onnan motyogott.
– Hajaj! Nincs itt az a valaki! Nincs, nincs, nincs!
Vanda is mentegetőzött, meg magyarázkodott, pedig most teljesen ártatlan volt.
– Én meg már nem vagyok az a valaki! Megváltoztam. Rám se lehet ismerni, annyira megváltoztam. Vagy rám ismersz? – kérdezte a kukát.
A kuka odaugrált Vandához.
– Nem ismerek rád!
– Na látod! – könnyebbült meg Vanda.
– De azért köszönöm, hogy felnyitottad a fedelemet!
Vanda elvigyorodott, vigyorogva magyarázott.
– Szívesen! Akaratlanul is jót cselekedtem. Jaj, de jó! Már olyan jó vagyok, hogy behunyt szemmel is jót csinálok! Vanda, a született jó gyerek! Illetve rossznak születtem, azután kicseréltem magamat jóra! Érted?
A kuka megrázkódott, nem értett az egészből egy kukkot se.
– Nem – morogta. – Valaki vagy jó, vagy rossz!
Vanda legyintett.
– Á, te ezt nem érted! Hogy találtál ide?
A kuka mogorván válaszolt.
– Követtem a nyomokat!
– Milyen nyomokat? – csodálkozott Vanda.
– A szemét-nyomokat! – tátogott a kuka. – Az a valaki, aki felborogatott, nem elég, hogy felborogatott, hanem végigrugdosta a szemetet az utcán! Idáig!
Vanda hátrasúgta Alinkának:
– Jaj, Alinka!
Az igazgató szólt közbe komoly hangon:
– A nyomok nem hazudnak!
De a kuka nem törődött az igazgatóval, folytatta a tátogást, csak úgy dőlt belőle a panasz.
– És beszorult a fedelem! És így teljesen kijöttem a gyakorlatból. Mert ha nem tudnátok, az nagyon nagy baj, ha én kijövök a gyakorlatból! Mert ha nem tudnátok, én vagyok a legfontosabb az utcán! Bizony! Ha én nem lennék, elborítaná a várost a szemét. Térdig járhatnátok a szemétben. Ha én nem lennék, azonnal kitörne a járvány!
Alinka remegő hangon kérdezte Vanda háta mögül:
– Milyen járvány?
– Bárányhimlő, hasmenés, kolera! – sorolta a kuka.
– Jaj! – jajdult fel Alinka.
– Brr! – rázta a fejét az igazgató.
– Ö-ö! Ö-ö! – nyökögtek a majmok a sarokban, és reszketve összebújtak.
– Borzasztó! – borzongott Vanda.
A kuka elégedetten ingott meg bólogatott, tetszett neki a remegés meg a borzongás.
– Értitek már, hogy mért nem szabad engem rugdosni, meg felborogatni?
Mindnyájan bólogattak, hogy értik, nagyon is értik!
A kuka ismét elégedetten nézett végig rajtuk.
– Hogy még jobban megértsétek, elmondok nektek egy verset! Rólam szól!
Mindent, mindent lenyelek én, |
papírt, rongyot, szemetet! |
|
nincs az utcán több szemét. |
|
Lehet reggel, lehet este, |
Egy a lényeg, hogy könnyedén |
|
|
Mikor befejezte a verset, a kuka odaugrált Vandához, s felnyitotta a fedelét.
– Kérlek, dobjál belém valamit!
Vanda csodálkozva kérdezte:
– Mit dobjak? Miért dobjak?
– Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból! – tátogott a kuka.
Vanda körülnézett, hogy mit dobjon a kukába. Meglátta a fal mellett a fél pár kalucsnit. Vigyorogva beledobta.
– Tessék. Itt egy fél pár kalucsni. Úgyis kiment a divatból!
– Köszönöm! – tátogott a kuka, majd Alinkához ugrált. – Te is dobjál valamit!
Alinka félrefordította a fejét, úgy morogta:
– A csúzli! Jobb, ha megszabadulok tőle. Bűnjel! Tessék, itt egy csúzli! – s beledobta a kukába.
A kuka a sarokba ugrált, s tátogva mondta az igazgatónak és a majmoknak:
– Ti is dobjatok valamit!
Az igazgató felháborodva válaszolt.
– Nálunk nincs szemét! Mi tiszták vagyunk! Naponta háromszor szoktunk mosakodni.
– Brr! – rázkódott meg Alinka.
– Brr! Brr! – berregtek a majmok.
– Brr! – borzongott a kuka. Majd így folytatta: – Megyek, és kitakarítom az utcát!
Vanda vigyorogva nézte a tátogó kukát.
– Csak vigyázz, hogy ne zárd össze a szádat. Illetve a fedeledet. Mert akkor melléd dobálják a szemetet.
A szemeteskuka csattogtatta a fedelét.
– Vigyázok! Tátott szájjal vigyázok, és röptében elkapok mindent. Reszkess, szemét, jön a kuka!
S elindult a tükör felé.
Alinka gúnyosan morogta:
– Hogy kinyílt a szája!
Vanda már éppen figyelmeztetni akarta a kukát, hogy rossz felé megy, de azután ámulva nézte, hogy a kuka simán átment a tükrön!
– Rossz felé megy! Mindjárt leesek a hokedliról! Jó felé ment!
A két majom a szekrény tetejére mutogatott. Nyökögtek és csörögtek.
– Ö-ö! Ö-ö!
Vanda az igazgatót kérdezte.
– Mit mondanak?
– Azt mondják, hogy megint nőtt a virág! – fordította le az igazgató a majmok nyökögését.
Vanda gyönyörködve nézte a virágot, amely megint nőtt vagy öt centit.
– Az én virágom! Az én szülinapi virágom! – suttogta boldogan.
– Mitől nőtt? – értetlenkedett az igazgató. – Nem is süt a nap!
Alinka komoly képpel magyarázta:
– Ennek a virágnak nem kell napsütés! Elég egy kis jó cselekedet. Egy kis jóság!
Az igazgató összetette a kezét, úgy könyörgött:
– Akkor mi is kérünk egy kis jóságot! Velünk is cselekedjetek egy kis jót! Most mi következünk! Így könyörgök!
A kilőtt szemű villanyoszlop
Az igazgató összetett kézzel könyörgött, hogy velük is tegyenek jót, és gyógyítsák meg a csörgő hasú majmokat!
Ekkor kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Alinka rémülten felkiáltott.
– Kopognak! Jaj!
Vanda csodálkozva nézett az ajtóra, majd az összetett kézzel könyörgő igazgatóra.
– Kopognak. Nem ti következtek. Valaki kopog. Valaki be akar jönni. Valaki jön.
Megint kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
– Valaki mondja, hogy szabad! – javasolta az igazgató.
Alinka rázta a fejét, s elvékonyodott hangon így szólt:
– Nekem elment a hangom.
Újra kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Vanda összeszedte magát, és kiszólt a kopogónak:
– Gyere be!
Kintről egy panaszos hang válaszolt.
– Nem tudok bemenni!
Vanda csodálkozva kérdezte:
– Miért nem tudsz bejönni?
Alinka gyorsan suttogta:
– Ne kérdezd! Ne kérdezd! Maradjon kint!
– Már megkérdeztem – felelte Vanda. – Halljuk, mit válaszol?
– Azért nem tudok bemenni – hangzott kintről a válasz –, mert túl alacsony az ajtó! Én meg túl magas vagyok.
Vanda azonnal adott egy tanácsot.
– Hajolj le, akkor be tudsz jönni!
Alinka megint izgatottan suttogott.
– Ne válaszolj! Ne válaszolj!
Vanda széttárta a kezét.
– Már válaszoltam. Én most jó vagyok, muszáj válaszolnom, bárki kérdez! Vajon ki lehet az?
Azonnal megtudták, hogy ki az, mert lehajolva, kétrét görnyedve egy villanyoszlop jött be az ajtón.
– Köszönöm – mondta, mikor bejött. – Nagyon jó tanács volt! Így tényleg be tudtam jönni.
Ámultak és bámultak, úgy nézték a villanyoszlopot.
– Tényleg bejött! – ámult Alinka. – Hű, de magas! Jajajaj!
És Vanda háta mögé bújt, jajgatva és remegve.
Vanda a villanyoszlopot bámulva mondta:
– Tényleg hű, de magas! Pedig meghajolt. Csak a fejét látjuk.
A kétrét görnyedt villanyoszlop udvariasan megkérdezte:
– Kiegyenesedhetek?
– Nyugodtan. Nyújtózkodj csak nyugodtan! – javasolta neki Vanda.
A villanyoszlop nyújtózkodott, kiegyenesedett. Most látták csak, hogy sötét a lámpaernyője, kilőtték belőle a villanykörtét. A villanyoszlop tétován nézett körül.
– Keresek valakit. De nem látok jól.
A majmok felé nézett a sarokba. A majmok ijedten összebújtak, megcsörrent a hasukban a kavics.
– Viszont jól hallok! – folytatta a villanyoszlop. – Ki csörög?
– A majmok. Nincs hasi légzésük – magyarázta Vanda.
– Értem – bólintott a villanyoszlop, majd így folytatta. – S ha én nem látok, akkor senki se lát az utcán! Visszatérve a csörgésre, sok mindent láttam, amikor láttam, de csörgő hasú majmot még nem láttam!
– És miért nem látsz jól? – kérdezte Vanda.
Alinka a háta mögül suttogott.
– Hajaj! Ne kérdezd! Ne kérdezd!
– Azért nem látok jól – válaszolt a villanyoszlop –, mert valaki kilőtte a körtémet!
Vanda sajnálkozva ingatta a fejét.
– És kit keresel?
Alinka megint suttogott, meg motyorékolt Vanda háta mögül.
– Hajaj! Nem kell annyit kérdezni!
A villanyoszlop a levegőbe nézett, s komoran mondta:
– Azt a valakit, aki csúzlival járkál.
Majd körülnézett a szobában.
– Van itt valaki?
Alinka Vanda hátát böködte, s így suttogott:
– Mondd azt, hogy nincs itt senki! Úgyse lát!
De Vanda szelíden ingatta a fejét, hogy ő most nem hazudhat, ő most éppen jó!
– Van. Vagyunk itt egypáran.
A villanyoszlop szigorú hangon kérdezte:
– Olyan is van, akinek csúzli lóg a nyakában?
Alinka hangosan tiltakozott Vanda háta mögül.
– Nincs! Csúzli nincs. Elvitte a szemetes!
Vanda is helybenhagyta, hiszen igaz volt.
– Nincs. Csúzli nincs. Senkinél sincs. Becsszóra!
Az igazgató is tanúskodott a sarokból.
– Én is tanúsíthatom! Semmilyen lőfegyver nincs a lakásban!
A villanyoszlop bólogatott.
– Az jó! És olyasvalaki sincs, aki segíteni tud rajtam? Nincs? Pedig hogy bíztam benne! Mert a nyomok idevezettek!
Az igazgató fontoskodva szólt a sarokból.
– A nyomok nem hazudnak!
Alinka hitetlenkedve kérdezte, a szemét forgatta, meg gúnyosan vigyorgott.
– Milyen nyomok? Hiszen nem is látsz!
De a villanyoszlop nem hagyta magát, tovább magyarázott és panaszkodott.
– Nem látok, az igaz. De nagyon jól hallok! Így követtem először a macskanyávogást. Ez volt az első nyom. De ezt elveszítettem, mert túl gyorsan ment. De sebaj! Követtem a kuka-zörömbölést! Ez volt a második nyom. Ezt már nem veszítettem el. Az egyik azt nyávogta, hogy úgyis megtalálom a görcs-kötőt, a masni-művészt! A másik azt zörögte, hogy zöröm-zöröm, dung, dung! Így találtam ide. Most itt állok vakon. Ó, jaj, ki segít rajtam?
Nézték a jajgató villanyoszlopot, majd elkapták róla a tekintetüket, mert ugyan nem látott, de így is lelkiismeret-furdalásuk lett. Vandának megesett a szíve, ami nem is csoda, hiszen most jó tündér volt.
– Majd én segítek! Csak ne jajgass, mert megszakad az a frissen jó szívem!
Körbenézett a szobában, elgondolkozva mormogott és kutatott.
– Volt itt valahol egy villanykörte. Én körte, te körte, ökör te… Ezt nem neked mondtam! – szólt a villanyoszlopnak. – Csak így könnyebben megy a keresés. Meg is van!
A szekrényben talált egy villanykörtét, megtörölgette a ruhájában, s így szólt a villanyoszlopnak:
– Hajolj le!
A villanyoszlop lehajolt, s közben magyarázott.
– Csak finoman. Csak óvatosan. Balról jobbra csavard!
Vanda mosolygott, és finoman és óvatosan és balról jobbra becsavarta a villanykörtét.
A körte azonnal kigyulladt, a villanyoszlop fölegyenesedett, és boldogan kiáltozott:
– Látok! Látok! Legyen világosság! És lőn világosság! S ha én látok, mindenki lát az utcán!
Az igazgató közbekotyogott a sarokból.
– Több fényt! Ezt egy nagy költő mondta.
A villanyoszlop bólogatott meg világított.
– A költőről jut eszembe, hogy én is tudok egy verset! Hallgassátok meg, a fényről szól.
Ha sötét van, senki se lát, |
akkor kell a fény, a fény! |
hogy ne menjenek a falnak, |
kell macskának, kell gyereknek, |
|
mert nem ég a villanykörte, |
ó, jaj, sírdogál szegény! |
Akkor kell a fény, a fény! |
|
|
Megtapsolták a verset, a villanyoszlop meghajolt, s így szónokolt:
– Világos? Most már világos! Vagyis világítok! Köszönőm a járókelők nevében. Megyek az utcára világítani. Eddig, ha elment alattam valaki, megbotlott, mert belelépett a gödörbe, meg nekiment a falnak. Most már nem botlik, nem lép gödörbe, nem megy a falnak.
Barátságosan integetett s így búcsúzott:
– Nyugodtan gyertek ti is, ha éppen arra jártok!
S kiment a tükrön át, kiegyenesedve és világítva.
Vanda utána kiáltott:
– Nem jó fele mész!
Alinka vigyorogva nézett utána.
– De. Jó fele ment. Átengedte a tükör! S meg se kellett hajolnia.
Majd Vandára mosolygott.
– Azért engedte át, mert megjavítottad, vagyis jó lett! A jókat átengedi a tükör!
A majmok ugráltak, és mutogattak a szekrény tetejére. Megint nőtt a virág tíz centit!
Vanda is odanézett, mosolygott, és révedezve motyogta:
– Hű, de jó vagyok! Hű, de végtelenül jó vagyok!
Alinka vigyorogva nézte a motyogót.
– Ezt most mért mondtad?
– Hogy én is elhiggyem! – felelte Vanda.
Az igazgató előlépett a sarokból, összetette a kezét, s Vandának könyörgött.
– Így könyörgök a végtelen jóságodhoz, hogy segíts rajtunk! Most mi következünk!
Az igazgató összetett kézzel könyörgött Vandának, hogy segítsen rajtuk, amikor kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Vanda az ajtóra nézett, majd az igazgatóra.
– Kopognak. Még mindig nem ti következtek.
Alinka az égre emelte a szemét, s mérgesen mondta:
– Micsoda forgalom!
Az igazgató is az égre emelte a szemét, s panaszosan felkiáltott.
– Ó, jaj! Meddig kell még szenvedni?
Megint kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Alinka idegesen nézte az ajtót, s vékony hangon kiszólt.
– Nem szabad.
Vanda felsóhajtott, mert rosszat sejtett, valaki itt megint rossz fát tett a tűzre!
– Hajaj!
Újra kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Alinka izgatottan rohangált a szobában.
– Jajajaj! Kopognak! Ezt már nem bírom idegekkel. Bújjunk! Hova bújjunk? Ide bújjunk! – s bebújt a nagy szekrénybe.
Vanda is utána rohant.
– Engedj be! – s bebújt a szekrénybe.
Az igazgató megfogta a két majom kezét.
– Ezt már én sem bírom idegekkel! Irány a szekrény!
S mind a hárman bebújtak a szekrénybe.
Kinyílt az ajtó, s bejött rajta egy postaláda. Körülnézett az üres szobában.
– Senki se mondta, hogy szabad. Nincs itt senki. Pedig a nyomok idevezettek!
Meglátta a szekrényajtót.
– Még egy ajtó!
Odament a szekrényhez, s kopogott, kopp, kopp, kopp!
Alinka kiabált ki vékony hangon a szekrényből.
– Nem szabad! Mit kopogsz?
– Az ajtó azért van, hogy kopogjanak rajta! – jelentette ki a postaláda, s újra kopogott a szekrényajtón, kopp, kopp, kopp!
Vanda kilesett a szekrényajtón, elvigyorodott, s hátraszólt:
– Egy postaláda! És nyomon van! És nem tágít! Gyertek.
S kilépett a szekrényből.
– Na, végre hogy megtaláltalak! – mondta a postaláda.
A többiek is kimásztak a szekrényből.
– Ők kicsodák?
– A barátaim! – mutatta be őket Vanda.
– Bújócskáztok? Mit kerestetek a szekrényben? – érdeklődött a postaláda.
Vanda zavartan legyintett.
– Á, semmit! Csak elgurult egy gomb. Gombocska. És te, hogy találtál ide?
– Mindjárt mondom, csak előbb kifújom magamat! – fújtatott a postaláda. – Fu! Fu!
Az igazgató érdeklődve nézte a fújtató postaládát.
– Neked sincs hasi légzésed?
Vanda vigyorogva legyintett.
– Van neki! Nem látod, hogy fújja a levegőt? Hasból fújja.
A postaláda abbahagyta a fújtatást meg a szuszogást.
– Most egy kicsit könnyebb.
– Hogy találtál ide? – kérdezte újra Vanda.
– Úgy találtam ide, hogy követtem a nyomokat!
– Milyen nyomokat? – csodálkozott Vanda.
– Kéznyomokat! – mondta szigorúan a postaláda.
– Kéznyomokat? Nem lábnyomokat? – értetlenkedett Vanda.
Alinka gyorsan Vanda háta mögé bújt, nem szerette, ha nyomokról beszélnek. Onnan suttogta idegesen:
– Ne kérdezd! Ne kérdezd!
De a postaláda nem törődött a suttogással, szívósan magyarázott és mutogatott.
– Nem lábnyomokat! Kéznyomokat. Itt vannak rajtam. Nézd meg.
Vanda megnézte, s piszkos tenyérnyomokat látott, amelyek nagyon hasonlítottak valaki kezére!
A postaláda folytatta a nyomkövetésről szóló beszámolót.
– Valaki rajtam hagyta a keze nyomát! Azután egy fehér falon hagyta. Azután ezen az ajtón hagyta. Vagyis a nyomok idevezettek!
– A nyomok nem hazudnak! – rikkantotta az igazgató.
Alinka Vanda háta mögött idegesen a ruhájába törölte piszkos kezét, majd gyorsan zsebre dugta. Zavartan motyogott.
– Hogy kell vigyázni! Nem is vettem észre, hogy ilyen piszkos a kezem!
Vanda megsajnálta a panaszkodó postaládát, s szelíden vigasztalta, hiszen ő most jó volt egészen a szíve csücskéig!
– Jaj, te szegény postaláda! És mi a bajod?
A postaláda hálásan bólogatott.
– Neked elmondom, mert látom, hogy jó vagy! És azt is látom, hogy tiszta a kezed.
Vanda egy kicsit elpirult, s zavartan nézegette a kezét.
– Hát igen. Bár nem olyan régen. Még nekem is szokatlan, hogy ilyen tiszta a kezem… Inkább mondjad, hogy mi bajod?
A postaládát nem kellett biztatni. Nagy levegőt vett, és elsorolta, hogy mi a baja:
– Az a bajom, hogy valaki teletömött! Mindenfélét belém gyömöszölt. Annyira dugig vagyok, hogy a rendes levelek már nem is férnek be. Pedig én postaláda vagyok és nem szemétkosár! És engem nem azért állítottak az utcára, hogy mindenfélét lenyeljek! Én becsületes postai eszköz vagyok, és így nem tudom teljesíteni a feladatomat. És ha én nem tudom teljesíteni, megbénul a posta!
Vanda ingatta a fejét a panaszáradatra, majd barátságosan így szólt a panaszkodónak:
– Na, gyere te becsületes postaláda! Segítünk rajtad.
Hátraszólt Alinkának:
– Ugye, Alinka?
Alinka mormogott, majd egy kendővel gyorsan felkötötte az állát, mintha a foga fájna.
– Segítünk. Csak előbb álcázom magamat!
A postaláda megbámulta a bekötött arcú Alinkát.
– Fáj a fogad? – kérdezte.
Alinka vakkantva válaszolt.
– Fáj! Beleállt a nyilallás! Ez a nagy huzat. Állandóan ki-bejárnak az ajtón!
Vanda a postaládához lépett.
– Na lássuk, mivel vagy teletömve?
Felnyitotta a postaláda fedelét. Belenyúlt, s kihúzott egy sálat. Nézegette.
– Sál. Gyapjú.
Továbbadta a sálat Alinkának. Alinka gyorsan átnyújtotta az igazgatónak. Az igazgató megszagolta, majd odaadta Mixi majomnak. Mixi majom átnyújtotta Pixi majomnak, aki beledobta a szekrénybe.
Vanda megint belenyúlt a postaládába, és kivett egy pingpongütőt. Csodálkozva forgatta, majd továbbadta Alinkának. Alinka az igazgatónak. Az igazgató Mixi majomnak, ő pedig Pixi majomnak. Így vándorolt a pingpongütő kézről kézre, míg végül kikötött a szekrényben.
Vanda kotorászott a postaládában, és egy darab drótot húzott ki.
– Drót! Milyen drót ez?
Alinka idegesen kikapta a kezéből.
– Nem mindegy? Egyik drót olyan, mint a másik. Bár a bőre barna vagy fehér.
– Ez fekete! – állapította meg Vanda.
De Alinka már továbbadta a drótot az igazgatónak, az Mixi majomnak, az Pixi majomnak, aki beledobta a szekrénybe.
Vanda egy fogkefét húzott ki a postaládából. Csodálkozva nézte.
Az igazgató is csodálkozva nézte, s megjegyezte:
– Minek a postaládának fogkefe?
A postaláda mérgesen helyeselt.
– Ezt mondom én is!
Alinka vihogott, a majmok vele vihogtak.
– Lehet, hogy fogat akar mosni! Hihihi!
Az igazgató szigorúan szólt, a majmok abbahagyták a vihogást.
– A postaládának nincs foga!
A postaláda dühösen helyeselt.
– Nincs is fogam!
Továbbadták a fogkefét is, Pixi majom a végén beledobta a szekrénybe.
Vanda egy gyönyörű papírsárkányt húzott ki a postaládából. Alinkától kérdezte suttogva, mert már teljesen tisztában volt vele, hogy ki tömködte tele a postaládát.
– Ezt hol találtad?
Alinka vigyorogva suttogott, vihogott és hihizett, ahogy elmesélte.
– Éppen arra repült! Hihihi! Hívogattam: te kósza sárkány, ne röpködj összevissza! Hihihi! Nem akarsz postai küldemény lenni? Lebélyegeznek s elvisznek Afrikába! Hihihi!
A papírsárkányt is kézről kézre adták. Pixi majom a sor végén röptette és búgattyúzott hozzá.
– Bzzz! Bzzz!
Az igazgató szigorúan rászólt Pixi majomra.
– Nem játszunk! Gyógyítunk!
Pixi majom beröptette a papírsárkányt a szekrénybe.
Vanda egy prémes, füles sapkát húzott ki, felmutatta.
– Füles sapka!
– Usanka! – javította ki Alinka fülig érő szájjal. – Úgy hívják.
Vanda mosolyogva suttogta:
– Az usanka sapkát hova küldted?
– Az Északi-sarkra! A fjordokra! Ott mindig hideg van. Jól jön egy usanka!
A postaláda sóhajtozott:
– Haj, haj! Csupa portós küldemény. Se bélyeg, se címzés, se irányítószám! Így nem csoda, ha megbolondul a posta!
Az usanka sapkát is továbbadták. Mixi majom feltette a fejére, s boldogan nyökögött. Pixi majom lekapta a fejéről az usankát, a saját fejére tette, és kozák táncot járt, csak úgy csörgött a hasában a kavics.
Az igazgató összevonta a szemöldökét, és rászólt szigorúan.
– Nem játszunk! Operálunk! Nem a fjordokon vagy.
Pixi majom abbahagyta a kozák táncot, és az usankát bedobta a szekrénybe.
Vanda tovább kotorászott a postaládában, és sorra kivette és felmutatta, amit talált.
– Körömreszelő! Villa, kanál, olló.
Fejcsóválva mondta Alinkának:
– Igazán nem tétlenkedtél!
Alinka a vállát vonogatta.
– Pedig nem volt sok időm. Futtában tömtem tele.
Vanda a fejét ingatta.
– Jaj, de rossz vagy, te Alinka.
Alinka örvendezve suttogott, fülig ért a szája a vigyorgástól.
– Az a jó! Jaj, de jó! Borzasztóan rossz vagyok! Hihihi!
Vanda továbbadta a körömreszelőt, a villát, a kanalat és az ollót. Pixi majom egyenként beledobálta a szekrénybe.
Vanda lecsukta a kiürült postaláda fedelét.
– Kész. Üres vagy. Újra fogadhatod a leveleket.
A postaláda hálálkodva mondta:
– Köszönöm! Újra fogadóképes postaláda vagyok!
Majd a szoba közepére ment, s elmondott egy verset.
irányító, irányító, irányítószám! |
csak az írás, csak a levél fontos igazán! |
|
Lehet külföld, lehet bel, |
mindenhová, mindenhová a Föld kerekén |
de előtte, de előtte összegyűjtöm én! |
|
|
Mikor befejezte a verset, Vandához szólt.
– Nem lehetne a kéznyomokat is letörölni?
Vanda szigorúan Alinkára nézett. Alinka levette a kendőt az arcáról, és letörölgette a kéznyomokat.
A postaláda érdeklődve kérdezte:
– Már nem fáj a fogad?
Alinka morogva válaszolt.
– Nem. Hirtelen meggyógyult.
A postaláda még egyszer megköszönt mindent, majd így szólt a társasághoz:
– Nem akar valaki egy levelet bedobni? Most már tiszta vagyok kívül-belül.
A fejüket rázták sajnálkozva, hogy nincs náluk levél.
A postaláda elbúcsúzott.
– Megyek vissza az őrhelyemre, és összegyűjtöm a leveleket. Ne felejtsétek: bélyeg, címzés, feladó és irányítószám!
Az ajtóhoz ment, de az ajtó nem engedte át.
– Mi az? Be van zárva? – kérdezte csodálkozva.
– Próbáld meg a tükörben! – javasolta Vanda.
A postaláda a tükörhöz ment, s harsogva mondta:
– A postaláda bátran belenéz a tükörbe! A postaláda lelke tiszta.
S kiment a tükrön át.
Vanda ámulva motyogta:
– Mindjárt leesek a hokedliról! Ez simán átment a tükrön!
Alinka integetett utána a kendővel.
– Szia, te tisztalelkű postaláda!
A majmok a szekrényre mutogattak nyökögve.
– Ö-ö! Ö-ö!
– Mit mondanak? – kérdezte Vanda.
– Azt mondják, hogy megint nőtt a virág! – fordította le az igazgató.
Vanda boldogan elmosolyodott.
– Én is érzem, hogy nő bennem a jóság! Percről percre jobb leszek.
– Hol érzed? – kérdezte Alinka vigyorogva.
– A kezemben. Azután a szívemben. Úgy érzem, hogy áldott jó kezem van és áldott jó szívem! – sóhajtott fel Vanda.
Az igazgató összetette a kezét, s úgy könyörgött Vandának.
– Így könyörgök az áldott jó kezedhez, meg az áldott jó szívedhez, hogy segíts rajtunk is!
Majd a majmokra szólt.
– Ti is könyörögjetek!
A két majom is összetette a kezét, s nyökögve könyörögtek.
– Ö-ö! Ö-ö!
– Látod, milyen szépen könyörgünk! Szánj meg minket! – folytatta az igazgató.
Alinka vigyorogva támogatta a könyörgőket.
– Szánd meg őket! A kavicsokat te etetted meg velük, amikor még rossz voltál. A kavicsokhoz nekem semmi közöm! Sajnos! Ebben tiszta a kezem! Sajnos!
Az igazgató rögtön rávágta:
– Úgy van! Igazán nem akarom felróni, de a kavicsot te etetted meg velük! Tedd jóvá, amit elkövettél!
Vanda bólintott.
– Jóvá teszem. Most ti következtek.
Ekkor kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
A megrongált telefonfülke
Az igazgató felsóhajtott, amikor kopogtak az ajtón.
– Kopognak. Rosszat sejtek, hogy megint el leszünk halasztva.
Újra kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Alinka is felsóhajtott.
– Kopognak. Én is rosszat sejtek.
Vanda a sóhajtozó igazgatóhoz fordult, sajnálkozva mondta:
– Jól sejtitek. El lesztek halasztva. Jön valaki.
Az igazgató az égre emelte a szemét, s így panaszkodott:
– Ó, jaj, micsoda forgalom! Ó, jaj, meddig kell még szenvedni?
– Én is ezt mondom! – csatlakozott Alinka a panaszkodóhoz.
Vanda kiszólt az ajtón.
– Ki az?
– Ne kérdezd! Hátha téves. Majd elmegy! – suttogta Alinka.
Megint kopogtak az ajtón, kopp, kopp, kopp!
Vanda a fejét rázta.
– Nem téves. Nem megy el. Szabad!
Kinyílt az ajtó, s bejött egy telefonfülke. Megállt a szoba közepén.
– Na végre, hogy beengedtetek! Már azt hittem, hogy nem lakik itt senki!
Alinka gyorsan Vanda háta mögé bújt, onnan hadarta:
– Nem itt lakunk! Csak ideiglenesen vagyunk itt! Nem is vagyunk bejelentkezve. Ez egy elhagyott, üres lakás.
A telefonfülke csodálkozva mondta:
– Üres lakás? Pedig a nyomok idevezettek!
Az igazgató komoran szólt.
– És a nyomok nem hazudnak!
Alinka mérgesen morgott az igazgatóra.
– Ez mit fecseg állandóan! Foglalkozz a majmokkal!
– Milyen nyomok? – kérdezte Vanda a telefonfülkétől.
Alinka izgatottan suttogott.
– Ne kérdezd! Ne kérdezd! Mi vagy te? Nyomozó?
A telefonfülke Vandához lépett.
– Drótnyomok!
Majd felmutatta a kagylót, amelyről hiányzott a drót.
– Ami erről hiányzik. Egy méter fekete drót!
Az igazgató odament, s szakértő szemmel megnézte.
– Annyi! Pont egy méter! De hol van?
– Valaki letépte és elszaladt vele! – mondta a telefonfülke.
Vanda csodálkozva ingatta a fejét, nem értette.
– Ami hiányzik, az hogy lehet nyom? Van lábnyom, újabban láttunk kéznyomot. De egy méter hiányzó nyomot még nem láttunk!
– Nem láttunk! – helyeselt Alinka Vanda háta mögül.
A telefonfülkét nem lehetett megingatni.
– De a macska látta! Látott valakit, aki az egy méter hiányzó dróttal futott!
– Hogy a macska rúgja meg! – morgott Alinka Vanda háta mögül.
– Azután látta a szemeteskuka is, sőt rá is szólt, hogy dobd ide, de az a valaki elfutott! – magyarázta a telefonfülke.
– Egy locsifecsi kuka! – sziszegett Alinka Vanda háta mögül. – Mért nem tud megkukulni az ilyen kuka?
A telefonfülke folytatta a beszámolót:
– Azután a villanyoszlop igazított útba!
– Az nem látott, az nem látott! – kiabált diadalmasan Alinka Vanda háta mögül.
A telefonfülke türelmesen kiigazította a közbekiabálót:
– A villanyoszlop ugyan nem látott, de jól hallotta, hogy a drót zizeg: zzz! Ahogy elfutott vele valaki.
Alinka dühösen morgott Vanda háta mögött.
– Olyan a hallása, mint a sasnak! Illetve mint a bagolynak!
A telefonfülke felemelte a hangját.
– És a legfontosabb nyomot, mondhatnám úgy is, hogy a döntő nyomot a postaláda adta meg! Ő volt a nyomravezető!
Vanda nem értette, csodálkozva kérdezte:
– Postaláda? Milyen nyomravezető?
Alinka idegesen suttogta a háta mögött:
– Ne kérdezd! Ne kérdezd! Aki kíváncsi, hamar megöregszik!
A telefonfülke Vandának magyarázta:
– Nagyon kiváló nyomravezető! Nagyon pontosan elmondta, hogy miként gyömöszölték bele az egy méter hiányzó drótot! Plusz még egy fogkefét, plusz egy sálat, plusz egy usanka sapkát, plusz egy papírsárkányt, plusz egy neszesszert.
Alinka az ujjain számolta, majd vigyorogva megjegyezte:
– A pingpongütőt kihagyta! Hihihi!
A telefonfülke bánatosan felsóhajtott.
– Engem természetesen nem érdekelt, csak a drót! Az én hiányzó drótom! A postaláda elmagyarázta az utat, innentől kezdve gyerekjáték volt megtalálni titeket! És a postaláda mondta azt is, hogy itt lakik valaki, aki jó! Szépen kérlek, segítsetek! Drót nélkül nem működik az utcai telefon! Nem lehet hívni se a tűzoltókat, se a mentőt, se a rendőrséget! Ó, én szegény telefonfülke!
Alinka motyogott Vanda háta mögül.
– A rendőrséget hagyjuk.
Vanda megsajnálta a panaszkodó telefonfülkét.
– Segítünk, te szegény telefonfülke! Igaz, Alinka? Olyan szépen kér! – szólt a háta mögé.
Alinka előjött Vanda háta mögül, s nagyképűen járkált fel-alá.
– Ja, ha szépen kér, az más! Az egészen más! Ha szépen kérnek, akkor segítünk! A szép szónak nem tudunk ellenállni. Ilyen az én jó szívem! Illetve rossz szívem – tette hozzá vigyorogva. Majd tovább járkált fel-alá. – Drót, drót, drót, merre van a drót?
Vanda tétován nézett körbe.
– Mintha láttam volna. Mintha a kezemmel fogtam volna.
A két majom a szekrényre mutogatott.
– Ö-ö! – nyökögte Pixi majom.
– Ö-ö! – mutogatott Mixi majom.
Alinka a mutogató majmokra nézett, majd a szekrényajtóra.
– Azt mondjátok, hogy itt van?
S belebújt a szekrénybe, onnan motyogott.
– Fogkefe, pingpongütő. De sötét van itt! Megvan!
Kibújt a szekrényből, s felmutatta a drótot.
– Itt van! Nem is veszett el. Csak egy kicsit elment sétálni.
Odaadta Vandának a drótot.
– Tedd vissza te. Félek, hogy engem megráz.
Vanda átvette a drótot, és ráakasztotta a telefonkagylóra.
– Kész!
A telefon abban a pillanatban megcsörrent. A telefonfülke nyújtotta a kagylót.
– Az igazgatót keresik! Az állatkertből.
– Engem? – csodálkozott az igazgató.
– Te vagy az igazgató?
– Én – válaszolta az igazgató.
– Akkor téged keresnek.
Az igazgató átvette a kagylót, belehallózott, belehallgatott, majd rémülten leejtette.
– Jaj!
– Mi a baj? – kérdezte Vanda.
– A vízilónak hasmenése van! – nyöszörgött az igazgató.
Alinka a fejét rázta, s idegesen suttogta:
– Nem én voltam! Nem is jártam az állatkertben.
Az igazgató összetette a kezét, úgy könyörgött Vandának:
– Így könyörgök, hogy gyógyítsd meg a vízilovat!
Vanda tétován nézett az igazgatóra.
– Telefonon? Na, jó! Megpróbálom. Én leszek a telefondoktor. Távgyógyítás!
Beleszólt a kagylóba, mint egy orvos, aki a távolból gyógyít.
– Pulzus? Hőmérséklet? Vérnyomás? Köhögjön!
A kagylóból csúnya köhögés hallatszott.
– Jaj, de csúnyán köhög! – rémüldözött az igazgató.
Vanda újra beleszólt a kagylóba.
– Sóhajtson! Hm. Igyon sok teát! És tegyenek a hasára borogatást.
Visszatette a kagylót a helyére.
Az igazgató a homlokát törölgette.
– Meggyógyul? Van remény?
Vanda rámosolygott.
– Meggyógyul! Van remény!
Az igazgató hálálkodva köszönte:
– Köszönöm neked! – A telefonfülkének is megköszönte. – És neked is köszönöm! Ha kiteszem a lábam, rögtön megvan a baj! Nem lehetek egyszerre két helyen!
A telefonfülke bölcsen megjegyezte:
– Ezért jó a telefon! Legyőzi a távolságot! Hogy jobban megértsétek, elmondok egy verset.
A telefonfülke kihúzta magát, és elmondta a verset.
Zúg a drót, viszi a hangot, |
Halló! Halló! – így beszélnek |
|
Jó hír, rossz hír, mindegy nékem, |
csak tisztán szóljon a hang! |
Halló! Halló! Névnap van itt, |
Csak tisztán szóljon a hang! |
|
|
Mikor befejezte a verset, hencegve még hozzátette:
– Ez még semmi! Ha megvan a drót, és működöm, éjjel-nappal meg tudom adni a normál zenei á-hangot!
Alinka vigyorogva jegyezte meg:
– Ez egy sokoldalú telefonfülke! Mit tudsz még?
– Mesélni! – mondta a telefonfülke. – Van mese-vonalam! Meg ébreszteni! És tudom a pontos időt! Én tudom a legtöbbet az utcán. Megyek is, mert nélkülem elnémul az utca. Én vagyok az utca hangja!
S elindult a tükör felé, és egyből átment rajta.
Vanda ámulva nézte.
– Egyből eltalálta a tükröt! Mindjárt leesek a hokedliról!
Alinka kuncogva magyarázott.
– Hang után ment! Benne van a normál á-hang!
A majmok a szekrény tetejére mutogattak nyökögve és izgatottan.
– Ö-ö! – mondta Pixi majom.
– Ö-ö! – mondta Mixi majom.
Mindnyájan a szekrény tetejére néztek, hát, a virág majdnem teljesen kinyílt!
– A virág! – suttogta Vanda. – Már majdnem teljesen kinyílt! Már majdnem teljesen jó vagyok!
Az igazgató meghallotta a suttogást, s Vandához fordult könyörögve.
– Még nem teljesen! Még itt vagyunk mi, szegény árva szenvedők!
A majmokra szólt szenvedő hangon.
– Csörögjetek! Szívhez szólóan csörgessétek a kavicsot! Hátha meghallja.
A majmok helyben ugráltak, szívhez szólóan csörgették a kavicsot.
– Hallod, milyen borzasztóan csörög? – kérdezte az igazgató.
Vanda bólintott.
– Hallom. Borzasztóan csörög!
Alinka befogta a fülét.
– Meg lehet tőle őrülni! Könyörgök, gyógyítsd meg! Megsüketülünk! Neked kell meggyógyítani, te csináltad!
Vanda komoly képpel válaszolt.
– Meggyógyítom! Hajaj! A saját rosszaságunkat a legnehezebb jóvátenni.
A majmokhoz ment, a jobb kezén feltűrte a ruhája ujját, s a jobb tenyerét a majmok hasára tette. Először Pixi majom hasát simogatta, utána Mixi majomét, és egy varázsverset mormolt közben.
Kavics, kavics, gyere ki! |
|
Egy vázát nyújtott a majmoknak.
– Ide köpjétek a kavicsot!
Pixi majom a vázához ment, és beleköpködte a kavicsokat. Utána nagy levegőt vett, és felrikkantott.
– Meggyógyultam! Nem csörög! Szabadon áramlik bennem a levegő!
Azután Mixi majom köpködte a vázába a kavicsokat. Ő is nagy levegőt vett, és így kiabált:
– Meggyógyultam! Éljen! Van hasi légzésem! Éljen! Megpuszilhatlak?
Vanda ámulva hallgatta a beszélő majmokat.
– Beszélnek! Jé, tudnak beszélni! Kérek egy majompuszit!
S odatartotta az arcát, Mixi majom egy nagy cuppanós puszit nyomott rá.
Pixi majom is odasündörgött.
– Én is megpuszilhatlak?
S Vanda tőle is kapott egy nagy cuppanós puszit.
Az igazgató ugrált örömében, dobálta a kalapját, s így rikkantgatott:
– Visszajött a hasi légzés! Nix több csörgés!
Pixi majom a kaviccsal tele vázát Vandának nyújtotta.
– Tessék a kavics. Ajándék!
Vanda a vázát mosolyogva odaadta Alinkának.
– Tessék, te is kapsz ajándékot.
Alinka vigyorogva megrázta a vázát, csörögtek a kavicsok. Majd az igazgatónak adta.
– Tessék, a tied. Örök emlék!
Az igazgató rögtön továbbadta a vázát Mixi majomnak, s szigorúan így szólt:
– Tessék! Erről eszetekbe jut, hogy nem szabad kavicsot enni!
Az igazgató feltette a kalapját a fejére, majd megemelte, s így köszönt el Vandáéktól:
– Tudtam, hogy a nyomok nem hazudnak! És azt is tudtam, hogy bízhatom a jó szívedben! Egyikben sem csalódtam. Köszönöm a majmok nevében. A jóságért cserébe ingyen jöhettek az állatkertbe! Ezt mint igazgató mondom, a saját nevemben. Most pedig mondja meg valaki, hogy merre van a kijárat.
Vanda a tükörre mutatott.
– Próbáljátok meg a tükröt!
– Irány a tükör! – harsogta az igazgató, s kimasíroztak a tükrön át.
Nevetve néztek utánuk, Vanda hangosan megjegyezte:
– Mindjárt leesek a hokedliról! Ma mindenki simán átment a tükrön.
Alinka a szekrényhez ment, levette a virágot, és Vandának nyújtotta.
– Itt az igazi ajándék! Boldog szülinapot!
Vanda magához ölelte a gyönyörű virágot, és boldogan suttogta:
– A virág! Teljesen kinyílt a gyönyörű virág! Köszönöm!
Majd mosolyogva nézett Alinkára.
– Most már úgy érzem, hogy teljesen jó vagyok!
Alinka hunyorított a szemével, huncutkodva megkérdezte:
– Nem szeretnél egy kicsit rossz lenni?
Vanda visszahunyorított Alinkára.
– De. Egy kicsit. És te? Nem szeretnél egy kicsit jó lenni?
– De. Egy kicsit – mondta Alinka.
Egymásra mosolyogtak, s úgy mondták, mint aki belelát a másik szívébe.
– Ha rád nézek, látom, hogy milyen rossznak lenni! – mondta Vanda.
– Ha rád nézek, látom, hogy milyen jónak lenni! – mondta Alinka.
– Olyanok vagyunk, mint a tükör két fele! – folytatta Vanda.
Átölelték egymás vállát, és a nagy tükör elé álltak.
– Olyanok vagyunk, mint a tükörbohócok! – nevetett Alinka.
– Néha egy kicsit jók leszünk! – suttogta Vanda.
– Néha meg egy kicsit rosszak! – kuncogott Alinka.
Majd egyszerre mondták a nagy tükörnek:
– És ha megunjuk, cserélünk! És sose fogunk unatkozni!
Vége