Hapci-rakéta a Hókuszpókusz-szigetekre
1. Tüsszentés-meghajtású Hapci-rakéta
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három testvér. Két fiú és egy lány. Nem volt rajtuk semmi különös, talán csak annyi, hogy a nagyobbik fiú egy picit dagi volt, a kisebbik fiú szemüveges, a lány pedig tejfehér bőrű. De különben olyanok voltak, mint a többi gyerek. A dagit Daninak hívták, a szemüvegest Jenőnek, a tejfehér bőrűt Pircsinek.
Iskolások voltak mind a hárman, de most éppen otthon nyögtek, mivel hatalmas influenzajárvány söpört végig a városon, és egy csapásra megbénította az oktatást, mert főleg a tanulóifjúság közül szedte az áldozatait. Ez már így van, hogy az összes járvány többnyire az oktatási idő alatt dúl, hogy miért, azt még eddig senki sem tudta megfejteni.
Reggel a mamájuk kikészített nekik egy csomó gyógyszert és aggódva szólt vissza az ajtóból.
– Vegyétek be a gyógyszereket! És igyatok forró teát. És ne nyissátok ki az ablakot, mert huzat lesz, és tüdőgyulladást kaptok! És ne tévézzetek, és ne bömböltessétek a rádiót! És ne veszekedjetek, és ne rontsátok el a gyomrotokat!
És elrohant dolgozni.
Dani azonnal kinyitotta az összes ablakot.
– Ne tüsszögjetek, mert megfertőzitek a kutyámat! Gyere ide, Vacak!
Hogy történt, hogy történhetett? Az ablaknál álltak mind a négyen, s egyszerre tüsszentettek. Talán a tüsszentés összeszorzódott, és akkora légnyomás keletkezhetett, amely eltért a normálistól? A lényeg az, hogy egyszerre kirepültek mind az ablakon!
Szálltak suhanva túl a városon, túl a határokon, egyszer délnek, egyszer északnak, nem tudták pontosan, Jenő, a szuper eszű is csak pislogott a szemüvege mögött. Dani magához ölelte Vacakot s nagyokat kurjongatott.
– Repülünk! Hapci!
Pircsi belecsimpaszkodott Jenőbe.
– Mi ez? Mi ez? – sikongatott.
Jenő végre összeszedte szuper eszét, s így szólt.
– Tüsszentés-hajtású Hapci-rakéta! Vagyis tessék tüsszögni, mert leállunk!
– Azon ne múljék! – rikkantotta Dani. – Egy hónapra való üzemanyag van bennem! Hapci! Hapci! Hapci!
Egy nagy óceán fölé értek, nem látszott se az eleje, se a vége. Lebegtek tűnődve, mikor Jenő felkiáltott.
– Ott egy sziget! Ereszkedjünk le!
– Épp ideje! – morogta Dani. – Már kisebesedett az orrom az állandó tüsszögéstől!
Leereszkedtek, Dani egy utolsót tüsszentett, csak úgy rezegtek a bokrok.
– Egészségedre! – mondta egy náthás hang.
– Köszönöm! – köszönte meg Dani.
– Nem jó! – mondta a náthás hang. – Neked kell azt mondani, hogy egészségedre! Itt ez a köszönés!
– Itt? De hol vagyunk? És te ki vagy? – csodálkozott Dani.
– A Nátha-szigeten vagytok! És én egy szigetlakó vagyok.
Élőlépett a szigetlakó. Hát, elég fura figura volt! Tulajdonképpen egy hatalmas orr volt! Egy vibráló, pirosló orr!
– Nincs véletlenül egy zsebkendőtök?
Pircsi szótlanul átnyújtotta a zsebkendőjét.
Az Orr-ember ugrált örömében.
– Ó, egy zsebkendő! Egy tiszta zsebkendő!
Abbahagyta az ugrálást s nyugodtabban folytatta.
– Tudjátok, milyen nagy kincs egy zsebkendő a Nátha-szigeten?! Már évszázadok óta kifogyott!
– Fuj! – húzta el a száját Jenő. – Akkor mibe fújjátok az orrotokat?
– Semmibe! Ez a mi tragédiánk! Ezért nem tudunk soha kikeveredni a náthából! Hapci!
– Egészségedre! – mondta Jenő. – És ha megkérhetlek, a zsebkendőbe hapcizz!
– Nem, nem! Hogyisne! Ez nagy kincs! – a szigetlakó gyorsan eldugta a zsebkendőt.
– És akkor hogyan gyógyultok meg? – kíváncsiskodott Pircsi.
– Itt soha senki nem gyógyul meg! Itt örökké náthásak vagyunk! Aki nem az, egy pillanat alatt megfertőzzük. Különleges, gyógyíthatatlan náthával!
Feléjük célzott az orrával, és nagy levegőt vett.
– Meneküljünk! – kapott észbe Jenő. – Futás!
Nyakukba szedték a lábukat, futottak, menekültek. A parton utolérte őket a hatalmas, orkánszerű tüsszentés. Fölemelkedtek a levegőbe és zúgva repültek.
Egy korong alakú sziget fölé értek. Ahogy lebegtek, Jenő előkapta a noteszát, gyorsan belerajzolta a Nátha-szigetet s ezt az újat.
Lefelé ereszkedtek a pirula alakú szigetre, mikor finom zuhany érte őket.
– Itt locsolnak! Itt permeteznek! Itt spriccelnek! – kiáltott fel Dani.
Vacak a gazdája képét nyalogatta buzgón, erre Dani is megnyalta óvatosan a kezét, majd vigyorogva felordított.
– Hé! Itt gyümölcslével permeteznek! Finom almalé! Meg meggylé! Meg őszibarack! Meg kiwi!
– Mivi? – kérdezte Pircsi.
Nézelődtek, nem láttak senkit.
– Hahó! Hé! Hé! Vau! – kiáltoztak, illetve Vacak csaholt.
Végre Jenő észrevette a hatalmas táblát. Odamentek, megbámulták. A táblára ez volt írva:
„Ez a Vitamin-sziget! Itt az élethez szükséges összes vitamin megtalálható! Az A-vitamintól a Z-vitaminig. Kövessétek a jeleket és ne tömjétek tele magatokat, felesleges. Elég, ha mindegyikből csak egy csipetnyit esztek! Jó gyógyulást és jó utat! (És ne kiabáljatok, mert nem lakik senki a szigeten. Minden magától működik.)”
Szép csendben végigsétáltak a jelek mentén, s bekaptak egy-egy csipetnyit a vitaminokból. A vitaminok fürtökben lógtak a fákról, különleges alakú tablettákba préselve. Volt répa alakú, volt alma formájú, volt amelyik meggyre, körtére, paprikára hasonlított.
A sziget végén megálltak, Dani hangosan lélegzett az orrán át.
– Szelel az orrom! – mondta boldogan. – Elmúlt a náthám!
– Meggyógyultunk! – ujjongott Pircsi.
– De hogy megyünk tovább? – komorodott el Dani. – Kifogyott a nátha üzemanyag!
Mindnyájan Jenőre néztek, hogy találjon ki valamit a szuper eszével. Jenő töprengett, gondolkozott, mozgatta a szuper eszét. Majd mosolyogva így szólt.
– Két kérdés van! Egy: merre menjünk, hogy hazaérjünk? Kettő: hogyan menjünk tovább? Az elsőre nem tudom a választ, majd figyelünk nagyon, hogy megtaláljuk a hazavezető utat! A második egyszerű! Tele vagyunk vitaminnal! Az majd elrepít! Dobbantsunk!
Nekifutottak, dobbantottak, s csodák csodája, gyönyörűen suhantak, szálltak a levegőben.
Lefelé ereszkedtek, alattuk kékes fény villogott, hunyorogva keresték a leszállóhelyet. Egy doboz alakú szigetet pillantottak meg, amelyen fura alakú fák álltak. A fák sokágú tévéantennákhoz hasonlítottak. Egy ilyen antennafa ágára szálltak le, és pislogva bámészkodtak.
– Fáj a szemem! – dörzsölte a szemét Pircsi.
– Hunyd be! – javasolta Dani.
– De akkor nem látok!
Jenő nem szólt, töprengve figyelt, a noteszába berajzolta az új szigetet.
– Hasonlít… – mormogta. – Nagyon hasonlít!
– Jön valaki! – suttogta Dani. – Erre jön! Szent mákos tészta! Mi ez?
Hát, elég fura figura közeledett feléjük. A feje egy tévédobozhoz hasonlított. Vékony lábakon ugrált. Megállt előttük, s csipogó géphangon megszólalt.
– Kérlek, állítsatok vissza az állomásra! Itt a keresőgombom!
Jenő óvatosan kinyúlt, és csavargatta a keresőgombot.
A tévéfejű képernyőjén vékony csíkok cikáztak, majd megjelent egy monoszkóp, egy ábra, amely olyan volt, mint egy rosszul megrajzolt emberarc.
– Köszönöm! – kattogta a tévéfejű. – Most már beszélgethetünk! Megvan az állomásom. Mi ugyanis csak az adón keresztül beszélgethetünk! Kérdezzetek!
Jenő megköszörülte a torkát, hunyorgott, mivel zavarta az egyre erősebb kékes fény.
– Hogy hívják ezt a szigetet? – kérdezte.
– Szemrontó-sziget! – nyekeregte a tévéfejű.
– Mindjárt gondoltam… – morogta Dani.
– És, izé… mindenki úgy néz ki, mint te? – kíváncsiskodott Jenő.
A tévéfejű mintha sóhajtott volna, s géphangon így válaszolt.
– Mindenki. Valamikor mi is olyanok voltunk, mint ti. De addig néztük a tévét, míg magunk is tévékészülékekké változtunk. Így egyszerűbb… minden sokkal egyszerűbb!
– Pucoljunk innen! – suttogta rémülten Dani. – Én érzem, hogy mindjárt tétévé változom! Tévé-vávává! Tévévé-vávává!
– Jenő! Találj ki valamit a szuper eszeddel! – siránkozott Pircsi. – Dani már tévéül beszél!
– Vauuuu! Vauuuu! – nyüszített Vacak.
Jenő bólintott, hogy már ki is talált valamit, intett, hogy kövessék! Felmásztak az antennafa tetejére. Az antennafa meghajolt, majd zengve kiegyenesedett, s kilőtte őket a levegőbe.
Kifeszített kabátjukkal fékeztek, s leszálltak egy hatalmas zápfoghoz hasonlító szigetre. Jenő gyorsan lerajzolta a noteszába a szigetet s megállapította, hogy fehér zománcos szikla az egész, itt-ott kefesörtéjű fák álltak ki belőle.
– Olyanok, mint a fogkefék! – dünnyögte.
Egyszer csak három dagadt képű szigetlakó szaladt arra, s jajgatva eltűntek.
– Ezeknek meg mi bajuk? – csodálkozott Dani.
– Nem láttad? Meg volt dagadva az arcuk! Szegények! – mondta Pircsi.
– Psz! – pisszegett Jenő. – Figyeljetek csak! Az egész sziget jajgat!
Füleltek, figyeltek, s valóban, innen is, onnan is jajgatás hallatszott, elnyújtva, fájdalmasan, hogy beleborsózott a hátuk.
Mikor megint arra futott egy jajgató szigetlakó, Jenő elébe állt.
– Légy szíves! Egy pillanatra! – mondta neki.
– Jajajajaj! – jajgatott a dagadt képű szigetlakó.
Jenő gyorsan előkapta a zsebkendőjét, a tisztábbik felét belemártotta a vízbe s a szigetlakó arcára tapasztotta.
– Köszönöm… – motyogta a dagadt képű. – Így jobb egy kicsit!
– Miért jajgattok? – kérdezte Jenő. – És hogy hívják ezt a szigetet?
– Azért jajgatunk, mert fáj a fogunk! Borzasztóan fáj! Rettenetesen fáj! A szigetet éppen ezért Fogfájás-szigetnek hívják! Jajajaj!
Jenő gyorsan újra belemártotta a zsebkendőt a vízbe, s a dagadt képűnek adta.
– Köszönöm! – suttogta a szigetlakó. – És azért fáj a fogunk, mert nem tudunk fogat mosni! És azért nem tudunk fogat mosni, mert valamikor régen elástuk az összes fogkefét! Jajajaj! És azok kinőttek a földből. De már nem tudunk velük fogat mosni! Jajajaj! És azért futkosunk, mert a levegő egy kicsit hűsíti a fájós fogat! Jajajajajaj!
Visszaadta a zsebkendőt Jenőnek, és jajgatva elfutott.
– Jajaj! – kapott az arcához Dani. – Menjünk innen! Megfájdult a fogam!
– Vauuuu! – nyüszített Vacak.
– Jajajaj! – jajgatott Pircsi is. – Találj ki valamit, Jenő!
– Jaj! – nyögött Jenő. – A fogfájástól nem működik a szuper eszem! Ússzunk! A víz lehűti!
Fejest ugrottak a tengerbe, s jajgatva elúsztak a szigettől.
Kimerülten úsztak, mikor végre megpillantottak egy újabb szigetet. A szigetről vastag gallyak lógtak a vízbe, belecsimpaszkodtak s felmásztak a partra.
Vacak vigyorogva szagolgatta a gallyakat, majd beleharapott az egyikbe, s jóízűen felfalta. Ámulva nézték, majd Dani is megszagolt óvatosan egy gallyat.
– Kolbász! Füstölt kolbász! – rikkantott. És nagyot harapott bele.
Jenő felnézett a noteszból, ahová az új szigetet rajzolta.
– Milyen füstölt kolbász?
– Tessék, kóstold meg! – nyújtott felé Pircsi egy ágat.
– Hm. Ez valóban kolbász! – harapott bele Jenő. – De azt javaslom, hogy nézzünk körül! Mielőtt elrontanánk a gyomrunkat!
Elindultak, Dani már a harmadik fánál megállt és felnyögött.
– Nem bírom tovább! Közelebbről meg kell néznem!
És megnézte! És nem elég, hogy megnézte, hanem sóhajtva meg is kóstolta az egyik fát.
– Csirkecomb-fa! – kiáltott fel.
Vacak nem szólt egy szót sem, hanem tele szájjal falta a csirkecomb-fát.
Pircsi egy domb felé futott, onnan kiáltott vissza.
– Torta! Halljátok! Tortából van a domb!
Jenő egy különös formájú bokor előtt állt.
– Akármi legyek, ha ez nem kacsamell! Sült kacsamell! A kedvencem!
S nagyot harapott a bokorba.
Így haraptak, ettek, majszoltak s észre se vették, hogy szép lassan gömbölyödtek és dagadtak, olyanok lettek, mint egy gombóc, majd mint egy hordó!
A Jenő-gombóc kapott először észbe, odaszólt a Dani-hordónak.
– Danikám! Drága testvérem! Guruljunk tovább, míg nagyobb baj nem lesz! Gurítsd Pircsit is!
Gurultak, gurultak, míg a partra nem értek.
– Most mit tegyünk? – nyögött a Dani-hordó.
– Nem tudom! – nyöszörgött a Jenő-gombóc. – Elhájasodott a szuper eszem!
Ekkor a sziget másik végéből gombócok és hordók gurultak feléjük, s belesodorták őket a tengerbe.
– Potyázók! Éhenkórászok! Tolvajok! – bömbölték a gombócok.
– Ne haragudjatok! Milyen sziget volt ez? – kiáltott vissza Jenő.
– Milyen sziget? – bőgték a hordók. – Hát a Dagi-sziget!
Úsztak, lebegtek, míg egy szigethez értek. Verődtek a parthoz, nem tudtak felmászni.
– Maradjunk együtt! – kiáltott Jenő. – Várjunk meg egy hullámot!
Jött is egy nagy hullám s feldobta őket a szigetre.
– Jó reggelt! – rikkantott rájuk egy hang! – Egy-kettő! Három-négy!
Csak ültek letottyanva a földön. Még Jenő se tudta elővenni a noteszát. – Majd emlékezetből lerajzolom! – mormogta, s megbámulta a fákat, amelyek tornaszerekhez hasonlítottak. Majd megnézte, hogy ki szólt hozzájuk.
Egy Ypszilont látott. Egy tornaruhás Ypszilont.
– Föl! Lábakat terpeszbe! Karokat oldalt! – vezényelt Ypszilon. – Egy-kettő-három-négy!
S egy csattogtatóval csattogtatott.
Nagy nehezen felálltak. Még nehezebben terpeszbe rakták a lábukat, s felemelték a karjukat. Még Vacak is igyekezett, de folyton eldőlt.
– Na! A kutya abbahagyhatja!
Vacak boldogan elfeküdt.
– A kutyát feldolgozzuk léggömbnek!
Vacak azonnal terpeszbe állt, s mellső lábait felemelte.
– Így már más! Így már egészen más! – rikkantott Ypszilon. – Együtt a csapat! Akár kezdhetjük is!
Jenő végre összeszedte szuper eszét, s megkérdezte.
– Mit kezdhetünk?
– Természetesen a reggeli tornát! – süvöltötte Ypszilon.
Dani fölsandított az égre, a nap pont középen állt.
– De hiszen dél van! – motyogta.
– Itt mindig reggel van! Ez a Reggeli torna-sziget! Jobb, ha megjegyzitek! – pattogott a tornaruhás. – És mivel reggel van, kezdődhet a reggeli torna! Egy-kettő-három-négy!
Mit tehettek? Tornáztak rendületlenül, végkimerülésig. Már folyt róluk a verejték, de örömmel vették észre, hogy gombócból és hordóból újra normális gyerek formájuk lett!
– Most pedig fürdés! Delfinúszás! – vezényelt Ypszilon.
Egymás után ugrottak fejest a vízbe s úsztak, úsztak, mint a delfinek. Az újabb szigetre egyetlen feljáró vezetett, egy palló, amely belelógott a vízbe.
Prüszkölve, kimerülve érkeztek a pallóhoz.
– Én megyek elsőnek! – lökött félre mindenkit Dani. Magához ölelte Vacakot s rálépett a pallóra.
De nem tudott tenni egy lépést sem, mert az egyik lábába Pircsi kapaszkodott, a másikba Jenő, s lerántották a vízbe.
– Mi van?! Mi van?! – dühöngött Dani.
– Az van, hogy én megyek fel elsőnek! – rikkantott Jenő s rálépett a pallóra.
De rögtön le is rángatták a vízbe.
– Megállj, te pimasz dagadt! Mit akarsz, te szoknyás béka? – veszekedett Jenő a testvéreivel.
De ők se maradtak adósak.
– Na, várj csak, te szemüveges kakadu! Te tojásfejű! – támadt rá Dani.
– Te lapátfülű nagyokos! – sziszegte Pircsi.
Vacak ide-oda úszott közöttük s mérgesen ugatott.
Jenő majd megpukkadt mérgében és éppen vissza akart vágni a két veszekedőnek, mikor felpillantott a szigetre és egyből elfelejtette a mérgét.
– Figyeljetek! Csend legyen már! Odanézzetek!
Végre elcsendesedtek, s ámulva nézték a szigetet.
A szigeten hatalmas fák voltak, és olyan furcsa formájúak, hogy alig hittek a szemüknek! Az egyik olyan volt, mint egy ököl, a másik meg, mint egy tátott száj, a harmadik meg, mint egy mutatóujj, a negyedik meg, mint egy láb! És szemmel láthatóan veszekedtek egymással, fenyegetően rándultak, mozogtak, félelmetesen morogtak és üvöltöttek! Az ökölforma fa nagyot ütött a mutatóujjra, a szájforma fa üvöltve bekapta a láb mintájú fát.
Jenő csillogó szemmel figyelt, majd felfedezett egy táblát, amit a szél dühösen pofozott.
– Hát persze! A Civakodó-sziget! Értitek már? Azért veszekedtünk az előbb, mert megfertőzött a Civakodó-sziget! Gyerünk innen gyorsan! És béküljünk ki!
Kezet ráztak, majd vissza se nézve, a pallóra hasaltak s eleveztek a Civakodó-szigettől.
Messziről ugatásszerű, mély mormogás hallatszott. Jenő töprengve ráncolta a homlokát. Daniék fülelve kapaszkodtak a pallón.
– Földrengés! – vélte Dani.
Pircsi helyeselt.
– Csakis az lehet! Nézzétek! Füstöl is!
Mindnyájan az új szigetet bámulták. Olyan volt, mint egy kéményrengeteg. Egy füstölgő kéménycsoport. Jenő gyorsan berajzolta a noteszba.
Egy nagy hullám a partra dobta őket. Felhúzták a pallót is.
Azonnal köhögni kezdtek. Két köhögés között Dani nagyot szippantott a füstös levegőből.
– Pipadohány! Ilyet szív a Csukás bácsi! Megismerem!
– Vagyis nem földrengés! – állapította meg Jenő. – Hanem köhögés! Az egész sziget köhög! Mi is!
– Pedig nem is dohányzunk! – köhögött Pircsi. – És mégis nikotinmérgezést kapunk!
Jenő elkiáltotta magát.
– Zsebkendőt az orra! Azon lélegezzetek!
– És Vacak?! Neki nincs zsebkendője! – morgott Dani.
Majd gyorsan bedugta a kutyát az ingébe.
– Az ingen át lélegezz! Érted?
Két szigetlakó közeledett. Az egyik egy szivarhoz hasonlított, a másik egy cigarettához.
– Üdvözlünk a Köhögős-szigeten! – szólalt meg a szivar. Kék füstkarikák szálltak a szájából.
– Gyújtsatok rá! – mondta a cigaretta, finom füstpamacsokat pöfögve.
– Nem dohányzunk! – köhögött Dani.
– Dehogynem! – felelte szelíden a szivar. – Itt mindenki dohányzik! Régen voltak, akik nem dohányoztak, de ma már mindenki füstöl! Látod? – mutatott körbe.
– Rá se kell gyújtani! – fuldokolt a cigaretta. – Mi magunk füstölünk! Magunkat szívjuk el! És milyen rövid az élet!
Nagy levegőt vett, s egy óriási füstfelhőt fújt ki, és el is fogyott. Pici, finom hamu maradt utána.
– Hajaj, cigarettafüst az élet! – sóhajtott a szivar, parázslott egy nagyot és belőle is hamu lett.
Nagyon megijedtek! Köhögve, fuldokolva menekültek.
– A víz alá! – kiáltott Jenő. – Ott nincs füst!
Fejest ugrottak a vízbe és ki se dugva az orrukat, gyorsan elúsztak a Köhögős-szigettől.
Mikor már majd megpattant a tüdejük, kidugták a fejüket a vízből és nagyokat lélegeztek. Megtelt a tüdejük csodálatos, tiszta levegővel, s fölrepültek a vízből, mint hatalmas buborékok.
– Repülünk! – rikkantott Dani. – Mitől repülünk?
– Olyan könnyűnek érzem magamat! – nevetett Pircsi.
Jenő még lebegés közben elővette a noteszát, s figyelte az eléjük táruló szigetet. Gyorsan lerajzolta.
– Olyan, mint egy nagy tüdő! – dünnyögött. – De mitől repülünk?
Ekkor észrevett egy táblát. „Ózon-sziget” – ez volt a táblára írva.
– Hát persze! Az ózon! – motyogta.
– Miért repülünk? – evickélt mellé Pircsi. – Meg tudod fejteni a szuper eszeddel?
Jenő fölényesen mosolygott.
– Természetesen! Az ózontól! Az ózon a legtisztább levegő!
– Éljen az ózon! – harsogott Dani. Hatalmasakat lélegzett s mozgatta a karját, mint egy gólya.
– És honnan jön az ózon? – kíváncsiskodott Pircsi.
– Onnan! – mutatott le Jenő. – Az Ózon-szigetről!
– Leszálljunk? – kérdezte Pircsi.
– Ne szálljunk le! – könyörgött Dani. – Röpködjünk! Olyan régen repültünk! Mint a madár! Madár vagyok! Gólyamadár! Vagy esetleg sas! Zzzzz! Most repülök egy kört! Gyere, Vacak!
Megbillentette a karját s megkerülte zúgva a szigeten álló hatalmas fenyőfát. Vacak ugatva, csaholva bukdácsolt utána, mint egy repülő gömböc.
Jenő le akart szállni, de nem tudott: Hm! Ez is az ózontól van! Tele van vele a tüdőm! És ha nem veszek levegőt? De akkor megfulladok!
Hatalmasat lélegzett s a többiek után repült.
Köröztek, röpködtek boldogan a sziget fölött, s nagyokat szippantottak az ózonból.
– Érdekes! – örvendezett Pircsi. – Egyáltalán nem fáradok!
– Én se! – bömbölte Dani. – Miért, te szuper eszű?
– Ez is az ózontól van! – felelte Jenő. – Az ózon csodákat művel! Ekkor nagy szél támadt és elsodorta a röpködőket.
Még tartott a lendület, még tele volt a tüdejük ózonnal, de már nem sokáig. Lassan ereszkedtek lefele.
Először Dani ásított egy nagyot, utána Vacak, utána Pircsi: Á-á-á!
Jenő makacsul összeszorította a száját, de azután ő se bírta tovább, hatalmasat ásított.
– Mi ez? – kérdezte Dani lustán. – Mi ez az ásítás?
– Jaj, mindjárt elalszom! – ásított Pircsi.
Jenő pislogott a szemüvege mögül, mikor meglátott egy szigetet. A sziget egy hatalmas, puha párnához hasonlított. A noteszáért nyúlt, majd legyintett.
– Ráér. Majd lerajzolom. Minden ráér! – motyogta ásítozva.
– Mit mondtál? – kérdezte Pircsi. – Á, különben mindegy…
Puhán leereszkedtek a szigetre. Dani fenékre tottyant s úgy is maradt. Pircsi a térdével ért földet, ő is úgy maradt. Vacaknak égnek álltak a lábai, de ő sem fordult meg. Jenőnek az orra hegyére csúszott a szemüvege, de úgy hagyta. Olyanok voltak, mint egy ásítozó szoborcsoport!
Először észre sem vették, hogy nincsenek egyedül. Azután idegen ásításokra figyeltek fel.
Mellettük hevert egy másik ásítozó szoborcsoport. Az egyik feküdt, a másik könyökölt, a harmadik fél lábon álldogált.
– Kik vagytok? – kérdezte Jenő lustán. – És hol vagyunk?
– Minek annyit beszélni! – nyögte a fekvő alak.
– Elfárad a szád! – suttogta a könyöklő.
A fél lábon álló nem szólt semmit, csak legyintett.
– Igazuk van! – dünnyögte Dani. – Aludjunk!
Pircsi lustán lökdöste Jenőt.
– Jaj, jaj! Elalszom! Á-á-á!
Jenő nagy nehezen összeszedte szuper eszét, körbepislogott a lecsúszott szemüvege mögül, mikor meglátta a táblát: Lustaság-sziget – ez volt a táblára írva, de beletelt egy kis időbe, amíg elolvasta.
„Meneküljünk!” – cammogott át az agyán a gondolat. Lustán tapogatózott a lábával és belelépett egy tövisbe.
– Jaj! – ugrott egy nagyot. – Ez az! – azonnal felébredt. Fogta a szép hosszú tövist, és megszúrta Danit, Pircsit és Vacakot.
– Na! Mi ez?! – ugrottak fel méltatlankodva.
– Ébresztő! Futás! – rikkantotta Jenő s vaktában döfködött a tövissel. Futottak, jajgatva, sziszegve és teljesen felébredve.
Jenő a végén akkorát szúrt a fenekükbe a tövissel, hogy sziszegve-jajgatva hatalmasat ugrottak. Majd magát is fenéken szúrta s utánuk ugrott.
Még a levegőben lerajzolta a Lustaság-szigetet, s fürkészve előrenézve a következő szigetet is: egy nagy tátott szájhoz hasonlított.
Bang, bang, bang! Egymásután megérkeztek a szigetre. Dani a fenekét tapogatta dühösen.
– Miért szúrtál meg?
– Nem én voltam! – mondta kapásból Jenő.
– De, láttam, hogy te voltál! – nyelvelt Pircsi. – Miért hazudsz?
– Nyáuuu! – nyávogott Vacak.
– Mit nyávogsz? Nem vagy te macska! – ripakodott rá Dani.
– Kotkodács! – kotkodácsolt Vacak.
– Psz! Erre jön egy majom! – mutogatott Pircsi.
– Nem majom! Hal! – vitatkozott Dani.
– Nem hal! Strucc! – jelentette ki Jenő.
Meredt szemmel bámulták a közeledő figurát. Hát, elég furcsa volt! Majomféle volt, kakastaréjjal. Keze, mint a kacsaláb. Halteste és strucclába volt. És nagy bozontos kutyafarka.
– Jó estét! – köszönt. – Miért mentek el?
– Nem megyünk. Itt állunk. És nappal van! – mondta Jenő.
– Jól látom, hogy repültök! – mondta a majomfejű. – És azt is jól látom, hogy két fejetek van és három lábatok! Versenyezzünk!
– Miben versenyezzünk? – csillant fel Jenő szeme.
– Hogy ki tud nagyobbat hazudni! Úgyis én nyerek! – vihogott a strucclábú.
Dani dühösen megrázta a fejét.
– Még hogy te nyersz, te ebihalba oltott struccmadár! Itt van Dani bácsi, és lesöpör a porondról! Én olyan erős vagyok, hogy fölemelek egy mozdonyt! Olyan gyors vagyok, hogy lehagyom a villámot! Én olyan bátor vagyok…
Jenő gyorsan intett Pircsinek, kétoldalt belekaroltak Daniba és futottak vele.
Dani kiabált.
– És megeszek tízezer szilvásgombócot! És voltam a Holdon is!
Vacak kotkodácsolva szaladt utánuk.
– A Hazugság-sziget megfertőzte! – lihegte Jenő. – Menjünk innen, míg el nem hatalmasodik rajta!
A következő sziget kristályhoz hasonlított. Hatalmas volt és sokszögletű. Jenő belerajzolta a noteszába. Majd megpillantott egy táblát, elolvasta: Igazmondó-sziget.
Szúrósan Danira nézett.
– Vége a füllentésnek!
Dani a vállát vonogatta.
– Egy kis füllentés nem árt! – morogta.
Pircsi is a vállát vonogatta, nem olyan nagy dolog egy kis lódítás! De Jenő rá is szigorúan nézett a szemüvege mögül.
– És vége a locsi-fecsinek is, meg a tódításnak is!
Majd a kutyához is volt egy-két szava.
– Meg a nyávogásnak, meg a kotkodácsolásnak is!
Nem értették, mi ütött Jenőbe, de nem vitatkoztak vele. Pircsi szelíden megkérdezte:
– És most merre menjünk?
Jenő fölényesen válaszolt.
– Semmiség! Majd megmondja valaki az igazat! És majd én megkérdezem! Ti meg ne locsogjatok és ne kotyogjatok! Aki nem tud parancsolni a nyelvének, az jobb ha csendben marad! Világos?
Bólogattak engedelmesen, hogy világos.
Jenő kiáltozott, meg hahózott.
– Hé! Hó! Hahó! Kérem szépen! Van itt valaki?
Közvetlenül mellettük megszólalt egy bársonyos hang.
– Itt vagyok.
Meglepődve nézték. Egy vakond volt, egy vakszemüveges vakond.
Jenő megkérdezte.
– Nem tudod véletlenül, hogy merre kell mennünk?
A vakond szelíden válaszolt.
– De tudom. És nem véletlenül. És meg is mondom. És az igazat mondom. Mert mindig igazat kell mondani! Csakis a tiszta igazat! Mert a hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát! Bizony! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! Tarka kutya, tarka ló, hazug ember egy se jó!
– Milyen igaz! – bólogatott Jenő. – És mégis, merre kell mennünk?
– Legjobb az egyenes út! – felelte bársonyos hangon a vakond, és eltűnt a föld alá.
Egyenesen mentek, majd egyenesen úsztak, mikor hatalmas sírás-rívás, bömbölés és zokogás ütötte meg a fülüket.
– Nézzük meg, ki sír! – javasolta Pircsi könnybelábadt szemmel.
Kimásztak a szigetre, Jenő előkapta a noteszát, de nem látott jól a könnyeitől.
– Majd berajzolom! – szipogta.
Dani is küszködött a könnyeivel, visszatartotta, majd kitört bőgve.
– Nem bírom! Megszakad a szívem! Jajaj! Anyucikám! – s magához ölelte a nyüszítő Vacakot.
Egymásra borulva sírtak, potyogott a könnyük, mint a jégeső.
– Mi ez? – hüppögte Pircsi. – Miért sírunk?
Jenő letörölte a szemüvegét, hogy jobban lásson s körülnézett.
Egy fa mögött meglátott egy furcsa figurát. Hatalmas tányérszeme volt és zokogott, bőgött és hullt a könnye.
Odamentek hozzá, pityeregve vigasztalták, Pircsi megsimogatta a bőgőmasina fejét.
– Köszönöm! – bőgte a tányérszemű.
– Miért sírsz? – kérdezte Jenő.
– Azért sírok, mert olyan érzékeny a lelkem! Mi, itt a szigeten mindenért sírunk! Halljátok? Sírunk, ha süt a nap, és ha esik az eső! Sírunk, ha éhesek vagyunk, és ha jóllaktunk! Sírunk, ha fáj a fejünk, és ha nem fáj, akkor is! Éppen ezért hívják ezt a szigetet Bőgő-szigetnek! Jajajajaj!
– És ha jókedvetek van? – kérdezte Dani.
– Nincs jókedvünk! Mindig rosszkedvünk van! – zokogta a tányérszemű bőgőmasina. – Gyalázatosan rossz kedvünk van! Tragikus kedvünk van! Búbánatos kedvünk van!
– És miért van mindig rosszkedvetek? – hüppögte Pircsi. – Hiszen olyan szép a világ!
– Hát ez az! – bőgött fel a tányérszemű. – Mi sose látjuk a könnyeinktől! Brühühühü! Brühühühühü!
Dani nagyokat csuklott a visszafojtott sírástól, Jenőt rángatta.
– Menjünk innen! Menjünk innen! Mert mindjárt meghasad a szívem!
Szemüket dörgölve, szipákolva és hüppögve otthagyták a tányérszemű bőgőmasinát.
Az új szigeten Jenő dühösen forgott körbe, kezében a notesze, és nem tudott rajzolni, mert Dani állandóan csiklandozta, s nagyokat röhögött közben. Pircsi is vihogott, meg rihegett, meg kuncogott, majd mintha rohamot kaptak volna, óriási bruhahában törtek ki, a térdüket csapkodták, Vacak nyüszítve hempergett a fűben.
– Félnótások, kelekótyák! Így nem lehet koncentrálni! – nézett föl Jenő, de őt is elkapta a nevetőgörcs.
– Jaj, de jó! Jaj, de jót nevettem! – törölte a könnyeit Pircsi.
– Én is! Csak az a baj, hogy nem tudom abbahagyni! Bruhahahal – bruhaházott Dani.
– Én se! Jaj, az oldalam! – visított Jenő.
Mindnyájan a fűben hemperegtek, mikor Vacak felállt, s vigyorogva ugatott valakit.
Egy bohócszájú figura jött arra, hahotázott, meg bruhaházott.
– Micsoda vicces kutya! Hahaha! Olyan, mint egy nagyra nőtt bolha!
Majd Jenőre nézett.
– Micsoda vicces gyerek! Hahaha! Olyan, mint egy pápaszemes ebihal!
Danira bámult.
– Micsoda vicces dagi! Hahaha! Olyan, mint egy felfújt hólyag!
Pircsit méregette.
– Micsoda vicces lány! Hahaha! Olyan, mint egy seprűnyél!
Dani dühösen összeráncolta a homlokát, de a röhögést nem tudta abbahagyni. Pircsi is majd megpukkadt mérgében, de ő sem tudta abbahagyni a vihogást. Jenő összeszedte szuper eszét és kuncogva megkérdezte.
– Miért? Mit gondolsz, te szebb vagy? Hihihi! Mint egy liszteszsák!
– Nem vagyok szebb! Liszteszsák vagyok! – röhögött a bohócszájú. – És nem akartalak megbántani! Csak muszáj mindenen röhögnöm! Bruhahahaha! Mert ez a Röhögő-sziget! És nem tudjuk abbahagyni! Pedig de jó lenne egyet sírni, úgy szívből, igazán, hahahaha!
Pukkadozva, nevetve otthagyták a bohócszájút.
Dani vigyorogva visszakiáltott.
– Szagoljatok hagymát! Meg reszelt tormát! Hihihi!
Az új szigeten borzasztó cefreszag volt. Fintorogtak, befogták az orrukat, de hiába, a savanykás, szúrós illat behatolt a bőrükön át. A levegőben millió muslinca keringett. A fákon kába madarak bóbiskoltak, majd lepotyogtak a fűbe.
– Mi ez a szag? Mi ez a rémes szag?! – fintorgott Pircsi.
– Olyan, mint a romlott meggybefőtt! – szaglászott Dani.
Jenő lerajzolta a szigetet a noteszába s közben mormogott:
– Romlott meggybefőtt? Inkább olyan, mint egy pálinkafőző üst!
Vacak elcsatangolt, egy pataknak hasalt és lefetyelt. Majd nyüszített, majd vihogott, majd eldobta magát, égnek álltak a lábai.
– Vacak! Gyere ide! – szólongatta Dani. – Nem hallod? Mi bajod van, kiskutyám?
Már éppen futott volna a patakhoz, mikor egy fura figura bukdácsolt arra. Tántorgott, megbotlott a kutyában és hasra esett. Olyan volt, mint egy megroggyant borosüveg. Feküdt a földön, kurjongatott és kancsalított.
– Hé! Hé! – kiabált. – vigyék innen ezt az elefántot! Az ember csak megbotlik benne!
Vacak magához tért, felpattant és Danihoz szaladt, de még nagyon bizonytalanul lépkedett. Dani felkapta, megszagolta.
– Lehelj rám! – mondta. – Dől belőled a szesz!
Vacak szégyenkezve becsukta a száját, abbahagyta a lehelést.
A roggyant borosüveg nagy nehezen feltápászkodott és odatántorgott.
– Sör, bor, pálinka! – kurjantotta. – Itt nálunk, a Kábító-szigeten még a patakban is alkohol folyik! Hukk! Vizet nem láttunk már emberemlékezet óta! Hukk!
Félve, óvatosan hátrább húzódtak, de a roggyant borosüveg erőszakosan követte őket.
– A levegőben meg alkoholgőz van! Hukk! Mindjárt lehelek rátok egy kis alkoholt! Mit kértek? Hukk! Van bennem sör is, bor is, pálinka is! Hukk!
– Egyiket se kérjük! – mondta dühösen Jenő. – Menjünk innen, mert berúgunk a leheletétől!
Otthagyták a tántorgót s még látták, hogy a roggyant figura ledől egy fa alá s horkol, mint egy gőzfűrész. Feje fölött a gubbasztó madarak megszédülve mind lepotyogtak a fáról.
Mélységes csend vette körül őket. Dani is abbahagyta az ugrálást, kiment belőle az alkohol. Nem is mertek hangosan beszélni, csak álltak a sziget végén, amely egy fülkagylóhoz hasonlított. Jenő halkan elővette a noteszt s lerajzolta.
– Ssss! – suttogott Pircsi. – De jó ez a csend!
– Jó, jó! – dünnyögött Dani, aki már teljesen magához tért. – De mire jó? Olyan, mintha süket lenne az ember!
– Pszt! Jön valaki! – suttogott Pircsi.
Olyan halkan jött, hogy észre sem vették, csak mikor mellettük állt. Nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy hatalmas, földig érő fülkagylói voltak. Némán bólintott s mosolygott csendben.
Jenő eltette a noteszt s visszamosolygott. A nagyfülű billegtette a fülkagylóit s intett, hogy jöjjenek közelebb, s oda beszéljenek!
– Ez is süket! – pusmogott Dani.
A nagyfülű halkan megszólalt, alig értették, olyan halkan.
– Nem vagyok süket. Csak ez itt a Csend-sziget! És itt nincs semmi zaj, semmi lárma, és tilos az ordibálás!
– Értjük! – suttogta Jenő. – A csend nagy áldás! A csendet meg kell becsülni!
– Sejtem már, hogy miért nőtt meg ennek ekkorára a füle! – morgott Dani.
A nagyfülűnek kiváló volt a hallása, a morgást is megértette. Egy picit sóhajtott, majd így szólt:
– Igazad van, idegen! Mi itt már nagyon régen csendben élünk. Olyan régen, hogy már el is felejtettük a hangokat! Például a harangzúgást. Vagy a kutyaugatást. Vagy a tücsökciripelést. Vagy a rigófüttyöt. Csend van és némaság…
– Szegények – sóhajtott Pircsi.
Dani meglökte Jenőt.
– Figyelj – suttogta. – Mi úgy is továbbmegyünk. Én tudok egy-két hangot utánozni! Na?
Jenő elvigyorodott.
– Akkor rajta! Mire vársz?
Dani felfújta az arcát, s kezdetnek kivágott egy békabrekegést. Utána egy rigófüttyöt! Utána egy tücsökciripelést! Utána egy macskanyávogást! Majd felkapta Vacakot, és súgott neki valamit. Vacak vigyorogva ugatott, ahogy a torkán kifért.
Elbúcsúztak a nagyfölűtől, aki merengve élvezte a régen hallott hangokat.
Dani még visszakiáltott.
– Harangzúgást sajnos nem tudok!
Különös érzés markolta meg a szívüket, sóhajtoztak és ábrándoztak. Jenő álmodozva előszedte a noteszát s belerajzolta az új szigetet. De nem találta a magyarázatot a sóhajtozásra és ábrándozásra. Végre meglátott egy táblát: Honvágy-sziget – ez volt ráírva.
– Megyünk haza! Vége a vándorlásnak! Gyertek, gyertek! Ott a rakéta, amely hazavisz! – hívta a testvéreit.
Beszálltak a rakétába s kinéztek a kerek ablakon.
– Azért volt egy-két jótettünk, amiért piros pont jár! – dünnyögte Dani.
– Úgy vágyom haza! Menjünk már! – sóhajtott Pircsi.
A rakéta, mintha erre várt volna, dübörögve elindult.
Nem maradt más a szigeten, mint Jenő notesza, amit ottfelejtett…