Utazás a szempillám mögött

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Lackónak hívtak. Nevezték még Lászlónak is meg Lacinak is meg Lacikámnak is meg Laci-Pacinak is, de ő a legjobban a Lackót szerette, és igazán helyénvaló és méltányos, hogy mi is ezen a néven hívjuk.

Külsőre olyan volt, mint a többi fiú. Úgy értem ezt, hogy ha mondjuk tíz gyerek fut versenyt a téren, átugrálva az üres padokat, vagy tíz gyerek mászik a fára, vagy tíz gyerek épít hóembert a homokozó közepére, és ha Lackó is köztük van, messziről nem lehet megkülönböztetni, hogy ki kicsoda. Ez már így van. Az öltözékük, vagyis a ruhájuk is egyforma szokott lenni a fiúknak általában, tehát nyáron látszik a sebhely a térdükön, télen pedig nem látszik, mivel eltakarja a hosszúnadrág. Ezzel a sebhellyel is úgy áll a dolog, hogy mintha örökké tartana. Valamikor megszerzi az ember úgy három-négy éves korában, már nem is emlékszik rá, hogyan, és virít és díszeleg a térden egészen addig, míg el nem érjük az iskoláskort. Közben még ha be is gyógyul egy, azonnal és tüstént nő helyébe egy másik. De ezzel senki se törődik, nem is érdemes vele törődni, ez pontosan úgy hozzátartozik az élethez, mint a napsütés, a hóesés vagy a savanyúcukor.

Belülről azonban Lackó egy kicsit mégis különbözött a többi gyerektől. És ezt is el kell mondani, ha már éppen róla mesélek és nem másról. Mégpedig úgy különbözött a többi gyerektől, hogy egy kicsit álmodozóbb volt náluk, egy icipicit csöndesebb és eltűnődőbb, meg egy hajszálnyira élesebb eszű. De csak egy kicsit, csak egy icipicit és csak egy hajszálnyira.

Történt egy napon, kedd volt éppen, ezt Lackó jól megjegyezte, mivel a fagylaltos ekkor tart szünnapot, egész héten árulja a fagylaltot, még vasárnap is, csak kedden lóg a lehúzott redőnyön egy cédula: KEDDEN SZÜNNAP! Nem tudtak ugyan még olvasni, de erre nem is volt szükségük, egyszer valaki, aki tudott olvasni, hangosan elolvasta a cédulát, hogy KEDDEN SZÜNNAP!, s azóta valahányszor ki volt akasztva a cédula, pontosan tudták, hogy kedd van és szünnap.

Vagyis kedden és szünnapon történt, hogy Lackó talált egy gyönyörűséges üveggolyót! A ruhásszekrényben találta, még reggel. Pedig nem is az üveggolyót kereste, csak úgy turkált a szekrényben. A ruhásszekrény alján mindig érdemes volt turkálni, ott mindig lehetett valami érdekeset találni, ezt-azt, limlomot, egy ócska nyakkendőt vagy egy fél kalapdobozt vagy egy pár sámfát s hasonlókat. A ruhásszekrényben kellemes félhomály volt, de ez még izgalmasabbá tette a kutatást, mivel sohasem lehetett előre látni, hogy mi akad a kézbe. Lackó is így volt az üveggolyóval, mikor megmarkolta a félhomályban, érezte, hogy hűvös meg gömbölyű, de nem tudta, mi az.

Mikor háttal kifelé mászott a ruhásszekrényből, kicsit megcsúszott, és kiejtette kezéből az üveggolyót. Az üveggolyó finoman megcsendülve kiugrott a szekrényből a padlóra, ott ugrott még egyet, és csendült is egyet, majd nesztelenül gurult tovább, és megállt az asztal lábánál.

Lackó gyönyörködve nézte az üveggolyót, az üveggolyó pedig, mintha üdvözölné Lackót, villantott egy-két sugarat, ahogy a napfény az ablakon át rávetődött.

Lackó nézegette még egy ideig, s megállapította csendes büszkeséggel, hogy három dolgot is tud az üveggolyó: csilingelni, gurulni és villogni.

Majd mikor már kigyönyörködte magát, újra a kezébe fogta az üveggolyót, és kisétált a szobából.

A térre bandukolt, a tér ott volt nem messze, egy macskaugrásra. Kicsi volt a tér, négy fa állt rajta összesen meg három pad meg egy homokozó, de nekik elég volt, vagyis a környékbeli gyerekeknek pontosan megfelelt ez a kis tér is. Még azt is szerették benne, hogy olyan kicsi. Egy térnél nem az a fontos, hogy nagy legyen, hanem az, hogy jól lehessen benne játszani. A térhez tartozott még Kálmán bácsi, a parkőr is, aki bizony elég mogorva volt, meg folyton rázogatta a botját, de szerencsére többnyire csak bóbiskolt az egyik padon, néha felhorkantott, s azt mondta: DOBERDÓ! Morcos képet vágott, megrázogatta a botját, majd újra elszunyókált, úgyhogy sokszor azt lehetett hinni, nincs is parkőr a parkban. Néha órákra is elfelejtkeztek róla.

Lackó megállt a tér sarkán, majd lábujjhegyen elsétált a padon bóbiskoló Kálmán bácsi mellett, a gyerekekhez ment, s megmutatta nekik az üveggolyót.

– Tud csilingelni – mondta, és óvatosan pattogtatta a padon, nehogy felébressze Kálmán bácsit. Az üveggolyó finoman csilingelt. – Tud villogni – folytatta, és két ujja közé fogva forgatta. Az üveggolyó csodálatosan villogott. – És tud gurulni – fejezte be büszkén, és elgurította a pázsiton. Az üveggolyó fürgén gurult a pázsiton, majd megállt egy fa tövében.

Egész nap játszottak az üveggolyóval, délelőtt csilingeltették, ebéd után villogtatták, este pedig gurították.

És már éppen haza akartak menni, már a lámpák is kigyulladtak a fák fölött, egyszóval az utolsó pillanatban, Lackó még egy utolsót gurított az üveggolyóval. Figyelték, ahogy gurul a fűben, mikor Kálmán bácsi morcosan kilépett egy fa mögül, s mogorván rájuk ripakodott, hogy MARS HAZA! HOLNAP IS NAP LESZ! DOBERDÓ! Majd eltűnt egy másik fa mögött. Az egyik gyerek megjegyezte, hogy Kálmán bácsit még senki se látta mosolyogni, se felnőtt, se gyerek.

Lackó zsebre vágta az üveggolyót, és még futottak egy-két kört vacsora előtt. Hát amikor megálltak, Lackó a zsebébe nyúlt, és az üveggolyó nem volt sehol.

Keresték, kutatták, négykézlábon álltak, félrehajtogatták a fűszálakat, de az üveggolyót nem találták.

Lackó szomorúan ballagott haza, szótlanul ette a vacsorát, vacsora után megmosakodott, s összeráncolt homlokkal feküdt az ágyban.

Édesanyja nyitott be, jó éjszakát kívánt.

– Aludj el szépen, kisfiam! Hunyd le a szemed! Jó éjszakát, Lackó!

Halkan válaszolt, halkabban, mint máskor:

– Lehunyom. Jó éjszakát!

Édesanyja egy picit még habozott is, mintha kérdezni akarna valamit, majd leoltotta a villanyt, s kiment a szobából.

Lackó belesuttogta a sötétbe:

– Az üveggolyó… Hova a csudába gurulhatott? Hova a csudába?

Töprengve hallgatta a csörgőóra tiktakolását, szaporán vert, mint a szív: tiktak, tiktak. Majd lelassult, majd egészen lassú lett: tik… tak… Lackó még egy pillanatig csodálkozva hallgatta, majd hirtelen elaludt.

– Hüm! Khm! És még egyszer: khm!

Erőlködve krákogott valaki, reszelte köszörülte a torkát, hümmögött és khümgetett, mint aki hajszálat nyelt, vagy sok fagylaltot evett, vagy légy röpült a szájába.

Elhallgatott egy pillanatra, erőt gyűjtött, levegőt vett s újrakezdte:

– Khm! Khüm! Hüm-hümhüm! Khm!

Lackó végre meghallotta s megkérdezte:

– Ki szólt? Ki az?

A válasz rövid volt, de hangos. Ez volt a leghangosabb hümmögés az összes között. Úgy hangzott, mint egy köhögés:

– Hmm!!!

Lackó kicsit álmos szemmel körülnézett. Sötét volt, alig derengett valami világosság. De annyit a sötétben is észrevett, hogy nem az ágyban van, hanem valami ismeretlen helyen. De érdekes módon egyáltalán nem félt, pislogott egy-kettőt, hogy jobban lásson, és kíváncsian körülnézett. Nem látott senkit, csak egy gombát, egy nagy kalapú gombát.

Újra hallatszott a hümmögés, de most már nem olyan erősen, inkább finoman, udvariasan:

– Hm!

Lackó csodálkozva szólalt meg, inkább persze csak úgy magának:

– Nem látok senkit. Csak egy gombát. Te szóltál?

És közelebb lépett a gombához.

A gomba azonnal megszólalt, és meg lehetett állapítani, hogy egy kicsit szószátyár.

– Na végre! Én, persze hogy én! Ki más?! – hadarta a gomba; körülnézett, mint aki meg akar győződni róla, hogy valóban nincs másik gomba a környéken, majd kicsit szemrehányóan folytatta: – Már egy félórája hümmögök meg krákogok, hogy méltóztassál végre észrevenni! Illetve megszólítani! Vagyis hogy én elsőnek nem beszélhetek. De MÁSODIKNAK! Hehe! Akkor már igen! Engedd meg, hogy bemutatkozzam.

Elhallgatott, s várakozóan nézett Lackóra. Lackó mosolyogva figyelte a fecsegő gombát, majd észbe kapott, hogy bólintania kell, mert a gomba addig nem tudja folytatni a beszédet. Bólintott hát. A gomba azonnal folytatta, kicsit zsörtölődve és panaszosan, mert nem szerette, ha ilyen hosszú szüneteket kell tartani a beszédben.

– Na végre! – Majd előkelő karmozdulattal önmagára mutatott. – Én vagyok a követ!

Majd maga köré mutatott kicsit hanyagul.

– És ez itt mögöttem az ÁLOMRÉT, ÁLOMJÁTSZÓTÉR, vagy amit éppen akarsz! De az biztos, hogy én vagyok a követ!

Lackó töprengve ráncolta a szemöldökét, valami eszébe jutott erről a követdologról, meg is mondta rögtön a gombának:

– Követ? De hiszen te egy helyben álldogálsz! A követek pedig mozognak. Vonaton utaznak, repülőn repülnek, követségbe mennek.

De a gombát nem lehetett megingatni ilyen ülle-fülle beszéddel. Nagy önérzetesen válaszolt:

– Na és?! Hát aztán? Mit számít az? Egy helyben álldogáló követ vagyok! És tudtam, hogy te pont erre fogsz mozogni, habár nem vonaton és nem repülőn, hanem az apostolok lován, vagyis hogy erre fogsz gyalogolni álmodban. Bizony! Vagyis minden rendben van: te erre jöttél, és én itt vártalak téged. Fő az, hogy találkoztunk!

Lackó ámuldozva kérdezte:

– Te tudtad, hogy én erre jövök?

A gomba fölényesen nevetett, önelégülten kacarászott, önhitten kuncogott.

– Haha, hehe! Én még ennél sokkal többet is tudok! Azért vagyok követ! Például tudom a nevedet! Valamint az összes becenevedet!

A gomba abbahagyta a nevetgélést meg a kacarászást, komoly képet vágott, s hivatalos hangot ütött meg, mint valami nagyképű végrehajtó.

– A fent nevezett személyt Lackónak hívják! Nevezik még továbbá: Lászlónak. Ezenkívül: Laci-Pacinak. Eddig igazam van?

Lackó gyorsan ráhagyta:

– Eddig igen!

A gomba hencegve folytatta:

– Várj! Várj! Azt is tudom, hogy ma kedd van.

Lackó bólintott, hogy valóban kedd éjszaka van. De hát honnan ismeri a gomba a fagylaltost?

A gomba titokzatoskodó képet vágott, és lehalkított hangon beszélt:

– És azt is tudom, hogy mit keresel! Bizony!

És újra várakozóan nézett Lackóra.

Lackó már tudta, hogy álmodik, és valami motoszkált is a fejében, hogy tényleg, keres valamit. De mit is? Visszagondolt gyorsan az elalvásra, és majdnem a homlokára csapott. Hát persze! Az üveggolyó! Elveszett, vagyis azt keresi! De nem szólt egy szót se az üveggolyóról, kíváncsi volt, hogy a gomba eltalálja-e. Kicsit közönyös hangon kérdezte:

– És mit keresek?

A gomba kuncogott, mint aki belelátott Lackó gondolataiba, az is lehet, hogy valóban belelátott. Mikor kikuncogta magát, így szólt borzasztó nagyképűen:

– A nappal elgurult üveggolyódat keresed! És hozzá kell tennem, jó helyen keresed. Éppen azért vagyok itt, hogy átadjam az üzenetet. Vagyis ebből is láthatod, hogy én vagyok a követ. Vagyis minden összevág: itt vagy te, itt vagyok én, és itt van az üzenet. Ki meri még tagadni, hogy én vagyok a követ?! Meghatalmazott, teljhatalmú, rendkívüli és kinevezett követ!

A gomba hangja harsogott, zengett, mintha hangszóróból beszélne. S mintha már nem is törődne azzal, hogy hallgatják-e. Vagyis mintha elfelejtette volna, hogy Lackóhoz beszél. Most kicsit megállt, szünetet tartott, a levegőbe bámult tűnődve, s így folytatta:

– Hm, hm! Ha egy kicsit nagyobb lennék, lehetnék nagykövet is. De a magasság nem számít! Csak az számít, csak az számít…

A gomba megállt a beszédben, mint mikor a hanglemezen megakad a tű.

Ekkor valaki halkan, de érthetően pisszegett Lackó lábánál:

– Pszt! Pszt!

Lackó fülelt, majd akaratlanul is suttogóra fogta a hangját:

– Ki pisszegett?

– Én, a hangya! – hangzott a válasz. – Itt vagyok a fűben! Hajolj le, kérlek!

Lackó azonnal lehajolt.

– Mit akarsz?

A hangya nagyokat nevetgélt beszéd közben, meg vihogott, mint akit csiklandoznak.

– Csak azt, hogy ne félj a gombától! Bolond egy kicsit, de különben ártalmatlan. Teljesen ártalmatlan. Hihihi! A múltkor azt képzelte magáról, hogy híres csillagász! És felfedezett egy csomó új csillagot. A Kisgombát, a Nagygombát, a Gombaszekeret és az Esthajnalgombát. Látod, azt ott szélen, azt a fényest. Hihihi! De mondom, ne félj tőle!

Lackó mosolyogva nézett a hangyára.

– Nem félek!

A gomba megköszörülte a torkát, s folytatta a beszédet, mintha nem is hagyta volna abba:

– Egyszóval összefoglalva, csak az számít, hogy betartva az utasítást és alkalmazva az ilyenkor szokásos ceremóniákat, átadjam neked az üzenetet.

Szigorúan nézett Lackóra, összevissza ráncolt képpel, bár inkább hűvös és előkelő akart lenni. Mint a követek általában.

– És mi az üzenet? – kérdezte Lackó.

A gomba képe még ráncosabb lett, a hangja még előkelőbb.

– Mindig egyenesen előre! Ez az üzenet!

Lackó elfojtotta a mosolyt és a nevethetnékjét, érezte, hogy nem szabad kinevetnie a gombát, végül is átadta az üzenetet, vagyis szívességet tett neki. Éppen ezért megköszönte, és egy kicsit meg is dicsérte:

– Köszönöm, hogy átadtad az üzenetet! Én mindjárt láttam, hogy csakis te lehetsz a követ! Becsszóra!

A gomba láthatóan zavarba jött, de azért boldogan húzta ki magát.

– Ugye? Ugye? És a külsőm is megfelelő! És a hangom is! Boldoggá tettél! Jó utat! Szerencsés utat!

Lackó intett a gombának, majd lenézett a fűbe is, de nem látta sehol sem a hangyát, elindult egyenesen előre.

Útközben félhangosan morfondírozott: „Hát akkor egyenesen előre! Így szól az üzenet. Az üveggolyó persze gurulhatott jobbra is meg balra is, meg gurulhatott félkörben is meg cikcakkban is. És miért ne gurulhatna egyenesen?”

Lackó lassan lépkedett tovább, ügyelt rá, hogy egyenesen menjen. Sötét volt ugyan, hiszen éjszaka volt, de mégis jól látott, vagyis úgy értem, hogy tudta tartani az egyenes irányt, és nem lépett se árokba, se gödörbe.

Ment, ment, ment, mikor egyszer csak éktelen zsivajt hallott, fülsértő karattyolást, egymás szavába vágó kerepelő hangzavart és fecsegést.

Azonnal megállt és fülelt. Lassan hozzászokott a lármához, s ki tudta venni a szavakat, a nagy hadarásban meg tudta különböztetni a hangokat.

Így szólt az egyik:

– Én megmondtam, ti mindnyájan tökfilkók vagytok! Tökfilkó, filkótök, kófilköt!

Így szólt a másik:

– Lárifári, fárilári, ráróbáró, káróráró!

Így szólt a harmadik:

– Cserebere, belevele, kalevala, terefere! Meggymag, megvagy! Kófic, fickó, kócfi!

Lackó elnevette magát, hangosat, jóízűt kacagott. Ekkor a hatalmas fa kinyúló ágára ugrott három seregély, mert Lackó éppen egy fa előtt állt, és így szólt az egyik, félrefordítva a fejét s fél szemmel figyelgetve:

– Állj! Valaki jön! Jalaki vön! Lavaki nöj!

Majd csend lett, mind a három seregély pislogva bámulta Lackót. Lackó gondolkozott egy pillanatig, hogy is szólítsa meg őket, majd eszébe jutott a gomba, és ezt mondta:

– Hm!

Majd még egyszer, de most már kérdő hangsúllyal:

– Hm?

A seregélyek bólogattak, gombszemükkel pislogattak, majd az első seregély így szólt nagy komolyan:

– Üdvözöllek! Üdvlövöldözlek! Lövöldözve, üdvözölve, dölvözöldve dőlt a földre, köldökőrre, zöld ökörre, főre, dőre, lőre főve…

Egyre gyorsabban és egyre furcsábban beszélt, majd mint aki észbe kap, félbeszakította önmagát, és udvariasan így folytatta:

– Hm! De azért érted, ugye? Mi vagyunk a seregélyek, és imádunk beszélni.

Lackó mosolyogva bólintott.

– Értem! Nagyon vicces!

A második seregély kicsit arrébb tolta az első seregélyt, elhúzta a száját, vagyis a csőrét, s így szólt nagy fitymálva:

– Vicces?! Ezt hallgasd meg!

Lackó bólintott, hogy hallgatja, illetve hogy csupa fül.

A második seregély felfújta a begyét, és szavalt, ropogtatva a szavakat, mint aki diót eszik héjastul.

 

Ha törököm töröm rönkön, köröm-öröm törökönkön! Vagyis: tönkön törött török feje búbján köröm-körök!

 

Nem vitás, elég sok ő betű volt a versikében. A második seregélynek egy-két pillanatig csücsörítve is maradt a csőre, mivel a sok ő betűtől egy kicsit görcsöt kapott.

Lackó őszintén megdicsérte a csücsöri seregélyt:

– Ez igen! Csuda jól tudsz bánni a szavakkal!

Ekkor a harmadik seregély picit előrehajolt, álmos szemmel megnézte Lackót, legyintett, mint aki már mindent megunt a világon, s így szólt fátyolos hangon:

– Szavak! Mit jelentenek a szavak?! Mit jelent az, hogy ZÖLD vagy KÉK vagy BICIKLI?! Jó, jó, tudom: zöldet, kéket, biciklit! Itt jön ki a könyökömön.

A harmadik seregély a könyökére mutatott, majd hosszan bámulta, mint aki valóban várja-lesi, hogy mi jön ki a könyökén; mikor semmi sem jött ki, legyintett. Majd hirtelen megélénkült, levette a szemét a könyökéről, Lackóra kerekítette, és izgatottan suttogta:

– De tudod-e, hogy mit jelent az, hogy ZSENGILI?! Vagy: KANCILLÉR?! He?! Itt aztán meglódul az agyam! Képzelhetem ezt is, azt is! A ZSENGILI: egy hangszer! Pengetős hangszer! A KANCILLÉR meg virág! Este nyílik, nagy kelyhe van! He?! Ez ám a játék! Ehhez kell ám a fantázia! És az van! Fantáziánk van! De van ám! Hű, de mennyire, hogy van!

Elhallgatott, felfújta a begyét, s gőgösen nézett a világba.

Lackónak eszébe jutott az üveggolyó, gondolta, megkérdezi, hogy merre gurult, hátha ezek a nagy fantáziájú seregélyek tudnak valamit.

– Akkor segíthetnétek nekem! Az elgurult üveggolyót keresem!

Az első seregély felrikkantott, s ugrott egyet a faágon.

– Boldogan! Ez éppen nekünk való! A puszta eszünkkel ki fogjuk találni, hol van az üveggolyód!

A második seregély leintette a lelkendezőt, s hűvös hangon, mint egy matematikatanár, így szólt:

– Induljunk ki abból, hogy GOLYÓ! Most nem fontos, hogy üvegből van! Lényeg az, hogy GOLYÓ! Vagyis?

Felemelte az egyik szárnyát, és körülnézett. De még mielőtt valaki megszólalt volna, és a szavába vágott volna, gyorsan és diadalmasan folytatta:

– Vagyis a GOLYÓ gurul!

Lackó bólintott, hogy így van.

– Igen. Elgurult – mondta.

A második seregély öntelten helyeselt:

– Helyes, helyes! Ez azt jelenti, hogy jó a KIINDULÁS!

Megint felemelte az egyik szárnyát, s mikor mindenki ráfigyelt, folytatta:

– Második kérdés: HONNAN gurult el?

Lackó a lyukas zsebére mutatott.

– Innen, a zsebemből. Este vettem észre, lefekvés előtt, hogy kilyukadt a zsebem. Először arra gondoltam, hogy a téren gurult el, de aztán rájöttem, hogy a zsebemből.

A harmadik seregély, aki eddig álmosan hallgatott, hirtelen közberikkantott:

– Most én jövök! Harmadik kérdés: HOVA gurult a golyó?

Lackó kicsit csodálkozva válaszolt:

– Én is erre vagyok kíváncsi!

A harmadik seregély, mintha csak ezt a választ várta volna, biccentett.

– Helyben vagyunk! Aki kíváncsi, annak már működik az agya! Akinek működik, annak már helye van a világban! És jegyezd meg jól, akinek mozog az agya, sohasem fog unatkozni! Nincs nagyobb csapás, mint az unalom! Brr!

Összerázkódott, borzongott, majd abbahagyta, s mint aki most ébred fel, megkérdezte:

– Hol is hagytam abba?

– A harmadik kérdésnél, hogy hová gurult a golyó – emlékeztette Lackó a harmadik seregélyt.

A harmadik seregély fölényeskedve legyintgetett.

– Ó, ez már semmi! Akarom mondani, gyerekjáték az egész! Figyelj jól! Háromfelé osztjuk a feladatot, mivel hárman vagyunk! Bár ami az én fejemben van, az se csekélység! Vagyis: az is bőven elég lenne! Képzelheted, hogy nem szilvalekvár van a fejemben! De nem akarom, hogy ők ketten unatkozzanak, vagy pedig összevissza fecsegjenek és locsogjanak, karattyoljanak és etyepetyéljenek, etyele-petyelézzenek, locsifecsegjenek, és lepcses szájjal lepcseskedjenek! Vagyis zavarjanak! Tehát háromfelé osztom a feladatot! Mert hol gurulhat egy golyó? Földön, föld alatt és a levegőben. Enyém a FÖLD, övé a LEVEGŐ, és övé a FÖLD MÉLYE!

Sorban rámutatott a második seregélyre és az első seregélyre.

Lackó valamit nem értett, és az, amit nem értett, fúrta az oldalát, úgyhogy megkérdezte:

– A levegőben hogy gurul? Nem gurulhat a levegőben!

Az első seregély figyelmesen meghallgatta Lackót, majd udvariasan válaszolt:

– Dehogynem! Gondolkozz csak egy kicsit! Például mondjuk, ha egy tolvaj szarka a csőrébe kapta. Világos, hogy akkor a levegőben gurul! Érted?

– Értem! – mondta Lackó. De volt valami, amit még nem értett, fúrta is az oldalát, úgyhogy ezt is megkérdezte: – És a föld alatt hogy gurulhat?

A második seregély kicsit pökhendin, foghegyről válaszolt:

– Semmiség! Olyan könnyű a felelet, hogy szinte már szégyellem! Ha mondjuk belepottyant egy lejtős alagútba, vakondlyukba vagy ilyesfélébe, akkor a föld alatt gurul! Világos?

– Világos! – ismerte el Lackó. – És hol keressem?

A harmadik seregély megint felfújta a begyét.

– Ez aztán egyszerű kérdés! Akár a levegőben gurult, akár a föld alatt, te csak a FÖLDÖN mehetsz utána. Mivel repülni nem tudsz, sem a föld alatt furakodni. Marad a föld! Farad a möld! Illetve, billentve, füllentve és füllebegtetve, fele-telente, fele-nyaranta, etelente és atalanta!

A harmadik seregélyt elragadta a nyelve, teljesen belemerült a szófacsarásba.

Lackó közbevágott, nehogy a seregélyek elfelejtsék az üveggolyót:

– Mondjátok meg, merre keressem az üveggolyót!

A harmadik seregély abbahagyta a fecsegést, és hümgetve így válaszolt:

– Hm, hm, kicsit elragadott a nyelvem meg ez a pampula csőröm! Jobbra keresd!

Lackó a második seregélyhez fordult.

– És te mit mondasz?

A második seregély intett, hogy hajoljon közelebb, s mikor Lackó odahajolt, ezt súgta:

– Ne hallgass rá! Balra keresd!

Lackó az első seregélyre nézett.

– És te mit tanácsolsz?

Az első seregély öntelten jelentette ki:

– Világos, hogy félkörben kell keresni!

Lackó nem vitatkozott a jó szándékot nézte, azt, hogy segíteni akarnak, még ha összevissza beszélnek is. Éppen ezért barátságosan búcsúzott:

– Köszönöm seregélyek! Viszontlátásra!

– Jó napot! – mondta az első seregély.

– Pójantop! – mondta a második seregély.

– Toppnajó! – mondta a harmadik seregély.

Lackó tovább-ballagott, s így dünnyögött az orra alatt: „Van már négy jó tanácsom. Kereshetem az üveggolyót jobbra is, balra is, félkörben is és egyenesen előre. Cikcakkot senki nem mondott. Cikcakkot én mondok. Cikcakkban fogom keresni!”

Vidám lett a szíve az ötletre. Cikcakkban lépkedett, és hangosan mondta:

– Cikcakk! Cikcakk!

Aztán megint elölről:

– Cikcakk! Cikcakk!

Hát ahogy lépkedett meg ugrabugrált meg cikcakkozott, egyszer csak rászólt valaki:

– Sss! Pszt! Légy egy kicsit csendben!

Lackó elhallgatott azon nyomban, megállt fél lábon, fülelt, nézelődött, de nem látott senkit. A másik lábát is letette óvatosan a földre, és megkérdezte:

– Jó, de hol vagy? Ki vagy?

– Itt vagyok a lapulevélen! – válaszolta a sösögő hang.

Lackó odanézett a lapulevélre, és meglátott egy öreg pókot.

– Ni, egy pók! – kiáltott fel.

De a pók leintette.

– Semmi „ni, egy pók”! Pók! Csak így röviden! És halkan! Sss! Mit keresel erre?

– Az üveggolyómat – felelte Lackó, elengedve a füle mellett a rendreutasítást meg a sösögést, vagyis nem válaszolt rájuk.

– Téves! – mondta a pók szigorúan. – Itt nincs semmiféle üveggolyó! Itt EGÉSZEN MÁS van! Nem is tudom különben, hogy mászkálhatsz-e itt egyáltalán! Erre nem szabad mászkálni!

Lackó kicsit mérges lett, nézte a pókot, törte a fejét, hogy mit mondjon, majd eszébe jutott a helyes válasz:

– Te álmodsz engem, vagy ÉN ÁLMODLAK téged?

Ez annyira helyes válasz volt, hogy a pók nem tudott semmit se mondani. Ingatta a fejét, tekergette a lábait, sodorgatta a hálóját, himgetett meg hümmgetett, ciccegett, meg a fogát szívta, majd megadta magát, és sokkal, de sokkal barátságosabban így szólt végül:

– Igaz, igaz! Ez VITATHATATLANUL a te álmod! Vagyis jogod van erre mászkálni! Vitathatatlanul jogod van! Bár itt elég KÉNYES kísérlet folyik!

– Milyen kísérlet? – kérdezte Lackó.

– Megmutathatom – felelte a pók. – De SENKINEK egy szót se! Meg kell fogadnod!

– Fogadom! – mondta Lackó, s most már nagyon kíváncsi lett arra a kísérletre.

– Na, gyere ide! – intett a pók. – Ide, itt jobban látsz! Ott van!

S a bokor mögé mutatott. Lackó odament, a bokor mögé nézett, s meglepve kiáltott fel:

– De hiszen ez Kálmán bácsi! A parkőr a térről! De milyen KICSI!

Valóban, Kálmán bácsi, a parkőr alig volt nagyobb, mint egy bakarasz! Vagyis elég kicsi volt.

A pók morogva válaszolt, mint aki nem szívesen árul el titkokat:

– Le kellett egy kicsit kicsinyíteni. Meg, hm, egy kicsit meg is kellett kötözni.

Lackó most látta, hogy finom, vékony pókhálóval gúzsba van kötve a parkőr.

– És mit csináltok vele? – kérdezte suttogva.

– Mosolyogni tanítjuk! Minden éjjel! A nyulak tanítják, azok úgyis olyan vihogósak. Már egész jól haladunk. Egyszer már MAJDNEM elmosolyogta magát! Észrevehetően félrehúzódott a szája!

A pók ezután füttyentett egyet, majd bekiáltott a bokorba:

– Előjöhettek! Folytassátok tovább!

Három vigyori nyúl ugrott elő a bokorból, rávihogtak-nevettek Lackóra. Az első nyúl azt vihogta, hihihi! A második nyúl azt nevette, hahaha! A harmadik nyúl azt göcögte, höhöhö!

Majd mind a három nyúlnak egyszerre elfancsalodott a képe, sóhajtoztak, panaszkodtak, lógatták az orrukat, mint akinek nem jutott dinnyeföld.

Azt mondta az első nyúl:

– Ilyen nehéz esetünk még nem volt! Van, akinek elég egy-két lecke, és úgy nevet, olyan szívből hahotázik, hogy öröm hallgatni. De ezzel a Kálmán bácsival nehéz dolgunk van! Haj, haj!

A második nyúl így folytatta:

– Ilyen mérges, komor, morcos és ingerült…

Nem is fejezte be, csak legyintett, s azt mondta még, hogy hij, hej!

A harmadik nyúl fejezte be a mondatot, így:

– …savanyú és goromba, kérges szívű, dörmögős embert még nem is láttunk! Nem, nem!

Majd mindnyájan Lackóra néztek. Lackó sóhajtott, és igazat adott nekik.

– Ismerem! Folyton veszekszik a játszótéren!

A nyulaknak láthatóan jólesett, hogy Lackó elismeri, milyen nehéz is a munkájuk. Az első nyúl így szólt:

– Jól figyelj! Folytatjuk az oktatást!

A gúzsba kötözött és lekicsinyített Kálmán bácsi elé ugrott, egy fűszállal csiklandozta, közben hangosan rikkantgatott:

– Csiklandozás következik! Hipp! Hipp! Hipp!

Kálmán bácsi mérgesen összeszorította a fogát a csiklandozásra, és összeszorított foga közül így mormogott:

– Azért se nevetek! Azért se nevetek! Mérges képet vágok! Morcos pofát vágok! Ráncolom a szemöldököm! Csúnyán nézek a szememmel! Hadonászok a botommal! Gorombán beszélek! Csikorgatom a fogaimat! DOBERDÓ! DOBERRRDÓ! Azért se nevetek! Azért se nevetek!

Az első nyúl megtörölte a homlokát, abbahagyta a csiklandozást, és búsan átadta a helyét a második nyúlnak.

A második nyúl nagyot rikkantott, s odaugrott Kálmán bácsi elé.

– Figyelem! Bukfenc következik! Hopp! Hopp! Hopp!

S ide-oda bukfencezett, s közben vigyorgott.

Kálmán bácsi komoran nézte, s recsegő hangon ráripakodott:

– TILOS a füvön bukfencezni! Nem hallod?! Tilos, tilos, tilos, tilos!

A második nyúl abbahagyta a bukfencezést, és nagyot sóhajtva átadta a helyét a harmadik nyúlnak.

A harmadik nyúl is Kálmán bácsi elé állt, magára mutatott, majd a fülére, és így szólt:

– Figyelem! Tapsolni fogok a fülemmel!

Összeütögette a két tapsifülét, nagyon mókásan billegtette meg csattogtatta.

Kálmán bácsi még szigorúbban nézett, s még morcosabb hangon dünnyögött. Olyan volt a szeme, mint a fagycsípte som, a hangja meg, mint a kenetlen pinceajtó.

– Tapsolni is tilos!

De a harmadik nyúl nem adta fel ilyen könnyen. Vigyorogva nézett Kálmán bácsira, és így szólt:

– Fintorogni fogok az orrommal! Figyelem!

És fintorgott, csavargatta-tekergette az orrát, pofákat vágott, nyúlszájat csinált, s kacsingatott hozzá vidáman.

Kálmán bácsi elsötétült arccal nézte, s csikorogva így szólt:

– Fintorogni is tilos! Pofákat vágni is tilos! Nyúlszájat csinálni is tilos! Kacsingatni is tilos! Minden tilos! Minden tilos!

A harmadik nyúl is otthagyta búsan Kálmán bácsit, majd összedugták a fejüket, sugdolóztak, aztán leültek pihenni, és csak sóhajtoztak.

A pók arrébb húzta Lackót, egészen ki a bokor elé.

– Gyere arrébb, mert nem bírom hallgatni! Mi türelmesek vagyunk. És meg is tanítjuk nevetni. De most nem bírom hallgatni, valahogy az idegeimre megy!

Lackó megértően bólogatott, nem csoda, hogyha Kálmán bácsi a pók idegeire megy, egyáltalán nem csoda.

De ahogy ezt az egész kísérletet nézte, fúrta valami az oldalát; gondolkozott: megkérdezze, ne kérdezze? Aztán mégis megkérdezte, mert úgy látta, a pók beszédes kedvében van, függetlenül attól, hogy most egy kicsit kikészültek az idegei.

Azért mégsem akart ajtóstul rontani a házba, a biztonság kedvéért egy bevezető kérdést tett fel közömbös hangon, mint akit nem is érdekel igazán a dolog, csak úgy kérdezi, hogy ne akadjon meg a beszélgetés.

– És miért kicsinyítetted le?

A pók készségesen válaszolt:

– Hogy jobban hasonlítson a gyerekekhez!

Lackó bólintott, vigyázott, ne remegjen meg a hangja, úgy kérdezte:

– És felnagyítani is tudsz?

A pók kicsit hencegve vágta rá:

– Persze hogy tudok! Semmiség az egész!

Na most! – gondolta Lackó, s még jobban vigyázott a hangja remegésére, mikor feltette az igazi kérdést:

– És engem is fel tudnál nagyítani?

A pók mégis észrevehetett valamit, mert egy pillanatig fürkészve nézte Lackót, de azért válaszolt:

– Persze hogy fel tudnálak! De nem ajánlom.

– Miért? Miért nem? – Lackó nehezen tudta titkolni csalódottságát, amiért a pók nem ajánlja, meg persze az örömét is, hogy esetleg meg tudná csinálni.

A pók szűkszavúan vetette oda:

– Nem szabad türelmetlennek lenni! Mindennek eljön az ideje!

Lackó elhatározta, nem tágít.

– És ha megkérlek? Csak egy picit! Csak egy icipicit! Úgy szeretném! Úgy szeretnék nagyobb lenni!

A pók komolyan s hosszasan nézte Lackót, kipirult arcát, kipirult fülét, s barátságosan, rábeszélő hangon és szelíden így szólt:

– Lesz idő, amikor majd újra gyerek szeretnél lenni. Milyen türelmetlenek vagytok, ti emberek! Az idő sohasem fogy el. Mindig ugyanannyi lesz előtted, mint mögötted. Vagyis mindig középen fogsz állni. Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod. Erre ti mit csináltok? Naptárakat rajzoltok, és ébresztőórákat szerkesztetek, gyűjtitek, méritek és zsugorgatjátok, ami elfogyhatatlan!

Lackó nem törődött a hosszú prédikációval, makacsul megismételte:

– Úgy szeretném!

A pók nem is prédikált tovább, biccentett, s azt mondta kurtán:

– Na jó! Nem bánom. – Majd hozzátette súgva: – De gyerünk arrébb, oda a nagy bokor mögé, hogy ne zavarjuk a többieket!

A nagy bokor mögé mentek, a pók felmászott egy kiálló gallyra. Lackó dobogó szívvel állt meg előtte.

– Figyelj! – súgta a pók.

Lackó izgatottan biccentett, hogy figyelni fog, nagyon is figyelni fog!

– Kezdődik! – súgta a pók.

Lackó egyszer csak hangot hallott jobb felől:

– Lackó! Megcsináltad a leckédet? A leckédet! A leckédet!

A hang felé nézett, egy nagy kontyú nénit látott.

– Ő kicsoda? – kérdezte súgva a póktól.

– Ő lesz majd a tanító nénid! – súgta vissza a pók.

Lackó ekkor gyorsan végignézett saját magán, s dobogó szívvel látta, hogy nagyobb, sokkal nagyobb, mint az előbb volt! Már majdnem a bokor közepéig ér a feje.

De nem sokáig gyönyörködhetett magában, újra hangot hallott. A hang szigorú volt és parancsolóan pattogó.

– Állj egyenesen! Egy-kettő! Mellet ki! Hasat be! Sza-bá-lyo-san lélegezz! Egy-kettő! Egy-kettő!

Odanézett, s egy tornatrikós, izmos férfit látott, síp lógott a nyakában madzagon.

– És ő kicsoda? – kérdezte fél szájjal súgva a póktól.

– A tornatanár! Ő az, aki majd megtanít egyenesen állni meg szabályosan lélegezni. Meg csupa ilyen fontos dologra.

– Egy-kettő! – szólt rájuk szigorúan a tornatanár.

– Hm! – mondta a pók.

A tornatanár eltűnt. Helyette egy kövér, nagy bajszos, ünneplőbe öltözött bácsi jelent meg, kezében papír, arról olvasta a beszédet. Hangja szépen zengett, mint a nagyharang.

– Most, hogy kiléptek az ÉLETBE! Most, hogy az életbe KILÉPTEK! Most, hogy léptek EGYET az életbe! Az életbe, hogy kiléptek, MOST! És HOGY AZ életbe most kiléptek…

Lackó gyönyörködött egy ideig a szépen zengő hangban, majd a bokorhoz hajolt s megkérdezte:

– És ő?

– Ő az igazgató bácsi! Éppen búcsúztat – súgta a pók.

– És hova lépünk ki?

– Hallod: az életbe! De pszt! Ne zavarjuk!

De az igazgató bácsi már eltűnt, biztos mindent elmondott már, ami a papírra volt írva.

Lackó a pókra nézett.

– S mi lesz, ha kiléptem az életbe?

– Figyelj! – súgta a pók.

Egyszer csak egy még erősebb, még zengőbb hang szólalt meg; Lackó odanézett, egy lobogó hajú szónokot látott. Hosszú ujjával éppen őrá mutatott, s beszélt, beszélt, alig vett levegőt.

– És átadom a legnagyobb díjat, a híres feltalálónak, az emberiség jótevőjének, aki feltalálta a kifogyhatatlan fagylaltot!

Lackó elpirult örömében, a pókra nézett, de mire megkérdezhette volna, hogy ki ez, már újabb hang szólalt meg, s szónokolt zengőn.

– Én pedig átadom a legeslegnagyobb díjat a világ legerősebb emberének, aki fél kézzel felemel egy autóbuszt, vagy egy trolibuszt, vagy egy traktort, vagy egy erdei vasutat, vagy egy szilvalekvárfőző üstöt tele lekvárral!

Lackó irulva-pirulva hallgatta, szerényen magára mutatott, hogy ő az? Róla beszél a szónok? De a második szónok is eltűnt, átadta a helyét a harmadik lobogó hajúnak.

A harmadik szónok a meghatottságtól elcsukló hangon beszélt, egy óriási zsebkendő volt a kezében, és folyton belefújta az orrát, trombitált, majd a könnyeit törölgette.

– Én pedig átadom ezt a csokoládét a világ legjobb festőjének, akihez képest minden rajztanár, hm, hm, kezdő, aki behunyt szemmel tíz másodperc alatt le tud festeni egy lovat, vagy egy bálnát, vagy egy ketrec nyulat, vagy egy ruhaszárító kötelet tele ruhával, vagy egy játékbolt kirakatát! És én olyan meghatott vagyok, olyan meghatott vagyok…

Lackó nagy tapsot hallott meg éljenzést meg lábdobogást, zavarában még jobban elpirult, és behunyta a szemét.

Így állt egy-két pillanatig, mikor újra a pókot hallotta:

– Hm, hm! Ennyi elég! Vissza!

Megszűnt az éljenzés meg a lábdobogás, Lackó kinyitotta a szemét, a pókot kereste, a pók ott ült újra a feje fölött a gallyon.

– Ez mind én leszek? – kérdezte Lackó ámulva.

A pók mosolyogva bólintott.

– Nagyon érdekes volt! Köszönöm! – szólt fel Lackó.

– Nincs mit! – mondta a pók. – És hidd el, minden érdekesebb lesz a maga idejében! Minden sokkal érdekesebb!

Lackó gyorsan végignézett saját magán, újra ismerős volt minden, a testmagasság, a térdén a sebhely s a rövidnadrág, amelynek kilyukadt a zsebe. A zsebről eszébe jutott az elgurult üveggolyó.

– És most merre keressem az üveggolyómat? Te biztos tudod!

– Igaz, hogy sok mindent tudok, de ezt véletlenül nem tudom. Hm, hm, talán kérdezd meg az igazmondó vakondokokat! Itt laknak nem messze, arra, ott! Én megyek vissza Kálmán bácsihoz. Jó utat! Szerencsés utat!

A pók elköszönt, és elsietett a nyulakhoz.

Lackó még utánakiáltott:

– Köszönöm! Mindent köszönök!

De a pók már eltűnt, Lackó meg elindult, hogy megkeresse az igazmondó vakondokokat.

Lackó ment, ment, óvatosan lépkedett, a szemét is meresztgette, de nem látott senkit.

Majd megállt, és halkan megszólalt:

– Hó! Hahó! Van itt valaki?

Egy bársonyos, szelíd, meleg hang válaszolt:

– Van.

– Jó napot kívánok! – köszönt Lackó a hang irányába.

– Nem jó – mondta a bársonyos hang.

– Mi nem jó? – kérdezte Lackó meglepődve.

– Amit mondtál! – korholta a bársonyos hang. – Ugyanis éjszaka van. És így nem kívánhatsz jó napot! És ha nem kívánhatsz, nem mondhatod, hogy kívánok! Látod, mennyi kalamajka van egy apró füllentésből is? Mindig igazat kell mondani!

Egy másik szelíd hang is megszólalt:

– Legjobb az egyenes út!

Lackó erőltette a szemét, összehúzta, majd kerekre nyitotta, s végre meglátta az igazmondó vakondokokat. Hárman voltak, egymás mellett álldogáltak.

– Bocsánat! – mondta Lackó. – Jó éjszakát kívánok!

A harmadik vakond is megszólalt:

– Így már mindjárt más! Ugye, hogy milyen jó érzés, ha az ember igazat mond? Könnyű a lelke, tiszta az elméje! Bizony!

– Legjobb az egyenes út! – tette hozzá a második vakondok.

– Úgy bizony! – bólogatott az első vakondok.

Lackó nézegette őket, s úgy érezte, tisztán érezte, hogy nagyon hasonlítanak valakire. De kire? Aztán eszébe jutott, hogy kire is hasonlít a három igazmondó vakondok. Hát persze! A három nagynénjére! Azoknak van ilyen bársonyos, szelíd, de mindig korholó hangjuk! S azok öltöznek mindig feketébe. Elmosolyodott egy picit a hasonlóságon. Nahát! Eddig azt hitte, hogy az ő nagynénjeinek nincs párja!

Az igazmondó vakondokok türelmesen várták, míg Lackó befejezi a töprengést meg a hasonlítgatást meg a mosolygást.

Bár a mosolygás akkor is Lackó arcán maradt, mikor már befejezte a töprengést.

Az első vakondok meg is jegyezte szelíden korholó hangján:

– Mi csak akkor nevetünk, ha valóban okunk van nevetni!

A második vakondok is megszólalt:

– És csak akkor sírunk, ha valóban okunk van sírni!

A harmadik vakondok lassan ingatta a fejét, mintha pontot akarna tenni a mondatok végére, de nem találja el elsőre, majd így szólt:

– Mi vagyunk az igazmondók! És nem füllentünk!

– Kicsit se? – kérdezte Lackó.

– Kicsit se! – mondta a harmadik vakondok.

– Soha! – erősítette meg a második vakondok.

– És te? – kérdezte az első vakondok.

Lackó őszintén válaszolt, vagyis megmondta az igazat:

– Én szoktam. Néha. Itt-ott. Nem tagadom.

A harmadik vakondok szigorúan válaszolt, habár a hangja továbbra is bársonyos maradt:

– Helytelen!

A második vakondok is szigorú lett.

– Legjobb az egyenes út!

Az első vakondok is szigorú lett.

– Mert jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát!

Lackó nem tudta, hogy viselkedjék ennyi korholás után, majd szerencsére újra eszébe jutott a három nagynénje, s elhatározta, hogy most sem feszíti tovább a húrt makacskodással, legjobb, ha bocsánatot kér.

– Igen, igen… Ne haragudjatok!

– Így már más – mondta szelíd bársonyos hangon a harmadik vakondok.

– Így már egészen más – csatlakozott a második vakondok is.

– Így már megértjük egymást. Meg, meg. Vagyis tudunk beszélgetni – tette hozzá szelíden az első vakondok.

Lackó megörült, hogy újra barátságos lett a hangulat, még egy apró mosolyt is kieresztett a szája sarkára, hiszen most minden oka megvolt a mosolygásra. Gyorsan meg is ragadta az alkalmat a beszélgetésre.

– Akkor ti biztosan tudjátok! És ha tudjátok, biztosan megmondjátok! Mivelhogy mindig igazat mondtok.

– Úgy van, úgy van – bólogatott az első vakondok. – De mit kell megmondanunk?

– Hogy merre gurult az üveggolyóm.

– Bízhatsz bennünk – mondta a második vakondok.

– Mi mindig az igazat mondjuk – mondta a harmadik vakondok.

– Csakis a tiszta igazat – mondta az első vakondok.

– Akkor mondjátok meg, merre gurult!

A három igazmondó vakondok még jobban összesimult, már egészen közel álltak egymáshoz, és egyszerre ingadoztak, mint három fekete zászló a szélben, egyszerre lengették a fejüket.

– Nem tudjuk, mivelhogy rosszul látunk – mondta szelíden az első vakondok.

– Semmit se látunk – mondta a második vakondok.

– Egyáltalán semmit. Majdnem vakok vagyunk – mondta a harmadik vakondok.

– De adunk egy jó tanácsot – mondta az első vakondok.

– Legjobb az egyenes út – mondta a második vakondok.

– Jól jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát! – mondta a harmadik vakondok.

Lackó sóhajtott egyet, majd elbúcsúzott az igazmondó vakondokoktól, s hozzátette udvariasan:

– Azért mindenesetre köszönöm!

Még gondolkozott, hogy azt is hozzáteszi: „Nagyon sokat tanultam”, de idejében meggondolta magát. Nem kell túlfeszíteni a húrt, még udvariasságból sem! Hiszen jóformán semmit se tanultam, illetve semmit se tudtam meg.

– Szívesen, máskor is! – mondta egyszerre a három igazmondó vakondok, s lassan belesimultak a sötétbe.

Lackó még mindig dünnyögött és morfondírozott az orra alatt, holott a vakondokok már rég eltűntek a sötétben: „Igaz, hogy mindig igazat mondanak, de egy csöppet sem lettem tőle okosabb! Mi lenne, ha megkeresném a sánta kutyát?” Abban a pillanatban megszólalt mellette a sánta kutya:

– Engem keresel?

Lackó egy csöppet sem csodálkozott, inkább örült a találkozásnak. Jól megnézte, mivel itt mintha világosabb lett volna: mosolygós képű, lógó fülű kutya állt előtte. Három lábon állt, a negyediket kicsit felhúzta, mivel sánta volt.

– Téged! De jó, hogy ilyen hamar megtaláltalak!

A sánta kutya is megnézte Lackót, egyet-kettőt finoman szippantott meg szaglászott, mert a kutyák inkább bíznak az orrukban, mint a szemükben. Mikor végzett az ismerkedéssel, így szólt mosolyogva:

– Itt szoktam pihengetni az igazmondó vakondokok környékén. Itt senki se akar utolérni. Érted, ugye? Mivel itt mindig igazat mondanak, és nem kell bizonyítanom.

– Mit nem kell bizonyítanod? – kérdezte Lackó, mert nem nagyon értette, hogy mit is akar mondani a sánta kutya.

– Hát hogy engem nehezebben lehet utolérni! A hazugot meg könnyebben. Vagyis ilyenkor össze kell szednem magamat, és uzsgyi! Pedig nem nagyon szeretek szaladgálni! Sánta is vagyok. Nem kenyerem a futkosás, nem, nem.

A sánta kutya bánatosan és eltűnődve lóbálta, ingatta a fejét. Majd újra elmosolyodott, vidám lett a képe, mint mikor eső után kisüt a nap:

– Én igazán szívből tudod, mit szeretek?

– Mit szeretsz? – kérdezte Lackó.

– Szaglászni! Szimatolni! Szagot fogni! Nyomot keresni! Azt igen! Azt nagyon szeretek! Azt mi, kutyák, nagyon értjük. Ott aztán nem számít a sántaság. De nem ám! Nem akarok hencegni, de ebben verhetetlen vagyok! Ebben világbajnok vagyok!

A sánta kutya kihúzta magát, kidüllesztette a mellét, előrenyújtotta a fejét, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Majd kicsit összement, mint akiből kiengedték a levegőt, vagyis újra rendes sánta kutya formája lett. Legyintett, mint egy elfáradt öregember.

– De itt? Itt hétszámra nincs semmi szagolnivaló! Se szimatolnivaló! Semmi, de semmi nyomoznivaló! Egyáltalán semmi, csak a nagy futkosás, amit utálok! Már mindent kiszimatoltam, megszagoltam, kinyomoztam töviről hegyire. Úgy ismerek itt mindent, mint a tenyeremet! Akarom mondani, mint a talpamat.

Felemelte és megbámulta az első talpát. Lackó is odapillantott, de valóban nem volt semmi érdekes azon a tappancson. Közönséges kutyatalp volt.

A sánta kutya lerakta a talpát, s így folytatta szégyenlősen somolyogva:

– Hidd el, néha már arra fanyalodom, hogy eldugok valamit, és aztán megkeresem! De hát ez nem az igazi! Azért csinálom csak, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból.

A sánta kutya abbahagyta a sopánkodást és a panaszkodást, lopva Lackóra pillantott, hogy kineveti-e. De Lackó nem nevette ki, sőt inkább töprengő képet vágott, majd így szólt:

– Én tudnék valamit!

A sánta kutya türelmetlenül sürgette, a szavába vágott:

– Mondd azonnal! Ne csigázd a kíváncsiságomat!

– Vagyis segítenél nekem? – kérdezte Lackó.

– Persze hogy segítenék! Persze hogy segítenék! Csak mondd már! Valami szimatolnivaló? – tette hozzá reménykedve a sánta kutya.

– Igen – mondta Lackó.

A sánta kutya az égnek forgatta a szemgolyóit, s így sóhajtozott meg sápítozott:

– Te jó ég! Ha belegondolok, hogy milyen régen! Mondd azonnal!

– Az üveggolyómat keresem. Kiesett a zsebemből. Most már biztos, hogy csakis a zsebemből eshetett ki!

A sánta kutya újra a szavába vágott:

– Stop! Vagyis állj! Ne is mondd tovább! Először is tisztázzunk valamit! Melyik zsebedből?

– Ebből – mutatott Lackó a lyukas zsebére.

– Aha! – mondta orrhangon a sánta kutya, mint valami híres detektív. Majd még egyszer: – Aha! Vagyis lyukas! Tehát kiesett belőle az üveggolyó!

– Igen – mondta Lackó.

– Most ne zavarj, kérlek! – szólt rá a sánta kutya. – Most koncentrálok, vagyis összeszedem az eszemet, amennyire csak bírom. Vagyis ott hagytuk abba, hogy kiesett. De előbb benne volt. Világos! Ha pedig benne volt, akkor feltétlenül hagyott maga után nyomot. Többféle nyomot hagyhatott, de engem most csak egy érdekel: hagyott-e maga után valamilyen szagot, illatot?

Majd váratlanul gúnyosan felnevetett.

– Bizony! Nekem nem kell se nagyító, se pisztoly. Se ujjlenyomat, mint a híres, sőt világhírű detektíveknek. Haha! De nem ám! Próbáljanak egyszer ők szagolni! Ők szimatolni! Majd meglátjuk, ki nyeri a versenyt! Haha!

Újra rászólt Lackóra, de most már vidáman:

– Engedd meg, hogy megszagoljam a lyukas zsebedet! A nyomozás érdekében.

– Tessék! – mondta Lackó, kihúzta a lyukas zsebet, és odatartotta a sánta kutyának.

A sánta kutya elmerülten szaglászta meg szimatolta, mozgott az orra, fintorgott, ráncolgatta a homlokát, mint aki jól az agyába akarja vésni az üveggolyó hátramaradt illatát.

– Ez az! Megvan a szag! – mondta náthás orrhangon, mivel most a száján vette a levegőt, nehogy kilélegezze a megfogott szagot.

Majd körbeszaladgált a földre nyomva az orrát.

Egyszer csak megállt, mint a cövek, előrenyújtotta az orrát, s izgatottan megszólalt:

– Arra gurult! Gyere utánam! Csak óvatosan!

Lackó óvatosan a sánta kutya után indult, s halkan dünnyögte:

– Mégiscsak jó, hogy találkoztam egy igazi detektívvel! Egy igazi orrnyomozóval!

Hát ahogy mennek, mendegélnek, óvatosan lépdegélnek, egyszerre csak nagy bruhaházást, hahotázást hallanak, majd nagy sírást, zokogást, majd újra nagy bruhaházást.

A sánta kutya dühösen kapta fel a fejét.

– Stop! Vagyis állj! Már megint az utunkba került!

– Ki az? – kérdezte Lackó. – Kicsoda?

A sánta kutya megvetően mondta:

– A komolytalan kecskebéka.

Lackó körbenézett, tágra nyitotta a szemét, és meglátta a komolytalan kecskebékát: egyik kezében egy szál tormát tartott, a másik kezében egy fej hagymát, s folyt a szeméből a könny.

Lackó odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Miért sírsz?

A komolytalan kecskebéka abbahagyta a sírást, és mohón így szólt:

– Mondd még egyszer!

– Miért sírsz? – kérdezte Lackó ismét.

– Vagyis úgy hallottad, hogy sírok? Igen? Úgy hallottad? – faggatta a komolytalan kecskebéka Lackót.

– Úgy hallottam! Persze hogy úgy hallottam! – felelte Lackó.

– Te is? Te is úgy hallottad? – mutatott a sánta kutyára a komolytalan kecskebéka.

– Én is! Úgy sírtál, mint egy bőgőmasina! És úgy hullottak a könnyeid, mint a záporeső! – vetette oda a sánta kutya.

A komolytalan kecskebéka ugrált, pattogott, mint egy gumilabda.

– Jaj de jó! Jaj de jó! – S közben kitört belőle a röhögés: – Bruhahaha! Bruhahaha! Hahaha!

Ekkor félbeszakította magát, és dühösen felkiáltott:

– Már megint! Most egy kis torma!

Beleszagolt a tormába, s azonnal eleredtek a könnyei.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lackó meglepődve.

– Gyakorlom a sírást! Hüpp-hüpp! Hahaha! Bruhaha! Már megint! Most egy kis hagyma!

Beleszagolt a hagymába, s egyből eleredtek a könnyei.

– És miért gyakorlod a sírást? – kérdezte Lackó értetlenül.

A komolytalan kecskebéka szipogva válaszolt:

– Mert mindig azt mondják rám, hogy komolytalan vagyok! Szipszip-hüpp-hüpp! Bruhahaha, hahaha! Már megint! Ezért szagolok felváltva tormát, hüpp-hüpp, meg hagymát, szip-szip! Hogy ne-he mo-hond-ják rá-hám, hogy komolytalan vagyok! Bru-hahaha! Már megint! Hagyma! Szip-szip, hüpp-hüpp! Mert tudod, akinek folyton jókedve van, meg nevethetnékje van, mint nekem állandóan, hihihi, vagyis aki vidám, arra rögtön rávágják, hogy komolytalan! Bruhahaha! Bruhahahaha! Már megint! Torma! Szip-szip, hüpp-hüpp! Érted már, hogy miért gyakorolom a sírást tormával meg hagymával? Bruhahaha!

– Értem – mondta Lackó, s részvéttel meg szánalommal nézett a síró-rívó, röhögő, komolytalan kecskebékára.

– Ez az én tragédiám! Bruhahaha! – jegyezte meg a komolytalan kecskebéka.

– Ez valóban nagy csapás – helyeselt Lackó, mivel igazán sajnálta a komolytalan kecskebékát.

A komolytalan kecskebéka láthatóan elégedett volt, amiért ennyire együtt éreztek vele. Közelebb intette Lackót, s úgy mondta, mint egy titkot:

– Pedig nem is szeretek sírni! Utálok sírni! Hahaha! Csak kivörösödik az ember szeme, meg potyognak a könnyei. Mi van abban? Az is valami? Sírni bárki tud! Bruhaha! Már megint! Hagyma! Si-hir-ni bárki tu-hud! Hüpp-hüpp! De amit én tudok, azt nem tudja senki! Bruhahahaha! De nem ám! Hihihihi-hahahaha! Bruhahaha!

– És mit tudsz? Nevetni? – kérdezte Lackó.

A komolytalan kecskebéka legyintett.

– Á! Azt csak úgy mellékesen csinálom! Mert mindig jókedvem van. Az semmi. Az jön magától. Hahaha-bruhaha!

– Hát akkor mit tudsz még?

A komolytalan kecskebéka kidüllesztette a mellét, majd nagyot csapott rá, mint egy dobra, s büszkén mondta:

– Utánozni! Minden létező hangot tudok utánozni! Mindet! Bizony! Nem hiszed? Na figyelj!

A komolytalan kecskebéka kidüllesztette újra a mellét, felfújta a képét, s dudált, mint egy autó.

– Mi volt ez?

– Autóduda! – vágta rá Lackó.

A komolytalan kecskebéka bólintott, hogy helyes, majd csengetett, mint egy biciklicsengő.

– És ez?

– Biciklicsengő!

A komolytalan kecskebéka összecsücsörítette a száját, és fütyült, trillázott, mint egy megkergült sárgarigó.

– És ez?

– Rigófütty!

– Helyes! Most figyelj! – mondta a komolytalan kecskebéka, és nyikorgott, mint egy kenetlen ajtó.

– És ez?

– Ajtónyikorgás! – mondta Lackó.

– Jó füled van! – dicsérte meg a komolytalan kecskebéka. Majd ciripelt, cirrogott, mint őszi estén egy megvadult tücsök.

– És ez?

– Tücsökciripelés! – mondta Lackó ámulva. – Nahát!

A komolytalan kecskebéka hálásan fogadta az ámuldozást, majd verdesett a karjával, és kotkodácsolt, mint egy tojó tyúk.

– És ez?

– Kotkodácsolás!

Majd elbődült, mint egy bús tehén a jászolnál.

– És ez?

– Tehénbőgés! – vágta rá nevetve Lackó.

– Helyes! Most nagyon figyelj!

S a komolytalan kecskebéka csengett-zengett szép fényes rézhangon, bongott és zsongott.

– És ez?

Lackó elbizonytalanodott.

– Nem tudom.

– Figyelj csak! – biztatta a komolytalan kecskebéka, és újra csengett-zengett, bongott és zsongott.

– Törik a mákot! Törik a diót! Sütik a rétest! – tette hozzá magyarázólag.

Lackó a homlokára csapott.

– Hát persze! Mozsárcsengés! Nahát! Te valóban gyönyörűen és fantasztikusan utánzod a hangokat! Becsszóra! Egy kiló fagylaltra mondom!

– Igazán? Komolyan? – örvendezett a komolytalan kecskebéka. Majd röhögni kezdett. – Bruhahahal Hahahaha! Már megint! Most hagyma! És mi járatban vagytok? Hüpp-hüpp… – kérdezte sírósan.

– Az elgurult üveggolyót keressük! Nem láttad?

A komolytalan kecskebéka beleszagolt a tormába, és zokogva válaszolt:

– Ne-hem! Nem is látok jo-hól a könnyeimtö-hől! Bruhahaha! Már megint! Most hagyma!

A sánta kutya megrángatta Lackó kezét.

– Gyerünk innen, mert a torma meg a hagyma teljesen elveszi a szaglásomat!

Lackó bólintott, s elindultak. Alig mentek egypár lépést, mikor vidám kutyaugatást hallottak a hátuk mögül.

A sánta kutya azonnal visszafordult, de mikor meglátta a röhögő kecskebékát, gyanakodva pislogott.

– Te ugattál? – kérdezte.

– Én! Hihihihi! Hahahaha! Bruhahaha-Bruhahaha! Már megint! Most torma! Hüpp-hüpp-szip-szip!

A sánta kutya legyintett, s gyorsan otthagyták a komolytalan kecskebékát.

Mikor már jó messze jártak a komolytalan kecskebékától, a sánta kutya megállt, és három erőset ki- és belélegzett.

– Muszáj kiszellőztetnem az orromból a hagyma- és tormaszagot – magyarázta.

Majd mikor kiszellőztette az orrából a hagyma- és tormaszagot, újult erővel szimatolgatott körbe-körbe. Megszagolta a füvet, a bokrot és még egyszer Lackó lyukas zsebét, ahonnan kipottyant az üveggolyó.

Közben diadalmasan vakkantgatott meg csaholgatott.

– Erősödik a szag! Nyomon vagyunk! Előre!

Lackóra is ráragadt az izgalom, a sánta kutya után iramodott, s közben rikkantott ő is:

– Éljen! Előre!

Ebben a pillanatban cérnavékony hangon és szaggatottan megszólalt valaki:

– Se… gít… ség!

Lackó intett a sánta kutyának, hogy jöjjön óvatosan közelebb. A sánta kutya odajött, Lackó felemelt lábát nézte, amit nem mert letenni a földre.

– Ki az? Mi az? – kérdezte a sánta kutya.

– Hallgasd csak! – súgta Lackó.

– De a cérnavékony hang nem tudott mást mondani, csak ezt:

– Se… gít… ség!

A sánta kutya fülelt, szimatolt, majd így szólt:

– Onnan jön, a másik lábad alól! Ezt tedd le, azt emeld fel!

Lackó lábat cserélt, az egyiket letette, a másikat felemelte.

A cérnavékony hang boldogan felsóhajtott:

– Köszönöm! Phü! Végre utolértelek!

Lackó felkiáltott:

– A hangya!

A hangya udvariasan válaszolt.

– Igen, én vagyok. Véletlenül rám léptél. Nem tehetsz róla. Tudom, hogy nem akarattal tetted.

Lackó őszintén mentegetőzött:

– Nem akarattal tettem, csak hát…

– Tudom, tudom! – helyeselt a hangya. – Az a baj, hogy én olyan kicsi vagyok!

Lackó örült, hogy a hangya nem veszi a szívére a dolgot. Lehajolt, letartotta a tenyerét.

– Fölveszlek. Mássz a tenyeremre!

A hangya felmászott Lackó tenyerébe, és nevetgélve, örülgetve beszélt:

– Köszönöm! Futottam utánatok, futottam, de hát hiába, aprók a lábaim. A gomba üzent, tudod, az a félnótás, hihihi, az a kelekótya, az a félcédulás, az a kajla, az az együgyű, aki most követnek képzeli magát! Hihihi!

Lackó még közelebb tartotta a tenyerét a füléhez.

– És mit üzent?

– Hogy siessetek! – vágta rá a hangya, majd megint vihogni kezdett. – Abból is látszik, hogy bolond, hogy velem üzent! A legkisebbel! Hihihi!

A sánta kutya gyorsan közbeszólt, nehogy elfelejtkezzenek a megtalált szagról:

– Pedig már nyomon vagyunk!

A hangya ugrált, mutogatott Lackó tenyerében, és nagy sürgetve így biztatta a sánta kutyát:

– Igen? Jaj de jó! Akkor rajta! Gyerünk! Mire várunk? Tapsra? Nyomás előre! Hajrá!

A sánta kutya megiramodott, ő ment elöl, utána Lackó kitartott tenyerében a kiabáló hangya, s leghátul Lackó. A hangya alig bírt magával, lekiabált a sánta kutyának:

– Mi van? Mi van? Bedugult az orrod? Én még ilyen lassú kutyát nem láttam! Hajrá! Gyorsabban!

De a sánta kutya rá se hederített, a földre nyomta az orrát, s ügetett előre, ahogy a sánta lábától tellett.

Egyszer csak megtorpant, megtorpantak Lackóék is.

– Stop! – mondta a sánta kutya izgatottan. – Vagyis állj! Véget ért a szag! Nincs tovább! Vagyis itt kell lenni valahol az üveggolyónak!

Meresztették a szemüket, nézelődtek meg fürkészgettek jobbra-balra, de nem látták sehol az üveggolyót.

A hangya csípős nyelvű megjegyzést tett, hogy jobb lenne, ha kifújná az orrát a sánta kutya, avagy nincs zsebkendője, mikor a föld alól tompa, elfojtott hangokat hallottak, mintha valaki egy bedugott borosüvegből beszélne.

– Pszt! Hallgass csak! – szólt Lackó az izgága hangyára.

Mindnyájan füleltek és hallgatóztak.

Na, mondhatom, elég fura hangok jöttek a föld alól! Valaki igencsak cifrázta és kanyarintgatta odalent!

– Hogy az ördög bújjon bele! Hogy az ördög szánkázzon a hátán! Hogy az ördög hasítson szíjat a hátából! Hogy a mennykő csapjon bele! A csuda vigye el! A nyavalya törje ki! A holló vájja ki a szemét! A lapos guta üsse meg! Verje el a jégeső! Rúgja meg a tehén! A tésztakészítő asszony cakkozza ki a fülét!

Lackó várt, várt, míg egy kicsit csendesedik az átkozódás, majd mikor csendesedett, megkérdezte:

– Ki az? Mi az? Hol vagy? Mi bajod van?

A tompa hang dühösen válaszolt:

– Hol vagyok, hol vagyok! Itt vagyok az egérlyukban!

– Gyere ki! – biztatta Lackó.

– Hát éppen ez az! Nem tudok kijönni! Hogy a bolha csípje meg! Hogy a hóhér vágja hátba! Hu!

– És miért nem tudsz kijönni? – kérdezte Lackó, és a szemével kereste az egérlyukat.

– Mert begurult az egérlyukba ez a fránya üveggolyó, és elzárta az utat! Hogy repedne száz darabra! Hogy kapjon hascsikarást a lakodalomban!

– Az üveggolyó? – kérdezte örvendezve Lackó.

– Hallottad, nem?! Vigye el a kánya! Vigye el a végrehajtó! – dühöngött a tompa hang az egérlyukban.

– Az az enyém! Az én üveggolyóm! – mondta Lackó.

– Ha a tiéd, akkor vidd el te! De tüstént, mert epeömlést kapok a méregtől! Sárgaságot kapok a dühtől! Meg kiütést! Meg viszketést!

– Viszem, viszem, várj! – mondta gyorsan Lackó, mert nem akarta, hogy akár epeömlést, akár kiütést, akár viszketést kapjon a méregtől. Gyorsan lehajolt, és rögtön meglátta az egérlyukat s az egérlyukban az üveggolyót, s az üveggolyó mögött egy kackiás bajuszú, eltorzult arcú, öklét rázó, dühöngő egeret. Óvatosan kivette az üveggolyót, megtörölte a nadrágjába, és abba a tenyerébe tette, amelyikben a hangya volt.

– De szép! – suttogta a hangya. – De gyönyörű!

A pukkancs egér kidugta a fejét a lyukból.

– Na végre! – mondta. – Miért gurigázol vele összevissza!

– Az üveggolyó arra való, hogy gurigázzunk vele! – felelte Lackó.

– És a végén elgurul! – vitatkozott dühösen a pukkancs egér, aki úgy látszik, szerette, ha az övé az utolsó szó.

– Néha az is előfordul – egyezett bele Lackó, aki örült, hogy megtalálták az üveggolyót, és nem akart tovább vitatkozni.

– És pont az én házamba! Mért pont az én házamba?! Mért, mért, mért?! – pattogott, dühöngött tovább a pukkancs egér.

– Ne haragudj! Véletlen volt – mondta Lackó szelíden, hogy lecsillapítsa az egeret.

Az egér azonnal lecsillapodott.

– Már nem haragszom. Csak tudod, egy kicsit indulatos vagyok. Hogy a macska rúgja meg! Ismered azt a verset, amit rólam írtak?

– Nem ismerem, mondd el! – biztatta Lackó.

Az egér nemcsak pukkancs volt, hanem egy kicsit hencegő is.

– Naná, majd nem mondom el! Persze hogy elmondom! Nem írnak mindenkiről verset! Rólam írtak! Figyelj! Ti is figyeljetek!

Mindnyájan bólogattak, hogy figyelnek.

Az egér nagy levegőt vett, s cincogva elszavalta a verset:

 

Dohogott az egér: sosincsen friss kenyér! Ahogy mondom, ezér dohogott az egér! A boltba bandukolt, csukva volt az a bolt, ahogy mondom, úgy volt, csukva volt az a bolt! Végül is mit csinált?! Hát morzsát rágicsált! Egyebet nem csinált, csak morzsát rágicsált!

 

A végén meghajolt, majd megkérdezte:

– Na milyen?

Dicsérték az egeret mértéktelenül:

– Szép! Nagyon szép! Gyönyörű! És valóban rólad szólt!

– Ugye? Ugye? – örvendezett a pukkancs egér. – Azért az egér is valaki! Verset írnak róla! Bizony! Lánchordta és teringette! És ezer tejfölös köcsög!

A hangya halkan pisszegett Lackónak:

– Pszt! Pszt! Hajolj közelebb!

– Mi az? – kérdezte Lackó közelebb hajolva.

– Siessünk! Emlékezz az üzenetre!

Lackó bólintott, majd megköszönte a pukkancs egérnek az üveggolyót.

– Köszönöm az üveggolyót!

– Szívesen, vagyis lehetőleg többször ne! – mondta a pukkancs egér. – És ne nekem köszönd, mert nem én találtam meg, nekem csak a fejemre esett! Hogy az a kacskaringós vitézkötés! Ezt nem haragból mondtam.

Lackó a sánta kutyához fordult.

– És neked is köszönöm! Nélküled nem találtam volna meg!

A sánta kutya szerénykedett.

– Én köszönöm! Jó kis szimatolás volt! Sokáig emlékezni fogok rá. Te jó isten, ha belegondolok, hogy mikor lesz megint egy kis szimatolnivaló meg nyomoznivaló!

A hangya közbepisszegett:

– Pszt! Pszt! Siessünk, siessünk! Most nem érünk rá köszöngetni! Gyerünk, gyerünk! A viszontlátásra! Kijárat balra!

Lackó azért elbúcsúzott a sánta kutyától és a pukkancs egértől, bár a hangya mind türelmetlenebbül sürgette:

– Fussunk, fussunk! Mert mindjárt megvirrad!

Futottak, loholtak, árkon-bokron csetlettek-botlottak, mikor egy erős köhögés meg krákogás megállította őket:

– Khm! Hüm! Khm! Khm!

A hangya gyorsan Lackó fülébe suttogta:

– Szólítsd meg! Tudod, ő nem beszélhet ELSŐNEK! De másodiknak! Hihihi! Most már letehetsz! Szia!

Lackó letette a hangyát a fűbe, és megszólította a gombát:

– Üdvözöllek, NAGYKÖVET!

A gomba elpirult az örömtől.

– Komolyan gondolod? Komolyan? Ugye az első pillanatban is annak látszom! És nem számít, ugye nem számít, hogy ilyen kicsi vagyok? Attól még lehetek nagykövet! Meghatalmazott és rendkívüli nagykövet!

A hangya vihogott a fűben:

– Hihihi! Egy kis termetű nagykövet!

A gomba még jobban elpirult, de Lackó gyorsan megnyugtatta:

– Ne törődj vele!

– Khm, khm, vagyis! – krákogott a gomba hálásan. – Át kell adnom neked a TITKOS üzenetet! Hajolj közelebb, mivel TITKOS, és nem akarom, hogy egyesek, akik a fűben hallgatóznak, kifecsegjék!

A gomba a hangyára célzott, de a hangya nem törődött holmi célzásokkal, közelebb settenkedett, és szemérmetlenül hallgatózott.

Lackó lehajolt a gombához.

– Tessék! Hallgatom!

– Így jó! – mondta a gomba. – Most hallgasd meg a TITKOS üzenetet! Ha az üveggolyóba nézel, mindig MEGTALÁLSZ minket! Ez a titkos üzenet!

És most viszont látásra… látásra… tásra…

 

Lackó fülelt, hallgatózott, de csak az óra tiktakolását hallotta, először lassan: tik-tak… Majd gyorsabban: tiktak-tiktak, és felébredt.

Az első, amit meglátott, az üveggolyó volt! Ott ült a takarón, és csillogott-villogott!

Lackó maga elé suttogta nagy-nagy örömmel:

– Az üveggolyó! Megvan az üveggolyó! Most már vigyázni fogok rá!

És eszébe jutott a titkos üzenet, meg a gomba, meg az egész álom, odahúzta a nadrágját, és abba a zsebébe tette az üveggolyót, amelyik nem volt kilyukadva.