Mirr-Murr nyomoz Budapesten

Mirr-Murr, a kandúr békésen aludt egy szalmakalapban. A szalmakalapot valaki egy kert sarkában felejtette, a diófa alatt. A kert a Szépvölgyi út egy csendes mellékutcájában volt. Vagyis lehetett aludni, pedig már megvirradt, sőt a nap a diófa alsó ágai közül kukucskált. A fán rigók tollászkodtak, nézték az alvó macskát, és gúnyosan fütyültek. A nap nem fütyült, csak besütött Mirr-Murr szemébe. Mirr-Murr megdörzsölte a szemét, nyújtózkodott, és végre felébredt. – Á, á! Jó reggelt! – mondta a rigóknak és a Napnak. Kimászott a szalmakalapból, és éppen azon törte a fejét, hogy mit reggelizzen, amikor meglátta a levelet. A levél a szalmakalap karimájára volt tűzve.

– A reggeli ráér! Először nézzük a levelet – mondta Mirr-Murr. Kíváncsian felbontotta, és elolvasta.

 

 

Mirr-Murr morgott a bajusza alatt: „Nem vagyok alamuszi! Egy kicsit szeretek aludni, ez igaz. De már felébredtem.”

Hangosan odakiáltott a rigóknak:

– Már felébredtem! És nyomozni fogok! Mirr-Murr, a nagy nyomozó!

De a rigók nem válaszoltak, csak tollászkodtak tovább a diófán.

Mirr-Murr beleszagolt a levegőbe, majd fürgén kibújt a kerítésen. „Világos, hogy ki kell mennem az utcára! Azon jár mindenki, az utca arra való. Az utca elvezet mindenhová. És világos, hogy meg kell keresnem a nullát!”

Lefutott a Bécsi útig. Könnyű volt a futás, mivel enyhén lejtett az utca. Közben tűnődött meg gondolkozott, de hát ez semmi egy macskának, futás közben is kiválóan tud tűnődni meg gondolkozni! „Mi lehet az a nulla? Rémlik, hogy olyan kerek. Na, nem baj, ha meglátom, megismerem. Egyelőre rábízom magam a nyomozóösztönömre! Minden nagy nyomozónak van ösztöne! És én nagy nyomozó vagyok!”

A Bécsi útnál megállt, megbújt az Újlaki-templom sarkánál, megint gondolkozott és tűnődött. „Milyen kérdést tenne fel most egy nagy nyomozó? Jobbra vagy balra? Előre vagy hátra? Le vagy fel? Világos! Ezek az útirányok!”

Ahogy ott tűnődött meg gondolkozott, meglátott egy konflist. A konflist egy szép ló húzta, csillogott-villogott rajta a rézzel díszített szerszám, s csattogott a ló patája a kövezeten. A bakon nagybajuszú ember ült, egyik kezében a gyeplő, másik kezében az ostor. A nagybajuszú észrevette a leselkedő Mirr-Murrt, és mosolyogva intett neki:

– Ugorj fel!

Mirr-Murrnak nem kellett kétszer mondani, felugrott a konflisra. A nagybajuszú mosolyogva ránézett.

– Sétálunk, sétálunk? Okos macskának látszol! És szépen csillog a szemed.

Mirr-Murr bólintott, nem akarta elárulni, hogy most éppen nyomoz, de bántani sem akarta a nagybajuszút, ezért visszamosolygott.

Ügettek, kocogtak, trappoltak a napsütötte utcákon.

„Jobbra megyünk!” – állapította meg Mirr-Murr, s vigyorogva nézelődött.

Így érkeztek meg az Alagútig. Ekkor Mirr-Murr meglátta a nullát! Izgatottan mutogatott, hogy álljanak meg, de a nagybajuszú a forgalmat figyelte, és nem vette észre.

Mirr-Murr gyorsan leugrott a konflisról. „Majd legközelebb elbúcsúzom. Majd legközelebb megköszönöm” – mormogta.

A nulla az Alagút előtt állt egy kis parkban, szép fehér kőből volt, és a talapzatára az volt írva, hogy „Km”.

Mirr-Murr megbámulta elölről, oldalról és hátulról. Majd megnyugodva suttogta: – Megtaláltam! Elölről is, oldalról is, hátulról is nulla!

Előrement, és töprengett: „Mit jelenthet az, hogy Km?”

Ekkor ért oda egy csoport óvodás.

– Figyeljetek! – szólt az óvó néni. – Ez a nulla kilométerkő! Innen számolják Magyarországon a kilométereket.

Mirr-Murr vigyorogva bólogatott. „Hát persze! A nulla kilométerkő! Innen kell elindulnom!”

Halkan nyávogta az óvó néninek: – Most már tudom! És köszönöm! Bár én nem vagyok óvodás.

De az óvó néni már terelgette az óvodásokat újabb látnivaló felé.

Mirr-Murr ott maradt a nulla kilométerkő előtt, és megint feltette a nagy nyomozó kérdéseit. „Jobbra vagy balra? Előre vagy hátra? Le vagy fel? Merre tovább?”

Ide-oda forgatta a fejét. „Balról jöttem. Előttem a Duna. Hátam mögött az Alagút. De hol van a jel?”

A nulla kilométerkőre nézett. „Ott a jel! És felfelé mutat!”

Felnézett a magasban tündöklő Várra.

„Felfelé megyek! – döntötte el. – Onnan jobb a kilátás! Vagyis onnan jobban látok.”

Mirr-Murr a hegyet bámulta. „Jó magas! – állapította meg. – Hogy menjek fel? Repüljek? Nem vagyok én madár!”

Ekkor észrevett valamit. Olyan volt, mint a szekrény, és mászott-siklott fölfelé. Emberek szorongtak benne.

„Ez az! Ahol ennyi ember elfér, ott elfér egy macska is! Ezen megyek fel a Várba!”

Nem sokat tétovázott, amikor a sikló szekrény leért a földre, gyorsan besurrant. – Mehetünk! – nyávogta halkan, és már siklottak is felfelé.

Mirr-Murr figyelt és fülelt, ahogy egy nagy nyomozóhoz illik. Az egyik utas éppen ezt mondta a másiknak:

– Tudja ön, hogy ez a Sikló, amelyen most utazunk, a második volt a világon?

– Most már tudom! – válaszolta a másik utas. – És büszke vagyok rá!

„Én is büszke vagyok! – gondolta Mirr-Murr. – És most már tudom, hogy Siklónak hívják.”

Amikor felértek a Várba, Mirr-Murr kiugrott. – Köszönöm az utazást – nyávogta udvariasan.

Majd arra gondolt, hogy mielőtt tovább nyomozna, körülnéz egy kicsit.

Szép idő volt, és gyönyörű volt a kilátás! El lehetett látni egészen az ég aljáig, Budapest széléig!

Mirr-Murr gyönyörködve bámészkodott, még sohasem látta ilyen magasról a várost. Eddig inkább csak járdaközelben látta, vagy esetleg picit magasabbról, ha fára mászott. De az nem volt igazi kilátás! Ez az igazi! Ezért érdemes volt feljönni!

Egy vers jutott eszébe, amolyan macska-vers, elmormolta hát a bajusza alatt:

 

Itt van Buda, ott van Pest! A kettő együtt: Budapest!

 

De azért versmondás közben is bámészkodott tovább. Először is látta lent a Dunát. A nagy folyó csendben, lustán folydogált, Mirr-Murr sejtette, hogy a tenger felé.

Azután látta a hidakat, ahogy átíveltek a Duna felett. Megszámolta őket balról jobbra. Hét hidat látott.

Először balra, messze volt az Árpád híd.

Azután a Margit híd.

A két híd között volt a Margit-sziget.

Utána a Lánchíd. Ez pont szemben volt a Várral.

Jobbra az Erzsébet híd.

Tőle is jobbra a Szabadság híd.

Utána a Petőfi híd.

És legszélén a Lágymányosi híd.

Odakiáltott a hidaknak:

– Látlak titeket, ti hét gyönyörű híd!

A gyönyörű hidak nem válaszoltak, de ez nem zavarta Mirr-Murrt, bámészkodott tovább, s a bajusza alatt motyogott:

– Látom az Országházat! De nem látom Oriza-Triznyákot!

Jobbra fordult, és megbámulta a Gellért-hegyet. „Látom a Gellért-hegyet. Szép nagy szobor van rajta. És még mindig nem látom Oriza-Triznyákot!”

Balra fordult. „Balra látom a Halászbástyát! És még most sem látom Oriza-Triznyákot!”

Lefelé nézett a mélybe. „Nem látom az Alagutat. Persze, mert alattam van. És egyáltalán nem látom Oriza-Triznyákot. És nem tudom, hol van.” Majd elmosolyodott. „Ideje megkeresni!”

Búcsút intett a Dunának, a hidaknak és a gyönyörű panorámának:

– Viszontlátásra! Megyek nyomozni!

Körülnézett, hogy merre is menjen, és meglátta a Mátyás-templom égnek nyúló tornyát. „Arra megyek! Az a legmagasabb. Vagyis magasan kiemelkedik. És Oriza-Triznyák biztosan valami kiemelkedőnél hagyott jelet! Hogy biztosan észrevegyem. Mert ő kiemelkedően okos macska! Én meg kiemelkedően nagy nyomozó vagyok!”

A kiemelkedően nagy nyomozó, vagyis Mirr-Murr körbejárta a Mátyás-templomot. A templomot több magyar király építtette ugyan, de végül Mátyásról nevezték el, mivel ő fejezte be az építtetést. Vagyis a templom nagyon régi, sok mindent megért már, és bölcsen tűrte, hogy Mirr-Murr körbeszimatolja. A nagy nyomozó nem sokat tudott a királyokról, a jelet kereste, ami útbaigazítja.

Az alacsonyabb toronynál, amit Béla-toronynak hívnak, meg is találta.

Mirr-Murr nézte a jelet, s egy pillanat alatt megfejtette:

„A felkiáltójel azt mutatja, ahol állok. A többi meg igazán gyerekjáték! Körbe kell menni, és a végén balra el. Ott van egy kapu.”

Gyorsan elmaszatolta a jelet, nem kell, hogy más is lássa. Aztán elindult körbe.

Megcsodálta a Széchényi Könyvtárat. Itt őrzik az összes magyar könyvet. Ezt annak is tudnia kell, aki még nem tud olvasni, hogy ha majd megtanulja az ábécét, ismerje az utat! Gróf Széchényi Ferenc alapította, róla kapta a nevét.

Megbámulta a Nemzeti Galériát, itt meg a magyar festők és szobrászok művei vannak. Ezt az is megnézheti, aki egyáltalán nem tud olvasni!

Megnézte a Történeti Múzeumot is, amelyben főleg a középkori emlékeket őrzik. A múlt nagyon fontos, és érdekes, hogy kik éltek itt előttünk! „Ők is itt hagyták a jelet!” – mosolygott Mirr-Murr. A múzeumok a Budavári Palotában kaptak helyet, Mirr-Murr hátrálva, egy kicsit messzebbről megnézte az egészet.

– Valamikor ott lakott a király! Most nincs király, most múzeumok laknak ott! – mormogta nagy okosan.

Befejezte a bámészkodást meg az okoskodást, felgyorsított, kocogott és ügetett, mert érezte, hogy rohan az idő, és ő még nem is reggelizett!

Futó pillantást vetett a Levéltárra, ahol a régi iratokat őrzik, és lefékezett a Fortuna-háznál.

Izgatottan szimatolt: a kapuból ínycsiklandó illatok áramlottak.

„Itt fogok reggelizni! – döntötte el. – Mivel hogy útba esik, vagyis hogy egybeesik minden! Itt az étterem, itt vagyok én, és itt bent a hasamban az éhség! Érzem, hogy mardos. Vagyis minden megvan, kivéve a reggelit!” Hogy hogyan lehet itt megreggelizni? Mirr-Murr tudott egy-két trükköt, mert rengeteg ötlete volt, ha az evés került szóba!

Benézett az ablakon, és kiszúrt egy bozontos szemöldökű, mosolygós férfit, aki az ablak melletti asztalnál ült.

Mirr-Murr finoman megkocogtatta az üveget. A bozontos szemöldökű azonnal odanézett.

– Ni, egy macska! Egy bajuszos macska! – kiáltotta örvendezve. – Nem vagy szomjas? – és a sörre mutatott.

Mirr-Murr a fejét rázta. A bozontos szemöldökű észbekapott:

– Akkor biztosan éhes vagy!

Mirr-Murr bólogatott. A bozontos szemöldökű odaintette a pincért, és valamit magyarázott neki. A pincér a vállát vonogatta: – Ha megfizeti! Majd kijött az utcára, és egy nagy adag fagylaltot tett le a macska elé.

Mirr-Murr egy szempillantás alatt befalta a fagylaltot, és búcsúzóul bemosolygott az ablakon.

– Köszönöm! – nyávogta. – Most rohanok!

S rohant, de most egy kicsit lassabban, mivel tele volt a hasa.

Így érkezett el a Bécsi kapuhoz. Azért hívják így, mert az út rajta át éppen Bécs irányába vezet.

De Mirr-Murrt most nem érdekelte Bécs, a jelet kereste.

Meg is találta rögtön. Az az igazság, hogy nem kellett nagyon keresni, majd kiszúrta a szemét. A jel egy nagy papírra volt rajzolva, a papírt egy bokorra tűzte Oriza-Triznyák.

Mirr-Murr leszedte a papírt, kiterítette és megnézte.

Mirr-Murr töprengett. „Egy rom. Meg egy Ó betű. Ó, vagyis régi! Nézzük csak, milyen Ó betűs régiségek vannak? Van ókor, óbor, óév! De azt hiszem, hogy most nekem nem ez kell. Van még Óbuda! Ez az! Világos! Óbudára kell menni, és romokat kell keresni!”

Egy taxi állt a Bécsi kapu előtt, a taxis éppen rádión vette fel a megrendelést.

– Aquincumba? Tudom, hogy Óbudán van! Megyek!

Mirr-Murr hallgatózott. „De jó lenne vele menni!” – gondolta. A taxis, mintha meghallotta volna, kinézett az ablakon, és mosolyogva így szólt:

– De szép kis cica! És milyen intelligens képed van! Elvigyelek?

Bár Mirr-Murr nem szerette, ha kis cicának nevezik, igyekezett intelligens képet vágni, és szaporán bólogatott.

A taxis kinyitotta az ajtót.

– Gyere!

Mirr-Murr beugrott a taxiba, a taxis megsimogatta, és elindultak.

Átvágtak a Moszkva téren.

Lekanyarodtak a Margit körútra.

S onnan végigautóztak a Duna-parton.

Balra látta a Rózsadombot, amelyet egy Gül Baba nevű török dervis ültetett tele rózsával, amikor itt voltak a törökök. Ma már a rózsák helyén házak vannak, csak a domb neve őrzi a régi időket. Ott van fönn Gül Baba sírja is egy kis épületben, amit törökül türbének hívnak. Érdemes meglátogatni, megérdemli. Aki szerette a rózsákat, nem is lehetett rossz ember!

Lejjebb vannak a fürdők!

Az első a Lukács fürdő. A forrást már nagyon régóta ismerik, ismerték már az ókorban is. A középkorban pedig gabonamalmot és puskapormalmot hajtottak vele. Most már nincsenek malmok, most csak fürödnek benne, de az is nagyon jó!

Mellette van a Császár fürdő, Mátyás király korában kedvelt fürdőhely volt. A törökök is nagyon szerettek fürödni a jó meleg, kénes vízben. Még újabb részt is építettek hozzá. És azt mondják, hogy a „legnagyobb magyar”, vagyis Széchenyi István itt ismerkedett meg későbbi feleségével. Bizony, híres fürdő, sok híres ember járt ide.

Mellette van a Komjádi Béla Sportuszoda, a magyar vízilabda-válogatott egykori kapitányáról nevezték el. Versenyeket szoktak tartani itt, de azért lehet benne fürödni és úszkálni a közönséges halandónak is.

Budapestet a „fürdők városának” is nevezik.

Mirr-Murr ugyan nem nagyon szeretett fürödni, a macskák inkább mosakodni szoktak, de azért megcsodálta a fürdőket.

A Duna-partról fölmentek a Lajos utcába, amely Nagy Lajos magyar király nevét őrzi, aki a királynénak egész városrészt épített itt!

Elsuhantak az Amfiteátrum mellett, ezt még a rómaiak építették nagyjából kétezer éve! És még mindig állnak a falak! Azért régen tudtak építeni! Körszínház volt eredetileg, amikor még ez a vidék a Római Birodalomhoz tartozott.

A Lajos utca, amelyen Mirr-Murrék robogtak, már a római időkben is főútvonal volt, valamikor elvezetett Aquincumig.

Mirr-Murrék is megérkeztek. A taxi megállt, Mirr-Murr kiugrott, és intelligensen nyávogva elbúcsúzott.

Leselkedett befele. „Itt vannak a romok! – gondolta. – Jó volt Oriza-Triznyák jele! És én is jó nyomozó vagyok, mert megtaláltam! Az Ó betűt ugyan nem találtam, de majd hozzáképzeljük! Itt úgyis minden csupa ó! Vagyis régi!”

Kényelmesen bámészkodott, hiszen a romok nem szaladnak el. Ha már megmaradtak kétezer évig, még kibírnak pár percet!

Mirr-Murr gyorsan kitalált egy verset. Mindjárt el is szavalta:

 

Laktak itt is, jól tudom, Habár minden csupa rom!

 

Valamikor itt város volt, a városban házak álltak. A házakban emberek éltek, sétálgattak az utcákon. Itt-ott még ma is megvan a régi kőburkolat, és őrzi a kocsinyomokat!

És volt minden, például húspiac és közfürdő, és volt templom, volt vízvezeték, és volt szökőkút!

Mirr-Murr elmerengett a régi város romjai között. Elképzelte az embereket és az elsuhanó időt.

– Biztosan voltak macskák is! – mormogta a bajusza alatt, de azért hallhatóan, mert valaki megszólalt mellette:

– Meg kutyák is!

Mirr-Murr felkapta a fejét, rögtön visszapottyant a jelenbe, s megnézte, hogy ki szólt. Egy vigyorgó, nagy fülű kutyát látott, aki barátságosan bólogatott. Majd udvariasan bemutatkozott:

– Hopp, pardon! Téglagyári Megállónak hívnak. Lehet nevetni!

De Mirr-Murr nem nevetett. A kutya elégedetten nézte.

– Nem tehetek róla – mondta. – Ezt a nevet kaptam. A gazdámnak kedves emlékei fűződnek a téglagyári megállóhoz. Téged hogy hívnak? És mit keresel itt?

Mirr-Murr is udvariasan mosolygott, és bemutatkozott:

– Mirr-Murr a nevem. És éppen nyomozok! De ez maradjon kettőnk között!

Téglagyári Megálló olyan lelkesen bólogatott, hogy majd leesett a feje.

– Hu! Ez nagyon izgalmas! Én is nyomozni akarok! Mi után nyomozol? Mit keresel? Kit keresel?

Mirr-Murr intett.

– Hajolj közelebb! Itt még a falnak is füle van!

A romokra nézett, és kijavította magát.

– Illetve a romoknak! Falak nincsenek. De fül azért lehet! Érted?

Téglagyári Megálló zavartan megrázta a fejét.

– Nem értem. Milyen fül? És kinek a füle?

Mirr-Murr fölényesen legyintett.

– Azt csak úgy képletesen mondtam. Az a lényeg, hogy nem szabad fecsegni!

Téglagyári Megálló összepréselte a száját, és közelebb hajolt.

Mirr-Murr suttogva mondta:

– A jelet keresem! Amit Oriza-Triznyák hagyott!

– Hol? – suttogott Téglagyári Megálló is.

– Itt valahol! – mutatott körbe Mirr-Murr. – A nyomok ide vezettek! Vagyis a múltból kell elindulni! Az Ó betűből! Én megyek balra, te indulj jobbra, és középen találkozunk, ott a múzeumnál.

Elindultak, egyik jobbra, a másik balra. Téglagyári Megálló eltűnt Mirr-Murr szeme elől.

Mirr-Murr körülnézett, hogy mi emelkedik ki a romok közül. Meglátott egy oszlopot, megcélozta és odafutott.

Most is jól gondolkozott, vagyis jól eltalálta Oriza-Triznyák észjárását, mert az oszlopon ott volt a jel! Egy papírcsík futott körbe, arra volt rajzolva.

Mirr-Murr nézte, nézte. Vajon mit jelenthet? Egy Ó betű és egy mozdony. Majd a homlokára csapott. „Világos! A mozdony a pályaudvaron van! Az Ó-ból megyünk az állomásra!”

Leszedte és összetekerte a papírt, nem kell, hogy az egész környék lássa!

Körülnézett, hogy hol van a mosolygós kutya.

Téglagyári Megálló előbukkant egy rom mögül, és vigyorogva nyalogatta a száját.

– Több jelet is találtam! – mondta. – Először egy darab kolbászt. Azután egy fél virslit. Azután egy sonkás zsömlét.

– Hol van? – kérdezte Mirr-Murr nagyot nyelve.

– Megettem! – vigyorgott Téglagyári Megálló. – Rohanok vissza! Nagyon jó ez a nyomozás! – és eltűnt a romok között.

Mirr-Murr legyintett.

– Én még ilyen buta kutyát nem láttam!

Majd a kutya után kiáltott:

– A jeleket nem esszük meg!

De Téglagyári Megálló már messze járt, nem hallotta. Mirr-Murr fogta a tekercset, és kiügetett a római romok közül.

Mirr-Murr a HÉV-en utazott, és elbúcsúzott az elsuhanó ókortól és Óbudától.

A végállomáson kiment a Duna-partra, és látta, hogy éppen feléje úszik egy kishajó!

– Gyere kishajó! – suttogta izgatottan, mivel még sose utazott hajón, se kicsin, se nagyon.

A kishajó, mintha csak meghallotta volna a suttogást, a parthoz úszott, és kikötött.

A parton várakozó utasok egy pallón sétáltak fel a kishajóra.

A kishajó nagyot dudált, és elindult. Csak úgy szelte a habokat!

Mirr-Murr álmodozva nézte a vizet. „Olyan, mintha a tengeren hajóznánk! Csak kicsiben.”

A túlsó parton kiszállt az utasokkal együtt. Visszanézett a Dunára, a kishajóra. – Mirr-Murr, a matróz! – nyávogta vigyorogva.

Majd körülnézett: „Hol lehet a mozdony?”

Síneket ugyan látott, de azokon csak villamosok gurultak.

Aztán meg egy busz robogott el.

Aztán egy troli suhant csendben.

Aztán egy mentőautó száguldott szirénázva.

Aztán egy szemeteskocsi dübörgött arra.

Mozdonyt nem látott egyet se.

Bölcsen megállapította, mint a nagy nyomozók: „Úgy látszik, a mozdonyok nem az utcán közlekednek!”

Végigsétált a rakparton a Margit hídig. „Ezt a hidat a Várból láttam! – állapította meg. – Csak ez a pesti oldala!”

Visszanézett a Várra, a Gellért-hegyre. „Minden ugyanaz! Csak most a másik oldalról látom!”

Büszkén mosolygott, hogy már ilyen jól kiismeri magát Budapesten. „Nem olyan nehéz – gondolta. – Az előbb Budán tettem egy nagy kört. Most Pest következik!”

Hogy lehet nagy kört tenni? Világos, hogy a Nagykörúton! Benne van a nevében, hogy nagy is, meg körbe megy!

„Ha van Nagykörút, kell lennie Kiskörútnak is – töprengett Mirr-Murr. – Logikus! De én most nagy kört akarok tenni, vagyis a Kiskörutat máskor nézem meg.”

Nagyon meg volt magával elégedve, hogy ilyen jól tájékozódik. Elindult bátran a Nagykörút felé.

Ahogy ballagott meg poroszkált, finom virágillat csapta meg az orrát. Egy asztal telis-tele volt virággal! Megbámulta a virágárust, és elismerően nyávogott: – Ez igen, virágoskert az utcán!

Egy ember lépkedett el mellette, létra volt a vállán, nagy táska a hátán: a plakátragasztó!

Mirr-Murr kíváncsian követte. A plakátragasztó megállt egy hirdetőoszlopnál, nekitámasztotta a létrát, és felragasztott egy plakátot. Rámosolygott a bámészkodó macskára.

– Nem szabad letépni! A plakát az utca hírmondója! Ezt én mondom, Lópici Gáspár! Ez a nevem!

Mirr-Murr megígérte, hogy nem tépi le, és tovább-ballagott.

Egyszer csak óriásit tüsszentett! Valami facsarta az orrát, csípős dohányillatot érzett.

Megnézte a trafikosbódét közelebbről is, és megint egy óriásit tüsszentett.

Az ablakon kihajolt a trafikos, hogy megnézze, ki tüsszög.

– Egy szivart? – kérdezte. – Avagy finom pipadohányt?

Mirr-Murr vigyorogva elfutott, búcsúzóul egy nagyot tüsszentve.

– Nem dohányzom! – nyávogta messziről.

Nem látott jól a tüsszögéstől, és majdnem nekiment egy nagy söprűnek.

– Ni, egy macska! – mondta az utcaseprő. – Megtörölted a lábad? Az utcán nem szemetelünk! Nem azért seprek!

Mirr-Murr bólogatott, és óvatosan kikerülte az utcaseprőt.

A járdán óvodás csoport ment, Mirr-Murr gyorsan beállt leghátulra. A kereszteződéshez értek, és megálltak. Egy rendőr mutogatott a lámpára.

– Piros, vagyis tilos! Most zöld! Most lehet menni!

– Köszönjük, rendőr bácsi! – mondták kórusban az óvodások. Mirr-Murr is megköszönte hátul.

– Legalább ezt is tudom! – mormolta.

Aztán elvált a csoporttól, egyedül ügetett tovább.

„Az is jó – gondolta ügetés közben –, hogy egy ilyen nagy városban sose vagyunk egyedül! Az utcán mindig van valaki!”

Így érkezett el a Vígszínházhoz. Megbámulta a kupolás épületet. „Most nincs időm színházba menni! Várnak a mozdonyok!” – mormogta. Futott tovább.

Egyszer csak megdobbant a szíve, mert meglátta a Nyugati pályaudvart!

Honnan tudta, hogy mit látott? Onnan, hogy embereket látott kijönni nagy bőröndökkel. Meg onnan, hogy oldalt hosszú vonatokat látott. Meg onnan tudta, hogy bemondta a hangszóró: „Nyugati pályaudvar! Végállomás! A vágányok mellett tessék vigyázni!”

– Vigyázok! – suttogta Mirr-Murr. S vigyázva, óvatosan beosont a pályaudvarra.

A pályaudvar épülete gyönyörű, vasszerkezet tartja a hatalmas csarnokot. Valamikor innen indult, a régi állomásról, az első magyar vonat Vácra! Tudjuk a dátumot is. 1846. július 15-én! Petőfi Sándor verset is írt róla, olyan nagy esemény volt ez akkor! Később átépítették, mégpedig a híres párizsi Eiffel cég, amelyik az Eiffel-tornyot is építette! Igazán büszkék lehetünk rá!

Mirr-Murr is büszkén bámészkodott. „Idetaláltam! És egyedül! Illetve a jel után. És mozdony is van!”

A csarnokban nagy volt a nyüzsgés, vonatok jöttek, vonatok mentek, utasok rohantak a bőröndökkel, kalauzok fütyültek, a rokonok zsebkendőkkel integettek.

Mirr-Murrt nem zavarta a nyüzsgés, végigszaladt a csarnokban a fal mellett. Kereste az újabb jelet, amit Oriza-Triznyák hagyott neki.

Nézett föl, nézett le, sehol nem találta. De nem csüggedt, kereste tovább, tudta, hogy itt kell lennie valahol!

Végül megtalálta: a büfé falára volt rajzolva! A büféből csábító illatok szálltak, nem csoda, hogy Mirr-Murr végül arra kanyarodott.

A kövér büfésnő kihajolt, és megszólította:

– Kérsz egy kis szafaládét?

Mirr-Murr szaporán bólogatott: Jöhet a szafaládé!

A büfésnő egy kis papírtálcát nyújtott le, Mirr-Murr lekapta róla a szafaládét, és evés közben jól megnézte az újabb jelet.

„Hm! – gondolta majszolgatva – kimegyek. Aztán a nyolcszögű térnél jobbra. Egészen a kottafejig! Még nem tudom, hogy mit jelent, de ott majd biztosan megtudom!”

Lenyelte az utolsó falat szafaládét, köszönésképpen nyávogott egyet, és kifutott a pályaudvarról, egészen a villamosmegállóig.

Éppen jött a hatos villamos. Mirr-Murr gyorsan felsurrant, és az ajtónál egy pad alá bújt. „Nincs ugyan jegyem – gondolta –, se bérletem. De most nyomozó úton vagyok, és szerintem ingyen utazhatok!”

Eszébe jutott egy vers, és gyorsan elnyávogta:

 

Villamos, villamos, Leghíresebb a hatos!

 

Közben azért figyelt, hogy mikor érkeznek el a térre.

Zötykölődtek, rázkódtak, és elérkeztek a nyolcszögű térre, amit Oktogonnak hívnak! Görög szó, azt jelenti, hogy nyolcszögű, de már magyarul is mindenki érti.

Mirr-Murr leszállt, és jobbra indult, ahogy a jel mutatta.

Ment-ment az Andrássy úton, amikor egy hatalmas, árkádos épülethez ért. Az Operaházhoz! Az Operából hangok szűrődtek ki: hegedű szólt, kürt harsogott, cintányér csattant. „Ez az! – örvendezett Mirr-Murr. – Ezt jelenti a kottafej!”

Felment a kocsifeljárón, köszönt illedelmesen a két nagy magyar zeneszerző, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc fülkében álló szobrának. Régi szobrok, a két nagy zeneszerző még maga ült modellt a híres szobrásznak, Stróbl Alajosnak.

Mirr-Murr ugyan ezt nem tudta, de tudta, hogy mi az illem, hogy köszönni kell, ha bemegyünk valahová!

Áhítattal lépett be. Az Operaházat nagyon híres építész, Ybl Miklós építette.

Belesett a nézőtérre, s felfelé bámult.

„Ez igen! – bólogatott. – Ez gyönyörű! Érdemes volt bekukkantani!”

Aztán kisétált, és kereste az újabb jelet.

A kapunál persze meg is találta.

Rögtön megfejtette: „Jobbra, azután a saroknál hátra, egészen a harangig!”

A buszmegállóhoz ment. „Buszon még úgysem utaztam!” – gondolta, és felszállt a beérkező buszra.

A saroknál leszállt, és végignézett a Bajcsy-Zsilinszky úton.

Hol van itt harang? – kérdezte. És ekkor megszólalt a harang a bazilikában. Bimm-bam! Bimm-bam!

„Ott van a harang!” – örvendezett Mirr-Murr.

Közelebb ment, és áhítatosan megcsodálta Budapest legnagyobb templomát. Fent, a tornyok fülkéiben négy szent szobra álldogál. A harang a jobb oldali toronyban zengett hatalmas zúgással, ami nem csoda, hiszen Magyarország legnagyobb harangja!

A főkapu felett Szent István, az első magyar király mellszobra van. A királyról nevezték el a bazilikát.

Csöndben belesett a templomba, megcsodálta a magas kupolát és szemben a főoltárt Szent István életnagyságú márványszobrával. A Szent Jobb-kápolnába is belesett, ahol ereklyetartóban őrzik első királyunk jobb kezét.

Borzongva lepillantott a hatalmas altemplomba is.

Mikor már kellően kigyönyörködte magát, keresni kezdte az újabb jelet.

A jel a bejárati lépcsőre volt rajzolva krétával.

Mirr-Murr ezt is megfejtette egy szemvillanás alatt: „Balra, előre, majd le a föld alá! Majd fel, ott, ahol látok egy oszlopot!”

Elment a sarokig. Éppen zöld volt a lámpa, átment, aztán le a föld alá!

A föld alatt megtalálta a kis földalattit. Azért hívják így, hogy megkülönböztessék a sokkal hosszabb metrótól. De a kis földalattinak sem kell szégyenkeznie! Ez volt Európában az első olyan vasút, amely a föld kérge alatt fut!

Mirr-Murr beszállt, és a szerelvény már futott is az Andrássy út alatt.

Mikor másodszor megállt, Mirr-Murr gyorsan kiszállt, és felszaladt a lépcsőn, hogy megnézze, van-e a közelben oszlop. „Itt már voltam – gondolta. – Ez az Oktogon. Tovább kell mennem.” Már futott is vissza. A vonat újra elindult.

Mirr-Murr egyszer csak úgy érezte, hogy már eleget utazott. Feljött a föld alól, és rögtön meglátta a hatalmas oszlopot, tetején az angyallal. Ez volt a millenniumi, magyarul az ezredéves emlékmű! Azért ezredéves, mert a magyarok bejövetelének ezeréves évfordulójára építették. A tetején pedig Gábor arkangyal szobra áll.

A talapzaton áll a hét vezér szobra, középen Árpád fejedelemé. Ők vezették a magyarokat ebbe az országba. Hátul, az oszlopok között magyar uralkodók és hadvezérek szobrai vannak.

Az óriási, díszes tér a történelmet idézi fel, kellő áhítattal kell nézni!

Mirr-Murr is kellő áhítattal nézte, szinte érezte a történelem levegőjét!

Meg más levegőt is: a zöld lombú Városligetből üde levegő áradt, és összekeveredett a történelmi levegővel.

Mirr-Murr nagyokat szippantgatott, majd körbepillantott, és szemügyre vette a tér két oldalán álló múzeumokat.

Balra a Szépművészeti Múzeum magasodott, itt szobrok és festmények vannak, az egyiptomiaktól a modern időkig.

Jobbra a Műcsarnok épülete áll. Itt állítják ki a mai festők és szobrászok műveit.

Mirr-Murr elismerően bólintott, mint egy nagy építész: a két múzeum szépen keretezi a hatalmas teret!

Aztán eszébe jutott, hogy dolga van. Ide-oda futkosva kereste az újabb jelet.

Az újabb jel Árpád fejedelem szobra alatt volt.

Mirr-Murr tisztelettel nézett fel, és halkan köszönt. A fejedelem szigorúan a távolba pillantott, de mintha a szája mosolygott volna.

Mirr-Murr törte a fejét, de hamar rájött, hogy mit akar mondani a jel! „Át a hídon, egészen a két elefántig!”

Elbúcsúzott a Fejedelemtől és a vezérektől, s felfutott a tavat átszelő kis hídra.

A hídról lebámult a városligeti tóra, amelyen nyáron csónakáznak, télen pedig korcsolyáznak! Éppen ezért két neve is van: Városligeti-tó, illetve Műjégpálya!

A Műjégpálya mögött magasodik a Vajdahunyadvár. Ezt is az ezeréves évfordulóra építették. Akkor még fából, de akkora sikere volt, hogy kibővítették, és a fát kicserélték kőre! Az az érdekessége, hogy a régi magyarországi várak egy-egy részletét építették-másolták ide.

Bent az udvaron van a Jáki-kápolna, az egyik legrégibb templom, a XIII. századi jáki templom mása.

Hátrább, egy nagy épületben, a Mezőgazdasági Múzeumban meg lehet nézni a honfoglaló magyarok háziállatait, vagy a magyar szőlő történetét bemutató kiállítást.

A legrejtélyesebb szobor a várudvaron van! Azért a legrejtélyesebb, mert nem tudjuk, hogy kit ábrázol! Illetve a nevét nem tudjuk, azért is hívják Anonymusnak, ami azt jelenti, hogy névtelen. De azt tudjuk, hogy III. Béla király jegyzője volt, és megírta a magyarok krónikáját.

A Városligetben különben nagyon sok érdekes dolog van!

A Közlekedési Múzeumban a világon egyedülálló vasúti modellgyűjtemény látható! Itt aztán pompásan lehet vonatozni! Próbáljátok ki, ha erre jártok!

Mirr-Murr is szívesen vonatozott volna, de most nem ért rá, most éppen nyomozott, hogy megtalálja csavaros eszű barátját, Oriza-Triznyákot. Hogy miért nevezzük csavaros eszűnek? Hát, aki ilyen nyomozást kitalál, és ilyen jeleket hagy szerte a városban, annak bizony srófra jár az esze, ahogy mondani szokták! Na, de Mirr-Murrt se kell félteni, neki is van esze, hiszen eddig minden jelet megfejtett! Vagyis éppen most bizonyítja be, hogy milyen nagy nyomozó!

A nagy nyomozó ráérős léptekkel elsétált a Széchenyi Gyógyfürdő mellett, de éppen csak hogy bepillantott. Nem ez az első fürdő, amit ma látott, és különben is, nem kacsa ő, hogy állandóan fürödjön!

Kikanyarodott a Nagycirkusz elé, és a földbe gyökerezett a lába! Minden gyereknek megdobban a szíve, ha cirkuszt lát! A cirkuszban csodák történnek, varázslások, meg bohócok nevettetnek!

Egy nagy bohóc állt villanykörtéből kirakva a cirkusz tetején, és Mirr-Murra kacsintott villanykörte szemével. Mirr-Murr a bohócnak is mondott egy verset:

 

Orra krumpli, haja kóc, A legnagyobb a bohóc!

 

– Ide egyszer eljövök – mondta, és visszakacsintott. – Megnézek mindent, de főleg a bohócokat!

Végigügetett a kerítés mentén, különös illatokat és még különösebb hangokat hozott feléje a szél! Morgást, rikácsolást, makogást és bömbölést hallott.

Fülelve és szimatolva kocogott, mikor meglátta a két elefántot. A két elefánt kőből volt, és egy nagy kapu két oldalán lógatták az ormányukat.

Állatkert. Ez volt kiírva a kapu fölé.

Vagyis megérkezett az Állatkerthez.

A kapu előtt sorban álltak a gyerekek és a felnőttek, egy néni szedte a jegyeket.

Mirr-Murr halkan odanyávogta: – Most nem érek rá sorba állni! Sürgős nyomoznivalóm van! Felugrott a kerítésre, és besurrant.

Kanyargós utak vezetnek befelé a hatalmas parkba. Nem is hinnénk, hogy mennyi állat és növény otthona ez a kert! Több mint százharminc éve alapították. Azóta igen sok gyerek fordult meg itt!

Meg egy macska, vagyis Mirr-Murr!

A nagy nyomozót főleg az állatok érdekelték.

Megbámulta a madarakat a madárházban.

Megcsodálta a hosszú nyakú zsiráfokat, ahogy kibámultak a kerítés felett, s elláttak talán Afrikáig!

Megmosolyogta a fintorgó, pofákat vágó majmokat, ahogy a rács mögött ugráltak, szaltóztak!

Majd odaért az oroszlánokhoz. Borzongva és tisztelettel nézte a nagy árkon túl heverő vagy lustán mászkáló oroszlánokat.

Áhítattal suttogta a legnagyobb sörényesnek: – Üdvözöllek, nagy király! Én Mirr-Murr vagyok. Lehet, hogy kicsi vagyok, de azért rokonok vagyunk!

A legnagyobb sörényes lustán arra nézett, majd nagyot bömbölt! „Üdvözölt! – ujjongott Mirr-Murr. – Engem üdvözölt!” És büszkén kidüllesztette a mellét. Azért nagy dolog egy ilyen rokonság! Peckesen járt fel-alá, amikor hirtelen meglátta az újabb jelet. Az oroszlánok kerítésénél egy papírtekercs volt a rácsok közé dugva! Mirr-Murr gyorsan kikapta, és elvonult vele egy bokor mögé.

A bokor mögött kitekerte a tekercset, és megnézte.

Töprengett: „Egy óriási kerék! Egy hullámzó vasút! Egy pad! És egy pár virsli!”

Kimászott a kerítésen, és felnézett.

Az Óriáskereket már messziről meglátta. „Ez aztán könnyű jel! – gondolta vigyorogva. – Csak a vak nem látja!”

Elindult az Óriáskerék felé, és megérkezett a Vidám Park kapujához.

Most se vacakolt a jegyváltással. – A nyomozóknak nem kell jegy! – morogta, és bemászott a kerítésen.

Az Óriáskerék éppen állt, s a kosarakba szálltak be a gyerekek. Egy kosár üresen maradt. Mirr-Murr nem gondolkozott sokat, felkapaszkodott. – Mehetünk! Tele van! – nyávogta.

Az Óriáskerék megindult, forgott, s a kosár, amelyben Mirr-Murr lapult, felemelkedett az égbe!

Mirr-Murr borzongva kapaszkodott, és kipislogott a kosárból! Azért se félek – motyogta, és tágra nyitotta a szemét.

Ellátott messzire a házak felett, ellátott egészen a Népstadionig! Gyönyörködve bámulta a hatalmas stadiont, és mintha hallotta volna, hogy sok ezer torok üvölti: Goooooól!

Az Óriáskerék tovább forgott, Mirr-Murr lassan leért a földre. Fürgén kiugrott a kosárból, és büszkén nézett fel az égre. „Ott voltam! Fent az égen, a felhők közelében!”

Mirr-Murr megrázta a fejét, és most egy nehezebb verset mondott:

 

Fent az égen magasan jár A macska, habár nem madár!

 

Majd elindult, hogy megkeresse a hullámzó vasutat.

A hullámzó vasutat rendes nevén Hullámvasútnak hívják! A hullámok ívén éppen leérkezett csattogva a kocsisor.

– Beszállás! – kiáltotta egy sapkás ember, aki lehetett volna kalauz is.

Mirr-Murr nem habozott, beugrott az egyik üres kocsiba. A Hullámvasút megindult, felkapaszkodott a hullám tetejére.

Onnan meg lezúdult, szélsebesen!

Nagy kiabálás és sikoltozás tört ki, Mirr-Murr is nyávogott, ahogy a torkán kifért, majd boldogan felsóhajtott. Végre megálltak.

Mikor kiszállt a kocsiból, egy kicsit még szédelgett. Megrázta a fejét, s ezt suttogta: – Nem féltem! Esetleg egy kicsit…

Elsétált a céllövölde mellett.

Körbefutotta a körhintát. Most is elszédült.

Megint megrázta a fejét, s így biztatta magát: „Mozgasd az eszed! S ne futkoss körbe-körbe! Egyenesen keresd meg a padot!”

Pad volt sok, de egyiken se volt virsli! Vagyis egyik pad se volt az igazi. Mirr-Murr tehát tovább keresgélt, illetve nyomozott.

Egy bokor mögött ott volt az igazi pad! Mirr-Murr rögtön megismerte, mert a támlán egy pár virsli lógott!

Felugrott, megszagolta a virslit, és körülnézett, hogy hol van a barátja, Oriza-Triznyák.

Egy hang szólalt meg a feje fölött, a fáról.

– Bravó bikfic! Célba értél! Ki se néztem volna belőled!

Mirr-Murr felnézett a fára, és meglátta Oriza-Triznyákot. Egy ágon csücsült, és vigyorgott.

– Megtaláltalak! – mondta büszkén Mirr-Murr.

– Reméltem is! – nyávogta Oriza-Triznyák. – Egy csomó jelet hagytam, csoda, hogy nem szúrta ki a szemed!

Mirr-Murr eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést.

– És mi a nagy jutalom? – kérdezte.

– Ott lóg a fejednél! Megeheted. – mondta Oriza-Triznyák.

Mirr-Murrt nem kellet sokat biztatni, mert bizony egy kicsit megéhezett a nagy nyomozásban. Befalta egy pillanat alatt a virslit, és tovább társalgott.

– Tudod, hogy mennyi mindent láttam? – kérdezte.

– Tudom – felelte Oriza-Triznyák. – Én is végigjártam az utat, amikor kitűztem a jeleket.

Ekkor nagy csaholás hallatszott! Oriza-Triznyák beljebb bújt az ágon.

– Ki ez a kutya? – kérdezte idegesen.

Mirr-Murr nevetett.

– Téglagyári Megálló! Ő is nyomozott! – Aztán rászólt a kutyára: – Mosolyogj, hogy ne féljen!

Téglagyári Megálló bólogatott és mosolygott.

Oriza-Triznyák előbújt, s fölényeskedve így szólt:

– Egyáltalán nem féltem! Csak beljebb bújtam az árnyékba! Itt nagyon sütött a nap.

Mirr-Murr a mosolygó kutyához fordult.

– Megtaláltál! Büszke vagyok rád!

Téglagyári Megálló még jobban mosolygott.

– Megtaláltalak! Bár az elején elvesztettük egymást. És igaz, hogy összevissza mentem, meg cikcakkban, de sok mindent láttam! Várj, elsorolom! Így olyan lesz, mintha ti is láttátok volna!

– Sorold! – biztatta Mirr-Murr.

– Először felfele mentem, és láttam a Libegőt meg a Kilátót! – kezdte sorolni a mosolygó kutya, hogy hol, s merre járt. – Aztán utaztam, a Gyerekvasúton! Bizony! Micsoda jó levegő volt! Aztán voltam a Normafánál, ahol télen síelni szoktak! Ott is jó levegő volt!

Oriza-Triznyák gúnyosan felmordult.

– Remélem, jól kilevegőzted magadat!

De Téglagyári Megálló nem törődött a gúnyolódással. Sorolta tovább, hogy mit látott.

– Aztán cikcakkban bementem a városba! Bekukkantottam a Nemzeti Múzeum kertjébe. Ott már nem olyan jó a levegő!

– Ennek agyára ment a levegő! – dörmögött Oriza-Triznyák.

– Ne törődj vele, folytasd! – biztatta Mirr-Murr a kutyát.

– Egyszer csak kiértem a Ferihegyi repülőtérre! És most rögtön elárulom, hogy nincs is ott semmiféle hegy! Lapos az egész, mint egy tányér! Világos, különben nem tudnának leszállni a repülők! Se felszállni!

– Világos! – helyeselt Mirr-Murr. – Ezt is nagyon jól megfigyelted!

Téglagyári Megálló boldogan vigyorgott, és így fejezte be:

– Visszafele tettem egy kis kört, és megtaláltalak!

Oriza-Triznyák gyanakodva nézett.

– Igazat mond ez a kutya?

Mirr-Murr új barátja védelmére kelt.

– Igazat! Látod, hogy megtalált! Bár egészen más úton ment. És jelek se voltak! Azt javaslom, hogy nevezzük ki segédnyomozónak! – A kutyához fordult: – Akarsz segédnyomozó lenni? Igaz, hogy már nincs több virsli, vagyis elfogyott a jutalom.

Téglagyári Megálló hálásan bólogatott, csillogott a szeme.

– Akarok! És nem baj, hogy elfogyott a jutalom! Én ugyanis útközben megettem egy-két jelet… Vagy azt mondod, azok nem is jelek voltak?

Mirr-Murr mosolygott. Nem is felelt a falánk kutyának. Felnézett, és megkérdezte Oriza-Triznyáktól:

– Mi az a fontos, amit mondani akartál?

– Azt akartam mondani, hogy hiányoztál! – hangzott a fáról.

Mirr-Murr meghatódott.

– Most is hiányzom? – kérdezte.

Oriza-Triznyák gúnyosan nyávogott.

– Most itt vagy! Most hogy hiányoznál?

De Mirr-Murr nem törődött a gúnyos hanggal, tudta, hogy a barátja csak leplez vele valamit. A szeretetét leplezi, hogy ne kelljen kimondania! Felmosolygott a fára, és így szólt:

– Csuda izgalmas volt! Megmozgattam az eszemet és a lábamat! Bejártam utánad Budapestet! Most már ismerem, vagyis az enyém is. Mert amit megismertünk, az a miénk is!

A két macska egymásra nevetett: csuda izgalmas volt, és milyen jó, hogy a végén találkoztak! A kutya, vagyis a segédnyomozó csaholva velük örvendezett. Aki messziről látta őket, nem tudhatta, hogy minek örülnek. De mi, akik végigkövettük kanyargós és cikcakkos útjukat, tudjuk, hogy milyen nagy öröm felfedezni a világot!